Lépcsők

A lépcsőház a kastély szívében található. Egyik folyosóról a másikra lehet itt eljutni, egy emelettel feljebb, vagy lejjebb, egy másik szárnyba, vagy lehet, hogy ugyanoda. Vigyázat, a lépcsők szeszélyesek, főleg a harcok óta.

[ღ Bátorságtan ღ]

ღ Bátorságtan ღ

Luci

(2001. december 19.)

Elfeljettetteeeem a beadandómat Bűbájtanra. Igazából csak a professzor kedvességének köszönhetem, hogy nem buktatott meg helyben random legalább négy évfolyammal. Egyáltalán lehet ilyet, vagy megint csak túlparázom? Lehetne bennem némi több izé. Határozottság, mert így erősen gyarapítom az életképtelenek sorát, akiket mondjuk felfal a város, ha kirepülnek Roxfortból. Nem akarom, hogy megegyenek a városok, és főleg nem akarok teljesen lúzer lenni senki mellett sem. Elvileg felnőtt boszorkány vagyok.... Csak az a baj, a kor nem hozza magával azt a fajta érettséget, amit kellene, hogy hozzon. Szerinte az is valahol eltévedt... Szóval igazán siettem a hálókörletbe a beadandómért, mert ma még le kellene adnom.
Olyan fénysebességgel szlalomozom ki az előttem toporgók diákokat, hogy azt a Millenium Falcon is megirigyelhetné, és én meg igyekezem eljutni a Bűbájtan tereme, ami itt van valahol, ebben az épületben, mert a terem azért nem mászkál el sehova. Még jó, hogy ez nem jutott eszébe az alapítóknak, hogy héhó! Toljunk már ki a jövő diákjaival, nem csak mozgó lépcsőkkel, hanem mozgó termekkel hogy soha se találjanak oda az óráikra! Mondjuk szerencsére ez nem valósult meg, de én mégis úgy éreztem, hogy ezek a termek határozottan helyet változtatnak.
Ennyire csak nem lehetek borzalmas a tájékozódásban, nem?
Anniyra belekavarodok a gondolataimba, hogy észre sem veszem és beleüttközöm valakibe, hogy elhasalok, és ha nem olyan ügyes az áldozatom, akkor magammal rántom őt is. Ezaz Sophie hulljunk a halálba mind a ketten ezeken az instabil mozgólépcsőkön. Egyenesen úgy érzem, mintha a pincéig zuhannék, pedig annyira nem vagyok messze a talajszinttől. Egy halk ouch-al érek lépcsőt, és megdörzsölöm a könyökömet.
- Jajj, ne haragudj - pislogok a másikra, akinek ismerős szőke hajkoronája van és ugyan olyan egyenruhája, mint nekem. - Jaaaj, óóhh Luci, nem akartalak bántani... Izé, jól vagy? - kérdezem rémülten és nagyokat pislogok rá.
Remek, majdnem megölöm az egyik legjobb barátomat és... ahhhj, Sophie, hol van az eszed?

Lassan végre beletanulok ebbe az épületbe, így utolsó évem végére. Mármint, bolyonghattam így is vagy fél órát, de talán mintha ismerős helyre értem volna végre. A nagy, mozgó lépcsőház, amin már csak le kell jutni. egész egyszerűnek hangzik, bármilyen lépcsőn csak lefele, de még ezzel együtt is elég labirintusak, merre fordulnak a megfelelő emeleten is, meg ilyesmi. De legalább nem mondhatom, hogy a láb-napot kihagytam.
Kicsit lelassítok, élvezni a kilátás, mer azér valóba látványos ez a sok festmény, ami a falakat borítva, szinte incheket sem hagyva egymás közt, átlátogatnak egymáshoz, kicsit ilyen függőleges városi főtér hatása van. És az ott tényleg egy zsiráf volt, ami három-négy sor festményen egyszerre sétál át a hosszú nyakával?
De persze, mer az én szerencsémtől mit is vártunk mást, az zökkent ki a nézelődésből, hogy összeütközök valakivel. Pedig nem is futottam.
Elsőre Mira ugrik be, hogy ő képes lenne lesből, meglepetésből letaglózni. De ez itt egy másik ismerős vörös hajförgeteg.
-Semmigond, semmigond...- lapogatom meg a hátát az ottmaradt kezemmel, miután megpróbáltam belekapaszkodni, de mindketten eldőltünk így. -Legalább te puhára estél.
feltápászkodok valahogy, és felsegítem Sophie-t is, meg dörzsölgetem a térdem oldalát, ahol elkaphatta egy lépcsőfok.
Hm, Luci? Érdekes, hogy elterjedt ez a nevem, gondolom azóta, hogy Mira hív gyakran így - mer a Mira rám is, az valóba összezavaró lehetne, gondolom - csak Sophie-tól még a Mirára emlékszek inkább. De tény, mostanába kevesebbet beszélgettünk. Meg ő is ismeri Mirát is. Tesék, máris, most akkor melyik Mira is a Mira, ahogy mondtam. És neki nincs msik keresztneve, meg nem szereti a Bellát, ha a másik felével kezdenénk a nevét.
-Túlélem, semmi baj- legyintek. -Te is egybe vagy még?

