Déli kilátó

A szárny legmagasabb tornya, ám még így is meglehetősen alacsonynak számít a kastély más pontjaihoz képest. Széles panorámát nyújt a kastély többi részére, a tóra és a Rengetegre egyaránt. Ha egy kis nyugalomra vágysz, nem árt benézni ide!

[Olvadás20030418]

Olvadás
20030418



Florian

A hátamat a hideg kőfalnak támasztom, miközben egy kis nyugalomért szerettem vona elvonulni a világtól. Igazából még midnig magamon kívül vagyok, mert... Nem is tudom egyszerűen úgy érzem, amióta Rose-t elvesztettem, összetört bennem valami, ami jelenleg helyrehozhatatlannak tűnt. Nem is tudom, utólag belegodnolva halott ötlet volt az egész, nem is értem, hogyan engdethettem közel magamhoz valakit. Tudtam, hogy a szüleim idő kérdése volt, hogy újra felbukkanjanak. Tudtam, hogy akkor töngretesznek és újra megmérgeznek, hogy újra kinőnek rajtam a jeges tüskék, hogy csak marni tudjak. Nem is volt ez másképpen. Olyan lette, aminenné akartak formálni. Valami olcsó lélektelen üresség, aki csak tengett az éterben, miközben annyira más akart lenni. Annyira más. Minden.
A zsebemet a nadrágomba süllyesztem, miközben a kilátó nyitott ablakain besüvít a szél. Hűvös áprilisi hétvége van, és az eső is megállás nélkül zuhog odakint különleges és megnyugtató dallamot diktálva. A távolban mintha dörögne is, szóval valahogy tökéletesen nyomott az én tökéletesen ynomott lelki állapotomhoz is. Lehunyom a szemem és úgy hallgatom az esőt, miközben érem a frisstő hűs illatot az orromba kúszni. Anyámék megint leléptek, pontosan olyan hirtelen, mint ahogy pár hónapja felbukkantak. Miután tönkretettek, és eléggé megnyomorították a lelkem ismét eltűntek. Én pedig gyűlöltem őket. Teljes szívemből gyűlöltem őket. és mindennél jobban érzem, hogy azt akarom, haljanak meg valahol, ölje meg őket egy auror vagy szakadjon rájuk az ég.
Iagzából örülök, hogy Rose elment. Nem kell kerülgetni, így is az utolsó fél év egy kíbszenvedés volt miatta, főleg, hogy utána még a szüleim azt se akarták, hogy az egyetlen egy emberrel, aki nem gyűlölt és félt tőlem találkozzak. Iagzából szánalmas volt, ahogy elérték a kicsinyes cljaikat velem, és úgy mozgattak, mintha csak egy marionette bábu lettem vonla a számukra. Nem is csodálkozom, hogy otthon megbolondult a nagynéném, aki egész nap a virágokkal cseverészett. Lassan én is úgy érzem, hogy megbolondulok.
A tekintetem a kőfalra vándorol, miközben egy keserű sóhaj hagyja el az ajkamat, közben léptek zaját hallom, és még kelletlenebbül sóhajtok fel. Már megint útba lesz valaki és én sosem maradhatok egyedül a gondolataimmal. Még fel se bukkan az arc, meg a fej, mmáris odadörmögök valami nem túl kedveset. Mert át úgyis ilyen vagy, nem igaz, Jaye?
- Túl szűkös az egész Roxfort neked, hogy pont idejöttél, vagy mi? - mromoom kelletlenül, de aztán felbukkan annak az embernek az arca a lépcső tetején, akiére a legkevsébé számítok. Úgy kerültem, ahogy csak lehetett, nehogy apám vagy anyám megtuja, és aztán képesek lettek volna megölni őt, hogy még jobban tönkre tegyenek.
- Florian? - kérdezem aztán, szinte meglepődve, hogy ő az, és hogy kettesben vagyunk egy légtérban. Szinte el is kapom róla a tekintetem, hogy aztán ellökjem magam a faltól, hogy elmenjek. - Bocs. Nem is zavarlak - mondom zavartan, ahogy mellé lépve bámulom a lépcsőket, de valamiért egyelőre nem visz lefelé a lábam.

olvadás a tél után
▪ 2003. április 18. ▪

Jay

Fáj. Nagyon fáj.
Gyorsabban kapkodtam a lábaimat, ahogy felfelé haladtam a lépcsőn. Nem siettem, nem, menekültem. Menekültem, mert muszáj volt… mert ott fordult be pont a folyosón, ahol én is és éreztem az illatát, láttam az arcát. Hallottam persze a pletykákat, hogy Welch már csak idén tanít itt, aztán elmegy, mert jobb lehetőséget kapott. Egy részem pedig azt kívánta menjen el, mert idén másról sem szólt az évem, mint a menekülésről és a fájásról, amit okozott.
Hibáztam, mikor Welch mellett döntöttem. Hagytam, hogy maga mellett tartson és elvegye, amit akar, mert tetszett az érzés, amit láttam rajta. Akart. Engem nem sokan akartak, a sok testvérem között gyakran elvesztem odahaza, aztán még Isaac is csak a gondot látta benne. Jay pedig egyszerűen került az elmúlt hónapokban. Teljesen magamra maradtam és az érzés, amit Welchen láttam korábban, most emlékként melengette a szívemet.
A falhoz lapulva álltam meg. Vártam egy kicsit, hogy hallok-e lépteket. Hallottam. Ezért újra rohanni kezdtem fölelé a kilátóhoz, hogy meghúzzam magam egy rövidke időre. Kellett az, hogy elbujjak a világ elől, ám amikor felértem, ismerős hullámos tincsek fogadtak és az a zöld szempár…
- Túl szűkös az egész Roxfort neked, hogy pont idejöttél, vagy mi? - A kérdésből tudtam, hogy nem vett észre, egyébként azonnal eltűnt volna még csak a környékről is. Gondolom a szülei nem örültek volna, hogy egy mugli gyerekével barátkozik, még ha én magam félvér is voltam apám révén.
Megköszörültem a torkomat. Erre végre felém emelte a tekintetét.
- Florian? - Nyeltem egyet, ahogy kimondta a nevemet. Már nem voltunk barátok, mégis ahogy odabökte, abban volt valami Jayesen kedves. - Bocs. Nem is zavarlak- lökte el magát végül a faltól. Felém indult meg, de tudtam, hogy csak menekülni akar. Mármint engem nem zavart… miért is zavart volna? A legjobb barátom volt.
Lépés közben megállt mellettem. Én pedig a karjára tettem a kezem, hogy ne menjen el, nem akartam állandóan nélküle lenni. Jay nélkül ugyanis egész egyszerűen senki voltam… magányos. Csak az maradt ekem, hogy Welch-t bámuljam távolról és azon keseregjek.
- Nem akarom, hogy elmenj… zavarj… - Dünnyögtem és közelebb bújtam hozzá, ahogy léptek zaját hallottam. Azt akartam, hogy Welch féltékeny legyen és lássa, tovább léptem. Talán akkor nem bámult volna meg minden reggelinél… vagy éppen a Repüléstan órákon, amikről egyre gyakrabban lógtam el.
- Jay… - Súgtam neki oda és átölteltem. Nem léptem el tőle egészen addig, míg a léptek nem halkultak. Aztán csak álltam vele szemben, nem engedve, hogy kikerüljön. Ha oldalra lépett, én is oldalra léptem.
- Kérlek… maradj…

