skitten jobb

s k i t t e n  • j o b b

Miféle vagy, mondd?
Halvány, élettelen arcú:
holtakkal háltál az éjjel?
Óriásokat óvnék
öles termetedtől

[well shit]

well shit


2001. május
style

Komolyan mondom, ha valaki mégegyszer Benjaminnak nevez, megőrülök. És az senkinek nem fog tetszeni, garantálom! Különben is, ezzeknek a kölyköknek még baromira a Roxfortban kéne ülniük - még csak május van. Vagy ezek már elballagtak? Merlinre, faszom se tudja! Csak azt tudom, hogy rohadtul idegesítenek. Elérték, hogy szinte meneküljek be a kocsmába, valami részeg majmot majdnem fel is borítottam, és valószínűleg azóta is engem keres. Még szerencse, hogy nem látta az arcomat, és itt a nagy többség feketében van.
"Benjamiiiin! Haver! Hát te meg mit keresel itt, hm, csak nem kicsaptak a suliból, HAHAHAA?" Merlin édes... Hát, én elgondolkodtam azon, hogy a gyereket csapom ki valahova, de az valószínűleg nem tetszett volna neki. Még elkezd visítozni, aztán jönnek az aurorok, amiért bántalmaztam egy gyökeret... Ennyit igazán nem ért az egész.
Eljátszadozom a poharammal a Vakegér egyik pultján könyökölve, és figyelem a mindenféle fajtából összeverődött csapatot, amely körbevesz a kocsmában. Nem is értem magam, mit keresek itt, általában inkább részesítem előnyben a kicsivel puccosabb helyeket, ahol a szórakozás valamivel kulturáltabban is lebonyolítható, de a szar nap az szar nap marad mindenhol, így úgy döntöttem, nem válogatok.
Anyának azt mondtam, eljövök, és hozok neki kaját. Miután az otthoni kis kotyvasztgatása nem járt sikerrel, inkább feláldoztam magam erre a fárasztó feladatra, még robban a ház... most pedig itt ülök, bámulom a whiskyt a pohárban, és merengek a létezésen.
Kibaszott jó program.
Nem is tudom. Ez a nap egyszerűen csak szar. Nemrég volt a születésnapja, és... olyankor mindig nehéz. Még akkor is, ha azóta már eltelt néhány nap. A fájdalom most nem akar apadni, ahogy mindennap eljövök a szobája előtt, ahogy mindennap belenézek anya fájdalmas mosolyába és üresen csillogó, kék szemeibe. És ez már nem bűntudat. Ez már régen nem az. Hanem valami sokkal rosszabb, sokkal fájdalmasabb. Mintha csak felnyársalna valami éles tárggyal pedig tudom, hogy nem ez a célja. Meg sem fordul a fejében, mert tudom, hogy szeret. És ez... ezzel valahogy nem tudok mit kezdeni. Mit kezdjek valamivel, amiről tudom, hogy a legkevésbé sem érdemlem?
Alapvetően nem vagyok egy nagy ivós. Úgy értem, persze, olykor jól esik legurítani valamit a torkomon, de odáig jutni, hogy már a világomat se tudjam? Az nem én vagyok. Pláne nem én voltam akkor, amikor minden pillanatban azt kellett lesnem, hol bujkál Feryll, és vár a kivégzésem tökéletes pillanatára... Hát, azt a csatát legalább én nyertem. Legalább...
Belekortyolok a piába, és amíg az alkohol éget, végigsimítok hajamon, a pultra könyökölve. Néhány, egészen hosszúra nyúló percig csak hallgatom a Vakegér állandó, zajos nyüzsgését. A részeg alakok kiabálása és az el-elhaló káromkodások meg egyéb szavak, ahogy valaki kidől, a csattanó poharak, és a kuncogó hölgyek a hátsó, sötétebb sarkokban... A tarkómra csúsztatom az ujjaimat, és lágyan átmasszírozom azt a részt. Agyam hátsó kis szegletében ott lüktet, hogy haza kéne mennem, ha már egyszer megígértem anyának, de olyan fullasztó abban a házban minden. Ahogy elsétálok apa irodájának a zárt ajtaja előtt... az szinte belehasogat a szívembe, és elönt a rosszullét. Aztán a fehérre mázolt ajtóra bámulok, ami szintén csukva, pedig ő sosem csukta be... Bent sem volt a szobájában! Folyton ide-oda szaladgált, széthagyta a hülye kis játékait mindenfelé, aztán sírt, hogy nem találja őket.
Már tizennégy éves lenne.
Lehunyom a szememet. Tizennégy... Gyűlölném, hogy nem tudnám leszedni róla a pasikat a Roxfortban, gyűlölném, hogy egy idő után már nem akarná, hogy rajta csüngjek minden szünetben. Hogy lassan elkezdene nőiesedni, észrevenné a srácokat, sminkelne és festené a körmét... És nekem akkor is az egyetlen kis hercegnőm maradna. Ujjaim megszorulnak a tarkómon. Hogy mehetnék így haza? Úgy, hogy minden egyes sarkon arcon vág valami. Egy emlék, ami hasogatja a felszínt, csak hogy bebújhasson. Én pedig hiába ellenkezek, már nincs értelme. Elgyengültem... Még csak egy hónapja vagyok itthon, és elgyengültem. Egész álló nap ülök és bámulom egy könyv fekete betűit, és azon gondolkozok, mikor lesz már éjszaka, mikor lesz már reggel, délután... És az idő csak múlik felettem, én meg heverek egy helyben, nem kell amiatt aggódnom, hogy nincs felettem tető, hogy nincs mit ennem - jó, talán amiatt kell -, vagy hogy melyik pillanatban jelenik meg egy ellenségem kivont pálcával... persze, nem mondom, hogy hiányoznak ezek az idők. Cseppet sem! Mégis, nehéz visszaszokni ebbe ismét, főleg, hogy azt hittem, abba a házba soha a büdös életben nem teszem be mégegyszer a lábamat.
Hatalmas tapsikolásra és röhögésre emelem fel a fejemet, visszacsúsztatva kezemet a pultra. Újabb kortyot veszek magamhoz, miközben hátrapislantok, csak úgy kíváncsiságból, azonban a látványra majdnem félrenyelem a whiskyt, és olyan hirtelen pördülök meg, hogy szinte belesajdul a nyakam.
Nem, nem vagyok én félős, rohadtul nem... csupán alapvetően szeretem kiélvezni, ha nem akarnak megölni. És ha ez a pasas észrevesz, akkor tutira meg akar majd... mert hogy halálfaló. Vagyis ex-halálfaló, vagy mi a tököm, dehát igazából nem édesmindegy, minek nevezzük? Úgyse mossa le magáról a Sötét jegyet, ahogy egyikünk sem, én sem. Azért az egy kicsit vicces, hogy mennyire gyűlöljük egymást, nem? Vagy inkább csak ők engem. Persze, az árulókat mindenki megjegyzi, pláne ők... És bosszút akarnak. Fasza! Mi is van azzal, hogy nem kell minden sarkon ellenségek után lesnem?
Oké, túl közel ül. Talán ideje lennem eltűnnöm, mielőtt tényleg észrevesz.
- Mit nem látnak a szemeim! Fraseeer!
Faszomat!
Egy hirtelen mozdulattal legurítom a piát, és amíg az égeti a torkomat, leugrom a bárszékről. Hallom, amint utánam lendül, így előkapom a pálcámat, és gyors mozdulattal dobok a hátam mögé egy átkot.
- Umbra! - Kiélvezem a pillanatnyi sűrű sötétséget, és kiiramodok a kocsmából, azonban abban a pillanatban, hogy kiérnék az utcára, valakivel összeütközöm. A koccanás ereje akkora, hogy megszédülök, de nem hagyhatok időt magamnak egy pillanatnyi kábulatra sem.
- Ugyan már, Fraser, mitől félsz? - csendül az öblös röhögés mögöttem, így egyszerűen csak megragadom azt, akinek nekimentem, legyen akárki is, és kirántom magammal a kocsmából. Onnan pedig csak egy fordulat balra, hogy belesimulhassunk egy sikátor sötétségébe. faszom faszom, faszom!
- Akárki is vagy, kuss, vagy levágom a golyóid - sziszegem oda halkan a fickónak, akit magammal cipeltem, és a hatás kedvéért a pálcámat is a mellkasának szegezem, miközben halálfaló utánam óbégat az utca közepén.

