Nihon

Kiotó, a pompás egykori császári főváros. Itt található a méltán híres gésanegyed, Gion. A város híres a fesztiváljairól, a szebbnél szebb épületeiről, múzeumjairól és egyéb kincseiről, melyek ezernyi túristát vonzanak a városba. Itt található az Aranytemplom, Arasijama erdeje, valamit a lenyűgöző Fushimi Inari-nagyszentély is.

[Esmé-san; Ginerva-san2000. 08. 08.ongaku]

Soredemo sekai wa utsukushii
dressu

Esmé-san; Ginerva-san
2000. 08. 08.
ongaku

Körbenézek a londni kis bérlakásomba, majd még egyszer átnézem a virágos utazótáskámat, hogy mindent belepakoltam-e. Azt hiszem valahol Kiotóban van Haha-ue szüleinek a régi, ures háza, talán ott megszállhatok. Ha jól tudom Esmé és Ginerva szállodában lesznek, de ha van kedvük a régi hagyományos házban is elférnének, bár manapság sokan vágynak a modern szállodákra. A karomba veszem Akamét, a nyávogó cicámat, majd még egy búcsúpillantást vetek a fiam fényképére, és a kis szentélyére.Szerettem ezt a szokását a népemnek. A fényképe előtt még ott gőzölgött a frissen készült rizs, és a iszta evőpálcika. Még egyszer búcsúzóul odasietek és rámosolygom a fiam fényképére, majd összeteszem magam előtt a kezem.
- Megígérem vigyázni fogok magamra. Majd elmesélek mindent. Lény jó, Shouta-kun - intek végül búcsút, majd lehunyom a szemem és elhopponálok a régi épületbe. Még hallom a koppanást, ahogy a lában a talajt éri, és érzem Akame felborzolódott szőrét, bár már igen csak hozzászokott ahhoz, hogy vele hopponálok. Az épületet anyám után én örököltem, és még most is a korához képest szép állapotban van. Nyaranta el-elutazgatok ide, hogy itt-ott helyre pofozzam, ami a háztartási mégiának kösönhetően nem is tart olyan sokáig. belépve megcsap az épület kellemes fa és öregség illata. Akame kiugrik a kezemből és birtokba veszi az ismert otthonát, én pedig gyorsan lepakolom a bőröndömet és elhúzva a tolóajtókat szellőzteti kezdek. Szép idő van.
Miután berendezkedtem a lakásban, össze is szedem magamat, hogy a megbeszélt találkozóhelyre induljak. Kockázatos itt hopponálni, mindehol japánok és túristák hömpölyögnek, és még tart a túrista szezon is. A baglyot, amit küldtem nekik Fusimi Inari-nagyszentélyhez szólt a találka. Az egyik kedvenc helyem Kiotóban, és méltán népszerű is. Szerencsére pont olyan időpontot faogok ki, amikor nem hömpölyög annyira a tömeg, hogy élvezhetetlen legyen a séta az 10.000 vörös torii alatt. Hosszú az út és éppen elég ahhoz, hogy az ember egy kicsit magába forduljon és rámeditáljon az életre, nem is nagyon szkott zajos lenni a környék, mindeki csendben lépked, és egy kicsit megtisztulva ér el ahatalmas nagyszentély elé.
Izgatottan várom az érkezésüket, és remélem nekik is tetszik majd, hogy nem egy forgalmas, luxus vásárlódenyedben kezdjük a kirándulást. Bár ha van kedvük oda is elvezethetem őket, hiszen ők a vendégek, én csupán kísérőként vagyok jelen.
Amikor észreveszem a közeledő alakjukat, lekesen integetek feléjük, és megvárom, míg elém érnek,

Ginevra és Hana
2000. augusztus 8.


~ set ~

          Már nagyon izgatott vagyok ez miatt a kirándulás miatt. Az első közös olyan utunk Ginevrával, amit párként töltünk el. Ugyan Hanától kapunk majd segítséget, de az idő egy részét akkor is kettesben töltjük majd, egy tök idegen országban. Kettesben. Még ízlelgetni ezt a szót is olyan jó. Csak figyelem, ahogy pakol, bár már most többnek tűnik a bőröndje, mint az enyém. Az is igaz, hogy én egy csomó festéssel kapcsolatos dolgot is viszek majd magammal. Jó lesz szerelmemet megörökíteni a szép tájban.
          Még elrendezem Cocót és Felixet mielőtt elindulnánk, aztán még utoljára körbejárom a lakást, hogy minden rendben legyen, mire megjövünk. Kicsit aggódok azért, mert elmegyünk, de hol érdekelt engem az ilyen. Nem hiszem, hogy be akarnának törni hozzám, amíg nem vagyok itthon. De ha mégis, akkor nem lesz hosszú életű az idegen. Valószínűleg rövid időn belül elkapják a sok védő bűbájnak köszönhetően.
          -  Kész vagy? Mehetünk?
          Eleinte azt gondoltam, hogy hoppanálni fogunk, de jobbnak láttam erre az útra zsupszkulcsot kérni. Így is fárasztó lesz, akkor még biztosabb, hogy az lenne. Én pedig nem akarok kiterülni már az első napon annyira, hogy mozdulni se tudjak. Megcsókolom az indulás előtt és az érkezéskor is szerelmem.
          -  Nagyon izgatott vagyok. Készen állsz erre a kalandra?
          Úgy beszéltük meg, hogy egy szállodában szállunk meg. Nem tudjuk miért, de eszünkbe se jutott megérdeklődni Hanát, hogy van-e lehetőség nála is lakni. Elvégre, ha ilyen könnyen meg tudta ígérni nekünk, hogy körbevezet, akkor biztos nem szállodában lakik majd. Kell lennie valamilyen kötődésnek ide, de azért kipróbálnám, hogy milyen lehet egy hagyományos japán házban lakni. Ha később nem alkalmatlankodunk majd, vagy maradnánk még tovább is, lehet átköltözünk egy kicsit. Vagy ki tudja, később még visszatérünk majd ide.
          Nem sokkal később, hogy megérkezünk, már kapjuk is az üzenetet, hogy hova kell mennünk. Mondjuk ez még nekem nem mond semmit, de majd útbaigazítást kérünk, ha úgy alakul.
          - Nem is tudom elhinni, hogy itt vagyunk – ölelem át szerelmemet. – Kikapcsolódás, semmi stressz és csak a béke.
          Ha lehetne, akkor ki se mozdulnék a szobából, de ilyet sokszor csináltunk már Ginevrával, és ehhez nem kell egy másik országba jönni, otthon is meg lehet tenni. Ahogy bizonyítottuk is. De lassan ideje lesz elindulni, ha oda akarunk érni még naplemente előtt. Oké, a megadott időre. Szóval felveszem a cipellőmet, majd meg is indulok a megadott hely felé.
          - Remélem, te odatalálsz, mert én így nem biztos – fordulok szerelmem felé.
          Végül szerencsésen nem tévedünk el, aminek köszönhetően hamarosan meg is pillantom Hanát. Ennek következtében megtorpanok. Csodálatosan néz ki. És ahogy ott áll, azta. Lenyűgöző. Odarohanok hozzá, és meg is ölelem.
          - Remélem nem késtünk sokat. Mondd, hogy nem késtünk sokat.
          Csillogó szemmel nézek a nőre, majd körbe. A látvány lenyűgöző. Most már biztos vagyok benne, hogy bármilyen helyzet is adódjon a továbbiakban, csak jól fogok visszaemlékezni erre az útra.

