Rose Teegan

ROSE ADELYN TEEGAN

I still remember you as a
little girl who overwaters
plants because she doesn't
know when to stop
g i v i n g

Alapok

jelszó || "Nézd Ellioooot, ez egy tévééé"
így ejtsd a nevemet || Róz Ádölin Tígen
nem || nő
születési hely, idő || Edinburgh, Skócia ; 1983. 03. 18
horoszkóp || halak
kor || 17
vér || fél
évfolyam || hatodik

A múlt (+16)

- Emlékszem, amikor először találkoztunk. Pontosabban, amikor először észrevettem, ő akkor talán nem is látott engem. A nemrég vásárolt házunk verandáján ücsörögtem anyával, meg egy tálca limonádéval, egyedül itt találtunk egy kis csendes zugot, bent ugyanis mindenhol dobozok voltak, amikhez még nem akartunk nekivágni. Már nem is emlékszem, apa akkor éppen hol volt. Taln bent a városban, hogy vegyen beszerezzen még néhány dolgot. A vásárlásban mindig ő volt a soros, anyu összeírogatta otthon a hiányzó dolgokat, apa pedig előkerítette őket. Szóval, azon a nyári délelőttön észrevettem, ahogy a szomszédban hintázik egy másik lánnyal együtt, és nagyon boldog voltam, hogy mellettünk lakik egy, vagy több velem egykorú lány. Persze én nem mertem hozzá odamenni... Mielőtt összenézhettünk volna, inkább visszahuppantam a babzsákba és tovább iszogattam a limonádét, mintha mi se történt volna. Aztán egyfolytában csak az járt eszemben, hogy milyen csodás lenne, ha barátok lehetnénk. Aminek végül is nagy esélye volt, hiszen a szomszédban lakott... de valamiért akkor nem akartam elhinni, csak ültem az ablakban és álmodoztam. A nagyváros után minden olyan más volt, de imádtam. Imádtam Angliát, azt, hogy csendes külváros, azt, hogy ilyen szerencsénk volt, és pont lakott mellettünk egy velem egy idős lány.
Aztán végül persze barátok lettünk. Elég tipikus módon, üdvözlő sütit vittünk át a szomszédba anyával, ahol persze egyből egymásra találtunk, ő pedig már rángatott is fel a szobájába, hogy megmutassa a barbie baba kollekcióját. Amire persze mindig is irigy voltam egy kicsit, Charlotte-nak hatalmas szobája volt, rengeteg játéka, ruhája, tulajdonképpen mindig mindene megvolt, a szülei nagyon jól kerestek, mindketten ügyvédek. - Itt egy apró, lélegzetvételnyi kis szünetet tartottam. Felpislantottam Dr. Vick arcára, aki a vastagkeretes szemüvege mögül fürkészett, aztán beletöröltem a tenyeremet a nadrágomba, és folytattam. - Szóval... Gazdagok voltak. De igazából ez nem is lényeg. Őt ez nem tette mássá, legalábbis, amilyen volt, olyan nem a pénz miatt lett... Szóval... - Egy pillanatra újra megálltam, hogy összeszedjem a gondolataimat. Úgy éreztem, hogy az eddig elmondottak is teljesen érthetetlenek voltak. - Hamar nagyon szoros lett a viszonyunk. Tulajdonképpen együtt nőttünk fel. Egy iskolába jártunk, közös barátaink voltak, pontosabban... Az ő barátai az én barátaim is voltak. De ez így volt jó. Charlotte tudta, kikkel kell barátkozni. Kedves volt, okos, jó barát. Igazából... ő az a fajta ember volt, aki ösztönösen tudta, hogy kell viselkedni a másikkal. Egyszerűen csak ránézett... és tudta.
Részleteket persze muszáj voltam kihagyni. Charlotte boszorkány volt, akárcsak én, ő azonban mugli születésű. Ezt mindig is szégyellte egy kicsit, és az elején azt hittem, ez az oka, amiért utál hazamenni, minden egyes karácsonykor és nyáron egy pár napos sötét időszak előzte ezt meg. Túl sokáig nem tűnt fel, hogy mi állt a dolgok mögött. És ami a legjobban zavar, hogy az sem tűnt fel, hogy egyáltalán valami gubanc van.