Adressat: Aiden

16+

Freya korlátján ülök, kezemben egy újabb megbízó levéllel, miközben ráérősen szívom el a szivaromat. A füst álmosan szálldogál az ég felé, majd miután elolvasom a melóról szóló utasításokat, úgy döntök nem indulok még nem vágok bele, csak hagyom, hadd járjon át a dohány, hadd töltse ki bennem a mérgezett űrt, és a hajómról a víz gyengéd hullámait figyelem. Néha felötlik bennem a rémkép, hogy egyszer csak  ahalott húgom és öcsém vízbe dobott holttestét sodorják elém, mint egy bizonyítékul, hogy képtelen voltam őket megóvni, és még Rettát is elveszítettem. De tudom, hogy az ő testüket már magába olvasztotta a tenger hatalma, vagy az éhes cápák gyomra. Komor tekintettel fordítom inkább tekintetemet a horizontra, nézem, ahogy lassan lebukik a Nap, és csak élvezem azt a rövid csendet, amikor nem égeti a hátam a sárga szempár. De tudom, hogy arra vár, hogy a végletekig üldözzön, hogy megnyomorítson, hogy belém költözzön. Hogy aztán az én eszemet is elvegye úgy, ahogy az anyám eszét is elvette. Komor tekintettel végül elnyomom a szivart a korlátra tett hamutartóban, majd feltápászkodva onnan szinte beleüttközik a szemem a sárga pillantásba, ami csak egyre mered rám, éhesen én pedig képtelen vagyok állni a gennybe firdult sárga tekintetet.
Lehajolok és a földön alvó labradoodlem göndör bundáját megsimogatva ismét rágyújtok egy szivarra. Valamit tennem kell, valamit ami eléggé kitölt ahhoz, hogy ne bonyolódjak harcba a pillantással, mert tudom, hogy veszteniék, elveszíteném önmgam. Mélyet szívok az erős dohányból és egy pár másodpercig magamban tartom a füstöt, hagyva hogy még jobban teleszennyezzen, aztán az orromon keresztül kifújom, és elhopponálok a Zsebpiszok közbe. Mintha magam mögött tudnám hagyni azt a tekintetet, de követ, követ és ott van mögöttem. De én nem nézek hátra. Sosem nézek hátra. Egy pillanatra megállok, nekitámasztom a hátamat az egyik ház piszkos falának és csak nézem az áramló sunyi alakokat. Nem nagyon tartok attól, hogy megtámadnak, szinte mindegyiktől jóval nagyobb vagyok, a 190 centimmel. Nem undorodok az emberi gyarló természettől, mert talán mindekit a sajátmaga keresztje nyomorít meg. Vagy egy sárga szempár ami ellen aztá felhagyják a harcot és csak átengedik magukat a szörnyetegnek. De nem, én nem adom fel. Nem fogom hagyni, hogy legyőzzön, hogy aztán olyan kiszipolyozott rémet faragjob belőlem, mint amilyen az anyám is volt. Előbb halok meg, minthogy hagyjam magam irányítani, de mégis képtelen lennék a testvéreim és az apám alakjával találkozni Hél pusztaságában.
Sosem szégyeltem, hogy hiszek abban a világban, amiben az őseim is hittek. Talán ez az egyetlen egy kapaszkodóm, amibe még makacsul ragaszkodom. És sokkal kellemesebb volt a családom tagjait elképzelni ahogy ott bolyonganak a többi halott lélekkel Hél földjén. És még ha csak üres vintatott bolyongés is, legalább már nem érzik a felforrósodott hajót a testükön, a Nap gyötrő sugarait és az éh- és szomjhalál gyötrelmes kínját.
Aztán csak ellököm magam a faltól, mert ha megint rájuk gondolok úgy érzem megőrülök. A Vakegér felé veszem az irányt, hogy kiüssem a képüket a fejemből, hogy aztán végre beszerezzem az egyik megrendelő kérését, de amint az ajtóba érek valami 17-18 éves formájú kölyök belém rohan miközben mögötte őrjöng valaki ordítva. Ó, a szokásos hangulat úgy tűnik mindig megvan, valamiért mindig van olyan akit éppen meg akarnak ölni. Milyen idillikus csendélet. Aztán hirtelen karon ragadnak, én meg húzódom utánna.
- Akárki is vagy, kuss, vagy levágom a golyóid - magyarázza feldúltan a kölyökféle, mire csak higgadtan felvonom a szemöldököm, majd fülelek, ahogy a nevét ordibálja valaki az utcán.
- Hidd el, eszemben sincsen úgy óbégatni, mint a kedves ismerősödnek az utca közepén - dünnyögöm higgadtan, majd eltolom a mellkasomtól a pálcát tartó kezét. - Erre meg semmi szükség - dörmögöm tovább, de amint ellépek előle, hogy akkor most mehet is mindeki a dolgára felbukkan a korábbi ordító hang gazdája, majd kérdezés nélkül flénk dob egy átkot, amitől csak a reflex ment meg. Nem szeretem,a mikor ilyen aljas és sunyi módom hátba támadnak, a tisztességes párbajok híve vagyok, még akkor is, ha az a párbaj élet-halál harc.
- Ventus - mormogom, majd miközben a széllökéssel van lefoglalva a tébolyodott, megragadom a srác karját és a megadott címre hopponálok. Persze nyilván nem pontosan a ház elé visz a cím, még azt is meg kell keresni. Az olasz megrendelők kifejezetten szeretnek megmozgatni, ha egy tárgy átcsempészéséről van szó, és most még kifejezetten azt is kérték, hogy én magam lopjam el azt a koktélzongorát. Flancos népség.
- Ha már így emásra találtunk mehetünk is tovább - indulok meg nagy lendülettel előre a sötétlő utcákon.

[well shit]

well shit


2001. május
style

Talán rám van ragasztva valami cucc, valami miatt vonzom a bajt. Állandóan, mindenhol. Be van varrva a bőröm alá, hogy én nem érzem, de mindenki más kibaszottul igen. Talán pittyeg és hangosan visít, hogy "Fraser itt van, gyertek csak, úgyis unatkozik!" Képtelenség, hogy még egy pohár whiskyt sem lehet nyugodtan meginni! Jó, nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy ez valami nyomkövető, detektor, vagy tököm tudja, micsoda, egyszerűen csak az a valami odafent baszakszik velem. Én pedig megérdemlem, tudom jól... Kurvára megérdemlem, de attól még kellemetlen, pláne, ha az ember végre csak lassítani akar egy kicsikét, tényleg csak néhány pillanatra, és nem... A kis szaros nem hagyja.
Akkor baszódj meg!
Már nem csak a fickó, de a pultos is kiabál utánam, én meg csak egy ártatlan kis vigyort tudok gyorsan küldeni felé, nem mintha ez sokat segítene és ő boldog lenne, inkább pénz kéne neki, de talán elnézi nekem, hogy most éppen nagyon sietek. Talán majd egyszer visszajövök és kifizetem, ha most nem porolnak ki.
Aztán egyszer csak belerobbanok valakibe... A faszomba, hogy itt mindenki útban van! Az embereknek komolyan nincsenek szemük és fülük? Ó, persze, ha Aiden Frasert kell kiszúrni és kinyírni, akkor senki nem vak! Micsoda véletlen, nem? Én pedig hirtelen valahogy a legjobb megoldásnak azt vélem, ha rángatom magam után, bele egyenesen a büdös sötétségbe, és reménykedek, hogy a bűbáj kitartott addig, hogy ne lássanak meg... Különben mi a tökömért is nem hoppanáltam el?
- Hidd el, eszemben sincsen úgy óbégatni, mint a kedves ismerősödnek az utca közepén - dörmögi nekem a fickó, amikor már bent lapulunk a takarásban, én meg csak szigorú pillantással méltatom erre, hiszen úgy rémlik, azt kértem tőle, hogy fogja be. - Erre meg semmi szükség.
Eltolja magától a pálcám hegyét, mégsem dugom azt vissza a helyére, hiszen akármelyik pillanatban szükség lehet rá, a velem szemben álldogáló fickó viszont olyan halál nyugodt, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, ez egy trükk-e. Arra számítottam, hogy majd ez is elkezd üvöltözni, mert megtapostam a cipőjét vagy valami hasonló baromság, csak hogy tényleg ne éljem túl a mai napot... Erre pedig közénk csattan az átok, hogy elégedetlenül felmordulok.
- Exlukhops! - kontrázok a férfi felé pördülve. Magas, sovány és világosbarna hajú alak, az arcát pedig egy mély, hosszú vágás tarkítja, rákúszva az orrára. Bárcsak elmondhatnám, hogy én okoztam neki, dehát...
Már támad is vissza, ám ezúttal a magammal rángatott pasas reagál előbb, a feltámadó erős szél ereje egy kissé még engem is megcsap és hátrasodorja néhány tincsemet, ám a férfi egyszerűen csak kézen ragad, és az utolsó itteni emlékem, hogy már a kocsmáros is kint van és a pénzéért ordibál. Remek!
A pillanatnyi forgó sötétségben sok dolog megfordul azért a fejemben... aztán mikor végre megérzem magam alatt a talajt, kissé szédülve, gyorsan körbebámulok. Egy sötét utcán állunk, ami egyáltalán nem ismerős, de mintha még a levegő is más lenne, a fickó viszont olyan rezzenéstelenül és természetesen indul meg mellettem előre, hogy egy pillanatig én csak állok a helyemen, és pislogok utána.
- Ha már így emásra találtunk mehetünk is tovább.
Mi a tököm van?
Aztán valamiért követem, gyorsan mellé érve, mert nem is tudom, sose lehet tudni, mit tartogat az idegen környék, s oldalról fellesek rá. Varázspálcám még mindig a kezemben pihen, bár tekintve, hogy az utca közepén landoltunk, nem hiszem, hogy varázstalan környék.
- Nagyon kedves, bár nem azért ragadtalak meg, hogy kirándulni jöjjek veled... - közlöm vele, majd ismét végigfuttatom tekintetem a környéken. Hmm, talán csak ő is meg akar ölni, Feryll valamelyik régi haverjának dolgozik, és ez a fantasztikus terv. - Szóval hol vagyunk, és miért?
A környék különösen csendes és sötét, talán az utat árnyékoló magasra nyúló, szinte feketének tűnő fáktól. Aztán egyszercsak a növényzet kitisztul és a táj felsejlik előttünk - néhány hatalmas, már-már palotának tűnő épület bukkan fel előttünk, mögöttük hosszasan nyúló birtokkal, a távolban hegyekkel és dombokkal. Magamban hümmögök egyet, miközben átlépek egy pocsolyát - szóval ez volna luxusnegyed, mi? Már csak az a kérdés, én mi a jó Merlin faszát keresek itt. Még mindig aggaszt kissé, hogy talán ez egy terv és mindjárt kivéreztet valamelyik kastélyban, de valamiért a fickó túlságosan nyugisnak tűnik ehhez. Hm!
- Mellesleg Aiden vagyok - szólalok meg hirtelen, magam sem igazán értem, hogy miért. Mindenesetre már ne a James akar egyből számra gördülni, és ez jó jel... azt hiszem. Még ha a jelet nem is moshatom le bőrömről soha, talán azt a nevet majd egyszer... vagy legalábbis fakóra és szakadtra radírozom.

