Nagyterem

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy asztal, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

ÉVNYITÓ


2001. szeptember 1.

A Nagytermet végre ismét betöltötte a diákok zaja. A tavalyi végzősök helyett most új kis diákok húzódtak meg az asztalok között, néhány pedig még mindig azon izgult, vajon melyik házba fog kerülni. A bátor Griffendélbe, a hűséges Hugrabugba? Esetleg a Hollóhátba, ahol hihetetlen tudás várja őket, vagy pedig a Mardekárba? Abba a házba, amelyről még mindig olyan sötét dolgokat dörmögnek?
Minerva McGalagony vegyes érzésekkel ült a tanári asztal kiemelt helyén, és nézte a kislányt, aki végigsietett a termen, hogy aztán felhuppanjon a kis sámlira, és fejére tehessék a Teszlek Süveget. Az igazgatónő nem volt se nyugodt, se boldog, hiába is próbálta ezt leplezni... és ezt a kollégái valószínűleg pontosan tudták. Mindenki érezte, hogy már megint közeleg valami. Nem elég a nyári borzalom - hiába ígérte meg a diákjainak, hogy nem kell félniük -, már az iskoláját is elöntötték az aurorok. Persze, így volt ez a legjobb mindenkinek... Minerva azt kívánta, bárcsak ő is így vélekedne.
- Hollóhát! - csendült meg a süveg hangja, majd pedig jött a tapsolás és az ujjongás, főleg az említett ház diákjai felől. Lassacskán minden kis elsős besorolásra került, az asztalok pedig kibővültek így velük. Így hamarosan az igazgatónő is felemelkedett a helyéről, hogy megtartsa a beszédét - amelynek talán idén az eddigieknél is nagyobb jelentősége volt.
Minerva odalépett az emelvényhez, és finoman megköszörülte a torkát.
- Kedves diákság és kollégáim! Köszöntök mindenkit az iskola falai közt ismét, és engedjétek meg, hadd gratuláljak az elsőéveseinknek is. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikőtök nagyon hamar otthon fogja magát érezni a Roxfortban. - Erre megint kicsit rossz lett a szájíze. Meddig lehet még otthonnak nevezni az iskolát, ha már aurorok járőröznek a folyosókon? - Ne féljetek segítségért fordulni a társaitokhoz, a tanárokhoz és a prefektusokhoz!
Hagyott egy pillanatnyi kis csendet az izgatott diákoknak, de aztán némaságra intette őket újra. Tudta, hogy mindenki várja már a vacsorát, de még volt néhány dolog, amit feltétlenül tudatnia kellett mindenkivel.
- Hamarosan hozzákezdhetünk az ételekhez, előtte azonban néhány fontos hírt szeretnék közölni. Először is...  -eltöprengett, hogyan, mivel is kezdje a mondandóját. - Hadd mutassam be nektek iskolánk új professzorait! India Zayathri professzor fogja nektek ezúttal a Jóslástant tanítani. - A nő felé mutatott, majd pedig ha a taps elhalkult, tovább vezette tekintetét a tőle nem messze ülő férfire. - Az új Átváltoztatástan tanárotok Dorian Belby professzor... Végül pedig üdvözöljétek Dawson Hamox professzort, aki a Mágiatörténetet veszi át! Kérlek titeket, legyetek mindannyiukkal tisztelettudók és illedelmesek, segítsetek nekik beszokni az iskolai életbe.
Minerva visszafordult az új kollégák felől, és kihúzta magát. Tudta, hogy a most következő téma már nehezebb falat lesz... Vett egy mély lélegzetet, és hagyta, hogy elhallgassanak a diákok. Talán ők is érezték, mi következik... Olvashatták az újságokat, tisztában lehettek a helyzettel. Valószínűleg a fesztiválon és jópáran részt vettek.
- Valószínűleg mindannyian tudjuk, mi történt augusztus elején. Egy újabb borzalmas csapás, amelyre nem voltunk felkészülve... Tudom, milyen érzés ez most, de biztosítalak benneteket, a Minisztérium minden erejével azon dolgozik, hogy újra nyugalmas vizekre terelje a varázsvilágot. Már az újságokból is értesülhettetek a hírről, hogy több helyszínre is aurori kirendeltség érkezett. A Roxfort is egy ezek közül. A folyosókon, a hálókörletek és tantermek közelében találkozhattok aurorokkal, ők viszont mindent el fognak követni, hogy ne zavarják meg az iskolai életet. Bármilyen jellegű problémával fordulatok hozzájuk bátran, hiszen ők segíteni vannak itt! - Minerva tartott egy kis szünetet, hogy a diákok feldolgozhassák mindezt, hiszen itt még nem volt vége. - Roxmorts utcáin is auorok járőröznek, azonban, a kormány rendelete miatt a roxmortsi hétvégéket lecsökkentjük és szabályozzuk. Csakis tanári és prefektusi kísérettel hagyhatjátok el a kastélyt, amíg ez az egész véget nem ér.
Erre persze egyértelmű csalódottság suhant át a diákságon, pont, ahogyan az igazgatónő számított is rá. Ő sem volt boldog... de sajnos ezekben az időkben nem volt más lehetőség.
- Továbbra is, aki bármilyen jellegű találkozást tapasztal a Mágikus Szeszéllyel, jelentse valakinek a tanári karból! Tudom, ez sok változás, azonban mindent el fogunk követni, hogy a Roxfort továbbra is biztonságot és otthont nyújtó hely legyen. Kérlek titeket, hogy legyetek türelemmel és próbáljatok meg minél inkább együtt működni! Most pedig kezdjünk is hozzá a lakomához.
Minerva felemelte a pálcáját, és végre a hosszú asztalok felé biccentett azzal. Úgy döntött, itt az ideje belekezdeni a vacsorába, hogy legalább ez egy kicsit jobb kedvre derítse a diákokat. Így hát megjelentek a tálak, rajtuk finomabbnál-finomabb fogásokkal, édességekkel és sóssággal, mindenki választhatott, amit csak kíván.
- Jó étvágyat mindenkinek! - megengedett egy kis mosolyt is, azután lelépett az emelvényről, és visszatelepedett a többi professzor közé. A termet újra megtöltötte a fiatalok beszélgetése, de ez már nem volt ugyanolyan... Ő is érezte azt, hogy ezentúl semmi nem lesz már megint ugyanolyan, ebben a tanévben legalábbis egészen biztos, hogy nem.

Reagálni szeptember 15-ig van lehetőségetek!
Kis szösszenet, vagy minijáték is kijátszható.
A reagokkal 2-2 pontot hozhattok házaitoknak!

