Egy élet kezdete

Pod 51 Hotel
New York

Ginevra
2001. február


~ set ~

          Augusztusnak mondanám azt a hónapot, ami eddig úgy tűnik végérvényesen megváltoztatja az életem. Akkor nem gondoltam, hogy még ennyi mindent meg kell tennem a siker érdekében, de most már biztos vagyok benne, hogy minden megérte. Bár, a pszicho-medimágusom óva intett tőle, hogy most még ne vágjak bele, fél attól mi történik, ha kudarc ér, de a medimágusom csak annyit mondott, hogy pihenjek sokat és akkor nem lesz baj. Igaz, mind a kettő egy kemény csata volt, de a lényegen nem változtat, igazuk van. Túl sok volt a stressz az elmúlt néhány évben, ideje lassítanom.
          Halloween táján éreztük azt szerelmemmel először, hogy ideje lesz választani egy klinikát és megkezdeni a felkészülést. A varázstalan orvosoknál utánanéztem ennek az eljárásnak, de semmi olyat nem találtam, ami miatt aggódnom kéne. Szerencsére. Viszont az összes tanács úgy kezdődik, hogy a konkrét beültetés előtt tanácskozzunk az orvossal. Szóval kerestünk egy klinikát, ahol fogadnának, nem kérdeznek sokat, és bár minden pénzt megér, azért nem akarok akármennyit kifizetni. Varázstalan orvosi biztosítás hiányában úgy gondolom, óvatosnak kell lennünk.
          New Yorkban néztük ki az egyik klinikát. Így szerelmem vágya is teljesülhet, hogy eljusson oda, és ez megint van elég messze ahhoz, hogy ne kelljen az otthoni dolgokkal foglalkoznunk. Végül közel két hetet töltünk ott, mire sikerül mindent elintézni, megbeszélni a legközelebbi időpontot, és kicsit kikapcsolódni is. Két hét szerelmemmel, amit senkinek és semminek a kedvéért nem cserélnék el.
          A New yorki látogatás után egy majdnem fél éves felkészülési idő következik. Egy csomó vitamint kell szednem…. Kellene, mert kerestem egy medimágust, aki az elmondottak alapján összeállította nekem a bájitalos megfelelőjét. Szóval azt szedem, egy kis plusszal kiegészítve, de nem tudom, mi az a plusz. Mellette pedig ott van a pihenés is, amit kötelezően az összes orvos előírt. Szerencsére az iskola első évét nagyon meghúztam, így a legtöbb időmet manapság a kiadóban töltöm, a vizsgaidőszak így nem okozhat gondot.
          Most viszont itt az ideje, hogy eljöjjön a nagy nap. Tegnap érkeztünk a szállodába. A petefészek kinyerésével ellentétben, ahol altatniuk kellett, itt semmi ilyesmi nem fog történni, mégis aggódom picit. Szerintem ez normális, ilyennel még senki sem találkozott a környezetemben. Mondjuk a legtöbbjük nem is tudja elképzelni, hogy egy olyan kapcsolatban legyen, mint az enyém. Mikor ilyeneket mondanak, akkor meg szoktam kérdezni tőlük, hogy ők másként szeretik a párjukat, mint én? Persze, mindig kiderül, hogy nem, de akkor nem értem, miért gondolják, hogy nagy a különbség, ha valaki a saját neméhez vonzódik.
          Az ablaknál állok, nézem a behavazódott várost, a kezemben egy forró csésze tea. A szobaszervíz ajándéka, hogy itt nem kell titokban varázslatot használni, mert megadnak mindent. Csak valahogy a bizonytalanságot nem tudják elfeledtetni. Hamarosan indulnunk kell, és utána még egy hetet itt leszünk. Én a szobában, mert pihenni kell és nyugalomban lenni. Aggódva nézek páromra.
          - Nem akarlak majd utána bezárni ide. Menj és nézz körbe, érezd jól magad. Én majd dolgozok picit, festegetek. Úgyis kell majd leadnom anyagot, ha visszamentünk.
           Nincs hoppanálás, hajóval vagy repülővel kell visszamennünk Angliába. Aztán ott is óvatosnak kell lennem még egy hónapig legalább, de inkább kettőig, amíg rendesen megtapad és bár utána is fennáll a lehetősége egy vetélésnek, azért remélem nem fog bekövetkezni.
          - Mi lesz akkor, ha ikrek lesznek? Nem félsz tőle?
          Talán a félni nem a legjobb kifejezés, de azért nem kis vállalás már az egy sem, nemhogy a kettő. De a doki azt mondta, hogy mivel többet ültetnek be a biztonság kedvéért, nagy az esélye az ikerterhességnek is.
          - Szólj, ha elkészültél és mehetünk – rakom le végül a teámat, beveszem az utolsó bájitalt, és lényegében én készen állok az indulásra.

[Álmok városában]