[Olvadás20030418]

Olvadás
20030418



Florian

Olyan mintha egy mázsás óriás ülne a mellkasomon. Minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebbre esik, ahogy kiármlik a levegő, csak a jeges szilánkok kapargatják meg a torkomat. Miért is vonzom én magam után a katasztrófát. Valahogy egy részem úgy tűnik összeforrt vele. Sierrára is ráhoztam. Rose-ra is, és ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam. Nem mintha Rose valaha is próbált vonla úgy tényleg megérteni, ő is csak menekült a fájdalom és a kuderc elől, mint én. Talán emitt sem volt hosszútávra vezethető a kapcoslatunk, mégis ő volt számomra az első, és attől még jobban fáj. Elhúzom az arcomat és csak a falnakdőlve engedem át a hűvöst az egyenruhámon keresztül egenesen a hátamba. kIssé oldalra fordítom a fejem, hogy a hűvös eső zúgását halljam. Ez egy kicsit megnyugtat. Igazából teljesen üresnek érzem magam, és a szomorkás hangó zápor is csak fájdalmasan visszhangzik a lelkemben.
Talán még egy részem most is Rose kellemes illatát és hajkoronáját keresi, miközben a másik fele örül, hogy már nem láthatja. Szinte fájt az az utolsó pár hónap, amikor még a Roxfortba járt én pedig úgy kerülgettem őt is, meg Flort is, mintha csak valami szellem lettem volna az elők között. Szánalmas vagy Jayce Hansel, gyenge és szánalmasan szar alak, nem is csoda, hogy a mardekárban rohadsz. Nem mintha bajom lenne a házammal, egészen szerethető, habár akadnak benne furcsa alakok, megnyugtató a tudat, hogy a legtöbb aranyvérű kölyök már klevésbé olyan elfuserált. Még Monstro és Baldron sem olyan égedelem, és egészen jól el lehet lenni velük.
A léptek hangjára kicsit összerezzenek, és egyre inkább úgy érzem, hogy megint valami tehetetlen düh önt el. Sehol sem lehetek már szinte békére, mert állandóan valami zsibogás lesz mellettem. Az órákon zaj van. Egyedül a Bájitaltanon kell kussban lenni, de hát az megér egy külön ráolvasást. Nem is gondolkdom, csak kibököm azokat a sebző szavakat, nem is igazán érdekel, hogy nagyjából az egész Roxfort kerül és utál. Iagzából így van ez, amióta idekerültem. Még Rose-t is el akarták tőlem szedni, mondván, hogy nem vagyok neki való. És talán... igazuk is van.
De ahogy felbukkan az ismerős haj, és vele együtt az arcis, csak meglepődöm és egy kicsit zavar lesz rajtam úrrá. Iagzából nem kellene, hogy beszékjünk. Anyáék egyszerűen csak megtudják megint... Valahogy mindig mindent megtudnak. Még itt se vagyok biztonságban tőlük, ami elég szánalmas, még Potterre is vigyáztak a falak egy ideig... El is lököm magam a faltól, hogy lelépjek, nem akarom, hogy bántsam, hogy megint rossz legyen neki, de mellette tétovázok és ő megragadja a karomat.
- Nem akarom, hogy elmenj… zavarj… - motyogja, és tompa léptek zaját hallom odalentről, mire Flor csak közelebb bújik hozzám. Szinte biztos vagyok benne, hogyWelch van a dologban, bár... iagzából nem is tudom mi van vele mostanában. Ez pedig szánalmas. Sóhajtok, és egy ideig némán állok, miközben a hátam rejtekéből várjuk az egyre haluló léptek némaságát.
- Jay… - suttogja, és hirtelen megölel, mire én megint megrémülök és a váratlan érintéstől szinte le se tudom reagálni, csak megvárom míg vége szakadjon és akkor próbálok oldalra lépni, kikerülni, elmenni, de Flor minden lépésemet követi.
- Kérlek… maradj… - néz rám esdeklő tekintettel, mire én kifújom a levegőt és lefelé lesek, de valahogy a cipő kopogása hol elhalkul hol felerősödik, szóval ránézek Flor szomorú arcára.
- Na jó... Csak mert nekem sincs kedvem vele találkozni. Kellemetlen lenne bajbakerülni amiatt, hogy megütök valakit, aki miatt bújkálsz - dünnyögöm, és aztán egy kis félmosolyt is megeresztek, majd csak lehuppanok a lépcsőre, és kinyújtóztatom a lábamat. Mormogom, és bár nem nagyon tudom
- Szar év? - kérdezem aztán, hogy valamennyire sután megtörjem a csendet. Nem is tudom mikor bezséltünk utoljára.

olvadás a tél után
▪ 2003. április 18. ▪

Jay

Ahogy közelebb húzódtam Jayhez, biztonságba éreztem magam. Tudtam, amíg ő itt van, addig Welch professzor sem jönne a közelemben… ha egyáltalán az ő léptei voltak azok. Valahogy el nem tudtam képzelni, hogy bárki más kövessen. A kígyós társulásba egészen jól belesimultam végül, Isaac meg már tavaly elhagyta az iskolát, így az FT is egészen lekattant rólam. Csak ez a furcsa magány maradt utána.
A lépések hangja tompult. Szinte éreztem, hogy Jayce mennyire feszült s hogy leginkább arra gondol, mikor menekülhet. Nem akartam, hogy elmenjen. Hónapok óta nem szólt hozzám, mert valami történt tavaly… nyáron… mármint nem tudom mi, de valami volt. Aztán mindent felborított és engem is ellökött magától többek között.
– Na jó... Csak mert nekem sincs kedvem vele találkozni. Kellemetlen lenne bajbakerülni amiatt, hogy megütök valakit, aki miatt bújkálsz – mondta Jay. Végül is megadta magát és egy félmosollyal az arcán huppant le az egyik lépcsőfokra, hogy a hosszú lábait elnyújtva lógassa lefelé.
Odahuppantam mellé. Utánoztam a mozdulatot, csakhogy az én lábam nevetségesen rövidnek tűnt az övé mellett. Megköszörültem a torkomat és inkább összehúztam magamat. A felhúzott térdemre támasztottam az államat.
– Miattam sosem kell verekedned… Welch nem bántana… csak újra akarná… – Nyeltem egyet. Nem éreztem valami jól magam mostanában a bőrömbe. Még bajba keveredni sem volt olyan szórakoztató, mint régen. Tényleg próbáltam meghúzni magam, de néha csak elkapott a hév és a magam hülyesége miatt keveredtem kétes helyzetekbe. Ebből a legrosszabb az volt, mikor Miron… Welch professzor… szóval ő, szólt rám. Mindig attól tartottam, hogy magához rendel bűntetőmunkára.
Hangosan sóhajtottam és mostanra olyan aprónak éreztem magam, mint még soha.
– Szar év? – bukott ki Jayből. Talán csak meg akarta törni azt a kínos csendet, ami beállt közénk. Engem nem zavart persze ez sem, amíg nem fogta megint menekülőre a dolgot.
Csak megvontam a vállamat.
– Lassan másfél éve menekülök az egyik professzorom elől… nem sokkal szarabb, mint az előző… – Dünnyögtem. – Leszámítva, hogy a legjobb barátom nem szól hozzám szeptember óta. – Mondtam ki a tényeket. Mindig is én voltam kettőnk közül, aki tudott beszélni. Jay nagyrészt dünnyögött vagy magában tartotta az érzéseit, de én nyíltan vállaltam, hogy szeretem. Na nem úgy. Láttam, hogy helyes, meg minden, de Jay tényleg csak barát kategória volt és őszintén hálás voltam neki, hogy nem gondolt mindjárt arra, hogy le akarom őt támadni. Mégis miért akarnám? Ő sem indul rá minden csajra, csak azért, mert hetero.
– Mi van veled mostanság? – kérdeztem. – Menőbb barátaid lettek?