[ღ Bátorságtan ღ]

ღ Bátorságtan ღ

Luci

(2001. december 19.)

Vajon eszébe jutott valakinek is az a gondolat, hogy közlekedési lámpákat szereljenek a lépcsőkre? Komolyan nem ártana, modnjuk hogy ha esetleg meg akarna mozdulni, nem akkor lépne rá a szerencsétlen diák, és akkor talán nem kap színinfarktust hogy le zuhan oda... oda... oda valahova a mélybe, ami ki tudja hogy hol van, talán odalent egy hatalmas szörny tátott szája van, aki megeszi a lepotyogott diákokat, vagy egy sárkány... Na jó, már megint feleslegesen túlaggódom a dolgokat. Ez csak egy varázslépcső, semmi extra Sophie, csak mozog, meg dörmög meg halálosan veszélyes, de hát ez egy ilyet tipikus iskolai kellék a legbiztonságosabb iskolában a világon. Olyan tipikus, mint Félig Fejnélküli Nick, vagy egy háromfejű kutya ami valami veszélyes dolgot őriz...
Ijedezve kapaszkodom a korlátba, meg Mirába is, hogy istenem meghalunk. De aztán csak megáll a lépcső valami sötétebb folyosón, és az csak tétogva bámul. És nem, a lépcső most nem megy semerre sem, pont akkor amikor kéne neki egy tapodtat sem mozdul.
Itt fogunk megörgedni. Vajon lesz majd valaki aki lesepri rólunk a pókhálót ha idetalál?
- Hát... aha... - motyogom zavartan miközben felkecmergünk, és aggódva megvizsgálom vérzik e vagy ilyenek. Ezek a lépcsők halálosak, simán kinézem belőlük... úgy bármit. - Veszélyes ez a varázsvilág... Szerinted ki találta ki ezeket a lépcsőket? - kérdezem, kissé bosszús sóhajjal, de azért rávigyorgok Mirára bátorítás képpen. Végül is jobb ketten itt lenni, mint egyedül. Abba bele is őrülnék. - Ilvermornyban voltak ilyenek, vagy ez valami túl brit dolog? - érdeklődöm majd kicsit gyanakodva bámulok bele a kivilágítatlan folyosóba.
- Szerinteeed meg fog mozdulni ez az izé... vagy?... - kérdezem bizonytalanul. Vagy menjük e oda be. A Tiltott Rengetegnél nem lehet veszélyesebb... Bár... lehet de.

[Na nee20030504]

Na nee
20030504



Sandy

Nagyjából jól votam. El lehetett ezt mondani. Flor mellet egy kicsit embernek érezhettem magam, nem pedig szörnyetegnek. Igazából... Még mindig éreztem Rose nyomát a lelkemen. Talán túlságosan is igaz volt, hogy az első szerelmet nem lehetett elfelejteni. Ő volt a minden, akiért még képes voltam gyengédségre és kedvességre is. Mellette tudtam mosolyogni, érte tudtam felkelni minden nap, és képes voltam elfelejteni a családom fekete árnyát. Flor valahol egy büntetőmunkán ücsörgött, mostanában eléggé gyakran kapta el Smit, minidg a legrossszabb pillanatokban volt képes belépni azon az átkozott ajtón, így most megint magányosan sétálgattam az órák után.
Mogorván néztem magam elé, miközben kerülgettem a folyosón császkáló diákokat, akik kissé feszengve húzódtak félre előlem. Ha az epám vagy az anyám lennék, még örültem is volna ennek, biztos elöntött volna valami beteges hatalomvágy, de engem egyszerűen csak hidegen hagyott az egész. Rose után a fél iskola amúgy is egy nagy szar alaknak állított be, főleg a Hollóhátasok, így hát az ő környéküket eleve messziről elkerültem. Mintha még ő is ott lett volna közöttük. Legalább elballagott és így kevésbé fájt. Csak a hiánya és az a tehetetlen düh lett úrrá rajtam. Egyszerre utáltam, hogy ott hagyott a semmiben, a szüleim markában, egyszerre meg hálát adtam neki, hogy eltűnt az életemből. Anyáék biztosan meg akarták volna ölni, hiszen sárvérű volt. Egyszerűen csak... utáltam, hogy ennyire szerettem és utáltam magamat is. Meg a családomat is, akik felém magasodva álltak, és keserítették meg az életem a véletleszerű felbukkanásaikkal. Nem tudtam, hogy merre voltak, hogy mit csináltak Csak annyit, hogy semmi jót. És hogy még mindig szabadlábon voltak, mert állandóan az aurorok előtt jártak egy halom lépéssel. Ez van, ha valaki pszichopata és okos.
Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, merre tartottam. Csak a hirtelen mozgás zökkentett ki, ahogy a talpam alatt furcsán megmozdult a talaj, én pedig az egyensúlyomat veszve nekibillentem valakinek, aki szintén áldozatul esett ezeknek a rohadt szeszélyes lépcsőknek.
- Na bassza meg. Te is miért vagy útban? - momrogtam a szokásos kedvességemmel, ugyebár. A lépcsők alattuk, és a lábunk alatt tekeregtek, én pedig már most kezdtem rosszul lenni. Eddig mindig megúsztam, hogy megszívassanak, de most úgy tűnik jól beletenyereltem ebbe. A szemem sarkából a szőke hugrabugos lányra néztem, akit sikerült a nagy méreteimmel valószínűleg felborogatnom. Alattam járt pár évvel, én pedig bosszankodva sóhajtottam egy nagyot, miközben a lépcső megállt úgy nagyjából a semmi közepén.
- Hát ez remek... - sóhajtottam bosszúsan, miközben lenéztem az alattunk tátongó mélységre.

