Nagyterem

[So I heard you found somebody else]

So I heard you found somebody else

And at first I thought it was a lie

MMII-IX-I

to;Dominic, Louis; stb. || zene: somebody else || outmood: pride||

Ajj de elegem van. Ilyenkor néha azt kívánom, bár máshova osztott volna be a süveg. Komolyan, az én eszemmel simán ellennék a Hollóhátasok között is. Ők legalább tök cs9ndben léteznek egymás mellett, és biztosan nem kell olyan baromságokkal megkúűzdeniük, hogy a pasi, akibe indokolatlanul beleszerettek, nem csak az unoka testvérük, hanem a férj jelöltjük is, aki amúgy egy másik csajjal szexel. Bah, ennek még a gondolata is undorító. És még nyáron az első csókomat is elvette. Ami véletlennek indult és felejthető is lett volna, de aztán még egyszer el kellett lopnia az első csókomat. Komolyan modnom, ha tudtam volna varázsolni, akkor már rég varangyos béka lenne. Igyekeztem kerülni a vonaton is, ahol félre húzva elmagyaráztam Lujzinak ahelyzetet. Hozzátéve  avégére, hogy ha elárul engem, kitekerem a nyakát. Oké, levegő, Aerith, levegő, vegyél levegőt, mert a dühtől megint visszatartod. Egy kifinomult hölgy lennék, gyengéd és szeretetre méltó lékekkel, ha nem keserítené meg valaki az ÉLETEM. Egek, a vérnyomásom biztos az egekben van ilyenkor. Kell ennem valami tömény karamelles cukros valamit. De nem akarok nyilvánosan édességet zabálni, Dominic akkor ismét piszkálna.
- Hogyan fogom kibírni Jason nélkül… - felsóhajtok. Igazából imdátam őt és jasont együtt, esznéletlen édesek voltak, és Jason nyilvánvalóan nem keserítette meg Lujzi életét, mint az a segg Morrow.  Iagzából támodatni akarom őt mindenben, Lujzi legalább nem gázol az emberek érzéseibe random, mint az a másik tuskó, mellettem. Elvgyorodom és csak legyintek egyet.
- Jaj, drágám, majd megszöktetlek. Majd kérek hopp-port Jason kandallójához, akárhol is legyen az a távoli jövőben. vagy apával iratok egy kikérőt, ilyenek. MIdnent meg lehet oldani, és én pedig támogatlak - kacsintok rá, aztán tekintetem a ceremóniára terelődik.
- Még meddig akarsz haragudni rám?  - kérdezi Dominic, de én csak kinyújtom rá a nyelvemet és dacosan Alfonzt nézem, és izgulok. Egyértelmű, hogy hozzánk fog kerülni, nem is azért. Így minden nap szinte vele lehetek, és nem tudom, hogy hogyan kezeljem őt. Mindig csak az jut eszembe, hogy a közelemben megsérült és miattam lett ilyen rossz állapotban. És anyáék nevelése sem segített rajta, mert szörnyen furcsa akaroatos gyerek lett. De én szeretnék rendesen a nővére lenni, úgy, ahogy nekem volt a bátyám a jó tetsvér. Ahogy felharsan a süveg Mardekár kiáltása, lelkesen taposlok, és ahogy Alfonz leül, zavartan ránézek.
- Izé... - Jó, hogy itt vagy, mondd ezt, Aerith. - Majd szemmel tartalak - bököm ki zavartan, és inkább csak a tányéromat kezdem el piszkálni, nem is feigyelve a dolgokra különösebben. Kicsit féltékeny vagyok Alfonz és Dom kapcsolatára. Még tapsolok a többi mardekáros diáknak. Azért az igazgatónő szövegére felfigyelek, prefektusként csak kéne tudnom, hogy mi és hol olyan fura... Az idegesítő gyerekeket szívesen elküldeném a trollszagú folyosóra. Lujzi megjegyzésén felröhögök, majd fura fejjel mérem végig, hogy mékis már megint milyen baromságokat eszik össze mellettem Dom. MAint Louis elmegy, ott maradok Dommal. AMi azt jelenti muszáj szóba állnom vele, ha már az öcsémmel olyan szerencsétlenül kommunikálok.
- Még mindig le akarsz fejezni? - kicsit furának tartottam, hogy nem megy oda ahhoz a csajhoz, akivel LEFEKSZIK, de aztán csak elhúztam a számat.
- Meg kell tanulnod, hogy nem lehet így belegázolni egy nő leklébe, ahogy te tetted! - fordulok felé mérgesen, majd sóhajzok egyet - Úgy döntöttem semmissé teszem a nyáron történteket. Köztünk nincs semmi más csak... rokoni viszony... Ami lehet iszony lesz ha tényleg összeházasodunk. MInden esetre most is állandoóan a sarkadban leszek, mert tudom, hogy el fogod szúrni nélkülem a vizsgákat - modnom fenyegetőnek tűnő hangon, majd fennsőbbségesen magam elé pakolok a közelemben ülő elsős lánnyal egyszerre egy kis salátát, és rágcsálni kezdem indulatosan. - Ha nem csókolsz meg többet, hajlandó vagyok veled kibékülni.

Az évnyitó véget ért!
Köszönjük mindenkinek a részvételt!