Adressat: Aiden

16+

Amikor végre elhopponálok a kölyökkel, aki csak úgy a nyakamon marad, egy rövid idő alatt felmérem a terepet, hogy hol is vagyok. London egyik külvárosi luxusnegyede, ahol nem csak muglik, hanem igen gazdag varázslók is élnek. A házak mind-mind inkább modernek, mintsem klasszikusan brit épületek, de még így is olyanok, mintha a királyi család egyik nyaralója lenne valamelyik. Sokkal inkább élnek itt külföldi állampolgárságú üzletemberek, mint hagyományosan angolok, de ez csak még izgalmasabbé teszi. Az ilyen esetekben nem is maga a tárgy érdekel, hanem az út, és a kihívás, ami elém kerül. Lepillantok a mellettem lépkedő kölyökre, aki gyanakodó pillantásokkal illet, és észreveszem, hogy a pálcáját még mindig a kezében szrongatja.
- Hidd el, ha meg akarnálak ölni, azt te rég tudnád - Szeretem kihívni az embereketet, szeretem a tisztességes élet-halál kűzdelmet. harcban meghalni dicsőség, így nem a halált félem, hanem a hazsontalan kimúlást, melynek végén nincs meg a jutalom, nincs meg a csarnok, és nincs örök tobzódás a Valhallában. Mindig párbajra hívom azt, aki az utamba áll, és valamiért eddig nem utasították vissza. Valahogy mindegy akkor már, úgyis tudjuk, hogy a végén valaki meghal. Nem mintha olyan sokszor sor kerül erre, csednben dolgozom és gyorsan.
Meg persze én nem ölök gyereket. És valahogy nekem 20 év alatt mindenki gyereknek számít. Ezt teszi az, ha valai szép lassan közelít a 40 felé. Nem leszek az anyám, aki képes volt a fél éves kisöcsémet vízbe fojtani. Azok a szemek is a püffedt testtel még most is kísértenek. Minden tekintet kísért, és mindegyik előtt ott van az az átkozott sárga, ami most is forró lyukat éget belém, de én csak belélegzem a dohányt, hagyom hogy a füst kiáramoljon azon a belémégetett lyukon is. Talán még a halál után is látni fogom a tábolyodott pillantását? Ezen merengek, egészen addig, míg a kölyök meg nem szólal megint.
- Nagyon kedves, bár nem azért ragadtalak meg, hogy kirándulni jöjjek veled... Szóval hol vagyunk, és miért?
- Ez itt Enfield, a tolvajok paradicsoma. És most el fogunk lopni az olasz maffiafőnöknek egy koktélzongorát - fújom ki a füstöt az orromon keresztül. Ha már itt van, legaláb ő is szórakozhat egyet.
- Mellesleg Aiden vagyok.
- Søren Stærmose - pöfékelem egy barátságos mosoly kíséretében, majd lassan el is érjük a házat. Szeretek egyedül dolgozni, de egy megérzés azt súgja ez a kölyök nem fogja elbaszni. Meg talán túl érdekes is neki. - A világon csak három darab van belőle, az egyik pont itt. - állok meg az egyik legnagyobb hófehér épület előtt. Hatalmas tökéletesen lenyírt gyep, öntözőberendezés, kivilágított ablakok, és perszre teleszőve mágikus csapdákkal és kamerával. Egy ideig még nézem a hívogató csapdákat, de én nem ugrok fejest a falba, csak zsebredugom a kezem, és lassan elkedzem megkerülni a házat.
- A legtöbb tolvaj beleesik abba a hibába, hogy már csak a kihívás kedvéért is megpróbálja kikerülni, vagy hatástalanítani a rendszert. De minden rendszernek van holtpontja, amire senki sem gondol - dörmögöm majd elnyomom a korláton a szivart. Ezt a hajómon sosem teszem meg. Freyát a felmenőim építették, benne nyugszik minden ősöm munkája, és képtelen lennék arra, hogy megalázzam a hajóm testét. Akkor soha többé nem repítene át a viharokon. - Ez pedig jelen esetben a csatorna. Van egy csapóajtó odalent, ami szerencsére nem a mosdóba vezet - állok meg a csatornafedő felett, majd ki is nyitom, és felsandítok Aidenre. Az infromátoraim szerint ez egy kisurranóútvonal az itt lakó nő szeretőjeinek.
Megkeresni és a legrövidebb úton eljutni az adott tárgyhoz. Ez szinte belém ivódott, amikor 11 éves koromtól 20 éves koromig a kalózokkal éltem és loptam, csempésztem mindent, amit csak a kapitány kért. Az idő bizony pénz volt, és mindig rajtam verték el, ha csökkent az áru értéke. Lemászok a csatornába. remélem, hogy Aiden is követ.

[well shit]

