A megvadult Nefeledd-gömb esete

[2001. március vége]

Anthony Goldstein
2001. március vége
dress

"Intelligence will never
stop being beautiful"

Hiába volt március - amelyről ugyebár köztudott, mennyire kiszámíthatatlan és hirtelen -, a Nap olyan magasan járt, hogy egészen forróra melengette sötét, lágyan hullámzó tincseimet. Az enyhe széltől - ami miatt azért egy kicsit összébb kellett húznom magamon fekete kabátomat - folyton az arcomba csapódtak, ami egészen addig nem volt annyira zavaró, amíg már valahogy a számban nem éreztem a hajszálakat. De még ez sem akadályozta a lelkességem, hogy a faluban lézengjek, hiszen olyannyira éheztem már a napsütésre ezután a sok sötétség és eső után, hogy szinte azt éreztem, kivirulok. Szóval az eredeti célja az útrakelésemnek az volt, hogy keresek valami csendes, de fényes kis zugot, és letelepedek olvasni. Három könyv is ott lapult a hátizsákom mélyén, hogy kedvemtől függően akármelyikhez tudjak nyúlni, mellettük pedig természetesen a rajzfüzetem és pár ceruza meg toll, mert ezek kihagyhatatlan kellékei voltak a táskámnak, akárhova is mentem. Sose lehet tudni...
Aztán végülis valahogy mégse jött meg a kedvem az olvasáshoz. Olyan jól esett fel-le sétálgatni és nézelődni, hogy végre a falu is kivirágzott egy kicsit...
Szerettem a tavaszt. Talán ez volt a kedvenc évszakom, de igazából mindegyiknek megvolt a maga szépsége és csodája, hogy nagyon nehéz volt kiválasztani egyet.
Charlotte a nyarat imádta, de egyben gyűlölte is, és sosem értettem ezt a kettősséget. Aztán később persze minden világossá vált... Hiszen augusztusban volt a születésnapja, amit mindig annyira várt, de közben meg ott volt az apja, akinek még a gondolatától is megrándult a gyomrom. Elég volt felidéznem a hangját és az arcát ahhoz, hogy képtelen legyek tovább menni, muszáj volt lefékeznem, és hagyni, hogy a friss levegő végigvágtázzon az úton, lefelé a tüdőmbe. Oldalra pillantottam, és figyeltem néhány pillanatig az elterülő gyönyörű, zöld természetet, a mezőt, amelytől csak néhány árnyékot nyújtó fa választott el, alattuk egy fekete kis padocskával. Tökéletes helyszínnek bizonyult a könyvemhez, ám én mégis tovább nézelődtem, nem is tudom, miért... Valahogy vonzotta a másik oldal is a tekintetem, és amúgy is, kétségbeesetten kerestem valami olyan látványt, amely villámgyorsan eltünteti Charlotte apjának a képét agyamból. Ha lehetne, tüzes vassal törölném ki onnan, mert azok az érzelmek, amelyeket a gondolata okozott... Még mindig kissé ijesztőek voltak számomra is.
Kifújtam a levegőt. Nem akarná, hogy ezen pörögj. Ez már a múlt... Mindannyiunk számára.
Egy furcsa, sötétbarna épületet vettem észre. Az ajtó felett egy kopott tábla olyan kacskaringós betűkkel hirdette a tulajdonos és a bolt nevét, hogy közelebb lépve sem voltam képes kibogarászni. Aztán a kirakat felé sandítottam. A lehető legkülönfélébb cuccok voltak kipakolva ott, volt ott néhány varázspálca, bögre-és tányérkészletek, apró kis szobrocskák, de még vastag, nyúzott könyvek is. Érdeklődve még közelebb húzódtam, aztán néhány pillanatig a kilinccsel szemeztem... De végülis mi baj lehet? Csak szétnézek, és remélhetőleg nem botlok semmilyen gyanús eladóba, aki rám akar tukmálni valami sötét varázslattal átitatott tárgyat...
Belépve az üzletbe egyből megcsapott valami édeskés, egészen kellemes illat az amúgy kissé poros, dohos helyiség aromáján keresztül is. Egyfajta különleges tisztítószernek tudtam be, miközben becsuktam magam mögött a nehéz faajtót, és jó napot kívántam a pult mögött ücsörgő idős bácsinak. Ahogy az ablakokon át beömlött a fény, az aranyszínűvé festette a helyiséget. Még a mindenfele szálló, apró kis pordarabokat is láttam.
Valahogyan sikerült úgy elmerengenem, hogy első lépésemmel valaki vállának ütköztem, de épp csak annyira, hogy enyhén megtántorodjak. A helyiség szűkös volt első pillantásra is, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- Elnézést...! - felpillantottam a nálam jóval nagyobb férfire, aztán elvörösödve gyorsan el is slisszantam mellette, hogy a polcokhoz érve nézelődni kezdhessek.
Mindenféle érdekes tárgyat szúrtam ki - a biztonság kedvéért azért inkább nem értem hozzájuk -, mellettük kis cédulákkal, amelyek több-kevesebb érdekességet meséltek az adott tárgyról. Húha! Hogy nem fedeztem még fel ezt az üzletet? Charlotte is imádta volna. Bár biztos, hogy valami botrányos nevetőgörcs lett volna az egésznek a vége a bolt hátuljában...
Végigjártam néhány polcot, kíváncsian nézegetve az érdekesebbnél-érdekesebb dolgokat... Majd egyszer csak megakadt a tekintetem egy kis gömböcskén, amelyben szürkés füst gomolygott, teljesen ártatlannak nézett ki, de mégis volt benne valami különleges... Közelebb hajoltam, hogy elolvassam a kis lapocskán, mi is ez, bár úgy rémlett, már biztosan láttam ilyen valahol. Nefeledd-gömb. A szürke füst pirosra változik, ha a gazdája elfelejtkezett valamiről... Ez milyen hasznos! Igaz, én általában mindent felírogattam magamban a noteszembe, hogy nehogy kimenjen a fejemből, de attól még nagyon jópofa.
Éppen hátrébb léptem a kis tárgytól, amikor az hirtelen, minden előzetes jel nélkül elhagyta a helyét - egyszerűen csak kilőtt előre, én pedig mielőtt ezt felfoghattam volna, az már fejbe is vágott, olyan erővel, hogy úgy éreztem, megreped a koponyám. Felszisszenve oda is kaptam, miközben a gömb minden bizonnyal repült tovább valamerre, mert mintha valaminek ismét nekiütközött volna, legalábbis a koppanás alapján erre asszociáltam - közben pedig kezemet homlokomhoz szorítottam a hajvonalamnál, ott, ahol eltalált. Még mindig erősen sajgott, és éreztem, ahogy ellepi a forróság az ujjaimat... Ne már, hogy még vérzik is...! Nem, ez nem lehet igaz... Hiszen hozzá sem értem!

