vallomások

BELFAST, ÁLLATKERT



2001. június 28.

[Csend]

vallomások



2001. június 28.
Avery

outfit

Csendben voltam, pedig beszélnem kellett volna már hosszú hónapok óta. Beszélnem, mert Avery másképp nem tudhatta meg mindazt, ami őt is érinti… ami igazából olyan erősen befolyásolhatja az ő jövőjét is, most, hogy én vállalok felelősséget érte. Nem csak azokról a civakodásokról van szó, ami köztem és Nat között volt, nem, mert az semmiség volt. Ráadásul folyton változott. Ahogy eszembe jutott lenéztem az ujjamra… oda, ahol az arany karikagyűrűnek kellett volna csillognia, de valójában már hónapok óta nem volt ott, mert folyton csak kizsigereltük egymást, akárhányszor megpróbáltunk megint boldogok lenni. Vajon létezik nekünk olyan, hogy tisztalap? Ha tehetném az összes korábbi lapot kitépném, csakhogy visszakapjam a két évvel ezelőtti életünket.
Sóhajtottam egyet, ahogy megálltunk egy újabb kifutónál. Igen, engem is csak Avery tud rávenni, hogy besétáljak egy mugli állatkertbe. Eddig láttunk majmokat… meg majmokat, meg valamit, amiről nem tudtam, hogy mi. Na meg ott volt az a kutyaizé és még valami nagymacskaizé is.  Igazából nem az állatok izgattak, hanem az, hogy Averyvel lehetek. Azért is hoztam el kicsit Deanhez ide Észak-Írországba, hogy a családdal lehessünk, na meg nem ártott kiheverni az érkezése utáni temető kalandot. Az maga volt a megtestesült katasztrófa.
– Jé, ugráló Pocik – állapítottam meg, ahogy az üregeik között mászkáló valamiket bámultam. – Szerinted eladnak egyet nekünk? Poci tutira értékelné, ha lenne egy kis barátja… – Aztán intettem Averynek, hogy üljünk le a közeli padhoz. Ezt pont úgy állították fel, hogy az ember rálásson a Pocik kifutójára… bár tény, hogy azzal nem számoltak az alkotók, hogy egy enyhén túlsúlyos hatéves majd éppen ott fog le-fel rohangálni, azt üvöltözve: Van egy delfines fényképem.*
Egy pillanatig a kölyök után néztem, aztán le a csuklómra, a szalagra. Még mindig rohadt sok heg volt körülötte, nem egy meglepően friss. Csak Nat tudott róla, hogy megpróbáltam leszedni, bár az újabb próbálkozásokról neki sem szóltam. A tenyeremet óvatosan a sebek fölé simítottam, hogy Avery ne lássa meg. Nem akartam ráijeszteni, de ma már túl meleg volt ahhoz, hogy hosszú ujjú felsőben jöjjek. Így is totálisan leizzadtam a teljesen fekete öltözékbe. Valami forró levegő érhette el a szigeteket mostanában.
– Végre tudunk egy kicsit beszélgetni – mondtam és Averyre mosolyogtam egy kicsit. Ígérgettem neki már vagy egy hónapja a levelekben, hogy majd mindent megmagyarázok… hogy majd beszélek az apámról. De hogyan lehetne ebbe belevágni? Lényegében vissza kéne mennem alfáig, hogy hogyan születtem, hogy miken mentem át és miért nem fejeztem be a Roxfortot. Ehhez egy élet is kevésnek tűnt. De Avery a lányom, mellettem akart maradni azok után is, hogy tudta, nehezebb lesz velem az élet, mint Nattal. Megérdemelt ennyit, hiszen már amúgy is elnyerte a teljes bizalmamat.
– Mióta a Roxfortban voltál nagyon sok minden megváltozott… erről pedig beszélnünk kell… mármint gondolom emlékszel, hogy ezt megígértem a levelekben.– Magyaráztam és a kézfejemre pillantottam, ami a csuklómon lüktető szalagon pihent meg. Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondjam el, pláne egy állati- és kövérkölök-zajtól hangos helyen.
– Már egy ideje akartam beszélni arról, hogy… miért rúgtak ki, mert az kell ahhoz, hogy megértsd azt, amik most történnek. – Magyaráztam és hirtelen anyám jutott eszembe. Az a pillanat, amikor ültünk a vonaton, hogy Cranagh-ba jöjjünk. Deanről mesélt nekem és arról az életről, amit itt akar majd élni Észak-Írországban. Sosem láttam annyira boldognak, mint akkor. Biztosan elhitte egy pillanatra azt, hogy a Rowle-ok nem fogják többé keresni, ha sikerül új életet kezdenie csendesen. – Van kedved meghallgatni? Nem lesz könnyű, sok minden történt miattam… amik rossz dolgok…

*Köszi Avery user! xD

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. június 28.
o u t f i t

Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki beszabadult az édességboltba. Vagy játékboltba. Vagy akármilyen boltba, amitől teljesen begolyózott. Mert Merlinre, állatok mindenhol... Persze, persze, állatkertek egyenlő állatkínzás, tudom, de annyira hihetetlenül aranyos volt minden. Talán a Roxfort után egyszerűen el kéne jönnöm egy állatkertbe gondozónak... bár lehet kicsapnának, miután nem bírnám ki, hogy megszeretgessem a tigrist. Hogy bírják ki, hogy ne szeretgessék meg a tigriseket? Olyan édes feje van, és még dorombolt is... Sosem hallottam eddig tigrist dorombolni, még a természetfilmekben sem, nem is igazán gondoltam, hogy tud, de tud, és ez a világ legzabálnivalóbb hangja. Ha cápák is vannak itt valahol, akkor tutira ideköltözök. Ha meg mondjuk... bébicápák is, akkor egyenesen a medencébe költözök bele.
A Nap vígan sütkérezett, a szellő pedig lágyan ringatta a fák leveleit, tökéletes nyári idő volt. Olyan, amilyenta szigeten csak párszor lehet átélni nyáron, szóval ki kellett élvezni. Én pedig nem is tudtam volna jobb programot elképzelni a mai napra.
Hiányzott már Elliot, és az, hogy eltöltsünk egy kis időt kettesben, nem feltétlen a Suttogó sötét, szomorkás falai között. Végre tudtunk beszélgetni, nem csak a leveleinken keresztül, amelyet Jensen néha átlyukasztott a karmaival.
– Jé, ugráló Pocik. Szerinted eladnak egyet nekünk? Poci tutira értékelné, ha lenne egy kis barátja…
Lenéztem a kifutóra, és elvigyorodva figyeltem az ide-oda mászkáló kis szurikátákat. Az egyik két lábra állt és felegyenesedve figyelt minket, mintha csak azt akarná közölni, hogy ő bizony verekedni fog, ha nem megyünk távolabb a területétől... vagy csak tetszett neki a kezemben szorongatott kis papírzacskó, amiben mindenféle ízű-és formájú gumicukor lapult.
- Hát, nem tudom. Lehet, hogy kevésbé lenne szelíd, mint Poci. Befalná a cipőidet.
A számba dobtam egy kék darabot a cukorkák közül, és elégedetten állapítottam meg, hogy tuttifruttis íze van, közben pedig követtem Elliotot a pad felé. A hátunk mögött húzódó pálmafa így pont kellemes árnyékot nyújtott a Nap elől, a látvány kellemes volt... amíg be nem szambázott a duci kiskölyök a képbe, valami fotót szorongatva ujjai közt.
- Delfiiiiin! - visongott lelkesen, én pedig teljes mértékkel meg tudtam érteni a rajongását.
– Végre tudunk egy kicsit beszélgetni – mondta Elliot, mire egyetértően bólogattam és rámosolyogtam, kissé felé biccentve a cukorkás zacskót. Már említette párszor a leveleiben, hogy ugyan van mit elmondania nekem... Igazából nem féltem túlzottan. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy nem tud majd meglepni, hiszen bár ő nagyrészt mindent tudott az én találkozásunk előtti életemről, neki sokkal izgalmasabb múltja lehetett, mint nekem... Voltak dolgok, amikről néha éreztem, hogy nem is szeretne beszélni, így nem is erőltettem - hisz hé, ki vagyok én? Csak úgy csapzottan beszambáztam az életébe, nem lenne jogom még ítélkezni is.
– Mióta a Roxfortban voltál nagyon sok minden megváltozott… erről pedig beszélnünk kell… mármint gondolom emlékszel, hogy ezt megígértem a levelekben. - Biccentettem, és követtem a tekintetét az ujjaival fedett csuklójára. Közben félig felé fordultam, és kényelmesen elhelyezkedtem a padon.
- Igen... Gondolom akkor több minden, mint amiket a levélben meséltél. - Persze, havonta összejöttek-szakítottak-veszekedtek Nattal, ez már szinte-szinte természetes volt. - Mesélj nyugodtan! Nem hiszem, hogy itt bárki is hallgatózna... - jegyeztem meg, aztán azért fellestem rá, kicsit kérkedőn. Mármint, reméltem, hogy nem hallgatózik senki... Az egyik levelében is említette, hogy a babáról ne beszéljek senkinek, meg a védőbűbájok a papíron... De ez mégiscsak egy állatkert, na. Ez a kissrác előttünk meg nem hiszem, hogy bármit is felfogna, túlságosan örül a képeslapjának.
– Már egy ideje akartam beszélni arról, hogy… miért rúgtak ki, mert az kell ahhoz, hogy megértsd azt, amik most történnek – kezdte Elliot. – Van kedved meghallgatni? Nem lesz könnyű, sok minden történt miattam… amik rossz dolgok…
Vajon mennyire rossz dolgok? Láttam pár napja a katakombákban, hogy Elliot sokkal többre képes, mint az elsőre tűnik, sokkal több lakozik benne, de vajon mennyire lesz sokkoló az, amit most elmond? Annyira csak nem lehet az, hogy utána máshogy nézzek rá. Ő akkor is Elliot marad.  
- Hát persze, hogy van! Bármit elmondhatsz, tudod.