♡ Nagy utazás... ♡

Esmé & Hana

ruha

Boldog vagyok, hogy végre minőségi időt tölthetünk el Esmével. Az elmúlt hónapok minden szempontból megterhelőek voltak számomra. Persze örülök a főmunkatársi kinevezésnek, ezért tepertem évek óta, de... muszáj bevallanom magamnak, hogy nagyon megsínylette az előrelépést a magánéletem. Hektikusak a napjaim, a korábbiakhoz képest is tervezhetetlenek, és alig volt időm a szerelmemre, ami miatt erős bűntudatot érzek. Nagy nehezen sikerült hát egy kis szabadságot kiszakítanom magamnak a Próféta bugyraiból, Ritának hála, akinek a szeme láttára vertem ki a hisztit a minap. Rita általában nem tűri a jeleneteket, és nem is lehet rá érzelmileg sem hatni semmivel, de amikor idegbajt kapva fennhangon üvöltöztem az új kis gyakornokkal, akkor valami átment neki abból, hogy talán az egész szerkesztőség jobban jár, ha hagyják, hogy elmenjek végre pihenni a kedvesemmel.
-  Kész vagy? Mehetünk? - hangzik a kérdés szerelmemtől, mire átölelem és forrón megcsókolom. Szinte hihetetlen belegondolni abba, hogy lassan fél éve vagyunk együtt, és az iránta érzett szenvedély nem csökkent bennem egy cseppet sem, hanem egyre csak lángol... Talán azért is van ez, mert mindketten ennyire elfoglaltak vagyunk, és nincs időnk ráunni egymásra, ki tudja... De végtelenül hálás vagyok minden együtt töltött napért na meg persze éjszakáért....
- Igen, tegnap este becsomagoltam - kacsintok rá válaszképpen, majd fogom a hatalmas ezüstszínű bőröndömet és közelebb gurítom a zsupszkulcshoz.
-  Nagyon izgatott vagyok. Készen állsz erre a kalandra? - kérdezi még, mielőtt útnak indulnánk.
- Az nem kifejezés, hogy mennyire.... Úgy kell nekem most ez, mint a levegő - mosolygok Esmére, majd megérintem a zsupszkulcsot és pár kellemetlen pillanat alatt meg is érkezünk a szállodába.
Ahogy körbenézek, elégedetten mérem fel a terepet. Természetesen ötcsillagos szállodában foglaltunk szobát, ennél alább nem is adjuk. Ránk fér a kényeztetés és szerencsére a pénz nem akadály.
- Nem is tudom elhinni, hogy itt vagyunk. Kikapcsolódás, semmi stressz és csak a béke - mondja ki hangosan az én gondolataimat is Esmé, miközben szorosan átöleljük egymást.
Érzem a köztünk vibráló türelmetlen vágyat, de ezt a pár órát még csak kibírjuk.... most sajnos sietnünk kell.
- Remélem, te odatalálsz, mert én így nem biztos – mondja édesen a párom, mire magabiztosan megfogom a kezét és megindulok vele Kiotó színes forgataga felé.
- Sima ügy. Ha valamiben jó vagyok, az a tájékozódás - szorítom meg Esmé kezét menet közben. Ahogy haladunk Hana felé, hol a tájat, hol a térképet nézem. Egyszerűen lenyűgöz már most az, hogy mennyire más az atmoszféra, mint Londonban. Ha az ember pihenni akar, nincs is jobb stratégia, mint valami teljesen más típusú helyre menni. Lehetőleg egyenesen egy másik kontinensre.
- Ahh. Már most érzem, hogy fellélegzik az idegrendszerem - mosolygok Esmére, aztán megpillantom Hanát, akit nemrég ismertünk meg egy rendezvényen. Nagyon kedves, kifinomult nő, aki bizonyára tökéletes idegenvezető lesz ezen az utazáson.
Esmé szokásához híven öleléssel köszönti Hanát, én viszont ennyire azért nem vagyok közvetlen, így két puszival üdvözlöm.
- Szia Hana, csodás ez a város, már most imádom! - mondom lelkesen, majd megkérdezem. - Na és mi a programunk mára? Azt teszel velünk, amit csak akarsz, teljesen rád bízzuk magunkat - teszem hozzá incselkedve.

[Esmé-san; Ginerva-san2000. 08. 08.ongaku]

Soredemo sekai wa utsukushii
dressu

Esmé-san; Ginerva-san
2000. 08. 08.
ongaku

Azt hiszem nem tudom megszokni olyan nagyon a közvetlen Európaiakat. Vagyis, volt időm alaposan szocializálódni, de még minidg váratlan, ha valaki megölel. És ez a valaki Esmé-san. Azért zavartan visszaölelem. Irigylésre méltó, ha valaki ilyen közvetlen.
- Remélem nem késtünk sokat. Mondd, hogy nem késtünk sokat.
- Nem nem egyáltalán nem - mondom az ölelgetés közepette. - Azért örülök, hogy ide találtatok, elfelejtettem pontosan leírni az útvonalat - mondom zavartan, majd Ginerva-san felé fordulok. NAgyon jó érzés látni rajtuk, hogy milyen lenyűgözőnek találjátok ezt a várost. Hát igen lélekrendítő hatása van, még nekem is. Mielőtt bármit is mondanék, Esmé-san párja nyom két puszit az arcomra, ami megint talán mégjobban zavarba hoz, hiszen személyesebbnek vélem a puszikat, mint az ölelést. Bár mind a kettőhoz olyan nyíltság kell, ami nem hiszem, hogy nekem jelenleg megvan. Bezzeg, mikor fiatalabb voltam...
- Szia Hana, csodás ez a város, már most imádom! Na és mi a programunk mára? Azt teszel velünk, amit csak akarsz, teljesen rád bízzuk magunkat - szól kissé fűszeres hangulatban, vagy hogyan is mondják a muglik odaát. De azért veszem a lapot, hiszen én sem vagyok mai csirke. Talán csak pókhálós. Yare, yare, vajon macskás hölgy lesz belőlem?
- Akkor az első alkalommal gyöngéd leszek - mondom finom hangon, és mosolyogva. Voltam én is fiatal. Még előtte. Aztán nagy levegőt veszek, és előtör belőlem az idegenvezető.
- Nos, ahol most vagyunk egy rendkívül szakrális tér, melyhez igen csak mély és rituális szokások kapcsolódnak. Tízezer torii, azaz szent kapu, melyen áthaladva át gondolhatjuk a lelünk legmélyebb dolgait is. Egyfajta kisebb zarándok út ez, melynek a végén ott áll a Fusimi Inari-nagyszentély. Különös hely, sok ott a barátságos kami, nálunk jó sok van belőlük, vannak jók és rosszak is, de a szentély körül barátságosak. Olyan kis miniszerzetesek. Csak ugye a muglik nem látják őket. Khm. Szóval a nagyszentély előtt lehet imádkozni, áldozni a Inori-samának, a gabonaistennek... - mondom, majd szertartásosan felemelem a fejem, és bevezetem őket az ösvény bal oldali ágába.
Lenyűgöző út ez, amin végighaladunk a cédrusok közepette, és a hangulat tényleg azt a varázst adja, hogy maximum csak suttognak az emberek. Út közben Inari-samara gondolok, és remélem a termés még az aratásig és betakarításig kibírja minden tragédia és csapás nélkül. A jövőmre és a múltamra gondolok, és kicsit úgy érzem egy nehéz súllyal kevesebb leszek.
A nagyszentélyhez érve elénk tárul a monumentális vörös-fehér épület, én pedig csöndben maradok, és hagyom, hadd sétáljanak a téren, vagy csodálják az építészeti csodát. Nem zavarom meg őket a szavakkal, mert tudom, hogy most felesleges lenne. Odalépkedek a kis szentélyhez, és megcsöngetem a vastag kötéllel a kis harangot, majd összetéve a kezem tiszteletemet mutatom Inari-sama felé.
Még várok kicsit és a távolból figyelem őket, aztán mér el is tervezem a következő utunkat. Nem nagyon szeretném kifárasztani őket, látszik rajtuk mennyire szeretnének kettesben lenni. Ahogy nézem őket eszembe jut, hogy mennyire nem foglalkozom a saját boldogságommal. Mint valami bevonult szerzetes, aki nem akar soha többé senki mellett boldog lenni. talán meg kéne adnom magamnak ezt az esélyt. Valamikor. Azt hiszem ezt itt megfogadhatom, hogy ha a sors elém sodor valakit nem tartok olyan rettenetesen nagy távolságot. Újra boldognak kell lennem. Már amennyire tudok. De úgy érzem a kisfiam nélkül a felhőtlen boldogságom végleg eltűnt.
- Na, hogy tetszik? - kérdezem, miután visszasétálnak felém. A válaszuk után megmutatom nekik is a harangot, és ha szeretnék, akkor kongathatnak. Aztén előveszek egy kis fatáblát, és ráírom kanjivall a kívánságomat.
- Ezek az Emák. Felírhatjátok rá a kívánságaitokat. AMikor teljesül, akkor akár újat is kívánhatsz - magyarázom, majd felhelyezem a kis fatáblámat a helyére. Elképesztő milyen naív dolgot írtam rá, rettentően zavarba hoz. A fatáblán az áll, hogy szeretném megtalálni azt az embert, aki az életembe békét és szerelmet hoz. Kíváncsian várom, hogy ők helyeznek-e el fatáblát.
Miután végzünk vele, mosolyogva bólintok egy kisebb szerzetes szellemnek és lassan elhagyni készülünk ezt a gyönyörű épületet, amikor egy szerzetes kopasz, mosolygós feje bukkan fel előttem. Illően mélyen meghajolok, mire ő is hajol egy kicsi.
- Örvendek a találkozásnak - szól hozzánk némi tört angolsággal. - Igazi meglepetés erre három boszorkányt látni - mosolyog ránk. - Ha megengedik, szívesen jósolnék maguknak - néz ránk bölcs tekintettel. Én szeretem, ha a szerzetesek jósolnak, általában nagyon jól csinálják. Az alak először Esmé felé integet.