[A megvadult Nefeledd-gömb esete]

A megvadult Nefeledd-gömb esete

2001. március vége

   Lassan, de megállíthatatlanul telnek a hónapok, hamarosan már a márciusnak is búcsút inthetünk, és bár sikerült gyorsan betanulnom a Szeszélyügyre, mégis úgy fest, hogy az adminisztrációval egy véget nem érő szélmalomharcot kell vívjak. A múlt hét végéig már majdnem beiktattam és rendszereztem minden addig elodázott papírmunkát (ami a jelenségek okozta káoszban gyakorlatilag teljes mértékben elmaradt), mire péntek reggelre a teljes íróasztalomat beterítették, a mindenféle rendszer nélküli és addig ismeretlen irat -és jegyzettornyok. Egész hamar világossá vált számomra, hogy kellett valaki Monstronak... pardon, Mr. Monstronak, aki sebtében pótolja a hiányosságokat, mielőtt még megkezdődnének a szokásos belső vizsgálatok, a főosztály hatékonyságával kapcsolatosan. Nagy a nyomás, hiszen a tét órási: Sebastiannek bizonyítania kell, hogy csekély tapasztalattal a háta mögött is képes kézben tartani a főosztály feladatait, valamint szinte holtbiztos volt az is, hogy a családneve miatt árgus szemekkel figyelik minden ténykedését a Minisztériumban. Hiába, a mágiaügyi miniszterek jönnek-mennek, de a besúgók maradnak, habár az arcok változnak...