vallomások



2001. június 28.
Avery

outfit

A remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Végig piszkál, végig kecsegtet valamivel, de aztán rájössz, hogy milyen mocskosul fáj. Nem akartam most ezt érezni, nem akartam látni Avery arcán a csalódottságot, hogy nem csak egy kedves hapsi vagyok, aki egész véletlenül rábukkant a szakadó esőben. Miután a kövér gyerek kisomfordált a képből, megint megnéztem magamnak azokat a vad-Pocikat. Viccesen festettek, ahogy ágaskodva kémlelték az érkezőket és azt várták, mikor kellett riadót fújniuk.
Engem nem nyugtatott meg mégsem a kedvességük. Averynek ma vallomást kellett tennem, ha törik, ha szakad és bár a hely nem volt különösebben alkalmas erre, tartoztam neki ennyivel a tökéletes apa-lánya kapcsolatunk kedvéért is. Ne dramatizáld túl O’Mara, csak nyögd ki. A hang kegyetlenül bökött oda, hogy még a szívem is beleremegjen. Soha életemben nem féltem semmitől úgy, mint ettől… jó talán attól, hogy Natot többé nem ölelhetem… s annyi dolog történt a nyár felé közeledve. Nyilván erről is szólt a mai vallomásom.
– Igen... Gondolom akkor több minden, mint amiket a levélben meséltél. – Lassan bólintottam, mint aki elgondolkodik egy pillanatra. Valóban sok mindent nem írtam le, mert féltem, hogy megtalálja valaki a levelet, vagy túl személyes volt ahhoz, hogy csak úgy odabökjem pár szóban. Ez persze főleg a babával és az apámmal kapcsolatos dolgokat jelentette s ez volt az, amibe a leginkább be kellett avatnom őt. – Mesélj nyugodtan! Nem hiszem, hogy itt bárki is hallgatózna...
Keserűen elmosolyodtam. Ebben nem lehettem biztos. Most, hogy hivatalosan is a Rowle család tagja vagyok és törvényes örököse apám vagyonának, minden megváltozott. Bárki lehetett kém, még a fényképet lóbáló pufi gyerek sem, aki megint elrohant a pad előtt. Egyébként ennek hol a francban vannak a szülei? Én biztosan nem hagynám, hogy így visongjon a gyerekem a tömegbe. Még a végén valaki letalálja átkozni a fejét… na vajon ki lenne az?
– Hát persze, hogy van! Bármit elmondhatsz, tudod. – Avery szavaira kicsit megkönnyebbültem. Nem azért, mert reménykedtem benne, hogy majd nem ítél el, hanem mert legalább az alapvető érdeklődés megvolt benne. Talán nem zavarta, hogy ezzel most elrontom a közös programunkat. Mármint… lehet, hogy később mégis csak utálni fog ezért, hiszen nem éppen a világ legkedvesebb gyerekkori történetét óhajtottam elmesélni neki magamról. Az én kiskorom ugyanis minden volt, csak éppen nem tündérmesébe illő. Meglehet kicsit túldramatizálom, hiszen Deannel azért volt egy-két jobb pillanatom, de ő sosem kezelt igazán a fiaként, akármennyire próbálkoztam is.
– Csak nehogy megbánd később, hogy ezt mondtad… – Csóváltam meg a fejemet, ahogy a tekintetem a csuklómat eltakaró kézfejemre vándorolt ismét. Az ujjaim között kilógtak a hegesedésnek indult sebeket. – Olyan vicces, hogy itt van bennem minden, ami történt és könnyű lenne megmutatni… de mesélni nehéz. Nehéz belekezdeni. Talán azért, mert mindig ez volt az a kereszt, amit cipeltem. Az egész gyerekkorom erről szólt… az egész életem…
Nyeltem egyet. Hogy mondhattam volna ki, hogy egy hiba volt a puszta létezésem is? Nem akartam annak gondolni, mert szerettem az életemet, harmincéves korom óta egyre jobban, minden bukkanó ellenére is. Éreztem, ahogy egy enyhe, de forró szellő belekap a hajamba és kicsit megborzolja a homlokomon a sötét tincseket. Utáltam az ilyen időt, máris elkapott a szédelgés, a különös kiszáradtság érzés, ráadásul a szívem a zakatolt, ahogy a saját életem apró darabkáit próbáltam meg egyetlen mesévé fűzni.
– Nekem nem kellett volna megszületnem – mondtam ki. Ez volt az a gondolat, amivel azóta sem tudtam igazán megküzdeni, hogy megalkottam a fejemben. Mégis ki kellett mondanom, hogy Avery értse, miféle súly ez, amit cipelnem kell. Persze el tudom engedni, el tudok vonatkoztatni tőle, de ez volt akkor is az, ami annyira megpecsételte az életemet, hogy még ő sincs soha biztonságban. – Bocsi, nem akarom most azt érzékeltetni, hogy milyen fos nekem. Hiszen neked sem volt könnyű életed… csak ezt meg kell értened ahhoz, hogy azt is elfogadd, mennyire vigyáznod kell magadra mostantól.
Vettem egy mély levegőt, majd lehunyva a szememet, hosszan fújtam ki. Nem akartam elbőgni magam vagy hasonlók, így kellett egy pillanat, hogy újra Averyre tudjak nézni.
– Sokszor meséltem, hogy van egy veszélyesebb nagyapád. Az igazi apám. Ő nem akarta, hogy megszülessek, mert az anyám sárvérű volt, ráadásul még szinte gyerek, mikor teherbe ejtette. Az apám Phillip Rowle, egy olyan aranyvérű család egyik ágának a vezetője, ami még mindig ragaszkodik a hagyományokhoz. Magyarul az én létezésem egyet jelentett a család bukásával a szemében. – Próbáltam értelmesen elmagyarázni. – Az anyámat mindenhová üldözte miattam, talán meg akart ölni vagy csak elhallgattatni anyámat, nem tudom. Rengeteg helyen életünk, míg anya és Dean össze nem házasodtak, de végig zaklatott minket azután is. Nem egyszer a szemem láttára bántotta az anyámat… én pedig nem tehettem semmit. – Nagyokat pislogtam, hogy visszatartsam az érzéseket. Ez csak egy mese volt. Olyan mese, aminek meglepő módon még happyend is lehet a vége.
– Amikor a Roxfortba kerültem, leálltak a zaklatások. Gyanúsan nagy volt a hallgatás… aztán ötödéves koromban rám fogta egy kölyök, hogy Crucioval támadtam rá. Én… aki sosem volt különösebben kiemelkedő semmiből. Valószínűleg a tanárok elhitték, mert mindig is voltak velem magatartási gondok… de Dumbledore még csak nem is nyomozott az ügyben. Végig azt éreztem, hogy tud valamit. Simán kicsaptak. A pálcámat meg csak azért tarthattam meg, mert apám elintézte. – Sóhajtottam egyet megint és megráztam a fejemet. – Ezért mondom mindig, hogy becsüld meg a tanulmányaidat… mert tőled nem vette el senki, miközben annyi reményed volt.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. június 28.
o u t f i t

