Az amazóniai őserdő

hát ez egy dzsungel


Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 10-11.

outfit

Jó volt kilépni a fák közé megint. Éreztem a nedves talaj különös aromáját s a pára vizes ült meg a bőrömön. Ott bolt az arcomon, a homlokomon, mintha csak izzadnék egy hosszú séta után. Valójában ennyit még bőven bírtam volna, ha nem mar meg az a kígyó és nem úgy vonszolom magam után a lábamat vagy éppen ugrálok egy lábon, amíg csak bírok. De amúgy is közeledett az este, a fák lombjai között már nem sütött át a nap, helyét borult szürkület vette át. Fény nélkül pedig veszélyes egy erdő közepén mászkálni. Ezt már megtanultam.
- Hát ázsiai vagy és elég fehér a bőröd. Nem sok hozzád hasonló fordul meg errefelé – mondta.
Válaszként mordultam egyet. Nem szerettem, ha ázsiainak neveznek. Legjobb esetben is csak félig voltam az, de ha valaki meglátná az apám barna szemeit, a fekete hajának őszülő tincseit, nem merhetne rá megesküdni, hogy mindezt nem tőle örököltem. Ráadásul a Próféta is folyamatosan „Nathaniel Forest kínai szeretőjének” nevezett meg. Ha volt valami, amit gyűlöltem, akkor az ez volt. Bath-ban születtem, angol állampolgárként. Az anyám volt ázsiai és nem én. Pedro persze mindezeket nem is sejtette. A mandulavágású szemek minden bizonnyal megtévesztették. Engedd el, O'Mara! Ázsiai vagy és kész! A hang úgy röhögött bennem, mintha muszáj lenne. Beleborzongtam az orgánumába.
- De jó nekem. Olyan vagyok, mint egy különleges sajt... – sóhajtottam fel már-már szánalmasan. Mindig így éreztem magam, ha valaki szépnek, másnak, feltűnőnek titulált. Talán csak zavarban voltam, ám ezt én magam nem tudtam behatárolni... Ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy Pedro részéről ez bók vagy csak megállapítás.
- Nézd, ott fel tudjuk állítani a sátrat – mondta. A tekintetemmel követtem az ujja vonalát. Egy kupac fa volt ott, de talán leheletnyivel kevésbé sűrűn álltak, mint máshol. Mondjuk engem épp eléggé megrázott a sátor szó ahhoz, hogy ne tudjam rendesen felmérni. Reméltem, hogy Pedro majd hatalmas levelekből készít nekünk szállást, mint a kalandregényekben. Csalódott sóhajjal indultam arra, persze közben azon agyaltam, hogyan tegyem tönkre a sátrat, hogy a következő este már ne abban aludjunk.
-  Estére pont jó szálláshelynek tűnik, reggel meg majd kitaláljuk, hogy merre haladjunk tovább – folytatta, de nem igazán figyeltem rá.
Hamarosan felállította a sátrat, amiből azt szűrtem le, hogy az erdőnek épp egy olyan pontján voltunk, ahol működik a mágia. Nem volt talán stabil, de a sátor állt. Az elém kerülő vizes palackból hatalmasakat kortyoltam, hogy aztán bemásszak a sátorba. Ez nem volt olyan csillivilli, mint amilyet Nat akart velem elcipeltetni. Ez kicsi volt, egy lámpással és két hálózsákkal.
- Pihenek - szóltam ki Pedronak, miközben lerúgtam a cipőimet és benyomtam magam a kék színű hálózsákba. Nem tudom mikor vagy hogyan aludtam el, de egyszer csak minden sötét volt, néma és békés. Átadtam magam az álmatlan alvás ölelésének. Az sem érdekelt, ha megmászna egy hatalmas, szőrös pók vagy bemászna egy kígyó a fekhelyemre.
Akkor keltem, amikor valami reccsent odakint. A sátor falán a reggeli fények betörtek... Igazából nem is figyeltem, itt van-e Pedro mellettem. Csak megfogtam a pálcámat és a következő reccsenés után kimentem. Olyan volt, mintha valaki mászkálna odakint, de talán csak a hirtelen túlzottan is felerősödő mágikus erő szórakozott velem. Éreztem, hogy jobban jelen van, mint egy éjszakával korábban, amikor felállítottuk a sátra. Alighogy kiléptem a pálcám végéből szikra hullott... Ez a hely már nem volt alkalmas varázslásra.

Nueva Aventura


2001.07.10.-11.

Elliot

Nehéz volt eldönteni, hogy ez a halálos meleg volt-e most jobb vagy jobban bírtam volna, ha inkább halálra fagyok valahol. Szerettem Dél-Amerikát, de azt én is beláttam, hogy a meleggel néha nehéz felvenni a harcot. Nem hiszem, hogy olyan rengeteget gyalogoltunk volna mióta magunk mögött hagytuk azt a törzset, de mégis elfáradtam és nagyjából a hálózsákomon kívül semmi sem érdekelt.
Azért igyekeztem ettől függetlenül éber maradni legalább addig míg Elliot el nem aludt. Nem kellene, hogy még egy kígyó megmarja vagy megcsípje valami olyan rovar, ami azt sem tudom, hogy létezik-e egyáltalán vagy sem. Lehet, most egy kicsit én is paranoiás voltam, de a tény, hogy ilyesmi soha nem történt velem – pedig több ezerszer jártam már a világ ezen részén – azért egy kicsit elgondolkodtatott. Talán direkt történnek ezek a dolgok? Vagy Elliot csak szimplán vonzza a bajt?
Nos, erre gondoltam akkor is, amikor nem sokkal később felébredtem. Már azt sem tudom mikor aludtam el, de csak azután próbáltam egyáltalán pihenni, hogy hallottam Elliot egyenletes légzését. Erre most, mintha alig telt volna el öt perc már magamhoz is tértem. Odakintről hallottam hangokat és Elliot nem volt a hálózsákjában.
– Elliot, ébren vagy? –kérdeztem, miközben kimásztam nagy nehezen a sátorból. Elég kába voltam még, de azért felfogtam, hogy ezek a furcsa recsegéshez hasonló hangok valahonnan kintről jönnek. Nem tudom, hogy Elliot mondott-e valamit, de láttam az alakját a sötétben és azt is, hogy a pálcája csak erőtlen szikrákat szór a föld felé.
– Hát, úgy tűnik itt már nem sokat ér a pálcánk – mondtam és közben próbáltam elnyomni egy ásítást. Valamennyire lehűlt a levegő, de még mindig nyomottnak éreztem az időt és tudtam, hogy ebből később még nagy esőzés lesz. Valószínűleg olyan sáros lesz a talaj, hogy nem nagyon fogunk tudni megállni majd az elkövetkezendő napon pihenni sehol sem. Hát igen, az esőerdők már csak ilyenek. – Mi volt ez a hang? – kérdeztem, mikor hallottam azt a recsegést megint, amit már bentről is hallottam. Eddig abban a hitben voltam, hogy csak Elliot mozgolódása lehet az. De úgy tűnt, hogy ez valami más volt és attól tartottam, hogy itt már egyáltalán nem leszünk biztonságban. Talán tényleg okosabb lett volna még most tovább állni, de annyira fáradt voltam, hogy erre gondolni sem tudtam. Csak azt reméltem, hogy nem most akar ránk támadni egy másik törzs, mert akkor inkább megadom magamat, csak hadd aludjak legalább egy órát még.