Álmok városában

Öltözék

Már roxfortos koromban arról álmodtam, hogy egyszer elmegyek New Yorkba és megnézem a várost, de mindeddig úgy alakult az életem, hogy nem jutottam el oda. A sors keze lehet hát, hogy épp akkor válik valóra ez az álmom, amikor Esmé régóta dédelgetett vágya is…
Legalábbis nagyon reméltem, hogy sikerülni fog. Ha már eljöttünk idáig, és ennyi mindent megtettünk, - vagyis inkább Esmé – a siker érdekében. Ő volt az, aki utánajárt a beültetési lehetőségeknek, aki lefoglalta a szállodát, és konzultált a klinikával. Pszichomedimágushoz járt, figyelt az életmódjára, vitamindús bájitalt ivott és megpróbált minél stresszmentesebben élni.
Ezzel szemben én? Nem jártam terápiára, a Prófétában állt a bál az elmúlt hetekben, mert még mindig nem sikerült címlapsztorit hoznunk a régóta kergetett illuzionistáról, na és pihenésben sem volt túl sok részem az utóbbi időben. De egy dolgot azért megtettem, ami tőlem telt: támogattam lelkileg és minden lehetséges módon a szerelmemet. Fogtam a kezét, és most is azon voltam, hogy minden az elképzeléseinek megfelelően alakuljon.
Ahogy kinézett a szállodai szobánk ablakán, mögé léptem és lágyan megcirógattam a hátát. Csakhogy érezze, itt vagyok, számíthat rám maximálisan. Én is megcsodáltam a hófehér hóba burkolózott várost, ahol annyi álom vált már valóra… vagy ez csak reklám? Mindenesetre így hívják: az álmok városa. Reméltem, hogy nekünk is bejön majd ez a hangzatos cím, még ha ez olyasféle naivitás is volt a részemről, ami egyébként nem volt rám jellemző.
- Nem akarlak majd utána bezárni ide. Menj és nézz körbe, érezd jól magad. Én majd dolgozok picit, festegetek. Úgyis kell majd leadnom anyagot, ha visszamentünk - magyarázta Esmé.
- Édes vagy! Biztosan megnézek majd egy-két híres mugli szerkesztőséget, mint például a Timest vagy a Vogue-ot és pár nevezetes helyszínt, de a lényeg, hogy együtt legyünk! Majd úgy alakítom, hogy akkor menjek várost nézni, amikor te festesz – csókoltam meg puhán a páromat, aztán megszorítottam a kezét. Volt időm megemészteni és átértékelni magamban ezt a nagy lépést, és szerettem volna, ha tudja, most hányadán állok mindezzel.
- Akartam már mondani, hogy nagyon boldog vagyok, hogy így döntöttünk, és bármennyire is hihetetlennek hangzik még nekem is, érzem, hogy csodálatos lesz, amikor már hárman leszünk….Vagyis Felix-szel együtt négyen – mondtam, majd kedvesem felvetett ezzel kapcsolatban egy lehetséges opciót.
- Mi lesz akkor, ha ikrek lesznek? Nem félsz tőle? – tette fel a magától értetődő kérdést, hiszen több petesejtet fognak beültetni, így lehetséges, hogy nem csak egy, hanem két babánk lesz.
- Azt hiszem, nem félek tőle. Így is hatalmas mély víz lesz az egész… Előre nem is lehet rá igazán felkészülni. Ha kettő lesz, majd megoldjuk, és a babáknak aztán szuper lesz, hogy együtt cseperedhetnek – mosolyogtam Esmére, és meglepett, mennyire őszinték voltak ezek a szavak. Eleinte csak megnyugtatni akartam, de ahogy kimondtam őket, rájöttem, hogy igazán így érzem.
- Szólj, ha elkészültél és mehetünk – mondta aztán szerelmem, mire bólintottam és magamra kanyarítottam a kabátomat. Bár én nem készültem úgy fel, mint a párom erre a hatalmas kalandra, valahogy mégis éreztem, hogy készen állok… Persze az én feladatom jóval kevesebb volt most az elején még. Nekem csak támogatnom kellett Esmét… A valódi fizikai és hormonális változások őrá vártak…
- Mehetünk! Szólj majd, ha bármire szükséged van, jó? És én azonnal ugrok és segítek! - néztem mélyen a szemébe.

Ginevra
2001. február


~ set ~

          Hogy nyugtalan voltam-e? Naná. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de azt tudom, hogy amíg szerelmem mellettem van, addig nem eshet bajom. Mind a ketten nagyon odafigyeltünk mindenre. Az étkezésre, a programokra és a korábbi megállapodással ellentétben, ha olyan feladata volt valamelyikünknek, akkor azt nem otthon, hanem a munkahelyen vagy az esetemben az iskolában intéztem. Igyekeztem az otthonunkat a nyugalom szigetének megteremteni és ehhez az elmúlt félévben töménytelen mennyiségű gyertyát, illóolajat, habfürdőt, fürdőbombát és minden hasonlót megvettem. Azt gondolom sikerrel jártam.
          Most mégis úgy állok itt az ablak előtt, hogy nem tudom eldönteni megfutamodjak-e vagy sem. A nehezén már túl vagyok, már ami az orvosi vizsgálatokat illeti, de akkor is ez lesz az a beavatkozás, ami mindent megváltoztathat. A doki szerint a korom miatt nem kell attól félnem, hogy majd nem tapad meg. Mégis úgy érzem, nem lesz minden rendben. De ezt nem tudom elmondhatom-e szerelmemnek úgy, hogy nem tudok semmi biztosat mondani. Félek csak azt hinné, hogy visszakozni akarok.
          - Azt szeretném, ha boldog lennél, szóval természetes, hogy nem zárlak be ebbe a szobába azért, mert nekem pihennem kell. Még akkor is, ha eljöhetek majd még ma a kórházból.
          Kicsit úgy érzem, mintha a mai napban csúcsosodna ki minden. Annyira figyeltem az elmúlt fél évben, hogy elfelejtettem nagyon sok mindent. Szerintem maga az óvatosság is egyfajta stressz volt számomra, szóval most duplán vagy triplán ki kell pihennem majd magam. Ahogy utánanéztem a katalógusokban különböző időpontokat javasolnak a pihenésre. Nekem a fiatal korom miatt pár nap elég lesz az utazásig, és utána mégy egy-két hét a biztonság kedvéért, de a második hét végén már lehet érdeklődni, hogy sikerült-e. A doki valamilyen terhességi tesztet említett. Majd megkérdezem egy varázstalan születésű iskolatársamat.
          - Annyira jó, hogy így támogatsz, nem tudom mit csinálnék nélküled. Most tudom, hogy nagyon elveszett lennék. Ha nem lesz iker, akkor később belevágnál egy másodikba? Csak feltételezésként, lehet pont én leszek az, aki azt mondja majd, hogy nem akar másodikat.
          Mert ki tudja mi lesz mondjuk egy-két év múlva. Talán lesz elég tapasztalatunk egy másodikhoz, talán elmegy tőle örökre a kedvünk. Nem akarom azt mondani, hogy ez előre el van már rendeltetve, de valami biztos, hogy van különben miért lettem volna ennyire beindulva?
          - Rendben – bólintok, majd veszem a kabátom. – Szerintem nem lesz semmi baj. Nekem annyi elég, hogy mellettem vagy.
          Megfogom párom kezét, majd úgy indulok el a szobából kifelé. Csöndes vagyok, talán túlságosan is csöndes, de most nem érzem azt az izgalmat, amit máskor szoktam, ha valami nagy kaland vár rám. Az ajtónál fogunk egy taxit. Elég messze van a klinika, a teketóriázásommal pedig elszalasztottam annak a lehetőségét, hogy legalább egy darabon gyalog menjünk. Akkor talán meg tudtunk volna nézni együtt pár nevezetességet még előtte.
          - Majd jöjjünk ide vissza, ha lesz alkalmunk és nézzünk jó alaposan körbe, oké? – fordulok szerelmem felé, ahogy látjuk elsuhanni a házakat a fura varázstalan eszközben.
          Azért is választottam ezt, mert nem akartam kockáztatni a hoppanálással. Az idefelé vezető út is elég volt, hazafelé is repülővel vagy hajóval kell mennünk. Igazából azt hiszem, akkor se kockáztatnék a hoppanálással, ha nem beültetéssel foganna meg bennem egy gyerkőc.
          Gyorsnak tűnik az odafelé vezető út. Szinte elszáguld az idő mellettünk, mikor kirak a taxi a klinikánál. Nyelek még egy nagyot, majd megszorítom szerelmem kezét.
          - Innen már nincs visszaút, igaz?
          Nekem fura módon, az eddigi agonizálás után mosolyra húzódik a szám. Már nincs visszaút, a galéria és gyerkőc volt életem két nagy célja. A galériát megkaptam Elliotnak köszönhetően, és most Ginevrának köszönhetően a gyerkőcöt is. Belépünk az előtérbe, a recepciónál egy kedves hölgy fogad minket. Mikor elmondom, hogy miért jöttünk, a váró felé mutat és megígéri, hogy a doktor úr hamarosan megérkezik.