Ginevra és Hana
2000. augusztus 8.


~ set ~

          Esküszöm, ha valaki megtalál azzal otthonról az indulás előtti utolsó pillanataimban azzal, hogy szerelmem vagy én menjünk valahova, és csináljunk valamit, akkor kikaparom a szemét. Rengeteg szervezést igényelt ez az egész, hogy Hanának és Ginevrának is összejöjjön. Az iskola miatt nekem könnyű volt, a munkahelyemen meg úgy ahogy, de elengedtek. A projektjeimet végül is befejeztem, újba pedig szándékosan nem kezdtem bele már az elmúlt időszakban.
          Csak elismerően bólintok szerelmemnek, mikor látom, hogy ő már akkor útra készen van, amikor én még sehol sem tartok. De most komolyan, hogy lehet ennyire előrelátó? Én este még teljesen mással voltam elfoglalva, azt hittem, hogy ma reggel indulás előtt még vásárolnom kell majd, és ehhez hasonlók. De szerencsére nem, és nagy nehezen neki is indulunk a nagy világnak.
          A város gyönyörű, legszívesebben örökre itt maradnék. Nekünk már csak a szabadságot fogja jelképezni, holott ennek a népnek teljesen mást is jelent. Bár, szerintem nem csak ennek a népnek. Annak azért örülök, hogy hamar odaérünk a megjelölt helyre, köszönhetően szerelmemnek.
          - De azért ne hagyd elkényelmesedni az idegrendszered. Van egy olyan érzésem, hogy ha hazamegyünk, még szüksége lesz az edzettségre.
          Adok egy csókot szerelmemnek, de csak futva, nem tudom itt mennyire tolerálják az azonos neműek szerelmét, aztán már rohanok is Hanahoz, hogy jó alaposan megölelhessem. Bevallom, meglepő hogy ide találtunk, de ebből is látszik, hogy nem én vezettem a párosunkat. Meg annak is örülök, hogy párom nem féltékeny Hanára, nem félt úgy tőle, mint másoktól. Ennek talán az is az oka, hogy őt egyszerre ismertük meg, így pontosan tudja, hogy milyen.
          - Amit akar? – nézek kérőd szerelmemre, de aztán látom már mire gondolt.
          Elmosolyodom, majd bólintok, és követni kezdem idegenvezetőnket. Először csak szavakban szerencsére. Körbenézek és látom azt, amit megemlített. Még a turisták sem sugdolóznak, beszélgetnek, talán tényleg csak azok, akiket idegenvezető kísér.
          - Várj! – torpanok meg pár lépés után, ahogy elindulunk. – Azt mondtad áldozni. Véresen? Itt feláldoznak majd valakit?
          A májusi kiruccanásom óta az áldozni szó kapott egy teljesen más jelentést. Mármint nem teljesen, hiszen az áldozat az akkor is áldozat, csak nem mindegy, hogy mit vagy éppen kit ajánlunk fel egy istennek. A vikingek öröksége a vér, de vajon a japánoké is?
          Miközben belépünk az első kapun, felkészítem magam arra, hogy bármit tapasztalhatok majd a másik végén, de hamar rádöbbenek, hogy az út nem ezen gondolat körül forog, hanem sokkal inkább a jövőm körül. Volt néhány kényes téma, amit nem beszéltünk át elég alaposan Ginevrával, és volt olyan is, amit alaposan átbeszéltünk valahogy mégis aggaszt. És nem csak ez. Ott van a karrierem. Nem azt mondom, hogy világszinten akarok híres lenni, hiszen már most többet elértem Elliotnak és Natnak köszönhetően, mint mások egész életükben. Vajon mikor fog sor kerülni rá, hogy azokat is alaposan átbeszéljük?
          Az út végén kicsit úgy érzem, mintha csak még több gond telepedett volna rám, hogy azokat most azonnal el kéne intéznem, amiket eddig halogattam, mert az okozna csak igazán megkönnyebbülést. Kicsit eltátom a szám a látványtól, ami ott fogad, de aztán hamar észbe kapok, és elállok az útból, kicsit körbenézek a téren, nincs kedvem a tömeggel együtt a szentélyhez menni.
          - Most úgy lefestenélek itt. Szerintem egy kimonóban, a szentéllyel a háttérben csodálatosan néznél ki.
          Megfogom szerelmem kezét, és nem is engedem el, de kerülöm kicsit a tekintetét. Nem tudom neki mi jár a fejében, de azt tudom, hogy ami nekem az nem ide való téma, szóval ha nem tudom kivárni, amíg hazaérjünk, akkor is legalább a szállodáig ki kell bírjam. Közben látom, hogy Hana végzett, ezért odavezetem szerelmem hozzá.
          - Csodálatos. Hana, ez nagyon szép. Annyira örülök, hogy eljöttünk ide. Szerinted is? – nézek most először szerelmemre, mióta a térre léptünk.
          Figyelmem nem sokkal később már a Hana kezében lévő táblácskára csúszik. Azonnal tudom, hogy ilyet nekem is kell, ha már a harangot tuti biztos, hogy nem kongatom majd meg. De mit kéne ráírnom? Nagyobb anyagi biztonság? A szeretteim biztonsága? Nyerjem meg a varázstalanok lottóját? Nem, ez utóbbi nem olyan, amit olyan nagyon kívánnék magamnak.
          Mire lassan eldöntöm, hogy mi kerül a táblámra, addigra hozzánk lép egy kopasz apóka, aki a ruhája alapján szerzetesnek tűnik. Legalábbis azok alapján, ahogy Hana mesélt róluk. Megszeppenek és meghajolok én is, de nem tudom hogyan sikerül, lefejelem ez által a táblát. Ezt a meghajolás dolgot még gyakorolnom kell.
          - Én? – kérdezem meglepődve.
          De miért is ne? Közelebb megyek hozzá, aztán hagyom, hogy azt tegyen velem, amit kell ahhoz, hogy láthassam a jövőm. Mielőtt még belekezdne, egy utolsó pillantást vetek szerelmemre és barátnőmre. Tuti akarom én ezt? Tuti. Legalább ha olyat mond, akkor lesz mit írnom a táblámra.