Szóval volt ez a furcsa rajongásom az állatok meg az édességek felé. Nem tudom, hogy egészséges volt-e... de legszívesebben még az egyik szurikátát is felvettem volna, és az ölembe pakolva szeretgettem volna... miközben itt volt a másik kezemben a zacskó cukorka, tökéletes programnak tűnt egész délutánra. Wampust sem voltam képes nem imádni, hiába akart megrágcsálni mindent, még néha engem is... talán pont ez volt a gond, a nagy engedékenységem, dehát képtelen voltam szigorú lenni, ha a következő pillanatban meg olyan édesen bújt hozzám.
Lehuppanva arra az árnyékos padra végigsimítottam a térdemen. Megéreztem a levegőben azt a kellemetlen kis feszültséget, ami azt súgta, hogy tényleg nagy dolgokról lesz szó. Én pedig nem szerettem volna kiakadni, vagy azt éreztetni Elliottal, hogy bármilyen formában is a frászt hozza rám, vagy elijeszt... Nem akartam cserbenhagyni. Úgy éreztem, kölcsönösen szükségünk van egymásra, lapuljon is bármi a múltban.
– Csak nehogy megbánd később, hogy ezt mondtad… – Makacsul ráztam a fejemet, hogy nem fogom, és közben követtem a pillantását a csuklója felé... Ujjai közt kivillant néhány heg, amitől összeszorult a szívem, de nem mondtam semmit. – Olyan vicces, hogy itt van bennem minden, ami történt és könnyű lenne megmutatni… de mesélni nehéz. Nehéz belekezdeni. Talán azért, mert mindig ez volt az a kereszt, amit cipeltem. Az egész gyerekkorom erről szólt… az egész életem…
- Nyugi! - mondtam halkan, és egy kicsit közelebb csusszantam. - Én nem ítélkezem, rendben? És időnk is van. Ez a délután csak a miénk!
Nem akartam siettetni. Megvártam, amíg úgy érzi, hogy készen áll, és megszólal. Addig a szemben elterülő kis kifutót figyeltem, a gondtalanul mászkáló állatkákat, ahogy ki-be mászkáltak a védett zugaikba és járataikba a kíváncsi tekintetek elől.
– Nekem nem kellett volna megszületnem. Bocsi, nem akarom most azt érzékeltetni, hogy milyen fos nekem. Hiszen neked sem volt könnyű életed… csak ezt meg kell értened ahhoz, hogy azt is elfogadd, mennyire vigyáznod kell magadra mostantól.
Halkan beszívtam a levegőt, ahogy az arcára pillantottam, de inkább nem szakítottam félbe. Pedig az én életem most itt nem számított, nem volt fontos. Arról már eleget beszélgettünk, róla viszont tényleg nem sokat. Itt volt az idő, szóval csak csendben vártam a folytatást.
– Sokszor meséltem, hogy van egy veszélyesebb nagyapád. Az igazi apám. Ő nem akarta, hogy megszülessek, mert az anyám sárvérű volt, ráadásul még szinte gyerek, mikor teherbe ejtette. Az apám Phillip Rowle, egy olyan aranyvérű család egyik ágának a vezetője, ami még mindig ragaszkodik a hagyományokhoz. Magyarul az én létezésem egyet jelentett a család bukásával a szemében. – Bólogatva jeleztem, hogy értem, és a fejemben pakolgattam a képet. – Az anyámat mindenhová üldözte miattam, talán meg akart ölni vagy csak elhallgattatni anyámat, nem tudom. Rengeteg helyen életünk, míg anya és Dean össze nem házasodtak, de végig zaklatott minket azután is. Nem egyszer a szemem láttára bántotta az anyámat… én pedig nem tehettem semmit.
A francba! Tudtam, hogy az én szüleim valami rettentően szerelmesek voltak. Rajongtak egymásért - apa már akkor is ritkán járt haza, de akkor is emlékszem erre. Képtelen voltam elképzelni, hogy bántják egymást... És hogy mindezt végignézzem? Még a gondolatra is kirázott a hideg.
- Sajnálom... - mormoltam halkan. Ez borzalmasnak hangzott. Ráadásul végignézni, gyerekként, miközben az anyukád a legfontosabb ember a világon? Rendben, rendben, még csak az elején vagyunk. Hagyni kell helyet minden másra is, és nem elgyengülni.
– Amikor a Roxfortba kerültem, leálltak a zaklatások. Gyanúsan nagy volt a hallgatás… aztán ötödéves koromban rám fogta egy kölyök, hogy Crucioval támadtam rá. Én… aki sosem volt különösebben kiemelkedő semmiből. Valószínűleg a tanárok elhitték, mert mindig is voltak velem magatartási gondok… de Dumbledore még csak nem is nyomozott az ügyben. Végig azt éreztem, hogy tud valamit. Simán kicsaptak. A pálcámat meg csak azért tarthattam meg, mert apám elintézte. Ezért mondom mindig, hogy becsüld meg a tanulmányaidat… mert tőled nem vette el senki, miközben annyi reményed volt.
Majdnem félrenyeltem a nyálamat.
- Micsoda...? Dehát... mi az, hogy nem is vizsgálta ki a dolgot? Egy igazgatónak ez a dolga, nem? - háborodtam fel, és hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet. Aztán elgondolkodtam egy pillanatra. - És akkor ebben benne volt az apád keze?
Olyan nehéz volt elképzelni, hogy egy apa valahogyan elérje, hogy a gyerekét kicsapják a Roxfortból... milyen ember volt az ilyen? Nem Elliot hibája volt, hogy megszületett, hanem az apja felelőtlensége, és... ezt kitölteni a gyerekeden? Máris undorodtam attól az embertől.
- Ez... - kerestem a szavakat. - Gusztustalan. Ahogy bántak veled, az... egész. - Aztán halkan sóhajtottam egyet. - Bocsi! Nem szólok többet közbe. Folytasd csak!