[Aurorok a Roxfortban… csak prefektusi és tanári kísérettel mehetnek a diákok Roxmortsba… a Szeszély továbbra is komoly veszélyt jelent…]

Évnyitó félelmek



2001. szeptember 1.

to; minden egybegyűlt

szett

Eljött hát ez a pillanat is. A Roxfort oktatójaként ülök a Nagyteremben, miközben diákok százainak tekintete szegeződik rám. A Roxfort történetének talán első indiai származású tanáraként – ennek még nem néztem utána, így nem jelenthetem ki teljesen bizonyosan – kissé izgulok. De cseppet sem a származásom miatt, hanem azon egyszerű okból, hogy soha életemben nem tanítottam még.
Mikor a beosztási ceremóniát követően Minerva bejelenti a nevem és a titulusom, kissé félszegen felállok, és mosolyogva integetek a diákoknak. Nem beszéltük meg, hogy fel kéne állnunk a bemutatkozásnál, de valahogy udvariatlanságnak érezném ülve maradni. Taps hallatszik, ami annak ellenére meglep, hogy tudom, hogy ez a szokás ilyenkor. Mikor elhalkul a taps, leülök és végigfuttatom a nagytermen a tekintetem. Elfog a nosztalgia. Emlékszem még, én milyen boldognak és szabadnak éreztem magam, mikor először ültem itt azon a bizonyos szeptemberi estén. Mélyet sóhajtok és a többi tanár kollégára mosolygok, mikor őket említi Minerva. Amennyire féltem attól, hogy elvállaljam ezt az állást, most annyira bizonyosan érzem, hogy jól döntöttem. Már csak abból is érzem, hogy mennyire izgulok most. Talán soha életemben nem éreztem ekkora kihívásnak semmit. Igen… Ez valódi kihívás. A jövőbe látni, számomra adottság, tálentum, amit az ég kifürkészhetetlen szándékainak köszönhetek. De tanítani… az már valódi feladat, hivatás… Ebbe rengeteg energiát kell beletennem, ez holtbiztos. Alig várom az első órámat, de persze ezzel együtt rettegek is attól, hogy mit szólnak majd a diákok hozzám és a tárgyhoz… A jóslástan igen megosztó tantárgy, még a tanári kar körében is, nem beszélve a diákokról. McGalagony sosem hitt a jóslástanban, de nekem valamiért mégis elhitte, hogy valódi látó vagyok… Ki tudja, minek köszönhetem ezt. Talán annak a bizonyos téli estének, amikor láttam róla, amit láttam… s amit azonnali bagolyfordultával osztottam meg vele? Lehetséges. Ma délután, amikor elfoglaltam a tanári lakhelyemet, egy picit azért elbizonytalanodtam. Meghitt szoba, nem arról van szó, de mégsem az otthonom… Azért bízom benne, hogy hamarosan annak érzem majd. Addig is, Tara cica dorombolása varázsolja otthonossá valamelyest. Kalandozásomból McGalagony kemény szavai repítenek vissza az itt és mostba. Amit mond, nekünk, tanároknak nem újdonság, tisztában voltunk vele, mégis olyan megrázó itt, a nagyterem falai között, hangosan kimondva hallani őket.
Aurorok a Roxfortban… csak prefektusi és tanári kísérettel mehetnek a diákok Roxmortsba… a Szeszély továbbra is komoly veszélyt jelent…
Egy pillanatra itt megfájdul a fejem, ösztönösen lehunyom a szemem, és egy látomás szakítja meg a megnyitó estet számomra.
Roxmortsot látom magam előtt, ahol egy fiatal lány minden látható ok nélkül, rongybaba módjára egyszer csak összeesik, majd a fejéből vér csorog végig a földön. Többen odaszaladnak az alélt lányhoz, és a Három Seprűbe kísérik. Itt szakad meg a kép. Érzem és tudom, hogy mindez nem most történik, hanem néhány hét múlva válik valósággá, de ettől még meg kell tennem a szükséges óvintézkedéseket. Írnom kell Madam Rosmertának… A Szeszély nem nyugszik… Minerva beszéde végén az asztal egy pillanat alatt roskadásig telik meg mindenféle finomsággal, de valahogy már nincs étvágyam. Félek, hogy mit hoz az idei tanév… Tavaly egy ártatlan diák meghalt e kastély falai között… Csak remélni tudom, hogy idén nem kerül sor hasonló tragédiára.

[ღ Nem vagyok erre még kész ღ]

ღ Nem vagyok erre még kész ღ

mindenki

(2001. szeptember 1.)

Aggódó pillantásokkal bámulok magam elé a Nagyteremben, miközben még mindig nem tudom hova tenni ezt az egész dolgot Teddyvel. Nagyon nem szerettem volna találkozni vele a vonaton, inkább járőröztem, mintha sok dolgom lenne, elsősökkel beszélgettem, csak hogy ne tudjon elkapni. Mert nem mertem vele beszélni, és most sem merek. Ez van, gyáva vagyok, és még tisztázni se merem azt, miért nem adott magáról semmilyen jelet egész nyáron... Ez annyira szomorúvá tett, de nem akartam, hogy Avery megtudja mert lehet nekiment volna. Átfordulok azért a Mardekárosok asztalához, hogy átintegessek a barátnőmnek, aztán fejbe ver az egyik háztársam felém repülő szemüvege... Jason mindig elhagyja a szemüvegét. Szegény, vajon észreveszi, hogy elhagyta?
Sok minden kavarog a fejemben, az egész nyár kellemetlen elmékké kezd válni, és komolyan az volt a legjobb pontja, amikor megtaláltam az apukám. Még akkor is, ha rettenetesen kínos volt együtt teázni a féltestvéreimmel... meg a feleségével és Averyvel együtt.
Félek. Igazából nagyon félek ettől az évtől, olyan szinte a nyomás, mint az ostrom idejében. Ugyan úgy a fejem felett lebeg valami veszély, és ugyan úgy félek, hogy miattam fog meghalni az akit szeretek. És most körülbelül mindenkit szeretek, akit itt megismertem... Annyira szeretnék egy kicsit bátrabb lenni. Még néha most is eszembe jut az a Csillagles, az a furcsa vízió szerű valami, amibe belecsöppentünk, és az a sok csuklyás alak, akik hirtelen megint betámadtak. Megrázom a fejem. Ez a Roxfort. Talán most nem lesz... Nem lesz nagy baj, ugye? Talán most nem hal meg senki...
Rápillantok a három új tanárra, és remélem, hogy ők nem lesznek olyan ilyesztőek, mint az előzőek. AZtán ahogy elhangzik az, mit is kell nekünk prefektusoknak csinálni kissé behúzom a nyakam. Erősen kétlem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb, még Jason Bright is sokkal bátrabbnak tűnik nálam, Merelről és Rayláról nem is beszélve... Kicsit bestresszel ez a rendkívüli feladat, hogy prefektusként nekem kell kísérni a diákokat, ha elhagyják Roxfortot... De talán tényleg ideje lenne bátornak lenni. Balthasarnak sikerült...  Még egyszer vetek egy aggódó pillantást Avery felé, miközben igyekszem kerülni Teddy tekintetét.
És még végzős is vagyok, pedig nem állok erre készen... Túl gyorsan eltelt az idő, és ez nagyon lelomboz. Mert minden rosszal egybe véve megszerettem ezt a helyet.
- Jó étvágyat mindenkinek! - zökkent ki McGalagony hangja,és a szokásos módon megterítődnek az asztalok, de én csak lehangoltan piszkálom a tányéron lévő gőzölgő vacsorát magam előtt.