[Olvadás20030418]

Olvadás
20030418



Florian

Flor és Rose voltak azok az életemben, akik valahogy egyben tartottak. Egy kicsit miattuk megtanultam jobb ember lenni, tudtam mosolyogni tudtam élvezni, hogy élek, és nem féltem a fénytől, nem gyűlöltem a nap melegét és kicsit jobban felolvadtam a közelükben. De aztán lassan újra mindent beborított a jég, mert a telet hozták a lelkemben anyámék. De aztán ellökött Rose, mert félt, és én hagytam, hogy megfagyjon az idő megint, hogy aztán ellökjem Flort is. Iagzából nem is tudom hogyan teltek ezek a hónapok el, egyszer csak hatodéves lettem, és még midng úgy éreztem, mintha egy helyben állnék, mintha semmi sem változna csak egyre jobban dér kúszik az ereimben, a bőröm alatt. Azt s etdutam, hogy mire menjek, vagy milyen célom legyen at életben. Valahogy nem is tudom. Nem is akartam getalálni, mert tudom, hogy... Tudom, hogy ha innen kikerülök, ők be fognak kebelezni, hogy aztán olyanná váljak, mint a szüleim, hogy teljesen kihunyjon a fény ragyogása a szememből, amit még Rose adott, De már a pislákolását sem láttam benne. Semmit se láttam lassan csak a zúzmarát  atekintetem mélyén.
Flort valahogy nem is zduodm. Szem elől tévesztettem, de már rég nem is hallottam arról a lábujvesztős szektáról. persze igazából csak lehuyntam a szememet, és becsuktam a fülemet a világ elől. úgyis mindeki azt suttogta a háttérben, milyen szörnyű alak voltam, hogy Rose-t megríkattam, hogy tönkre tettem, hogy mindenkit csak bántok. És ez még iugaz is volt.
– Miattam sosem kell verekedned… Welch nem bántana… csak újra akarná… - dünnyögte Flor én pedig csak felvontam a szemöldökömet úgy néztem rá. ÍRá akartam kérdezni, hogy miért eddig ő is akarta, nem? De aztán nem tettem. Nem is mertem olyan messzinek tűnt Flor is, hogy nem is tudtam mit is mondjak erre, csak ácsorogtunk némán a kinti eső zaját meg a léptek hangját hallgatva. Kínos volt, mert... Nem is tudom. Hirtalan megint félni kezdtem, mi lesz ha megtudják, de aztán csak leültem a hideg kőre és ezt a modzulatsort követte Flor is. A hajamba túrtam, nem iagzán tudtam, hogy közelítsem meg Flort. valahogy elfelejtettem még azt is, hogyan kell kedvesnek lenni. vagy legalább  is embernek. Aztán végtelen csend után csak kiböktem a kérdést. Hiáynoztak a beszélgetéseink.
– Lassan másfél éve menekülök az egyik professzorom elől… nem sokkal szarabb, mint az előző… Leszámítva, hogy a legjobb barátom nem szól hozzám szeptember óta - erre megköszörültem a torkomat és csak biccentettem, hogy hát igen ez egy kellemetlen tény volt. De összevontam a szemödlökömet mert valahogy nem állt össze, hogy mégis miért bújkált... vagyis kezdett, de valahogy olyan furcsán hihetetlennek tűnt ez. Inkább csak nem válaszoltam egelőre.
- Hát ez lényegre törő volt, még fájna is - horkantottam fel rá, aztán csak bámultam előre, lefelé a lépcsőkön, miközben az árnyékok hol kúsztak. hol megrövidültek, attól függően, hogyan esett ránk és a kilátóra a fény.
– Mi van veled mostanság? Menőbb barátaid lettek? - erre felhorkantottam. Még hogy menő barátok. Mindenki került ha csak nem a házanm tagjai voltak. Ott legalább ha a rossz vér is, de összetartott minket anynira, hogy ne okozzunk egymásban kárt és valahogy volt közöttünk valami megfoghatatlan testvériesség, amitől végül is midnig is szerettem mardekáros lenni. De inkább egy erős néma kötelék volt ez, mégsem volt sneki akivel leültem volna bezsélgetni, pedg ha kellett mindig kiálltunk a másikért, ja barátok voltunk, ha nem. Igazából Flor volt az első barátom, és emiatt borzasztóan fontos volt nekem. Volt valaki aki tényleg megértett, aki hitt nekem a rossz suttogások ellenére is.
- Hah, vicces kedvedben vagy, mint midnig - momrogtam olyan rám jellemző morcossággal, de még bántó éle se volt ennek a mondatnak. - De nem hiszem, hogy lennének menő barátaim. Csak egy van, akivel hónapok óta nem beszélek - pillatottam rá a szemem sarkából. Aztán újra előre nézten, hogy füleljek. A léptek zaja elvileg elhalt, így aztán csak megkérdeztem, amin agyaltam úgy egy ideje.
- Most komolyan Welch elől menekülsz? - raktam össze a szálakat és nagyokat pislogva néztem rá. iagzából nem tudtam mi volt vele. Sőt még szerintem én se mondtam el, hogy mi volt tavaly tavasszal Rose-sal. Bár hallhatta a peltykákat, hogy én voltam az aki megijesztette hogy a hollóhát legaranyosabb lánya miattam omlott össze, mert nem érdemeltenm meg és ilyenek. - De miért?