vallomások



2001. június 28.
Avery

outfit

Furcsa hely volt ez az állatkert. Szinte az ember orra alá dörgölte, hogy mennyi minden maradt meg a gyerekkorából. Én sosem jártam a csalódommal ilyen helyekre, túl nagy volt a veszélye annak, hogy az apám meglát. Egyszer vittek el kirándulni, talán kétszer távolabb az otthonomnál s akkor is majdnem belefulladtam egy mély tóba vagy éppen elvesztem a fák között, mert csak azért sem követtem az ösvényt. Ha anya és Dean veszekedtek annak az egyetlen témája mindig én voltam. Hallottam, ahogy a nevelőapám keményen odavágja anyámnak: Nem rejtegetheted örökké a világot előle. Ebben igaza volt. Túl önfejű voltam ahhoz, hogy megüljek a szoknyája mellett. Folyton elszöktem, folyton kerestem a bajt… anya meg csak sírt.
–  Micsoda...? Dehát... mi az, hogy nem is vizsgálta ki a dolgot? Egy igazgatónak ez a dolga, nem? – kérdezte Avery pontosan ugyanazt, amit én is annyiszor próbáltam, de sosem kaptam választ. Mintha az ügyem nem ért volna annyit, hogy valaki csak úgy komolyan vegye… vagy legalább szembe merjen fordulni azokkal, akik ezt így intézték. – És akkor ebben benne volt az apád keze?
Vállat vontam. Nem tudtam hogyan fogalmazzam meg, mert Phillip sosem vallotta be, hogy így lenne. Hiába vádoltam, hiába üvöltöztem vagy veszekedtem vele, egy szót sem mondott erről… én mégis őt tartottam felelősnek mindenért, ami velem történt. Nem egyszer bizonyította már, hogy amit akar, azt eléri, gondolkodás nélkül meglép mindent érte. Sajnos ezt egyszer inkább tapasztaltam a saját bőrömön.
– Sosem ismerte el. De érzem, hogy köze volt hozzá… ő olyan… olyan… képes mindenre. – válaszoltam halkan, kicsit lesütöttem a szememet, hogy ne lássa a benne ülő könnyeket. Nem akartam előtte sem gyenge lenni, bár egy hang folyamatosan azt kántálta bennem, hogy már késő. Eltakartam a sebes kezemet, ami olyan csúnyán vöröslött a szalag körül. Nem akartam még jobban ráijeszteni Averyre.
– Ez... Gusztustalan. Ahogy bántak veled, az... egész. – Nehezen találta a szavakat, de nem is ez számított igazán. Csak a tény, hogy hallgat és velem van. Nem akartam, hogy úgy érezze, esetleg rázúdítok mindent. Egyszerűen csak őszinte akartam vele lenni tényleg, hiszen ez az egész az ő élete része is lesz innentől. – Bocsi! Nem szólok többet közbe. Folytasd csak!
Elmosolyodtam picit, mire megindultak a könnyeim is. Remek, O’Mara, most aztán tuti jobban fogja érezni magát… – morgott a hang és a sebhelyek fájni kezdtek a szalag körül, mintha az csak még több vért próbálna magához venni belőlem. A sötét erő rám talált, apró hideg ujjak módjára fojtogatni kezdett belülről… de erős akartam maradni, nem kértem ezt az önsajnálatot többé. Nem akartam az az Elliot lenni, aki belemerült ebbe az egészbe. Erős akartam lenni, olyan aki fejjel rohan a falnak, ha kell.
– Szólj közbe bármikor. Érdekel… amit gondolsz… – válaszoltam rekedten és eltakartam az arcom az egyik kezemmel. Nem akartam, hogy az egész állatkert az én bőgésemet bámulja. – Sajnálom, hogy ekkora nyomorék vagyok. Mégsem ma kellett volna ebbe belevágni. – Megráztam a fejemet, de aztán megköszörültem a torkomat. Már kellően elrontottam ezt a kis kirándulást ahhoz, hogy ugyanúgy folytassam, mint eddig. Ezt most már le kellett tépni, mint valami nyamvadt ragtapaszt.
– Miután kirúgtak eljöttem a Roxfortból haza, elszöktem otthonról. Csak a legszükségesebb dolgokat szedtem össze, miközben a családom értem ment a kastélyhoz. Mire hazaértek én már a Szárnyas Vadkanban ültem önsajnálatba burkolózva, nem sokkal később pedig már Egyiptomban volt. Szerencsére tudtam seprűt lopni magamnak, meg némi pénzt, így megoldottam az utazást. – Magyaráztam és a nadrágom egyik gyűrődését piszkáltam, hogy ne kelljen könnyes szemmel Averyre pillantanom. – Azt hiszem az volt a legnehezebb utam mind közül, mert egy sötét varázslót loptam meg, akinek nem tetszett a képem alapból sem. Egy olyan késsel szúrt meg, ami majdnem megölt. Valami pasas mentett meg, akivel egy szót sem értettünk egymás dumájából. Aztán tovább álltam és végig loptam egész Európát. Olyan ritka varázstárgyakat gyűjtöttem össze, amiket más nem tudott megszerezni. Lett egy kis hírnevem nem éppen jó körökben és megbízásokból kezdtem el eltartani magamat. Ha ezek nincsenek, na meg apám baglyai tuti éhen halok.
Nyeltem egyet, mert ezzel még bőven nem volt vége.
– Néha hazajöttem Londonba, egy-egy rövidebb időre, beköltöztem a nagyszüleim lakásába, anyám engedélye nélkül. A családommal ugyanis sosem találkoztam… és egy ilyen alkalommal találkoztam Zeusszal is. Onnantól ő vigyázott a házra. Én pedig megint leléptem… egyre hosszabb időkre megint. A végén már alig maradt pénzem és a munkákból is több rosszul sült el. Csak apám tartott életben. Mindig küldött pénzt vagy kimentett a szarból… mikor elájultam egy erdőben, mert már egy hete nem ettem egy falatot sem. – Lebiggyesztettem az ajkaimat. – Harminc évesen jöttem haza, de addigra már késő volt… anyám meghalt a háború alatt, meg Daniel felesége. Egyszerűen csak romok vártak itt.
Itt tartanom kellett egy kis szünetet. Muszáj volt, mert eszembe jutott, ahogy Deant anyám sírja felett pillantottam meg először. Már nem volt olyan fiatal, mint mikor utoljára láttam őket az ötödik évem előtt nyáron. Ősz szálak vegyültek a vörös szakállába és a háta is egy kicsit meggörbült. Ez persze csak nekem tűnhetett fel, hiszen még a hatvanas éveire is ugyanolyan izmos, magas férfi maradt. Le mertem volna fogadni, hogy Avery sem nézte volna ennyi idősnek.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. június 28.
o u t f i t

Egy pillanatig figyeltem azt a kisfiút ide-oda rohangálni előttünk, és megfordult a fejemben, vajon hol lehetnek a szülei. Magamat ismerve biztosan állandóan halálra aggódtam volna magamat, ha lett volna egy gyerekem. Túl sok borzalom történik ebben a világban ahhoz, hogy nyugodtan elengedjem mondjuk csak úgy sétálgatni az állatkertben. annyi gonosz alak létezik, varázslók és muglik egyaránt... Egy kicsit igazából megijesztett a világ kegyetlensége, és az, hogy egyes embereket egyszerűen csak nem lehet megváltoztatni. Hogy azt hiszik, a pusztítás jó, és valahogy ezek az emberek olyan messzire képesek eljutni... Borzalmas volt, és Elliot szavai is pont ugyanezt juttatták velem eszembe. Hogy milyen hihetetlen emberekkel élünk együtt.
– Sosem ismerte el. De érzem, hogy köze volt hozzá… ő olyan… olyan… képes mindenre. – Összefacsarodott a szívem attól, hogy így láttam Elliotot. Persze én is lehettem volna kicsit erősebb, de sajnos nem voltam az. Túlságosan sajnáltam azokat, akikkel valami szörnyű történt. És ez az egész az volt, amit az apjáról mesélt, borzalmas volt. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy gyűlölni kezdjem azt az embert.
- Egy seggfej - mormogtam halkan, és átcsúsztattam a kezemet az övéhez, ahogy a csuklóját szorongatta. Csak gyengéden megsimítottam az ujjait, és közben lenéztem a porba a lábunk alatt. Sejtettem, hogy nem szeretné, ha látnám a könnyeit.
– Szólj közbe bármikor. Érdekel… amit gondolsz… – mondta Elliot, aztán ahogy eltakarta az arcát, halkan sóhajtottam egyet. – Sajnálom, hogy ekkora nyomorék vagyok. Mégsem ma kellett volna ebbe belevágni.
Letettem a kezemből a gumicukros zacskót. Valahogy már ezt sem kívántam, pedig még csak most vágtunk bele... Kicsit kezdtem tartani attól, mit tartogathat még magában.
- Dehogy vagy nyomorék! Akkor már az első nap elüldöztél volna, és most sem ülnék itt melletted... Nagyon alulbecsülöd magadat, Elliot. Mindig is tudtam, hogy erős vagy, de most jövök rá, hogy mennyire. - Ezt tényleg komolyan gondoltam. Mindenkinek voltak rossz döntései is gyenge pillanatai... nem ezek tettek valakit rossz emberré, Elliot pedig egyáltalán nem volt rossz ember. Ugyan már, ki szed fel csak úgy valami random, elázott, bőgő csajt az utcáról? És nem ez volt az egyetlen dolog, amit becsültem benne. Ő tényleg úgy tűnt, hogy egyáltalán nem veszi észre a jó dolgokat magában, csakis a rossz tulajdonságaira koncentrált, pedig azok mindenkinek voltak.
– Miután kirúgtak eljöttem a Roxfortból haza, elszöktem otthonról. Csak a legszükségesebb dolgokat szedtem össze, miközben a családom értem ment a kastélyhoz. Mire hazaértek én már a Szárnyas Vadkanban ültem önsajnálatba burkolózva, nem sokkal később pedig már Egyiptomban volt. Szerencsére tudtam seprűt lopni magamnak, meg némi pénzt, így megoldottam az utazást – mesélte Elliot, én pedig ezúttal némán hallgattam végig. – Azt hiszem az volt a legnehezebb utam mind közül, mert egy sötét varázslót loptam meg, akinek nem tetszett a képem alapból sem. Egy olyan késsel szúrt meg, ami majdnem megölt. Valami pasas mentett meg, akivel egy szót sem értettünk egymás dumájából. Aztán tovább álltam és végig loptam egész Európát. Olyan ritka varázstárgyakat gyűjtöttem össze, amiket más nem tudott megszerezni. Lett egy kis hírnevem nem éppen jó körökben és megbízásokból kezdtem el eltartani magamat. Ha ezek nincsenek, na meg apám baglyai tuti éhen halok.
Kezdett az egész kicsit olyanná válni, mintha hideg vizet zúdítana a nyakamba. Elnyíltak az ajkaim, és igyekeztem feldolgozni az információtömeget, de kissé nehézkesen ment. Minden egyes részlet megdöbbentett egy kicsit, de mire felfogtam, ő már tért is át a következőre. Hebegtem egy sort, mielőtt folytathatta volna.
- Várj... Egyiptom? Sötét varázsló és kés és varázstárgyak és... Jesszus! Adj egy pillanatot! - kértem, és halkan sóhajtottam egyet. Azt hiszem, eddig ez részlet volt a legsokkolóbb. - Szóval éveken keresztül csak úgy jártad Európát céltalanul? De... miért nem mentél haza, miután kirúgtak a Roxfortból? Hiszen tényleg nem a te hibád volt.
Kissé nehézkes volt összerakni a képet a homályos részletekkel, de már így is hihetetlen volt maga a tény, hogy ennyi mindent megoszt velem. És igazából végeredményben örültem is neki... Jó érzés volt, hogy ő is megbízik bennem, hogy elárulja ezeket a dolgokat az életéről.
– Néha hazajöttem Londonba, egy-egy rövidebb időre, beköltöztem a nagyszüleim lakásába, anyám engedélye nélkül. A családommal ugyanis sosem találkoztam… és egy ilyen alkalommal találkoztam Zeusszal is. Onnantól ő vigyázott a házra. Én pedig megint leléptem… egyre hosszabb időkre megint. A végén már alig maradt pénzem és a munkákból is több rosszul sült el. Csak apám tartott életben. Mindig küldött pénzt vagy kimentett a szarból… mikor elájultam egy erdőben, mert már egy hete nem ettem egy falatot sem. – Sóhajtottam egyet. Jaj, apu! – Harminc évesen jöttem haza, de addigra már késő volt… anyám meghalt a háború alatt, meg Daniel felesége. Egyszerűen csak romok vártak itt.
Az első, pillanatnyi sokk után, ahogy realizáltam, hogy milyen sokáig volt oda, nekem is lebiggyedt az alsó ajkam. Persze, megkérdezhettem volna, hogy miért nem ment addig haza... de gondolom így is eléggé bűntudata lehetett az anyja miatt. Erre aztán akaratlanul is eszembe jutott, mi lenne, ha az én apám halna meg, miután már lassan egy éve nem jártam otthon. Biztosan képtelen lennék együtt élni a tudattal, hogy nem mentem haza... Így inkább csak hallgattam egy pillanatig, és utána szólaltam csak meg, egészen halkan.
- Sajnálom... - Tudtam, hogy nem jelent sokat a szó, mégis ezt éreztem egyedül ideillőnek. - De... legalább ott van neked Dean. És mostmár nem kell a világban bolyonganod.
Halovány vigasz volt ez, de én sem tudtam egyelőre mást mondani hirtelen. Még fel kellett dolgoznom az információkat, még ha tudtam is, hogy mindezektől függetlenül sem fogok Elliotra másképp tekinteni. Egyszerűen... nem. Ő akkor is ugyanaz az ember volt, aki megmentett, a hibáival és a múltjával együtt is.