Back to Roxfort

2001. szeptember 1.

Még én magam sem mertem elhinni, hogy elkezdődött az ötödik évem a Roxfort falai között, de mégis itt volt a tanévnyitó és ezzel egy újabb ciklus kezdődött meg mindenki életében. Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, miközben a helyemről figyeltem a többi diákot. Az új diákok izgatottan várták, hogy melyik házba fognak kerülni és ez eszembe juttatta az én első évemet itt a Roxfortban. Annyira távolinak tűnt már az emlék, ráadásul akkor nem is a legjobb éveket éltük, de tudom, hogy nagyon boldog voltam abban a pillanatban, hogy bekerültem a Hollóhátba.
Most pedig itt voltam ötödikesen, de most inkább az prefektusi kinevezés miatt voltam izgatott. A jelvény fényesen csillogott a taláromon és őszintén nagyon büszke voltam magamra, hogy prefektusnak választottak. Tudom, hogy ez nagy felelősség és a legjobb az lett volna, hogyha semmi nem vonja el a figyelmemet a prefektusi feladatokról, de voltak dolgok, amiket nem tudtam magam mögött hagyni. A név, ami sehol sem bukkant fel – egyetlen könyvben sem vagy újságcikkben vagy bárhol, valaki mégis azt akarta, hogy tudjam. Megráztam a fejemet, hogy eltereljem a gondolataimat erről az egészről és inkább csendben hallgattam McGalagony professzort, ahogy bemutatta az új tanárainkat.
– Belby professzor lehet, hogy Damocles Belby rokona? –kérdeztem suttogva és Harvey felé pillantottam, de ő csak megvonta a vállát. Valamilyen érthetetlen oknál fogva még mindig barátok voltunk, de pont neki nem tudtam elmondani, hogy mi nyomaszt a legjobban mostanában.
McGalagony professzor folytatta a tanévnyitó beszédét és az aurorok említésére már én is nyugtalanul éreztem magamat. Sokminden történt a nyáron és várható volt, hogy ez a Roxfortot is érinteni fogja, de azért az aurorok jelenléte az iskolában nem volt túlzottan megnyugtató. Sejtettem, hogy prefektusként most sokkal többen fognak rám számítani, vagyis leginkább a segítségemre, ami nem zavart, de kezdtem aggódni, hogy tényleg helyt tudok-e majd állni. Hatalmas feladatot kaptam és hirtelen úgy éreztem, hogy talán nem is nekem való ez az egész. Ettől függetlenül mindent meg akartam tenni, hogy bízzanak bennem a háztársaim és bátorítóan az elsősök felé mosolyogtam, amikor megjelent a vacsora az asztalon. Nem igazén volt étvágyam ezek után, még az ételek ízét is alig éreztem annyira a gondolataimba merültem.

Évnyitó
• 2001. szeptember 1. •

 

Megsimogatom a kocsit húzó thesztrál fejét, aki cserébe lassan lejjebb engedi az orrát, és nagy fújással hálálja meg. Látom, hogy az egyik auror türelmetlenül forgatja a szemét, nem tetszik neki, hogy szöszmötölök, de nem érdekel. Ki törődik ezekkel a négylábú lófélékkel manapság? Pedig rendesek, hogy elvisznek minket minden évben, pedig sokan nem is látják őket, nem is foglalkoznak velük. A mai kedvesség egyébként holnap nem pótolható. Alapból sem, de ki tudja, mit hoz ez az év...
Felnézek az öreg kastélyra, a sötétben fénylő ablakaival a tornyokról és a tó tükréről is gyanakvón hunyorog rám, és én visszahunyorgok rá, pont ugyanúgy. Méregetjük egymást, mint két öreg cowboy a vadnyugaton, mielőt kipattanna a lőpárbaj. Egy tanévig tartó, kitartó és alamuszi párbaj.  Amerika sok nyomot hagyott bennem, de megérte, legalább elmondhatom, hogy  idén is jártam külföldön, és idén is jófej társaságban, pont, mint tavaly Elliottal.
Szeretnék inkább segíteni leszerszámozni az igavonó varázslényeket. Nem vonz most se az évnyitó beszéd, se a vacsora. Hegyibeszédből, meg jófajta kajákból otthon sincs hiány. Ennek köszönhető, hogy kezdek rájönni, mit is akarok. Csak az a baj, hogy hirtelen túl hosszú is lett a lista.
Auror legyek, vagy bosszúálló törvényen kívüli? Lénygondozó legyek, vagy egyszarvú kutató, vagy keressek valami uncsi irodai állást? De a kocsi egyelőre egy felé visz, az út majd később válik szét. Most még sodródom a társak tömegével, s hamarosan az asztalnál találom magam, Mc Galit hallgatva. Mennyi sablonduma, mennyi üres bemutatás, és látszik rajta, hogy kerülget valamit, pont mint a forró kását az a bizonyos macska…
- Bármilyen jellegű problémával? Megkérdezzem tőlük, milyen aurornak lenni? - dünnyögöm az orrom alatt, bár félig komolyan gondolom. Merthát a pályaválasztásnál jól jöhet ez az infó. Méregetem a terem szélén posztoló, bibircsókos hölgyet, aki szintén aurorként van itt jelen. Ó, nagyon fognak engem szeretni, lehet, hogy az összes aurorral elbeszélgethetnék erről...
“Otthon…”
Elhangzik ez a szó, és bár az igazgatónő hangján hallom, a fejemben visszhangot ver a saját hangszínemen. Két otthonom is van, nem különös? Én az árva, aki elmenekült az egyetlen élő családtagjától, az egyetlen olyan helyről, ahová kötötték valamiféle gyökerek. Olyan voltam, mint valami ördögszekér, kötelékek nélkül sodródtam a szélben, szúrósan és céltalanul, és lám, pont ez a zabolátlan szabadság hozta el nekem az otthonokat. Ezt az iskolát,  hibáival és kihívásaival, sok kedves, ismerőssé vált arccal, elérhető tudással és áthágható szabályokkal. És Garden Lodge-t, minden kényelmével és kényelmetlenségével. Nem tökéletes, nem mindig van kedvem itt vagy ott lenni - de azért otthon. Hiába szököm ki, vagy el, vagy gondolom úgy, hogy most világgá megyek egy kicsit, de jó érzés tudni, hogy van hová vissza. Van hova hazamenni. Kell ennél több?
Nyúlok át a tejfölös gyümölcssaláta felett egy csokor nyalóka felé, és kiveszek kettőt a kupacból. Egyet akartam, csak összeakadnak, de a potyautas sikeresen dezertál a fogásomból, bele egyenesen a kancsónyi szénsavas innivalóba. Nem tudom, milyen ízű lehetett az édesség, de a fekete üdítőbe érvén erősen habzani kezd, majd az egész egy hirtelen támadó szökőkútként robban ki az üvegből,  beborítva ezzel a griffendél innenső felét.
- Hupsz, bocsi - prüszkölöm, aztán mielőtt törölgetésbe kezdenék, egy laza mozdulattal a számba biggyesztem a nyalókát.
- Ki kér egy suvickust? - húzom elő a pálcám, hogy végre varázsolhassak. Mennyire hiányzott már ez! Már nem a galiba, amit okozok, hanem a varázslás. Vigyorogva segítek eltüntetni a romokat, és arra gondolok, mi minden lesz még itt… Hát igen, ez még csak a kezdet.