[szeszélynyi lépcsőfok]

szeszélynyi lépcsőfok
2003. május 4..


 Jayce

Tudom, hogy erre jártam, és akkor még...akkor még nálam volt. De egyszerűen nem talűlom, ami azt jelenti, valaki elvitte, és jól elzárta, mert az invitoval sem mentem semmire. A szép is ajándék karórámat ellopták. Az a valaki vagy hordja, vagy elzárta. Nem örülök neki, mert még...apától kaptam. De ha ebbe jobban belegondolok, megint olyan apróra facsarodik a szívem, hogy rövid időre fel is szisszenek. lehet ez? Hogy fizikai fájdalmat érzek, akárhányszor apára gondolok? Szét akar szakadni, ebben egészen biztos vagyok, lehetm hogy...hogy éppen szakadófélben van, és azért fáj? lehetséges, hogy akárhányszor rá gondolok, a szívem mindig egy kicsit tovább reped. Nem tudom, még ezek után sem tudom nem szeretni, hiszen...ajj, annyira nehéz. Jasonön kívül ég mindig nem tudja senki, hogy tudom. Anya sem. Vannak napok, amikor olyan nehezen cipelem a végtagjaim, a fejem, hogy tényleg őrületes nagy teljesítmény, hogy a lábaimat pakolgatom egymás után. Sőt, van, amikor nem is sikerül egélszen, és elesek. Aztán vanak jobb napok is, de ...olyan, mintha elveszett volna az a boldog gyerekkorom. Mert mióta Jason elárulta, valami összetört bennem. A gyerekkorom, az eshetett le a padlóra, és szilénkosra törte. És hiába szedegetem össze a darabjait, már sosem lesz ugyanolyan. Nem tudom az összeset összeszedni, egy része örökre elveszett, és csak remélem, hogy idővel majd...hozzánövök, tovább lépek, vagy ilyesmi. Azt hiszem, Jason ilyen, és megfogadom magamnak, itt, ezen a lépcsőfokon, hogy én is ilyen leszek. Talán...köszönettel is tartozom Jasonnek, mert szükségem volt erre. Talán, ha most le is me..
- Na bassza meg. Te is miért vagy útban?
Nem vettem észre a srácot, aki idő közben ugyanarra a lépcsőre lépett fel, amire én. A lépcső hirtelen megindul, ln pedig épp hogy nem esek egy hatalmasat. Ijedtemben a korlátba kapaszkodom. Jobbra, aztán pedig megint balra...ajajajaj...nem szeretem, ha nincs biztos talaj a lábam alatt és a lépcső most határozottan nem biztos. A lépcső megint meginog, és a srác konkrétan fellök, és a sejhajom elég rendesen csókolódzik a lépcsőfokkal, amitől csillagok kezdenek röpködni a szemem előtt. Mondjuk szépek...
- Áwwww....nagyon érdekes...ezt pont úgy mondtad, mintha olyan sok választani valóm lenne...
Még mindig kicsit homályosan látok, a farcsontom eléggé beütöttem, annyira, hogy örülök, elájulni nem ájultam el. Ismét megragadom a korlátot, mielőtt a szőke srác karjaiba ájulok.
A lépcső meggállni látszik, aminek nagyon örülö...nééék, ha nem a semmiben lebegnénk.
- Hát ez remek... -
Az..valóban..de nem tudom, mégis jobb, mintha ide meg oda mozogna, akkor még le is hánynm. Vagy a srácot, vagy egészen le a ...és beterítene mindenkit. Persze ezen a gondolaton jót derülök, és elvigyorodom, de rögtön el is fordulok, még mielőtt azt hiszi, rajta vigyorgok. Szimplán elképzeltem, ahogy Lanchastert beteírti. Azt hiszem, rögtön elintézném magamnak a következő egész éves büntető munkám. Na, erre le is fagy a mosolyom. Lepillantok, a semmibe.
- Hát..legalább megállt. Nem mondom, hogy tengeri beteg vagyok, de..szeretem a szilárd talajt alattam.
Le is ülök inkább, a szívem is, mintha jobban verne, de nem, nem nézek le, és akkor elmúlik. Beszélj Sandy, akkor nem gondolsz arra, hogy a semmiben lebegsz, és halálfélelmed van.
- Őrület, hogy nem lehet őket megzabolázni nem? Merre felé indultál amúgy?

