Rúnatorony

Ó, HÁT EZ ITT MARADT!

2003. szeptember 22.

Henriette

Csendesen ültem a tanári asztal mögött, várva, hogy az utolsó tanulók is távozzanak a teremből. Az egyik könyvemet éppen becsuktam, majd a pennámat kezdtem el elpakolni. Alig vártam, hogy kimenjek végre a folyosóra, végig siessek rajta, hogy a tanáriba érve végre elővegyem a cigisdobozt az ott felejtett pulcsim zsebében. Jól esett volna most kicsit füstölögni Smith professzor társaságában a tanári végében álló ablakban, miközben az élet nagy dolgairól beszélünk. Ez amolyan szokásunk volt, mióta házvezető tanár lettem és egyre több kérdésem volt a feladat kapcsán.
Ahogy a terem kiürült, felkeltem. Nagyot nyújtózva pillantottam végig a padokon, amikben számos véset volt már. Többet között egy olyan, melyről sütött, hogy valaki oda van Smith professzorért. „Jó a segge, Smith prof.” Körülötte pedig kis szívecskék voltak, ám nem is ezen akadt meg a szemem, hanem egy ottfelejtett könyvön.
– Hm…
Közelebb léptem, belelapoztam. A mozdulat persze olyan szerencsétlen volt, hogy éppen a hátulján nyitottam ki, ahol valami hosszabb szöveg volt. Ahogy közelebb hajoltam már el is vörösödtem és nem hiába.

„Segítség elraboltak!

Segítség elraboltak, elrabolták a szívem. Nem is tudom, hogy történt egyszer csak szembe jött velem a folyosón, azzal a nagy mosollyal az arcán, úgy éreztem mintha megállt volna az idő. A csokoládé barna szemei találkotak az enyémmel, hát nem csodálatos? Ahogy beszél, és járkál fel alá, kimért de mégis könnyed. A nevetése mint a madárcsicsergés egy nyári szellőben. Miért kellet ilyen korán elrabolnia a szívemet Mr. Bolton?
H.l.F"

Újra átfutottam a szövegen, a tekintetem nehezen szakítottam el tőle, de aztán szinte azonnal hátrébb léptem. A Taniás eset óta nem igazán volt jó ötlet, hogy kislányok zúgnak belém. Azt eléggé elcsesztem. Nem kellett volna kikezdenem azzal a lánnyal.
Megköszörültem a torkomat és ahogy léptek zaja érkezett. Megpróbáltam elrejteni a pirultságomat, elnyomni a keserű múltbéli dolgokat, amik már régen nem is számítottak. Tania az Tania, már nyilván megvan valami korosztálybelivel és én csak egy fájdalmas emlék vagyok neki. Igazából állandóan szomorú volt mellettem. Így a legjobb.
– Á! Henriette. Úgy látom itt hagytál izé… valamit. – dünnyögtem, ahogy megpillantottam ki tért vissza. Nem lepett meg, mert a H.l.F. monogram egészen kevés más diákra illet volna rá. Henry le Fay ugyanis nem vette fel az órámat.

[⌘ Az bizonyos hátsó lap ⌘]