ROXFORTI KARÁCSONYOZÁS

2002. december

A nagytermet megtöltötte a sárgás gyertyalángok fénye, szinte aranyos, ünnepélyes hangulatot kölcsönözve a helyiségnek. Igazán karácsonyi volt, ahogy a levegőben megülő finom fahéj illat is, mintha csak egy gondos édesanya sütött volna valami finomságot. A kellemes meleg szinte körbe ölelte azt, aki a klubhelyiségéből átsétált ide vidám, karácsonyi öltözékbe a fagyönggyel és magyallal díszített folyosókon egészen az ünnepi vacsora helyszínéig.
A nagyteremben összesen tizenkét aranycsillagokkal díszített fenyő állt. Aki csak elhaladt előttük, megérezhette a friss illatot, ami belőlük áradt. Ebben az aranyos, ünnepélyes helyiségben mindössze egyetlen asztal állt most középen, rajta csillogó tányérokkal és serlegekkel. Azt a kevéske diákot és a tanári kart itt maradt részét várva, akik éppen a vacsorára igyekeztek.
McGalagony ült az asztalfőnél. A belépő diákokat és kollégákat egyesével köszöntötte, rövid, szigorú biccentéssel. Aki csak látta, bizonyára azt gondolta: az igazgatónő még ma sem tűnt kevésbé szigorúnak, mint mások. Az egész jelenetet mindössze az tompította, hogy a háttérben egy golymókkórus hümmögte a Kis karácsonyt. Mrs. Norris is ott ücsörgött, az elnyűtt frakkban feszítő Frics ölében. A hosszúszőrű cica nyakában egy piros masni díszelgett apró csengővel, ami meg-megszólalt, akárhányszor beleszimatolt a levegőbe.
Ha valaki leült az asztalhoz, már kézbe is fogatta a tányérjában helyet foglaló, díszes pukkanó bonbont, amit a szomszédjával megrángatva máris ajándékhoz juthatott. Rejtettek azok mindenfélét: Bogoly Berti féle mindenízű drazsét, csokibékát, ünnepi süvegeket, apró figurákat, vagy éppen vicces játékokat Zonkótól. Így indult hát az este, na meg McGalagony is végig járta a kollégáid, kicsit sétálva az asztal közül, mindenkitől megkérdezve: – Hogy érzi magát, drága kolléga? – Aztán vállon paskolta őket és visszasétált a helyére.
A diákokat Mrs. Norris szemelte ki magának. A macsek, végig járva az asztalt, hangosan nyervogva szagolta meg egy-egy tanuló orrát. Volt akinek beült az ölébe is és kedveskedve dörgölőzött. Ezen a napon, mintha kevésbé tűnt volna szigorúnak, mint máskor… és hát persze felmerülhetett a gyanú: Frics elcserélte volna a macskáját.
– És mivel töltötték a délelőttöt? – Az igazgatónő megszólította a diákokat, ahogy az asztalon megjelent a pulykasült, a burgonyapüré, a puding, na meg nem kevés aprósütemény és mézeskalács. A finom falatok mellé hamarosan megjelentek a kancsók is, forró csokival és töklével telve.
A vacsora végén, mikor már a beszélgetés hangja annyira megtöltötte a termet, hogy a golymókok éneke is alig volt hallható, megjelent az ünnepi torta. Krémes, fehér desszert volt, a tetején egy jegesmedvét formázó marcipándísszel, melynek kezéből ehető csillám hullott a finomság habos tetejére. A torta hamarosan felszeletelte magát és mindenki tányérjába méretes szelet vándorolt. Aki csak belekóstolt, a legfinomabb ízt érezte, ami számára annyira kedves volt.
Az este ebben az ünnepi hangulatban telt, békésen, karácsonyi énekkel. A kastélyban bár alig maradtak néhányan este tízig mégis beszélgetés hangja töltötte meg a nagytermet, azután, szép lassan mindenki nyugovóra tért, teli hassal.

A játékra január 16-ig lehet írni.
Lehet szösszenet, vagy minijátékot is játszhattok.
Hozzászólásonként +5 pont jár.
Diákok, tanárok, az iskolába tévedt felnőttek is csatlakozhatnak.

 

[α ︱ a l f o n z︱ α]

α ︱  a l f o n z︱ α

β︱This is it, the apocalypse︱β


Ω time 200212beat: apocalypse Ω

valahogy elkeveredek a Hollóhátasoktól, miközben minél jobban igyekszem természetesen viselkedni. Nem iagzán értem, hogy miféle zavaros dolog van köztem és Beth között, talán jobb is lehet, ha nem firtatnám, hogy ha nem kérdeznék semmit. Szeretném, ha továbbra is olyan jóban lennénk, mert egy menedéket adott és kedves moslyokat,a mikor az utcán belé botlottam. Azóta olyan sok minden történt pedig még csak a tanév felénél járunk. Nem is tudom, mintha mind a ketten tele lennénk kérdésekkel, de inkább félünk feltenni. Nagyon zavar ez, és nem akarom, hogy többé ne legyen a barátom, hogy összezavarjam a furcsa érzéseimmel, és hogy lerázzon. Inkább csak nem foglalkozom semmivel, csak olyan leszek mint eddig, okoskodom és csendesen olvasgatok mellette meg egyéb ilyne unalmas Hugo dolgokat is csinálok.
Nem is nagyon figyelek a tanárokra, meg a zsibongásra, inkább csak elvegyülök, és hagyom, had sodródjanak mellém mások, mert nem is tudom, nem merek én se most odasétálni Beth-hez, mert amúgy is, ha haza is emgyünk az ünnepekre, egész idő alatt együtt leszünk. Csak remélni tudom, hogy legalább ott egy kicsit talán lesz lehetőségünk beszélgetni. Addig pedig csak lekötöm magam és a gondolataimat, hogy azon meditáljak, hogyan látogassam meg Amyt, anélkül, hogy összefutnék anyámékkal. Ők szinte minden nap ott lesznek és az ünnepek alatt pedig én egy kcsit szerettem volna Amyvel egy kicst kettesben lenni. Hátha... nem is tudom, hátha csak egy kicsit felismer, egy kis villanásra. Talán majd megkérem Beth-et, hogy jöjjön velem. Nem is tudom. Még midnig szégyellem magam azok miatt amiket tettem.
Ahogy ilyen godnolatokba temetkezem, érzem, hogy a kezemben lévő fahéjas-almás pitét valaki kiveri a kezemből, és az utolsó szelet, ami éppen az asztalomnál van keserves pörgés közepette landol a földön. Kelletlenül sóhajtok, aztán sóhajtok még egyet, amikor látom, hogy egy bizonyos mardekáros verte ki a kezemből ezt. Nem més mint Alfonz BAldron aki az utóbbi időben valahogy folyton kitalálta, hogyan szórakozhat rajtam. Inkább emlékeztetett egy kellemetlen kistestvérre, de azért mégis csak egy kicsit ijezstő volt, hogy mindig én voltam az akin szórakozott.
- Neked is Boldog Karácsonyt, Baldron. Ide zavart a nővéred, hogy okosodj? - kérdezem fáradt hangon bár ezt nem is iagzán szántam agresszívnek, a végén az ijezstő Aerith felkoncol, ha meghallja. Attól a lánytól én kifejezetten tartok. Közben azért Mrs. Norris is odaoldalog hozzánk, kellemesen az arcomba és Alfon arcába dörgölőze, ami gyanús volt.
- Ez egy másik macska? - kérdezem, bár nem mintha olyan mnagyon ellenséges lett volna velem, mert... Nem csináltam rosszat, mint a legtöbb hollóhátas, csendesen éldegéltünk a biztonságos burkainkon belül. A hangulatom továbbra sem volt igazán ünnepi, bár a torta egészen jól nézett ki nem nagyon akartam még belekódtolni az aranyos jegesmedve ellenére sem. Inkább csak elnyúltam egy bonbonhoz, amik éppen előttem hevertek hogy azt nyissam ki. Igazából figyelhettem volna a csomagolásra, az a Weasley felirat már ganyúsnak kellett volna lennie, de inkább csak ostoba tehetetlenségemben mégis csak kibontom, mert... nem tudom, csak sodródom. Ahogy kicsomagolom a bonbont, az a kezemben egyenesen felrobban én meg nem is tudom mitől ijedek meg jobban. A mellkasomnak pattanó szíbemtől, a hangtól, vagy a piros szívescskés konfettiktől, amik betefdnek minket.
- Öhm. Ez fura volt - pislogok, és gyotrsan kiseperem a hamaból a szíves valamiket.