well shit


2001. május
style

Nem nevezném magam paranoiásnak, még akkor sem, ha most egy picikét úgy érzem. Egyszerűen csak mindig számításba kell venni az összes eshetőséget, és jelenleg az nagyon is egy eshetőség, hogy ki akar nyírni. Én meg persze vonulok utána, mint valami elmeháborodott. Ez aztán a túlélési taktika!
Figyelem a hatalmas, modern épületeket, és azt latolgatom, varázslónegyed-e ez. A házak valamiért túlzottan... Varázstalannak tűnnek. De talán ez csak a beolvadásban segít.
- Hidd el, ha meg akarnálak ölni, azt te rég tudnád - közli velem a fickó, én meg szemem sarkából pillantok felé. Átfut azért a fejemen, hogy ilyen rohadt feltűnő volt-e, vagy csak szimplán jók az érzékei. Ha a második, azt nem bánom, hiszen tehetetlen vagyok ellene - ha viszont az első, akkor szégyen, Aiden, szégyen.
- Nagyszerű... - mormogom inkább csak magamnak, aztán lassan elfordítom a fejem. Továbbra sem tudom, mit keresünk itt. Kissé gyanakodva - de ezúttal már jobban odaügyelve rejtegetve azt - kémlelek körbe, mintha tényleg csak nézelődnék, közben meg a halálfalók szagát keresem. Azt az éles, szaggató fájdalmat várom a csuklómban, de egyelőre csak tompán lüktet, olyan átlagosan, kissé meglódulva az előbbi röpke találkozás okán.
- Ez itt Enfield, a tolvajok paradicsoma. És most el fogunk lopni az olasz maffiafőnöknek egy koktélzongorát. - Összevonom a szemöldökömet, miközben felsandítok rá. Hogy mit fogunk ellopni?! Koktélzongora, remek... A főszer vagy valami nagy koktélínyenc, esetleg zongoraművész, a kettő keveréke, talán ez egy olyan hangszer, amely egyszerre szervíroz italt is? Tulajdonképpen egész menőn hangzik, de amúgy én továbbra is mit keresek itt?
- Ahaaa... Fasza. - Újra végigpillantok az épületeken. Persze, az elmúlt években többet loptam, mint fizettem pénzzel, ez azonban nem tett tökéletes tolvajjá. Egy boltban mondjuk elboldogulok, de zongorák, öregem?
Na, nem mintha berezeltem volna.
Zongora?
Hát, akkor legyen, zongora.
- És legalább jól fizet a meló? - érdeklődöm, leplezetlen céllal, hogy nekem ugyan mi hasznom lesz ebből az egészből. Az ingyenmunkához azért túlságosan büszke vagyok, ha már nem a saját seggemért teszem.
Biccentek felé egyet, ahogy bemutatkozik, az agyamban pedig jó mélyen elraktározom a nevet. Søren Stærmose... sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-két ismeretség. Követem őt a többi közül is kiemelkedő, hófehér ház elé, és zsebredugom a kezeimet.
- A világon csak három darab van belőle, az egyik pont itt.
Mostmár nem is kérdés, hogy varázslónegyed-e a környék. Elég csak testközelből belélegeznem az épületek auráját... szinte arconcsap a feketemágia szaga, így pedig hirtelen méginkabb elkezd izgatni a dolog.
- A legtöbb tolvaj beleesik abba a hibába, hogy már csak a kihívás kedvéért is megpróbálja kikerülni, vagy hatástalanítani a rendszert. De minden rendszernek van holtpontja, amire senki sem gondol. - Hümmögve követem, és közben egyetértve bólintok. Végeredményben jó ötlet. Vagy legalábbis mindenképpen időtakarékos, aztán majd kiderül, hogy mennyire jó.
- Ez pedig jelen esetben a csatorna. Van egy csapóajtó odalent, ami szerencsére nem a mosdóba vezet.
Lesandítok a csatorna belsejébe, és inkább nem adok hangot annak a halovány kis undoromnak, csak hagyom, hogy lemásszon, aztán követem én is. A pálcám egy apró kis legyintésével a csatorna fedele visszailleszkedik a helyére, így pedig ránkborul a koromsötét.
- Lumos! - mormogom el az igét, mire pálcám fénye legalább néhány métert bevilágít az orrom előtt. Ezután a férfi mellé lépek. - Szóval maga valami mestertolvaj figura, mi?
Talán nekem is el kéne gondolkodnom valami hasonló szakmában. Ha már az életem jelen pillanatban eléggé hasztalan, akkor talán nem lenne rossz kitölteni valamivel, amit még kedvelek is., Szeretem az adrenalint és a veszélyt, a gondolkodást és azt, hogy mindent meg kell oldanod, ami az utadba keveredik.

Adressat: Aiden

16+

Sosem voltam kifejezetten tolvajlásra specializálódva, bár amikor fel kellett pakolni magam a megrendelt cuccal, amit aztán el kellett szállítanom máshová, akkor persze, hogy én mentem el érte. Bizonyos esetekben. Ezt nem mertem az embereimre bízni. Ha ők eltolják, nem csak az üzletnek, de az egész vállalatomnak annyi, és ezt nem kockáztathattam. Olyan megbízható embereim meg nem voltak, akikre rábíztam volna egy-egy kényes melót. Inkább megcsináltam én magam, ha meg elbasztam hát legalább nem amiatt bukik el minden, mert egy idióta szerencsétlenkedett. Voltak egyszerűbb dolgok, amikkel boldogultak ők is, de a többet érő zsákmánynál inkább nem vállaltam kockázatot.
Élveztem a csepmész létet, így legalább több országban is megfordulhattam, néha be-be csúszott egy-két muglis ügy is, amivel megbíztak. Legalább volt egy kis esélyem a húgom után kutatni, nem mintha eredményes lett volna. Állandóan mozgásban volt, mintha valakik a nyomába lennének, miközben azt biztosan tudtam róla, hogy prostituált. És még csak nem is az olcsóbbik fajtából. Talán egy kicsit büszke is voltam rá, hogy azzal a szétvagdosott, tönkrement hátával képes volt ilyen magasra jutni. De mindennek ára volt, és ez az ami engem kifejezetten zavart.
Vajon milyen árat fizettél érte, drága húgom, hogy szebb életed legyen?
A gondolataimból a mellém csapódott fiatal kölyök zökkent ki.
- És legalább jól fizet a meló? - Á, milyen alapos srác ez. Vigyorra húzom a számat, miközben kipöfékelem a sűrű, kesernyés szivarfüstöt.
- Még fifty-fifty esetén is rendkívül jól fizet - biccentek. Elgondolkodom, mit is csinálhat egy magafajta kölyök. Valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy a Roxfortot koptatja. Már csak magamból kiindulva sem. Ha jól emlékszem csak az eslő évemet jártam kia  Durmstragban. - Remélem így megfelel - pillatok rá, majd a csatornafedélhez érve szívok még egy utolsót a szivarból és behajítom a legközelebbi kukába. Semmi kedvem a csatornában elhajítani, még a végén valahogy rámtalálnának. Még szerencse, hogy a kukás hajnalban már el is viszi a szemetet.
- Lumos! Szóval maga valami mestertolvaj figura, mi? - erre csak megvonom a vállam, miközben én is gyújtok egy Lumost.
- Inkább vagyok csempész, mint tolvaj... De a kényes tárgyakat én szerzem be. - Közben tekintetemmel körbepillantok a nem éppen illatos alagútszerűségben. - Talán érdekel egy ilyesmi meló? - kérdezem, miközben elérünk az ajtóhoz. Óvatosan feltöröm a zárat, és kitárom. A kis helyiség valami éléskamra szerű helybe vezet. A levegőben keveredik mindenféle étel illata. Még szerencse, hogy a világom épp olyan színtelen, mint amilyen ízetlennek érzem az összes ételt. Azt hiszem az a sárga szemű dög egy kicsit engem is megmérgezett.
- Hát remélem nem fogunk nagyon eltévedni - nyitom ki a másik ajtót, és belépünk a modern lakóház hatalmas épületébe. - A tulaj éppen üdül a Bahamákon, akár még grillezni is lenne időnk - mondom, majd belépek a legmodernebb konyhába, amit valaha láttam. Bár azt hiszem ez olyan gazdag magamutogatós dolog, és alighanem a ház asszonya még használni sem tudja.
- A zongora a nappaliban lesz - szólalok meg halkabban, majd körbenézek hogy van-e esetleg csapda, de úgy tűnik a lakók annyira nem voltak elővigyázatosak, mint lenniük kellett volna.

[well shit]