⌘ Az  bizonyos hátsó lap ⌘

☾ 2003. 09. 22. ☽

Mr. Bolton

Vége lett az órának Sage szokásosan elkápráztató volt, azzal a mosollyal az arcán, meg a nevetése is... Alig tudtam figyelni, mármint az órára úgy értem,, mindegy ebből már nem jövök ki jól. Az előző óra után én egy legendás lényekről szóló könyvem hátuljábba egy kissebb szerelmes levetelt írtam. A diáktársaim köztük én is kivonultunk a teremből. Tartottam éppen bájitanra, Smith-hez, akinek az óráján csakugyan nem fogok tudni figyelni, mert azon fogok gondolkodni, hogy Flor miért érdekli őt ennyire. Mármint tudom, hogy több van köztük csak mégis olyan hihetetlen, hogy a mogorva házvezető és igazgató helyettes, tud kedves és érzéki lenni csak a megfelelő ember kell hozzá. Szóval ha Sage és én esetleg megismerkedünk akkor köztünk is működne... végülis mindjárt 13 vagyok ő meg csak legfeljebb 29 lehet 15 év annyira nem sok, hisz Smith is lehetne Flor apja... Jó ebbe belegondolni kissé beteges de ez az igazság... Már a bájitaltan terem előtt voltam mikor vettem volna elő a könyvet, hogy olvassam tovább.
- A könyv... Sage... egyhelyen.. Merlinree!- Azzal a lendülettem vissza fordultam és siettem fel a rúna tornyba, ami szerencsére a közelben volt. Befordulok a terembe. A könyv ki van nyitva Sage meg ott áll felette és valószínüleg elolvasta. Lefagytam, nem tudtam közelebb menni.
– Á! Henriette. Úgy látom itt hagytál izé… valamit. – Mondta azthiszem kissé zavartan.. Meg is értem most olvasott el egy szerelmes levelet, amit én irtam. Készültem volna elfutni, de nem tehettem, mert már mindegy volt. Teljesen elvörösöftem, kezdett az arcom hasonlítani a griffisek piros zászlójának színéhez.
-Ööö... nemtudom miről beszél tanár úr...Vagyis de.. a könyvért jöttem amit barátnőm itt hagyott - próbáltam menteni a menhetőt és hátha elhiszi, hogy nem az enyém. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy autómatikusan aláírtam.

Ó, HÁT EZ ITT MARADT!

2003. szeptember 22.

Henriette

Hazugság lett volna, hogy nem hoztak zavarba azok a szavak a könyv hátuljában... de nem a le Fay lány volt az első, aki szerelmes volt belém. Taniával még volt is közöttünk valami az első évemben és csoda volt, hogy nem rúgtak ki. Végül is egyikünk sem akarta folytatni ezt a kapcsolatot. Ő talán már be is fejezte a Roxfortot. Csak annyi volt bizonyos, hogy az óráimra nem járt. Fakultatív lévén, nem is volt kötelező felvennie és keresni, direkt nem kerestem egyszer sem. Talán csak az lepett meg, hogy ennyire fiatal lány írta azt a levélféleséget.
Henriette pedig valóban visszatért. A könyvhöz ugyan nem nyúltam, de láttam, ahogy pirult arccal lép be, néz rám. Biztosan sejtette, hogy láttam azokat a sorokat. Nem akartam persze támogatni a rettegését, de H. l. F. monogram nagyjából senki másé nem lehetett.
- Ööö... nemtudom miről beszél tanár úr...Vagyis de.. a könyvért jöttem amit barátnőm itt hagyott - felelte, ahogy megemlítettem neki, hogy itt hagyott valamit. Nem értettem minek hazudik, hisz sejthette, hogy láttam. Más lány nyilván felkapta volna, majd pironkodva elfut, hogy aztán két tanórán fel se bukkanjon.
- Értem. Hát a barátnődnek akkor mondd meg, hogy igazán kedves volt az az üzenet benne. - Köszörültem meg a torkomat. Nem akartam provokálni, mert nem voltam annyira erőszakos típus, inkább csak ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. Nem, mintha ebből bármiféle előnyöm származott volna.
- Egyébként ügyes voltál a mai órán.

[⌘ Az a bizonyos hátsó lap ⌘]