A barátságunk idilli volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, egymás támaszai voltunk minden helyzetben. Ő egy évvel idősebb volt nálam, ezért amíg ő az első évét töltötte a Roxfortban, addig nem találkoztunk, és igazából az volt a leghosszabb időszak, ami alatt csak levelekben kommunikáltunk. Ez az egy év azonban nem állt közénk, sőt, egy kicsit a nővéremmé vált, de ahogy növögettünk, ez a kapcsolat felcserélődött, és én válltam a nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá, aki a támasza lehetett akkor is, ha nem mondta el, mi is igazából a baj.
Ujjaim erre a gondolatra megszorultak a combomon, aztán inkább kinyitottam a számat, hogy beszívjam a levegőt a folytatáshoz, de a férfi hangja előbb felhangzott.
- Meséljen egy kicsit a kapcsolatukról részletesebben, Rose. Mit szeretett Charlotte-ban a legjobban, és mit kevésbé?
Erre aztán újra csendben voltam egy kis darabig. A férfi megértő volt, nem siettetett, hiszen megértette, milyen nehéz visszaemlékezni rá. Az is volt, pokolian fájt, szinte égette a mellkasomat, de a csöndességnek nem ez volt az egyedüli oka. Újra végigfuttattam a fejemben a lányt, kívülről és belülről. Mint ahogy már annyiszor megtettem az elmúlt napokban. Hiszen folyton ő járt a fejemben, és amikor a mellettünk álló üres házra tekintettem, ez csak még rosszabb lett. A redőnyömet éjjel-nappal lehúzva tartottam, hogy ne lássak rá az erkélyére. Mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ő nem fog rám visszanézni onnan. Se ma, se holnap, de jövőhéten sem.
Charlotte gyönyörű volt, ez tagadhatatlan. Dús, fekete hajzuhatag, különleges, aranybarna szemek, közelről zöldes foltocskákkal. Az alakja is hibátlan volt, rengeteget sportolt, szeretett futni, kiskorában balettozott és egy időben versenyszerűen úszott. A Roxfortig. De nem bánta, könnyen feladta az úszást a varázsvilágért, hiszen az volt az álma. A szülei borzalmasan boldogak és büszkék voltak Charlotte boszorkány létére. Ez különleges érzéssel töltötte el. Imádott mágus lenni, imádta, hogy otthon minden róla szólt emiatt és mindenki dicsőítette. Ő ilyen ember volt. Ha valamit szeretett, azt mindig teljes önbedobással, lendülettel, szívből csinálta, és semmi nem motiválta jobban, mint az elismerés. Magabiztos volt, olyan, aki nem fél mások előtt megszólalni, sőt, szerette mutogatni magát, de képtelenség volt őt gyűlölni. Vagy csak már megint elfogult vagyok vele?
Persze voltak rossz tulajdonságai. Ami a szívén, az a száján típus volt, és néha túlságosan az érzelmei vezérelték. Olykor bántó volt a viselkedése, de ez engem nem zavart. Pontosabban... zavart, rosszul esett, de nem tudtam neki egyetlen alkalommal sem nem megbocsátani. Hálás voltam, amiért a barátja lehetek, és eszembe se jutott, hogy ezt elrontsam a hisztimmel.
Duplán nem, miután először beállított hozzám sírva az éjszaka közepén, egy július végi napon, amikor tizennégy éves voltam. Ez pedig csak szaporodott tovább és tovább, amíg vissza nem tértünk az iskolába.
És én nem mertem rákérdezni, hogy mi történik vele otthon.
- Szerettem, hogy ami belőlem az hiányzik, az benne ott van. Mindig ott volt, hogy kisegítsen, ha kelljen, és fordítva is. Mindig tudta, hogy mit kell mondani, tenni. Ösztönből cselekedett, de helyesen. Néha kicsit forrófejűen, de tudta, hogy kell győzni. Ő... Nagyszerű ember volt. És persze népszerű. De ez nem volt véletlen. Amit... Amit nem szerettem? Ilyen nem volt. Hiszen ő volt a legjobb barátom...
- Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. Egész bizonyára Charlotte-nak is voltak.
Beharaptam az alsó ajkamat, és néhány pillanatig a kezemet figyeltem, amit addigra összefontam az ölemben. Miért kell erről beszélnem?
- Igen... Persze. Néha átgondolatlan volt, és... - Voltak vitáink, persze. De nem gyakran. Tudja, nem vagyok egy túlzottan harcias természet... Jól megvoltunk.