well shit


2001. május
style

Különös az élet. Ha néhány hónappal ezelőtt futok össze ezzel a fickóval, talán még mellé is csapódtam volna nagy unalmamban. Akkor talán még egy kicsit haját szerezni és fedett helyen aludni is könnyebb lett volna... de persze amilyen nevesincs falukban és városokban roskadtam, nem is lep meg, hogy végül nem így alakult. A zsebembe csúsztatom szép lassan a kezemet, de azért varázspálcámon pihentetem ujjaimat, és követem a házak közt a fickót. Az élet jelenleg egyszerűbbnek tűnik valamivel, még akkor is, ha az árnyak a ház minden apró, rohadt kis sarkában ott gubbasztanak és suttognak felém. De talán azok a sötét foltok nem a házhoz vannak kötve, hanem hozzám, így felesleges is volna menekülni. És nem is tenném. Mert ott van anya. És hangozzon ez akármilyen csöpögősen, tudom, hogy neki nem segíthetek másként, mint hogy otthon vagyok, és a fia vagyok. Megint. Benjamin is tudja, még ha nem is mondja. A mi viszonyunk mindig is más volt.
Habár a kinézetét nem én örököltem, de talán mégiscsak van ebben az elsőszülött dologban valami különleges. Még kölyökkoromban is ő volt az egyetlen, aki mellett nem éreztem magam annyira különcnek a családban. Aki úgy tűnt, hogy lát engem... Pedig mostmár nem állítanám, hogy apa nem látott. És ha tehetném, azt is visszavonnám, hogy valaha is azt vágtam a fejéhez, nem szeret... de nem tehetem. És még csak a bocsánatért könyörgés sem érne semmit azelőtt a rohadt felirat előtt előtt.
Eszes a fickó, és ez kifejezetten tetszik. Nem kell részleteznem, hogy a saját zsebemre utalok, és még a válasza is kielégítő.
- Még fifty-fifty esetén is rendkívül jól fizet. - Hümmögök egyet. - Remélem így megfelel.
Felé biccentek, és arcomra engedek egy félvigyort.
- Hibátlan - bólogatok, és követem a csatorna felé, miközben még egyszer felmérem a házat. Hát, akkor lopjunk koktélzongorát...!
- Inkább vagyok csempész, mint tolvaj... De a kényes tárgyakat én szerzem be - magyarázza, miközben belevetjük magunkat a bűzös alagútba. A pálcáink fénye gyéren, de legalább bevilágítja az utat. - Talán érdekel egy ilyesmi meló?
Egy pillanatra elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. Tulajdonképpen a gondolat, hogy valamit kezdjek is az életemmel, egyre erőteljesebben kopogtat, ahogy egyre többet heverek otthon az unalmas, poros könyveimmel és üres falakkal körbevéve, de valahogy képtelen vagyok elképzelni bármit is magamnak... még a Roxfortot sem befejeztem be, megrekedtem az ötödévem közepén, aztán évekig csak a saját véremben vergődtem. Mégis mit kéne csinálnom, esetleg elmenni a Roxfortba könyvtárosnak? A legtöbb helyre különben sem keresnek gyilkosokat.
Mégsem kellene igent mondanom, akármilyen ígéretesnek is tűnik hirtelen a kérdés. Anya és Benjamin hihetetlenül kilennének... Ez kellene még a család becsületének, mi? A családgyilkos kölyök nem elég, hogy elmebeteg módon végzett az apjával és testvérével, de még hobbiból ki is rabol. Az önéletrajzom elképesztő lenne.
- Talán - válaszolok végül. A francba is, hogy tehetném méginkább csalódottá a családom maradékát és halott tagjait? Ez az egész kezd szinte szánalmas lenni - az életem, vagy az annak nevezett szarság. - Kétlem, hogy elég jó lennék hozzá.
Inkább próbálok hárítani. Ha akarok, akkor rohadt gyorsan tudok tanulni, ráadásul a fejem tele van kibaszott fekete átkokkal, és amúgy is, bízom a képességeimben... De mégis ott lüktet bennem most, hogy ez nem lenne jó döntés, és az egészről az a kibaszott szorongató érzés tehet, ami felbukkan a pillanatban, hogy anya vagy Benjamin arcára nézek.
Elérünk a ház valamelyik helyiségébe, és még a riasztó sem kezd el hangosan bömbölni. Ahogy körbevilágítok pálcámmal, mindenféle zöldségek, konzervek és egyéb hozzávalókat pillantok meg, így sejtem, hogy ha kitárjuk az ajtót, a konyhába kerülünk majd.
- Hát remélem nem fogunk nagyon eltévedni. - Biztató szavak. - A tulaj éppen üdül a Bahamákon, akár még grillezni is lenne időnk.
Hümmögök egyet, miközben követem a konyhába, és ott is röviden körbepillantok. Bahamák... kellemes választás. Vajon mennyire fog örülni a vakációnak, ha hazaérve aztán hűlt helyét találja... Különben meg tényleg, mi a tököm az az a koktélzongora? Azért reménykedek benne, hogy nem robban.
- Hát grillezzünk egyet... - kesernyés vigyorral a számon felkapok valami darab bonbont az asztalon hagyott tálból, és azt a számba dobva lépek át óvatosan feltételezhetően a nappalibba. A szerkezet ott hever a szoba közepén... igazából első pillantásra egy átlagos zongorának tűnik nekem, de az egyből feltűnik, hogy le van lakatolva a teteje, tehát a billentyűkhöz nem férni hozzá. Egyelőre viszont nem lépek beljebb. A férfira sandítok helyette, a mágikus csapdák terén ugyanis nem vagyok valami jártas.
- Vajon merre tartják a kulcsát? - gondolkodom hangosan, és a biztonság kedvéért előhúzom a pálcám, ami a szokásos vibrálással fogad. - Én magammal vittem volna, de talán ők nem voltak ennyire okosak.

Adressat: Aiden

16+

Nem igazán vagyok az a tolvaj féle, de az ember, ha üzletelni akar néha erre is rákényszerül, az viszont tetszik, hogy ez a kölyök legalább nem kertel, és az is, hogy nem ingyen vállal munkát. Neki helyén van az esze, és ránézésre sem tűnik olyannak, akik csak úgy át lehetne vágni. Nem mintha szándékomban lenne, sötét üzleteim vannak, a munkám se túl törvényes, viszont szeretem azt tisztességesen űzni, már amennyi ebből a keretből kitelik. Vigyorra húzom a szám, miután a fizetést tisztázzuk. Az új generáció mindig tartogat meglepetéseket, sokkal eszesebbek, és edzettebbek, ez pedig azt jelenti, hogy sokkal jobbak is lesznek nálunk, vén rókáknál, de ez így van jól. Ha nem lenne így, sok minden csak leszálló ágba hajlana. A kölykök pedig merészek, becsvágyóak, precízek és még előrébb is vihetik ezt a sötét ipart is, ha már mi kiöregszünk belőle.
A csönd beáll közénk, ahogy áthaladunk a járaton, az én gondolataim meg ismét az eltűnt húgomra terelődnek. Mostanában egyre többször eszembe jut, bár őrültségnek találom egyedül belevágni ebbe. Talán fel kellene keresni Elliotot, hátha segít. Egészen élveztem a közös kis kalandunkat azon a félreeső szigeten, na meg azt  a furcsa vibrálást is köztünk, ami bármi is volt,de nagyon jól esett, mert új volt és kellően izgalmas. 
- Talán. Kétlem, hogy elég jó lennék hozzá - hangzik a válasz, mire hátra lesek felé, a vállam mögül.
- Elliot O'Mara. Keresd őt, ha meggondolnád magad. A szakmája csúcsán van, tőle többet tanulhatsz, mint egy egyszerű csempésztől - pillantok rá, majd belépek a házba. Tényleg izgalmas volt ez, egy új kölyköt elindítani ezen az úton, még ha talán nem is nagyon akarta ezt jelenleg.
A benti ház szavakkal élve pazar, minden van itt, ami egy gazdag életében jelen lehet, a konyha is akkora, hogy egy egész étteremre lehetne rá főzni, de engem jelenleg nem igazán érdekel a nézelődés, inkább átlépek a nappaliba, miközben Aiden vesz egy bombont. Odalépek a zongorához, és megvizsgálom, de igazából teljesen átlagos.
- Nos, állítólag minden egyes hangjegy más és más ízt varázsol, és azokat keveri össze egyes darabok alatt. Az ízek milyensége attól is függ, hogy milyen hosszan nyomják le a billentyűket így a legtöbb esetben minden egyes alkalommal teljesen egyedi ízt kap az illető - magyarázom. A varázslattal mindent meg lehet oldani, és néha már lenyűgözően művészi hatást is elérnek vele.
- Vajon merre tartják a kulcsát? Én magammal vittem volna, de talán ők nem voltak ennyire okosak
Elvigyorodom, ahogy rápillantok, majd körbenézek a házban. Két emeletes, sok szobával és egészen biztos vagyok benne, hogy külön van valami szalon is, meg dolgozó szoba is.
- Mások ostobasága nekünk mindig jó - válaszolom. - Azt javaslom kezdjük el megkeresni, gondolom egy invito nem lesz erre elég. - Egy időre elgondolkodom, mert valami mágiafélét érzékelek a ház belsejében. Mintha a konyha sem pontosan abban az irányba lenne, ahonnan elhagytuk.
- Azért légy óvatos, azt hiszem a ház képes összezavarni a teret - közlöm a sejtésem. Egész gyakori mágikus csapda szokott lenni, de nem olyan veszélyes és kétségbe ejtő, ha az ember felismeri, és megőrzi a nyugalmát. De ahogy elnézem Aident sem kel félteni egy esetleges bepánikolástól. Aztán ha Aiden eldönti, hogy fent kutat, vagy idelent, én is elindulok körbe nézni, hogy aztán néha szórakozásból szemügyre vegyek egy-egy modern festményt vagy fényképeket a falon, vagy fura mágikus csecsebecséket. Az egyik például Romolus és Remus bronzszobor volt, és éppen rám morgott az őket szoptató bronz anyafarkas, ahogy elhaladtam előttük.