***

   Csodás tavaszi napunk van; érezni a Nap boldogító melegét, amelyet a fel-felkapó hűvös szellő tesz még kellemesebbé. A hűs levegő tisztítóan hat a testemre és a fejemre egyaránt, kifejezetten energikusnak érzem magam, ahogy Roxmorts főutcáján haladok. A mai nap tényleg nagyon csodás: két szeszélyügyis is beteget jelentett mára, így Monstronak... Mr. Monstronak nem maradt más választása, mint végre felállítani az asztalomtól, és "terepgyakorlatra" küldenie, mivel bejelentés érkezett a falu egyik lakosától, miszerint Mr. Davies kétes eredetű varázstárgyakkal is kereskedik a boltjában. Damien Davies ószeres kis boltjáról már éppen eleget hallottam a Varázshasználaton, ugyanis legalább havonta egyszer, hasonló panasz érkezett vele szemben, amiben a bolt azonnali bezárását követelte az aktuális bejelentő. Az igazság valójában annyi volt, hogy Mr. Daviesnek sikerült sok haragost gyűjtenie az évtizedek alatt, ugyanis azon kereskedők közé tartozott, akik valójában nagyon nehezen és igen drága áron voltak hajlandóak megválni bármilyen portékájuktól. Így nem csoda, hogy gyakran került vitás helyzetekbe, a hoppon maradt vásárlók pedig mindent megtettetek végső elkeseredettségükben, hogy rossz hírét keltsék a szépkorú varázslónak. Nem kötöttem Mr. Monstro orrára, hogy valószínűleg egy rosszakaró ármánykodásáról lehet ezúttal is szó, inkább kötelességtudóan végig hallgattam a tájékoztatását, majd azonnal a helyszínre siettem, hogy minél hamarabb, minél távolabb kerülhessek a dolgozófülkémtől.
   Mivel személyesen még sohasem jártam a boltban, így nem volt szükségem álcára a terepszemléhez. Magabiztosan és lendületesen tartottam a Zsákbamacska irányába, hogy inkognitómat kihasználva körbenézhessek Mr. Davies sokat emlegetett üzletében. Ahogy kinyitottam az ütött-kopott faajtót, csengőszó hallatszott, és azonnal megcsapta orromat a Mr. Suvickus tisztítószer édeskés illata, amelyből a kelleténél jóval több kerülhetett a felmosóvödörbe. Mr. Davies a pult mögött ült egy kényelmes karosszékben, de ahogy beléptem a helyiségbe felállt, és két kézzel rátámaszkodott a pult üveglapjára.
   - Üdvözlöm, miben segíthetek? - kérdezte készséges derűvel, miközben a fejem búbjától a cipőm sarkáig alaposan végigmért. Pontosan tudta, hogy nem a faluból és nem is a kastélyból érkeztem, és valószínűleg nem egy minisztériumi vizsgálatot élhetett már meg az évek alatt, így azonnal gyanússá válhatott a felbukkanásom a számára.
   - Szép napot, uram, átutazóban vagyok Roxmortson keresztül, és van néhány szabad órám, mielőtt tovább indulnék. Ha nem bánja, akkor körbenéznék, a kirakata csak úgy vonzotta a tekintetem! - Egy cseppet sem zavartattam magam, hogy Mr. Davies hisz nekem vagy sem, széles mosollyal az arcomon körbenéztem az üzletében. A helyiség nem volt túl tágas, de a rendnek és a maximális helykihasználtságnak köszönhetően rengeteg kisebb-nagyobb eszköz fért el a polc -és állványrendszereken. Meglepő tisztaság és a kiállított tárgyak precíz elhelyezése jellemezte a boltot.
   - Csak tessék, ha bármiben segíthetek, állok rendelkezésére! - Épphogy biccentett, majd visszasüppedt kényelmes székébe, szúrós tekintetét még csak véletlenül sem levéve rólam.