A férfi írogatott valamit a noteszébe, ami nem tetszett. Megpróbáltam kitalálni, ezzel vajon milyen behatást kelthettem a pszichológiai kerekeinek, vagy miknek, de aztán inkább elengedtem a dolgot. Amúgy is, mondhat akármit, ő nem ismerte úgy a lányt, mint én... és nem is fogja. Bármi, ami negatív történt köztünk, az most nem számított. És nem is fog...
Még mindig emlékeztem az első napjaimra a Roxfortban. Bár apukám varázsló, otthon nem volt túl gyakori a mágia, így becsöppenve abba a világba, minden idegen volt... Csak az én legjobb barátom nem, aki gondolkodás nélkül a szárnyai alá vett, és sosem éreztem azt, hogy ő ezért neheztelne, vagy unná az atyáskodást fölöttem. Bár nem voltunk se évfolyam, se háztársak, az időnk nagy hányadát együtt töltöttük, és előre rettegtem, hogy most mi lesz... Tudtam, hogy ő azt akarja, hogy ne temetkezzek magamba, ne veszítsem el önmagamat, és azt is tudtam, hogy ezt is fogom tenni. Még akkor is, ha ijesztő lesz. Ha fogalmam sem lesz, kinek fogok minden apró kis hülyeséget elújságolni...
Olyan élénken éltek még bennem az emlékek. Ahogy átlógtunk egymás mellé a vacsorákon, ahogy együtt rohangáltunk a folyosókon és birtokon. Nagy sétákat tettünk a tónál, ő pedig olykor be is csobbant úszkálni egy kicsit. Amikor megtetszett neki egy akkor végzős srác, és mindig róla beszéltünk, elpirulva kuncogtunk, ha csak meg is pillantottuk a folyosón. Most már azt is tudom, hogy miért nem ment oda soha hozzá. Hiszen meg tudta volna tenni, ha valami nem tartja vissza, akkor össze is jöhettek volna.
Emlékeztem az apróbb kis veszekedéseinkre is, de arra is, amikor majdnem felrúgott egy felsőst, csak mert nem is tudom... beszólt nekem valamit, azt hiszem. És emlékszem a háborúra... Hiszen hogy is felejthetném el? Egy kicsit úgy érzem, onnantól indult meg lefelé a lejtőn minden. Charlotte, az élet, az életünk. És a legrosszabb, hogy ha visszagondolok, nem is a háború az, amitől a leginkább gyomorgörcsöm van.
Erről persze nem beszélhettem a férfinek, egy aprócska szót sem szóltam neki a varázsvilágról, pedig a kapcsolatunk nagy része ott teljesedett ki. Dr. Vick csak átszínezve hallhatta a kis mesémet.
Az ostromról nem sok emlékem van egy sérülés miatt, ami kiütött, és az apró kis heget még mindig a homlokomon viselem, azonban olyan közel a sörényemhez, hogy az teljesen eltakarja a fehér, kitüremkedő kis részt. Emlékszem a lángokra és a romokra, és arra, ahogy Charlotte remeg, de ráfogja a pálcáját egy fekete köpenyes férfira, aki engem célzott meg. Ez a jelenet égett belém a legtisztábban, mert akkor realizáltam csak, milyen bátor is volt. Hogy mennyire sokat is köszönhetek neki, hogy abban a pillanatban ahelyett, hogy elmenekült volna, mellettem maradt, és megmentett a férfi átka elől.
Akkor én miért nem tudtam őt megmenteni? Egyáltalán meg tudtam volna menteni?
Azért valami eltalált abban a pillanatban, a következő emlékem pedig, ahogy a kényelmetlen Gyengélkedős ágyon fekszem. Mikor kitisztult a kép, észrevettem Charlotte-ot mellettem kuporogni egy bögrével, néhány horzsolással az arcán, és remegve. Ahogy észrevette, hogy felébredek, elkezdett sírni. Igazából felzokogott, olyan hangosan, hogy attól belenyilallt a fejem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy felüljek és szorosan átöleljem.
Persze, fájt az iskola romjait látni. A harc nyomait, a sok elvesztett barátot, de azt hiszem, ez Charlotte-ot még nálam is jobban megviselte. Akkor kezdte elveszteni a fényét. És mikorra legközelebb visszatértünk az iskolába a negyedik évemre, már mind a ketten teljesen mások voltunk. Az ötödik pedig... úgy tűnt, minden megoldódni látszik. És aztán eljött a nyár. Megint.
Összeszorult a torkom.
- Rose, tudom, hogy milyen borzalmas ezt felidézned az átéltek után... de szeretném, ha most elmesélnéd, hogy élted meg, amikor eljutott hozzád a hír, hogy Charlotte meghalt.