[well shit]

well shit


2001. május
style

Ez a ház úgy néz ki, mint valami kicseszett palota. A konyha hatalmas, mégis az a fajta, amelyről süt, hogy különösebben nincs használva. Persze ez nem is lep meg... tényleg, nincsenek itt még házimanók sem? Ez azért különös egy kissé. De talán vitték magukkal őket is nyaralni, hiszen az elkényeztetett réteg még néhány órára sem képes saját magáról gondoskodni. Na, nem mintha pár manó akkora konkurenciát jelentene amúgy is... ennél még én is jobbnak vallom magam, habár tényleg nincs különösebb tapasztalatom. Inkább csak ambícióm és unalmam. Ez pedig elég hatásos módszer lehet.
Otthon a konyha nem így néz ki, pláne, hogy anyában fellángolt a vágy a főzés iránt... csak épp a tehetség nem. Hát, rossz hírek, én sem tudok főzni. Abban Benjamin az ász, én meg csak élvezem, amit elémpakolnak. Persze nem lehet olyan nehéz dolog, csak cuccokat kell egymásra pakolni... valami mégis mindig lángrakap, és fogalmam sincsen, hogy hogyan lehetünk ennyire szerencsétlenek.
- Elliot O'Mara. Keresd őt, ha meggondolnád magad. A szakmája csúcsán van, tőle többet tanulhatsz, mint egy egyszerű csempésztől.
Elliot O'Mara... Igyekszem elraktározni magamban a nevet, még ha valószínűleg nem is lesz rá szükségem. Nem tehetek meg ezt megint velük... ugye? Igaz, ez nem olyan, mintha halálfalónak állnék megint... de talán egy kicsikét mégis. Van vajon valamiféle limit, hogy egy ember hányszor hozhat szégyent a családjára? Ha igen, remélem, már a végén járok.
Biccentek egy kicsit Soren felé, ahogy beljebb lépkedünk a házban. A szemem sarkából valamiféle biztonsági rendszer után kutatok, hiszen egy ilyen helyen biztosan lennie kell... vagy mégsem? Az is elképzelhető, hogy annyira nagyra vannak magukkal a lakók, hogy úgy gondolják, úgyse merne senki betörni a kis palotájukba.
- Nos, állítólag minden egyes hangjegy más és más ízt varázsol, és azokat keveri össze egyes darabok alatt. Az ízek milyensége attól is függ, hogy milyen hosszan nyomják le a billentyűket így a legtöbb esetben minden egyes alkalommal teljesen egyedi ízt kap az illető - magyarázza Soren, én meg a zongorát vizslatom. Semmi kirívó nincs rajta, még csak azt sem érzem, hogy a mágia különösebben körbelengné... Ez persze lehet tényleg csak azért van, mert le van lakatolva.
- Jól hangzik - hümmögök egy rövidet, és ujjaim közt forgatva a pálcámat körbenézek a nappaliban is. Nem kevésbé modern és hatalmas, mint az előző helyiség. - Nagyon sietős az áru? Keverhetnénk előtte magunknak egy Für Elise koktélt.
Vigyorgok egyet felé, miközben a szemközti átjáróhoz lépek és kilesek a folyosóra. Hosszú, márványos padló vezet egy csigalépcsőhöz, oldalt ajtókkal, amik ki tudja, milyen helyiségekbe vezethetnek... felkelti a kíváncsiságomat a dolog.
- Mások ostobasága nekünk mindig jó. Azt javaslom kezdjük el megkeresni, gondolom egy invito nem lesz erre elég. - Egyetértve bólintok, és kilépek a folyosóra. Talpam alatt furcsán kopog a kő.
- Körbenézek fent - közlöm a választásomat, és elindulok előre a lépcső felé.
- Azért légy óvatos, azt hiszem a ház képes összezavarni a teret - szól utánam Soren, de a hangja... furcsán cseng, mintha nem is abból az irányból jönne, mint eddig. Ez remek lesz... Mindenesetre nem nézek hátra, folytatom az utat előre, és szép lassacskán fellépkedek a fokokon is. Még akkor is, ha szinte érzem, hogy a mágia egyre erőteljesebben ül ki bőrömön... és talán a galagonya is rásegít a kezemben, de szinte automatikusan fordulok balra felérve az emeletre.
Itt a padlót vörös szőnyeg borítja, pontosan olyan, amiben meglátszik az ember lábnyoma, ezért erre figyelnem kell majd. Megfordul a fejemben, hogy ráér visszafelé... de mi van akkor, ha már tényleg nem is lesz itt? A szőnyegre célzok hát, és minden egyes óvatos lépés után elrendezem a szőnyeg szálait, hogy tökéletesen érintetlennek tűnjenek. Aztán el is érek az ajtók elé, amelyből három van, és hát hogy biztosra menjünk, én mindegyikbe benyitok.
Egy fürdőszoba, egy iroda és egy seprűtároló. Ami persze nem túl logikus, ki a fene is akarná idefent tárolni a versenyseprűit, de inkább csak visszacsukom az ajtót, és visszalépek az iroda elé. Ki lenne az, aki nem az irodában tárolja a fontos cuccait? Nos... egy okos ember. Reménykedjünk, hogy a lakók legalább olyan ostobák, mint amilyennek gondolom őket.
Egyszerű helyiségnek tűnik, oldalt könyves szekrények, középen egy íróasztal, azok mögött pedig két sárkányt formáló szobor, és egy festmény egy pöffeszkedő férfiról. Be kell, hogy valljam, az a kép egy kicsikét frusztrál... főleg, amint belépek, és felém kapja a fejét.
Aha, fasza. Megvan a kamera.
- Kreatív... - mormogok elégedetlenül, aztán hirtelen felindulásból megcélzom a festményt pálcámmal. - Descendo!
A férfi elégedetlen fejet vág, miközben ledől a falról a vászon, és a kerettel együtt hangosan puffan a földön. Várok egy kis pillanatot, mielőtt belépnék. A padló nyikorog, de igazából semmi nem történik, amíg eljutok az asztalig... Ez pedig már önmagában kezd egyre gyanúsabbá válni.
Szemezek egy pillanatok a sárkányszobrokkal, mielőtt elkezdeném átkutatni az íróasztalt. Talán ezek is követnek a szemükkel... azt is csak fehér és látom, hogy nem mozog, mégis érzem magamon a furcsa tekintetüket. Így kissé kelletlenül, de mégis a fiókok felé nyúlok. Az első néhányban semmit nem találok, csak pennákat, tintát, dohányt és iratokat, tehát csupa érdektelen cuccot, amíg kezem elér a baloldali középső fiókhoz, és alig ér a kilincshez az ujjam, máris megcsap az a különös borzongás.
Tehát itt vagy...
Kihúzom a fiókot, a pillanatnyi elégedettségtől részegülten, és arra még csak nem is számítok, hogy az onnan kisüvítő katasztrófa aztán egyszer csak arcon csap. Ott lapul benne a kulcs, de épp csak egy pillanatom van felmérni és észrevenni az abban ragyogó smaragdos követ, az hirtelen kireppen a fiókból, és ahogy felékapok, hirtelen elkezd osztódni, akkora sebességgel és erővel, hogy pislognom kell egyet, ne szédüljek bele. A kurva életbe! Igyekszem nem szemem elől veszíteni a smaragdkővel díszített követ a többi között - aminek csak az alakja hasonlít, nem ragyog bennük ott a kristály -, és fel is ugrok, ám a kulcs elsuhan fejem mellett, a hátam mögé. Hallom, ahogy a fémek mindenfelé potyognak, de megpördülök én is, azonban ahogy a kulcs után próbálnék kapni, hirtelen az utamat állja két... nos... eléggé morcos sárkány. Vörösen izzó szemekkel, és kitárt kőszájjal, ahonnan füst tör ki.
A kurva, a kurva, a kurva életbe.
Óvatosan hátrálok egyet, és ujjaim rászorulnak pálcámra.
- Stærmose... Ha nincs épp halaszthatatlan dolgod, szívesen látnálak a fenti irodában! - És ez az utolsó, ami még elhagyja a számat, mielőtt félreugrok a tűzsugár elől és félig az asztalon végzem a csattogó kulcsok közt.