hát ez egy dzsungel


Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 11.

outfit

Remegve ácsorogtam a sátor előtt. A varázslat, ami olyan hirtelen jelent meg az erdő ezen pontján most ott lüktetett az ereimben, vont volna magával messzebbre. Csakhogy a lábam még túlságosan fájt ahhoz, hogy csak úgy meginduljak. Így előre nyújtottam a kezemet, mintha a tenyeremmel akarnám kitapintani a mágia apró szálait… valójában azonban koncentráltam. Lehunytam a szemem, hogy érezzem a rezgéseket, amik talán éppen most vezetnek el a romok irányába. Mégis honnan máshonnan származna ilyen erő? Vágytam, vágytam még előrébb.
– Elliot, ébren vagy? – ekkor fogtam fel, hogy Pedro beszél hozzám. Nem kétség, hogy korábban tette fel a kérdést, csak kellett egy pillanat, hogy eljusson a tudatomig. Furcsa szürkület volt, talán látta, ahogy a pálcám villan egyet, de varázslat nem történik. Felé fordultam, hogy találkozzon a tekintetünk.
– Megváltozott körülöttünk a mágia ereje – válaszoltam csendesen, nem törve meg az erdő némaságát. Még én is úgy éreztem, hogy ezeknek a fáknak, ezeknek a bokroknak olyan hatalma van, amiről egy egyszerű varázsló még csak álmodni sem mert. Mi itt vendégek voltunk a múlt egy olyan apró darabkájában, ami felülmúlt minket. Ha jól bántunk vele, talán megmutat valami újat, ha rosszul akkor pedig nem is biztos, hogy élve ússzuk meg ezt a kis kalandot. Vajon Pedro érezte ezt vagy csupán bennem tudatosult?
– Hát, úgy tűnik itt már nem sokat ér a pálcánk – mondta, mire én csak lassan bólintottam válaszként.
A pálcát tartó kezem mozdult is, hogy egyetlen fegyverem a helyére csúsztassam a farzsebemben. Valamikor ekkor bukkanhatott fel a nap a távoli horizonton, mert a szürkületet hirtelen aranyszínű fény váltott fel. Az erdő pedig, mintha életre kelt volna. Körülöttünk zajok és reccsenések hallatszottak.
– Mi volt ez a hang? – kérdezte Pedro. Leengedtem az előre nyújtott kezemet és felé fordultam, megvártam, hogy a tekintete rám fókuszáljon, hogy együtt próbáljunk meg megoldást találni, ha esetleg egy jaguár próbálná ránk vetni magát… vagy ha a szomszédos kannibáltörzs akarna minket ma megenni.
– Ez csak egy erdő, Pedro. Egy öreg, bölcs erdő, tele mágiával. Nem kell minden zajtól megijedni – közöltem és elindultam előre, hogy a sátorból kihúzzam a hátizsákomat és elkezdjek készülődni a tovább indulásra. Ha más haszna nem volt ennek az ébredésnek, hát az, hogy minél előbb útra keljünk.
Alig, hogy behajoltam az éjszakai szállásunkra megszédültem. Éreztem, hogy a térdhajlatomban végig lüktet a fájdalom. Nyeltem egyet, megráztam a fejemet és feldobtam a vállamra a táskát.
– Tovább kell mennünk. Arra – közöltem és egy alig két méterre álló fa felé böktem. Egészen meghajlott a törzse, mintha csak jelezni akarta volna, hogy erre menjünk tovább… de ha nem is lett volna így a mágia szinte a fülembe súgta a helyes irányt. Hát ez volt az én különleges képességem és most már Pedro is biztosan sejthetett, hogy nem csak vaktában bököm ki merre kell haladnunk.
Már majdnem neki álltam bontani a sátrat, de akkor újabb reccsenés jött a fák közül… majd valami kiáltás hangja hallatszott. Ösztönösen hátráltam Pedro felé, úgy hogy a táskám neki ütközött. Újabb reccsenés, ez már konkrétan léptek zaja volt, mert mind sűrűbben, mind hangosabban tört elő a fák közül.
– Bassza meg… – előrángattam egy kést a zsebemből. Egy olyan kést, amit nem kellett volna magamnál tartani, mert túl veszélyes volt, mégis elraktam még odahaza. A leveleket figyeltem, hogy honnan jönnek a hangok. Készen álltam rá, hogy azonnal hozzá vágjam ahhoz, aki onnan lép ki.

Nueva Aventura


2001.07.11.