[Na nee20030504]

Na nee
20030504



Sandy

A lépcsők úgy mozogtak a lábam alatt, mintha soha se akarnának megállni. Igazából lehet még egészen ellettem volna idefent egy örökké tartó körforgásban, ha nem lett volna mellettem ez a hugrás csaj, akivel együtt keringőztünk a lépcső tetején. Forgott velem a világ, és a gyomrommal is, pedig még csak tele sem volt a hasam. A szőke hajú lány erősen kapaszkodott a korlátba, és én is igyekeztem nem elesni, meg leesni, oda bele a mélységbe. Nem hittem el, hogy eddig pont ezek a lépcsők nem követeltek halálos áldozatokat. Annyi mugli születésű diák rohangált itt fel és alá, el nem tudtam képzelni, hogy nem estek még le.
- Áwwww....nagyon érdekes...ezt pont úgy mondtad, mintha olyan sok választani valóm lenne... - szűrte ki a fogai közzül a lány, mire én gyanakodva mértem végig és amikor megállt a semmi közepén velünk a lépcső. Sápadtnak nézett ki, így hát látványosan arébb araszoltam tőle, mert hát már hánytak le, ráadásul az is egy sárga volt. Nem kívántam vissza azt a kviddicses edzést sem, és szerencsére azóta nem is találkoztam újból azzal a lánnyal sem. A váéaszára csak mordultam egyet egy kellemetlen keserű sóhajtással megspékelve. Egy kicsit még forgott a világ velem, meg a szemem is. Sehova se vezetett a lépcső, a legközelebbi folyosó nyílás is tökre messze volt tűlünk, de ahogy hallottam a többi lépcsőn is néhány ottmaradt diák szenvedett alattunk is.
- Hát..legalább megállt. Nem mondom, hogy tengeri beteg vagyok, de..szeretem a szilárd talajt alattam  - fecsegett tovább a lány, mire én megforgattam a szememet. Újból. Lassn ez lehetne a védjegyem. CSak morcos mozdulattal beletúrtam a hajamba, miközben nekitámaszkodtam a korlátnak.
- Őrület, hogy nem lehet őket megzabolázni nem? Merre felé indultál amúgy? - kérdezte, mire rápillantottam. Sokat beszélt, nagyon-nagyon sokat. Eszembe jutott, hogy Rose is amikor zavarba jött csak olyan aranyosan makogott és hablatyolt, meg túl sokat mondta a nevemet... De megráztam magam, nem juthatott mindenről ő az eszembe. Talán az volt a baj, hogy ő volt az első lány, akit szerettem. VAgy hogy más nem jött a közelembe rajta kívül. Vagy én voltam a baj. Talán minden együtt is. El kellett volna már engednem ha már elűztem magam mellől a szívemből is ki kellett volna. Utáltam ezt az érzést, mert gyengének és sebezhetőnek éreztem magam.
Megvontam a vállamat és a nadrágom zsebébe süllyesztettem el a kezemet, miközben inkább magam elé néztem.
- Nem tudom. Valahova, ahol egyedül lehetek egy kicsit  - dünnyögtem aztán célozgatva arra, hogy az egyedüllét nem nagyon jött össze.
- Nálad is gondolom ez volt a nap terve, hogy fennragadsz a lépcsőn

[szeszélynyi lépcsőfok]

szeszélynyi lépcsőfok
2003. május 4..


 Jayce

Kellenének ide liftek is. Bár az talán még kaotikusabb lenne, és a lift is megállhat a levegőben, ami jelen esetben meglehetősen kínos lenne, és még attól is kellene tartanom, hogy lezuhan. A lépcső legalább nem zuhan le. Ugye? Nem tudok róla, hogy ilyesmi valaha is történt volna.  A lépcső jobbra, aztán ballra indul, de sehol sem illeszkedik a többihez, így esélyünk sincs, még csak átugrani sem egyikról a másikra. Az arcom biztosan tükrözi az állapotom, mert a morci fiú arébb is lép egyet, mielőtt színeset ásítanék. Ha ismerne, tudná, hogy jük a reflexeim, és nem akarnám lehány, inkább elfordulnk. Nem szoktam gonoszkodni. A fiú a válaszomra is csak mordul egyet, mint akit megcsípett egy kissé mérges búdongó. A lépcső közelít az egyik folyosóhoz, majd vissza is lebeg, majd ..majd áll a semmi közepén. Lebegünk a levegőégben. Igyekszem ekterelni a rosszullétről a figyelmem, így beszélek, ami az eszembe jut, és igyekszem nem teljesen ostobaságokat mondani, és...már megint a szemeim forgatja. Többször látom a szeme fehérjét, mint magát a szemét. Szép a szeme, de csak forgatja össze vissza. Jaj, a végén még elnémít... de nem, nem török meg. Nem nézhetek le újra, a hét végére mindenki rólam pletykálna, ahogy lehánytam a lépcsőről.  Büntenőmunkáól büntetőmunkába. Úgy tűnik ez az idei év tényleg pocsékra sikerült. Már nyáron kezdődött, Jason ledöntötte az első doinót, és onnantól..nem is volt megállás. Leülök a lépcsőre, ígí talán a kényszeres dumlást is abbahagyom.
- Nem tudom. Valahova, ahol egyedül lehetek egy kicsit
Okkééé, értem én, húzzak el a kastély másik felébe. Csendben hümmögök egyet, hiszen ezen most tényleg nem tudok segíteni.
- Értem...
- Nálad is gondolom ez volt a nap terve, hogy fennragadsz a lépcsőn
Felpillantok a fiúra, majd magam elé bámulok. Nem is tudom, én hova indultam. Talán a klubhelyiségbe mentem volna, vagy ki egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Kissé tétován szólalok meg, nem tudom, mit válaszoljak erre.
- Nem, nem ez volt a terv....bár igazából nem is volt terv. Csak csellengtem.
Meg hát az óra, ami nincs meg. Talán dühösnek kellene lennem, amiért ellopták, de inkább csak mérhetetlenül szomorú vagyok tőle. Dühöt akkor érzek, ha..ha ebbe jobban belegondolok.
- És az órám kerestem. Ellopták az órám. Nem volt nagyon drága, csak....emlék..
Ami talán már nem is lényeges. Kitör belőlem egy nagyobb sóhaj, amitől zavarba jövök, felállok, és kissé zavartan nézelődök lefelé. Valahogy a hányingerem is eltűnt. Nem is tudom, minek említettem meg, nem hiszem, hogy találkozott volna vele, és a zsebéből húzná elő nekem.