 

[Elliot]

az apa, aki nem tudja egyedül hagyni a gyerekét


Avery, Dawson & mindenki
2001. szeptember 1.

outfit

Hát megint felöltöttem ezt a csodálatos talárt, hogy a diák-Elliot legyek, aki könnyedén elslisszolt az aurorok mellett is, akik a mai naptól kezdve a Roxfortot védik. Nem bántam, hogy most nekem kellett óvatosnak lenni… hátha akkor Avery is nagyobb biztonságban van. Bár nem voltam naiv, a legutóbbi kis akciója sem sült éppen jól el a minisztérium bábjainak. A Csillagleső Fesztiválon is ki kapta el a bűnözőt? Persze, hogy én. Elégedetten igazítottam meg a nyakkendőmet, ahogy leültem a hosszú asztalhoz, pontosan a lányommal szemben.
Csak integettem neki egyet, kíváncsian várva a reakcióját. Aztán elvigyorodtam és megengedtem felé egy kacsintást is. Nem tudom, hogy cikinek tartotta-e a dolgot, vagy éppen úgy fogta fel, hogy még idebent is számíthat-e rám. Őszintén szólva az utóbbi volt a célom, meg az, hogy ellenőrizzem, milyen körülmények között fog élni. A minisztérium mindenféle extra intézkedést ígért, de kíváncsi voltam rá, hogy ez mennyire valósul meg. Valami bibircsókos banyát persze azonnal kiszúrtam, tipikus auror feje volt… komolynak hiszi magát, de valójában egy rakás szerencsétlenség.
Miközben felmértem a terepet természetesen McGalagony is magyarázott. Nem különösebben érdekelt, ha esetleg megígér valamit, engem az foglalkoztatott, amit látok… csakhogy aztán meghallottam azt a bizonyos nevet: – ... Végül pedig üdvözöljétek Dawson Hamox professzort, aki a Mágiatörténetet veszi át! Kérlek titeket, legyetek mindannyiukkal tisztelettudók és illedelmesek, segítsetek nekik beszokni az iskolai életbe.
Bassza meg! Bassza meg! – pillantottam a tanári asztal felé, hogy megnézzem magamnak Dawsont… igen Hammi professzort, akivel nyáron sikerült összetennem, amim van. Nem mondom, hogy nem volt szenvedélyes vagy éppen jó, ami közöttünk történt. Folytatnám én, talán most már komolyabban is, mint akkoriban. De ott az egy kicsit nekem túl követelező volt. Még jó formán le sem zártam Nattal, ő már konkrétumokat akart. A legrosszabb ebben az egészben hogy csak egy hónapot kellett volna kibírnia. Persze a történtek után már azt hiszem mindegy…
– A jó büdös francba… – nyögtem magam elé, de még mindig őt bámultam. – Te felvetted a Mágiatörténetet? – Súgtam oda Averynek, de a tekintetem visszavándorolt a helyes tanár bácsira. Hülye bizsergést éreztem, de amint felém fordult volna, elkaptam a tekintetem. Jó lett volna, ha nem vesz észre… bár egy részem örült volna neki. Érdekelt, hogy mit gondolna, ha meglátna talárban, hiszen eléggé élvezem a rendbontást amúgy.
Gyorsan, némileg zavartan elkaptam egy nyalókát és a számba tömtem. Az sem zavart, hogy egy tál tejfölbe is sikerült belenyomnom a taláromat a művelet közben. Nyalókázás közben néztem csak megint a tanári asztal felé… valahol abban reménykedtem, hogy elkapom Dawson tekintetét. Ha másért nem is a közös emlékeink kedvéért elszemezgettem volna vele, miután már nem voltam olyan ideges attól, hogy esetleg lebukom. Csak nem adna az aurorok kezére, mert egy kicsit betörtem ide.
– Ah… annyira jó pasi – sóhajtottam egyet.

A várva-várt tanévnyitó

to: a Roxfort diákjai, tanárai & Elliot



2001. szeptember 1.