Elliot

Lehet, hogy egy kicsit paranoiás voltam magamhoz képest, de sosem tartottam jó jelnek, ha fura hangokat hallottam egy erdőben. Mármint ki tartja az ilyesmit normálisnak? Ráadásul én hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, az életem kilencvenöt százalékát hasonló helyeken töltöttem, bár lehet, hogy Angliában kezdtem már berozsdásodni. Azonban ez annyira nem lepett meg, tényleg túl sokáig nem vettem részt semmilyen kalandban, hiányzott és talán kezdtem beleőrülni abba, hogy otthon kell ülnöm. Anyám vádaskodó tekintete csak a hab volt a tortán.
De most nem igazán akartam foglalkozni az otthoni problémákkal, elvégre itt voltam Dél-Amerikában. Ilyenkor mindig kicsit olyan volt, mintha tényleg hazatértem volna – hiába, én ide tartoztam és nem Angliába. Furcsa, hogy a családomból én vagyok az egyetlen aki így érez valószínűleg. Mégis most jobbnak láttam az itteni helyzetre koncentrálni és reméltem, hogy nem fogok a fáradtságtól elájulni, mert Elliot szerint tovább kellett mennünk.
–  Tovább kell mennünk. Arra –közölte és egy hajlott fatörzs felé mutatott.
–  Rendben –bólintottam, de nem adtam hangot annak, hogy fáradt vagyok és szerintem nem fogunk sokáig jutni. Elliot láthatóan tudta, hogy merre kell mennünk és én bíztam benne. Nem ismerem ugyan annyira, de valahogy azt az érzést keltette bennem, hogy most pontosan tudja, hogy merre kell mennünk. És elsődlegesen ez az ő kalandja volt, tehát gondoltam ez talán nem véletlen.
Odamentem, hogy segítsek neki elbontani a sátrat, de akkor megint hallottam a reccsenést, amit az előbb is. Meg mertem volna rá esküdni, hogy nem vagyunk egyedül, bár Elliot szerint ez egy erdő, ahol vannak fura hangok. Hát igen, fura hangok vannak, de a léptek és a fura hangok között van különbség.
–  A rohadt élet –motyogtam, persze pont egy olyan helyen támadnak ránk, ahol a pálca már nem sokat ért. Magamhoz rántottam a táskámat, miközben hallottam, hogy Elliot is káromkodik és elővettem az egyetlen fegyvert, ami nem a pálcám volt, de mindig magamnál tartottam. Csak egy normál kés volt, amit még a legelső dél-amerikai kalandom előtt szereztem, de hasznosnak tűnt, főleg jelen pillanatban.
Az eddig lépéseknek tűnő zajok erősödtek, mintha futottak volna felénk és Elliot is hátrált. Láttam, hogy az ő kezében is kés csillan, de természetesen azon voltam, hogy megvédjem. Azért nem lenne jó, ha nagyobb bajba kerülnénk, mint amiben alapban is vagyunk. Hirtelen nem is éreztem magamat már annyira fáradtnak.

hát ez egy dzsungel


Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 11.

outfit

Húzz el a francba innen, O’Mara! A hang szinte fenyegetően súgta a tényeket, miközbe Pedro már ott volt mellettem, hogy a sátrat bontsa. Igen… a sátrat. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy Nathaniel Foresttel valami furcsa, távol kapcsolatban állnak. Egyáltalán nem az a vászondarab volt a legfontosabb, sőt ami azt illeti, inkább rohanni kellett volna. Ezért is kaptam elő a bicskámat, hogy egyetlen fegyverként legalább azt tartsam magam elé.
– Ezek tudnak köpőcsövezni, mi? – kérdeztem Pedrot, majd megfogva a karját, miután ő is káromkodott egyet, elkezdtem magammal hátrafelé húzni, erőteljesen fülelve, hogy esetleg meghallom az ominózus hangot. Hoppanálni akartam, mert azt kellett volna ahhoz, hogy innen egész egyszerűen tovább jussunk… sérülés nélkül. Erre azonban semmi lehetőség nem volt. A mágia zavaros volt s ellenséges, nem tűrte meg, hogy irányítsuk vagy részesüljünk belőle. Voltam már ilyen helyeken, ám kevésbé sérülten és sokkal felkészültebben.
Valami hangosabban recsegett ropogott a szemközti susnyásban. A levelek őrült módon mozgolódni kezdtek és megint hallható volt, ahogy valaki rálép egy kiszáradt ágra. Erre nem csak, hogy összerezzentem, de a szívem is vadabbul kezdett kalapálni a mellkasomban. Kit érdekelt már, hogy az imént még lüktetett a lábam a fájdalomtól… már csak rohanni, rohanni akartam még inkább.
– Azt hiszem, most van itt az ideje annak, hogy FUTÁS! – Kiáltottam el magam, de közben fogtam Pedro karját és úgy kezdtem el szaladni. Rohanj, O’Mara, menekülj, mint egy gyáva féreg… A hang úgy kántált bennem, mintha csak bűntudatot akart volna kelteni, de hiába… neki erre nem sok esélye volt abban a helyzetben. Mentenem kellett a seggemet, hogy még a karomba tarthassam Noah-t, hogy csókolhassam Natot, hogy ölelhessem Adát és Kis Natot, hogy elvihessem vásárolni a Roxfort előtt Averyt.
Hallottam, hogy mögöttünk valami mozgolódik… sőt sokkal inkább valakik. Csakhogy én szálkásabb és erősebb voltam, jobban bírtam a futást s persze Pedroból sem néztem ki kevesebbet, ezért hát rángattam magam után még vagy fél-egy órán át. Addigra csendesedett el körülöttünk annyira az erdő, hogy már tudtam: egyedül vagyunk. Az egyetlen bibi csupán az volt, hogy elvesztettem az irányt… elvesztettem a mágia furcsa kis fonalát, amit máskor olyan könnyen követtem. Lihegve dőltem előre, megtámaszkodva a térdeimen… majd egyszer csak remegve féltérdre rogytam. A fájdalomnak megadta magát a megmart lábam. Ezzel a tempóval nem sok esélyem volt, hogy gyógyuljak.
– Nincs sátrunk… nincs vizünk… nincs kajánk… és nincs hálózsákunk sem… – állapítottam meg lihegés közben, ahogy a tenyerem az avaros talajra érkezett. Nedves volt, mintha nem rég esett volna erre az eső. – Kezd ez a kis kaland egyre bulisabbnak tűnni… – nevettem fel magamhoz képest keserűen. Aztán megkapaszkodva Pedro karjában szépen felhúztam magam a földről. Nem adhattam fel, nem engedhettem meg magamnak egy pillanatra sem, hogy gyengének tűnjek.
Megköszörültem a torkom, hogy körbe nézzek, de még csak ötletem sem volt, hogy merre tovább. Így megindultam előre, hátha elkapom újra azt az érzést.
– Na haladjunk… – Tettem hozzá, majd összezárva a bicskámat, bedugtam a zsebembe.