●●●●●●

K I S K A R Á C S O N Y
2002. december

to: akárki és mindenki

●●●●●●

A karácsonyban mindig volt valami varázslatos, amikor gyerekek voltunk. Egészen apró gyerekek, aztán jött a háború, a problémák és minden egészen más lett. Anya már nem sütött és nem főzött, a fát senki sem díszítette fel. Egyszerűen rideg lett az egész… mi gyerekek meg csak mindent megtettünk, hogy a Roxfortban tölthessük az időt. Még így is ígéretet kellett tennünk, hogy a két ünnep között majd hazatérünk és az új évet a szüleim partiján töltjük. Ez persze csak látszat volt, el kellett kendőzni a problémákat. Marie-t éppen ez undította annyira, hogy inkább az egyik nagynénékhez utazott Párizsba. Így hát még a Roxfortban is egyedül maradtam.
Nem bántam. Nagyrészt olvastam, festettem, vagy kimentem a hóba, hogy megörökítsem a kint játszó többieket. Ez boldoggá tudott tenni, elnyomni bennem azt a rengeteg hidegséget, amit a családom viselkedése váltott ki. A művészet egy kapaszkodó volt, valami ami képes volt egészen mélyen melegséget okozni, elűzni a hideget, ami a szívembe markolt akárhányszor a kúriára gondoltam és arra, milyen érzés lesz megint visszatérni a szobába.
Kissé késve indultam le a vacsorára. Talán azért, mert olyan sokáig simítgattam magamon a garbó kötött, sötét anyagát. Vagy mert sosem voltam elégedett a hajammal és újra, meg újra beletúrtam, hátha akkor szebben hullanak le a göndör tincsek az arcomba. Végül feladtam és megindultam lefelé. A fahéj, az alma és az enyhén forralt boros illat keverékében értem le aztán a Nagyteremhez, szinte azonnal meghallva a többiek beszélgetését.
– Jó estét… – dünnyögtem és az egyetlen üres székre végül le is huppantam, talán kicsit túl közel esve a tanárokhoz. A mellettem ülőre rá sem pillantottam, éppen csak belekortyoltam az italba, mert úgy éreztem kiszáradt a szám. Talán azért, mert McGalagony túlzottan is csevegős kedvében volt, én meg aligha tudtam volna értelmesen válaszolni. Teletömtem magam édességgel és addig aludtam, ameddig jól esett… lényegében még a reggelit is kihagytam.
– Én csak pihentem meg ilyesmik… – vontam vállat, aztán megpróbáltam az ételre koncentrálni. A gyomrom persze a kétnap múlva esedékes utazásomtól borsóméretűre zsugorodott, nem sok gusztusom volt bármihez is hozzányúlni. Ráadásul ott volt az a robbanó bonbon is a tányéromban, amit a szomszédommal megráncigálva kellett volna pukkasztani.
Láttam, hogy egyik srác… meg a mellette ülő srác arcába szívalakú konfettik hullottak belőle. Hát én nem akartam ilyen kellemetlenül romantikus jelenetbe keveredni, aztán mégis csak odafordultam a szomszédomhoz.
– Van kedved velem… szóval kipukkantani ezt az izét? – kérdeztem és felé toltam a szaloncukor forma robbanó cukor egyik végét. Ha rámarkolt, úgy én is megrántottam. A következő pillanatban pukkant egyet, majd az ölembe landolt egy könyv. Nathaniel Forest 1999-ben megjelent Noldar világai - Kapzsiság és jótétemény című kötete volt. Olvastam tavaly egy könyvtári példányt, így most, hogy már sajátomnak tudhattam, hát nagyot dobbant a szívem. Szerettem a könyveit, szinte mindegyiket olvastam, bár az utóbbi évben nem sok időm engedte.
– Váó. - Tettem az ölembe, aztán megpróbáltam legyűrni egy negyed kanálnyi krumplipürét.

[karácsonyi pironkodás]

karácsonyi pironkodás


2002. december 24
Hugo

Nem akartam hazamenni karácsonyra. Mióta a nővéremet kényszerből eljegyezték a nyáron, állandóan csak hisztizett, rosszabb esetben pedig egyenesen tombolt. Nem akartam otthon lenni és végig nézni ezt, ráadásul amúgy is szívesebben voltam a kastélyban, hogy körbe nézzek és jobban megismerjem a helyet. Na meg Hugo is itt volt… mármint azt a nyomorék, akit mindig piszkálok természetesen. Nem is értettem, miért kaptam le azt a tábla étcsokit és kértem rá díszes szalagot a Mézesfalásba. Hiszen nem is jelentett nekem semmit. SEMMIT. És kész.
Valahogy a lábam mégis a mellette lévő üres helyig vitt, ahogy megérkeztem a nagyterembe. Nem érdekelt McGalagony, sem az a furcsa macska Frics ölében. Csak kihúztam a széket és leültem mellé.
– Neked is Boldog Karácsonyt, Baldron. Ide zavart a nővéred, hogy okosodj? – kérdezte Theron, még az előtt, hogy bármit is kinyögtem volna. Csak felvontam a szemöldökömet és benyúltam a zsebembe. A csokit fogdostam, de még nem volt bátorságom elővenni, hogy az ölébe hajítsam az asztal alatt.
– Magamtól jöttem ide. – Közöltem egyszerűen és beljebb húztam magam, mintha semmi különlegeset nem akarnék. Aztán a szemem sarkából őt bámultam, mintha az helyre billentene bármit is. Nyilván persze nem velem volt elfoglalva, hanem azt a cseppet sem dekoratív vörös csajt kereste az itt lévő diákok között… pedig aztán tényleg nem sokan maradtak karácsonykor a Roxfortban.
– Ez egy másik macska?
Csak a kérdésénél vettem észre, hogy Mrs. Norris odaoldalgott hozzánk és a következő pillanatban szószerint az arcomhoz dörgölte magát. A szőre majdnem olyan puha volt, mint Tejcsinek, aki egyébként egy emelettel lejjebb, az ágyamon szunyókált, mikor eljöttem enni.
– Valaki kicserélte volna Mrs. Norrist? – Pislogtam és még meg is simítottam a macskát, aki aztán elégedett tovább táncikált a tányérok között, talán éppen a Wilson nevű griffendéles srác felé. Egy pillanatra nem figyeltem, aztán már az arcomba is robbant valamit.
– Mi a… – kaptam a mellkasomhoz. A szívem őrülten kalapált a pukkanástól, na meg az arcomban landoló, hatalmas mennyiségű szívecskekonfettitől. Nem is értettem mi történt, aztán megláttam a pukkanó bonbont Theron előtt.
– Öhm. Ez fura volt. – Sepregette a hajából a szívalakú konfettiket. Egyet azonban csak nem sikerült neki, így odanyúltam, és egy tőlem túlzottan is gyengéd mozdulattal levettem róla, majd erőszakosan az arcára tapasztottam, hogy ne bízza el annyira magát.
– Te hülye. Ezt együtt kellett volna kidurrantanunk. Én húzom, te húzod és bumm. – Magyaráztam, nem mintha egy angol gyerek ne ismerné a karácsonyi hagyománynak ezt a mi voltát. – És én még azt hittem, hogy okos vagy. – Sóhajtottam fel és visszafordultam a tányérom felé. Ezek után nem volt az az isten, ami rávett volna, hogy én magam is pukkantani akarjak. Nem érdekelt a tartalma, talán egy hatalmas, Hugo feliratú szív ugrott volna belőle ki.
Inkább csak kibányásztam a zsebemből az édességet és finoman becsúsztattam az ölébe. Az az élénkék szalag túl zavaró és feltűnő volt rajta. Idegesített, de akkor is oda akartam adni… mert oda akartam. És kész.
– Boldog karácsonyt, te hülye. – Dünnyögtem.