⌘ Az a bizonyos hátsó lap ⌘

☾ 2003. Szeptember. 22. ☽

Mr.Bolton

Írtam egy szerelmes levelet, talán ez volt életem első szerelmes levele. A legtöbb lány ezeket eldugja, vagy elteszi egy olyan helyre ahol senki se láthatja, így hát én is így tettem, vagyis próbáltam. Tényleg nem tehetek, hogy Sage elvonja a figyelmem, és ott hagytam a könyvem, amit úgy néz ki el is olvasott. Végülis csak Smith órájáról fogok késni, mi baj lehet. Megéri ha Ő tart itt, szívesen beszélgetnék vele, csak nem arról, hogy egy lassan 13 éves, hogy hagyta ott pont annál a tanárnál azt a könyvet, amibe a szerelmes levelet írta.
- Ööö... nemtudom miről beszél tanár úr...Vagyis de.. a könyvért jöttem amit barátnőm itt hagyott - Tagadtam, vagy tereltem a szót, ki hogy nézi. Sage tudta hogy én írtam, mivel nem vágott valami meggyőző arcot a hebegésem után. Nekem azthiszem itt végem, ha ez kiderül a családom kinyír, egy ember kivételével, remélem Flor támogatna engem, ha már én is támogattam a Smith-szel való kapcsolatában.
- Értem. Hát a barátnődnek akkor mondd meg, hogy igazán kedves volt az az üzenet benne. - Kedves... ez aranyos. Azt mondta kedves, érzem, hogy teljesen elpirulok, vörös lesz az arcom ,aszthiszem innét nincs vissza út. Elkezdtem lassan bearaszolni a terembe.
- Egyébként ügyes voltál a mai órán.- Ügyes csak azért voltam, mert már nagyjából előre felkészűltem az órára. Így a néma csendben is megtudtam szólalni, biztos jópáran azthiszik, hogy stréber vagyok de nem, csak szimplán érdekel a tanár és persze az óra is és ez a kombó csak akkor valósúlhat meg, ha tanításon kívűl is tanulok.
- Ohh.. köszönöm, kissé előre tanultam. Ami az írást illeti is, köszönöm azaz átadom..- Már el buktam, túlságosan zavarban vagyok, pedig álltalában kitudom beszélni magam mindenből, de előtte ha kettesben vagyunk csak dadogok, és szerintem a felét nem érteni. Nem igazán merek Sage-re felnézni, nem tudom mire számítsak, egy szokásos mosolygós fejet fogok látni vagy egy kissé zavart és mérges Sage-t.

Ó, HÁT EZ ITT MARADT!

2003. szeptember 22.

Henriette

Nyilván nem akartam zavarba hozni egyetlen diákot sem. Mármint, nem hinném, hogy bárki is szerelmet akarna vallani a tanárának, hacsak nem Tania az illető... de igazából ő sem tette meg. Csak egyszerűen valahogy úgy alakult. Igaz ő nem harmadéves volt.
- Ohh.. köszönöm, kissé előre tanultam. Ami az írást illeti is, köszönöm azaz átadom.. - makogta. Nem akartam tényleg azt látni, hogy elpirul. Csak azért dicsértem meg, hogy kicsit jobbá tegyem a napját.
Végül felkeltem az asztal mellől. Az egyik könyves polchoz sétáltam és levettem róla egy zöldszínű, bőrborítós kötet. Nem volt régi darab, attól függetlenül, hogy Az izlandi rúnák rövid abcje 1995-ben jelent meg először. Ez a zöld borítós kiadás tavalyi volt. Az Akadémia újra kiadta, még annak ellenére is, hogy ivás miatt kirúgtak onnan.
- Ezt a könyvet akkor írtam, mikor az akadémiára jártam. Már akkor végeztem kutatómunkát, szerintem tetszene, ha érdekel a Rúnaimseret. - Nyújtottam felé. Elvehette, tényleg vadonatúj volt, még sosem nyitotta ki senki. Az új könyvekre jellemző furcsa, erős szag is ott lengte még körbe.
- Amikor annyi idős voltam, mint te, az izlandi rúnákról írtam egy házi dolgozatot. Azóta is ezzel foglalkozom - meséltem, még el is mosolyodtam halványan a végére. Általában ez a kifejezés nem ült ki az arcomra, így meglephette talán Henriette-et.

[⌘ Az a bizonyos hátsó lap ⌘]

