Esther M. Doyle

ESTHER MARGARET DOYLE

lidérces messze fény

alapok

jelszó || "Utállak! Vegyél nekem unikornist!"
így ejtsd a nevemet || eszter ma(r)garet dojl
nem || nő
születési hely, idő || Norwich, Nagy-Britannia; 1983. 07. 19.
horoszkóp || rák
kor || 17 (nyáron lesz 18)
vér || fél
évfolyam || VII.

a múlt

hangok érnek a csend végére
és vörös.
vörös,
vörös zuhog a feketére.

Mert abban a pillanatban megállt az idő. Semmi költészet vagy szerelem. Egyszerűen csak megállt és én nem tudtam eldönteni, hogy sikítsak, a földre borulva zokogjak vagy csak fussak, szaladjak, kint a szabadban egészen addig, amíg eggyé nem válok a széllel. Mert abban biztos voltam, hogy valamiben fel kell oldódnom.
Hiszen hogyan lesz tovább? Miért is lenne tovább a Te érintésed nélkül? Miért is lehetne bármi a szád sarkában megbúvó ránc nélkül. A kecses mozdulataid, halk dudorászásod, csengő kacajod nélkül... És mi? Ugyan mi történhet ha óvó kezed egyik reggel nem rakja elém a habos kakaót?
Te is belátod, hogy így nem lehet. Mert valaminek történnie kell, és történni is fog. Csak arról próbálok megfeledkezni, hogy a holnap reggeli kakaómon összeesik majd a hab; az otthon melegét felváltja a rideg étkező és sosem látom már a szemedben azt a huncut csillogást, ami minden mesét megelőzött.
Mondd, Anya, mikor ér végre véget ez az álom? Mikor emelsz újra megtört karjaid közé, hogy igazán szárnyalhassunk?
...
Azóta félek. Félek az üvegcsörömpöléstől. Félek a vértől, az éjszakától, a nappaltól, a veréstől. A fájdalomtól. Hogy fájni fog, és attól is, hogy sosem fáj már semmi igazán. Attól, hogy nem vagyok elég jó, és attól, hogy igen. Félek a mindentől, a semmitől, az űrtől, amit nem tudok kitölteni. Félek a hamis mosolytól és attól, hogy már nem tudom megkülönböztetni az én ajkamon melyik az igazi. Félek a tömegtől, a falaktól, de a magánytól is. Attól, hogy egyszer majd minden újra összeomlik. A haragtól, az erőszaktól, hogy olyan leszek, mint te, a romboló, a pusztító, az apám. Hogy bántok másokat. A könnyektől és attól is, ha elhagynak és elhagyok.
Félek attól, hogy érzek és attól is ha nem. Hogy nem vagyok elég okos, hogy nem tudok eleget, hogy álmomban újra és újra végignézem... nem vagyok képes megmenteni téged, Anya!

Az árvaházakat általában senki nem szereti. Esther sem szerette. Nem szerette, ha meghúzták a haját. Ha kicsúfolták a rajzait, ha kinevették, ha elvették az orra elől a könyveket. Nem szerette a tömeget és a hangzavart. Aztán megbarátkozott vele. Velük. Óvatosan lopta be magát a szívükbe, hogy ott kitartó mosolyával teremtsen helyet magának. És ők mind hittek benne, hogy az öröme lehet valódi. Hogy Esther ilyen is lehet.
Mert a gyerekek rájöttek, hogy ő másmilyen. Szerették, hogy gondoskodó. Hogy minden este ő mondja a legérdekesebb meséket és a szavai nyomán csodás hercegnők, kapzsi koboldok és vicces lovagok elevenednek meg a szobák falain. Esther pedig szerette, ha figyeltek rá. Ha bámulták, ha félték a szavait, és akkor is, ha irigykedtek. Mert valaki mindig irigy volt.
Josie irigy volt, mikor érte jöttek, és Esther arcába nevetett, amikor a lány csendesen lehajtott fejjel motyogta az igazat. Nem viszik el sehova. Nem kell senkinek.
Frank irigy volt, ha Esthert kérték meg a felolvasásra. A szőke tincsek mögött megbúvó telt ajkak ugyanis ezerszer szebben formálták a szavakat, mint a fiú pengevékony gyerekszája.
És egy kicsit, a szíve mélyén még Loreen is irigy volt, mert Esthernek gyönyörűszép haja volt, amit ha megrázott, mindent betöltött a friss kókusz illata.
Irigyek voltak és mégis szerették Esthert. Mert Esthert nem lehetett nem szeretni.

fáklya lángja, tűz szikrája
mosoly csattan csendben halkan.
ketten vagyunk egy karban,
ketten vagyunk.
vagyunk?