Fontos volt számára ez a nap. Évekig gondolkozott azon, hogy egyszer majd a Godrik után a Roxfort tanáraként folytassa pályafutását, s ez a nap most jött el. Boldog volt, hogy megismerhette a tanári kart és elfoglalhatta saját szobáját, amit máris a magáénak érzett. Természetesen a tükrös szekrény nagyon hiányzott neki, melyben apja öröksége, az 1785 emlékből álló gyűjtemény kapott helyet, amelyet ő maga az elmúlt évek kutatásainak köszönhetően további 12-vel bővített ki. Jól tudta, hogy sok munka vár még rá, hogy ennek az örökségnek megfeleljen, de éreztem, most a tanítás előrébb való. Hivatására akart hát koncentrálni, s ki tudja, talán itt, a Roxfortban is számos értékes emlékre bukkanhat a tanároknak és a diákoknak köszönhetően. Egy biztos, nem sajnálta, hogy meghozta ezt a nagy döntést, mely azzal járt, hogy a fiától majdnem egész évben távol volt. Dalton már egyetemista, megvan a saját élete, és bár nagyon szoros a kapcsolatuk, - olyannyira, hogy nagy eséllyel egy héten többször is levelet váltanak majd bagolyfordultával – a fiának már nincs igazán szüksége rá. Önálló  felnőtt ember lett, akire a professzor méltán lehet büszke. Most, amikor a Teszlek Süveg tette a dolgát, és az idei gólyákat osztotta be a házukba, kicsit sajnálta, hogy a süveg nem emberi lény, s ilyenformán nem tudja átadni az emlékeit. Pedig milyen értékes történetek is lehetnek e rongyosra viselt kalap elméjében… A beosztási ceremónia közben megpillantotta még Félig fej nélküli Nicket is, ahogy elsiklott a Griffendél asztala előtt, s azon merengett, hogy vajon a kísértetek képesek-e megosztani emlékeiket? Hiszen egykoron emberek voltak… Ennek mindenképpen utána akart nézni, de a mai este történései természetesen előbbre valók voltak. Hamarosan eljött a tanári kar új tagjai bemutatásának ideje is. Hamox barátságosan mosolygott az előtte felkonferált tanárok felé, majd mikor rá került a sor, felállt és mosolyogva biccentett a diákseregnek. Miután újra elfoglalta helyét, végigfuttatta tekintetét a diákokon, és közben nosztalgikus meghatottság fogta el. Annak idején ő a Hollóhátba került és nagyon büszke volt arra, hogy a Süveg az éles eszű, szorgalmas növendékek táborába osztotta. Ettől függetlenül eltökélte, hogy nem lesz részre hajló egyik házzal sem, még a mardekárosokkal sem… Úgy hallotta, hogy a Roxforti csata óta nagy változások mentek végbe a ház habitusában. Most, hogy McGalagony komoly beszéde közben az asztal felé pillantott, úgy látta, senki nem viselkedik tiszteletlenül, mindenki komolyan figyel az igazgatónőre. Jól esett ez a lelkének, eddig sem voltak előítéletei a mardekáros diákokkal szemben, de most, hogy látta, a hajdan renitens ház is tökéletesen viselkedik, meg is győződött arról, hogy nincs mitől tartania. Ebben a nyugodt lelkiállapotban pillantotta meg Elliot O’Marát, akinek látványa tökéletesen kizökkentette eddigi harmóniájából. Ő vajon mit keres itt? – kérdezte magában, majd kérdő tekintettel nézett a nyalókázó Elliotra. Tekintetük összetalálkozott, s Dawson eltökélte, hogy a vacsora után, ha még lesz rá alkalma, megkeresi a férfit. A nyáron nem volt túl szép az elválásuk, a professzornak volt is némi lelkiismeretfurdalása miatta, de azt is érezte, hogy jól döntött. Ötvenes évei második felét taposta már, túl volt szeretett neje halálán, és az azt követő gyászmunkán. Ezek után nem volt szüksége arra, hogy olyan thesztrál után fusson, amely nem veszi fel, még akkor sem, ha történetesen megveszett azért a thesztrálért. Nem akart hát mást, csak megkérdezni, hogy van a férfi, akit bár két és fél hónapja látott utoljára, mégsem bírta kiverni a fejéből.

[ELLIOT & A MARDEKÁR ASZTALA]

ELLIOT &
A MARDEKÁR ASZTALA

2001. szeptember 1.

Végigsimítottam a szoknyámon, hogy eltüntessem arról a finom kis ráncokat. Furcsa volt ismét a Roxfort egyenruháját viselni... Végigvezettem a tekintetemet az asztalon, majd felbámultam a plafonra, úgy néztem körbe, mintha még sose láttam volna a Nagyterem ősi vonásait. Pedig annyiszor voltam már itt, és most... ez volt az utolsó első nap, az utolsó  szeptember elseje, amikor visszatérek a kastélyba. A gondolatra halkan sóhajtottam egyet, és a térdemet kezdtem piszkálni, kissé feszülten. Egyszerre örültem annak, hogy itt lehetek, de közben ott volt egy csomó dolog. Mint például a Jasper kérdés, az apa kérdés, amelyet reménykedtem, hogy majd nyáron megválaszolok, de persze nem tettem, na meg a továbbtanulás kérdés. És a furcsa, szúrós tekintetű nőci az asztalunk végén, aki olyan egyenes háttal álldogált, hogy ránézni is kényelmetlen volt. Bárcsak McGalagony felvarázsolta volna már a vacsorát! Kellett volna most egy kis édesség, hogy beletemessem abba a frusztrációmat. Mi a franc legyen az egyetemekkel? Persze, ott volt az a lehetőség, hogy maradok otthon még egy ideig a Roxfort után, de ez nem csábított különösképpen. Nem akartam csak ülni a babérjaimon a Suttogóban, hogy hátha egyszer jön a merlini ihlet, hogy mihez is kezdjek az életemmel. Milyen jó lehetett Jaspernek, akiben már gyerekkorában megfogalmazódott, mit is szeretne igazán csinálni. Nekem sosem volt ilyen, és egy kicsit irigykedtem is.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak arra kaptam fel a fejemet, amint egy lelkes elsőéves lehuppan mellém. Ahogy felé pillantottam, egy pillanatra mintha magamat láttam volna a szőke tincsekben... de neki sötét szemei voltak, láttam, ahogy izgatottan végignéz az asztalunkon, de aztán a tekintete mintha megakadt volna valakin, pont velem szemben. Odafordultam hát, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, ahogy Elliot integetett nekem vissza vigyorogva.
- Elliot?! Te itt...? - kezdtem volna hitetlenkedve, de aztán lassan becsuktam a számat. Min is lepődök meg igazából? Nem ez volt az első alkalom, hogy talárba bújt és beosont a kastélyba. Persze nem is igazán tűnt ki közülünk. Azért csak megcsóváltam a fejemet, mint egy tisztességtudó prefektus, jelezve, hogy ilyet nem szabad, de azért örültem, hogy itt van. Legalább elterelte egy kicsit a gondolataimat.
Aztán lassacskán McGalagony professzor is belekezdett a monológjába, így hát az emelvény felé fordultam. Sejtettem, hogy a Csillagleső Fesztivál után a szabályozások a Roxfortra is kihatnak majd valahogy, írták valamelyik lapban is, és én kicsit tartottam is ettől. Persze a fesztivál emléke még mindig kellemetlen volt... főleg, hogy a karomon is ott volt az a csúnya heg utána, ami továbbra is sajgott még egy kicsit. Épp annyira, hogy egy hirtelen, béna mozdulat után sokáig éreztem.
MyGalagony bemutatta az új tanárokat, így végigpillantottam azokon, és épp azt latolgattam, honnan ismerős nekem ennek a Belbynek az arca, amikor Elliot hangját hallottam újra.
– A jó büdös francba… Te felvetted a Mágiatörténetet?
Összevontam a szemöldökömet, de egy pillanatra muszáj voltam elgondolkodnom.
- Őőőő... nem, azt hiszem nem. Miért? - Rápillantottam arra a professzorra, akinek mi is a neve, Hamx? Himax? Nem sikerült megjegyeznem, de Elliot nagyon gyanúsan méregette. Olyan gyanúsan, hogy...
– Ah… annyira jó pasi.
Eltátottam a számat, és visszapördültem Elliot felé.
- Elliot! Ugye nem...? De, de igen, egyértelmű volt a válasz szavak nélkül is. Hitetlenkedve bámultam rá, aztán visszanéztem újra a professzor felé. Merlinre! Milyen jó, hogy nem vettem fel az óráját! Hogy tudtam valakit komolyan venni, aki... jajj, jajj.
Aztán hirtelen hallottam, ahogy McGalagony szavai komolyabbra váltanak, így visszanéztem felé újra.
- Roxmorts utcáin is auorok járőröznek, azonban, a kormány rendelete miatt a roxmortsi hétvégéket lecsökkentjük és szabályozzuk. Csakis tanári és prefektusi kísérettel hagyhatjátok el a kastélyt, amíg ez az egész véget nem ér.
Éreztem, hogy megfeszülök egy kicsit a padon. A francba is... ne már! Nem is figyeltem tovább az igazgatónő hangjára, csak ezek a szavak jártak a fejemben. Hogyan fogunk így találkozni Jasperrel? Így is necces volt az egész, de így most pláne, ráadásul fogadni mernék, hogy az egyetemen is hasonló korlátozásokat vezettek be. Ne már... Láttam, hogy megjelenik a kaja az asztalon végre, de egyelőre nem szedtem semmiből, csak szomorúan Elliotra pillantottam. Már most is annyira hiányzott... Mi lesz így? Nem akartam, hogy a távolság közénk álljon... Nagyon, de nagyon nem akartam. Mégis, most az egész olyan borúsnak nézett ki, akármennyire is próbáltam valahol a dolgok jó oldalát megtalálni. Szedtem magamnak egy kicsit valami pitéből, ami pont a tányérom előtt hevert, de elment az étvágyam... így kedvetlenül próbáltam magamba tömni, hogy legalább ezzel elfoglaljam magam, amíg végetér a vacsora.