Kissé remegett a térdem, ahogy kisétáltam a rendelőből. A nap magasan járt, az emberek körülöttem jókedvűen járkáltak, én pedig egy szellemnek éreztem magam közöttük. A pulóverem anyagát gyűrögetve botorkáltam kifelé, de a sírás fájdalmasan fojtogatta a torkomat.
Bárhova néztem, őt láttam. Hallottam a nevetését a kedvenc kávézónk logóján, ami most ott magasodott balra, de többet nem volt ugyanaz. Hallottam a fürge lépteit, éreztem, ahogy átveti a karját a vállam felett, ahogy közli, hogy meghív egy shake-re. Mennyiszer sétáltunk el ez épület előtt, és hogy egyszer majd ott ülök a kanapén a pszichológus előtt, és arról mesélek neki, hogy éltem meg Charlotte elvesztését?
Sehogy. Ezt nem lehet megélni. Csak átvészelni, valahogy... És még nem egészen jöttem rá, hogy hogy.
Hiányzott a hangja, hiányzott, hogy este együtt dőlünk le sorozatozni egy csomó nasival, aztán reggel együtt kelünk, mert véletlenül mindketten bealudtunk a tévé előtt... És a tudat, hogy ilyen többet nem lesz, fojtogatott. Most már csak a zene csengett a fülemben, ami a temetésén szólt, az ő csilingelő hangja helyett.
Sokkal többet érdemelt. Annyi esélye lett volna egy szép életre... Ha nincs ott az apja.
Amikor először megjelent este a szobámban, tudtam, hogy nagy a baj, de nem tettem szóvá. Hagytam, hogy bebújjon mellém és kizokogja magát, és nem kértem, hogy mondja el. Bíztam benne, tudtam, hogy egyszer magától is kijön belőle, addig pedig adok neki időt. Onnantól egyre többet volt nálunk, ami nem zavart. Sőt, egy kicsit meg is nyugtatott, hogy nem kell otthon lennie, főleg, amikor először észrevettem a kezén a szorításnyomokat, véraláfutásokat. Akkor arra gondoltam, megfejtettem a rejtvényt. Ez pedig kicsit megnyugtatott, fogjuk rá. Az apjában mindig is volt valami ijesztő, valami nyomasztó, de sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi.
Amikor visszatértünk a kastélyba, méginkább megnyugodtam. Ide a családja nem tudta követni, a kapcsolatunk pedig lassacskán visszazökkent a normálisba. Idő kellett hozzá, hogy előbújjon belőle az a lány, aki előtte is volt, vagy legalábbis, hogy újra felvegye azt az álcát...
Hiszen az egy álca volt, mostmár... annyira egyértelmű. Egy remekül megválasztott, aprólékosan kifaragott álca.
Aztán újra eljött a nyár. A negyedik év túlságosan elrohant, gyors volt, nem sok emlékezetes dologgal. Gyógyultál. Próbáltam benne segíteni. Nem beszéltél róla. Leszidtál, ha felhoztam, de tudd, hogy megértelek. Én se akarnék beszélni arról a nyárról... Mármint a negyedik évem utáni nyárról.
Sosem mondtam el neki, hogy miközben egy nap éppen strandra készültünk, és rá vártam a konyhájukban, megjelent az apja. Még rá is mosolyogtam, pedig annyira gyűlöltem azért, amit Charlotte-tal tesz. Vajon mostmár tudod, hogy azóta tudom? Mióta velem is megtette. Ha visszagondolok, alig kapok levegőt, fojtogat az emlék... Ahogy a keze a szoknyám alá csúszik, és hányingerem van. Ahogy dermedten állok, mert képtelen vagyok megmozdulni, csak rettegek, a szívem a torkomban vágtázik, aztán valahogy kipréselek magamból egy sikítást...
És soha többet nem léptem be a házukba. Mert rettegtem, hogy újra megteszi, és azt akartam, bár Charlotte-nak se kéne hazamennie.
Visszagondolva, talán tudta. Arra hivatkozva mondtam le a strandot, hogy megjött, ezt hazudtam anyáéknak is, miután bezárkóztam a fürdőbe és csak zokogtam a szám elé szorított tenyerembe, aztán legalább háromszor lezuhanyoztam, hogy eltűnjön az érzés... a kezének a nyoma...
Elmondhattad volna, hogy ezt teszi veled. Valamit tettünk volna, Char. De már késő. Már nincs esélyed elmondani. Eltelt az a nyár is, ötödéves lettem, te hatodéves, és meglepően kezdtél jól lenni. Tervezgetted a jövődet, hogy miből fog RAVASZozni és hogy hova mész majd tovább. Én pedig tudod mit tettem? Veled együtt örültem. Boldog voltam, hogy összeszedted magad, túllendültél valahogy, ezért én is eltemettem magamban az emléket apádról és a kezéről. Pontosan ezt fogom tenni most is, Charlotte. Mert ha te ilyen erős voltál, akkor én nem lehetek kevésbé az. Azt akarnád, hogy helyetted is jól legyek, én pedig ezt fogom tenni. Mert amikor ismét hazatértünk nyáron, ti elmentetek nyaralni, és soha többet ne jöttél vissza.
Tudod mi a furcsa, Charlotte? Hogy tudom, hogy most titkolsz valamit. Mert megfulladtál. Elnyeltek a habok, összezárultak a fejd fölött, és képtelen voltál kijönni, ugye? Gyönyörű terv, de ugye nem hitted, hogy én ennek bedőlök?
Nálad jobb úszót sosem ismertem, Charlotte. Láttalak az edzéseiden, láttalak a tóban, még egyszer egy nagy viharban is. Láttalak a strandon a medencében, egyszer pedig voltál velünk a tengernél nyáron...
Tudom, hogy nem fulladtál meg, Charlotte. És ígérem neked, hogy mások is meg fogják tudni. Mert tartozom neked.
Mert erre valók a barátok.