Azt mondják a lázadók korán halnak. Hamar felgyullad a fáklya, hogy nagy fénnyel égve, hullócsillagként végigszáguldjon az ég bársonyos takaróján. De közben nem figyel arra, hogy elhalványít minden más küzdő, egy kicsit is élni akaró csillagot. Aztán eltűnik és csupán a pislogás marad, mert elvakított. Mindenkit elvakított.
Én nem akartam ilyen lázadó lenni. Mert egy csendes, makacs kitartás, egy nem-engedő pillantás többet ért. Halkan, lassú küzdéssel fúrni be magad mások életébe, elérni, hogy fontos legyél. Olyan fontos, mint soha senki előtted. Mert az nem lehet, hogy az én kék szemeim tükörképe feledésbe merüljön. Egy zöld, egy barna talán. De nem a kék.
Két szempár. Két arc. Két ember. De mintha rosszul összeillesztett puzzle-darabkák lennének. Egyik sem teljes a másik nélkül. És mind a kettő kell. Mert akarom, mert ez a kamaszos mindent akaró vágy őket akarja. Akarom. Ha az egyik itt van, nem kell, csak a másik és fordítva. Hányás ízű csók… nyugalom - tömeg - csendes mosoly - hangos kacagás. Ellentétek egysége. Hol a tökéletesség határa? Hol a vége az akarásnak? Mikor lesz valami végre önmagában elég?
Mikor lehet az érzelem tisztán érzelem?
És akkor aztán fekete. Feketefeketefekete. Örökké mély, és rémisztő. Levegőt! Én csak egy kis levegőt akarok venni, mert megfulladok a szorításban. A nyomásban, hogy jobbnak kell lenni. Bátornak, és életet menteni. Kiállni, szeretni… levegőt!
De csak lihegek.
Kapkodok az oxigén után.
És futok, eltűnök, nem kell, nem kell, nem kell.
Mert sötét.
Lehunyt szemeim előtt pedig az apa arca rajzolódik ki, pont úgy, ahogy nyolc évesen láttam.
Félek.
Mi van, ha egy maszk mögött ő rejtőzik?
Félek.
Nincs más karja, csak az enyém. Magam köré fonva csendesen ringatom magam a hangzavarban. De a fejemben csend van. És várok. Csak várom, hogy véget érjen ez az egész őrület.

Esther egészen az első év közepéig nem szeretett roxfortos lenni, éppen úgy, ahogy eleinte az árvaházat sem szerette. Tulajdonképpen Esther nem szerette a változásokat. Furcsán néztek rá a meséi miatt. Többet mozgott a képzelet világában, nem tudott fontos dolgokat a bájitalokról és nem szerette a tornyokat sem. Magas volt és félt. Aztán lassan ráébredt, ha felhagy azzal, hogy mindenkit kijavítson, kedvesebbek vele. Ha többet mosolyog, nem fordítják el a fejüket. Ha lát és nemcsak néz, akkor a kék tekintet viszonzásra talál. És Esther népszerű lett. Mert éppen csak annyi vadság szorult bele, amivel versenyre kelhetett a fűszálak között motozó szellővel. Annyi harmónia, amivel a tó hullámai megrezdülnek és olyan egyensúly, amit senki nem boríthatott fel. Legalábbis Esther ezt hitte.
Aztán jöttek ők. És minden, amiben olyan szilárdan hitt, megkérdőjeleződött.
Válaszok helyett csak kusza érzelmeket kapott. És a kettészakítottság érzését. Akárhogy is próbálta összepréselni életének két darabkáját, sehogyan sem tudta. Mert volt egy Aiden-Esther és egy Ben-Esther. Ő pedig szépen lassan feladta, hogy kiderítse, melyik Esther az igazi.