vallomások



2001. június 28.
Avery

outfit

A szavak egyszerűek voltak… a szavak világosak voltak és egyértelműek, mintha csak tények volnának. Bennem mégis olyan hatalmas örvényt keltettek, hogy beleremegett a szívem, a lelkem, minden porcikám. Nem tudom ezt észre vette-e Avery, miközben elmondtam neki, mit tettem, hogyan életem s hogy milyen fájdalmat okoztam az anyámnak. Mindig az a gyerek voltam, aki csak a csalódottságot látta az édesanyja szemében csillogni. Ha rosszalkodtam és kiderült, márpedig mindig kiderült, ha rosszjegyet, ha büntetőmunkát kaptam… és tudtam, hogy ez csillogott ott a fekete szemekben akkor is, amikor elszöktem. S mi lenne, ha most látna? Látná, milyen hulladék embert nevelt, aki nem jó semmire… még arra sem, hogy boldoggá tegye a férjét vagy az apja legyen a gyerekének. Sok volt ez a két év… sok volt, mert Nat annyi mindent adott, de mivel nem voltam hozzászokva én mindig mindenből többet akartam. Nem nekem volt sok, hanem neki.
– Dehogy vagy nyomorék! Akkor már az első nap elüldöztél volna, és most sem ülnék itt melletted... Nagyon alulbecsülöd magadat, Elliot. Mindig is tudtam, hogy erős vagy, de most jövök rá, hogy mennyire. – Avery szavaira felpillantottam. Sokan mondták rám, hogy erős vagyok, de tőle hallani egészen más volt. Lélekemelő. Az voltam tényleg, mindent kibírtam, ha volt életcélom és a legtöbbször Nat, a gyerekek adtak erők. Előttük ott volt persze Esmé is, de az valahogy más volt. Nem tudom, akkor még csak éreztem, hogy több célom van annál, mint amennyit addig megéltem… pedig milyen könnyű lett volna elvérezni abban a kastélyban, hagyni, hogy Garrett végezzen velem. Minden szenvedésnek egyszerre vége lett volna s néha úgy vágytam rá.
Óvatosan megérintettem a kezét és elmosolyodtam még könnyek között is. Talán tényleg alábecsültem magam… mert régen elképzelhetetlen volt, hogy valakinek az apja legyek… hogy valaki tényleg ennyire feltétlek nélkül szeressen. Ezért kellett hát beavatni ebbe a rengeteg dologba, amit átéltem, hogy tudja mi miért van… hogy ne csak a logikátlanságot lássa a káoszban, ami körülvett engem. Nem engedhettem. Tudnia kellett, hogy a káosz én magam vagyok.
– Sajnálom... – mondta halkan, ahogy eljutottam anyám halálára. Vajon érezte, hogy mit érzek? Vajon felfoghatta? Egy részem azt kívánta, hogy ne, ne tudja milyen ez. Tizenöt évig várt haza, de sosem érhette meg miattam. Miattam kellett meghalnia, még ha apám ezt sosem vállalná be. S győzött, végül mégis csak minden dicsőség az övé lett, mert Rowle lettem. Keserű íz uralkodott el a számban. Csalódást okozok mindenkinek állandóan és nem tudok leállni vele, mert elhiszem, hogy egy nagyobb jó érdekében teszem, amit teszek… – De... legalább ott van neked Dean. És mostmár nem kell a világban bolyonganod.
Sóhajtottam egyet.
Neki is csalódást okoztam… Sütöttem le a szemeimet. Dean nevét eldobtam, csak azért, hogy a kis gyerekes bosszúmat megkapja… hiába mondtam neki, hogy értük teszem, hiába mondtam nekik, hogy mindez a családunkért van, csalódottság csillogott a tekintetében.
– Igen. Dean az apám. – Mondtam ki egyetlen rövid mondatban a kívánságot, ami gyerekkoromtól kezdve ott ült a szívemben. Azt akartam, hogy szeressen, mintha a fia lennék, de sosem szeretett úgy igazán mostanáig. – Mindjárt eljutunk a jelenig, ígérem… már nincs sok vissza, csak három év. Három nagyon mozgalmas év.
Le akartam most már tépni a végét, mint egy sebtapaszt. Fájdalmas lesz, de olyan őszinte, ahogy egy felnőtt beszél egy felnőttel. Bár Avery még roxfortos volt és éppen csak nagykorú, én annak tekintettem. Egy teljesen egyenjogú félnek.
– Mikor hazajöttem megismerkedtem Esmével, rövid, de elég tartalmas kapcsolatunk volt. Ez idő alatt ismertem meg jobban apámat, aki megpróbált tényleg apaként viselkedni, de az nem az ő terepe. Ráadásul volt olyan ostoba, hogy bemutatott a két testvéremnek, Lisbeth-nek és Prue-nak. Természetesen azonnal az örökségüket kezdték félteni és mindent megtettek, hogy eltegyenek az útból, főleg Lis. – Folytattam és kicsit fészkelődtem a padon, elpillantva pockok felé. – Esmé azt állította, hogy miattuk szakított velem, megfenyegették. De tudod, én ezt nem veszem be. Nem tudom mi történt ott, de furcsa volt. Aztán egyedül maradtam és megindultam a lejtő felé, persze közben ugyanúgy dolgoztam a Zsebpiszok közben. Egy Christopher Cartwright nevű embernek, aki egyébként az egyik legjobb barátom lett még kalandor koromban, azóta picit más a kapcsolatunk, mert kifordult magából. – Vállat vontam.
Nem akartam beleszőni azt a részt, hogy napi szinten más nővel feküdtem le egészen addig, míg meg nem ismertem Natot. Ezért szépen egy köhintéssel átugrottam ezt a részt.
– A patikában is dolgoztam közben, de abba csak Esmé miatt vágtam bele, hogy normális életünk legyen. Nem élveztem különösebben, de bejárogattam dolgozni oda is, ekkor ismertem meg Natot. Kiderült, hogy Ada az anyám rokona és a protektorai el akartak vágni minden szálat, ami veszélyezteti Nat gyámságát, be kellett mennem a kiadóhoz aláírni néhány papírt. Aztán… nem is tudom. Volt valami közöttünk attól fogva, hogy megláttam. Valami kémia. De én hívtam el randizni, mert nagyon töketlen volt… – mondtam és letöröltem a könnyeimet, ahogy felnevettem. Hogy mennyire imádtam olyan teszetoszán, olyan félénken. És megint tartanom kellett egy hatásszünetet, hogy összeszedjem röviden azt, amit tényleg az elmúlt két és fél, három év hozadéka volt.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. június 28.
o u t f i t