[Álmok városában]

Álmok városában

Öltözék

Szavak nélkül is éreztem, hogy Esmének mennyit jelentenek a szavaim. De aztán jöttek a szavak is.
- Annyira jó, hogy így támogatsz, nem tudom mit csinálnék nélküled. Most tudom, hogy nagyon elveszett lennék. Ha nem lesz iker, akkor később belevágnál egy másodikba? Csak feltételezésként, lehet pont én leszek az, aki azt mondja majd, hogy nem akar másodikat – tette fel a következő kérdést szerelmem, amire elmosolyodtam. Annyira jellemző volt rá, hogy még az első gyermekünk sem fogant meg, máris a másodikról ábrándozott a szíve mélyén… Ízig vérig nő volt és olyan igazi ősanya típus, amiből kevesen vannak ezen a világon. Szeretetteljesen megsimítottam az állát, miközben közelebb húztam magamhoz egy csókra. Csak ezután feleltem.
- Ez természetes Életem – reagáltam először a köszönetére, és közben volt időm végiggondolni a választ is.
- Hát, ha egyet bevállaltam, azt hiszem, jöhet még egy… Azt szokták úgyis mondani, hogy egy gyerek nem gyerek – nevettem. Bár ezzel a mondással nem értettem egyet persze, inkább csak poénnak szántam. Én is egyke gyerek voltam, és ezt soha életemben nem bántam. A szüleim és a nagymamám szeme fényeként folyton körberajongtak és minden lehetséges dolgot, segítséget megkaptam, ami egy gyerek felnőtté válásához, sőt, ha pontosan akarok fogalmazni, sikeressé válásához kellett, nem is beszélve arról a hihetetlen mértékű szeretetről, amivel elhalmoztak. Így hát én sosem éreztem hátránynak azt, hogy nincs tesóm, akivel játszhatnék. Játszottam a mugli ismerősök gyerekeivel, majd a roxfortos osztálytársaimmal. Elég jól értettem ahhoz, hogyan hízelegjem be magam a számomra szimpatikus diákoknak, így mindig voltak barátaim. Az meg, hogy sosem kellett megosztanom semmilyen játékomat, ruhámat mással, gyerekként inkább előnynek tűnt számomra. Igaz, hogy így felnőttként kicsit nehezebben alkalmazkodtam vagy kötöttem kompromisszumot, de Esmé mellett az elmúlt lassan egy év során ebben is sokat fejlődtem, azt hiszem. Tudtam, hogy Esmé is egyke, ezért feltételeztem, hogy érti, csak viccelek, nem gondolom komolyan, amit mondtam. Egyébként is, erre a kérdésre még nagyon ráértünk… Először ez az első sikerüljön. Különös volt, hogy mostanra már én is teljes szívemből ezt kívántam. Hamarosan elindultunk hát az álmunk valóra váltása felé.
- Majd jöjjünk ide vissza, ha lesz alkalmunk és nézzünk jó alaposan körbe, oké? – tette fel a kérdést menet közben szerelmem, amire lelkesen bólogattam.
- Jó ötlet! Feltétlenül jöjjünk vissza turistáskodni. Szeretnék veled egy finom kávét vagy forró csokit meginni az Empire State Building tetején, és utána egy nagyot sétálni a Central Parkban. Ezek régóta rajta vannak a bakancslistámon – mosolyogtam és lágyan megszorítottam a kezét, megcirógattam az ujjait. Boldog voltam. Szerettem ezt a nőt itt mellettem és alig vártam, hogy a kapcsolatunk a következő szintre lépjen. Nos, most már ennek a kapujában álltunk. Szinte észrevétlenül suhantunk el taxival a klinikáig, közben mindketten a gondolatainkba mélyedtünk, és a gyönyörű New Yorkot csodáltuk. Ahogy beléptünk a klinikára, bátorítólag megsimítottam párom vállát. Első ránézésre kulturáltnak, bizalomgerjesztőnek tűnt a hely, így amikor Esmé megkérdezte:
- Innen már nincs visszaút, igaz?
Teljes meggyőződéssel válaszoltam.
- Nem, innen már csakis előre. Nyugi, minden jól fog menni! Korrekt helynek látszik – kacsintottam rá, és közben a lelkem mélyén el is hittem a saját szavaimat. Igen, minden rendben lesz. Rendben kell lennie. Ugye?