Abban biztos volt, hogy mindkét Esther utálta a háborút. Hogy elmenekült az ostrom elől, és ezen azóta is folytonosan rágódott. Éjszakánként előfordult, hogy verejtékben úszva ébredt, és nem tudott szabadulni a villanó átkoktól, a maszkos alakoktól, és attól, hogy többé nem érezte magát biztonságban a Roxfortban. Gyűlölte magát azért, mert félt. Mert elmenekült, és nem segített. Mert segíteni akart, kideríteni, hogy merre ment Ben.. hogy hol lehet Aiden? És ő mégis elvesztette mindkettőt, mert akárhányszor markába szorította pálcáját a keze erőtlenül hullt vissza maga mellé. Esther nem volt párbajhős és utálta az erőszakot. De leginkább azt utálta magában, hogy nem tudott felülemelkedni önmagán. Még értük sem.
Így aztán kiszaggatta magából a fiúk emlékét. Kitépte, és akárhányszor egy gondolatfoszlány végigsimított az üres helyeken, vérző sebként tépte fel az érzést. Cserben hagyta őket és magát is. És ezért… ezért végül elvesztett mindenkit.
Most pedig be kell foltozza a lukakat, mert így átsüvít rajta a hideg északi szél és bekúszik, és elzsibbasztja minden tagját. Ezt pedig nem engedheti. Újra magához kell láncolja őket, hogy ne sodródjon el. Vagyis.. már csak őt. Aident. Nem. Bent… őket. Mert ők mindig ketten lesznek csak, akik egésszé teszik Esthert.

nyelvünk léptét összerántja
fanyar ízű berkenye
semmi helyett most
nekünk:
csípőnk tánca kellene.

Még egyszer belenéztem a tükörbe, ahogy ajkaimat összeszorítottam. A rúzs gyönyörű volt. Margarettől kaptam kölcsön és be kellett vallanom, hogy nagyon eltalálta a színem. Csak reméltem, hogy tényleg annyira mágikusan csókálló, mint az a dobozára volt írva, mert ha már rávettem Bent a bulira, szükségünk volt egy igazán jó estére. Néha, ha lopva rápillantottam, azt képzeltem Aident látom. Mert őt akartam látni. És közben tudtam, nagyon is jól tudtam, ha ő lenne itt, akkor Bent akarnám. Igazság szerint, hiába volt halott… még mindig mindkettejüket akartam egyszerre, húsba maró vággyal és végtelen, felfoghatatlan fájdalommal. Felsóhajtottam. Tudod, olyan rohadtul teátrálisan, mint ahogy azok a hollywoodi macák szoktak. Visszapillantottam a tükörbe, beletúrtam a hajamba és elmosolyodtam mielőtt elindultam volna a toronyból.
Azt már nem láthattam, hogy a tükörképem szeme valójában nem mosolygott.