Tudtam, milyen érzés elveszteni egy szülőt. Ott volt anya, még mindig felrémlett olykor az alakja, ahogy fel-alá rohangált a házban apát várva egy kis friss süteménnyel. Én a nappaliban heverve rajzolgattam általában, vagy a pónihadseregemet számlálgattam, és eszembe sem jutott, hogy egykor már csak árny lesz az az el-elsuhanó szőke hajkorona. Az embernek valahogy olyan természetes, hogy ott vannak a szülei... Hiszen ők képviselik a mindent a gyerek szemében. És aztán az egyikük csak úgy eltűnik, egyik napról a másikra.
Tudom, hogy apa is szenvedett az elvesztésétől. Hiszen azóta sem talált maga mellé senkit, talán pont ez volt az oka, hogy Karent rakta be mellém abba a házba, és nem valami hirtelen szedett barátnőt. Nekem pedig egy idő után ez is természetessé vált, hiszen mégiscsak nagyon fiatal voltam, amikor anya meghalt. Kilenc éves korom óta az emlékek egyre csak kezdtek elmosódni, és anyából mindössze egy szőkés paca maradt. Ami elkeserítő volt.
Letettem magam mellé a kis cukorkás zacskót, miközben a szavait hallgattam, hiszen közben már attól is egészen elment az étvágyam. Azt hittem, az édesség mindenhez passzolt, de ide valahogy nem. Elliot múltjának sötét fellege az én szívemet is szorongatta, és azt kívántam, bárcsak ne kellett volna átélnie... ami persze butaság volt, a múltat nem lehetett megváltoztatni. Mégis, olykor annyira jó lett volna. Legalább csak egy kicsit megszabni itt-ott.
– Igen. Dean az apám. – Halványan bólintottam egyet. – Mindjárt eljutunk a jelenig, ígérem… már nincs sok vissza, csak három év. Három nagyon mozgalmas év.
Furcsa volt, hogy ebbe a három évbe már belefonódtam én is valamelyest, még ha csak a végébe is. Talán ez valamiféle sors volt, hogy nekünk végülis találkoznunk kellett. Az apafigura mellett a legjobb barátomként is tekintettem Elliotra. Ő nem olyan volt, mint a roxfortos barátok... Inkább az a fajta, akiben szavak nélkül is teljesen megbízol, mert valahonnan tudod, hogy nem fog egyszer csak otthagyni.
– Mikor hazajöttem megismerkedtem Esmével, rövid, de elég tartalmas kapcsolatunk volt. Ez idő alatt ismertem meg jobban apámat, aki megpróbált tényleg apaként viselkedni, de az nem az ő terepe. Ráadásul volt olyan ostoba, hogy bemutatott a két testvéremnek, Lisbeth-nek és Prue-nak. Természetesen azonnal az örökségüket kezdték félteni és mindent megtettek, hogy eltegyenek az útból, főleg Lis. – Jesszus, mennyi fura és beteg ember... – Esmé azt állította, hogy miattuk szakított velem, megfenyegették. De tudod, én ezt nem veszem be. Nem tudom mi történt ott, de furcsa volt. Aztán egyedül maradtam és megindultam a lejtő felé, persze közben ugyanúgy dolgoztam a Zsebpiszok közben. Egy Christopher Cartwright nevű embernek, aki egyébként az egyik legjobb barátom lett még kalandor koromban, azóta picit más a kapcsolatunk, mert kifordult magából.
Bólogattam a szavaira. Még mindig olyan furcsa volt, hogy Elliot és Esmé egykor együtt voltak. Igazából nem is tudtam elképzelni őket.
- Miért próbált meg hirtelen apaként viselkedni azok után, amiket tett? - mormogtam, visszakanyarodva inkább az előbbi témára Esméről. Elliot apja máris felkerült az emberek listájára, akikkel inkább soha nem akarok találkozni. Az egész sztori olyan furcsa volt... Biztos voltak persze még kihagyott részletek, de az is igaz volt, hogy talán jobb volt így, ennyit tudva.
– A patikában is dolgoztam közben, de abba csak Esmé miatt vágtam bele, hogy normális életünk legyen. Nem élveztem különösebben, de bejárogattam dolgozni oda is, ekkor ismertem meg Natot. Kiderült, hogy Ada az anyám rokona és a protektorai el akartak vágni minden szálat, ami veszélyezteti Nat gyámságát, be kellett mennem a kiadóhoz aláírni néhány papírt. Aztán… nem is tudom. Volt valami közöttünk attól fogva, hogy megláttam. Valami kémia. De én hívtam el randizni, mert nagyon töketlen volt…
Halványan elmosolyodtam, ahogy ő is felnevetett. Hiába nem voltak már együtt, csak hellyel-közzel, az én fejemben még mindig akként a furcsán aranyos házaspárként éltek, mint ahogy először találkoztam velük. Elázva a Kislak kellős közepén, egy szerencsétlenül vinnyogó Jensennel a lábam mellett.
- Tényleg? Azt gondoltam volna, Nat volt a kezdeményező... - gondolkoztam hangosan, és közben visszalestem a kifutóra, ahol épp ide-oda rohangált néhány szurikáta. Aztán halkan sóhajtottam egyet. - Na és sok sokkoló dolog van még hátra? Csak mert akkor lehet be kell táraznom még egy kicsit cukorból...
Erre a zacskó felé is pillantottam, és végül a számba dobtam egy darabka karamellás valamit. Ó, tévedtem... édességgel tényleg minden sokkal jobb. Közben pedig tényleg reménykedtem, hogy a nehezén már túlvagyunk... Az eddig elmesélteket amúgy is nehéz lett volna überelni...
- Várj csak, eszembe jutott valami! Múltkor az auroroknak, a temetőben, vagy hol... Miért úgy mutatkoztál be? - lestem az arcára. Nem voltam benne biztos, hogy ki akarom mondani a nevet.