Ginevra
2001. február


~ set ~

          Úgy érzem, minden porcikámban remegek. Hogy mi okozza ezt a remegést azt nem tudom. Félek, izgulok és boldog is vagyok. Életem egyik olyan fordulópontjához érkezek, amiről napokkal, hónapokkal ezelőtt még nem gondoltam, hogy lehetséges. Az előzményeket figyelembe véve, talán jobb is, hogy így alakult. Nem vagyok biztos benne, hogy normál úton bármelyik páromnak képes lennék teherbe esni. Ettől pedig tudom, hogy ők is kikészülnének.
          - Egyke vagyok – kezdek bele a második gyerek magyarázatába. – Viszont van egy nagyon jó unokahúgom, akivel szinte testvérek voltunk. Mostanra ugyan eltávolodtunk, de gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ha mi nem tudunk a pici barátai lenni amellett, hogy a szülei is vagyunk, akkor kell neki mindenképp egy testvér.
          Persze, ha tényleg akarjuk és össze is fog jönni másodszorra is. Nem fogok erőszakoskodni, a picúrtól is függ, hogy belefér-e még egy. Egy nyugisabb gyerkőc mellé bevállalnék még egyet, de egy eleven mellé nem biztos. A jövő majd eldönti. Az orvos szerint már a nehezén túl vagyok, ez csak egy rutin beavatkozás lesz. Mégis remegek.
          Annak viszont örülök, hogy szerelmemnek is vannak tervei, így biztos vagyok benne, hogy akármi is lesz, ezt a helyet még egyszer felkeressük. Nem tetszik, hogy eddig olyan rohanós volt. Mikor kivették a petesejtemet, akkor altattak és egy éjszakát benn kellett maradnom. Azt mondták, ez a rutin eljárásuk. Nagyon hiányzott akkor szerelmem, még szerencse, hogy a hoppanálásnak köszönhetően akkor jött vissza hozzám, amikor akart.
          - Voltál már a Central Parkban? – nézek páromra a klinika bejáratánál. – El tudnánk bújni, ha akarnánk?
          Kihívóan félmosolyra húzom a szám. Vajon mit szólnának hozzá az emberek, ha az egyik bokor elkezdene mozgolódni? Azt tudom, hogyha lebuknánk, akkor gyorsan kéne hoppanálnunk. Mikor lettem én ennyire bevállalós? Ez vajon csak a vitaminoknak és a hormon készítményeknek a következménye?
          Bejelentkezés után a váróhoz megyünk. Közben nem engedem el párom kezét. A doki pontosan tudja a helyzetünket, hiszen kikérdezett mikor először kerestem fel. Csak azért választottam ezt a helyet, mert azt mondta tud segíteni. Megcsókolom páromat, lágyan és gyorsan, hogy másnak ne szúrja a szemét. Végül megérkezik az orvos. Felnézek rá, majd egy gyors puszi nyomok szerelmem homlokára, majd követem a doktorom a kórterembe.
          - Ne aggódjon, minden rendben lesz. Pár perc az egész.
          Bólintok, majd levetkőzök és felhúzom a kórházi ruhámat. Felfekszek az asztalra, majd várom az idegen érzést. Azt, ami nem sokkal később meg is érkezik. Nagyon kellemetlen, de ki kell bírnom. Ez már tényleg a célegyenes, és ha nem akarok feleslegesen átmenni ezen az egész ceremónián, akkor le kell nyugodnom.
          Hallom, ahogy nagyon csipog a gép. Nem tudom, mit jelent ez, de remélem, hogy semmi rosszat. Csak azt látom, hogy a nővérke egy tűt ad a dokimnak.
          - Túlságosan szapora a szívverése, meg kell nyugodnia, ezért kap egy enyhe nyugtatót – mondja, de nem sokat értek belőle, csak érzem, hogy lassan lenyugszom. Talán pont ezt mondta.
          A pár perc végül tényleg csak pár perc lesz. Aztán kitolnak a műtőből egy szobába, ahol a doki megkér, hogy maradjak ott. Én azonnal szerelmemért kéretek. Hamarosan meg is jelenik a szerelmem a szobám ajtajában, a doki még az ágyam mellett áll.
          - Egyelőre úgy tűnik, hogy sikeres volt, de pontosabbat majd két hét múlva lehet megmondani. Most pihenjen még pár órát, és estére már hazamehetnek.
          Látom, ahogy szerelmem felé fordul, csak a szájáról tudom leolvasni mit mondd neki. Remélem nem árulkodik, hogy gond volt ez alatt a pár perc alatt, mert a végén még soha többé nem engedi majd meg szerelmem, hogy ilyen izgalomnak tegyem ki magam.
          - Figyeljen rá, hogy tényleg pihenjen. Eléggé izgult a beavatkozás alatt, ezért enyhe nyugtatót kellett adni neki. Minden ebben a két hétben dől el.
          Rámosolygok szerelmemre. Már alig várom, hogy közelebb jöjjön, és egy csókot adhassak neki. Meg jól ki is faggassam arról, hogy mit mondott a doki neki.
          - Nagyon aggódtál? – nyújtom felé a kezem. – Pár óra és már mehetünk is vissza a szállóba. Vagy megszöktetsz? – mosolygok rá.

[Álmok városában]

Álmok városában

Öltözék

- Voltál már a Central Parkban? El tudnánk bújni, ha akarnánk? – kérdezte tőlem incselkedve párom, mielőtt beléptünk az épületbe, mire lágyan végigsimítottam a hátán.
- Hát, ha akarjuk, akkor biztosan megtudjuk oldani! Rajtam nem fog múlni – kacsintottam rá.
- Persze sokan szoktak ott sétálni, de egy-egy nagyobb bokor mögött egymásnak eshetnénk, igen. Aztán, ha esetleg rajtakapnak minket, maximum kiábrándító bűbájt szórnánk magunkra és elmenekülnénk, mielőtt kihívják a rendőröket – avattam be spontán szőtt tervembe Esmét, aki egészen lenyűgözött ezzel a felvetésével. Ennyi idő után még mindig úgy meg tudott lepni néha, mintha csak most jöttünk volna össze.
A fesztelen hangulatomnak azonban hamarosan vége szakadt, miután egy gyors csókot követően el kellett válnunk egymástól.
- Veled leszek végig lélekben – búcsúztam tőle aggódva, majd amikor távozott a dokival, kimentem a klinika kertjébe. Szerencsére nagy volt és szép, így könnyedén el tudtam ott sétálgatni, amíg Esmé a beültetésen volt. Egy szökőkút előtti padon táboroztam le és magamban azon fohászkodtam, hogy minden rendben legyen. Akárhogy is, ez egy komoly beavatkozás, és nem élném túl, ha Esmének baja esne… Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kijött egy asszissztens és szólt, hogy vége, bemehetek Esméhez. Igyekeztem nyugodt arcot vágni, nehogy Esmé azt higgye, hogy nehezen viseltem ezt az egészet. Nem tudom, mennyire sikerült vele elhitetni, de mindenképp azon voltam, hogy ne kelljen aggódnia, így akkor sem akadtam ki látványosan, amikor a doki azt mondta:
- Egyelőre úgy tűnik, hogy sikeres volt, de pontosabbat majd két hét múlva lehet megmondani. Most pihenjen még pár órát, és estére már hazamehetnek. Figyeljen rá, hogy tényleg pihenjen. Eléggé izgult a beavatkozás alatt, ezért enyhe nyugtatót kellett adni neki. Minden ebben a két hétben dől el – árulta el komoly arccal az orvos, mire bólintottam.
- Köszönöm, hogy elmondta. Nagyon fogok rá vigyázni! Szívből köszönünk mindent! – feleltem, és ezután végre kettesben maradtunk Esmével. Odaléptem hozzá, megcsókoltam, aztán megszorongattam és megpusziltam a kezét. Egy kicsit jobbnak festettem le a helyzetet, mint amilyen volt, amikor megkérdezte, hogy nagyon aggódtam-e. Azt akartam, hogy a lehető legkevesebb izgalom érje most már.
- Nem. Éreztem, hogy minden rendben lesz – mosolyogtam rá.
- Pár óra és már mehetünk is vissza a szállóba. Vagy megszöktetsz? – kérdezte viccelődve, mire hatalmas teher gördült le rólam. Most végre megnyugodtam, hogyha így tud viccelődni, akkor csak minden rendben kell, hogy legyen vele…
- Igenis Életem! Hová szeretnél megszökni? Válassz bátran, és én bárhova elviszlek magammal - csókoltam meg csillogó szemmel. Persze én is csak vicceltem, hiszen most egy jó darabig csak képzeletben utazgathatunk… Esmének szigorúan ágynyugalom kell, ez mindennél fontosabb, hogy valóra válhasson az álmunk. Elhatároztam, hogy nem tágítok mellőle mégsem, akármit is beszéltünk meg korábban. Nem tudtam volna magára hagyni, mellette akartam lenni, hogy vigyázzak rá és elhalmozzam mindennel, amire csak szüksége lehet. Annyira fontos volt a számomra.
- Hogy bírtad a beavatkozást? Fájdalmas volt? - érdeklődtem a viccelődés után már kicsit komolyabban.