Nueva Aventura


2001.07.11.

Elliot

Nem tudtam, hogy az üldözőink köpőcsövezni is tudnak-e, így Elliotnak erre a remek kérdésére nem tudtam válaszolni. Azt nem nagyon értettem, hogy ebben a pillanatban miért éppen ezt tartotta fontos megvitatnivalónak, mert igazából az fontosabb volt, hogy húzzunk el onnan minél gyorsabban. Kit érdekelt, hogy mindenünk odavesz, amire szükség lett volna még a kalandunk további részére? Engem ugyan nem, azért az életemet jobban szerettem, mint a vizespalackomat.
–   Azt hiszem, most van itt az ideje annak, hogy FUTÁS! – mondta Elliot, miközben én a magam részéről még káromkodtam egy sort, de egyet kellett vele értenem. A mágia annyira labilis volt itt, hogy a futáson kívül nem maradt semmi esélyünk sem. Nem baj, én megszoktam az ilyesmit, Elliot pedig meglepő módon olyan gyorsan futott, hogy hamar magunk mögött hagytuk a fura alakokat. Vagyis nem is tudom, hogy kiket, nem néztem hátra, pedig lehet akkor meg tudtam volna állapítani, hogy van-e köpőcsövük vagy sem.
–  Mi a szar volt ez az egész? – kérdeztem, bár tudtam, hogy Elliot erre nem fog tudni válaszolni. Valahogy azonban kezdett az a sötét érzésem lenni, hogy a mi kis megbízónk elhallgatott valamit Elliot elől. Nem vagyok alapban paranoiás, de ez most enyhén szólva is furcsának tűnt, ha lesz még egy ilyen, akkor majd Elliotnak is szóvá teszem, de jelenleg voltak nagyobb problémáink is.
– Nincs sátrunk… nincs vizünk… nincs kajánk… és nincs hálózsákunk sem… Kezd ez a kis kaland egyre bulisabbnak tűnni… – mondta Elliot, keserűen felnevetett, miközben a karomba kapaszkodva felhúzta magát a földről. Mintha hirtelen ő is elvesztette volna a képességét, hogy pozitívan lássa a dolgokat. Eddig azért elég derűs volt, még a kígyómarás ellenére is.
–  Hát, lehetne ennél rosszabb is – mondtam, nem mintha ez megnyugtatónak hatott volna. Mindenesetre megveregettem a vállát. –  Túlélted a kígyómarást, ez már gyerekjáték lesz – tettem hozzá bíztatásként. Magamban meg arra gondoltam, hogy túléltem Szibériát és nem egyszer majdnem szomjanhaltam, mert annyira a küldetésre koncentráltam, hogy megtaláljam a kincseket. Ez a kaland sem más, mint bármelyik kincsvadászat, amin részt vettem, tehát ugyanúgy túl is fogom élni, meg Elliot is.
– Na haladjunk… – mondta végül, de sejtettem, hogy most már jobban szeretné, hogyha vége lenne a kincskeresésünknek.
–  Tudod még, hogy merre kell mennünk? Úgy tűnt az előbb, hogy pontosan tudod merre kell mennünk, de már messzebb vagyunk a táborhelyünktől – mondtam, de azért követtem. Valószínűleg Elliot meg fogja találni a helyes utat, akkor is, ha az egy kis kitérővel jár majd. Remélem, hogy nem fognak megtámadni minket megint, nem bírnám ha köpőcsöveznének ránk.

hát ez egy dzsungel


Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 11.

outfit

A lábamban lüktetett a fájdalom tovább is, de megpróbáltam összeszedni magam. Még ki kellett tartanom, hogy minél gyorsabban hazamehessek és a kezembe foghassam Noah-t. Talán el sem kellett volna jönnöm erre az egészre… de közben tudtam, hogy nem ülhetek már a seggemen, nem várhatom a csodát tovább, egyszerűen élnem kellett a magam életét, mielőtt elsikkad, mert állandóan csak vágyakozom valami többre, valami jobbra. Most itt vagy, ezt élvezd, te marha… – emlékeztettem magam a saját kedvenc megjegyzéseim egyikére, miszerint nincs értelme majdokra várni, ha egyszer itt van a most.
– Mi a szar volt ez az egész? – kérdezte Pedro, mire apró vigyorra húzódtak az ajkaim. Ami első válaszként jutott az eszembe az az, hogy: ez itt az élet, Bajszikám. A szavakat azonban nem mondtam ki, inkább lehunytam a szememet és próbáltam arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban visszanyerjem az erőm. A lábamból, mintha a kígyó mérge végig siklott volna minden tagomon úgy remegtem.
Hangosan fújva ki a levegőt húztam ki magam. Megmozgattam kicsit a fájós lábamat, hogy összeszedjem magam, aztán elnéztem a távolba, várva, hogy megtaláljon a mágiának ez a furcsa ereje, ami itt ült meg a fák között. Csakhogy olyan volt, mintha egy fuvallat tovább lendítette volna messze tőlem, mint annyi minden mást is… az is csupán képzelgés lett volna, mint a boldogság, amit magaménak hittem hosszú hónapokon át? Nem adhattam fel, kutatnom kellett.
– Hát, lehetne ennél rosszabb is – közölte Pedro és megpaskolta a vállamat. Bíztató volt, de már régen nem másokból merítettem az erőmet. Sok minden tartott életben, a bosszúvágy, a gyerekeim. – Túlélted a kígyómarást, ez már gyerekjáték lesz.
Bólintottam és kihúztam magam ismét, mintha visszanyertem volna az önbizalmamat. Igaza volt, túlélő vagyok. Nem ez az első, hogy felszerelés nélkül ragadtam egy erdőben, sőt nem is ez az első, amikor halálos sérülést szereztem. Valószínűleg akkor is túléltem volna, ha a törzs tagjai nem segítenek… csak másképpen. Nehezebben. Végig csináltam volna, mert volt mibe kapaszkodni, nem úgy, mint annak idején, mikor majdnem éhen haltam ott a fák között Romániában.
Megindultam hát előre. Nem tudtam merre, csak egy szimpatikus fa felé. Nem éreztem semmit, nem éreztem az apró regés hullámot, ami elvezethetett volna a mágia forrásához… gyanítottam, hogy szórakozik velem ez az erdő.
– Tudod még, hogy merre kell mennünk? Úgy tűnt az előbb, hogy pontosan tudod merre kell mennünk, de már messzebb vagyunk a táborhelyünktől.
Nem álltam meg egy percre sem. Már megtanultam, hogy gyengeséget mutatni a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet. Fájhat akármennyire is, erősnek kell lenni, be kell bizonyítani, hogy engem semmi és senki sem győzhet le. A fájdalom úgyis elmúlik.
– Azon vagyok, hogy rájöjjek– válaszoltam szinte suttogva. Most nem akartam a hangommal megtörni az erdő gyanús csendjét. Szükségem volt arra, hogy felvegyem a fák rezgését, mindazt, ami körbe vesz minket.