♡ Nagy utazás... ♡

Esmé & Hana

ruha

Menet közben egy lopott csókra még van időnk Esmével, aztán teljesen Hanáé és a helyé a figyelmünk.
- Amit akar? - kérdezi szerelmem kissé meglepetten, de aztán Hana válasza rögvest egyértelművé teszi neki is, hogy vicceltem. Tetszik, hogy Hanának a helyén a humorérzéke és ilyen gyorsan veszi a poénomat.
- Akkor az első alkalommal gyöngéd leszek - érkezik a találó válasz, amire felkacagok.
- Na azért.... - mosolygok felszabadultan. Hihetetlen jó érzés most itt lenni, ezen a szakrális helyen, amiről Hanának köszönhetően sokat megtudunk. Már most, az első együtt töltött percekben érzem, hogy nála jobb idegenvezetőt nem is választhattunk volna. Érdeklődve követem kedvesem és idegenvezetőm ezen a zarándokúton. Belül nem igazán gondolkodom most mély dolgokon, csak élvezem a látványt.
Sosem voltam az az igazán imádkozós típus, valahogy mindig úgy éreztem, hogy egyedül magamra számíthatok....
A sorsban ugyan kicsit azért hittem, de abban is csak annyira, hogy vannak találkozások, amiket nem kerülhetünk el az életben. Ilyennek tartottam a találkozásunkat Esmével is. Azt viszont, hogy egy-egy ilyen meghatározó kapcsolat milyen irányt vesz, személy szerint nem tartottam elrendeltetettnek. Úgy véltem, csakis azon a két emberen múlik, hogy milyen lesz a kapcsolatuk és meddig tart, nem pedig külső tényezők függvényének tudtam be.
- Várj! Azt mondtad áldozni. Véresen? Itt feláldoznak majd valakit? - kérdezi félve Esmé, mire én oltamazón átkarolom, hogy ne féljen.
- Ne aggódj Életem, kizárt, hogy itt vér folyjon... Ugye Hana? - nézek megerősítésképpen a nőre.
Ahogy séta közben elnézem a tér építészeti megoldásait, egészen lenyűgöznek. Nem hittem volna őszintén szólva, hogy Japán ennyire az én világom lesz, de már most be kell látnom, hogy nagyon is az. Mindenképpen Esmé közelében maradok, aki egy ponton megjegyzi:
- Most úgy lefestenélek itt. Szerintem egy kimonóban, a szentéllyel a háttérben csodálatosan néznél ki - mondja, mire akaratlanul is elmosolyodom. Hiába, ő mindig ízig-vérig festő marad, még most is, amikor nyugodtan turistáskodhatna és lazíthatna.
- Annyira édes vagy....Nagyon jó lenne... Szívesen állnék neked modellt. Talán majd találunk egy helyszínt, ahol sort is keríthetünk rá - fogom meg én is a kezét és lágyan megszorítom. Aztán egy pár perc után fogjuk magunkat, és visszasétálunk Hanához.
- Na, hogy tetszik? - teszi fel a kérdést kísérőnk. - Csodálatos. Hana, ez nagyon szép. Annyira örülök, hogy eljöttünk ide. Szerinted is? - lelkesedik Esmé, mire én is őszinte csillogással a szememben felelek.
- Egészen elképesztő! Életreszóló élmény... - válaszolom, majd megkongatom a harangot, mert nagyon tetszik a hangja. Aztán érdeklődve figyelem, amint vezetőnk a fatáblára ír.
- Ezek az Emák. Felírhatjátok rá a kívánságaitokat. Amikor teljesül, akkor akár újat is kívánhatsz - mondja Hana, majd felhelyezi a saját tábláját a helyére. Én is magamhoz veszek egy táblát és gondolkodás nélkül egyetlen szót írok rá...vagyis nevet. Többre most nincs szükségem, úgy érzem, mindenem megvan. Csak ő legyen az enyém, maradjon mellettem mindörökre, mást nem kívánok.
A helyére rakom a táblát, aztán érdeklődve mérem végig a kopasz szerzetest. Látom, hogy Hana meghajol előtte, ezért én is így teszek. Az alak egész jól beszél angolul, így pontosan értem, hogy jósolni szeretne nekünk. Kérdőn Esmére tekintek, hogy vajon neki van-e kedve ehhez.... Szerelmem elég érzékeny természet, így kissé aggódom, nehogy olyasmit mondjon neki ez az ismeretlen szerzetes, amivel felkavarja a lelki békéjét.
- Biztos jó ötlet ez? - suttogom Hana felé, miközben Esmé lassan közelebb lép a jóshoz.

[Esmé-san; Ginerva-san2000. 08. 08.ongaku]

Soredemo sekai wa utsukushii
dressu

Esmé-san; Ginerva-san
2000. 08. 08.
ongaku

Ahogy kicsit a társaságom meglepődik az áldozat említéséről, elmosolyodom. Valószínüleg még nem szokta meg, hogy ami nekem egyértelmű, az másnak talán kétséges lehet.
- Iie, iie, áldozat alatt értehtő még étel áldozat, ha mondjuk felajánlunk egy kaminak rizset, szakét, vagy amit szeretnek. Jelen esetben gabonát, terményeket, szóval olyanokat amik a kedvükre tesznek, és reménykedünk, hogy nem sértődnek meg. De természetesen vannak vér-, és emberáldozatok is, bár a gonosz kamiknak nem nagyon van nyilvános és turisták számára látogatható szentélyük. Szóval nincs ok az aggodalomra - zárom le bíztatóan a mondókámat és vezetem őket tovább.
Nézem, ahogy élvezik a légkört és megmosolygom, ahogyan kedves gesztusokat intéznek egymás felé. Itthon nem kell aggódniuk a megvetés miatt, hiszen Nihon a furcsa emberek olvasztótégelye. Itt azt is elnézik, ha egy 70 éves bácsi Salior Moonként szaladgál az utcán és mindekire mutogat a Holdprizmájával.
A jóshoz lép Esmé, én pedig megnyugtatom Ginervát.
- Nyugalom, olyan szörnyű dolgokat nem mondhat, és a jóslatok egy része, hát. Annyira nem pontos. De talán utat mutathatnak, hogy hova van esélyünk eljutni, ilyesmi.
Odalépek Esmé-san mellé, hogy ha szükséges, és ha a szerzetes nyelve megbotlik és angolról japánra vált, tudja segíteni.
- Nos, gyermekem - néz mélyen a szemébe a szerzetes - Óh, gyermekek, gyermekeket látok az ön jövőjében, kedvesem. A szakmájának útja ugyan rögös és kihívásokkal teli, de annyit kell tennie, hogy a megkezdett utat követi,és akkor a  fáradozásai kifizetődnek.
Fejezi be a mondanivalóját, majd kérdezés nélkül Ginerva elé lép, és újabb szavalásba kezd bele.
- Kihívásokkal teli jövő felé néz, mely nem lesz mentes a harcoktól és a félelemtől. De ha őszintén bízik és hisz abban, akit szeret, nem veszthetik el egymást.
Egy apró bólintás, majd felém fordul, és mélyen belepillant az én szemembe is. Mennyi ránc, mennyi év van emögött az ojisan mögött, mégis úgy néz ki,mint aki örökké képes lenne élni. Ez az érzés velem marad, és egy gondolat nem hagy nyugodni, de mire belemennék jobban, megragadja a tekintetem és elmondja az utolsó jóslását.
- Nehéz sorsától akkor szabadul meg, ha képes magának megbocsájtani, és képes bízni. Ne féljen önmagától sem és a jövendő találkozásoktól kihívásoktól se.
Ha tudná, milyen nehéz dolog ez, ojisan. Megbocsájtani.
- Arigatou gosaimashita - hajolok meg mélyen, és már mondanám is, hogy mivel szolgálhatok a három jóslásért cserébe, az alak eltűnik, mintha ott se lett volna. Hm, csak jó volt a sejtésem. Egy kamival találkoztunk. Hátranézek a többiekre és hagyok egy kis időt, hogy megvitasság az elhangzottakat. Az a meggyőződésem, hogy elég sokmindent kell egymással megbeszélni, így kissé diszkréten hátrébb lépek.
Ha véget ért a beszélgetésük, lelkesen megfogom a kezüket, és további úticél felé invitálom őket.
- Ha nem bánjátok, még ebéd előtt megmutatnám nektek azt a negyedet, ahol anyám felnőtt. Potoncsói gésa negyedbe látogatunk el, ha szerencsénk van igaziakat is láthatunk. Manapság sokan öltöznek be divetból gésának, de ki lehet őket szúrni, hogy nem igaziak, ugyanis nem a megfelelő a... dress code, és a smink. Egy gésa minden nap minden hónapjában más és más kimonót és hajtűt vagy frizurát visel, napnak ünnapnek megfelelően. Régen, ha az emberek ránéztek egy gésára, tudták pontosan hanyadika van és melyik hónap.
Magyaráom, aztán kicist másabb feléterelem a témát, míg el nem jutunk a célig.
- Hogy telt a nyaratok? Történt veletek valami izgalmas?
Igyekeztem a lehető leggyorsabb utvonalat kiválasztani Gionhoz, és természetesen a japán közlekedés pontossága is segítette az egyszerű odautat. Ahogy megérkezünk elfog az a kellemes érzés, hogy haha-ue itt volt gésa és itt adta át a csodálatos művészi és kulturális tudását a férfiaknak.
- A gésák és a kurtizánok között nagy különmbség volt mind szolgáltatásban, mind öltözetben - kezdeb el a magyarázást és a körbevezetést az ódon, régi negyedben. - Ha egy gésa a dannáján,a pártfogóján kívül más férfival is lefeküdt, bezárták a vöröslámpás negyed valamelyikébe, és onnan nem lehetett szabadon ki-be járkálni.
Nagyon belelndülök a magyarázásba és igyekszem minden tudásomat megosztani és remélem ők is érdekesnek találják ezt a zárt női társadalmat.