Ginevra
2001. február


~ set ~

          Látom, hogy páromnak is nagyon tetszik az ötlet, miszerint a Central Parkban egyszer keressük egymás társaságát. Már alig várom, és szerintem párom is. Ha előbb jutott volna eszembe, akkor még a beavatkozás előtt vagy az első alkalommal, mikor csak konzultálni jöttünk, simán belefért volna. Valami változik bennem, és nem vagyok biztos benne, hogy ez a hormonoknak köszönhető csak. Életem szerelme megváltoztat. Keresi a kihívásokat, nem veti meg azt, ha valami veszélyes, és úgy tűnik én is kezdek ehhez hasonló lenni. Bár, a veszély egy ideje már nagyon is az életem része.
          Adok egy puszit páromnak, mikor elválunk a beavatkozás előtt, aztán már remegve ugyan, de megyek is a műtőbe. Az egész beavatkozás nem tart tovább pár percnél, de elég kellemetlen és az idegességem miatt a doki aggódni is kezd. Végül persze kiderül, hogy tovább tartott átöltöznöm, mint ez az egész. Remélem szerelmem nem aggódja halálra magát. Amint kitolnak a szobámba, azonnal keresni is kezdem őt, megkérem az egyik nővért, hogy szóljanak neki.
          A nyugtatónak köszönhetően nem érzem magam annyira idegesnek, mint korábban, és pont ezért mosolyogva tudom fogadni szerelmem. Csak az aggaszt egy picit, amit a doki mond neki az ajtóban, de nem tudok szájról olvasni, ezért kénytelen leszek majd később rákérdezni. Előtte azonban szeretném megnyugtatni szerelmem, ezért előveszem legderűsebb énemet.
          - Tudod, valami hideg helyre, hogy a kandalló előtt összebújhassunk. Vagy egy meleg helyre, tengerpartra, hogy a karjaimban tarthassalak, miközben a lábunkat simogatják a hullámok – csókolok vissza.
          Az elsőnek örülnék jobban, azt könnyebben el tudom képzelni, de szerintem mind a kettő megvalósítható lenne. Lényegében teljesen mindegy, hogy hol vagyunk, a lényeg, hogy ő velem legyen. És ha jól emlékszem, valami kandallóféle a szállodai szobánkban is van. Még ha nem is igazi, hanem látvány kandalló. Nem olyan jó, mint az eredeti, de a semminél jobb.
          - Nem volt fájdalmas, csak kellemetlen. Más mikor egy katétert raknak beléd, mint valami mást. De hamar vége lett, csak nagyon izgultam és adtak valami szurit, amitől viszont megnyugodtam.
          Bevallom neki, mert nincs semmi olyan végül is benne, amit titkolnom kéne előle. Egyébként sem szeretek semmit eltitkolni szerelmem elől. Eddig mindent meg tudtunk beszélni, nem hiszem, hogy ezzel is gond lenne.
          - Ugye erről beszélt az orvos neked? – aggódva nézek rá. – Sajnálom, ha nem jön össze, akkor az az én hibám lesz.
          Könnybe lábad a szemem, de nem sírok. Annyira azért tudom tartani magam. Csak nagyon rossz lesz, ha esetleg már itt, akár ettől a szuritól is veszélybe kerülhet a megtapadás. Simán elkísérhet a balszerencse egész életemben, és akkor tehetek akármit, nem fog összejönni a baba.
          - Félek – mondom ki végül. – Nem akarlak elveszteni, ha esetleg ez mégsem jönne össze.
          Nem tudom, hogy honnan jön ez a gondolat, csak azt tudom, hogy muszáj kimondanom.

[Álmok városában]

Álmok városában

Öltözék

Boldog mosollyal hallgattam, hogy szerelmem hova vágyna. - Tudod, valami hideg helyre, hogy a kandalló előtt összebújhassunk. Vagy egy meleg helyre, tengerpartra, hogy a karjaimban tarthassalak, miközben a lábunkat simogatják a hullámok – kaptam meg ezután a világ legédesebb csókját, amit szerelmesen viszonoztam.
- A szállodai szobánkban lévő kandalló megfelel? Persze csak egyelőre… amíg le nem telik a pihenési idő – kacsintottam rá. Alig vártam már, hogy ott legyünk a szobában, egy meleg takaró alatt és összebújva élvezzük egymás társaságát.
- Nem volt fájdalmas, csak kellemetlen. Más mikor egy katétert raknak beléd, mint valami mást. De hamar vége lett, csak nagyon izgultam és adtak valami szurit, amitől viszont megnyugodtam – árulta el a párom, hogyan érintette a beavatkozás. Lágyan megszorítottam a vállát a szabad kezemmel, hogy érezze, mellette vagyok száz százalékban.
- Ugye erről beszélt az orvos neked? Sajnálom, ha nem jön össze, akkor az az én hibám lesz – aggodalmaskodott, mire szeretetteljesen megszorongattam a kezét. Rossz volt látni, hogy önmagát okolná, ha mindez nem sikerülne. Ez nekem is fájt.
- Félek. Nem akarlak elveszteni, ha esetleg ez mégsem jönne össze – tette hozzá. Annyira jellemző volt rá, hogy már most így magára vette ezt az egészet... Egyszerűen imádtam benne, hogy ilyen érzékeny, de közben nagyon féltettem, nehogy megsérüljön ebben az egészben.
- Életem. Semmiképp sem lenne a te hibád, ha ez nem jönne össze. Sőt! Senki hibája nem lenne, ez mindössze azt jelentené, hogy még nincs itt az ideje… De akkor is, egy következő beültetésnél sikerülne. Ebben biztos vagyok – néztem rá biztatóan. – Fiatal vagy, makk egészséges és mindennél jobban szeretnéd ezt a babát, szóval a lelki oldalról sem lehet akadály! – fejtettem ki a véleményemet. Adtam neki még egy hosszú csókot aztán.
- Ne feledd, én mindig melletted leszek, akármi is lesz! – ígértem, majd búcsúznom kellett, mert egy asszisztens finoman jelezte, hogy ideje mennem.
- Most pihenned kell, de itt leszek, ha felébredsz és mehetünk a szállóba pihenni. A kandallónál, összebújva, tudod, ahogy elképzelted... – néztem rá meleg tekintettel, majd egy utolsó kézsimogatás után elléptem az ágya mellől, hogy végre pihenhessen.