2001. július 18.

Nem gondoltam volna, hogy kishíján hét napba fog kerülni visszatalálni az ösvényre. Azalatt növényekből szereztük a folyadékot, bogyókat, kígyót és egyéb gusztustalan élőlényt ettünk s hatalmas levelekből építettünk sátrat. Bár mindennap eszembe jutott Noah finom kis bőrének érintése, a gyerekek mosolygó arca, de szép lassan átadtam magam teljesen a kalandnak. Élveztem ezt az egészet, amit valószínűleg Pedro nem értett, de nekem ez egy kiszakadás volt, egy új kezdet.
Már nem is tudtam igazából milyen nap van, csak a kezembe vontam a tűzből kivett korommal egy x-et megint. Nagyon mocskos voltam amúgy is, nem számított ez. Nyolcadik napja voltam az erdőben és két nap múlvára ígértem magam haza… ami azt jelentette, hogy legkésőbb holnap reggel meg kellene próbálnunk kikeveredni az erődből. Erre nem sok esélyt láttam… de végre… végre éreztem a bizsergést, ahogy a levelek között kibukkant egy hatalmas kődarab. Nem volt természetes, ember építette alkotás volt. Talán egy épület része lehetett valamikor, mert mostanra nem volt több egy kupac kőnél.
– Ez az… – suttogtam és megérintettem az ujjammal a finoman megmunkált építmény. Hirtelen erősen csapott arcon a mágia, mintha viharos szél lenne. Csak mentem, mentem előre a fájós lábammal, a kiszáradtságtól lüktető fejemmel. Már nem volt kérdés, nem volt semmi nehéz, csak mentem előre.
Nagyjából félóra volt, hogy elérjük a tovább épületeket. Na ez már templomnak tűnt… de nem láttam semmit, ami kincsnek tűnne. Mást viszont igen… árnyalakokat, amiktől ösztönösen hátrálni kezdtem. Már nem volt a szalag a csuklómon, mégis olyan könnyen találtak rám. Remegve ütköztem neki Pedronak.
– Be kell jutnunk a romok közé – mutattam egy viszonylag egybe maradt épületrészre. Innen egy hatalmas lépcsősor vezetett felfelé, talán ott volt egy ajtónyílás így. Így hát megindultam fel.

Nueva Aventura


2001.07.18.