[A játék véget ért, de a megkezdett játékokat szabadon folytathatjátok!]

A játék véget ért, de a megkezdett játékokat szabadon folytathatjátok!

[június 29, 20:00]

ÉVZÁRÓ


minden jelenlévő

2003. június 21.

Minerva McGalagony a szokásos helyét foglalta el az asztal közepén. Ismét eltelt egy tanév, bár MacGalagony úgy érezte, mintha csak a fele telt volna el. Arca elégedettnek tűnik, az év komolyabb zűrzavar nélkül zajlott le.  A vizsgáknak vége, a nyár már itt kopogtat , a diákok többsége ilyenkor már régen azt tervezi, mi mindent fog csinálni a nyáron. Sokan nagyon keményen és szorgalmasnak dolgoztak, igazán megérdemlik a nyári pihenést. Ahogy végignéz a végzősökön, ismét kicsit elérzékenyül, mint minden egyes év végén. Az iskola újból kienged egy generációt, akiknek meg kell találniuk a helyüket a nagyvilágban. Van, aki egyetemre, megy, van aki bejárja a világot, és van, aki a közelben vállal munkát. McGalagony mindegyik diákjára nagyon büszke.  A zsizsegés egyre fokozódik a teremben, mindenki próbálja túlharsogni a tömeget, ezáltal az egész nagyterem hangosabban zeng, ami teljesen érthető. McGalagony mosolyogva néz végig a hangos zsivajgókon, majd megkocogtatja talpas poharát, hogy megkezdhesse év végi beszédét, mielőtt a meghatódottság túlságosan is elszorítja a torkát. Ahogy a moraj egyre halkabbá válik, az emelvényhez lép, vesz egy mély levegőt, ezután kezdi meg beszédét.
– Üdvözlök mindenkit a tanévzárón!
Hangja bezeni a termet. Egy két diák még sustorok a mellette lévővel, de a legtöbben izgatottan figyelik.
– Ismét magunk mögött tudhatunk egy évet, igencsak  sikeres tanévet. Köszönöm a szorgalmatokat, a kitartásotokat, a kíváncsiságotokat, a sok energiabefektetésetek meglátszanak a vizsgáitokot. Akiknek pedig nem sikerült az áhított érdemjegy, ne csüggedjenek, jövőre is lesz lehetőségük javítani. – Egy két grimaszoló diák kerül a látóterébe. Van, aki az asztalon bosszúsan könyököl, és van, aki a körmét rágja.
– Nem fogom hosszúra nyújtani az évzárót, így szeretném bejelenteni az idei év iskolaelsőjét, Elizabeth Hepburn kisasszonyt, aki az idén annyi szorgalmit vállalt, ami elegendő két tanévre is. Gratulálunk! A hollóhát asztalánál kis mozgolódást lehet hallani, ahogy örülnek társuknak, majd újból elcsendesülnek.
 – A házak versenyében az idei győztes ház a Griffendél nem kevesebb, mint 947 ponttal. A többi ház is nagyon szépen teljesített, így gratulálunk mindenkinek! – Folytatta majd hatalmas tapsvihar csendült fel.
 Arcán örömteli mosoly ül ki, ahogy végignéz az ünneplő diákokon. Kihúzza magát, ahogy ismét alábbhagy a zsivaj, és befejezi mondandóját, hogy a diákok nekiláthassanak a vacsorának, a búcsúzkodásnak, és belevethessék magukat a vakációba.
– Köszönöm a figyelmet , jó étvágyat, és kellemes nyarat kívánunk mindnekinek! – Mondta fennhangon, majd egy szemvillanás alatt megteltek az asztalok étellel. Sült hús, Grillezett zöldégek, hummusz tálak, tengeri herkenytűk. Az édességeknél is van választék. Piték, muffinok, pudingok, tortaszeletek, kandírozott gyümölcsök, és csokiban tocsogó valamik. Italok közül az elengedhetetlen sütőtöklé, a citromos és mentás víz díszeleg az asztalok közepén.

Tudnivalók:

- határidő: június 29, 20:00
- mindenki 1 hozzászólást írhat

valaminek a vége…
▪ 2003. június 21. ▪

Smith prof, Jay, Henriette, Theresa

Meglepően Szeszély és támadásmentesek voltak a napok ebben a tanévben. Azt hinné az ember, hogy a Szeszély egyenesen elfelejtett minket és csak az a csuklyás népség maradt nekünk, aki még a Jóslástan tanárnőnket is elrabolta… nem, mintha ez megrázott volna. Lényegében korábban, akárhányszor belebotlottam a folyosón, megragadta a kezemet és azt mondta: „Ne egyen a szafaládéból!” A szafaládéból… mármint Smith cuccából? Sosem értettem, mire utal pontosan.
– Üdvözlök mindenkit a tanévzárón! – Mondta, miközben szószerint berontottam a terembe, megcsúsztam a felsikált padlón és eljutottam a padig, ahol még volt egy üres hely. Ott volt az a Theresa, ezért intettem, hogy menjen már arrébb, én meg kissé lihegve, de lehuppantam.
Mégis ki más késett volna el az évzáróról? Persze, hogy én, aztán már éreztem is magamon Smith szúrós tekintetét, aki nem mellesleg még a vonat indulása előtt egy rövidke üzenetben az irodájába parancsolt. Nem akartam odamenni, nem kellett volna egy újabb kis „büntetés” az indulás előtt. Furán jártam volna, a szüleim és Jay is tuti kiszúrták volna.
– Nem fogom hosszúra nyújtani az évzárót, így szeretném bejelenteni az idei év iskolaelsőjét, Elizabeth Hepburn kisasszonyt, aki az idén annyi szorgalmit vállalt, ami elegendő két tanévre is. Gratulálunk! – Csak tapsoltam. Bár fogalmam sem volt, hogy ki az a Hepburn, de biztos valami hollóhátas. Azok elég stérberek ahhoz, hogy iskolaelsők legyenek, engem meg amúgy is csak a kaja érdekelt. A pontverseny sem kötött le túlzottan, annak ellenére sem, hogy idén pár év kihagyás után megint mi nyertünk.
Csak tapsikoltam, a tekintetem viszont már a tányérra vándorolt.
– Köszönöm a figyelmet , jó étvágyat, és kellemes nyarat kívánunk mindnekinek! – mondta McGalagony, mire sütemények, sült húsok, köretek sokasága jelent meg az asztalnál. Felkeltem hát, de elvettem két csirkecombot, majd beleharapva a baloldaliba, megindultam a Mardekár asztala felé. Megálltam Jay mellett.
– Sietnem kell az evéssel. Még ma is megyek büntetőmunkára… Smith-hez. – Dünnyögtem a tanári asztal felé bökve a fejemmel. A professzor látszólag nem is evett, hanem mereven bámult engem. Erre inkább, mielőtt elpirultam volna, beleharaptam a jobboldali húsba. – Ki van éhezve a kínzásomra. – Tettem hozzá teli szájjal, néhány húscafatot Jayre köpve.
Odanyúltam, hogy elvegyem a poharát és kiigyam belőle a töklevet. Így lement az a jó nagy falat is, anélkül, hogy megakad volna a torkomon.
– Köszi. Megyek a húgomhoz. – Vigyorogtam Jayre, majd tovább sétáltam a Hugrabug felé, hogy ellenőrizzem, Henriette nincs-e túlzottan is egyedül. Tudom, hogy elég magányos és Henry is megtalálta már a maga társaságát. Ezért odamentem és addig fészkeltem be magam a padnál mellé, míg az egész sor odébb nem mozdult. Talán a végén valaki leesett, de nem számított.
– Szia, húgi, mit csinálsz? – kérdeztem, még mindig felváltva pusztítottam a csirkecombokat. Egész finom volt, habár a manók nem vitték túlzásba a fűszerezést, ettől pedig kicsit száraz lett az egész. De sebaj, már majdnem éhen haltam. – Képzeld, a mi asztalunkon van kókuszgolyó is. – Meséltem lelkesen, de még mindig éreztem magamon Smith tekintetét, amitől elég kényelmetlen volt az egész.
Aztán nagy nehezen felkeltem és megsimogattam a húgom hátát.
– Na, visszamegyek a helyemre. – Keltem, fel da ahogy fordultam ki és tettem két lépést, már belei s ütköztem egy Smith illatú valakibe. Elvörösdve bámultam fel rá, mert persze csirkés lett a mellkasa. – Öhm…

2003.június 21.

to Sandy and anyone

Ezra a tömeggel vonult be a nagyterembe, ami szabályosan vitte magával, akár egy rosszul elkapott hullám a tengeren. Fintorogva figyelte a buzgó elsősöket, másodikosokat, kik szinte egymás után rálépkedtek a cipőjére, s bár a prefektusok próbálták féken tartani a fiatalabb generációt, az ifjú művész inkább élesebben látó szemüveget festett volna nekik. Éppen elhaladt mellette egy Griffendéles tanuló, mire gyorsan villant az agytekervény, a gondolat gyorsabb volt a fénynél is és mire ez az egyszerű tervezet megszületett, addigra már egy gyors mozdulattal ki tette a lábát.
- Hé! - kiáltott hátra a fiatal, mire Ezra fintorogva korholta le a mellette elhaladó Hollóhátas fiút.
- Ez nem volt szép ember. Nézz a lábad elé. – rázza meg a fejét, gyönyörűen játszva az ártatlan hőst, mire vádlottja értetlenül nézett végig rajta és a földön heverő fiún, Ezra pedig elővette legszebb mosolyát és kezet nyújtott a térdre borult áldozat felé.
- Ah…köszönöm. Nem értem miért kell így lökdösődni. – simogatta meg térdét a vörös árnyalatos taláros diák, mire a Hugrabugos legyintett felé.
- Tudod, hogy van a mondás, aki nem siet, lemarad. – mosolygott gúnyosan, majd felemelte tenyerét, amivel az imént felsegítette a srácot. Egy zsebkendőnek látszó tárgy lógott róla, amin valami zöldes, sárgás anyag nyúlt lefelé, megadva magát a gravitációnak.
- Fújj, te megvesztél! – kiáltott saját tenyerére tekintve, de mire kioktathatta volna a Hugrabugos diákot, az már a tömeg segítségével és némi nevetéssel díjazva újabb gonosz csínyét, eltűnt szem elöl.
~ Csak műtakony. Nem ártalmas, de azért a szagot nehéz lesz lemosni. ~ nevetett a fiú, majd összehajtotta a zsebkendőt és talárja mélyére tette. A biztonság kedvéért beleszagolt tenyerébe, de szerencsére nem sült el vissza a poén, csak bőrrel való érintésre szaglik.
Esélye sincs átlátni a tömegen, nem is igen látja barátait, így az osztályából ismerős és kevésbé idegesítő társaihoz lép oda. Szemeivel Sandy-t kereste, de őt sem ismeri fel a mellette elhaladó emberek között, így leült egy asztal részhez és úgy tekintett körbe, akár egy tengeralattjáró periszkópja. Éppen valaki le akart volna ülni mellé, mikor abbahagyta a nézelődést.
-  Foglalt! – kiáltott fel hirtelen.
-  Ne már Ezra, mindjárt kezdünk. – méltatlankodott a számára ismerős lány.
-  Mondom, hogy foglalt Kate. Ülj eggyel arrébb, van még hely. – mutatta a tőle nem messze lévő üres sorokat.
-  Ott fikás Erik ül, biztos nem ülök oda. – váltott hisztisebb hangnemre.
-  Az a baj, hogy neked nem ad? Ha szépen megkéred, biztos megszán téged. – vigyorgott szélesen, mire a körülötte ülő diákok is kuncogni kezdtek.
-  Fújj, te hülye vagy. – legyintett, majd tovaszaladt a sorok között, hátha talál magának megfelelő helyet. Az ifjú nem is érti, miért gondolja mindenki az elsőéves Erikről, hogy fikázik, ő még sosem látta. Valószínűleg valami rossz vicc vagy gúnyos lejáratás. Legalábbis ezt gondolta, amíg oda nem nézett az épp említett srácra.
-  Azta…szinte az agyáig felnyúlt. – bólintott Ezra elismerően, majd saját mutatóujjára nézett, végül a vele szembeülő társára.
-  Szerintem én nem is lennék erre képes. – utánozta neki a régóta ismert fikázó mozdulatot, mire az kuncogásban tört ki.
-  Hagyd már, első éves. Majd leszokik róla. – legyintett végül egy tőle ballra ülő lány, s bár igazat adott neki, biztos sokáig vinni fogja magával ezt az elnevezést.
-  Egyébként jó fej, vicces kis krapek, Kate is biztos ette gyerekkorában a fikát, nem értem miért baj ez. – elmélkedett alig hallhatóan, mire páran ismét kuncogni kezdtek. Ő pedig zavartan konstatálta, hogy megint hangosan fejezte ki mondandóját, bár tegyük hozzá, most jól sült el.