vallomások



2001. június 28.
Avery

outfit

Még mindig nem éreztem úgy, hogy a teher egyre csökkenne. Persze lepakoltam magamról, de mintha újból vissza is vettem volna más formában… más, sokkal veszélyesebb formában. Avery is tudta a titkot már, ami olyan volt, mint egy nyomjel. Veszélyt jelentett az egész Rowle családra, így innentől kezdve lényegében ő is ugyanolyan célpont volt, mint Dean, Daniel vagy Nat. Nem akartam őt veszélybe sodorni, de talán így, hogy tisztában is volt azzal, mibe keveredett általam, könnyebb volt megvédenie magát és nekem őt.
–  Miért próbált meg hirtelen apaként viselkedni azok után, amiket tett? – kérdezte aztán kicsit morogva. Benne is ugyanazok az érzések dolgozhattak, amik annak idején bennem is, mikor majdnem ugyanezt a kérdést vágtam apám fejéhez. Sosem értettem, mit miért tesz… hiszen én mindig is tudtam, miket tett. Tudtam, hogy ő a felelős ezer meg ezer dologért, amit anyának el kellett viselni. Ő volt az, aki a legrosszabbat hozta ki belőle és aki elszakított engem a családomtól. Ez az ő terve kellett, hogy legyen, hiszen ez volt az egyetlen mód, ahogy közelebb kerülhetett hozzám igazából.
– Ha én azt tudnám… – sóhajtottam és megráztam a fejemet.
Valójában sosem tudtam, hogy apám miféle érzelmekkel viseltet irántam. Kettősnek tűnt: egyszerre gyűlölte a jelenlétemet és szerette. Egyszerre akart ölelni és eltűntetni. De ez valahogy nem működött, talán ezért is eszelte ki a kis tervét, amit hamarosan Avery elé kellett tárnom. Tudtam, hogy őrültségnek fogja tartani a történet nagyon is friss részét és aggódni fog, mint Nat… de én döntöttem úgy, ahogyan. Azért döntöttem úgy, mert szerettem őket.
Jó volt kicsit elszakadni a család témától és a Nattal való megismerkedésről beszélni. Az első hónapjaink minden nehézség ellenére olyanok voltak, mint a megtestesült álom. Szerettük egymást, rajongtunk egymásért… úgy összegabalyodtunk, mint két tini. Persze nem csak testiség volt. Nat olyan dolgot adott meg, amiről amúgy álmodni sem mertem addig. Családot adott. Biztonságot adott. Szerelmet adott. Esmé mellett ezeket nem tapasztalhattam meg igazán, korábban meg nem volt komoly kapcsolatom.
– Tényleg? Azt gondoltam volna, Nat volt a kezdeményező... – mondta, én pedig elvigyorodtam. Már cseppet sem zavart, hogy a korábbi könnyek még ott ültek a szememben. –  Na és sok sokkoló dolog van még hátra? Csak mert akkor lehet be kell táraznom még egy kicsit cukorból...
– Azt hiszem, a cukor nekem sem ártana – bólintottam. Én is a csomag felé nyúltam, hogy valami tömény cukrot vegyek a számba. Tényleg jobb lett tőle, kellemes melegséggel töltött el a sok keserűség után. Olyan volt, mint egy nagy ölelésé.
– Várj csak, eszembe jutott valami! Múltkor az auroroknak, a temetőben, vagy hol... Miért úgy mutatkoztál be?
Sóhajtottam egyet, majd bólintottam röviden. Igen, ez az a téma, amire ki akartam vezetni az egész mese végét. Az életemnek azon része, ami lényegében a lehetősget jelentett arra, hogy változtassak a dolgokon.
– Amikor megházasodtunk Nattal, az apám mindent megtett, hogy elválasszon minket. Valószínűleg az ő szemében a mellett, hogy kapkodás volt az egész, a legnagyobb szentségtörés is volt, hogy a fia egy férfit választott. Elrabolta őt és bántott, hónapokat bujkáltunk, mert Nat annyira legyengült a kínzásaitól, hogy képtelen lettem volna egyedül megvédeni a családot. Több országban is jártunk, kerültük a feltűnést… úgy éltünk, mint akiknek semmi pénze. – Magyaráztam. Ebből ugyanis Avery nagyjából sejthette, milyen áldatlan állapotok voltak. A két szobás lakás vagy a lakókocsi nem éppen megfelelőek négy embernek, pláne, ha abból az egyik majd’ két méter. – Akkor eldöntöttem, hogy megölöm az apámat, amint lehetőségem nyílik rá. De nem csak őt, hanem az egész családot egyesével kiírtom, mert meg kell védenem Natot és titeket… – Sóhajtottam egyet. – Az apámnak azt hazudtam, hogy Noah halva született, csak azért, hogy ne keresse. Ne akarjon részesedni a neveléséből és ne akarja még jobban tönkre tenni az életemet.
Nyeltem egyet, máris elmúlt az édes utóíz és nem maradt más csak a kellemetlen igazság arról, hogy mire készülök. Nem gondoltam arra, hogy ezen a helyen bárki is kihallgatna, de ha mégis, hát a delfinről üvöltöző gyerek eléggé elnyomta a hangomat – bár időközben átváltott fókára. Csak Avery hallhatta meg, amit mondtam.
– Amikor május végén elváltunk Nattal, megígértem az apámnak, hogy a fia leszek, az örököse és engedelmeskedem neki. Ő A nevére vett és elintézte, hogy aranyvérűként tartsanak számon. Tudom, hogy ezzel megbántottam Deant, meg körülbelül mindenkit a környezetemben… de beépülve tudok egyedül végezni mindenkivel. – Megfogtam Avery kezét, mintha erőt kéne merítenem benne. Nehéz szavak voltak ezek, de nem ezek a mocskok lettek volna az elsők, akiket megölök Natért, a szerelmünkért, a családunkért. – Kérlek, ne ítélj el…

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. június 28.
o u t f i t

Talán nem is volt rossz ötlet ennek a beszélgetésnek a helyszínéül egy állatkertet választani. Figyeltem a szurikáták szaladgálását szemben egy eperízű cukorral a számban, és azon nyammogva gondolkodtam el, a vicces formájú állatkákra tapasztva tekintetem. Végigpörgettem magamban újra azokat a dolgokat, amiket Elliot mesélt. Még mindig kissé hihetetlen volt... mintha csak valami könyv cselekményét olvastam volna el. Belegondolni, hogy mindez tényleg megtörtént Elliottal? A kirúgás, az apja, az elszökés otthonról, Egyiptom... Egyiptom! Ezen a ponton még mindig meg voltam akadva egy kicsikét. Megkérdeztem volna tőle, látott-e tevéket, és ha igen, aranyosak voltak-e, dee... Nem, talán ennek nem most volt a megfelelő pillanata, inkább majd később.
Aztán jó érzés volt egy kicsit könnyedebb témára evezni. Figyeltem Elliot arcát, ahogy Natról mesélt, mintha minden csak tegnap történt volna... És igazából valóban, még azt a nyári estét is olyan közeliek éreztem, amikor Elliot felszedett az utcán, mintha csak most lett volna. Közben pedig... már majdnem eltelt egy egész év. Ez hihetetlen volt. Az, hogy hogy rohan az idő... Elliot szavait hallva is pont ugyanerre gondoltam, hogy milyen kevés időnk van, és hogy az milyen sebességgel száguld előre, lassítás nélkül. Volt, hogy jól esett volna egy kis csendes szünet, de az sosem akadt. Az idő nem állt meg, és a perceink is csak sodródtak lefelé... aminek a gondolata is olyan ijesztő volt, hogy inkább arrébb is hessegettem.
– Amikor megházasodtunk Nattal, az apám mindent megtett, hogy elválasszon minket. Valószínűleg az ő szemében a mellett, hogy kapkodás volt az egész, a legnagyobb szentségtörés is volt, hogy a fia egy férfit választott. Elrabolta őt és bántott, hónapokat bujkáltunk, mert Nat annyira legyengült a kínzásaitól, hogy képtelen lettem volna egyedül megvédeni a családot. Több országban is jártunk, kerültük a feltűnést… úgy éltünk, mint akiknek semmi pénze. – Éreztem, hogy elszorul a lélegzetem egy pillanatra. Te jó ég... Nem. Ez az ember nem volt normális.
– Akkor eldöntöttem, hogy megölöm az apámat, amint lehetőségem nyílik rá. De nem csak őt, hanem az egész családot egyesével kiírtom, mert meg kell védenem Natot és titeket… Az apámnak azt hazudtam, hogy Noah halva született, csak azért, hogy ne keresse. Ne akarjon részesedni a neveléséből és ne akarja még jobban tönkre tenni az életemet.
Kellett egy pillanat, hogy egyáltalán pislantani tudjak. Igen... a gondolat érthető volt, Elliot dühe teljesen az volt. És mégis... Kicsit durvának hatott az egész. Így inkább csendben maradtam, és csupán egy halovány kis bólintást erőltettem ki magamból.
– Amikor május végén elváltunk Nattal, megígértem az apámnak, hogy a fia leszek, az örököse és engedelmeskedem neki. Ő A nevére vett és elintézte, hogy aranyvérűként tartsanak számon. Tudom, hogy ezzel megbántottam Deant, meg körülbelül mindenkit a környezetemben… de beépülve tudok egyedül végezni mindenkivel. – Elliot megérintette a kezemet, mire én is megsimítottam az ő kézfejét másik kezemmel, de a mozdulat inkább csak természetesen és önkéntelenül jövő volt. Nem nagyon voltam tisztában a mozdulattal, csak a szavaira koncentráltam. – Kérlek, ne ítélj el…
Újabb pillanatokba telt, hogy kiszakadjon belőlem egy halk kis sóhaj, és mocorogtam kicsit a padon. Talán ez az utolsó információ volt a legsokkolóbb... Persze, amiket tett vele az apja, teljesen megérdemelte. Csak... akkor is. Nem szerettem az erőszakot, igazából egy kicsit meg is riasztott a dolog.
- Értem... - kezdtem bizonytalanul, és rápillantottam. - Nem ítéllek el, csak... ez tényleg nagyon durva.
Nem is tudom, ez volt-e a legmegfelelőbb megfogalmazása a dolognak. Ez sok minden volt. Durva, sokkoló, ijesztő, szomorú. Az összes egyben. Az alsó ajkamat kezdtem rágcsálni, és úgy fordultam felé.
- Biztos, hogy jó ötlet ez, Elliot? Úgy értem... én csak nem akarom, hogy valami bajod essen... - Tényleg aggódni kezdtem. A gyilkosság komoly dolog volt, és ha véletlen rosszul sült volna el... Nem, erre gondolni sem akartam. Értettem közben az indokait is, és persze így már egyértelművé váltak azok a titokzatos részletek a leveleiben, na meg az, miért nem említhettem Noaht senkinek. De akkor is... Inkább gyömöszöltem még egy kis édességet a számba, hiszen azzal minden könnyebb volt. Közben pedig ismét elrohant előttünk a gyerek a képeslappal a kezében, és ezúttal irigykedtem, hogy ilyen felhőtlenül tud örülni azoknak a képeknek... na de most komolyan, hol a fenében vannak a szülei? Mindjárt elkapja valami őr, hogy ne rémisztgesse az állatokat.
Visszanéztem Elliotra, és sóhajtottam egyet.
- Ugye vigyázni fogsz magadra? Ígérd meg!