Ginevra és Hana
2000. augusztus 8.


~ set ~

          Annyira izgat, hogy mit tartogat még nekünk ez a nap, ez a kirándulás. A szentély tökéletes, és miután megnyugszom, hogy nem fognak senkit feláldozni a nagyközönség előtt, sokkal jobban élvezem. Bár még mindig ott van az a gondolat is, ami a kapuba belépés óta foglalkoztat. Biztos, hogy azt tartogatja számomra a jövő, amit gondolok? Amit szeretném, ha tartogatna?
          Megfogom párom kezét, és úgy sétálok vele már a templom előtti téren. Eleinte nem nézek körbe, félek a megvető tekintetektől, nem tudom itt hogyan reagálnak erre, de aztán rájövök, hogy senkit sem érdekel. Ha érdekel is valakit, az turista. Látszik rajta. De nem akarom Hanát sem zavarba hozni azzal, hogy mi itt enyelgünk, mikor neki nincs párja vagy legalábbis nincs itt. Meg nem is ezért jöttünk, enyelegni otthon is tudtunk volna. Rámosolygok csak páromra, majd figyelem a barátnőm kezében lévő kis táblácskát, és fogalmam sincs, hogy én mit fogok ráírni. Annyi minden fontos a számomra, annyi mindent szeretnék, nem tudok dönteni felőle.
          Ránézek szerelmemre. Ő megint olyan határozott, azonnal elkezdi írni, hogy mit szeretne. Annyira büszke vagyok rá, és úgy felnézek rá, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy én ilyen határozott nő leszek, pedig valamennyire magam is annak tartom.
          - Most olyan szexi vagy, hogy így írsz arra a táblára – suttogom, hogy a környezetünk ne hallja. – Szeretem, mikor ennyire határozott vagy.
          Aztán odalép az a szerzetes is, én meg kicsit megszeppenek. Bár mindig is érdekeltek az ehhez hasonló dolgok, azért ott állni és arra várni, hogy megtudjam a jövőm egy részletét, teljesen más. A kezem tördelem, mert kicsit elbizonytalanodom, de aztán veszek egy mély levegőt, és bátran belevágok. Ez csak egy jóslat, egy lehetséges jövő, aminek nem muszáj aképpen bekövetkeznie.
          Figyelmesen hallgatom a szavakat, kicsit felderülök, hiszen mostanában nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy mi lesz majd akkor, ha nekem lesz gyerekem. Amberrel szerintem egész jól bánok, persze, nem én nevelem, az azért nem ugyanaz. És tudom azt is, hogy Ginevra nem szeretne, szóval nem tudom, hogy ebből mi lesz most. Megígértem neki, hogy ha úgy érzem, akkor megosztom vele az időpontokat, megbeszéljük, de akkor még nem számítottam rá, hogy a családom felől ekkora lesz a nyomás.
          Ezekről a gondolatokról azonban hamar elterelődik a figyelmem. Nem tűnik olyan jónak az, amit szerelmemnek mond a jós. Félek, hogy baj lesz belőle, ezért amikor Hanához lép a bácsi, akkor én Ginevrához.
          - Minden rendben lesz, együtt átvészeljük bármiről is szóljon ez a jóslat.
          Már tudom is, hogy mit írok fel a táblámra. Nem is érdekel, hogy szerelmem esetleg meglátja, a kívánságom csupán annyi: „Minden szerettem, főleg a szerelmem legyen biztonságban és egészségben a jövőben.” Gyorsan felteszem a helyére a táblát, majd visszamegyek szerelmemhez. Hana ekkor végez a bácsival.
          - Tudom, hogy miről beszéltünk meg a gyerkőcökkel kapcsolatban, tudom, hogy… - megfogom párom kezét és a szemébe nézve folytatom. – te nem szeretnél. Való igaz, hogy a családom mostanában kicsit erőszakosan érdeklődött arról, hogy nálam mikor jön a baba, mert anya már állapotos volt velem, mikor ennyi idős volt, ezért… szerintem ezért gondolkodtam rajta mostanában sokat.
          Bár, tudnám tovább is mondani, valahogy nem érzem úgy, hogy ezt itt kell megbeszélnünk. Szerelmem most már tudja az alapokat, hogy miért gondolkodtam el mostanában annyit. Tudnak szerelmemről, bár még nem találkoztak vele, és milliónyi lehetőséget mondtak, amik között volt egészen hajmeresztő, de elfogadható is.
          - A szállodában megbeszéljük, jó? Most menjünk tovább, rendben?
          Elmosolyodom, mikor Hana megfogja a kezem. Érzem a belőle áradó lelkesedést. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem választhattunk volna jobb idegenvezetőt, jobb kísérőt, mert senki sem ennyire lelkes.
          - Igazi gésát is látni fogunk? Ez nagyon izgis.
          Nagyon fellelkesülök a hír hallatán. Már sokat hallottam róluk. Igazi hősök voltak a maguk idején. Sajnálom, hogy a történelemben úgy eltorzult a róluk alkotott kép, amit bizonyos szempontból máig nem tudtak megoldani.
          - Nekem viszonylag nyugisan. Több időt tudok tölteni a kiadóban, többet otthon. Volt egy érdekes dolog, ami a Három Seprűben történt, nem tudom hallottál-e róla.
          Az még aggaszt, de szerintem jó kezekben van az ügy kivizsgálása. Nem hiszem, hogy a későbbiekben aggódni kéne miatta. Közben figyelmesen hallgatom a történelmi útmutatást a gésákról. Nagyon érdekes hallgatni, legszívesebben egész nap hallgatnám Hanát.