   - Köszönöm a kedvességét, szólni fogok azonnal! - Magam sem értettem, hogy honnan ez a nyájasság a hangomban, de felettébb derűs hangulatban voltam, úgy éreztem, hogy semmi sem szegheti kedvem. A hozzám legközelebb álló roskatag szekrényhez léptem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a polcokon elhelyezett tárgyakat. Volt itt minden a bőrkötéses könyvektől kezdve, a patikus üvegcséken túl, a különböző stílusú csecsebecsékig. A legtöbb ékszer persze csak ügyes másolatai voltak az eredeti - sok esetben varázserővel rendelkező - koboldmunkáknak, amit Mr. Davies is jól tudhatott, de a hamisítványok értékesítésével önmagában még nem követett el bűncselekményt, hacsak nem próbálta hamis iratokkal igazolni az eredetüket. A bolt ajtaja ismét kinyílt, csengőszó hallattszott, de nem figyeltem fel az érkezőre, mert magával ragadott a megannyi tárgy, ebben az ízléses gyűjteményben. Kevés értékeltennek tűnő eszközt ismertem fel, a hétköznapi tárgyak is jelentős összegbe kerültek, ha másért nem is, a koruk miatt mindenképp. Ekkor megakadt a tekintetem egy ezüst (vagy annak tűnő) kézitükrön. A nyél díszítését azonnal felismertem, és szinte holtbiztos voltam benne, hogy ugyanaz készíthette, aki az ékszerdobozt, amelyen az ismeretlen rontás ült, és amiért nem hivatalos nyomozásba fogtam a saját szakállamra. A bal kezem elindult a levegőben, hogy leemeljem a helyéről és tüzetesebben megvizsgálhassam, amikor éreztem, hogy valaki a vállamnak ütközik.
   - Elnézést...! - Kért tőlem bocsánatot egy szégyenlős női hang, és mielőtt megpillanthattam volna az arc tulajdonosát, egy sorral arrébb sietett, hogy elbújhasson zavarában. Csak a hosszú, sötét haját láttam egy pillanatra, mielőtt takarásba került volna a polcok között. A váratlan események összjátéka miatt okozott zavarban, meg is feledkeztem válaszolni a lánynak, majd miután felocsúdtam, újra a polc felé fordultam, hogy tüzetesebben is szemügyre vehessem a tükröt. És valóban, anyagában és a díszítésében egyértelműen felismerhető egyezések szerepeltek az ékszerdobozzal. Vélhetően ez is csak egy másolat lehet, ahogy a ládika is az volt, noha meglehetősen igényes és alapos kivitelezésben. Vajon kapcsolatban állhat egymással a két tárgy? Esetleg a tükrön is ülhet valamilyen rontás? Ha igazak a feltételezéseim, amire jó esélyt látok, akkor lehet nem volt a legbölcsebb gondolat a kezembe venni...
   Hirtelen egy tompa puffanás és egy fájdalmas szisszenés hallatszódott abból az irányból, ahová a lány bújt előlem, majd a karosszék rugóinak nyikorgása, léptek zaja és egy újabb puffanás. Megfordultam, és láttam, ahogy Mr. Davies a lány irányába közelít, majd felbukkant a semmiből, köztem és az idős varázsló között félúton, egy cikázó, haragvörös gömb, aminek a mozgása és a gyorsasága olyan volt, akár egy aranycikesznek. A gömb egy röpke pillanatra köztünk lebegett, majd váratlanul teljes sebességgel kilőtt Mr. Davies felé, akinek esélye sem volt bármit is tennie, mivel a golyóbis egy szemvillanással később már homlokon is találta, és az ütés erejétől megtántorodva hátra esett, és nem mozdult többet. Azonnal a pálcám után kaptam, aminek következtében kiesett a kezemből a tükör, amivel már mit sem törődtem, és megindultam az életveszélyesnek tűnő repülő tárgy irányába, amely célba vette magának a lányt, aki éppen akkor lépett elő, a fejére szorítva a kezét, a polc takarásából.
   - Immobilus! - Kiálltottam az utolsó utáninak tűnő pillanatban, miközben egy éles és gyors mozdulattal a golyóra céloztam, ami csak egy hajszál híján nem találta fejbe a lányt, mivel lebegve megállt a levegőben, néhány hüvelykre az arcától, szemmagasságban. Ebből a néhány lépésnyi távolságból is jól látszott, hogy a golyóbis nem vált teljesen mozdulatlanná, hanem próbál kitörni a bűbáj hatása alól, amiről egyáltalán nem volt biztos, hogy képes féken tartani.