Adressat: Aiden

16+

Ahogy a puccos házban nézem a szobákat, a túlságosan nagy gonddal megtervezett bútorokat, csak közömbös arccal kifujom a tömény füstöt a sötét falak felé, miközben a szivar íze nyomot hagy a nyelvemen es az orromban is. Igyekszem elterelgetni a gondolataimat arról, hogy talán amikor nem vigyáztam a testvéreimre, akkor mevtagadtam tőlük a szebb élet lehetőséget, es csak a mocsok a szenny és a törvénytelenseg maradt. Csak ez maradt, nekem, bar ehhez hozza szoktam, természetes volt mint a levegő. De hogy ez maradt Rettának is, az megbocsajthatatlan volt.
Elnyomom a keserű ízt a számban es közelebb lépek a zongora felé, majd szemugyre veszem az értékes darabot. Az évek alatt ha az ember piszkos munkákat végez, ki szúrja mi a hamis es mi az eredeti. Ez pedig eredeti, ami6annyit jelent, hogy en7is és ez a gyerek6ks jó sokat fog kaszálni belőle. Erre végig sopor rajtam ah elégedettség, majd Aidenre pillantok.
- Nagyon sietős az áru? Keverhetnénk előtte magunknak egy Für Elise koktélt.
- egy igazi klasszikus - húzom vigyorra en is a szám. - Időnk, mint a tenger. De persze kulcs nélkül nehéz lesz koktélt keverni.
Miután elvalunk, én alul nézek szét. Vagyis néznek, mert valamiért a ház nem akarja, hogy egyes szobákba sak ugy benyissak. A falak mintha önálló élete keltek volna a szobákkal együtt. Persze nem mintha panikolnek csak kissé zavar, hogy egy ilyen védő bűbáj miatt időt vesztek. A falakat persze ez nem érdekli. Akármelyik szobába nyitnek be, mindog6a wc fogad. Aranyberakasos ülőke es minden kutyaszar. Csak az időmet vesztegetem, miközben a falak lassan labirintussa válnak, en pedig egymilliószor elhaladok egy tiszta jade sellőszobor mellett, aminek a tekintete folyamatosan követ. Aztán csak megunom a setalast és raszegezem a szoborra a pálcamat.
Van valami gyanús benne, minta minden mágia forrása hozzá lenne kötve, de ahogy megcelzom egyik ronalo atkom se sebzi meg. Se az, hogy a falhoz dobom. Aztán a próbálkozásaim közepette meghallom Aiden kiabalasat.
- Meg ha az olyan egyszerű lenne - üvöltom vissza, és biztos vagyok hogy ez a vikings orditas élér hozzá a varázsfalak ellenére is. De elindulok a lépcsők felé kezemben a szoborral. De a lépcső is csészik ugyan ott lenni ahol lennie kéne.
Végül megunom a keresgelest es inkább csak hegyezem a fülem hátha hallok valami neszt, es akkor valami becsapodas úti meeg a fülemet, en pedig másik kezembe szorongatott palcaval berobbantom a falat.
Ott pedig egyenes káosz fogad kövekkel es kosarkanyokkal.
- egyben vagy? - kérdezem majd én is ellepek a sárkányok tüze elől, ami szénné porkol mögöttem mindent. Védőpajzs bubajt vetek Aiden felé, majd probalom magam is védeni azonban a kosarkany kokarma valahogy vállon csap. Persze érzem a fajdalmat, de északi lévén talpon maradok meg akkor is ha fájdalmasan eltorzul au arcom. Kikopom a maradék szivaromat es a kölyök felé hátrálva rapillantok és a kezébe dobom a sellő szobrot.
- Tuti ez is egy központi mag ami ezt az egész házat össze kuszalta. Valahogy meg kell semmisíteni. Magamra vonom a sárkányok figyelmet te meg akar a szajukba is dobhatod hátha megolvasztja a tűz - mondom, majd pálcát szegezve a két dologra, várom a támadásuk.

[well shit]

well shit


2001. május
style

A levegőben kavargó kulcsok közé vetem magam, hogy ne érjen a sárkányok lehelete. Ujjaim megszorulnak a galagonyán, de az agyam egyszerűen lebénul néhány pillanatra, ugyanis fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés. Én pedig nem szeretek csak úgy az ismeretlen felé rohanni.
A kulcsot már rég elvesztettem a szemem előtt, ahogy az besuhant valamerre a két sárkány feje közt. Behúzódom az asztal takarásába, hogy a tűz ne érjen el és perzseljen meg, de persze ez nem sokáig búvóhely, a szobroknak ugyanis nem csak a szájuk kel életre; a testük is. Ahogy az egyik a rohadt mancsával rávág az asztalra, kishíján fejbetalál a karmával, de oldalra vetődve csak a pennák és papírok hullanak rám az asztal tetejéről.
Felkészülök, hogy küldjek egy átkot a szobrok felé, ebben a pillanatban viszont a balomon hirtelen robban a fal, ám ahogy feltűnik a füstölgő romok között Soren, halkan fellélegzem. Csak azután tűnik fel a sellőszobor a kezei között.
- Egyben vagy? - kérdezi tőlem, miközben végre felpattanok, a tűz elől pedig ezúttal a férfi varázslata ment meg.
- Persze... és ki a vendégünk? - bökök a sellő felé fejemmel, közben pedig megragadom a pálcámat, és egy merész pillanatban kilépek a védőbűbáj takarásából. - Confringo!
A robbantás átok az egyik sárkány oldalát találja be. Visszahúzódom a pajzs mögé az újabb előtörő tűz elől, amelyet az állatka dühből szór, és elégedetten figyelem, ahogy az oldalából darabkák robbannak ki mindenfelé, de persze ez sem állatja meg... sőt, még csak le sem lassítja. Hát persze... hiszen ez egy kőszobor.
- Tuti ez is egy központi mag ami ezt az egész házat össze kuszalta. Valahogy meg kell semmisíteni. Magamra vonom a sárkányok figyelmet te meg akar a szajukba is dobhatod hátha megolvasztja a tűz. - Soren a kezeim közé dobja a sellőt, mire halkan felmordulok - természetesen elég nagy ahhoz, hogy mind a két kezemmel tartanom kelljen, és ellehetetleníti azt, hogy tovább támadjam a sárkányokat. Így hát kénytelen vagyok hátrahagyni a férfit, aki persze van olyan idióta, hogy kiálljon a két támadó szörny elé... De ezekszerint valahogy muszáj elpusztítani a sellőt.
A földre lököm a szobrot, de hiába vetem be rajta az összes fekete átkot, amelyet ismerek, úgy pattan le róla, mintha gumiból volna. De a francba... ha az átkok nem semmisítik meg, akkor mégis micsoda? Felpillantok újra Stærmose felé, és egy pillanatra elgondolkodom azon, amit mondott. Ha mi nem tudjuk elpusztítani... akkor talán majd a ház, amit véd.
Egy átkot küldök az egyik sárkány felé, hogy magamra tereljem vele a figyelmet. A füst és tűz egyvelege közben elég ahhoz, hogy hátrébb kergesse a repkedő kulcsokat, így legalább emiatt nem kell aggódnom, ahogy az egyik kőszörny közelebb ugrik.
A bőrömön végigbizsereg az adrenalin, ahogy reflexből hátrébb lépek kicsit, de még nem dobom le a sellőt. Várok... egészen addig a pillanatig, amíg a sárkány szájából fel nem üt egy szürke füstcsík. Felé lököm a sellőt, aztán pedig olyan gyorsan próbálok meg kimozdulni az útból, ahogy csak tudok, a pálcámat magam elé készítve. Tudom, hogy a pálcám nem védene meg, ha elérne a tűz... így egy védő bűbáj után kutatok az agyamban, de valahogy abban a pillanatban, hogy a tűz túl közel érne, minden megáll.
A recsegő-ropogó hangon át egy vékony, elhaló sikoltást hallok, amely hamar rájövök, hogy a sellő felől jön. Arrafelé pillantok, ahogy valahogy elérem az iroda közepén az asztalt, így már nem tudok tovább hátrálni, és csak figyelem, ahogy a kecses alakot formáló szobor gyomrába lassan tüzet éget a tűz... Miközben a felette görnyedő sárkány újra megdermed, és visszaegyenesedik, majd pedig nemes egyszerűséggel visszahúzódik a helyére az is, és a másik is, ha még egyben van.
Soren felé fordítom a fejemet, de még várok egy pillanatot, mielőtt kinyitnám a számat. Nem tehetek róla, újabb váratlan fordulatra készítem fel magam.
- Megvagy? - kérdezem, és ha semmi más nem mozdul, ellépek az asztaltól. A hátunk mögötti fal felé nézek, ahol a kulcsok hada lebeg, közülük pedig könnyedén kitűnik az az egy, amelynek a közepén smaragdkő ragyog. Nem is mozdulok tovább, csak óvatosan megcélzom a pálcám hegyével a kulcsot.
- Invito! - suttogom, és elégedetten nyugtázom, ha a tárgy a kezembe repül. Ujjaim szorosan rásimulnak, majd pedig kihúzom magam, és újra Soren felé fordulok, felmutatva neki a csillogó kis szerzeményt.