[évzáró]

évzáró
2003. június 21



Ezra és mindenki

Hé, most hova tűnt Jason? Az előbb még mintha előttem lépdelt volna pár sorra. Ajj, nem értem, miért kell ennyire előre nyomulni, mintha nem lenne elég ülőhely. Én kicsi vagyok, pár harmadéves is túlnő, így kétségbeesetten próbálook nem eltaposódni. Ebben a nagy egymásra taposásban jövök rá, hogy tulajdonképpen az unokatesóm már nem jön velem vissza a kastélyba többet. Nem, mintha nélküle egy elveszett galamb lennék, de hiányozni fog. Csináltam neki egy búcsúajándékot, de azt majd akkor adom oda, ha hazaértünk. Nagy nehezen bepréselődök a hugrabugosokkal. Nyújtogatom a nyakam, és kit látnak szemeim? Ballerina szökkeléssel de persze nem túl feltűnően jutok el az Ezra melletti székhez.
- Sziaaaááá!
Egy fiú ütközik nekem, hátulról, aki szintén úgy esett el, hogy valaki meglökte. Most tényleg, minek tolakodni? Olyan buzgón törtünk be a terembe, mintha egy csapat hollóhátas lennénk, akik plusz feladatért állnának sorba. Jesszus. Ahogy dőlök, próbálom megtartani az egyensúlyom, de beleesek Ezra ölébe. Gratulálok Sandy, így kell levenni egy srácot a lábáról. Csak simán beleesel az ölébe, mert miért is ne. Érzem, ahogy a fejem búbja is vörösödik.
- Bo..boo--bocsiiihh.khm..  Rosszalló pillantást veszek Danielre, aki nekem lökődött, majd a székemet a helyére igazítva igyekszem konszolidáltan helyet foglalni. Futó pillantást vetek Ezrára, mert még mindig zavarban vagyok. Mondj valamit Sandy...bármit...hogy milyen szép sötét a haja? Teljesen az ellentéta az én sárga hajamnak, ésettől olyan...jinjangos. De semmi frappáns nem jut az eszembe, a fenébe is.
- Mindjárt itt a nyár Ezra! Ami azt jelenti, hogy egy ideig nem leszünk büntető munkán!
Bököm oldalba, hogy oldjam a zavarom. Nem tudom örülök e neki, de Mcgalagony hangja töri meg a zsizsegést.
– Üdvözlök mindenkit a tanévzárón!  Ismét magunk mögött tudhatunk egy évet, igencsak  sikeres tanévet. Köszönöm a szorgalmatokat, a kitartásotokat, a kíváncsiságotokat, a sok energiabefektetésetek meglátszanak a vizsgáitokot. Akiknek pedig nem sikerült az áhított érdemjegy, ne csüggedjenek, jövőre is lesz lehetőségük javítani. Biztos, hogy rám gondol, érzem is, ahogy a tekintetével keres. Jó, oké, az év végére kicsit sok pontlevonást szereztem, és a büntető munka a középső nevem is lehetne, de jövőre, jövőre más lesz, érzem. Az apám egy halálfaló volt, aki amúgy megszökött az Azkabanból és végig hazudtak neked dolog kissé megviselt, nem tagadom.
– Nem fogom hosszúra nyújtani az évzárót, így szeretném bejelenteni az idei év iskolaelsőjét, Elizabeth Hepburn kisasszonyt, aki az idén annyi szorgalmit vállalt, ami elegendő két tanévre is. Gratulálunk! Tapsolok a többiekkel együtt. Az a csaj tényleg piszok sokat tanul, és korrepetál is, az idén  nekem is segített bűbájtanból.
 – A házak versenyében az idei győztes ház a Griffendél nem kevesebb, mint 947 ponttal. A többi ház is nagyon szépen teljesített, így gratulálunk mindenkinek! –
Persze, a griffendél. Mondjuk egy szavam se lehet, mert annyi pontot veszítettem az utóbbi 3 hónapban, hogy szégyellem bevallani is. Sandy bünttető munka Bailey.

[Megint vége van20030621]