[2001. március vége]

Anthony Goldstein
2001. március vége
dress

"Intelligence will never
stop being beautiful"

A teleket általában a kastélyba visszahúzódva töltöttem. Eléggé fázós voltam, így nem szerettem kimozdulni, csak ha nagyon muszáj volt... És ez idén valahogy többször történt meg, mint az eddigi években. Sokkal többször. Hiszen nem volt ott Charlotte... Nem volt senki, akivel ellehettem volna úgy, mint előtte.
Már lassan vége volt a tanévnek, de még ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy feldolgozzam. Talán az életem túlzottan is erről szólt jelenleg - és úgy konkrétan, az eset óta -, de hogyan is tudtam volna másra gondolni? Charlotte hosszú éveken át a lelkitársam volt, mielőtt egyszerűen csak eltűnt.
Szerettem így gondolni rá. Mint aki eltűnt, nem pedig meghalt... Néha szerettem magam beleringatni ilyen-olyan tévképzetekbe, amelyeknek sem értelme, sem esélye nem volt, de a lelkemet megnyugtatták néhány pillanatra... Aztán jött a valóság, és ahogy minden visszazökkent a rendesbe, még rendesen arcon is csapott mellé. Így tehát nem érte meg. Nagyon nem érte meg.
De a lényege mindennek az, hogy örültem a tavasznak. Amikor végre nem csak kivirágzik a világ, de megérkeznek a meleg első fuvallatai is. Apró, jelentéktelen kis dolog volt, de muszáj volt megtalálni ezeket is... Nem temetkezhettem folyton a szomorúságba. Sőt, próbáltam minél inkább távol tartani magamtól azt... Hiszen Charlotte sem akarná...
Bár nem volt rossz idő, így is jól esett belépni az épületbe, ahol az ablakokon át beömlő fény egyszerűen felmelegíthetett mindent így szél hiányában. Jól esett bent sétálgatni, még ha az a szag... Az csavarta is az orromat.
Különlegesebbnél-különlegesebb tárgyak jöttek velem szemben, persze csak képletesen, bár ha valamelyik tényleg tudna járni... Tulajdonképpen így belegondolva csodálkoztam is egy kicsit, hogy minden tárgy csak csendesen üldögélt a polcon neki szentelt helyen - illetve volt néhány, amelyik mindenféle érintés elől elzárva, egy kis üveg mögött helyezkedett el. Talán pont ezek tudtak repkedni... Ki tudja.
Aztán feltűnt valami nagyon furcsa, amihez muszáj voltam közelebb lépni, mert el se hittem... Messziről egészen úgy nézett ki, mint... mint egy csemegeuborka. Tudom, tudom, hogy őrülten hangzik! De komolyan. Olyan közel hajoltam hozzá, amennyire az azelőtt húzódó üveg engedte, és óvatosan méregettem... Hát nem csemegeuborka volt, de vicces lett volna. A kis kártyáját elolvasgatva sokkal inkább varázs-sószóró... Legalábbis én így vettem le a "mugli-menü-ízesítő" elnevezésből.
Tovább sétáltam, de mire eljutottam a vadóc gömbig, már elég sok mindent láttam. Például magát lapozgató, rózsaszín bájitaloskönyvet, apró kalózhajót, amely alatt a még kisebb hullámok ide-oda csapódtak - és lefröcsköltek, miközben elmentem mellettük -, illetve egy csicsergő üvegmadár is pislogott rám, amelyet talán még meg is simogattam volna, ha nem tudja mozgatni a száját... Kicsit azért féltem a madaraktól. Nem is tudom, miért. Ott volt az a hegyes szúrós, ijesztő csőrük, amivel...
Miért gondolok ilyenekre?
Aztán a következő pillanatban már fejbe is találtak. Fogalmam sem volt, hogyan történt, nem voltam kimondottan tisztában a Nefeledd-gömb filozófiájával, vagy hogy is mondjam... Hogy hogyan is működtek ezek a kis gömbök... De biztos voltam benne, hogy nem felejtkeztem el semmiről, és azt is sejtettem, hogy ha így is lett volna, nem kellett volna érte fejbevágnia. Vagy ennek a kis dolognak mi az az időkorlát, amit érzékel? Egyáltalán van olyanja? Mi van, ha még egy évekkel ezelőtt elfelejtett dologért kaptam, jó ég...