- Beeeen, táncolunk? - A kacagásom, az ártatlan szemeim, a zene lüktetése mind tökéletes díszlet lett volna nekünk. - Kérlek - pillogtam párat hatalmasra nyitott kékjeimmel, majd belecsókoltam a nyakába, fogammal éppen csak egy leheletnyit karcolva meg a bőrét. Akartam. Újra úgy akartam, mint tizenakárhány évesen. És azt akartam, hogy minden a régi legyen, de hát nem lehetett. Mégis hagytam, hogy átrángasson mindenen és mindenkin. Hagytam, mert nem tudtam nem így tenni. Talán észre kellett volna vennem, hogy akar valamit? Okosabb is lehettem volna? Hát nem voltam.
- Vigyázz már, merre tolakodsz, baszdmeg - két pillanat kellet, hogy felfogjam, ez most nekünk szólt. Vagy hát leginkább Bennek, akibe kétségbeesetten kapaszkodtam és még hátráltam is egy párat.
- Ben… - ijedten suttogtam, és megszorítottam a kezét. Nem akartam, annyira nem akartam, hogy ilyesmibe keveredjen.
- Hát bocs… - egy kicsit megkönnyebbültem engedtem ki a bent tartott levegőt, de aggódó kékjeimmel óvakodva pillantottam az arcára. Mert nem voltam biztos benne, hogy ezzel vége. Közben Ben bemutatkozott, amire csak mérsékelten figyeltem, mert előlépve mögüle aggódó pillantást vetettem a Raylára. Hamar megállapítottam, hogy jóval többet ivott a kelleténél és a keserű alkoholszagra próbáltam nem elfintorodni. Apát juttatta eszembe. Hogy mennyire próbálkozott, hogy apa akart lenni, mégis mindent elcseszett… és aztán én takargattam a lila foltokat.
- Jól vagy? - fürkésző tekintetemet nem vettem le róla. Nem volt jól. Elképesztően részeg volt, aki pedig ilyet csinál, az nincs jól. Egy pillanatra azonban elvesztettem a fonalat, nem fogtam fel körülöttem mi zajlik, ki mit mond a másiknak, csak szaporábban szedtem a levegőt. Megráztam a fejem, és nem tudtam mi van, de a gombóc csak kúszott fel a torkomban.
- Ben, kérlek menjünk… Hagyjuk őket - húztam magam után, és azt akartam, hogy csak mi ketten legyünk, hogy ne lehessen más, és a karjába zárjon, és ringasson, mintha sosem lenne holnap. Még azt is megígértem volna neki, hogy sosem hívom többé Aidennek, bár tudom, hogy ezt nem lennék képes betartani. Mert minden egyes rezdülése rá is emlékeztet, és Benjamin Fraser, te nem mondhatod, hogy nem látod őt a tükörben olykor-olykor…
- Ó nem, nem megyek én sehova - ujjaim ösztönösen kaptak utána, de csak a levegőt markolták. Lebiggyesztettem az ajkamat és nagyon, nagyon igyekeztem, hogy kitisztítsam a könnyektől homályos látásom, miközben Ben a lány rángatta el valahova, és magyarázott.
- Hé, azt mondtam húzz el, haver - nem emlékszem arra az apró sikoltásra, ami a szám elé kapott kezeim közül szűrődött ki, de mégis így lehetett. Olyan zavaros volt minden, és nem értettem semmit. Miért? Miért kell így viselkednie, miért nem lehet minden csak nyugodt?!
- Azt mondtam vigyázz rá, mit nem fogtál fel ezen? És nem vagyok a haverod. Vágod “haver”? - a fejemet ráztam, és ismét utána nyúltam. Próbáltam keresni a tekintetét, de elfordult, és segíteni akartam, segíteni neki, meg ennek a szerencsétlen, részeg hugrabugosnak, de önző voltam. És azt akartam, hogy ez az én jó estém legyen. De ő megint elszúrta… mert nem tudott olyan nyugodt maradni, mint Aiden.
- Ben, mi ütött beléd? Miért vagy ilyen?
- Hagyjál most Esther. Két idegbeteggel jártál egyszerre, szóval ne rémüldözz… - azt hiszem az arca felé nyúló kezem, a hideg tenyerem, amit rá akartam simítani forró bőrére a mondat fele közben állt meg. Mert Ben ott ütött belém, ahol tudta, hogy a legjobban fáj.
- Hogy mi? - halkan suttogtam utána a szavakat. Nem hallotta, biztos voltam benne, hogy nem hallotta. Már nem próbáltam visszatartani a könnyeket, csak hagytam legördülni őket az arcomon, ahogy elindultam találomra a tömegben.
Legalább nyolc percbe telt, mire megtaláltam Margaret-et. Rám nézett és felháborodottan felhorkant.
- Ben? - bólogattam. Tudta.. nem értett mindent, nem is érthetett, de azért felsóhajtott és otthagyva az elképedt srácot megragadta a karomat és húzott. El, kifelé a tömegből, én pedig csak szerettem volna elbújni a vádló tekintete elől. Mert ha Benről volt szó, sosem értettünk egyet.
Csak annyit akartam, hogy legyen egy jó esténk.
Vajon… mi lett volna, ha Aiden itt van? Minden máshogy alakul.