⌘ Az a bizonyos hátsó lap ⌘

☾ 2003. 09. 22. ☽

Bearaszoltam a teremben, elvoltam pirulva de még nem futottam el.. Azthiszem ez jó jel. Sage felált és elment egy könyves polchoz, a könyvem még nyitva hevert az asztalon. Mikor vissza tért egy könyvet hozott magával.
-Ezt a könyvet akkor írtam, mikor az akadémiára jártam. Már akkor végeztem kutatómunkát, szerintem tetszene, ha érdekel a Rúnaimseret. - Törte meg a kis ideig tartó csendet, nem tudtam hova tenni a viselkedését, de örültem neki, hogy kerülte a témát. Azthiszem mindkettőnk zavarba jött volna mégjobban. Mikor vissza tértem a jelenbe ránéztem a könyvre, határozottan kerültem még Sage arcát és szemét. De azért eltettem a könyvet mert igenis érdekelt a rúna ismeret.
- Amikor annyi idős voltam, mint te, az izlandi rúnákról írtam egy házi dolgozatot. Azóta is ezzel foglalkozom - Végre össze szedtem magam és felnéztem rá, fura édeskés kellemes mosoly ült ki az arcára amit nem nagyon látni, kissé meglepett de meg is nyugtatott, kinyitottam a könyvet és bele lapoztam. Érezni lehetett az új könyv szagát amit imádtam.
- Igen, érdekel a rúnaismeret, és azta már ilyen fiatalon érdekelte a rúnák? Jó most sem öreg nem úgy értem, csak mégid már jó ideje kellhetett erről házi dolgozatot írnia.- Nyugiii, ne parázz, ő csak egy tanár, aki neked A tanár de érteni fogja. Nyugtatgattam magam kicsit.
- Örülnék ha ezt elolvashatnám, érdekesnek tűnik, és kíváncsi vagyok milyen művészi lélek veszett el a Professzorban- Nevette el egy kicsit magam.

Ó, HÁT EZ ITT MARADT!

2003. szeptember 22.

Henriette

A vak is látta, hogy szegény lány miattam pirult el. Őszintén szólva ettől még én is zavarba jöttem, habár próbáltam előadni a komoly felnőttet és nem foglalkozni az érzéseimmel. Elég nehezen ment. Nem is értem, hogy Campbell hogy lehet nálam fiatalabb, ő olyan komolyan kezeli az iránta érzett rajongást. Nem mellesleg, most, hogy egyfolytában edzésre jár sok az összetört szívű lány a kastélyban. Ha fel is bukkan, már késő este van és csak a konyhába osonva szokott falatozni kicsit.
- Igen, érdekel a rúnaismeret, és azta már ilyen fiatalon érdekelte a rúnák? Jó most sem öreg nem úgy értem, csak mégid már jó ideje kellhetett erről házi dolgozatot írnia.- kérdezte, ahogy megosztottam vele a kis visszaemlékezésemet. Reméltem, hogy egy kis csevegés majd oldja a közöttünk lévő kis feszültséget, amit egyértelműen az irántam érzett rajongása okozott. Hát igen, kicsit könnyebb lett volna, ha nem írja alá azt az üzenetet.
- Valahol mindig is tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az apámnak komoly szakirodalom gyűjteménye volt a témában. Volt egy hatalmas lexikon, amit imádtam. Sok képpel ábrával. - Meséltem neki, ahogy felé nyújtottam a könyvemet.
- Örülnék ha ezt elolvashatnám, érdekesnek tűnik, és kíváncsi vagyok milyen művészi lélek veszett el a Professzorban.
Még mindig szokatlan volt, hogy egy-két diák nem tegezett. Henriette persze fiatal volt, én pedig nem akartam még ezzel is zavarba hozni. A legtöbb tanulóval elég laza voltam. Nem volt közöttünk olyan nagy korkülönbség, hogy ne tűnjek inkább egy nagyobb bátyónak, semmint komoly professzornak.
- Meg is tarthatod. Rengeteg példány van belőle. - Nevettem el magamat. A kiadó egy alkalommal már vagy száz darabot küldött ki nekem.
- És te már tudod, mi leszel, ha nagy leszel? - próbáltam csevegni vele. Talán még volt még pár perc a következő tanóráig.