Aztán, ahogy a halántékom felett bekapott kis sebből már ki is serkent a vér, amit hirtelen jobb híján az ujjaimmal igyekeztem valamelyest mérsékelni, hallottam, ahogy egyrészt, a gömb ide-oda pattog és repül a boltban, másrészt, ahogy az eladó - vagy legalábbis gondolom, hogy az eladó - felém siet... Hogyan fogom megmagyarázni, hogy nem én voltam? Semmit nem tudtam felmutatni a saját mentségemre, talán annyit, hogy valószínűleg nem lőttem volna pont magamat fejbe, meg hogy a pálcám sem volt kéznél. Valahol a táskámban lapult. Meg valahogy amúgy is elképzelhetetlennek tartottam volna vele egy ilyet... Még az átkokat sem igazán bírta, nem volt egy bodzapálca... De ezt soha nem is bántam. Charlottenak erős varázspálcája volt, amit ha valahogyan úgy hozta az élet, hogy használnom kellett, egyszerűen képtelen voltam kezelni. Ehhez képest az én vörösberkenyém szelíd volt, és mindig csak jót akart. Igazából eléggé úgy éreztem, hogy összepasszolunk.
Újabb puffanás, és ahogy oldalra kaptam a fejem, láttam, ahogy az előbb még nyugodtan pult mögött üldögélő bácsit az ütés ereje nekiveti a falnak. Magam is összerezzentem, de aztán észrevette, hogy a gömb megint felém közelít... Gyorsan... Nagyon gyorsan... Hogy hátrálni kezdtem, de esélyem sem volt.
- Immobilus!
Bumm. Felkészültem a majd koponyámban visszhangozó bummra, de az valahogy nem jött... Egy pillanatomba telt fókuszálni, de aztán meg is pillantottam az arcom előtt szenvedő kis golyót, amely persze minden áron ki akart törni az őt fogvatartó varázslatból hogy eltaláljon, de nem sikerült neki. Egyelőre legalábbis. Nyeltem egy nagyot, és gyorsan ki is oldalaztam előle, reménykedve, hogy egy helyben marad még egy ideig. A tenyeremet közben még mindig a fájó, vérző pontra szorítottam, és úgy fordultam meg, hogy szemben legyek a férfivel, aki megállította a gömböt... És persze, ugyanaz volt, akinek az előbb nekimentem... Ajj, Rose...
- Köszönöm... - hebegtem zavartan kapkodva a tekintetem, a gömb, a férfi, és a másik bácsi között, aki még mindig kiterülve feküdt a padlón. A pillantásom aztán rajta is maradt, és elkerekedett a szemem. - Jól van...? Jajj, Merlinre...
Ajkamat harapdáltam, és szinte kétségbeesett pillantást vetettem az előttem állóra, de aztán nem kezdtem el magyarázkodni... Pedig gördültek a szavak a nyelvemre, reflexszerűen mondtam volna, hogy hozzá sem értem, de aztán azt inkább úgy döntöttem, meghagyom a tulajdonos felé, ha... ha felkel, persze...
Aztán valamiért úgy belenyilallt ismét a fejembe, hogy halkan felszisszentem, és elhúztam a kezemet is. Vetve rá egy pillantást, tenyeremet teljesen beborította a vörösség, így csak remélni mertem, hogy ez az összes, és még nem kezdett el lefolyni az arcomon.
- Ajj... - motyogtam, és másik kezemmel a táskám után nyúltam, hogy valahogy kiszerencsétlenkedjek onnan egy zsebkendőt. Aztán hirtelen észbekaptam, és újra oldalra lestem. - Ugye... maga jól van?
Nem tűnt sokkal idősebbnek nálam, de nem mertem letegezni... Nem is tudom, talán a kiállása, de sokkal érettebbnek tűnt, mint én, így inkább maradtam ennél, remélve, hogy nem sértem meg... vagy valami... Ez a helyzet már amúgy sem igazán lehet kellemetlenebb.  