jellem

Segítőkész, csendes, vidám, a mosolyával jótékonyan bearanyozza bárki napját. De ő sem érti igazán, ki rejtőzhet a mosoly mögött. Szereti a felhőtlen kacajt, a játékot, a meséket, az álmodozók örökké végtelen világát. Nem szívleli az erőszakot, a bántalmazást. Ha harcolni kell, sokkal inkább elméje és szavai a fegyvere. Szorgalmas, kitartó és az önzetlenség álcája mögött valahol mégis erőteljes, elemi akarás van benne. Az önző vágy, hogy mindent megszerezzen, bármi áron. Nem mentes a hiúságtól, és attól, hogy jobbnak gondolja magát másoknál. Mégsem menekülhet el az olykor mardosó bűntudat elől.
Múltját magával cipeli, hol könnyebb, hol nehezebb teherként, de az biztos, hogy nem fogja hangoztatni honnan jött. Mert szerinte egyik gyereknek sem szabadna ezt átélnie. Ezért döntött úgy, hogy minden fájdalmat egy mosoly mögé rejt. Másnak nem kell tudnia, erős lesz és védőpajzsot kovácsol maga köré. Szeretne segíteni, szeretne jót tenni, és mégis… egyszerűen van, hogy gyáva. Fél meglépni a fontos lépéseket, fél dönteni, halogat és bizonytalan. Aztán mikor újra ráakad a tekinteted, már bátran vonul a folyosón, felsőbbsége teljes tudatában.
Ellentmondásos, szeszélyes és egy kicsit labilis. Nem szereti a harcot és elveszettnek érzi magát, ha a háborút emlegetik. Mert tulajdonképpen mit csinált? Magába kapaszkodva elmenekült a felelősség elől. Végtelenül érzelmes és érzékeny, szeretné, ha szeretnék őt, de nem hiszi el, hogy szerethető lenne azért, aki. A csinos pofi és szőke hajzuhatag mögött jóval több ész rejtőzik, mint azt sokan sejtenék.

apróságok

mindig || kókusz, eperturmix, Roxfort, Ben, Aiden, tengerpart, egy jó történet, mágiatöri, mosoly, nyár
soha || erőszak, kviddics, tömeg, hideg, sötét, amikor megcsikordul a foga, fejfájás, helyesírási hibák,
hobbik || elképesztően szeret történeteket kitalálni, aludni, olvasni, futni, állatok közelében lenni, pletykálni
merengő || legrosszabb: anyja halála nyolc éves kora óta kísérti; legjobb: amikor a klubhelyiségben egy csapat gólya lelkesen hallgatta végig a legújabb meséjét, csüngve minden szaván
mumus || egy alig pislákoló gyertya mellett egy pergamen, amire a penna csak írja és írja a szavakat, de sosem jelennek meg a papíron, nem fog a tinta, nem hagy nyomot és a gyertya lassan-lassan kialszik
Edevis tükre || egy saját mesekönyv kiadása (az, hogy éppen akar-e medimágusi diplomát gyakran változik, bizonytalan a döntést illetően)
százfűlé-főzet || rózsaszínes eperturmix színe és állaga van, illata kókuszos, íze pedig meglepő módon fahéjas, túlzottan is erősen fahéjas, így alkotva diszharmóniát
amortentia || tinta, fertőtlenítő és eperillat
titkok || volt egy pár pánikrohama, amit nem sokan tudnak róla, valójában az első csókját az árvaházi muglitól, Franktől kapta még tíz évesen
azt beszélik, hogy... || a hollóhátasok azt susogják, hogy buta, mint a tök, és csak azért van köztük, mert szép szemeket meresztett a Süvegre
amúgy a fiúk azt tartják róla, hogy elég jó nő, és talán már a fél roxfortnak megvolt
a lányok azt mondják, hogy csak a kókuszos sampontól ilyen szép a haja, amúgy egy szénaboglya
a portrék pedik tudják, hogy melyik a kedvenc kis sarok, ahova elvonul, ha sírni szeretne