olvadás a tél után
▪ 2003. április 18. ▪

Jay

Jaynek nagyvonalakban mondtam csak el annak idején, hogy Welch és közben vége mindennek. Aztán összejöttünk néhányszor, majd megint szakítottunk, majd megint összejöttünk… olyan volt, mint valami őrült cigánykerék, ami nem akart megállni. De én már kezdtem beleszédülni, annyira, hogy rosszul voltam, így végül kiugrottam belőle és menekülőre fogtam.
Csak pislogtam lefelé a lépcsőn, azon agyalva, vajon érti-e, hogy legjobb barát alatt rá gondolok. Szerettem Jayt, fél ember voltam nélküle… valahogy semmi sem volt olyan vicces, mint amikor még együtt mászkáltunk a lábujjatlan csoportosulás után. Néha-néha csak összeültünk beszélgetni, hülyéskedni.
– Hah, vicces kedvedben vagy, mint midnig – mormogta. Valójában én tényleg azt hittem, hogy menőbb barátai lettek, akik mellett én nem fértem meg. Nem jártam a nyomában, nem tudtam kikkel lóg… csak amikor megláttam a folyosón, folyton elszomorodtam. – De nem hiszem, hogy lennének menő barátaim. Csak egy van, akivel hónapok óta nem beszélek – pillantott rám a szemem sarkából. Éreztem, hogy kicsit bele is pirulok. Persze nem úgy, mint mikor Welch olyanokat mondott kettesben, ez inkább csak olyan furcsán jó érzés volt.
– Te nem beszélsz vele… te mellőzted… – dünnyögtem csendesen. Komolyan magányos voltam az elmúlt időszakban. Ezt pedig néha nagyon érzékenyen tudtam kezelni. Tudtam persze, hogy a legtöbben csak valami bohócnak tartanak, aki tényleg mindenen csak vihog… de nem. Nem volt ilyen egyszerű. Azért hülyéskedtem, hogy elfedjem ezeket az érzéseket. Most keserűséget éreztem és nem tudtam elrejteni.
– Most komolyan Welch elől menekülsz? – kérdezte aztán. Talán tényleg nem voltam régen elég világos ezzel kapcsolatban. Mármint Jaynek tényleg mindig csak célozgattam arról, ami közöttünk volt. Nem szerettem beszélni, mert rossz volt.  A nagyapám már így is szégyenkezett miattunk. Nem akartam tetézni a dolgot azzal, hogy egy professzorral feküdtem le. – De miért?
Beletúrtam a hajamba, remélve, hogy rájövök, milyen szavakkal kéne ezt elmondani. De nem voltak meg azok a szavak a szótáramban, nagyrészt a hangos és idegesítő voltam, semmi finomság nem volt bennem.
– Tavaly Welch szeretője voltam. – Böktem ki, gyorsan, egyszerűen. Bár a szerető nem épp a legjobb szó volt rá. Inkább azt kellett volna mondanom, hogy szexpartnere. Nem voltunk kapcsolatban, csak lefeküdtem vele újra és újra. Welch nem volt meleg, igazából csak kíváncsi, vagy éppen nyitott. Azt mondta a nőket szereti, ezért hát játékszernek éreztem magam, mert én komolyan kedveltem. – Megszakítottam vele a dolgot, de úgy érzem álladóan figyel. – Folytattam, de kellett egy mély levegőt vennem, mielőtt ismét megszólaltam volna. Elég letaglózó lehetett a dolog így is Jaynek. – Félek, ha a közelébe kerülök, megint újra kezdődik és nagyon, nagyon nem kéne.
Megráztam a fejemet.
– Ugye nem utálsz most? – kérdeztem, de aztán észbe kaptam, hogy amúgy tavaly óta nem is beszéltünk. – Mármint jobban, mint eddig… – Suttogtam és még jobban összehúztam mellette magam a lépcsőn. Jay hatalmas volt, én meg csak egy kis törpe, annak is éreztem magam kívül, belül. Szánalmas hibákat követtem el, pedig még csak tizenhat éves voltam.

[Olvadás20030418]

Olvadás
20030418



Florian

Nem igazán örültem annak, hogy Jay kavart azzal a szerencsétlen Repüléstan tanárral. Olyan volt az a fazon, mint aki azt se tudja melyik világban létezik. Igazából nem is tudom, Nem bírtam amióta Flor kavart vele. Olyannak tűnt, mint aki csak kihasználta volna, hogy aztán kiélje rajta a perverzióit.  De aztán, amikor elmodta, hogy szakított vele, egy kicsit megnyugodtam. De zaklatottnak tűnt még most is. Emlékszem, hogy egy érzelmi hullámvasút volt az az időszak neki, és még azt is nehezen mondta el nekem, hogy pasival kavart. Igazából nem zavart, nem éreztem magam úgy, mintha veszélyben lettem volna csúnya szavakkal mellette.Talán inkább ő volt veszélyben miattam most is. Talán nem is kellett volna beszélnem vele. Tényleg igaza volt apámnak, egy Hansel legyen acél szívű. Tényleg hagynom kellene, hogy ez a jégvihar csak úgy magával sodorjon, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a világot, ami már amúgy is szinte teljesen megfagyott körülöttem. De mégis még az eltékozolt hónapok ellenére is... hiányzott Flor. Hiányzott az a sok őrült és béna kaland, amibe belekeveredtünk. Halkan sóhajtok egyet és olyan érzésem van, hogy még a sóhajjal is csak jégtüskék szállnak fel belőlem.
Igazából én tényleg nem voltam ugyan az az ember, amióta anyáék felbukkantak Roxmortsban, amikor Rose úgy döntött, hogy végleg eltűnik az életemből. Az az este valahogy teljesen kifordított önmagamból tavaly nyár előtt, és utána csak belehullottam egy sötét verembe, hagyva, hogy beférkőzze magát a jég a lelkembe. Még mogorvább és még szörnyűbb lettem, mint mielőtt megismertem Rose-t. Vagy mielőtt összebarátkoztunk volna Sierrával. Néha szinte azt hittem Rose után képes lettem volna megőrülni.
Most mégis Flor mellett olyan volt ücsörögni, mintha minden a régi lenne. Egy nagyon kicsit... tényleg mintha egy elvesztett darabkámat kaptam volna vissza azzal, hogy mellette kuporgok a hűvös lépcsőkön, miközben odakint halkan egyre jobban zuhog az eső.
– Te nem beszélsz vele… te mellőzted… – dünnyögte mellettem flor, én meg csak lesütöttem a szememet, és a nadrágomat kezdtem el piszkálni, miközben tekintetemmel meredten néztem előre. Nem is tudtam, hogyan foghattam volna bele. Nem voltak a torkomban ehhez a megfelelő szavaim.
- Én... Nem tehettem mást - suttogtam, aztán inkább egyelőre többet nem is mondtam erről. Nem tudtam eldönteni, hogy miért nem. Inkább más témát hoztam fel, hogy ne rólam kelljen bezsélgetni. Akkor kiderülne, hogy milyen szörnyű alak vagyok. Hogy még Rose se maradt mellettem.
-Tavaly Welch szeretője voltam. - Erre felvontam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit. Nem igazán voltam a szavak embere az tény, de láttam rajta, hogy így is kellemetlen volt beszélnie erről. Inkább csak csendesen hallgattam. Flornak arrra volt szüksége, hogy valaki meghallgassa. És én voltam a barátja. Most is annak kellett lennem.
– Megszakítottam vele a dolgot, de úgy érzem álladóan figyel. Félek, ha a közelébe kerülök, megint újra kezdődik és nagyon, nagyon nem kéne.
Rápillantottam, de most nem a szemem sarkából, hanem tényleg felé fordítottam a fejemet. Sok dolog eszembe jutott, amit a fejéhez vághattam volna, olyan szemét aljas módon, hogy én megmondtam, hogy veszélyes. Hogy nem kellett volna újra kezdened, de tudtam, ha Rose megjelenne képtelen lennék megint elszakadni tőle. Ha mást nem, hát cska bámulnám távolról és sóvárognék, miközben gyűlölöm az egész világot, magamat és egy kicsit Rose-t is, amiért magamra hagyott. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ott hagyott a jégsötétben. Iagzából megértettem Flort. ezért sem bánthattam.
– Ugye nem utálsz most? Mármint jobban, mint eddig…
- Nem - ráztam meg lassan a fejemet, és beletúrtam a barna tincseim közzé, kissé megborzolva őket, majd egy ideg csendesen ücsörögtünk a lépcsőkön, miközben odalent is elhaltak a cipőkopogások. Az eső is lassan alábbhagyott odakinn és szinte kísérteties csendesség telepedett ránk a kilátóba. - Sose utáltalak, Florian - ismételtem meg magamat, aztán csak előre néztem.
- Ha kell valaki, aki közéd és Welch közzé áll, akkor itt leszek én - mondtam végül, mintha csak ezzel az egész ebaszódott barátságunkat újra tudtam volna írni. - Jól beleválasztottunk mind a ketten. Te Welch, én Rose... - remegett meg a hangom és utáltam is magam érte. Azért is, hogy így veszélybe sodrom Flort. Mellettem mindenki elsorvad.