[A megvadult Nefeledd-gömb esete]

A megvadult Nefeledd-gömb esete

2001. március vége

   Egy pillanatig csak álltam, a pálcámat a golyóbisra szegezve, készen arra, hogy porrá zúzzam, ha újra mozgásba lendül. Hatalmas mágikus erőt rejthetett magában, ugyanis csak egyhelyben sikerült tartania a bűbájnak, mozdulatlanná azonban nem vált. Megsemmisíteni, ha ezek után egyáltalán sikerült volna, nem akartam, mivel szerettem volna bevizsgáltatni a Varázshasználaton, mivel egyértelműen nem rendeltetésszerűen működött, amit esetleg átok is okozhatott, következtetve abból, hogy ekkora veszélyt jelent az emberekre. A lány egy pillanatra dermedten nézte a szeme előtt lebegő piros golyót, ami jobban megfigyelve egy igen agresszív Nefeledd-gömb lehetett, ami azt jelentette, hogy valami nagyon nincs rendben vele.  
   - Köszönöm... - mondta a fiatal boszorkány, miközben ellépett a megvadult gömb kereszttüzéből. A tekintetem továbbra is a varázstárgyra fókuszált, ahogy lassan, akcióra készen közelítettem felé. Néhány lépésnyi távolságra voltam már csak tőle, amikor egyértelműen tudtam azonosítani, a máskor teljesen ártalmatlan eszközt. A biztonságunk érdekében áttetsző fényláncot bűvöltem a gömb köré, ami eddig hatásosnak bizonyult hasonló tulajdonságokkal rendelkező varázstárgyak megkötésére. A két varázslat együttes ereje megszüntetett minden mozgást, így valamelyest sikerült megnyugodnom, azonban a pulzusom továbbra is szaporán vert.
   - Globula Ivanesca! - a megvadult Nefeledd-gömb hirtelen felfénylett, majd nyomtalanul eltűnt. Ekkor visszafordultam a zavarodottnak tűnő lányhoz, akinek egy vékony csíkban vér serkent végig az arcán, a hajtövétől egészen az álláig. A lány riadtan kapkodta a tekintetét, majd az eszméletlen férfira meresztette az addigra teljesen elkerekedett szemeit.  
   - Jól van...? Jajj, Merlinre... - sopánkodott. Rémültnek tűnt, ami nem csoda, és csak remélni mertem, hogy az ijedtségen túl nem esett nagyobb baja. A sérülése csúnyábbnak tűnt inkább, mintsem veszélyesnek. Mindenesetre borzasztó volt a vér látványa, amelyet sohasem bírtam jól igazán. Mivel az idős férfi továbbra sem mozdult meg, így azonnal mellé térdeltem, hogy ellenőrizzem az életjeleit. Életben volt szerencsére, de hatalmas vértócsa borította a padlót a feje körül. Kezdtem elgyengülni a vér látványtól.
   - Renervate! - kiáltottam, a pálcámat a férfi mellkasára szegezve. Néhány másodpercig nem történt semmi, majd Mr. Davies hirtelen kinyitotta a szemeit, és halkan nyöszörögni kezdett.
   - Rendben lesz, de segítségre van szüksége! - próbáltam nyugtatni a fiatal lányt, és vele együtt magamat is. Tüstént előre szegeztem a pálcámat, majd elharsogtam a patrónus bűbájt, amire egy német kopó robbant elő a pálcám hegyéből. Miután tett egy gyors félkört a levegőben, megállt előttem, az utasításomra várva.  
   - ”Mágikus tárgy okozta baleset: egy  eszméletét vesztett idős varázsló és egy könnyebb fejsérülést szenvedett fiatal boszorkány. Bejelentő: Anthony Goldstein. A baleset helyszíne: Roxmorts, Zsákbamacska”. Siess! - szóltam a patrónusomhoz, aminek erős ragyogása vakító fényárba árasztotta az amúgy is világos helyiséget. Az ezüst fényű kutya izgatottan csóválta a farkát, mielőtt az ajtónak rohant volna, amely azonnal magába is nyelte. Hugo már valószínűleg a Szent Mungóban lehet, így másodperceken belül érkezhet segítség egy képzett medimágustól. A férfi mellett maradtam, miközben a kezemet finoman a vállára helyeztem, hogy fekvő helyzetben tartsam, de újra a lányra tekintettem, amikor fájdalmas hangon motyogott valamit.
   - Most bekötözöm a fejed, ne ijedj meg! - magyaráztam neki, majd a fejére céloztam a pálcámat. - Ferula! - a lány feje fölött egy sínpólya jelent meg, amely óvatosan körbetekeredett a sérült pont körül. A fehér anyagon egy pillanat alatt megjelent egy piros folt, amely szépen lassan növekedni kezdetett. - Most megtisztítom az arcodat. Tergeo! - a vörös csík azonnal elszívódott a lány sápadt bőréről, így máris visszatért a testembe némi erő, amit a vér látványa vett ki belőlem.
   - Ugye... maga jól van? - kérdezte. Egyáltalán nem voltam jól, enyhén émelyegtem, de teljes mértékben ura voltam a helyzetnek.
   - Nekem nem esett bajom. És veled is minden rendben lesz! - nyugtattam tovább a lányt. - Valószínűleg nem kell majd a Szent Mungóba menned, ezzel a sérüléssel Madam Pomfrey is elboldogul. - Úgy tűnt, hogy ez hatalmas megkönnyebbülést jelent számára. Már kevésbé tűnt riadtnak, a helyzethez képest meglepően higgadtan viselkedett, ami már az ellátása közben is feltűnt.
   - Én Anthony Goldstein vagyok, és a Minisztériumban dolgozom - mutatkoztam be neki, miközben Mr. Davies sérülést is elláttam. - Téged hogy hívnak?

[2001. március vége]

Anthony Goldstein
2001. március vége
dress

"Intelligence will never
stop being beautiful"