♡ Nagy utazás... ♡

Esmé & Hana

ruha

Talán a legmélyebb félelmem válik valóra azzal, amikor a szerzetes lazán gyerekeket jövendöl Esmének.... Kicsit fel is bosszant, hogy így belekavar a mi meghitt, gondtalan utazásunkba a szavaival, igaz, Esmét szerencsére nem akasztja ki, legalábbis látszólag. Reagálni sincs ideje a páromnak, de már felém fordul a jós.
- Kihívásokkal teli jövő felé néz, mely nem lesz mentes a harcoktól és a félelemtől. De ha őszintén bízik és hisz abban, akit szeret, nem veszthetik el egymást - hangzanak a szavak, amelyeket elraktározok magamban, de nem igen tudom mire vélni mindezt.
- Minden rendben lesz, együtt átvészeljük bármiről is szóljon ez a jóslat - mondja vigasztalóan szerelmem, amire halványan elmosolyodom.
- Köszönöm! - mondom hálásan, de rám egyáltalán nem jellemzően igen csendesen.
A munkámban és a magánéletemben is megküzdöttem az utóbbi időben az elemekkel és a problémákkal. Végre főmunkatárs vagyok, érdemeim szerint megbecsülnek a Prófétánál, remekül keresek és tekintély övez. Esmével pedig sikerült megoldanunk, hogy többet legyünk együtt, azáltal, hogy mindketten, amikor csak lehet, otthonról dolgozunk. A gyerek-témán kívül más kihívást nem igen tudok hát elképzelni, de az meg olyan nagy falatnak tűnik, hogy fogalmam sincs, meg tudjuk-e ugrani. Ezen merengek, amikor fél füllel hallom, hogy Hanának a megbocsátással kapcsolatban mond valamit a jós. Bár simán rálátnék, Esmé táblájára ezúttal nem nézek rá, talán túl sok lenne nekem, ha gyermekeket és családot írna rá. Nagyon fájna, azt hiszem, és nem merek még szembenézni a valósággal.
Lassan észbe kapok észbe és meghajolok én is Hana után, elvégre még ha nem is tetszett, amit mondott ez a kami nevű figura, tiszteletlen nem akarok lenni. Akaratlanul is megrázom magam, mintha próbálnám lerázni magamról a szavak súlyát. Általában nem hiszek a jóslatokban, de ez a közeg és körítés túl erőteljes ahhoz, hogy teljesen hidegen hagyjon a jövendölése. Esmé hamarosan visszatér hozzám, és félelmeim csak tovább tetőződnek a szavaira.
- Tudom, hogy miről beszéltünk meg a gyerkőcökkel kapcsolatban, tudom, hogy… - fogja meg a kezem, mire lágyan megszorítom az övét, mintha sosem akarnám elengedni.
– te nem szeretnél. Való igaz, hogy a családom mostanában kicsit erőszakosan érdeklődött arról, hogy nálam mikor jön a baba, mert anya már állapotos volt velem, mikor ennyi idős volt, ezért… szerintem ezért gondolkodtam rajta mostanában sokat. Mélyet nyelek erre, nehezen találom a szavakat.
- Megértem Édesem - válaszolok még mindig elég csendesen, valahogy nincs erőm ennél többet mondani, így beleegyezően bólintok arra is, hogy a szállodában megbeszéljük mindezt.
Félelmem miatt várom is, meg nem is, hogy hazaérjünk a szobánkba, épp jókor jön hát Hana ötlete a következő programpontról. A gésák világa mindig is nagyon érdekesnek tűnt számomra, és megannyi kérdés van a fejemben róluk, alig várom, hogy feltehessem őket.
- Nahát, ez nagyon érdekes Hana! Nem is tudtam, hogy édesanyád gésa volt - lelkesedem őszintén, aztán én is felelek Esmé után a nyarunkra vonatkozó kérdésre.
- Nos, nekem meg kifejezetten pörgős volt. Rengeteget dolgoztam, de megvolt az eredménye: előléptettek a Reggeli Prófétánál. Most viszont nagyon örülök neki, hogy egy kicsit el tudtunk szökni otthonról Esmével, és végre együtt lehetünk ezen a mesés helyen - mondom Hanának, aki tovább magyaráz ezek után a gésák színes-misztikus világáról. Menet közben természetesen megfogom a párom kezét, és úgy követem Hanát.
- Ó, igen, a gésák kivételesen tehetséges művészek voltak - bólogatok én is.
- Mondd csak, szerinted sok volt közöttük a boszorkány? Vagy a varázstalan nők is tudtak ilyen színvonalas performanszokat előadni? - teszem fel az egyik legalapvetőbb, engem foglalkoztató kérdést szakértőnknek. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ezek a varázslatos nők biztosan többnyire boszorkányok voltak, de persze könnyen lehet, hogy tévedtem.

[Esmé-san; Ginerva-san2000. 08. 08.ongaku]

Soredemo sekai wa utsukushii
dressu

Esmé-san; Ginerva-san
2000. 08. 08.
ongaku

Azért remélem, hogy a társaimat nem érinti nagyon mélyen a jóslat, ugyanis ez csak egy jóslat, de ahogy a szerzetest elnézem igazán komolyan veszi őket. De a jövő minden egyes pilanatban változik, attól függően, hogy mit cselekszünk és hogyan. Csak vajon ezek a cselekedetek egy biztos vég felé vezetnek? Vagy van ebből menekvés?
Efféle mély filozófikus gondolatok közepette navigálom be őket a szívem egyik legkedvesebb helyére. A túristák számára is látogatható már ez a nagyon régi gésa negyed, és remélem ez sokáig így is marad. Szeretem a régi teaházakat, a lámpásokat, a mellettünk elsertepeléő geikókat és maikókat, a szomorúfűz és a cseresznyefákat, az út szélén kedvesen nézelődő bácsikat és néniket. Annyira hiányzott, annyira jó látni. Utam anyám régi házához vezet, ahol együtt élt az obaa-sannal és ahol gésává képezték.
Ginerva-san lekesedésre elmosolyodom.
- Nahát, ez nagyon érdekes Hana! Nem is tudtam, hogy édesanyád gésa volt.
- Apám egy üzleti útja során ismerte meg egy teaházban és egymásba szerettek. Tudjátok, egy gésa nem lehet házas, így egy külön szertartás keretében, ha a másk életet választja, ki válhatnak ebből a társadalomból. Bár ez egészen ritka dolog volt - teszem hozzá elgondolkodva. A válaszaikra elmosolyodom, remélem most tényleg jót tesz nekik egy ilyen kellemes nyaralás, ahol együtt tudnak lenni.
- A Három Seprűben? Valami baleset volt ott? - kérdezem feléjük nézve. Nem nagyon érnek el hozzám a varázslóvilág hírei, eléggé elzárkózva tölttem az utolsó nyaramat is, bár remélem az iskola miatt majd egy kicsit ez megváltozik. Ki kell szakadnom ebből a megrekedtségből.
- Mondd csak, szerinted sok volt közöttük a boszorkány? Vagy a varázstalan nők is tudtak ilyen színvonalas performanszokat előadni?
- Hmm, azt hiszem inkább elvétve. Legalább is az új változtatásokig mindenképpen csak mugli származásúak, rosszabb esetben obskurálók lehettek gésák. Tudjátok, akkoriban akiknek a társadalmi rangjuk alacsony volt, és a földeken dolgoztak, nem volt sok esélyük arra, hogy a leányuknak biztos megélhetést adjanak. Sokan ezért eladták őket már 4-5 évesen, hogy a gésává válás útjára léphessenek. Kimerítő volt, és nagyon nehéz az az út, sokan lemorzsolódtak, a gyerekeknek kellett takarítani, órákra járni, öltöztetésben segíteni, énekelni kellett tanulni, művészetet, és közben reménykedhettek abban, hogy egy-egy apróbb balesettől nem adósodhattak-e el. Kamaszkorukban avatták őket maikóvá, 3 év után váltak geikóvá. Ez egy olyan út aminek nincs helye a varázslóknak. Ugyanis ők messze innen tanulhattak, úgy mint mi a Roxfortban. De a 20. század végén már csak 16 éves kor után válhat valaki gésává, úgyhogy lehetséges, hogy mostanában vannak közöttük boszorkányok is - zárom a magyarázatomat, aztán észreveszem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Ahogy haladunk egy kicsit kopik a tömeg, és egyre kevesebben vannak, ami egy kicsit összezavar és megtorpanok. Hirtelen nem is hallom, hogy mit kérdeznek a többiek. Hát ez nagyon furcsa. A házak egyformák., és minden teljesen kihalt.
- Yare, yare - pörgök körbe, hogy szétnézzek. - Úgy tűnik igen csak furcsa mágikus csapda áldozatai lettünk - mondom. Valószínüleg ha mennénk is előre, ugyan oda jukadnánk ki, és sehol a vége, és az elje. - Azt hiszem valahogy ki kellene innen törni, de nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj! - teszem hozzá határozottan és olyan lélekjelenléttel, hogy egyértelmű legyen, hogy nem pánikoltam be. Nagyon nem tenne jót szerintem Esmének, aki ki tudja hogyan viseli most ezt a helyzetet, bár Ginervát nem féltem a pánikrohamoktól.

Ginevra és Hana
2000. augusztus 8.