a család

apa || Tobias Doyle; 43; félvér; nyolc éves volt, mikor megölte az anyját. Azóta egyszer találkoztak, mikor megpróbált újra apa lenni, de Esther elutasította, mikor megverte őt. Visszament az árvaházba, azóta nem tudja, hogy mennyi időre zárták be, nem tudja mi van vele, nem élteti a bosszú, nem akarja megkeresni amiért megölte édesanyját. El akarja felejteni.
anya || Philippa Doyle (née Murray); 31 évesen elhunyt; félvér; a legkedvesebb, leggyengédebb kéz, ami valaha érintette, a legszebb mesék, és a legmelegebb mosoly. Ennyi maradt, és az egyre halványuló gyerekkori emlékek.
mentor || Dorothea Hawkins; 35; kvibli (félvér); a legközelebb áll ahhoz, amit anyának lehet nevezni. Esther sosem engedte el igazi anyja emlékét, mégis leginkább a megértő szelíd Dorothea áll legközelebb hozzá. A mai napig tartja vele a kapcsolatot. Dorothea az árvaház vezetőjének jobb keze, ő érte el, hogy Esthert elengedjék a Roxfortba és nyaranta mégis ott lakhasson a házban.
testvérek || Josie, Frank, Loreen, Hayley, Greg, Michael és még sokan mások; 3-20 év között; nekik mesélt nyaranta, velük ette élete első fagyiját, és majdnem mindüket a testvérüknek tartja. Nem sok embernek adatik meg, hogy megválassza a testvéreit, de Esther megtehette, az árvaház majd’ egész pereputtyát a szívébe zárta.
állatok || Lamia, az árvaház körül sertepertélő kóbor macska, akit Esther kisajátított

Családtörténet ||

A Doyle család nem tekint vissza nagy múltra vagy éppen dicsőséges felmenőkre. Tulajdonképpen sem Philippa nem tartotta a kapcsolatot a Murray rokonokkal, sem Tobias a Doyle ággal, főleg azután, hogy lecsukták gyilkosságért. Az már természetesen nem foglalkoztatott senkit, hogy mi lesz Estherrel, köszönik szépen, mindüknek megvolt a maguk kis problémájuk. Igyekeztek a lehető leginkább kimaradni minden felháborító dologból, vagy éppen olyan botrányból, amiből címlapsztori lehetne. A háború alatt csendben meghúzódtak, utána lelkesen támogatták a békét. Ők a varázslótársadalom azon részei, akik tökéletesen semlegesek és azt szeretnék, hogy az égvilágon semmi közük ne legyen semmiféle skandalumhoz.

külsőségek

magasság || 166 cm
testalkat || nőies (vékony derék, telt idomok), közepesen sportos
szemszín || világoskék
hajszín || szőke
kinézet ||

Ringó csípő, kecses léptek. Szőke hajzuhatag keretezi angyalian ártatlan arcát, amiben kék szemei ülnek békésen. Szelíd mosolyra húzódó telt ajkak jellemzik, és olyan domborulatok, amin minden férfi előszeretettel legelteti szemét. Általában kókuszillat lengi körül, lágy mozdulatok jellemzik és kellemes, nyugalmas légkör. Bőre tiszta és puha, anyajegyei csak elvétve vannak, egy éppen a bal fülkagylója csúcsán.

a tudás

varázslói ismeretek ||

Könnyen jegyzi meg a tananyagot, szereti a történeteket, így jeleskedik a mágiatörténet tárgyban, ám nem elég pontos, ha évszámokról van szó. A különféle bűbájokat leheletfinom kecsességel hajtja végre, ám az átkokban sosem jeleskedett. Szereti a gyógynövények illatát, egy-egy jól elkészített bájitalt, de éppúgy a rúnák misztikumát is.
Nem tud rendesen repülni, a repüléstan órák mindegyike kínszenvedés volt számára, fél a magasban. A Sötét Varázslatok Kivédése nem a kedvence, habár a védekező bűbájokat sikerült remekül elsajátítania.
Az Átváltoztatástantól mindig is tartott egy kicsit, ezért fokozott szorgalommal készült minden órára, ennek köszönheti sikereit.

pálca típusa || 11,2 hüvelyk, éger, egyszarvúszőr mag (egy éve szükséges volt a csere, most friss mag van benne)
RBF ||
Bájitaltan: V
Gyógynövénytan: V
Bűbájtan: K
Átváltoztatástan: K
Rúnaismeret: E
Mágiatörténet: V
Mugliismeret: K

egyéb

avialany || elizabeth wheeland