Sajnos nem voltam jól használható stresszhelyzetben... Leblokkoltam, és hirtelenjében olyan nehéznek tűnt összerakni bármiféle megoldást is a fejemben, hogy most is csak zavartan álldogáltam, és figyeltem, ahogy a szerencsére nálam jóval életképesebb fiatalember megoldja a helyzetet.
A vér látványától kissé rosszul lettem, ahogy megszemléltem a tenyeremet, szóval inkább vissza is szorítottam ujjaimat a halántékom területére. A fejet ért sérülésektől amúgy is duplán kivert a víz... Nem is tudom... Pedig a medimágia annyira szép szakma volt, de tudtam, hogy nem való nekem. Képtelen lennék mondjuk összevarrni egy sebet... Huh...
- Rendben lesz, de segítségre van szüksége!
Persze, értettem én, hogy nem az én segítségemre, de azért közelebb lépkedtem, ám a férfi előre szegezett pálcájából hirtelen kivetette magát egy kutya kékes alakja, mire riadtan megrezzenve ugrottam inkább vissza a helyemre. Nem ismertem fel, hogy milyen fajta, de azért lenyűgözve figyeltem a mutatványt, ahogy azt is, amint a férfi kiadja az utasítást az állatnak... Vagy legalábbis, félig-meddig állat, állat formájú... Izé... Kezdtem kissé megzavarodni az arcom mentén végigfolyó vértől.
Aztán a kutyus alakja egy nagy adag fényességgel eltűnt, de hogy őszinte legyek, nem figyeltem oda teljesen, az így is egyre jobban hasogató fejemnek az élesen felvillanó jelenség csak olaj volt a tűzre... Így inkább lepillantottam a földre, egészen addig, amíg a férfi ismét meg nem szólított, hogy bátortalanul pislogtam oda felé. Arról, hogy előszedjek egy zsepit, inkább le is mondtam, túl véres volt a kezem, és nem szerettem volna, ha a táskám is az lesz.
- Most bekötözöm a fejed, ne ijedj meg! - szólt a férfi, mire nem is mertem bólintani, csak halkan beleegyeztem, de közben azért meglódult a szívem... Ám tényleg csak egy pillanatig tartott, hogy megéreztem az enyhe szorítást a sebem körül, hogy halkan felsóhajtottam. Aztán a vércsík is eltűnt, én meg úgy döntöttem, nem érdekel a táskám, és tényleg előszedtem egy zsebkendőt, letörölni kezemről is a vörösséget, mielőtt teljesen odaszárad.
- Nekem nem esett bajom. És veled is minden rendben lesz! Valószínűleg nem kell majd a Szent Mungóba menned, ezzel a sérüléssel Madam Pomfrey is elboldogul.
Erre már halványan elmosolyodtam, miközben tenyeremről igyekeztem ledörzsölni a vért, és mostmár tényleg közelebb léptem egy kicsit, hogy én is letérdeljek a férfi mellé, és aggódva végigpillantsak rajta. Fogalmam sem volt, mitől vadulhatott meg így a gömb... Talán a Szeszély? Nem igazán tudtam, hogy működik, de valahogy furcsának tűnt, hogy csak egy tárgyat szemeljen ki magának... Persze nem lehetetlennek.
- Tényleg köszönöm... - Szavaimra halkan, megkönnyebbülten fel is sóhajtottam, de aztán kicsit elakadtam, tovább hálálkodni már kellemetlen lett volna, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ha ő nincs itt, ez a gömb még mindig ide-oda repkedne, esetleg kitörte volna az egyik ablakot, és nekikezdett volna a faluban is szedni az áldozatait... Uh...
- Én Anthony Goldstein vagyok, és a Minisztériumban dolgozom. - Érdeklődően csillogó szemekkel bólogatva néztem fel rá. Azt persze sejtettem, hogy a Minisztériumban dolgozik, már amikor megidézte a patrónusát is, de azért mindig jól jön a megerősítés. - Téged hogy hívnak?
- Oh, én... Rose Teegan vagyok, hatodéves a Roxfortban - válaszoltam neki. A fejem közben még mindig hasogatott, de azért igyekeztem nem akkora figyelmet keríteni neki, mert akkor csak rosszabb lesz. - Uhm... Megkérdezhetem, melyik részén dolgozik a Minisztériumnak? Úgy értem, nem fontos, csak ha szeretné... - Kissé zavartan tűrtem hajamat a fülem mögé, mert ha valamire kíváncsi voltam, nem igazán tudtam, hogy hol a határ, mit illik kérdezni és mit nem... De ezzel még nem volt semmi baj, ugye? Még akkor sem, ha a helyzet nem túl alkalmas bájcsevejhez. De igazából a Minisztériumi munkát mindig olyan... érdekesen rejtélyesnek találtam, még ha engem igazán a művészetek finomsága vonzott is jobban...
Aztán hirtelen kinyílt az épület ajtaja, és belépett azon két medimágus - vagy legalábbis nagyon annak tűnő férfi... Én pedig valahogyan nem is csodálkoztam ezen, valahogy... Olyan egyszerűen megoldhatónak tűnt ez az egész helyzet, figyelve azt, ahogy a férfi intéz el mindent... Anthony... Mr. Goldstein... Nem is tudom. Nem nézett ki olyan idősnek, ugyanakkora a kisugárzása egy érett férfit takart, akit képtelen lettem volna csak úgy lefiúzni, de még tegezni is nehézkesen.