Elliot

A felszerelés hiánya szerencsére nem okozott nagy törést a kalandunkban – ami azt illeti Elliot még meg is lepett azzal, hogy mennyire könnyen tudott alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A magam részéről nem volt nehéz megszokni a gondolatát annak, hogy napokig nem eszünk majd rendeset és talán ivóvizet sem találunk, hiszen azt hiszem, hogy voltam már ennél rosszabb helyzetben is. De még így is szerencsésnek nevezhettük magunkat. Hét nap szenvedés után megtaláltuk a megfelelő ösvényt. Egészen pontosan Elliot volt az, aki megtalálta.
Nem tudom, hogy miféle hatodik érzéke lehetett, de nem is kérdőjeleztem meg. Talán valami különleges képessége van, amivel érzi, hogy merre találhat meg mágikus tárgyakat. Nem tudhatom, de hallottam már ilyesmiről, tehát éppenséggel nincs kizárva. Viszont egyre jobban kezdett foglalkoztatni, hogy mégis mit keresünk pontosan. Az a fazon nem mondott nekem túl sokat, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Ez a kaland csak egy jó fedősztori volt ahhoz, hogy végre elszakadjak Angliától. Tudom, sokan nem értik, de az a hely képes teljesen megőrjíteni attól függetlenül is, hogy ott töltöttem majdnem az egész gyerekkoromat.
Még itt az erdő közepén is jobban otthon éreztem magamat, mint anyám közelében. Hát igen, a mi kapcsolatunk sem lesz már a régi, de azt hiszem felesleges is lenne megértenem, hogy miért alakult így az egész. Igen, hibáztam akkor a háború alatt, mert későn értem oda. Nagy veszteségek érték a családunkat, de mégis miért rágódjak a múlton? Santiago sosem lesz már a régi és Sofia sem fog soha visszatérni közénk. Lehet, hogy én túl racionálisan kezelem ezt a témát, de mégis kezdem úgy érezni, hogy nem érdemlem meg azt a fajta mérhetetlen dühöt, amit anyám érez irántam.
Már nem tudtam milyen nap van, Elliot sem valószínűleg, de hát ezekben a kalandokban éppen ez a jó. Nem kell az időre gondolni vagy legalábbis én nem gondoltam rá. Elliot talán éppen ekkortájt „fogott szagot”, eljutottunk egy kődarabhoz, ami egyértelműen emberek (varázslók) munkájának tűnt. A természetben ilyen csak úgy nem fordul elő és ki tudja, hogy még mi minden van itt az erdőben elrejtve?
–  Ez az… – mondta Elliot, miközben a kezét a kő sima felületén nyugtatta.
–  Ezek szerint jó úton vagyunk? – kérdeztem reménykedve, már tényleg jó lett volna valami kézzel fogható kincset látni. Érezni lehetett a mágia erős jelenlétét a levegőbe, Elliot pedig elindult egyenesen előre. Szó nélkül követtem és hamarosan további építményeket pillantottunk meg a fák között.
Eljutottunk egy tempolmhoz, valamikor biztosan hatalmas építmény lehetett, most elég romosnak tűnt. Éreztem a bizsergést a végtagjaimba, ez volt az én terepem, habár azt nem tudtam pontosan, hogy merrefelé lehet a kincs, az Elliot terepe volt.
– Be kell jutnunk a romok közé – hallottam Elliot hangját.
–  Mutasd az utat, itt leszek mögötted –válaszoltam, majd mikor elindult valóban követni kezdtem. De valami furcsa volt, az itteni mágia ismeretlen volt számomra is, akkor is, hogyha ez tulajdonképpen az én kultúrám része volt. Nem tudtam, hogy Elliot érzi-e, de eddig úgy tűnt, hogy nagyon érzékeny az ilyen dolgokra, úgyhogy minden bizonnyal igen.
–  Érzed ezt, Elliot? Szerintem itt valami nincsen rendben… –magyaráztam, de ahogy egyre közelebb értünk a templomba olyan érzésem volt, mintha egyre sötétebb lenne. Elliot alakja elveszett ebben a sötétségben és teljesen olyan érzésem volt, mintha magamra maradtam volna. Alapvetően nem féltem az egyedülléttől, már megszoktam, de ez a hely valahogy négyszeresére erősített minden érzelmet és most nem volt jó érzés belegondolni abba, hogy igazság szerint semmim nincs az életben a kalandvágyon kívül. Megráztam a fejemet és mentem tovább arra, amerre Elliotot sejtettem.
–  Elliot? –kérdeztem, de választ nem kaptam egyelőre és ez egyáltalán nem tűnt jó jelnek.

hát ez egy dzsungel


Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 18.