Jellem

Apa egyszer azt kérdezte tőlem, amikor nagyon dühös voltam egy kisfiúra általános iskolás éveim elején, mert kicsúfolta a kockás szoknyámat, és bosszút akartam rajta állni valahogy: "Ha te is ugyanúgy viselkedsz, ahogy ők, akkor mi a különbség köztetek, Rosie?"

Az a fajta lány, akinek már csak a közelében is jó kedved lesz. Ártatlan, angyali tekintet, örök kedvesség és törődés jellemzi, odaadó és rettentően megbízható barát. A szerettei a legfontosabbak számára, mindent megtenne értük, de kicsit hamar kötődik és bízik meg emberekben. Ez azért van, mert mindenkiben igyekszik a jót és a szépet meglátni, még akkor is, ha a másik egyáltalán nem érdemli meg a törődést.
Rose optimista, vidám lány. Aki minden különösebb indok nélkül rámosolyog egy idegenre a bevásárlóközpontban vagy az utcán, egy törékeny, de igazából tagadhatatlanul aranyos teremtés. Nehéz kihozni a sodrából, de mint mindenkit, őt sem lehetetlen. Általánosan nem szeret veszekedni, és inkább csendben marad, ha valami bántja, még akkor is, ha az már tényleg feszíti belülről. Szereti a békét, azt, ha szeretik, a nyugalmat, a rendezettséget. Ha egy kicsit is rendetlenség van - mind környezetében, mind benne -, attól teljesen eszét veszti. Nagy szíve van, szeret adni, és igazából kapni is, jól esik neki a törődés, csak hajlamos elfelejtkezni a saját értékeiről. Észre sem veszi, hogy egy boldog mosollyal szinte mindent beragyog, annyira másokra koncentrál.
Alapvetően okos lány, akinek az agya hamar ráakad az összefüggésekre, és mindennél kíváncsibb. Ez az a jellemvonása, ami teljességgel ki tudja lendíteni a bejárt kis pályájáról, ha valami érdekli és meg akarja tudni, akkor azért céltudatosan, elszántan indul, és bármit megtesz.
Kissé naiv lány, de már nem látja olyan rózsaszín ködben a világot, mint egykor. Persze, az alapvető gyermetegséget nem tudja kipusztítani belőle semmi, de az elmúlt néhány év nehézség valamelyest azért keményített a törékeny kis vázán, megtanulta, hogy óvatosabb és bizalmatlanabb legyen másokkal. Ez persze azért nem mindig sikerül.