[⌘ Az a bizonyos hátsó lap ⌘]

⌘ Az a bizonyos hátsó lap ⌘

☾ 2003. 10. 22. ☽

Sage

Tény, hogy zavarba voltam ezt nem is tagadom, de jól esett és kezdtem oldódni mikor Sage próbálta oldani a hangulatot. Nem tudom miért érdekel ennyire a rúna ismeret, mondjuk az is sokat dob rajta, hogy Sage tartja. Hetente váltogatom a könyveimet lassan évvégére ha nem kéne ennyit tanulnom lehet kiolvasnám az összes rúnákkal kapcsolatos könyvet. Mondhatni ez a kedvenc órám itt olyan baráti hangulat van mindig. Cambell óráján inkább feszült voltam, és azt sem értem, hogy mit esznek annyira rajta. Norát sajnálom csak hogy Len ilyen se veled se nélküled játékot játszott vele, a szememben Ő csak egy tipikus sztár játékos aki ezt élvezi. Nem az én esetem...
- Valahol mindig is tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az apámnak komoly szakirodalom gyűjteménye volt a témában. Volt egy hatalmas lexikon, amit imádtam. Sok képpel ábrával. -Mesélte miközben felémnyújtottam a könyvet, amit el is fogadtam.
- Kíváncsi vagyok milyen művészi lélek veszett el a professzorban. - Mosolyodtam el.
- Meg is tarthatod. Rengeteg példány van belőle. - Mondta majd kicsit elnevette ő is magát, még mindig olyan édesen nevet..
- Ooo, köszönöm. -
- És te már tudod, mi leszel, ha nagy leszel? - Meglepődtem, hogy még kérdezősködött de örültem neki mert annál tovább maradhatok vele. Nem akartam semmit igazából csak kicsit beszélgetni, és ez most pont jól jött ki.
- Elsősorban felnőtt - Kuncogtam egy kicsit. - Biztos, hogy tovább szeretnék tanulni de nem tudom minek, két felé húz a szivem vagy tanárnak mennék vagy pedig állatokkal szeretnék foglalkozni. -   Húztam ki magam kicsit.
- És a professzor, hogy hogy nem fásult bele annyira mint más professzorok az iskolában, mert olyan vidám és mosolygós mindig..- Remélem ezt nem érti annyira félre.

Ó, HÁT EZ ITT MARADT!

2003. szeptember 22.

Henriette

Kicsit ellazultam, ahogy beszélgettünk. Bár Henriette nyilván nem érezte magát könnyen a társaságomban, én mégis képes voltam nevetni. Tania óta csak Maria édes botladozásai tudtak megnevettetni, bár bevallom, egy egészen kicsit zavart, hogy még mindig nem tudta a nevemet rendesen.
- Ooo, köszönöm. - mondta a lány, mikor felajánlottam neki, hogy megtarthatja a könyvet. Szerettem volna mosolyt csalni az arcára, vagy legalábbis kellően boldoggá tenni, ha már mást nem adhatok neki. Hát nem sok kislány rajong értem, lássuk be.
Csevegőre fogtam hát. Nem tudom miért, hiszen pár perc és neki órája lesz, nekem meg egy negyvenperces cigiszünet, mielőtt a következő menetre kéne készülnöm. Rám is fért, ahogyan egy erős fekete is.
- Elsősorban felnőtt- kuncogott. - Biztos, hogy tovább szeretnék tanulni de nem tudom minek, két felé húz a szivem vagy tanárnak mennék vagy pedig állatokkal szeretnék foglalkozni.
Bólogattam.
- Szép hívatás, bár azt hiszem a varázslényekkel jobban járnál, mint a tanulókkal. - Legyintettem. Pláne, ha mondjuk egyetemre menne tanítani. Ott már meg van a veszélyes, hogy túlzottan is felnőttnek higgyék magukat.
-  És a professzor, hogy hogy nem fásult bele annyira mint más professzorok az iskolában, mert olyan vidám és mosolygós mindig.. - magyarázta. Erre megint felnevettem. Hát ezeket  jelzőket pont nem használtam volna magamra. Sőt, igazából meglehetősen depressziós voltam az elmúlt időszakban.
- Csak az órákon. - vontam vállat. - Dehát, ha az ember szenvedélyesen csinálja, amit csinál, az ilyen. - tettem hozzá és intettem, hogy induljunk kifelé a teremből.
- Milyen órád is lesz? - talán már kérdeztem korábban, ám kimentem a fejemből. - Elkísérlek a teremhez, úgyis cigizni indultam. - Ha kiléptünk, bezártam magunk után az ajtót és már mehettünk is.