[Na nee20030504]

Na nee
20030504



Sandy

Az egész szituáció olyan mérhetetlenül kellemetlen és kínos volt. Igazából akárhogy is néztem, nem tűnt a legjobb helyzetnek, hogy összeragadtam egy lánnyal, egy alsóbb évessel ráadásul... egy lánnyal. Igen ez volt az ami zavart. Mármint képesek voltak kitalálni olyanokat azok, akik éppen ezt látták is, hogy a lépcsőn erőszakoskodtam vele, meg mit tudom én. Nem mintha érdekelt volna, de már egy kicsit kezdett ez az egész az ideiemre menni. Rose után sok minden tönkre ment, nem csak az életem, hanem minden. Kihullottak a fogaskereke, felmodnott a rendszer és egyszerűen hűvös lettem. Hűvösebb és mogorvább, mint valaha, a világ pedig ennek nem is örült. De miért is örült volna? Szinte mindenkit a pokolba kívántam, ha csak hozzám szólt. Kivéve Floriant, persze, aki volt annyira furcsa, hogy a közelembe jöjjön és a barátjának tekintsen. Annak ellenére is, hogy kik voltak a szüleim. Felsóhajtottam, és kerültem a hugrás lány tekintetét. MÉg a végén meg akarna ölelni, vagy nem tudom. Csak néztem a falat és szuggeráltam a lépcsőt, hogy mozduljon már meg valamerre, de az persze nem mozdult sehová.
De a csend kettőnk között meglehetősen kínos és hosszú. Valahogy még kellemetlenebb, mintha egyedül ülnék itt. Akkor csak magam lennék, a saját hidegemmel és az árnyékaimmal, amik egyfolytában metszőn fojtogatták a nyakamat.
Inkább csak megtörtem én a csendet, ami csak visszhangot vert a márványlépcsők kopott felületén, és az ürességben, ami felett ácsorogtunk.
- Nem, nem ez volt a terv....bár igazából nem is volt terv. Csak csellengtem - magyarázza, mire morrantam egyet. Valahogy a csellengés rám is mostanában egészen sokszor volt jellemző, mert hát ne sok mindent csináltam az utóbbi időben, amióta Rose lelépett mellőlem. gyűlöltem, hogy ezt tette velem, mégsem utáltam, és ez az egész valami őrült paradoxonbba csavarodott.
- És az órám kerestem. Ellopták az órám. Nem volt nagyon drága, csak....emlék. - magyarázta, én meg csak felvontam a szemöldökömet. Nem nagyon kötődtem tárgyakhoz így ezt a drámai sóhajt se tudtam mire vélni, de láthatóan letört volt tőle, ami nem sokat volt jellemző egy ugrásra. Valahogy ha egy hugrás szomorú volt akkor még az ég is beborult. Nem láttam semmiféle órát útközben azon megakadt volna a szemem. Néha még most is elvettem, ami nekem kellett és másnak megvolt. Az utóbbi időben még egészen gyakran rá is kaptam erre.
- Na az szívás - böktem ki, és a nagy nézelődésben egyszer csak megmozdult a lépcső, még majdnem ki is estem belőle, éppen csak meg tudtam kapaszkodni, és reménykedve pislogtam a lány felé, hogy hátha a szenvedéseink véget érnek, de nem, csak fájdalmasan összeütköztünk egy másik lépcsővel, és kibillentem az egyensúlyomból, ahogy megállt. A nagy kapaszkodás közepette a másik lépcsőre bámultam, amin ott volt egy óra. Egészen egyszerű óra.
Nem is nagyon gondolkodtam, biztos belém szállt Merlin szelleme, vagy csak megsajnáltam egy letört kislányt, de megragadtam a karját és átrántottam a másik lépcsőre, ahol most már hármasban voltunk az órájával. Miközben ismét random irányba indultunk meg.
- Itt egy óra - közöltem aztán, nem mintha ne lett volna nyilvánvaló.