Két héttel később…

Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok izgulni… A mai napon áll vagy bukik minden… Vagyis nem… Hiszen még számtalanszor megpróbálhatjuk a beültetést, de azért egyértelmű mérföldkő a mai nap. Két hétig gyakorlatilag el sem mozdultam Esmé mellől, persze néha-néha kimentem boltba, de ennyi. A turistáskodás úgy döntöttem, hogy ráér, hisz megbeszéltük, hogy visszatérünk még ide. Talán már hármasban…. Ki tudja? Most ugyanolyan izgatottan álltunk a klinika előtt, mint mielőtt megtörtént volna a beavatkozás, csak ezúttal az eredmény miatt jöttünk. A doki a lelkünkre kötötte, hogy semmiképp se csináljon tesztet Esmé, nehogy az emiatti izgalom ártson a megtapadásnak. Bár nehéz volt, hősiesen kibírtuk és kivártuk a kellő időt. A doki elmondta, hogy amúgy is van, hogy hibázik a teszt, nem tudja még kimutatni a megfelelő hormonszint alapján a terhesség tényét, így ha biztosra akarunk menni, inkább jöjjünk vissza és itt elvégzik a tesztet, mindössze egy rövid vérvétel szükséges hozzá. Alaposan rápihentünk a mai napra, legalábbis próbáltunk, de én alig aludtam egy szemhunyásnyit az éjjel, annyira izgultam….Ahogy itt álltunk, szerelmem kezét szorongattam és igyekeztem leplezni idegességemet.
- Készen állsz Egyetlenem? – kérdeztem tőle a lehető legmagabiztosabb hangszínt erőltetve magamra, remélve, hogy a tekintetemből nem tudja kiolvasni, mennyire izgultam. De persze valahol éreztem, hogy őt sosem fogom tudni megtéveszteni, bármennyire is szerettem volna erősnek mutatkozni most.

Ginevra
2001. február


~ set ~

          Azt hiszem, én vagyok a világ legszerencsésebb nője. Ginevra mellett úgy érzem, nem kell félnem semmitől, mert mindent meg fogunk tudni oldani együtt. Szerelmemnél jobb támaszt nem találhatnék magamnak, de vajon én is ilyen támasza vagyok neki? Néha eszembe jut, hogy vajon mikor hulla fáradtan hazajön egy veszélyes helyről, akkor meg tudom adni neki a védelmet, mikor a karjaimba zárom? Tudom, hogy nem vagyok egy nagy párbaj zseni és hagy némi kivetnivalót a szaktudásom is, de azzal is tisztában vagyok, ha nagyon összeszedném magam, akkor meg tudnám védeni a szerelmemet.
          Tökéletesen megfelel a kandalló a szállodai szobánkban. Úgysem az a lényeg, hogy hol vagyunk, hanem az, hogy mi ketten legyünk ott. Nem volt kimerítő a beavatkozás, de szinte biztos vagyok benne, hogy hamar el fogok aludni. Az elmúlt napokban úgyis a sok izgalom miatt nem a legpihentetőbben sikerült aludnom. Nem tudom, hogy a nyugtatónak köszönhető-e ez a gondolat vagy magának a ténynek, hogy túlvagyok ezen az egészen. A lényeg, hogy színt vallok szerelmemnek az injekcióval kapcsolatban. Félek, hogy kicsit megijesztem vele, de úgy látom, elég jól fogadja.
          És talán ennek köszönhetően vagy csak úgy magától, de megindulnak a szavak belőlem, és mindent elmondok, ami a lelkemet nyomja.
          - Köszönöm – mosolyodom el, majd viszonzom a csókot. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
          Persze, egy más helyzetben, egy másik emberrel minden más lenne, de az meg nem érdekel, mert nem erről van szó, és most úgyis arra gondoltam, hogy mihez kezdenék, ha nem lett volna lehetősége elkísérnie valami miatt.
          - Azért ne menj messzire, hamarosan tényleg megszöktethetsz – mosolygok még mindig,
          Integetek szerelmemnek, és szemmel követem, amíg tudom. Aztán az ablak felé fordulok és alszok egy keveset.

~

          Újra itt vagyunk az épület előtt, mint két hete. Akkor is izgultam, de az valahogy más volt. Szerelmem javaslatára maradtunk a szállóban, így az elmúlt időszak tényleg olyan békében telt, mintha a paradicsomban lennénk. Viccesen meg is jegyeztem neki, hogy ez a két hét lehetne akár a nászutunk is, de mivel erről soha nem esett szó, és a gyerek téma után leginkább azt szeretném, hogy ő döntsön az esküvőről, ennyiben is hagytam. Nem akarok nagy felhajtást, ha majd vágyunk a fehér ruhára és a bulira, akkor leülünk és megbeszéljük.
          - Igen, ez már rutin dolog lesz. Csak az eredményt kivárni lesz nehéz.
           A recepciónál megint bejelentkezünk, aztán a váró felé megyünk. Közben végig fogom szerelmem kezét. Nem akarom elengedni, de mégis muszáj. A vérvétellel szerencsére hamar megvannak. Még soha nem szúrtak belém olyan tűt, de elég sok mindent nem csináltak velem még azelőtt, hogy idejöttünk volna.
          - Kimegyünk egy picit levegőzni? – kérem szerelmemet. – Úgy érzem hirtelen nagyon szűkös lesz ez az épület. Még legalább egy órát kell várni a vizsgálat eredményére. Ki fogod bírni?
          Mi lesz, ha pozitív lesz az eredmény? Vajon milyen lesz a gyerkőc? Az én petesejtjeim vannak benne és egy kiválasztott férfié. Legalábbis a leírás alapján kiválasztott. Mondjuk teljesen mindegy, hogy milyen lesz, mert így is úgy is szeretni fogjuk mind a ketten.
          - Szerinted milyen lesz a baba? Barna szemű, szőke? Vagy kék szemű és barna hajú?
          A férfi, akit választottunk kicsit skandináv típusnak tűnt a leírás alapján. Kék szem, szőke haj. Szerintem minden nő vágyálma lehet és nőben még inkább lehet jellemző ez a két vonás. Viszont az is igaz, hogy az én barna szemem és hajam könnyen elnyomhatja azokat a géneket.