~ set ~

          Ez a jóslat sok mindent meg fog változtatni. Legalábbis egy rövid időre biztosan. Szeretném, hogy beteljesüljön, mondjuk nem ragaszkodom a rövid határidőhöz, de tudom, hogy ez mennyire megterhelő szerelmemnek. Valamit kezdenem kell az olyan fellángolásokkal, mint a mostani is. Ez az időszak, ha nem tudunk vagy legalábbis én nem tudok átlendülni rajta, akkor megronthatja a kapcsolatunkat.
          Az viszont jobban aggaszt, hogy mit mondtak neki. Első hallásra szólhat arról, ami az én jóslatommal függ össze, de jobban belegondolva, elég széles körben lehet értelmezni. Itt van például a Három Seprűben történtek is. Annak biztos vagyok benne, hogy lesz folytatása, szóval a harc talán szó szerinti harcot jelent. Amire én nem vagyok alkalmas. De ha kitör a háború, akkor mi lesz velem? Nem, erre gondolni sem akarok, nem lesz ilyen. Csak a véletlen az, ami történt.
          Félve nézek szerelmemre, nem is nagyon akarok belemenni jobban, mint ahogy most ez megtörtént. Inkább csak menjünk tovább, hagyjuk ezt az egészet a hátunk mögött. Van egy olyan érzésem, hogy bőven fogunk mi erről még beszélgetni. Szóval szótlanul lépkedek Hana után, szerelmem nyomában, amíg meg nem érkezünk Gion negyedébe. A gésák negyedébe. Azonnal magával ragad a látvány, és legszívesebben én is felöltöznék gésának, de tudom, hogy nagyon kevés az esélyem rá.
          - Óh…
          Kicsit kitátom a számat, ahogy meghallom, hogy Hana anyukája gésa volt. Őszintén meglep, de így már akkor tudom, hogy honnan jön nála ez a szeretet a hazája, és minden iránt. Bárcsak én is ilyen elhivatott lennék Írországgal kapcsolatban.
          Annak még jobban örülök, hogy szerelemem el tud kicsit szakadni a jóslattól. Biztos vagyok benne, hogy megviselte, engem is, de nem akarom, hogy ez rányomja a bélyegét arra az időre, amit itt töltünk el. Láttam, hogy mennyire szereti a munkáját, az új munkakörét, teljesen jogosan is kapta meg, de pont ezért többet kell a munkájával foglalkozni. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e úgy megérteni ezt az odaadást, amilyen módon meg kellene. Hiszen neki fontos.
          Elmosolyodom, és el is pirulok kicsit, mikor szerelmem megfogja a kezem. A kérdés pedig ami elhagyja Ginevra olyan édes ajkait, engem is érdekel.
          - Nem is hallottál róla, hogy mi volt a Három Seprűben?
          Csak egy kicsit lep meg, mert bár a Próféta is írt róla, nem mindenki járatja. Egy ideig én se járattam, sőt, ha nem lenne szerelmem, talán még most sem. Így viszont minden reggel vagy legalábbis napközben olvasgatom, és az ecsetem tisztogatására sem utolsó egyébként. Szegény Rita, ha tudná, hogy hányszor töröltem már belé a festéket, biztos kiakadna. De bevallom, néha igazán jól állt neki a bajusz, amit rajzoltam.
          - A nyáron volt egy illuzionista előadása a Három Seprűben – kezdek bele. – A résztvevők egy másik világba csöppentek bele, legalábbis így éreztük. Aztán mikor felébredtünk, megláttuk, hogy mindenkinek egyforma vágás van a csuklóján. Nem halálos, de el kellett látni. Kiderült, hogy mindenkinek a vérét vették valami miatt.
         Megszorítom szerelmem kezét. Voltak ott páran, akik befolyásosak. Akár még a minisztériumba is be lehet jutni vagy a legfelsőbb körökbe, ha felveszik azoknak az embereknek az arcmását. Ahogy annak idején Mordon sem Mordon volt a Roxfortban.
          - A nyomozás még tart, én úgy tudom. – Szerelmemre nézek, hogy erősítse meg ezt az információt. Valószínűleg többet tud, mint én.
          Érdeklődve hallgatom a történteket a gésák neveléséről és életéről. Nem is igazán figyelem, hogy merre megyünk. Megbízom Hanában, hogy nem fog elhagyni minket. Főleg mert nem tudom, hogy áll a hoppanálás, de szerintem simán meg tudnánk oldani, hogy visszataláljunk. Azzal vagyok elfoglalva, hogy a házakat nézegessem.
          - Neked is van itt lakásod, igaz?
          Talán ki kéne próbálnunk, hogy milyen lehet ott lakni, és nem egy nyugati stílusú szállodában. Szerelmem felé fordulok.
          -  Mit szólnál hozzá, ha előbb jelentkeznénk ki, és átköltöznénk Hanához? Lehet? Szabad? – fordulok barátnőm felé.
          Ő azonban gondterhelten néz körbe. Nem értem, hogy mi az oka, de aztán megválaszolja a fel nem tett kérdésemet. Csapda? Milyen csapda? Én nem vettem észre semmit.
          - Miről van szó, Hana? – Közte és szerelmem között járatom a tekintetem a válaszra várva.

♡ Nagy utazás... ♡

Esmé & Hana

ruha

Elgondolkodtam Hana szüleinek történetén. Az apja a szerelem kedvéért hajlandó volt a mélyvízbe ugrani és hátat fordítani a feleségének, sőt, a társadalmi elvárásoknak is. De legfőképpen, annak a biztonságos, polgári létezésnek, amibe annyian belesüppednek. Vajon én képes lennék a páromért ekkora „áldozatot” hozni? Mertem remélni, hogy igen, de biztosan nem tudhattam. Azt mindenesetre éreztem, hogy egyszer eljön az idő, amikor nekem is bizonyítanom kell a szerelmemet és elkötelezettségemet Esmé iránt. Ő annyira különleges nő volt, akivel valahogy időről időre történt valami szomorú vagy tragikus dolog.... nem akartam én lenni a következő tragikus pont az életében, ezt tisztán tudtam.
Ezen morfondíroztam, miközben szerelmem és idegenvezetőm a Három Seprűben történtekről beszélgettek.
Aztán rácsatlakoztam Esmé válaszára.
- Igen, még tart. A minisztérium nem kapkodja el... - csóváltam a fejem kissé ironikus hangon, majd érdeklődve hallgattam Hana szavait a varázstalan gésákról.
- Hmm, azt hiszem inkább elvétve. Legalább is az új változtatásokig mindenképpen csak mugli származásúak, rosszabb esetben obskurálók lehettek gésák. Tudjátok, akkoriban akiknek a társadalmi rangjuk alacsony volt, és a földeken dolgoztak, nem volt sok esélyük arra, hogy a leányuknak biztos megélhetést adjanak. Sokan ezért eladták őket már 4-5 évesen, hogy a gésává válás útjára léphessenek... - magyarázta Hana lendületesen, szinte megelevenedett előttünk az a korszak a gésákkal együtt.
- Hmm ez érdekes - feleltem mosolyogva, majd Esmé felvetésére felcsillant a szemem. - Mit szólnál hozzá, ha előbb jelentkeznénk ki, és átköltöznénk Hanához? Lehet? Szabad? – kérdezte Esmé egyszerre tőlem meg Hanától is nyilván.
- Fú az nagyon szuper lenne, kíváncsi vagyok, milyen lehet egy itteni házban az élet. Így a kultúrába is jobban belelátnánk- mondtam, mire vezetőnk egyszer csak váratlanul megtorpant. Csak most tűnt fel nekem, mennyire kihalt is ez a rész. Már kérdeztem volna, hogy mindig ilyen kevesen vannak-e erre? Amikor a professzor magától jelezte, valami nincs rendjén.
- Úgy tűnik igen csak furcsa mágikus csapda áldozatai lettünk. Valószínüleg ha mennénk is előre, ugyan oda lyukadnánk ki, és sehol a vége, és az eleje. Azt hiszem valahogy ki kellene innen törni, de nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj! - tette hozzá higgadtan Hana, amire én is igyekeztem határozott maradni. Átkaroltam szerelmemet, hogy érezze az oltalmazást, de egyelőre nem tűnt úgy, hogy kiborult volna, aminek örültem.
- Mágikus csapda? Hmm? Ez gyakori jelenség erre? Mi okozza? - kérdeztem jobbra, majd balra kémlelve, a pálcámat biztos, ami biztos, a kezem ügyében tartva.
- Szerinted hogy lehet innen kitörni? - tettem fel a következő, magától értetődő kérdést Hanának, bízva abban, hogy ő már került ilyen helyzetbe, és tudja, mi a megoldás. Én a magam részéről még nem lettem mágikus csapda áldozata, úgyhogy hét év Roxfort ide vagy oda, egykori hollóhátas létemre sem volt ötletem arra, hogy milyen varázsige segítene rajtunk.