[⌘ Az a bizonyos hátsó lap⌘]

⌘ Az a bizonyos hátsó lap⌘

Sage

☾ 2003. 10. 06. ☽

El se hiszem beszélgettem vele értelmesen... egyedül kettesbe.
- Elsősorban felnőtt. Biztos, hogy tovább szeretnék tanulni de nem tudom minek, két felé húz a szivem vagy tanárnak mennék vagy pedig állatokkal szeretnék foglalkozni.- Vázoltam fel neki röviden a jövőbeli terveim.
- Szép hívatás, bár azt hiszem a varázslényekkel jobban járnál, mint a tanulókkal. - Legyintett, de háth annyira nem vagyunk rosszak, nem is értem.
-  És a professzor, hogy hogy nem fásult bele annyira mint más professzorok az iskolában, mert olyan vidám és mosolygós mindig.. - Erre olyan jó ízűen felnevetett.
- Csak az órákon. - Vont vállat - Dehát, ha az ember szenvedélyesen csinálja, amit csinál, az ilyen. - Ebben igaza van mondjuk. Intett, hogy induljunk  kifelé, eszembe jutott a könyvem ami még mindig nyitva az asztalon hevert, oda léptem gyorsan bezártam és a másik könyvvel együtt a kezembe fogtam. Kissé megint elpirultam de ezt hamar eltüntettem az arcomról.
- Milyen órád is lesz? - Kérdezte miközben kifelé haladtunk a teremből- Elkísérlek a teremhez, úgyis cigizni indultam. -  Mondjuk úgyis ebben a szárnyban van a terem így még nem is kell sokat sétálnia.
- Bájitaltanom lesz... Tuti muszáj bemennem? - Kérdeztem nevetve, persze hogy muszáj bemennem mert a holnap reggeli büntető munkán Smith tuti kétszer annyit dolgoztatna mint amennyit szokott, így nem volt opció, hogy bemegyek e az órájára. Menetközben már elindultunk a teremfelé.
- Professzort hogy hogy a legtöbben tegezik? -[color] Kíváncsiskodtam még egy kicsit

Ó, HÁT EZ ITT MARADT!

2003. szeptember 22.

Henriette

A bájitaltan terem nem volt messze a Rúnatoronytól. Lényegében csak lépcsők sokaságán kellett lefelé menni, egészen a pincéig, ahol a gyerekzsivaj még az átlagosnál is erőteljesebben ütközött vissza. Szerettem a nyüzsgést, valójában a kastélyban tanítani egészen más volt, mint az akadémián. Az akkori problémáim szinte semmissé is váltak.
- Bájitaltanom lesz... Tuti muszáj bemennem? - kérdezte Henriette, ahogy a csevegés a végére ért. A terem közelében voltunk már, ami nyitva várta az oda érkező diákokat. Nyilván Smith is már bent volt, hiszen bájitalok közelébe sosem engedte volna be őket felügyelet nélkül. Komoly ember volt, ellenben igazán mélyen el lehetett vele beszélgetni egy szál cigi mellett, vagy éppen péntek este, az ügyeletben. Megkedveltem.
- Azt hiszem, Smith professzor örülnek neki. - Bólintottam.
Még sem mondhattam neki, hogyha nem akar ott lenni, hát ne legyen. Én magam mindent megtettem az ő korában, ráadásul az akadémián is úgy lógtam, ahogyan éppen kedvem volt. Szerettem tanulni, de lusta is voltam, ez pedig mindenre rányomta a bélyegét.
- Professzort hogy hogy a legtöbben tegezik? - kérdezte. Megálltunk végül az ajtó mellett.
- Amikor idekerültem, még volt olyan diák, akivel jártam egyszerre a Roxfortban. Ráadásul én voltam a legfiatalabb tanár. Most már persze Campbell professzor megelőzött. - Vigyorodtam el, ahogy vállat vontam. Lent is kedveltem, akárhová lépett be, máris jókedvet hozott. Volt a személyiségében valami ünnepélyes.
- Hagyom, hogy Smith professzor megtöltse a fejed tudással. Vacsoránál találkozunk. - Biccentettem, majd beintegettem a kollégámnak a terembe. Ha Henriette bement, én magam is megindultam a kis sétámra a birtokon, hogy végre kiszellőztessem két óra között a fejemet.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.