olvadás a tél után
▪ 2003. április 18. ▪

Jay

– Én... Nem tehettem mást– suttogta Jay.
Nem volt jogom vádolni, amiért nem akart velem lógni az elmúlt időszakban. Inkább csak valamiféle magyarázatot vártam, hogy megértem, mi változott egyik pillanatról a másikra. Mégsem faggattam. Ez a válasz olyan volt, amilyen talán a legjobb verzióban létezett. Talán csak eltiltották tőlem, de az sem volt kizárt, hogy ő maga döntött így… hiszen sok mindenbe keveredtünk együtt. A tényen viszont aligha változtatott, hogy ő a legjobb barátom.
Csendesen avattam hát be a titkaimba. Tudnia kellett Welch-ről, hiszen szinte minden mást is tudott már rólam. A legféltettebb dolgaimba avattam bele, közöttük az FT-be is. Velük szemben is kiállt értem. Jay olyan volt, mint egy erős testőr, aki folyamatosan mellettem állt mindenben. Nélküle erőtlennek éreztem magam.
Ahogy befejeztem a mondandómat, nyeltem egyet. Láttam, ahogy felém fordul, s végig néz rajta. Szó szerint azt vártam, hogy most majd akkor elmondja, milyen felelőtlen és hülye voltam. De valójában én csak egy gyerek vagyok, akit egy felnőtt irányított a rossz irányba. Ezért kérdeztem meg, hogy utál-e… mert láttam a szemében a megbélyegzést. Ő talán sosem tett volna így.
– Nem – rázta meg a fejét végül.
Nem tudtam szólni, ezért csak még jobban összehúztam magamat a lépcsőfokon. Vártam, hogy folytassa, mert tudtam, nem lesz ilyen egyszerű. Talán felfogta, hogy azok a dolgok, amiket korábban kértem tőle Welch közelében, miért voltak. Kellett valaki, aki megvéd. Nagyon kellett.
Csend telepedett ránk. Mindenki órára mehetett eddigre vagy csak simán ki az udvarra, hiszen az eső elhalkult, már nem verte erőszakosan az ablakokat. Kicsit talán kellemetlen is volt ez a közöttünk beálló némaság… de nem. Megköszörültem a torkomat.
– Sose utáltalak, Florian.
Megint rápillantottam, mintha a valódi választ keresném. Hozzá vágtam volna szívem szerint, hogyha nem utált, miért nem szólt legalább, hogy nem beszélhet velem. Azonban túl békés volt a pillanat ahhoz, hogy erős szavakkal zavarjam meg. Jay mellett néha le tudtam nyugodni és ezt az érzés ki akartam élvezni.
– Ha kell valaki, aki közéd és Welch közzé áll, akkor itt leszek én – mondta aztán kisvártatva. – Jól beleválasztottunk mind a ketten. Te Welch, én Rose...
Ekkor kaptam észbe, hogy nem is kérdeztem a lányról, akivel annak idején volt. Az a csaj eltűnt vagy elballagott, fogalmam sem volt.
– Jay… mi történt Rose-zal? – kérdeztem csendesen. Közelebb csúsztam hozzá a lépcsőn, hogy ne legyen közöttünk távolság. Egyszerűen csak éreztetni akartam vele, hogy ott vagyok, ahogyan ő is ott volt nekem. – Welch már a múlt. Vele jobb nem foglalkozni. – Tettem hozzá, elterelve a figyelmet magamról.
Aztán kicsit zavartan fészkelődni kezdtem. Talán nem kellett volna azonnal letámadnom ezzel az egésszel. Mármint... miért tettem volna? Végül is Jay mindig is zárkózott volt, nehezen beszélt a dolgairól, én meg egész egyszerűen csak ki akartam erőszakolni belőle ezt a fajta megnyílást.
– Mármint, csak akkor mondd el, ha szeretnéd... - nyeltem egyet.

[Olvadás20030418]