   Apróságok

mindig || zene, festészet, művészet, alkotás, építészet, szépség, versek, kedvesség, boldogság, puhaság, vanília, kényelmes, meleg ruhák
soha || harag, düh, gyűlölet, negativitás, feladás, megoldatlan rejtélyek, kérdések, titkok, tiszteletlenség, idegesítő hangok, hó, csalódás, veszekedés, erőszak
hobbik || Szeret rajzolgatni, alkotni, zenét hallgatni, kiélni magát a kreativitásban, verseskönyveket vagy régi klasszikusokat bújni, vagy a tévé előtt gubbasztani és Jóbarátokat nézni. Régebben Charlotte-tal töltötte minden idejét, általános programjuk volt a sorozatnézés és mindenféle nasik kotyvasztása emellé.
merengő || A legrosszabb egyértelműen az a nap, amikor Charlotte apja elkövette azt, a legjobb, pedig amikor Rose a szüleivel és Charlotte-tal együtt elmentek egy pár napos nyaralásra a tengerhez a negyedik év utáni nyáron. Akkor mind a ketten elfelejthettek pár napra mindent, és csajoskodhattak, amennyi csak kényelmes volt.
mumus || Charlotte áll előtte, és mindenféle mocskos dolgokat vág hozzá
Edevis tükre || Tehetséges építész lett belőle, és olyan emberek veszik körbe, akik tényleg megbecsülik és szeretik - egy boldogan mosolygó Charlotte-tal együtt
százfűlé-főzet || Zöldes-kék, olvadt csokoládé állagú folyadék, almáspite illata, de erősen cukorkás íze van, egy kis fémes utóízzel
Amortentia || vanília és kókusz finom keveréke
titkok || Még a szüleinek sem mesélt arról a napról, amikor Charlotte apja keze a szoknyája alá tévedt. Eltemette magában az emléket, olyan mélyre, hogy az ne kísértse tovább.
azt beszélik, hogy... || Hogy több volt köztük Charlotte-tal, mint barátság.

   A család

apa || Olliver Teegan, 48 éves, félvér varázsló; szeretetteljes, szoros viszony
anya || Ava Laine; 45 éves, mugli; szeretetteljes, szoros viszony
testvérek || -
állatok || Luna

Családtörténet ||
Olliver átlagos varázslócsaládba született, és miután elvégezte a Roxfortot, nem tanult tovább, hanem a családi vállalkozást vitte tovább - a szüleinek akkor még az Abszol úton volt egy kis mindenes boltjuk, Olliver pedig ott dolgozgatva ütötte el az idejét. Avával egy skóciai útja során találkozott, és szerelem volt első látásra; összeütköztek egy kávézóban, a lány keze éppen tele volt kávéval, ami persze rájuk borult. Aztán a pillanatnyi zavartság után, jobban megnézve egymást, beütött a kémia, és Olliver nem is habozott, hogy elhívja randizni Avát.
Olliver minden vonakodás nélkül adta fel a munkáját a szülei boltjában, hogy a szerelméhez költözzön Skóciába, és ott laktak egészen a lányuk megszületéséig. Rose hat éves korában költöztek Angliába, igazából csak levegőváltozás miatt, és hogy közelebb legyenek a Roxforthoz, ha a kislányuk boszorkány lesz. Rose mindig is csodálta, milyen erős és szeretetteljes a kapcsolat a szülei közt.

   Külsőségek

magasság || 167 centi
testalkat || vékony, de nem lapos, Charlotte gyakran elrángatta magával sportolgatni, ez ad neki egy kis formát
szemszín || szürkés-zöld
hajszín || sötétbarna
kinézet ||
Aranyos, de nem túl feltűnő jelenség. Kényelmes ruhákban mászkál, gyakran bújik szoknyába és kötött pulcsikba. A haját szereti fonni, különféle kontyokat kreálni magának, de az sem ritka, hogy csak leengedve, kicsit kócosan viseli.

   A tudás

varázslói ismeretek ||
A tanulás szempontjából érdekes a helyzet, mert bár alapvetően szorgalmas és jók a jegyei, csak azt tanulja könnyedén, ami érdekli, ami felkelti az érdeklődését. Rúnaismeretből, Asztronómiából, Mágiatörténetből és Bűbájtanból a legjobb, a többi tantárgyból is egész szép eredményeket produkál, de ott már inkább a szorgalmával és esetekben kegyetlen magolással.
pálca típusa || 11 hüvelyk, Vörösberkenye, Egyszarvúszőr a magja
RBF ||
Rúnaismeret - K
Mágiatörténet - V
Bűbájtan - K
Bájitaltan - V
Asztronómia - V
Gyógynövénytan - V
Számmisztika - V

   Egyéb

avialany ||Taylor Hill