Érint ez itt mindenkit

Komoran nézve magam elé hallgatom a megnyitóbeszédet, nyugtalan kézzel dörzsölgetve a combomat, ahol a csillagfesztiválon eltalált valami, minden bizonnyal valamilyen átok. A gyógyítók elég jól rendberakták végül, de néha még azóta is érzem, leginkább csak jelenlétszerűen. Úgy tűnik, egész évre állomásozó aurorokat kapunk, többek közt az iskolába is. Vannak kérdéseim és kétségeim, de egyelőre megkapják a kompetencia vélelmét, az utóbbi év alatt először végre értelmesnek tűnő ötleteket is hallani, kezdve példáül a kihejezett járőrözéssel. Végre előre, és értelmesnek hangzó helyeken is.
Aztán még meglátjuk, gyakorlatban is érnek-e valamit az óvintézkedéseikkel, nálam nem indulnak már díszpáholyból, bizonyítaniuk kell, hogy van még értelme hinnem bennük és -nekik, és igen, kritikus leszek könyörtelenül, mert nem hagy magamra az a gyanú se, hogy prefektusként nem csak a magatartásáért és eligazításáért fogok felelni azoknak a diákoknak, akiket idén majd kísérgetnem kell, hanem lesz alkalom, hogy a biztonságuk megvédésére is nekem kell figyelni, mert más alkalmasabb nem lesz a környéken. Nem hiszem, hogy ez számíthat pesszimizmusnak, ha objektív tapasztalatokra alapszik.
Ahogy McGalagony beszéde a vége felé járni tűnik, felállok a helyemen, és ahogy a mondandója végére ér, a kezemet is fölemelem. Megvárom a szavai végét, azt a pillanat csöndet, amikor a hangja már nem szól, de a többszáz vacsorázó-beszélgető diák alapzaja még nem kezdődik el, mert a hallottakat emésztik még. Hivatalos felszólítást csak akkor, ha elég hamar érkezik, mert nem olyan kérdésem van, aminek mindegy, ha formalitások miatt elveszik az éterben.
-Igazgatónő, egy elég fontos kérdésem lenne: Ezek az aurorok és szabályok ezúttal fognak ténylegesen is tenni a biztonságunkért?- Nem kérek udvariasságból bocsánatot a nyers megfogalmazásomért, szabad érezni a súlyát szépítgetés nélkül. -Csak mert tudni szeretném, és biztos vagyok benne, hogy sokan mások is, hogy őszintén tölthetjük-e úgy az évünket az új szabályok betartásával, mint ha korunknak megfelelő diákok lennénk egy iskolában, mert bízhatunk úgy a biztonságunkban; vagy továbbra is úgy kell nyitva tartanunk a szemünket egész évben, hogy bármikor megtalálhat egy olyan pillanat, amikor csak saját magunkra számíthatunk a biztonságunk érdekében, még úgy is, hogyha semmilyen bajt nem magunknak kerestünk? Az őszinte válaszra lennék kíváncsi, köszönöm.
Igen, ijesztő kérdések, de igen, olyanok, amiket nem söpörhetünk szőnyeg alá, ha el akarjuk kerülni az olyan incidenseket, amilyenből tavaly túl sok történt.
A legboldogabb lennék, ha bízhatnék abban, hogy az aurorok jelenléte megfeleltethető azzal, hogy vannak itt, akik a védelmünkkel foglalkoznak, de nem én vagyok, aki bizonyította, hogy a létezésük önmagában még nem sokat jelent, ha tényleg baj történik, azok ők maguk voltak. Úgyhogy igen, még bizonyítaniuk kell, hogy értelmük is lesz ezúttal, nem csak egy plusz macerát adnak az életünkhöz, miközben pontosan ugyanannyira vagyunk fenyegetettek, mint nélkülük voltunk eddig.

Köszönjük a megjelenést!

A TANÉVNYITÓ LEZÁRVA.

[június 29, 20:00]

ÉVZÁRÓ


minden jelenlévő

2002. június 21.