Olvadás
20030418



Florian

A magyarázkodást nem szerettem annyira. Valhogy mindig kifogás gyártásnak gonodltam. Inkább voltam ényegre törő, mint az, aki mellébeszélt. Vagy inkább csak elhallgattam a dolgokat. Utóbbi volt igaz rám többek között, a legainkább. Csendesen ücsörögtünk, miközben valahogy furcsán úgy reztem, mintha nem történt volna meg az a hosszasan tartó némaság közöttünk. Szerettem volna, ha nem veszítem el őt is, úgy mint Rose-t. Bár talán kevesebb esély volt arra, hogy Flor megijed tőlem. Nagyobb valószínűséggel ölték volna meg anyámék, mint hogy csak úgy hátraarcot csapjon előttem, úgy ahogyan Rose is tette. Igazából valahogy még most is fájt, mintha gyomorn ütött volna, hogy ilyen könnyen lemondott rólam. MIntha nem is lettem volna számára fontos. Én miatta voltam durva.. Tl durva. Ismerhetett volna már, hogy a szüleim miket hoztak ki belőlem, és hogy ha nem lesz bennem minden újra jég, akkor... ott ölteék volna meg előttem... De nem, egyszerűen megszűntem számára létezni, és még a halott barátnője is biztos többet fordult meg utána a fejében, mint én. És ez is fájt. Piszkosul fájt, mert én őszintén szerettem, és fontos volt nekem. Ahogyan FLor is az volt. Talán ő túlságosan felelőtlen volt félni is.
Nem tudtam utálni Flort, sőt. Nem tudtam vonla azután se, hogy tanárokkal kezdett ki, vagy hogy a pasikkal volt inkább. Ezek nem voltak lényegesek, ezektől ő még a legjobb barátom maradt. Csak azt utáltam, hogy nem hallgatott rám. Hogy Welch miatt ennyire tönkre ment ő is. Hogy egy felnőtt hogy tudta így kihasználni. Nem szerettem ilyen letörtnek és sebbzetnek llátni. Feltűnt korábban is, csak... kerülnöm kellett. De még ott nem tartottam, hogy a szüleim parancsára egy csapásra utáljak is valakit. És Rose mégis elhitte ezt is. Túl naiv volt, túl ártatlan és emiatt foszlottunk szét.
– Jay… mi történt Rose-zal? Welch már a múlt. Vele jobb nem foglalkozni. - kérdezte hFlorian, én pedig kissé össze is rezzentem, a hirtelen csönd után. Zavartan túrtam bele ismét a hajamba, ami mostanra már teljesen kócos lehetett. Megköszörültem a torkomat és magam alá húzva a lábaimat átkulcsoltam őket. Nem szólaltam meg azonnal megint, nem azért mert nem akartam, csak mert.. Nehéz volt, kimondani a dolgokat mindig nehezebb volt. Akkor valósággá vált és visszautasíthatatlanná. A Welch-es modnatára olyan sután megveregettem egy kicist  avállát, de a csendet bizonyára észrevehette ő is, ami kissé a tervezettnél hosszabbra nyúlt.
– Mármint, csak akkor mondd el, ha szeretnéd... - megráztam a fejem, mintha csak a szavak terhétől akarnék megszabadulni. Nagyot sóhajtottam, és Florian szemébe néztem.
- Rose... szóval Rose otthagyott. Igazából egyszer.. valamikor tavaly tavasszal sétáltunk Roxmortsban a dombok környékén és megjelentek a szüleim. Durva lettem vele, mert ha nem vagyok, akkor megölik. És elüldöztem. Ő meg egyszerűen nem jött vissza hozzám többé. Az én hibám volt - dünnyögtem csendesen. - Azt hiszem egy ideig nem kérek a szerelemből. Úgysem lesz jó vége - mormogtam, miközben sóhajtva megropogtattam a vállamat. Felpillantottam az ódon kastély plafonjára, ahol bizonyára Frics sem takarított még sohasem, mert a beáramló friss eső illatú szél vastag pókhálókat lebegtettett odafent. Nem szerettem a pókokat.
- Ne haragudj, hogy nem beszéltem veled. Azt mondták, hogy megölnek téged is és Rose-t is, ha veletek vagyok. Nem akartam, hogy meghaljatok. De hiányoztatok. Hiányoztál. Legközelebb bátrabb leszek, úgyis lesz kitől tanulnom - viygorogtam halványan rá, majd felálltam és a zsebembe dugtam a kezemet.
- Gyere Flor, rég nem látogattuk meg együtt a Konyhát. Hátha van almás-fahéjas pite - biccentettem lefelé, miközben lassan megindultam a lépcsőkön én is. Egy részem örült, míg  amásik őrülten rettegett attól, hogy elvehetik tőlem. Talán lassan meg kellene tanulnom egy kicsit.. erősebbnek is lenni.

olvadás a tél után
▪ 2003. április 18. ▪

Jay

Rossz barát lettem volna? Nem vettem észre, hogy nincs jól és kellemetlenül érzi magát. Azt sem tudtam mi van azzal a Rose-zal, leszámítva, hogy már nem láttam egy ideje errefelé. Talán befejezte a Roxfortot, nem tudtam mennyi idős, mert Jay sosem volt szószátyár, csak tudtam, hogy együtt voltak, mert annyit azért kibökött.
– Rose... szóval Rose otthagyott. Igazából egyszer.. valamikor tavaly tavasszal sétáltunk Roxmortsban a dombok környékén és megjelentek a szüleim. Durva lettem vele, mert ha nem vagyok, akkor megölik. És elüldöztem. Ő meg egyszerűen nem jött vissza hozzám többé. Az én hibám volt – csendesen beszélt. Éreztem, hogy mennyire rosszul érzi magát az egész miatt. – Azt hiszem egy ideig nem kérek a szerelemből. Úgysem lesz jó vége.
Lesütöttem a szememet. Ezt látnom kellett volna, még akkor is, hogyha nem voltunk jóban. De nem tűnt magányosnak, mert akkor úgy gondoltam, a közelemben volna. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy lecserélt jobb társaságra. Jayce aranyvérű volt, megfelelő társaságban kellett mozognia, hogy a családja elfogadja.
– Ne haragudj, hogy nem beszéltem veled. Azt mondták, hogy megölnek téged is és Rose-t is, ha veletek vagyok. Nem akartam, hogy meghaljatok. De hiányoztatok. Hiányoztál. Legközelebb bátrabb leszek, úgyis lesz kitől tanulnom – folytatta. Időm sem volt szólni, mert túlságosan belemerültem a gondolataim világába. Figyeltem, ahogy feláll és lenéz rám, amint zsebre dugja a kezét.
– Gyere Flor, rég nem látogattuk meg együtt a Konyhát. Hátha van almás-fahéjas pite – jelezte.
Felkeltem és bénán követtem őt lefelé a lépcsőn. Kicsinek és szerencsétlennek éreztem magam mellette, mert Jay még ilyenkor is képes volt egyszerűen laza lenni.
– Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire rossz dolgok történnek körülötted. Egy barátnak ez a dolga. – Mondtam keserűen, ahogy lepillantottam a piros tornacipőm kopott orrára. Nem volt kedvem megbámulni a falon sorakozó képeket, vagy megnézni, ki járkál még rajtunk kívül a folyosón. De rosszkedvet sem akartam, inkább szerettem volna összeszedni magamat, megenni azt az almáspitét.
– Jóban vagy a manókkal a konyhán? – váltottam témán.
Igen Florian, jól csinálod. Ne süppedj bele abba, hogy mennyi minden van mögötted. Jayt legalább nem veszítettem el, ő a barátom akart maradni, nem úgy, mint Welch, akit ki kellett írtanom magam mellől. Ott muszáj voltam döntést hozni, az apám és a családom miatt, meg a szégyen miatt, amit a fejükre hoztam. Hogy valaha tudok-e majd érett döntéseket hozni? Nem hiszem, pedig ma-holnap már nagykorú leszek.
– Egyszer bementem hozzájuk egyedül és arcon dobtak egy puncsos muffinnal… mellesleg a puncs az milyen íz? Sosem értettem igazán. Na és mitől rózsaszín? – magyaráztam, hogy ne gondolkodjak, meg hogy Jay is kicsit el tudjon lazulni mellettem.