[Álmok városában]

Álmok városában

Öltözék

Egészen meglepett, hogy Esmé milyen nyugodtnak tűnt ma. Persze lehet, hogy csak a szemem csalt és koránt sem volt az. Vagy a saját idegességem miatt már semmit nem tudtam tisztán érzékelni. Ki tudja…
- Igen, ez már rutin dolog lesz. Csak az eredményt kivárni lesz nehéz – mondta szerelmem, mire bólintottam.
- Hajrá Édesem - engedtem el a kezét és addig követtem a szememmel, amíg csak lehetett. Maga a vérvétel gyorsan lezajlott, így hála az égnek nem kellett sokáig várnom. A munkám szerves része volt az adrenalin, és alapjáraton szerettem is, amikor egy-egy sztoriért minden követ meg kellett mozgatnom, esetenként még veszélybe is sodorva magamat, de ez a mostani helyzet valahogy más volt. Mert nem rólam, illetne nem csak rólam volt szó. Hanem a páromról, aki hormonális kezeléseknek és műtétnek tette ki a szervezetét, hogy megtörténjen a csoda, és teherbe essen. És akkor a beavatkozás lelki oldaláról még szót sem ejtettem.
A szívem mélyén azt éreztem ugyan, hogy sikerülni fog, de biztos nem lehettem benne. Mikor utánaolvastam az eljárásnak a napokban – jobb későn, mint soha – azt láttam, hogy sok esetben több beültetésre van szükség a sikerhez, sőt, sajnos előfordulnak olyan esetek, hogy sehogy sem jön össze. A napokban elgondolkodtam azon is, hogy talán ideje lenne összeházasodnunk, hiszen hamarosan – ha minden jól megy – közös családot alapítunk. Régóta tervezgettem már a lánykérést, de amikor Esmé megkért, hogy vágjunk bele a babaprojektbe, akkor hirtelen már nem tűnt olyan fontosnak ez az egész. Végülis, mi lehet nagyobb elköteleződés annál, ha gyermeket vállal két ember? Ehhez képest a „nagy nap” jelentősége számomra valahogy eltörpült. Persze ha eljön az idő, tudtam, hogy felfogom tenni a nagy kérdést szerelmemnek, de ez most nem az az időszak volt. Szerettem volna, ha mindketten a babára koncentrálunk, és nem akartam felesleges izgalmat sem Esmének. Elvégre ha teherbe esik, az esküvőszervezéssel járó stressz még ártalmas is lehetne neki. Hosszú jegyességre pedig valahogy nem vágytam. Úgy éreztem, ha megtörténik az eljegyzés, úgy lenne ideális, ha fél -, maximum egy éven belül össze is házasodnánk.
Szóval ha sikerülne a beültetés, akkor nagy eséllyel már a pici is ott lehetne az esküvőnkön, ami csodás érzés lenne.
- Kimegyünk egy picit levegőzni? Úgy érzem hirtelen nagyon szűkös lesz ez az épület. Még legalább egy órát kell várni a vizsgálat eredményére. Ki fogod bírni? – kérdezte párom, mire megfogtam a kezét és követtem a kertbe.
- Hát, bevallom, nagyon nehéz lesz kivárni ezt az egy órát… Mintha egy örökkévalóság lenne minden perc – árultam el őszintén, mit érzek. Azt hiszem teljesen érthető volt, hogy semmi másra nem tudtam már gondolni, csak arra, hogy igen vagy nem lesz a válasz.
- Szerinted milyen lesz a baba? Barna szemű, szőke? Vagy kék szemű és barna hajú? - vetette fel a kérdést Esmé.
- Hmmm… Szerintem inkább az első verzió az esélyes, mert ha kék és barna szeműek a szülők, akkor a barna a domináns gén… Persze lehetnek kivételek. Azt hiszem a hajszínnél is a sötétebb szín dominál, de ebben nem vagyok biztos, csak feltételezem – mosolyodtam el.
- De akármilyen is lesz a baba, biztosan hasonlítani fog rád, és akkor máris nagyot nyert a génlottón – simítottam meg párom arcát.
– Mert olyan gyönyörű lesz, amilyen Te, ez nem kétséges. Kívül és belül egyaránt – csókoltam meg.

Ginevra
2001. február


~ set ~

          A várakozással teli idő a legrosszabb, ami most történhet velem. Mindent jól csináltam, minden orvosi utasítást betartottam. Meg kell fogannia ennek a gyerkőcnek, hogy tudjam, minden rendben van velem. Hogy biztos legyek benne, már a testem túl van azokon a borzalmakon, amiken tavalyig átmentem a háború óta. Örülök neki, hogy Ginevra rám talált, ha nem lenne ő, akkor ki tudja most mi lenne már velem. Talán az ő jelenléte az, ami védelmet biztosít számomra az olyan emberektől, mint Elliot apja.
          A kertben az enyhe időnek köszönhetően nagyon kellemes lenni. Nem érzem úgy, hogy a várakozás közepette összenyomnak a falak. Mondjuk annyira nincs jó idő, hogy a padra nyugodt szívvel le tudjak ülni, de ez legyen a legkevesebb. Fiatal vagyok, kibírok egy kis sétát.
          - Majd lefoglallak picit, hogy úgy érezd, hamar eltelik az az egy óra – mosolygok rá, majd meg is csókolom.
          Megfogom a kezét, és úgy csodálom az életre kelő természetet. Csodálatos időpont ez egy új élet kezdetéhez. Mármint akkor, ha a pocimban lévő időt is annak tekintjük. A következőt lehet úgy kéne majd időzíteni, ha márciusi vagy áprilisi születésű lenne. Akkor nem kéne azon filozofálni, hogy mi számít életnek és mi nem.
          Elgondolkodok a babán. Vajon milyen lesz? A kiválasztott tulajdonságokat végiggondolva, szinte biztos, hogy az én jegyeim fognak jobban érvényesülni. 
          - Érdekes lenne pedig egy barna hajú, kékszemű kislány. Olyan vadító lenne, győznénk kapkodni a fejünket nehogy valami baja essen. A fiúk kapkodnának utána.
          Szerelmem mellett biztos vagyok benne, hogy akármit is tesz, kapkodni fognak utána a férfiak. Ő is olyan vadító, nem is tudom, hogyan akadtam pont én a hálójában és nem valaki más. Persze, tudom, már a kapcsolatunk legelején átbeszéltük ezt jó alaposan, de akkor is, néha még mindig elgondolkodok rajta, miért. Ő mondjuk erről nem tud, talán csak azt látja, hogy nagyon elgondolkodtam valamin.
          - Köszönöm. Annyira szeretlek.
          Berántom egy bokor mögé, és szorosan magamhoz ölelem, és megcsókolom. Már-már illetlenül hosszan és szenvedéllyel telve. Nem véletlenül rántottam be egy bokor mögé. Nem akarom senkinek sem a nyugalmát megzavarni azzal, hogy túl szenvedélyesek vagyunk. Mikor elengedem, a mellkasának hajtom a fejem és úgy mondom, inkább csak magamnak egyelőre, mert nem szeretném őt semmi olyannak kitenni, amit nem akar.
          - Szeretnék majd egy olyan lánykát, aki rád hasonlít inkább.
          Nem tudom, meghallja-e, de ha igen, akkor sem most szeretnék majd erről beszélni, hanem később. Ha már minden biztos, és esetleg készen áll rá. Nem is biztos, hogy összejönne, hiszen a babát azt én hordanám ki, és ez egy teljesen más eset lenne, mint az, ami most van.
          - Ms. Fawcett – kiált egy nővér kicsit közelebbről, mint az ajtó lenne, ezért kiugrok a bokor mögül.
          - Igen? Itt vagyunk – fogom szerelmem kezét, és húzom magammal.
          A nővér csak elmosolyodik, majd közli, hogy meg van az eredmény. Nem tudom mennyi idő telt el, gyorsnak tűnik bármilyen indokból is. Követjük a nővért, az eredménynél szeretném, ha ő is ott lenne. A doktor úr már vár ránk, izgatottan ülök le az egyik székbe, majd utána megint megfogom a párom kezét. Nem csak megfogom, hanem egyenesen megszorítom.
          - Nos, a vérvétel alapján, gratulálok, a baba sikeresen megfogant. Miután hazamentek mindenképpen vegyék fel a kapcsolatot egy nőgyógyásszal, aki figyelemmel kíséri majd a baba fejlődését. – Felém nyújt egy köteg papírt. – Ezt adják majd oda neki.
          Azt hiszem, lesokkolódom egy pillanatra. Ez az, amit hallani akartam mióta csak elhatároztuk, hogy babánk legyen. Most ott ülök a széken, és gépiesen nyúlok a papírokért, majd mintha leráznám magamról ezt a sokkhatást, szerelmem felé fordulok és megcsókolom. Nem érdekel, hogy ez is illetlenség lenne.
          - Sikerült – súgom örömtől könnyes szemmel.