[szeszélynyi lépcsőfok]

szeszélynyi lépcsőfok
2003. május 4..


 Jayce

Furcsa kiejteni a szót, csellengtem. Az a helyzet, hogy tanulnom kéne, gyakorolni, ahelyett, hogy szellemként kóboroljak a kastélyban. Ha azt csinálnám, ami a dolgom, nem keveredtem volna bajba. Megint. Egy fura mogorva sráccal, aki mellett még feszengeni is kezdek. Általában mondjuk kijövök az emberekkel, szeretem a társaságot, mert mindig felvidít. Sokkal jobb, mint egyedül, a saját néha buta gondolataiddal. Ha rossz kedvem van, mindig keresem mások társaságát. De ha apa miatt vagyok kiborulva, akkor jobb, ha nincs körülöttem senki. És akkor most ez az óra is. Rajta is látom, hogy feszeng, nem tűnik locsi fecsinek, és biztosra veszem, hogy egészen idegesítem. Hát, sajnálom, de talán túlélhető a társaságom. Ahogy az órámat említem, egészen könnybe lábad a szemem, de végül erőt veszek magamon, és egy mosolyt erőltetek az arcomra. A fene belé is, egészen hihető, sőt.
- Na az szívás. Megfordulok, és megrántom a vállam.
- Jah. De mindegy is, nem számít.
Hogy a mocskos mocsárba ne számítana?! Nyár óta különösen számít! Ajj, a fene vigye el az egészet! ÉS ezt a hülye lépcsőt is.  De ez a hülye lépcső aztán hirtelen megmozdul. Talá elindu...áh nem. Ütküzünk egyet, és a fiú átránt a másik lépcsőre, belőlem pedig az ijedtségtől kiszalad egy nőies sikkantás. Na jó, nem annyira nőies, a képek a falon rosszalóan pislognak felém, és rázzák a fejüket.
- Hé, kisasszony, nem buliban van! Éppen elnézést kérnék, mikor a kezebe nyom egy órát. A lépcső újra megindul, én pedig az órát nézem.
- Itt egy óra Látom, én is látom, de nem az enyém, ezt már az legelső pillanatban is tudtam. Az enyém nagyobb valamivel, a hátuljába pedig Bele van vésve, hogy B.B, apa monogrammja. Ez az óra határozotan nem az enyém. Összecsukom a tenyerem, és elsüllyesztem a talárom zsebében.
- Köszi. Ennyi. Nincs mosoly, nagy örömugrálás, és hangos hurrá. Nem az enyém és nem kezdek bele, ő úgy sem tudja, és a sztorimra sem kíváncsi. Ki lenne az egy órás sztorira? Ez csak nekem fontos. Meg talán...apának. A lépcső ismét hirtelen változtat irányt, de elindulunk lefelé, amit nem bánok. Nyújtogatom a nyakam, hogy na, na, most jó lesz, de ebben a minutumban a lépcső ismét felfele megy. Szomoróan a korlátra könyökölök, és most én forgatom a szemeim mr. morgó helyett.
- Nincs valami jó sztorid? Látom, nem vagy jó passzban, de ha még egy ideig így utazgatunk, a gyomrom nem áll jót magáért...Csak nem valami lány miatt vagy oda?
Tudom, semmi közöm hozzá, de naaa, most komolyan, itt vagyunk egy őrült lépcsőn, nekem nincsen semmilyen pasi sztorim, ő meg egy macsó srácnak tűnik. És különbsen sem vagyok pletykás.

[Na nee20030504]