[Olvadás20030418]

Olvadás
20030418



Florian

nem akartam tényleg eltávolodni Flortól, de valahogy az életem sehogy sem szeretett volna normélis lenni. Csak azt szerettemn volna ha az életem rendes mederben folyik tovább, nem pedig valami elfuserált létezés csak az egész. De a szüleim miatt valahogy nem is éreztem magam máshogy, csak hogy léteztem és keringtem a jegesz szívemmel, a jeges szilánkokkal a bőröm alatt. Talán egy kis melegséget csak Florian mellett éreztem, vagy pedg régen Rose mellett. De az a hajó elment, pedig én még most is azt éreztem kétségbeesetten próbálok utána úszni. pedig már eltűnt még a horizontról is. és lassan belefulladtam az egészbe.
Meglepően nehéz volt még most is bezsélni róla. Mármint Rose-ról, pedig nem történt tegnap, amikor fogta magát és eltűnt az életemből. Talán nem is kellett volna enynire gyászolnom ezt a kapcsolatot, de igazából ő és Flor adtak egy célt és értelmet az életemnekl. De amióta Rose elment még fényképet sem csináltam. Sőt az egész albumot, az összes fényképet megsemmítstettem. Talán tényleg jégből voltam. mert amikor  aképek lángra robbantak, nem éreztem smemit, csak űrt. AZt az űrt, amit ő hagyott magam után.
– Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire rossz dolgok történnek körülötted. Egy barátnak ez a dolga - szólalt meg végül Florian, én meg cska megvontam a vállamat, majd megráztam a fejemet. Igazából akkor már nem is lehet, hogy barátok voltunk. A szüleim gondoskodtak róla, hogy kellően elkerüljem.
- Szerintem nem is akartam, hogy ezt meg tudd. Akkor a szüleim már kezdtek rám szállni. Nem akartam, hogy bántsanak. Eléggé őrültek - mormoltam, miközben megindultunk lefelé a lépcsőkön. Csend volt már és nyugalom a folyosókon. A konyhába akartam menni, hogy ne csináljunk ma mást csak tömjük magunkat édességgel. Szerettem a manók által főzött finomságokat, és erre is csak akkor kaptam rá, miután bánatomban zabálni kezdtem, nem sokkal azután hogy elhagyott Rose. Legalább megtudtam, hogy szeretem az édeset. A legjobban a töltött fánokat szerettem. És ezt a manók is tudták.
– Jóban vagy a manókkal a konyhán? - kérdezte, én meg bólintottam egyet halványan. – Egyszer bementem hozzájuk egyedül és arcon dobtak egy puncsos muffinnal… mellesleg a puncs az milyen íz? Sosem értettem igazán. Na és mitől rózsaszín? - fecsegett tovább flor, én pedig felsóhajtottam. Szerettem, amikor így összevissza bezsélt. Olyan volt, mintha nem is szakadtunk volna el egymástól, mintha újra olyan jó barátok lettünk volna.
- Hát nagyjából csak a Konyhába jártam a szakítás után, hogy ne kelljen snekinek a tekintetével találkoznom. Így is az egész Hollóhát ellenem akarta hangolni Rose-t, még az elején is - mormoltam az orrom alá a választ, miközben egyre közeledtünk a konyha felé.
- A uncs gusztustalan - borzongok meg én is. - És tele van szörnyű mazsolával. Egyáltalán miért látezik a mazsola? Fúj.  Biztos rósazínre színezik, amúgy tojásból van rumból és cukorból - magyaráztam miközben felbukkant előttünk a jellegzetes festmény én pedig megcsikiztem a megfelelő helyen. Furcsa zajok szűrődtek ki onnan, de amikor beléptem nem várt látvány fogadott.
A manók mindenféle konyhai eszközökkel felszerelkezve álltak két csoportba osztódva, a fedők pajzsok voltak meg sosakok, a kezükben hagymák és répák szolgáltak kardként.
- Akkor is kell kethcup és majonéz a pizza tetejére!
- Szentségtörés, szentségtörés! - kaibálták egymésnak, miközben én döbbenten álltam a kajacsata közepén. Inkább megfordultam és kihúztam innen Flort is, semmi kedvem nem volt egy manóháborúba keveredni.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."

Szinte csak pár perce hagytam el a hálókörletet, de az út maga már hosszúnak hatott, mintha régebb óta róttam volna a folyósokat. Habár még nem jártam tilosban, de már lassan pizsiosztás lesz, azonban ez engem nem zavart, többször éjszakáztam már a kilátóban vagy a csillagász teremben, de oda már nem járok, mert Fitzgeralt professzor állandóan meglesett és rámtörte az ajtót. Hiába a házvezetőnk valami mást is akart tőlem, ebben biztos vagyok, de nem engedtem neki, jó tanár és félek, elveszítené a munkáját, bele se merek gondolni. Ezen gondolatok közt néztem ki a következő folyosóra a sarkon túl, nem-e találkozok egy tanárral vagy Friccsel. A diákok nem zavartak, ők nem szóltak rám, hogy merre igyekszem, nemsoká takarodó van, igyekezzem vissza a hálókörletekbe. Fitzgerald professzor akárhányszor buktatott le, egyszer sem vont le pontot, innen is gondolom, hogy valami szeszélyes érzelem vezérli, de emellett nagyon jó szívű tanár.
A mai telihold biztos szép lesz, rég volt alkalmam kimászni a kilátó ablakába, ahonnan tökéletes képet kapni nem csak az égboltról, a tiltott rengetegről és a tóról, mondhatni igazán gyönyörű ilyenkor. A hold megvilágítja az éjszakát, a víz felszínét, de még az erdőből is többet enged ilyenkor láttatni, teljesen elvarázsolja az embert, megéri vállalni a kockázatot, hogy lebukom.
Rengeteg dolog történt mostanában úgyis, amit érdemes átgondolni. A mágustéren történt rend által okozott támadás, aminek magam is áldozata voltam. Monstro és Narek is velem volt, de sajnos nem voltam velük túlságosan partner, mindig is magányos farkas voltam, de lehet ez az a helyzet volt, amikor engednem kellett volna a makacsságomból. A kviddics se úgy ment, ahogy kellene, sorra buktuk el a mérkőzéseket és bár nem rajtam múlt, biztos, hogy kapni fogok emiatt az édesapámtól, eleve ellene volt a kviddicsezésnek és minden alkalmat megragad, hogy gúnyolódjon rajtam, sőt, sokszor inkább terrorban tart, hogy minden követ megmozgat majd, hogy semelyik csapatba se vegyenek fel. Ő azt akarja, hogy a minisztériumban dolgozzam, ahogy ő, de nekem ehhez semmi kedvem. Őt is tönkre teszi a hatalom utáni sóvárgás, az, hogy minél több pénzen üldögélhessem, meg persze, hogy villoghasson a státusszal, amit emiatt kap a vagyon mellé. Nevetséges ez a világ. Az ő világa.
Nagyot sóhajtva ráztam ki a gondolatokat a fejemből, majd ráérek ezen gondolkozni, ha a kilátóba érek, ami már csak pár lépésre van tőlem.
Alaposan szétnézek, senki sehol, inkább kilépek a sarokig ha kell, mert a deli kilátó ajtaja nyikórgósabb, mint a többi, talán még a többi folyosón is hallani, ha valaki belép oda. Megigazítottam a hajamat, majd, mint, aki hivatalos ebbe a toronyba, úgy léptem be és irányítottam figyelmem a csigalépcsőre, ami felvezet a tetejére, ahol már vár a hatalmas ablak, a gyönyörű kilátással. A taláromban őrzött, korábban készített citromos pitém és némi drazsé fog szolgálni éjszakai nasimként, míg kulacsban hoztam fel egy kis tök levet is. Ilyen vagyok, mindenre gondolok. Tökéletes vagyok. Elégedett, nyugodt mosollyal baktattam fel a lépcsőkön, remélve, hogy az ablak hatalmas párkánya még mindig épségben van, mert anélkül, hogy kiülhetnék oda, nem lenne olyan különleges a nézelődés.