outfit

Azt hittem a fák között ragadok, azt hittem nem láthatom többé Noah kis arcát, vagy nem sétálgathatok az Abszol úton Avery tankönyveit cipelve, hogy közösen készüljünk az új tanévre. Minden, amit mostanában megszerettem egyszerűen kezdett álomnak, egyszerű vágynak tűnni csupán. Néha-néha megérintettem a nyakamban lógó „Minden” feliratos nyakláncot, remélve, hogy végre jön az én megmentőm, elvisz innen és újra ölelhetem a gyerekeket. Az a kő, amit találtunk és minden bizonnyal egy régi épület utolsó emléke volt, mégis olyan volt, mint a messiás, ami egyenesen a fény felé vezet.
– Ezek szerint jó úton vagyunk? – kérdezte Pedro, én pedig közben elhúztam a kezemet a kőről. Egyszerű bólintással jeleztem, hogy igen… igen, a lehető legjobb úton vagyunk. Nem akartam beszélni, egy kicsit nem. Olyan dolgok hatása alatt voltam, amiket nem tudtam megmagyarázni egész egyszerűen. Egyszerre voltam megkönnyebbül, mégis aggódó. Eddig is veszélyes volt az erdő, de egy ilyen helyen csak még inkább az lehetett. Noahért élnem kell – próbáltam bíztatni magam, szinte tudva, ez még nekem nem a vég.
Amint elindultunk a templom felé, s annak hatalmas lépcsőjére léptünk, éreztem a mágia hatalmát. Régi volt, nyers, zabolázhatatlan és olyan erőteljesen nehezedett a mellkasomra, mintha egyetlen dolgot akarna: összeroppantani az egész testemet.
– Érzed ezt, Elliot? Szerintem itt valami nincsen rendben… –mondta Pedro. Igaza volt, valami nem volt rendben, mégis ezt kellett tenni a kincsért és azért, hogy végre mindketten hazamehessünk.
– Készítsd fel az elméd… ez most nem fizikai csata lesz… – suttogtam, ahogy odabent a rom zártabb részében ránk telepedett a sötétség. Tudtam, hogy a gyengepontjaimat fogja kinézni magának és rájuk tapad, addig kínozva, míg bele nem roppanok. De nem adhattam fel. Kicsit az egész mágia, ami itt uralkodott arra emlékeztett, amit még Esmével találtunk még ott Londonban.
A sötétben hideget éreztem, mintha a párás levegő, ami odakint volt nem tudna behatolni ide. Aztán egyszer csak elveszett Pedro illatát, ami még az erőd nedves bűzében is olyan felismerhető volt, hiába volt izzadt és mocskos, mint én. Ki akartam mondani a nevét… de nem tudtam… nem tudtam, mert megláttam őt magam előtt. Anyám állt ott egyetlen szál fehér ruhában, mezítelen lábbal. Hosszú, sötét hajába belekapott valamiféle szél, amit én nem érezhettem. Kinyújtotta felé a kezemet, én pedig olyan szívélyesen léptem oda, mintha nem tudnám, ez csak még mélyebbre fog taszítani.
– Anya… – súgtam tenyerem a tenyerébe fektettem, hogy aztán elsírjam magam. Csak most értettem, hogy az ő sorsa az én sorsom volt… sosem tudtam igazán boldog lenni, mert magamon hordtam a bélyeget, amit ő is. – El fogjuk nyerni ezt a feloldozást… – súgtam, ahogy a szemébe néztem és láttam, ahogy ő is könnyezik. Hangtalanul, kevésbé harsányan, mint én. – Megölöm mindet… – Folytattam, miközben ujjait az én ujjaim közé fűzték. Hirtelen fény villant… és eltűnt a furcsa, dohos, romos szag… nem maradt más csak az otthon illat. Az otthonnak az illata, ami soha nem lehetett igazán az enyém. Ott volt Nat és a gyerekeink… boldognak tűntek, mintha minden rendben lenne. Én meg csak álltam ott és néztem, ahogy a nappali padlóján ücsörögnek a játékaik felett. Azonnal felismertem Noah-t… a kislányt, aki nem valószínű, hogy valaha meg fog születni… de a kisarcán ott voltak Nat vonásai. Ezt a képet vágytam mindennél jobban és tudtam, sosem lesz az enyém. Talán egy másik világban, egy másik Elliotként képes lennék úgy szeretni Natot, ahogy van… és én lennék neki is igazi. De nem vagyok, tudom már egy ideje. Csak szenvedünk együtt és hiába rohannék most rögtön haza, hogy a karjaiba vessem magam, az többé nem lenne ugyanolyan, mint az elején.
Aztán meglátott Nat és felkelt a gyerekek közül, hogy elém sétáljon. Látszott, hogy már idősebb, hogy ősz szálak vegyülnek a szakállába és a hajába. Én pedig csak megérintettem, ujjaimat finoman az arcához simítsam. Nekem ő volt az igazi… tudtam, hogy ami utána jön már sosem lesz igaz és örök… de nem bántam. El kellett engednem a boldogságáért. Így mikor hazamegyek innen, még egy kicsit élvezem a társaságát, hogy aztán egész egyszerűen elengedjem egy jobb jövőbe, amiben én már csak Noah apjaként vagyok benne.
– Szeretlek… – suttogtam felé és könnyezve ugyan, de elmosolyodtam, hogy azt higgye, minden rendben. Még ez a képzelt Nat is olyan tökéletes volt, mint ő igazából. Oda akartam hajolni egy csókra, de mielőtt még megtehettem volna összeesett a földön… nekem meg elakadt a lélegzetem. Éreztem, hogy valami szorít a mellkasomban, hogy valami mindennél jobban fáj. Csak figyeltem, ahogy mozdulatlanul ott fekszik, a szemei bámulnak a plafon irányába, a gyerekek meg bőgni kezdenek a háttérben. – Én nem akartalak bántani… én nem… – hullottam térdre mellé és megfogtam a kezét. A fejemet a mellkasára hajtottam, hogy aztán zokogva, érezzem az illatát… és ne érezzem többé a szívverést, ami állandóan meg tudott nyugtatni. Úgy éreztem belehalok, belehalok ebbe a pillanatba… de közben tudtam, ha meg nem is hal, az a Nat már az életben sem lesz, aki az enyém volt valamikor. Összeszorítottam a szemeimet, hogy csak a teste melegét érezzem, semmi mást… nem akartam ilyennek látni.
A körülöttem lévő világ szertefoszlott. Már csak a sötétben térdeltem annak a kegyetlen templomnak a belsején, ami pontosan megmutatta, miféle veszteség ér éppen… miféle veszteség lesz az, amit meg kell élnem még ebben az életben. A jobb kezemet a szívemre szorítottam, mert úgy éreztem minden dobbanás fáj. A hangos zokogásom töltötte meg egyedül a teret… de mintha valami más motoszkálást is hallottam volna. Nem érdekelt… képtelen voltam mozdulni. Kellett egy pillanat… kellett egy pillanat, hogy megértsem ez csak egy álomkép volt, hogy Nat illata, testének érintése csupán az emlékeimben olyan élénk. De közben tudtam: ez itt a jövő. Ez a jövőm, mert ezt érdemlem.
Ahogy a könnyek látni engedték lenéztem a padlóra… előttem egy apró aranyfigura hevert, amiből gonosz mágia áradt. Hát ez okozta… és éppen ezt kerestük. Valahogy tudtam egyszerűen, ahogy a megbízom is megmondta.
– Fernando… megvan…

Nueva Aventura


2001.07.18.