Megint vége van
20030621



Florian és a többiek

És itt voltam, egy újabb év végén, kicsit tiszábban látva azt, hogy mit is akartam magammal kezdeni. persze mondhatnám azt is, hogy a bosszúvezérelt, hogy megtoroljam azt a sok szenvedést, amit okoztak nekem a szüleim, és igazából méshová nem is nyúlhattam volna. nem voltak különösebb céljaim régebben sem, valahogy úgy voltam, majd lesz valami, és ott volt nekem a fotózás, amivel Rose miatt... Után nem voltam képes újra elővenni. Az eltűnt vele együtt. persze mondhatnám, hogy de sok minden változott idén, csak csak keseregtem Rose után, meghúztam magam az órákon, kerültem tavaszig Floriant, és őszintén tényleg örültem, hogy valahogy sikerült újra kibékülnünk. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit még emberi legyek, ha már a szüleim annyira belém akarták sulykolni az én végzetemet, meg hogy azt cisnáljam amit ők akarnak, mintha csak egy bábjuk lettem volna. De igazából nem is voltam számukra más. Csak valami amit kedvükre akartak formálni.
– Nem fogom hosszúra nyújtani az évzárót, így szeretném bejelenteni az idei év iskolaelsőjét, Elizabeth Hepburn kisasszonyt, aki az idén annyi szorgalmit vállalt, ami elegendő két tanévre is. Gratulálunk! - hallottam az igazhagtónő hangját, mire kifejezéstelen arccal tapsoltam. Azt hiszem ő is Holóhátas volt, mint Rose. Erre elfintorodtam, mert nem akartam még a hóllósok közelébe se menni. AMióta szakítottunk még mindig közellenség tárgya voltam. Még hogy a Mardekár a leggonoszabb ház.
– A házak versenyében az idei győztes ház a Griffendél nem kevesebb, mint 947 ponttal. A többi ház is nagyon szépen teljesített, így gratulálunk mindenkinek!
Ó, remek még valami ami növeli az egoisták egóját. nem mintha ők nyertek volna minden évben, de amúgy is, nem hagyott bennem olyan sok nyomot az egész házverseny. Sosem voltam egy nagy csapatjátékos, ha azt vesszük, hogy hogyan viselkedtem régebben.
A házam asztalánál visszafogott zsivaly volt, ahogy elénk került a sok kaja, és valahol láttam, ahogy Louis mellé befurakodott Bright is. int valami méh úgy nézett ki a sok zöld között a sárgájával, de legalább nem az én soromban lett feltorlódás. Elvettem egy süteményt az asztalról, aztán összerezzentem, amikor valami zsíros cseppent a taláromra, és oda se fordultam teljesen, hogy lássam ki csöpögtetett rám.
– Sietnem kell az evéssel. Még ma is megyek büntetőmunkára… Smith-hez - felvontam a szemöldökömet az ott ácsorgó Florianre, majd a háta mögött a tanári asztal felé néztem, ahol Smith ücsörgött.
- Most is? De évzáró van, ez a pasi beteg. Én a helyedben el se mennék, még a végén lekéssü a hülyesége miatt a vonatot - mormogtam és bizalmatlanul mértem végig a faszit, ahogy komor fejjel ivott a poharából és felénk bámult.
- Ki van éhezve a kínzásomra - maygarázta a combon csámcsogva, mire én csak a plafon felé emeltem a tekintetemet.
- Azt látom - mértem végig Floriant, aki úgy tűnt nem nagyon akart most mellém ülni. Persze mostanában folyton rohanásban volt. inkább csak összerezzentem, ahogy felém köpött teli szájjal valami kajadarabot én meg csak szó nélkül felé nyújtottam vagy öt darab szalvétát. Ő pedig ivott az én innivalómból, amire megint csak felsóhajtottam.
- Köszi. Megyek a húgomhoz - magyarázta, aztán már robogott is a Hugrabug asztala felé, ahol most is több élet volt, mint itt.
- Pá - intettem neki, de még után akiabáltam - Tényleg ne késs el, nem akarom itt tölteni az egész nyarat - kiabáltam utána.

Az első év vége
2003. június 21

 

– Üdvözlök mindenkit a tanévzárón!
Már most untam. És még valami miatt elégedetlenkedtem, de furcsa mód ez pont a tény volt, hogy vége lesz az évnek. Életemben most először, a nyári szünet kezdetét nem vártam akkora lendülettel. És egyáltalán nem azért, mert valószínűleg Ellioték nem fogják engedni, hogy egész nyáron bepótoljam az év közben kihagyott Esmeralda részeket. Nem, azok talán nem is hiányoznak már annyira. Fura…
És nagyon vártam már, hogy találkozzak Rosie-val is. Sőt, volt egy egész nyári “strandpapucs-listám” arról, mi mindent szeretnék majd a nyáron csinálni. De például sajnos, a varázslást le kellett húznom róla, mikor felvilágosítottak a többiek, hogy azt erre a három hónapra elfelejthetem. Cöh! Akkor is megtalálom a módját.
– Ismét magunk mögött tudhatunk egy évet, igencsak  sikeres tanévet. Köszönöm a szorgalmatokat, a kitartásotokat, a kíváncsiságotokat, a sok energiabefektetésetek meglátszanak a vizsgáitokot. Akiknek pedig nem sikerült az áhított érdemjegy, ne csüggedjenek, jövőre is lesz lehetőségük javítani.
Én nem bántam semmit. Csak azt tanultam meg, ami érdekelt, a többi elég, ha görbül. Vagyis ha jobb, mint a bukta. És például a listámon szerepelt beszökni az Apothéka játszóterébe, szépészeti bájitalokat kísérletezni. Az azért többet tudhat, mint egy egyszerű alapozó vagy szempillaspirál, de mégsem varázslat, nem igaz?
– Nem fogom hosszúra nyújtani az évzárót, így szeretném bejelenteni az idei év iskolaelsőjét, Elizabeth Hepburn kisasszonyt, aki az idén annyi szorgalmit vállalt, ami elegendő két tanévre is. Gratulálunk!
- Már most hosszúra nyújtottad, de mindegy - forgattam a szememet gúnyosan és unottan vigyorogva, aztán arra gondoltam, milyen jó dolgok vannak még a listámon, amiért érdemes lesz nem búvalbaszottan elhagyni a Roxfortot. Megyek például balett-táborba, modelltáborba, biztos bandázok majd a fiúk rokonságánál is, és megyek Francia országba is… A riviéra gondolata segített csak igazán, hogy ne is kezdjek el valami fura, bizarr honvágyat érezni a Roxfort iránt, amit még itt se hagytam. Ez biztos az a fura psziho-cucc, amit a fogvatartottak éreznek… Stockholm szindróma talán?
– A házak versenyében az idei győztes ház a Griffendél nem kevesebb, mint 947 ponttal. A többi ház is nagyon szépen teljesített, így gratulálunk mindenkinek!
Biztos csaltak. És amúgy is, az ex házvezetőjük a diri. Úgy könnyű. Ráadásul a diri rám meg nem mellesleg pikkel. Pedig én olyan jó gyerek vagyok… Csak néhányszor lógtam. Csak párszor vetettem be trágyagránátot a velem kekeckedők ellen. És csak egyszer terjesztettem lemoshatatlan smineket a többi diáknak… legalábbis csak egyszer kaptak el. Szóval biztos nem miattam van, hogy idén nem a mi házunk nyert. De amúgy is kit érdekel, ez az egész hülye verseny csak azért van, hogy bírjanak velünk a tanárok. És a griffendél pedig bekaphatja a kígyómat.
– Köszönöm a figyelmet , jó étvágyat, és kellemes nyarat kívánunk mindnekinek!
- Az meglesz…
Elégedett mosollyal merengtem tovább a megjelenő vacsora felett, még mindig a listámon gondolkodva. Amennyi strandolás azon van, jobb, ha óvakodom a nagy zabálásoktól, mert hát bikinialak…