[Esmé-san; Ginerva-san2000. 08. 08.ongaku]

Soredemo sekai wa utsukushii
dressu

Esmé-san; Ginerva-san
2000. 08. 08.
ongaku

Ahogy szóba kerül és végighallgatom a Három Seprűs történteket, elborzadok. Egy kicsit megremegett abban a hitem, hogy biztonságban van mindeki a háború után. Jó ez nagyon naív felfogás volt tőlem, tudtam, hogy még vannak és lesznek is sötét varázslók, sőt azt hiszem még minidg bújkál pár halálfaló is. De az, hogy simét vlami ilyen tömegeket érintő vezsély kezdi el bontgatni a szárnyát, az nagyon is kétségbe ejtett. beleborzongok, mi van, ha voltak ott gyerekek, mi van ha megsérültek. Gyűlöltem ha valaki bántalmazza őket. Nem tudom, mit csináltam volna ott, ha én is részt vettem vonla ezen az eseményen. Annyira elkerültek a világ hírei és eseményei, csoda, hogy apám alapítványának az összejövetelein megjelentem. Néha.
- Ez borzasztó, már csak a tudat is, hogy valakiknek kell a véretek... - csóválom afejem aggodalmasan. Fogalmam sincs, lehet-e egyáltalán vérmágiát használni, mint  a filmekben, de már a gondolat is riasztó. - Azért nagyon remélem, hogy semmi komoly nem lesz ezután belőle... - ezt mondom, bár nem ezt érzem, ha valami rossz elkezdődik, nem ér véget... varázsütésre.
Rájuk pillantok a szemem sarkból ésúgy örülök, hogy ilyen jól megvannak. Magamban pedig remélem, hogy ha valaha is felmerül köztük bármilyen nagy probléma azt szépen meg tudják maguk között oldani.
Viszont egyenesen felragyogok, amikor szóba kerül, hogy nálam töltenek egy pár éjszakát.
- Neked is van itt lakásod, igaz? - kérdezi Esmé, mire rájuk nézek.
- Óh, igen... haha-ue családjáé volt a ház, olyan tipikusan tradicionális, nagyon szeretem. Chichi-ue szüleiről nem sokat tudok, apámat kitagadták, amiért egy gésát vett el - tettem hozzá szerényen. - Nem nagy ház, de bőven elférünk. Viszont nincs ágy, ugye, mi ilyen földön alvós nép voltunk, de nagoyn kényelmesek a matracok, azt hiszem matracok azok - nézeg magam elé pislogva kicsit bizonytalanul. - De örömmel látlak ott benneteket - teszem hozzá.
A jókedvű sétálást viszont egy furcsa jelenség okozza, ami felettéb gyanús...
- Mágikus csapda? Hmm? Ez gyakori jelenség erre? Mi okozza? - kérdezi Ginerva, és amikor előhúzza a pálcáját én is így teszek. Nem vagyok a harcolás mestere, sokkal jobban mennek a bűbájok. De azért biztonságérzetet ad a pálca a kezemben.
- Nos, ez kicsit komplikált... Nagyon sok mágikus lény hemzseg Japánban, szóval igen, elég gyakoriak, hogy furcsa dolgok történnek. Valószínüleg kiszemelhetett minket egy youkai...vagy oni... - sóhajtok kissé bosszúsan. - Vannak jó indulatú varázslények, akik ártalmatlanok, és vannak a kevésbé jóindulatúek, meg a nagyon rossz indulatúak... Azt hiszem az utóbbi kettőből valamelyikbe botlottunk bele...
- Kitörni... Hét meg kell keresi a lényt... Valahol elrejtőzhetett, vagy lesbe áll esetleg - gondolkodom hangosan. Igazából ijesztő, hogy mennyire hozzá voltam ehhez szokva. Nos, igen Japán nagyon szép és egyban nagyon furcsa hely. - Ha észrevettek valami furcsát akkor szóljatok.
Közben óvatosan elindultam előre, miközben figyeltem. Valahol rejtőzött. És reméltem ez egy csínytalanabbik fajta, nem az, aki az életünket akarja.

Ginevra és Hana
2000. augusztus 8.


~ set ~

          Alig várom már, hogy költözzünk. Remélem nem lesz gond a szállodában és tényleg sikerül átköltöznünk Hanához. Óh, talán akkor ruhát is kéne vennünk, ha már teljesen át akarjuk érezni a hely szellemét, akkor csináljuk teljes egészében úgy, ahogy kell.
          - Hana, van esetleg ránk való kimonód is, vagy menjünk el venni? – kérdezem kicsit félve.
          Kicsit illetlennek tartom, hogy ha már a fejünk fölé adja a házat, akkor még ruhákat is könyörögjek ki belőle. De remélem, nem veszi majd tolakodásnak, igazán nem annak szánom, csak annyira vonz ez a hely, olyan jó lenne teljes egészében és pompájában megtapasztalni az érzést.
          - Engem nem zavar, ha tatamin alszunk. Az is hozzá tartozik az életérzéshez, nem? – nézek körbe, de eddigre szerelmem és barátnőm másra fókuszálnak.
          Csak ekkor veszem észre, hogy valami nagyon nem stimmel. Hirtelen egyedül lettünk egy zsúfolt városban. Igyekszem kutatni az emlékeim között, de nem találok semmit. Annyira a festésre koncentráltam, hogy lényegében az ötödévem után már semmire sem figyeltem, ami nem kellett ahhoz, hogy bejussak a Művészetire. Ilyenkor azért sajnálom, hogy nem mentem és nem figyeltem jobban svk-n. De majd talán kaphatok egy kis korrepetálást.
          - Mágikus csapda? – kérdezem ismét félig hangosan.
          Kicsit ízlelgetem a szóösszetételt, és próbálok rájönni, hogy mi okozhatja, hogyan fogunk kijutni ebből a helyzetből. A többiek nyomán én is előveszem a pálcámat, majd nézelődni kezdek.
          - Onik és youkáiok? Azok valami démon féleségek?
          Megfogom Ginevra kezét, amíg egy picit le nem higgadok, aztán Hana kérésének a nyomán elkezdem keresgélni a furcsaságokat. Valahogy ki kell jutnunk, ki tudja mennyi idő telik el a külvilágban, amíg mi itt vagyunk.
          - A külvilágban hogyan telik ilyenkor az idő? Mennyi időnk van megtalálni azt a rendellenességet?
          Ráadásul, ha meg is találjuk, vajon az a démon el is fog engedni minket vagy csak felfal? Tényleg, mi van akkor, ha felfal? Megemberelem magam, és elengedem szerelmemet. Minél előbb meg kell találni a kiutat, azzal nem segítek magunknak, ha csak itt toporgok és rettegek. Példát kell vennem a körülöttem lévőkből, és a megoldást keresni.
          Hamarosan körmök kopogását hallom meg magam mellett, ahogy az egyik jelenleg üresen álló épület felé megyek.
          - Öhm… itt lesz valami – torpanok meg és fordulok a páros felé.
          Hamarosan egy kutya áll meg velem szemben az utcán. Pont az utca közepén áll egy fekete kutya. Ha most otthon lennénk ezt rossz jelnek vélném, de itt nem tudom minek kéne gondolnom. Abban se vagyok biztos, hogy társaim látják.
          - Ugye nem csak én látom. Mondjátok, hogy nem csak én látom.