Minerva McGalagony az tanári asztal középső székéből nézett le a diákokkal teli helyiségbe. Szép lassan mindenki helyet foglalt, az egyelőre még ételmentes asztaloknál. A manók már szépen megterítettek, ezüst tálakkal, aranyozottnak ható kupákkal és evőeszközökkel. A diákok halk zsizsegése megtöltötte a teremet, olyan élet uralkodott, ami mindig, mégis valahogy tapintható volt a nyári szünetet megelőző izgatottság. Mindannyian elfáradtak már: tanárok, tanulók. A vizsgák lezajlottak, az évvégi jegyek kiosztásra kerültek, amikért sokan szinte vért izzadtak. McGalagony igazgatónő pedig rendkívül büszke volt, mint minden év végén.
Megköszörülve a torkát állt fel végül. A kanalával megkocogtatta a talpas pohár szélét, hátha végre felé fordulnak a diákjai. Ahogy csendesedni kezdtek, megint végig nézett rajtuk és komoly arccal vett egy mély levegőt. Ezután kezdett csak bele a beszédjébe:
– Üdvözlök mindenkit a tanévzárón! – kezdte. Hangja bezengte az üres termet, ahol talán csak egy-két vidám vihogás csendült fel. Igen, a legtöbb diák túl izgatott volt egy hosszú beszédhez, ez pedig már megszokta. – Az idei tanév összegzéseképpen hadd mondjam el, mennyire büszke vagyok mindenkire. Magasan az átlag felett teljesítettek a legtöbben, így idén nem egy, hanem két iskolaelsőt választottunk meg: Merel Everfen kisasszony töretlenül tartja pozícióját, ám idén Lupa Tenebris is kimagaslóan teljesített. Gratulálunk nekik! – Alighogy kimondta ezeket a szavakat, máris tapsvihar töltötte meg a termet, amihez ő maga is csatlakozott. Megvárta, míg megint beáll a csend és csak ezt követően folytatta tovább: – A házak versenyében a tanév végére egészen komoly versengés alakult ki, az idei győztesünk a Mardekár. Nem csak nekik, hanem a többi háznak is gratulálunk az idei aktív teljesítményért! – Folytatta majd újabb tapsvihar csendült fel.
Kihúzta magát, ahogy ismét csend lett felemelte a kezét, jelezve, hogy már nem beszél sokat. Tudta jól, hogy a diákok többsége nem őt akarta hallgatni, hanem megenni az ünnepi lakomát és elbúcsúzni a társaitól.
– Köszönöm a figyelmet és jó étvágyat kívánok mindenkinek! – Mondta fennhangon, majd megjelentek az ételek az asztalokon. Voltak sültek, raguk, krumpli pürés, sült krumpli, rizs, különleges fogásoktól az egyszerűekig minden. Az édességek is bámulatosak voltak, piték, muffinok, aprósütemények, pudingok, amit csak megkívánhatott az ember. Na meg persze az elmaradhatatlan sütőtöklé is hatalmas kancsókban várta, hogy elfogyasszák.

Tudnivalók:

- határidő: június 29, 20:00
- mindenki 1 hozzászólást írhat

[ღ Végszó ღ]

ღ Végszó ღ

(2002. június 21.)

Bye bye, Hollywood Hills
I'm gonna miss you, where ever I go
I'm gonna come back to walk these streets again
Bye bye, Hollywood Hills forever

Ahogy a Nagyteremben ülök, úgy érzem elszorul a torkom. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat ilyen gyorsan eljön, hogy egyszer csak itt fogok ücsörögni a hetedévem végén, tudva azt, hogy jövőre már nem jövök vissza ide. Szomorúan pislogok és elnézem a többi alsóbbévest, és a többi végzőst is az asztalomon. Bíztató mosolyt küldök Mira felé, miközben igyekszem nem bőgni. Annyira elkap ez a hülye szentimentalizmus, hogy nem is hallom, mit bezsél az igazgatónő.
A szememmel végigszaladok a nagyterem falain, a hatalmas asztalon, ami tele van minden földi jóval, a díszleteken, a tanárokon, és valahogy furán keserédes érzés tölt el a szomorúságom mellett. Eszembe jut, mennyire nem értettem az első napokban ezt az egész világot, mennyire nem tudotam, és mennyire nem akartam én varázsolni, mennyire nem hittem a jóban. És most pedig itt ücsörgök, úgy, hogy megszerettem a varázslást, lettek barátaim, akiktől most egy időre el kell válnom, és lett célom, hogy egyetemre menjek. Hogy megtaláltam életem szerelmét, akivel együtt szeretnék maradni. Ujjaimmal végigsimítom a taláromat, és lassan kezdek elbúcsúzni a sárga-fekete méhecske színemtől, a borzérzéstől. Mielőtt eljöttem volna, én is felírtam magam arra a falra, a klubbhelyiségben, ahol a többiek is nyomot hagytak.
Itt voltam. 1995-2002
A kezembe veszek egy vaníliapudingos csigát, és nyammogni kezdem, miközben a nyakamat nyújtogatom, hogy kiszíúrjam a távolban valaholt Beth és Mirus alakját is. Integetek nekik, ha összetalálkozik a tekintetünk, és egészen biztos vagyok benne, hogy a hazautat végig a nyakukban bőgve fogom tölteni a vonaton. Jasper biztos nagyon értékelni fogja, hogy szét lesz sírva a feje, amikor találkozunk.
Lehunyom azért egy picit a szemem, és próbálok valami jóra is gondolni, azon kívül, hogy nagyon fog hiányozni ez az egész... Roxfortos életérzés. De felnövünk, és muszáj néha tovább lépnünk, és a sok szomorúság ellenére is, az ostrom szörnyű emléke után is úgy érzem, mégis ez volt az otthonom, hiszen annyi éven kereszül itt éltem, szenvedtem az órák miatt, sírtam és nevettem. talán majd néha visszajövök, hiszen Mirussal még van néhány forrócsokis körünk, és Beth is biztos hiányozni fog. És a konyha is, a sok bájos, libegő fülű házimanóval.
Szóval visszajövök még, én leszek a hús-vér Roxfort kísértet, akinek az előfordulási helye a konyha lesz.
Erre azért kicsit felvidulok magamban, és miközben betárazok egy rakat vaníliás édességgel, lassan kezdem elengedni a Roxfortot, a diákéveimet.
De itt voltam. És ez az érzés örökre velem fog maradni.

[El vagyok veszve, azt hiszem.]