Évzáró/Iskolazáró
2003. június 21

 


when i’m gone

Mondják, hogy minden vég egy új kezdet is egyben. Hát… Én most szünetet tartok a kettő között. Az új kezdet várat magára, nem is igazán létom még, egyelőre csak mindennek a vége van előttem. Nem is jelentkeztem sehova tovább, annak ellenére, hogy majdnem bárhova mehettem volna, mert úgy tűnik, ráértem jól felkészülni a R.A.V.A.Sz.-ra, legalábbis a bizonyítványom szerint. De nem tudom még mindig, mihez kezdjek magammal, vagy mihez ne. Csak azt látom, hogy egy korszak, most lezárul. Furcsa, mert közben nem szomorkodom, csak úgy sodródom az árral. Halvány mosollyal odaintek a többi végzősnek, elvégre Merel sem sokáig koptatja már az iskolapadot - csak pontosan egy vacsora erejéig még, pedig esküszöm olyan, mintha tizensok éve állandó bútordarab lenne.
Én pedig még csak most jöttem, és már mehetek is. Leülök a többi grifis közé, talán pont Lupa mellé, hiszen ő is most végez.
- Majdnem meg se találtam az asztalt így, hogy minden griffendél színű.
Somolyogva mutatok körbe, hiszen végre egyszer a mi házunk színeibe öltözött a Nagyterem. Mióta itt vagyok, ez az első. És több se lesz, mert elmegyek.
Mc Galagony hangját is nosztalgikus mélázással hallgatom. Nekem nem lenne lehetőségem javítani, ha akarnék bármin, legalábbis érdemjegyek terén. Más a helyzet az életemmel… Talán pont ezért megyek “szabadságra”. A tanulás könnyű, mert nem nagyon van válaszút, a betűk le vannak írva, a gyakorlatok meg vannak adva, a receptek megtanulhatók. De ahhoz nincs világos útmutató, mit vagy hogyan kellett volna máshogy tennem Lunáért. Hogy hogy támogathassam Cartwrightot, aki úgy eltűnt a munka meg a magánélet tengerében, mint egy süllyedő hajó. Hogy hogyan haladjak a saját céljaimmal, hogy küzdjem le a rémképeket, hogyan álljak bosszút és nyerjek végre megnyugvást …
Gépiesen tapsolok, amikor a többiek is, aztán meg éljenzek, mikor ők is, de azt se tudom, miről van szó. Azért az ünnepélyesség rám is átragad, csak nem az a fajta tombolósan, önfeledten ünneplős fajta, inkább olyan komolyabb. Talán már nem vagyok olyan széllelbélelt dinka kölyök, aki egy takarítószertárból felkapott partvison kísérel meg kviddics-órára beesni, vagy sütipókokkal szórakoztatja magát meg a többieket. Na jó, azért a sütiből, ha megjelenik, biztos eszem majd…
Azért hiányozni fog minden. Az izgalmas órák, és a kevésbé azok, a tanárok, a társak, a prefektustársak, a labirintusszerű folyosók és a képtelen kalandok...
– Köszönöm a figyelmet , jó étvágyat, és kellemes nyarat kívánunk mindnekinek!
A fennhangú lezárás azért elér a fülemig, és szomorkásan mosolyodom el, ahogy rájövök, életemben talán először nekem a nyár semmit sem jelent. Mert az iskolaszünet most nem addig tart, hanem amíg úgy gondolom. Sőt, amíg rendet nem teszek abban, mit is akarok az életben. És amilyen kupi van mostanság, ez nem egy nyárig fog tartani, az biztos…

[évzáró]

évzáró


2003. június 21.
Hill, Miller, mindenki

Késve rontottam be a nagyterembe, hogy szinte azonnal lehuppanjak Miller mellé. Még időm sem volt körbe nézni és megkeresni Hillt a tekintetemmel. Még mindig ki voltam készülve, amiért anyám kritériumainak megfelelően pakoltam be a ládámba. Túlságosan bonyolult volt minden cipőmet külön vászonzsákba dugni… és közben a levelét „hallgattam,” amint panaszos közli, hogy: „Nem igaz, hogy nem biztosítanak a gyerekek mellé egy-egy manót. Neked kell elpakolni? Szegény kicsikém.”
– A házak versenyében az idei győztes ház a Griffendél nem kevesebb, mint 947 ponttal. A többi ház is nagyon szépen teljesített, így gratulálunk mindenkinek! – Harsogta McGalagony, mire elfintorodtam.
– Látod, Miller, ezek igazi csalók. – Közöltem kicsit bosszúsan. Biztos voltam benne, hogy idén a Mardekár nyer, hiszen a tanév jórészében még vezettünk is, és nem is vontak le tőlem pontot egyszer sem. A mellettem ülő persze ezt nem mondhatta el magáról csak úgy.
– Legközelebb ne vonass le pontot tőlünk… – Sóhajtottam és az asztalra könyökölve elbámultam a Griffendél asztalán irányába. – Most Hill olyan egoista lesz, hogy egész nyáron piszkálnom kell, ha azt akarjuk, hogy helyre álljon a béke… – Tettem hozzá és a lányra pillantottam mellettem. Vajon észrevette, hogy nőttem? Ha nem, hát kihúztam magamat. Büszke voltam arra a kevéske növekedésre, amit fel tudtam mutatni az elmúlt hónapokban. Talán mégis kezdek normális tizenháromévesnek kinézni.
– Köszönöm a figyelmet , jó étvágyat, és kellemes nyarat kívánunk mindnekinek! – Zárta végre rövidre a mondandóját McGalagony, azt asztalon pedig megjelent a vacsora ünnepélyes formában. Csak egy csokipudingot vettem magam elé, hogy aztán aprókat kanalazzak belőle. Miller, mintha kicsit visszafogottan nyúlt volna az ünnepi lakomához… lehet most kezd el fogyózni, hogy Belby jövőre észrevegye? Nem akartam kegyetlennek tűnni, de szívem szerint megsúgtam volna neki, hogy a fickó amúgy valakivel nyomul. Ezt ránézésre is meg lehetett állapítani, olyan túl kiegyensúlyozottan szigorú volt az óráin.
– Tudod, a srácok nem szeretik a gebe csajokat… – vigyorogtam rá, majd felkeltem az asztalhoz, hogy szépen átsétáljak a griffendélesek közé. Az ellenség közepén pedig ott ült Hill. Tudtam, hogy mocskosul elégedett magával, ezért mint egy teljesen véletlenül a tányéromat megbillentettem, hogy az ölébe essen a puding. – Hát már megint úgy eszel, mint valami disznó? – forgattam meg a szemeimet, majd elé tettem az üres edényt. Aztán lehajoltam és a fülébe súgtam: – Vigyél el Párizsba a nyáron.