Na nee
20030504



Sandy

- Jah. De mindegy is, nem számít - magyarázza, miközben ketten vergődtünk és kínlódtunk a mozgőlépcsőkön,. Alattunk a sötét ismeretlen mélység, körbe rajtunk röhögő festmények, vagy diákok, mi bedog éppen igyekszünk túltenni magunkat az előbbi hatalmas üttközésen. Mintha a lépcsők most nagyon szerencsétlenül próbáltak volna bárhová is sodródni, valahogy úgy tűnt, hogy ez az ő napjuk sem volt.
Az üttközés után még midnig csillagokat láttam, de aztán nagy nehezen összeszedtem magam, miközben valahonnan valami festmény is rikácsolt. De még mindig csengett a fülem attól is, ahogy Sandy belevisított az arcomba. Ez biztos valami lányos szokás lehetett, meg azért elég röhejes lett volna, hogy ha én is itt férfiatlanul sikongatok. Közben valami órát is a kezébe nyomtam, hátha szerencsénk van, bár ahogy ránéztem anynira nem volt lelkes tőle. Lehet tényleg nem is volt fontos neki. Iagzából én minden emléktől megszabadultam, ami Rose-hoz volt köthető. Fényképek. Fényképezőgép, és még néhány dolog. Azóta nem fogtam kezembe a kamerát sem, pedig sokat jelentett nekem a fotózás. Egyszerűen az az önmagam meghalt azon a napon, amikor a szüleim miatt Rose teljesen hátra hagyott. Lehet sosem szeretett igazán. Ettől csak még nyomorultabbul éreztem magam, mert én a kedvéért tényleg igyyekeztem jó ember lenni, és mindent őgy cisnáltam, hogy ne ijedjen meg. De talán tényleg nem illettünk össze. Az volt a baj, hogy az agyam ezt tudta, de az a kis valami belül a szívem mélyén, ahol egy jeges foltnak kellett volna lennie, még nem.
Nekitámaszdokom én is a lépcsőnek, szigorúan nem lefelé nézve, miközben az próbálja eldönteni hogy merre induljon. Nem voltam tériszonyos, kviddicseztem, de ott tudtam, hogy alattam valahol ott a talaj. Itt meg. A semmibe veszett ez meg egészen rémületes volt.
- Nincs valami jó sztorid? Látom, nem vagy jó passzban, de ha még egy ideig így utazgatunk, a gyomrom nem áll jót magáért...Csak nem valami lány miatt vagy oda?
Felvontam a szemödlökömet. Úgy néztem ki, mint Jason Bright, aki összevissza bezsélt akkor is, ha sneki se kérdezte? Megráztam a fejemet, és csak bámultam magam elé egy ideig.
- Nők... - momrogtam lemondóan magam elé. - Úgysem ismerted, már tavaly elballagott, miután jól faképnél hagyott - dünnyögtem az orrom alá. Persze az ex-halálfaló szülők tényleg megijeszhették, én se voltam vele kedves. de ha az voltam volna már nem is élne. Miért is ne tudná ezt. Könnyebb volt minden miatt csak elmenekülni behúzott farokkal.
- Amúgy is, mindent megtettem neki, amit kért. Annyira félt a fiúktól, én meg még csak megcsókolni is alig mertem, nehogy elszaaldjon - akadtam ki morcosan. Floriannak is elmondtam, de most még jobban idegesített az egész. - Le se feküdtem vele! - hadonásztam a kezeimmel. - Persze neki meg egyszerűbb volt visszavonulót fújni, amikor... nem is tudom... egyszer értem is kiállhatott volna - magyaráztam és morcos fejet vágtam hozzá. Egyszerűen szarul esik, hogy... nem tudom. Csak hátat fordított. Tudtam, hogy elmenekül, de... azt hittem tudja, miért mondtam amiket mondtam... DE úgy tűnik cska én reménykedtem benne. És el se hiszem, hogy ezt csak úgy kiböktem. Megráztam a fejemet.
- Mindegy, azt hiszem oár év és túlleszek rajta - mormogtam keserűen. - Na és neked van valami jó sztorid? - kérdeztem vissza. Nem ittem, hogy ő olyan pasihódító típus lenne, de mindegy lett volna, ha valami másról dumál. Ha már itt voltunk, idegesen nyúzottan és fáradtan, akkor legalább adjuk ki, amit ki kell.

[szeszélynyi lépcsőfok]

szeszélynyi lépcsőfok
2003. május 4..