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

MMII-VI-XXI

to;emberek || zene: viva la vida || outmood: house pride||

- Dominic, már megint leetted a taláromat! - nyafogok, és fintorogva tisztogatom le a koszt a talárom azon végéről, ami rálógott Dominicra. Még szerencse, hogy könnyen ki lehet őket szedni, utáltam volna, ha így kellett volna egész idő alatt itt léteznem. Természetesen hűvös és unalmas fegyelem telepedik le a házam asztalára, amit az én rikácsolásom tör meg. Mi mért nem tudunk jobban ellazulni? Oké, mondjuk nem akarom, hogy repkedjenek a kaják meg kirobbanjon az indokolatlan őrjöngés nálunk is, mint a griffendéleseknél. A Hugrabug biztos bők, és a Hollóhátasok a mi szintünkön unalmasan fegyelmezettek.
- Remélem Everfent nem zabáltad így le... - dünnyögöm még, hogy hallja. Kicsit elhanyagolt engem... meg Lujzit is, most, hogy volt barátnőe, akit természetesen az ÉN tanácsaim miatt sikerült meghódítania. Végül is büszke vagyok magamra, azt hiszem, hogy sikerült neki valakit szereznem, és így talán azt a vércsét le tudja majd magáról vakarni... Nem is tudom mi a neve... Szóval azt a csajt. Minden esetre irigykedtem, neki is volt valakije, meg Lujzinak is, én meg... Én meg csak várhattam, hogy valaki udvaroljon. Bár inkább... inkább nem is akarom, legutóbb is le akart smárolni egy fogszabályzós pattanásos Hugrabugos. Én tényleg nem akarta megbántani, meg ordítani vele... De na.
Közben azért odalestem Lujzira is, aki azt hiszem olyan szerelmetes tekintettel pislogott át Jason felé, hogy csoda, nem növesztett rózsaszín szárnyakat. Itt a nyár, én midneki boldogan azzal lehet akit szeret, én nekem meg jut az öcsém... Hurrá. Morcosan turkálgatom az előttem lévő ennivalót, ami természetesen kalóriamentes saláta volt, csak úgy magában. Nem akartam elhízni, és kiesni emiatt a balezttozásból. Kedvtelenül rágcsálom a salátaleveleket, mint valami nyúl, majd hátradobom magam a székemen.
– A házak versenyében a tanév végére egészen komoly versengés alakult ki, az idei győztesünk a Mardekár. Nem csak nekik, hanem a többi háznak is gratulálunk az idei aktív teljesítményért! - erre azért elégedetten elvigyorodok. Végül is megint sikerült nyernünk, pedig kezdtem attól félni, hogy Dom szerencsétlenkedése a késsel eléggé le fog minket húzni. Hát na, égett bennem a versenyszellem, naná, hogy tepertem én is a pontokért, úgy ahogy a többiek.
- Jól van ne epekedjetek már utánuk, húzzatok már el az asztalukhoz, vagy valami - sóhajtottam Lujzihoz meg domhoz bezsélve. - Megfulladok a romantikáitoktól - húzom fel gőgösen az orromat amolyan én szingli vagyok és önálló és élvezem stílusban.
Vártam már ennek az évnek a végét, hogy végre a birtokunkon lehessek, újra a lovamon ülve caplassam körbe a környéket és nyáron végre tudtam rendesen gyakorolni a táncolást is a magántanárommal, mondjuk egy egész napon keresztül is, nem csak délutánonként a roxmortsi  bérelt stúdióban. Meg persza a közös nyaralásokat is vártam, hogy végre süttethessem a szép bőröm is. Felsóhajtok, aztán csak tovább nyammogom a salátát álmodozva valami random szőke hercegről fehér lovon.

[Beth]

the end
 


2002. június 21.
to; Beth, Aerith, Dom és Jason

Hangosan sóhajtottam fel, nem figyeltem már McGalagony beszéde alatt sem, de Dominic és Aerith szokásos civakodása is csak háttérhang volt. Jasont figyeltem, ahogy ügyetlenkedik a szemüvegével. Bájos volt és közben nagyon szexi… hihetetlen volt, hogy hamarosan hazautazik, én meg mehetek vissza a Morrow kastélyba és ki tudja, mikor látjuk egymást újra. Seth már beköpött otthon, úgyhogy anyám tűkön ülve várta, hogy személyesen is elmondhassam, mennyire nem támogatja ezt a kapcsolatot. Egyelőre csak reménykedtem benne, hogy a szóbeli dolgoknál nem megyünk tovább. Nem hiányzott a crucio, sem az a sok kis seb, amivel elborította a testemet.
– Jól van ne epekedjetek már utánuk, húzzatok már el az asztalukhoz, vagy valami – közölte Aerith. Nyeltem egyet és visszanéztem a saját asztaltársaságom felé. Jó, tudom, hogy neki nincs barátja és talán már kicsit idegesíti is, hogy állandóan tőle kérünk tanácsot. Nem kéne őt terhelnünk, de valahogy annyira szakértője a szerelmi dolgoknak. – Megfulladok a romantikáitoktól.
– Bocsánat. Csak arra gondoltam épp, ’ogy milyen jó a teste… – bukott ki belőlem a válasz, amire el is pirultam. Talán kicsit túlzottan is felhevült a testem, mert Szeléné mocorogni kezdett a talárom alatt, majd egyszer csak a csuklómnál ki is dugta a fejét alól. Így ellenőrizte, milyen ételek vannak az az asztalon. – Nagyon fog ’iányozni a nyáron… – motyogtam, és aztán tényleg felkeltem. Nem érdekelt, hogy Gray megbámul és szinte azt üzeni a tekintetével: oda ne merj menni. Az utóbbi időben még inkább
– Megyek Jasonhöz. – közöltem fennhangon, majd végig sétálva a hosszú asztal mellett, oda-oda köszönve egy-egy mardekárosnak, megkerültem az asztalsort, hogy a terem másik végén várakozó hugrabugosok asztala felé menjek.
Útközben kiszúrtam Beth-t is a Hollóhátnál, integettem neki egyet röviden széles vigyorral a képemen. Aztán bekanyarodtam és ahogy elértem a barna fürtöket, hátulról átkaroltam és odanyomtam az arcához az enyémet. Az sem érdekelt, hogy a szemüveg szára egyegész kicsit megnyomta a bőrömet.
– Szia Jason, szia Jason szemüvege… – purrogtam a fülébe, mintha hirtelen én lennék Coco, aki éppen simogatásra vágyna. Így is volt, ezért még inkább hozzásimultam hátulról. Szerencsére nem volt olyan magas, hogy nagyon görnyednem kellett volna. Így hát kellemes volt érezni a belőle áradó melegséget. – Nem lehetne, ’ogy mi ketten itt maradjunk inkább a nyárra és csak összebújjunk? – kérdeztem halkan. Láttam, hogy mennyien megbámulnak az asztaltól, ezért rákacsintottam az egyik lányra, még kicsit meg is nyalva Jason fülét. Tökéletes páros voltunk, a féltékenység érthető volt… bár sosem hittem volna, hogy valaha, bárkivel is ennyire jól összeillek majd.
– Nem akarok elmenni a suliból… főleg nem nélküled…