Adressat: Aiden

16+

Mindenki színes szemüveggel születik, ki kékkel, ki zölddel, ki sárgával, ki rózsaszínűvel. Csak én születtem színes üveg nélkül. Olyan érzésem van, mintha áttetsző lennék, melyet nem színez be sem az álmos havasi rét, ami megbújik a hegyek közelében, sem a fenyvesek melegséget adó öle, sem pedig a tenger habos-kékes hullámai. A színek csak lefolynak az üvegen, ürességet és vért hagyva maguk után. És ez a vér is pontosan olyan színtelen, mint az üvegem. És azon  a színtelen üvegen keresztül bámul rám a vérben forgó, őrült, sárga szempár, mely egyfolytában hegeket vés hol a hátamba, hol a nyakamba. Apró darabokat tépve ki belőlem lassacskán fogyaszt el, én pedig csak egyre jobban eltűnök. Eltűnük színtelen üvegszilánkként, anélkül, hogy a húgomat megtaláltam volna. Anélkül, hogy bocsánatot kértem volna tőle, amiért cserben hagytam annyi évvel ezelőtt. Anélkül, hogy megbűnhődtem volna azért, amiért hagytam, hogy az a kalózhajó, ami megtalálta apám hajóját eladja gyerek prostituáltnak. Anélkül, hogy kiharcoltam volna, hogy azon a hajón méltó elbúcsúzhassak a másik két halott testvéremtől.
Atlasz nélkül, és a sötét gondolataimmal vergődöm a mozgó falak között, a hátam mögött érezve a nudista sellő és a sérga szempár tekintetét, de aztán, amikor végleg elfogy a türelmem, csak utat török magamnak, a kölyök felé. Persze, ha egy bunkósbot lenne nálam a pálcám helyett, akkor is képes lennék kibontani a falat. Nem vagyok azért egy medve erejével megáldva, de a kalózhajón felnőve, a folyamatos fizikai munkát végezve megizmosodtam annyira, hogy arra is képes legyek.
Ahogy a kaotikus, kissé furcsa jelenetbe belevetem magam, a kezemben érzem, ahogy az eddig mozdulatlan sellő mocorogni kezd, mintha csak egy vergődő hal lenne. De persze, akkor még szívesen el is engedném, nem igazán szeretem kihorgászni úgy a halakat, hogy megtartom őket. De most az öklöm a sellőre szorul, mit sem törődve azzal, hogy néha az eleven, megbűvölt szobor belecsípked a kezembe. Sokkal nagyobb probléma néla  akét sárkányszerűség.
- Persze... és ki a vendégünk? - kérdezi, miközben észreveszem az alakját is én meg csak megvonom a vállam, és másik kezemmel a pálcámat szorongatva átkokat szórok a második sárkány felé, hogy legalább visszatartsam.
- Ariell, férfiasan nudista kiadásban - válaszolom szellemesen. Bár úgy hiszem nem a humorérzékemről vagyok híres. Közben Aiden robbantása eltalálja az egyik sárkányt, mire kissé előrébb sodródom annak utóhatásától. Közben kikerülök néhány felém repdeső törmeléket is. Szerencsére nekünk csak az elszállítás a feladatunk, nem pedig a takarítás. Arra ott van néhány emberem, akik úgy rendbe teszik a helyet, hogy fel sem fog tűnni ez a kis csetepaté.
Ahogy a sárkényok figyelmét magamra vonom izgatott mosoly kúszik az ajkamra, mert a veszély és a halálnak a közelsége minidg fel tudja pezsdíteni a véremet. Nem igazán érdekel, hogy esetleg porrá égethetnek, a lényeg a harc. Mindennek a harc a lényege, ami eldönti a csatát, a gyenge elesik, az erős életben marad. Olyan egyszerű játékszabály ez, amit mindig is szerettem, akárhányszor is kerültem halálközeli élménybe. Mindig képes volt annyi energát önteni belém, hogy élni akarjak. És ha kell rebbenés nélkül fogadni a halált.
Ami persze most sem jön el értem, mert egy halk sikoly jelzi, hogy a sellő bizony a sárkény egyik martalékává lett, a csatatér pedig a következő pillanatban átalakul a szokásos megfáradt színtérré.
- Megvagy? - kérdezi, mire bólintok felé. Bár meg vagyok győződve, hogy szereztem az imént néhány heget és égési sérülést, az adrenalintól fűtött testem egyelőre tök jól megvan anélkül hogy érezné a fájdalmat.
Elégedetten elvigyorodom, ahogy megkaparintja a kulcsot, és ismét bólintok egyet helyeslőn.
- Nagyszerű teljesítmény, Aiden - csapom erősen hátba  a gyereket, majd levonulok a romokon a zongorához, hogy Aidentől elkérve a kulcsot felnyissam annak fénylő, finoman művelt fedelét, majd színpadias mozdulattal rámutatok. - Nos, megérdemelünk egy koktélt nem? - kérdezem cinkosan. Elvégre le is kell tesztelni, hogy megúszta-e sérülés nélkül az egész harcot.

[well shit]

well shit


2001. május
style

Végigvezetem a tekintetem a szoba romjain, és elgondolkozom... hogy a francban fogjuk ezt eltakarítani innen? A földön kődarabok, a szőnyeget és a bútorzatot megperzselték, itt-ott kiégették a sárkányszobrok. Aztán itt van a sellő összeolvadt, szenvedő arcot vágó torz alakja is, na meg a fal mellett lehullt kulcsok sokasága... Persze van egy sanda gyanúm, hogy ezt Soren megoldja. Oldalra pillantok, a fal helyére, amelyet az előbb kirobbantott a helyéről, és halk kis hümmögéssel végülis úgy döntök, hogy ez már nem az én problémám.
Azért vetek egy pillantást Sorenre is, mennyire gyűrte le a sárkányizékkel folytatott küzdelem, de nagyon úgy tűnik, hogy meg sem kottyan neki a teste különböző pontjaiból feltörő vér. Sőt, már felém is lép, miközben valami vigyor ül az arcán.
- Nagyszerű teljesítmény, Aiden. - Lenézek az ujjaim közt tartott kulcsra, ahogy vállon vereget. Figyelem az élénkzölden csillogó követ, érzem a mágia finom kis vibrálását bőrömön, majd pedig, ahogy érzem, hogy hátat fordít, én is követem őt, magam mögött hagyva az iroda romjait.
A zongora még mindig ott áll a nappali közepén, nem tűnt el, nem sétált arrébb. Mintha csak ránk várna. Soren felé nyújtom a kulcsot, hogy felnyissa a tárgy tetejét, és visszafogott izgalommal pillantok afelé... bár igazából nem is tudom, mire számítok. Valószínűleg ez is csak egy átlagos zongora külsejét fogja viselni.
- Nos, megérdemelünk egy koktélt nem? - kérdezi Soren, miközben a koktélzongora feltárulkozik. Végigvezetem a tekintetem a billentyűkön, és közben elismerően felhúzom a szemöldökömet.
- Hogyne - válaszolok, és mindenféle elővigyázatosság nélkül odanyúlok, hogy véletlenszerűen megnyomjak három gombot egymás után. Tudok zongorázni... és egészen szeretek is. Ez azonban máshogy szól, a hangok nem férkőznek be a bőröd alá, helyette egyszerűen csak megjelenik a koktél a varázstárgy valamelyik pontján, egy díszes fapohárban, amely úgy néz ki, mintha a zongora része volna. - Hűha... nem semmi.
Elveszem a poharat, és egy pillanatig szemlélem a sötétzöld folyadékot benne, aztán, ha ő is készít magának egy koktélt, akkor koccintásra emelem a poharat. Ezután pedig egyszerűen csak belekortyolok. Mi bajom is lehet? Furcsa ízek keverednek össze a nyelvemen... rumot érzek, valami borsosan keserűt, az utóíze pedig édes, mint a cukor.
- Azt hiszem, ez a legundorítóbb dolog, amit valaha ittam - állapítom meg, de azért lehúzom a maradékot, mégse hagyjam már ott a pohárban. Ahogy pedig az ajkamat éri az utolsó korty is, a pohár hirtelen eltűnik ujjaim közül. Valószínűleg visszaolvad a koktélzongorába.
A karórámra pillantok, mielőtt leereszteném a kezemet.
- Hát, köszönöm az élményt, Stærmose... remélem, összefutunk még a jövőben! - lépek egyet hátra, és újra előhalászom pálcámat kabátom belső zsebéből. - Mondjuk csütörtökön, a Vakegér előtt? - Bemennem talán nem lenne szerencsés a mai nap után. - És ne örülj, ez nem randi. Ez fizetés.
Még egyszer körbenézek a nappaliban, mielőtt végre elhoppanálnék... aztán hirtelen eszembe jut még valami.
- Mit is mondtál, mi a neve... Elliot O'Mara? - tudakolom, miközben elképzelem, hova is akarok hoppanálni. O'Mara... talán ezt a nevet meg tudom jegyezni. Nem tudom, ki vagy mi ő... Azon kívül persze, hogy ő a legjobb, ahogy Soren fogalmazott. és még azt sem tudom, akarom-e egyáltalán tudni. Készen állok újra hátbaszúrni a családomat? Ó, bárcsak ne tudnám erre a választ.
Hazahoppanálok. A házunk elé érkezek, és végigvezetem az öreg kúrián a tekintetem, mielőtt beindulnék. Felkészülök arra, hogy szerelem le a következő kérdéseket, és hogy hazudok újra a szemükbe arról, hogy nem történt semmi... úgy, mint az eddigi egész kibaszott életemben.

Köszönöm a játékot!