Köszönöm a játékot. ♥

[Álmok városában]

Álmok városában

Öltözék

- Érdekes lenne pedig egy barna hajú, kékszemű kislány. Olyan vadító lenne, győznénk kapkodni a fejünket nehogy valami baja essen. A fiúk kapkodnának utána – mondta szerelmem, amire felnevettem. Hát igen… Az tuti, hogy nagyon népszerű kiscsajszi lenne, de az már más kérdés, hogy ő a fiúk, vagy a lányok iránt érdeklődne. Én nem tudom, hogy genetikai vagy más okai vannak-e annak, ha valaki meleg vagy biszexuális, de úgy sejtettem, hogy genetikai. És hát Esmé ugyebár mindkét nem iránt érdeklődött, így könnyen előfordulhat, hogy akár kislányunk, akár kisfiunk lesz, a saját neméhez is vonzódik majd.
- Hát igen… Vagy ha fiú lesz, akkor a lányok fognak megőrülni érte – válaszoltam, mert nem akartam most belemenni ebbe a témába, hogy vajon milyen nemi identitása lesz a kicsinek. Bőven ráérünk ezzel majd akkor foglalkozni, amikor először lesz szerelmes… Igaz, ha magamból indulok ki, akkor az lehet, hogy elég korán eljön, hisz én már a mugli óvodában bele voltam esve egy kisfiúba, de ahogy látjuk, végül egy gyönyörű nő mellett kötöttem ki, nem pedig egy férfi mellett, így ebből sem kell kiindulni. Az biztos, hogy nyitott gondolkodásúnak fogjuk nevelni a kicsit, hogy elfogadja a másságot, és ha ne adj’ Merlin ő maga is eltér majd a „normálistól”, mi ugyanúgy fogjuk szeretni Esmével. Mikor megdicsértem páromat, csillogó szemmel hálálkodott:
- Köszönöm. Annyira szeretlek – s közben váratlanul berántott egy bokor mögé és szenvedélyesen megcsókolt. Minden szerelmemmel viszonoztam a csókot, és alig vártam, hogy végre ténylegesen kettesben legyünk. Azért is örültem nagyon, hogy végre kiderül az eredmény, mert óvatosságból az elmúlt két hétben azért megtartóztattuk magunkat, nehogy akadályozzuk a megtapadást. Most viszont, ha kiderül, hogy sikerült, elengedhetjük végre magunkat.
- Én meg imádlak… Mindenestül. Téged is és a leendő kisbabánkat is – válaszoltam, mert biztos voltam abban, hogyha esetleg most nem is jön össze, legközelebb sikerülni fog a fogantatás-
- Szeretnék majd egy olyan lánykát, aki rád hasonlít inkább – mondta váratlanul Esmé, amin egy kicsit meglepődtem. Persze nem volt lehetetlen a dolog, két módon is kivitelezhető volt. Vagy nekem csinálják meg a beültetést, és én szülöm meg a picit, vagy... Az is lehetséges volt orvosilag, hogy Esmé hordja ki a babát és ő hozza világra. De azt hiszem, akkor már egyszerűbb lenne, ha én tenném meg. És ki tudja, lehet, hogy addigra már vágyni fogok arra, hogy én is megtapasztaljam az anyaság élményét. Egyelőre nem bántam, hogy erről még lemaradok, éreztem, hogy csodálatos időszak lesz Esmé terhessége a számomra is.
- Jól van...Meglátjuk Életem – suttogtam a fülébe, és újra magamhoz szorítottam. Nem akartam olyat ígérni, amit esetleg nem tudok betartani, hisz meg kellett először tapasztalnunk, hogy milyen személyiség lesz a kicsi. Mennyire bírunk vele, és ő maga igényli-e majd, hogy legyen kistestvére, vagy esetleg pont, hogy nagyon nem szeretne… Mert ilyenre is volt példa a gyerekek között. Akárhogy is, ezek a jövő kérdései voltak, most viszont elérkeztünk egy döntő pillanathoz.
- Ms. Fawcett – keresett minket a nővér, mire kissé elpirulva másztunk elő a bokor mögül.
- Igen? Itt vagyunk – felelte Esmé, én meg csöndben somolyogtam mellette. Szerencsére nem volt kínos az egész, a nővér aranyosan reagált a helyzetre. Bekísért minket egy szobába, ahol az orvos a várva-várt eredménnyel várt minket.
- Nos, a vérvétel alapján, gratulálok, a baba sikeresen megfogant. Miután hazamentek mindenképpen vegyék fel a kapcsolatot egy nőgyógyásszal, aki figyelemmel kíséri majd a baba fejlődését – hangzottak el a szavak, amik örökre megváltoztatták az életünket.
- Sikerült – csókolt meg szerelmem, és én vele együtt elsírtam magam. – Igen... Csodálatos vagy! - mondtam lágyan.
- Köszönjük Doktor úr! – hálálkodtam, mielőtt magunkra hagyott volna az orvos. Minden porcikámat átjárta a hála és a boldogság, és ezt egy hosszú, szoros ölelésben pecsételtük meg szerelmemmel. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog, és éreztem, hogy ez a pici jövevény örökre bearanyozza majd az életünket.

Én is köszönöm! ❤