Elliot

Nem tudom, hogy ez a rom milyen erőkkel bírt, de egyáltalán nem volt rám jó hatással. Jártam már elátkozott helyeken, de ez egészen más volt azokhoz képest. Itt mintha a romok mind-mind különböző varázslatokat hordoztak volna magukban. A sötétség nem volt megnyugtató, egyszerűen csak a hideg borsózott a hátamon tőle. Úgy éreztem, mintha teljesen megvakultam volna és biztos voltam benne, hogy elveszítettem Elliot-ot is. Nem tudom, hogy mi történt vagy hogyan, egyszerűen csak a jelenléte mintha teljesen megszűnt volna.
Hozzá voltam szokva az egyedülléthez, de amit itt éreztem az egészen más típusú magány volt. Olyan ami mélyen bennem volt, mégis próbáltam mindig elnyomni és úgy tenni, mintha nem is létezne. A sötétségben láttam dolgokat, láttam Santiago de Chilét, az otthonomat, amit ott kellett hagynom egy idióta rendszer miatt. Az apámat láttam, az arcát, azt a mély elégedetlenséget, ami miatt nem tudott beilleszkedni soha az angliai életbe. Sokban hasonlítottam rá, akkor is, hogyha ezt soha nem vallottam be neki.
– Elliot? Hallasz? –kérdeztem, de a hangom gyenge volt. A sötétség és a megannyi emlék súlya szinte összeroppantott.
– Volt már ennél rosszabb is – suttogtam magamnak, de akkor mintha a hely megváltozott volna.
A Szent Mungóban voltam, vagyis azt hiszem ez inkább csak egy illúzió volt. Elvégre hogy kerülhettem volna a Szent Mungóba? Az jelenleg éppen a világ másik vége volt, ez lehetetlen volt. De ott voltam mégis, Santiago ágya mellett, aki még mindig tehetetlen állapotban feküdt és bámulta a plafont. Ez az elátkozott hely is csak azt erősítette meg bennem, hogy soha semmi sem lesz már a régi. A bátyám már nem lesz a régi, ráadásul elég valószínű, hogy ez az én hibám nagyrészt. Késtem, tudom, hogy késtem, de nem tudok visszamenni az időbe, hogy megváltoztassam a történteket.
– Nem tudom megváltoztatni, nincs hozzá erőm – mondtam, miközben éles fájdalom nyilallt a fejembe. Ki akartam innen szabadulni, a Szent Mungó illúziója is fullasztó és idegesítő volt. Ez a hely pedig az elmémmel játszott, Elliotnak minden egyes szava igaz volt. Nem mintha kételkedtem volna benne, de tényleg igaza volt. Azt be kell valljam, hogy a fizikai megpróbáltatások egyértelműen könnyebben elviselhetőek voltak számomra mindig is. Ez az elmejáték teljesen kimerített.
Becsuktam a szememet és próbáltam mindenre gondolni, aminek nincs köze a családomhoz, vagy úgy egészében az életemhez. Tisztában voltam vele, hogy Sofia holttestét nem akarom látni ezen a helyen, éppen elég volt a traumákból. És szerettem volna úgy kimenni innen, hogy még mindig mentálisan erős embernek tartom magamat. Nem akartam többet látni, nem érdekelt a múlt, sem a jövő, csak a mai nap érdekelt és az, hogy kijussunk innen.
– Elliot! – üvöltöttem és hirtelen megszűnt minden, csak a sötétség maradt. Elliot alakját láttam a földön térdelni, nem tudom, hogy meddig jutottunk a templomban, azt sem tudtam, hogy merrefelé tudunk majd kimenni de jelen pillanatban ez nem is számított. A szörnyű látomásoknak talán vége volt, nem lehettem benne biztos, de ezt az egy tiszta pillanatot addig akartam húzni ameddig csak lehetett.
–  Fernando… megvan… – mondta Elliot és közelebb mentem hozzá. Láttam a padlón azt az aranyfigurát, ami ezek szerint a kincs volt, amiért idáig szenvedtünk. Különösen sötét és gonosz mágiát árasztott magából ez az egyetlen apró tárgy és inkább elfordítottam a fejemet róla.
– Fernandonak hívtál – mondtam döbbenten, már egészen megszoktam, hogy én csak Pedro vagyok.

hát ez egy dzsungel


Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 18.

outfit

Éreztem, ahogy az a sok keserűség egyre gyűlik és kavarog bennem. Nat élettelen tekintete már nem rám, nem a gyerekeinkre, nem a boldogságunkra, csak a semmibe révedt. Pontosan így fordul majd el tőlem, ha pontot teszünk minden végére, ha kimondjuk rendesen, hogy vége. S rajtam volt a sor, hiszen tudtam, ő akkor sem mondaná ki, ha már hosszú hetek, hónapok óta nem láttuk volna egymást. Kényelmesebb volt elfordulni, szó nélkül hagyni, minthogy szembe nézzen azzal a valósággal, ami bár rossz, de egy újfajta jövőhöz vezetett. Tudtam én, hogy nem lehetek neki az igazi, még akkor sem, ha hátra pillantva a közöttünk történtek emlékére minden olyan csodásnak, olyan valódinak tűnt… mintha csak egymásnak teremtettek volna minket. Őt talán nekem teremtették, mégsem vette észre, csak hajtott, hajtott egy olyan életet, ami hazug volt és csupa csillogás. Hogy állhatnék közé és a hírneve közé? Közé és az írás közé? Mindig is csak másodhegedűs voltam ebben a kapcsolatban, akit előrángatott, ha valamiért szüksége volt rám. Nem bántam, sok-sok hónapon át élveztem, hogy a babája lehetek. De annak vége. Meguntam. Rosszul voltam a tudattól, hogy valaki szeszélyétől, önbizalmától függjek ilyen mértékben. Bár tudom mit mondana: örökre a Natod vagyok… de igazából sosem volt a Natom egészen… csak amíg elhittem a szavait.
Véget ért a látomás és a tekintetem a furcsa, kegyetlen aranyfigurára vándorolt. Hát ez ért meg valakinek ennyit. Nem akartam újra ezeket a látomásokat mégis megérintettem a bábút, ahogy meghallottam Pedro hangját valahol a hátam mögött.
– Fernandonak hívtál – jegyezte meg, de nem néztem rá. A figurát bámultam, ahogy az ujjaim közé szorult az apró formája. Éreztem, ahogy lüktet benne az a mágia, bejut a bőröm alá. Nem számított, hiszen volt már bennem elég kegyetlenség. Ez csak szította annak a gyenge kis lángját.
– Nem ez a neved? – kérdeztem suttogva és lassan felnyomtam magam a kővel borított padlóról. Felé fordultam úgy, hogy lássam a vicces, hernyószerű bajszát, a barnán csillogó szemeket. Megkérdeztem volna mit lát… de nem mertem, mert akkor talán nekem is szavakba kellett volna öntenem mindazt, ami könnyeket csalt a szemembe. Ezúttal nem vigyorogtam. Nem szórakoztam vele, csak óvatosan érintve meg a hátát elkezdtem kihúzni a templomromból, hogy kijussunk a párás levegőre.
Nem pillantottam vissza. Nem akartam látni a helyet, ahol zokogás közben felhorzsoltam a bőrömet, ahol kék-zöld foltok csúfították el a testem. Tudtam, hogy otthon fog várni Nat és meg akar majd gyógyítani… de én csak erre a pillanatra fogok gondolni: amikor elveszi tőlem a sors. Mert elfogja, az más kérdés, hogy én mondom ki az odavezető szavakat. De meg kell tennem, hiába fogadnék még mindig neki örök szerelmet.
– Ennek a kalandnak vége, Fernando… ideje hazatérnünk – karoltam át, hogy sántítva ugyan, de szép lassan visszatérjünk az életünkbe mindketten.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!