T e l i h o l d k o r
to; Leonard J. Flint


2004. április 24.
Sorra tűnnek el mellőlem a srácok,
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 ● outfited: szokásos

Az órám pontosan jelez, de... még nem végeztem. Az egyik párkányon ücsörögve próbálom papírra varázsolni mindazt, amit odakint látok, de be kell vallanom, egyszerűen kiestem a gyakorlatból. Nekem ez az év másról sem szólt, csak hogy meglegyen az RBF, minden időm annak szentelem, hogy úgy készüljek fel rá, hogy ne tudjon meglepetés érni. Jó, talán rágörcsölök, elismerem, de fontos nekem, fontosak a jó jegyek is.
Azt szinte észre se vettem, hogy ennyi idő eltelt, pedig ezek szerint a vacsorát is szépen kihagytam. Annyi baj legyen, amúgysem szoktam én minden nap többször is enni, belém se férne annyi étel, és ha minden kötél szakad, a talárom zsebében még van egy alma.
Felsóhajtok, hátam a falnak vetve bámulok kifelé, pontosan mint aki elgondolkodott. Én azonban már nem gondolkodok semmin, nincs értelme. Tudom, hogy a helyzetemen csak én tudok javítani, és csak úgy, ha magam mögött tudom azt a mérgező légkört, ami engem mindig vár otthon. Épp csak a türelem nem az erősségem, nem ezen a téren, szabadulni akarok, minél előbb és tudom, anyám is ezt akarja, de mindkettőnk keze megvan kötve, legalább is míg nagykorú nem leszek.
Lépéseket hallok, valaki felfelé jön, így a papírt meg a ceruzákot a talárom ujjába dugom mintegy reflexszerűen, hisz amivel nem vagyunk elégedettek, azt  nem is mutogatjuk. Pont azért nagyobb maga a talárom is egy számmal, nekem így komfortos, sose voltam olyan lány, aki csak úgy kirakatba tenné bármilyét. Jó tudom, ahhoz kéne az a bármi.
Meglepődök, mikor a háztársam látom, bár... nem kellene. Leonardról már hallottam, hogy ha valaki, akkor ő aztán tényleg magának való, és ezt tiszteletben tartva, nem is állt szándékomban, hogy bemászva a privát szférájába, csevegni kezdjek vele. Talán nem is lenne miről, már a szokásos bosszúságot, mikor valaki miatt pontot veszítünk. Igen, az engem is zavar.
- Szia - köszönök rá halkan, elvégre ezt így illik, az már más tészta, hogy hall-e belőle bármit is. Ahogy tudom, kerülöm az ilyen helyzeteket, de valahogy a háztársakkal szemben sose fogom egyszerre menekülőre, csak akkor, ha láthatóan nem az én társaságomra vágynak.
- Ha gondolod.... innen szebb a kilátás - adok magyarázatot arra, miért pattanok le a párkányról, és megyek távolabb. Ő valószínűleg nézelődni jött, én csak bújni, így övé a prioritás, nekem ez tényleg nem okoz gondot. Így ha kell neki a hely, leülök én a földre is, és megpróbálom alig észrevehetően a táskámba csempészni azt, ami a talárom ujjában van. 

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."

A toronyba érve meglepődve konstatáltam, hogy szinte alig láttam valamit. Érezhető volt már a sötétség közeledte, de nem akartam Lumost használni, mert felhívtam volna magamra mások figyelmét, így óvatosan indultam el felfelé. Az ajtót nem zártam be, nem igazán számított, hogy benéz ide valaki, vagy nem, ha nagyon gáz a helyzet, maximum lebukok, de itt még nem jött utánam senki, Fitzgerald a csillagvizsgálót szokta ellenőrizni, plusz remélem éppen valahol Sage-et boldogítja.
Eszembe sem jutott az a gondolat, hogy társaságba kerülhetek, így halkan elkezdtem fütyörészni, annyira beleéltem már magam ebbe az esti magányos programba, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Egy ismert pop nótát fütyürésztem, kezemben pedig már bátran lengedtem a kis csomagomat, amiben a pitéim feszültek, bátrabban vettem a lépcsőfokokat is, így csak hamar a torony tetejéhez értem, ahogy a gyönyörű, kifogástalan panoráma helyett valami egészen más várt.
Meglepettségemben visszatántorogtam, fütyörészésem egykettőre alábbhagyott, arcomról lehervadt a mosoly és pillanatnyi harag jelent meg rajta. A lány sem várt senkit, bár zavarba sem jött, csak egy enyhébb köszönést hallottam felőle, bár nem vagyok benne biztos, olyan halk volt. Ki ez? A mi házunk színeit viseli, de mivel éppen rám néz, nem tudom kivenni arcának vonásait, a hold nem világítja meg megfelelően. Arcomon még mindig a méreg jeleivel közelebb osonok hozzá és közelről az arcába bámulok. Enola. Egyenesedek ki mostmár, miután megnyugodtam kissé a jelenlététől, mérgesebb lettem volna, hogyha olyas valakit találok itt, aki a pletykák szerint odavan értem, mert nehéz lett volna lemosnia, hogy valakitől kiderítette, az általános tartózkodási helyeim egyikét. Enola a légynek sem tudna ártani, olyan, mint Harding, csak nem annyira hirtelen és nem futkározik, mint az a hibbant kis göndör. Nem sokat tudok róla pont emiatt, mert engem csak azok a csajok érdekelnek, akiknek bejövök. Soha sem kezdeményeztem vagy rohantam nő után…minek, nem is éreztem még szerelmet, vagy csak nem tudok róla. Nehezen fejezem ki az érzelmeimet, így nem is érdekel a téma.
- Ha gondolod.... innen szebb a kilátás. – adta át helyét végül, miután alaposan szemügyre vettem magamnak, majd unottan megrántottam a vállam.
- Elférünk rajta ketten is. – vetettem oda, mert nem akartam elzavarni, ő volt itt korábban. Szándékosan nem köszöntem neki, mert még mindig meg volt bennem a gyanú, hogy valaki rám küldte őt, vagy tudta, hogy itt leszek, ismét végigmértem szigorúan, majd felültem a párkányra és lelógattam az egyik lábam, hogy ő is vissza tudjon ülni.
- Amúgyis soványka vagy, ideférsz, ha gondolod. – mondtam neki, miután ülve is megbizonyosodtam arról, hogy mellém fér és még csak közel sem leszünk egymáshoz, szerencsére az ablakok párkányait azért szélesre éppítették és persze elég hosszúra.
- Ha meg lazuhanunk, az meg a te hibád lesz. – vetettem oda és valóban nem viccnek szántam, igazából, csak úgy mondtam. Sőt, hálás is lennék érte.