 Jayce

Merlin látja lelkem, nem akartam a dobhártyáját kiszakítani, de a szívbajt hozta rám a lépcső is, és ő is ahogy áthúzott a másik lépcsőre. Az idegen órát is csak kifejezéstelen arccal a zsebembe süllyesztem. Beszélni szeretnék Jasonnel, de félek, hogy ha szóba hozom, elkezd beszélni a tündérek párzásáról, meg a kardfogúak kihalásáról. A tündérek párzása nem hiszem hogy érdekelne, a pixiekék meg hát pláne nem. gonoszak tudnak lenni. Harmadikban egy meg is harapott. Hamar rájöttem, hogy ez nem úgy működik, mint a Pókemberben, és ez sem tetszett túlságosan. De atán jó vége lett, mert a Hugrából pár lány hozott nekem mindenféle csokit, meg pitét a gyengélkedőre, így másnap tuti plusz 2 kilóval távoztam, bár nem ellenőriztem le. A srácra nézek, aki ugyanolyan goromba vagy szmorú, vagy nem is tudom, savanykás arckifejezéssel nézi, ahogy a lépcső ide oda mozog. Nem is tudom, miért vetettem be ezt az elég tapintatlan kérdést, mégis kiszaladt a számon.
- Nők...  Úgysem ismerted, már tavaly elballagott, miután jól faképnél hagyott
Tudtam, éreztem. A srácoknak van egy külön csaj dobott, vagy megcsalt, elhagyott, hazudott bánat arcuk, és az övé most határozottan olyan. Nem értem, hogy hagyhatta ott, mert elég dögös a srác, bár nem tudom, hogy alapjáraton is ilyen b....élelt, vagy a lány facsarta ki a szívét. Együttrzően mormogok, jóval halkabban, mint néhány perce. Hogy miért, magam sem tudom, ettől..a szomorúságtól mindig..szóval ezt nem lehet hangosan.
- Sajálom. Téynleg sajnálom, a szakítás szívás, bár velem még senki sem szakított mert...hát randizni sem randiztam. Ki tudja, talán ez a rész kimarad az életemből, és szerelmes regényeket fogok írni, hogy kiéljem a vágyaim. Fúj, azért remélem, ez nem így lesz...Szeretnék valahogy egy kis lelket önteni belé, mindenki megérdemel egy kis jókedvet és békét, de aztán...
- Megér....
- Amúgy is, mindent megtettem neki, amit kért. Annyira félt a fiúktól, én meg még csak megcsókolni is alig mertem, nehogy elszaaldjon
Tisztán hallom a pislogásom. Vizuális típus vagyok, és elépzelem, ahogy nem meri megcsókolni a lányt, amitől egészen zavarba jövök. Halkan, vagyis inlább némán hebegni kezdek, de még nincs vége. A hátam mögött erősen kapaszkodom a korlátba,jól megszorítva a fa rudat.
- Le se feküdtem vele! Jééézusom Sandy, ne hagyjd hogy beússzo..éééés késő bánaaaat! Azt mondta, nem feküdt le vele, erre a szemem előtt éppen lepreg, ahogy lefeszik a csajjal. Már a vetkőzésnél érzem, hogy szűkös itt a hely, és fogy a levegő. Persze, mondd csak el, miről lmodtál, de hülye vagyok, mert én kérdeztem. Persze nem godoltam, hogy egy, válaszol rá, kettő, hogy ennyire kinyítja az ablakot. Egy kis lépéssel arébb állok, hogy a komfortérzetem fokozzam. Még mindig heves gesztikulálásssal magyaráz, és valahol eléggé együtt érzek vele. Valahol, a zavarom mélyén, mögött. Veszek egy nagy levegőt, majd kifújom.
Persze neki meg egyszerűbb volt visszavonulót fújni, amikor... nem is tudom... egyszer értem is kiállhatott volna Hú, hát ez kijött. De én mindig azt gondolom, hogy ami a szívünk nyomja, az úgyis ki fog bújni. Ha nem kis adagokban, akkor mikor összegyűlik egszercsak zutty! Végülis nem bánom, hogy most rám zúdította mindenzt. Kissé persze vavarba jöttem, de ez van,ajd leírom a naplómban.
- Mindegy, azt hiszem pár év és túlleszek rajta
Már nem karomolom erőteljesen a korlátot, és azt hiszem, a hányingerem is elmúlt, szóval bevált a dolog.
- Sajnálom, hogy úgy érzed, kicsesztek veled. Nem ismerem a másik fél szemszögét, de talán nem is fontos. Úgy túnik, a srác figyelt a lány érzéseire, így olyan rossz barát nem lehetett. De mivel gőzöm nincs egy párkapcsolatról, nem fogom neki megmondani a tutit.
- Nézd. Elég helyes srác vagy, biztos találkozol egy másik hasonlóan szép lánnyal, akivel jobban összeilletek, fel a fejjel.  Uhh, fel a fejjel, ezt mondtam? Talán jobb, ha aludni megyek, amúgy is elfáradtam idegileg, az óra is csak hab volt a kakitortán.
- Na és neked van valami jó sztorid? Hmmm..jó? Mit mondjak...nem igazán. Holnap mehetek a bagolyházba szart pucolni, mert véletéenül megdobtam Digby pofeszsort Mugliismereten. De mgsem ez jön ki a számon.
- A nyáron megtudtam, hogy apám halálfaló volt. Igazából már a csillaglesőn is tudtam, mert ott volt az álarcosok között, farkasszemet néztünk egymással, csak nem akartam róla tudomásul venni. Szerettem apát, vagyis most is szeretem, szóval...most eléggé össze vagyok zavarodva. Volt, mikor azon gondolkodtam, dobom a Bailey nevet, csak hát..szeretem. A nevet.  Khm...oké, kínosra sikeült a dolog, de ma már ez is belefér. Egy újabbat sikoltok, mert a lépcső hirtelen lefele indul meg elég nagy sebességgel, majd hirtelen megáll. De nem ám két emeltt között, hanem egyenesen a folyosók szintjén!
- Na, a végén még kiderül, hogy terápiás lépcsők!  Nevetek fel hirtelen a megkönnyebbüléstől. Még nem tudom, hogy attól érzem e könnyebbnek a szívem, mert talajt érek, vagy attól, hogy ezt hangosan kimodtam valakinek. MIndenesetre el is álmosodtam tőle, és amúgy is lassan takarodó. A kezem a vállára rakom, hogy elbúcsúzzak.
- Hát...egy élény volt, igazán. Egyébként Sandy voltam.  Na jó éjszakát szöszi!
Gyorsan tűnök a folyosó egyik kanyarában, hogy minél hamarabb a párnámba fúrhassam az arcom. Talá egy kicsit csendben pityergek is, ha úgy érzem majd jól esik.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT, A HELYSZÍN SZABAD!