vallomások



2001. június 28.
Avery

outfit

Kimondva ezeket a szavakat nehéznek, veszélyesnek tűnt az egész. Olyan tervek voltak ezek, amiket a legtöbben elítéltek volna… de nekem meg kellett tennem. Már régen nem aggódtam a lelkemért, már rég eladtam az ördögnek, mikor Natot kellett megvédenem… és bár nem vagyunk együtt, még ezerszer is eladnám. Nekem ő jelentett mindent, ő volt az egyetlen szerelem egész életemben, ő a gyerekem apja, ő az, akire gondolkodás nélkül rá mertem bízni Noah-t. Azonban nem csak érte kellett leszámolnom a Rowle-okkal. Ez anyám öröksége volt. Neki nem volt ereje véget vetni ennek, de nekem meg volt a makacsságom és a keménységem hozzá. Küzdeni akartam, mert küzdenem kellett, hogy lelökjem magamról ezt az átkot, ezt az átkot, amit a Rowle név jelentett. Sőt, olyan elszánt voltam, hogy még a mérgezett boros kupát is kiittam volna csak azért, hogy ott vesszenek majd a vacsorán vagy bemutató estélyen, amit apám akart szervezni.
– Értem... – hallottam Avery hangján a bizonytalanságot. – Nem ítéllek el, csak... ez tényleg nagyon durva.
Nem néztem rá. Lehajtottam a fejemet, hogy a cipőm orrát fixírozzam. Ujjaimmal beletúrtam a hajamba, egyfajta pótcselekvésképpen, hogy aztán szipogva hunyjam le a szemeimet egy pillanatra. Nem akartam megijeszteni Averyt, nem akartam azt kérni tőle, hogy fogadjon el egy ilyen alakot az apjának. Nem érdemeltem meg őt… legalább annyira, mint azt, hogy családom legyen. Én magányosnak születtem. Magányosan kellett megküzdenem a Rowle famíliával, hogy megvédjem azokat, akik fontosak nekem. Mi lenne, ha apám megneszelné, hogy még mindig szeretem Natot? Megölné gondolkodás nélkül, csakhogy ne legyen akadály a jövendőbeli kiházasításom előtt. S mi lenne, ha rájönne, hogy Noah nem halva született? Őt is megpróbálná csak a saját érdekeihez felhasználni. Nem engedhettem meg neki, hogy rájöjjön, miféle gondolatok és érzések tombolnak bennem. Ezért tartottam magam távol Keantől is. Egy legillimentor az ember közelében ilyen időkben mindennél veszélyesebb. Nem voltam benne elég biztos, hogy megvan a képességem elrejteni előle a gondolataimat… túl érzékeny és sebezhető voltam. Mindent elvesztettem, mindent, ami már éppen a kezemben volt.
– Biztos, hogy jó ötlet ez, Elliot? Úgy értem... én csak nem akarom, hogy valami bajod essen...
Nyeltem egyet és Averyre néztem. Éppen csak felé fordítottam az arcomat, láthatta, hogy a könnyek megint megindultak. Ne sajnáld már ennyire magad, te szánalmas idióta! – förmedtem magamra. Nem akartam elrontani az állatkertezést… egyszerűen csak be kellett volna fogni a pofámat, de már régen nem voltam rá képest.
– Az nem számít… – suttogtam és megfogtam a kezét. Picit megszorongattam az ujjait. – Csak az számít, hogy ne bántsa Natot.
Ezt nem kellett volna kimondanom minden bizonnyal, de nem tudtam megállni. Azt kívántam, hogy Avery sose érezze azt, amit én érzek. Sose legyen ilyen szerelmes, sose kelljen azért harcolni, hogy joga legyen az élethez.
– Ugye vigyázni fogsz magadra? Ígérd meg!
Megráztam a fejemet.
– Nem tudom megígérni. De igyekezni fogok. – Megint megszorítottam a kezét, aztán óvatosan elengedtem, hogy rendesen felegyenesedjek a padon. Nem akartam egy depressziós kismacskának tűnni, akit senki sem fogadott be. Az önsajnálat volt az, amit próbáltam minél messzebb keveredni. Ezért engedtem be Sørent és Dawsont is az életembe… csak el akartam felejteni mindent, csak meg akartam gyógyulni, hogy megint az az Elliot lehessek, aki voltam… aki még nem ismerte ezeket a dolgokat.
– Sajnálom, hogy rád ijesztettem… – megérintettem a hátát, hogy jelezzem, sétáljunk egyet. Aztán én magam is felpattantam és elsétálva az önfeledten kiabáló gyerek mellett, a pockokhoz léptem. Azok persze úgy pillantottak rám, mint egy veszélyes ragadozóra… pedig nem az voltam, csak az az ijedt kisfiú, aki az ajtó mögül leste, ahogy egy férfi bántja az anyját. – Tudom, hogy most ez sok volt, amit rád zúdítottam. És talán nem is érted igazán az indokaimat…

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. június 28.
o u t f i t

Az alsó ajkamat harapdáltam, és a térdeimre bámultam egy pillanatig, ahogy próbáltam rendszerezni az elszabadult gondolatokat a fejemben, de igazából magam sem tudtam, mit hova rakhatnék. Igyekeztem teljes mértékkel megérteni Elliot indítékait... de még ez sem volt elég ahhoz, hogy valamelyest megbarátkozzak a tervével. A gondolat ijesztő volt, hogy gyilkossá és kegyetlenné váljon, még akkor is, ha az apja pontosan ezt érdemelte, és semmi mást. Az elmondottak alapján persze egyből utáltam ezt az embert már most, de... ezek a indulatok nem voltak elegek ahhoz, hogy ne aggasszon a gondolat, mire készül. És ha belegondoltam, valahogy el sem tudtam dönteni, melyiktől tartok inkább  hogy sikerül véghezvinnie, vagy nem. Mindkettő rémisztő volt.
– Az nem számít… – suttogta, miközben a kezemért nyúlt, én pedig halkan, aprón sóhajtottam egyet. – Csak az számít, hogy ne bántsa Natot.
Felpillantottam az arcára, és szóra nyitottam az ajkaimat, de végül képtelen voltam mondani bármit is. Nem is tudom... már magam sem tudtam, mit gondolok erről, vagy hogy egyáltalán mit kéne gondolom. Így végül csak halványan, beletörődve bólintottam egyet, akármennyire is nem esett jól a dolog. Dehát mit is mondhattam volna? Igazából nem volt sok esélye annak, hogy meggyőzzem arról, van ennél jobb út is... hiszen talán tényleg nem is volt. Ez s egyre világosabbá vált, akárhányszor pörgettem át magamban a szavait újra és újra.
– Nem tudom megígérni. De igyekezni fogok - felelte azután, hogy megkértem, vigyázzon magára, erre pedig kissé összeszorítva ajkaimat pillantottam fel rá. Ez nem hangzott megnyugtatóan, de bíztam benne, hogy az utóbbit legalább komolyan gondolja. Ha valami balul sült volna el, és... én... nem is tudom, mihez kezdtem volna. Elliot túlságosan is fontossá vált, mintha tényleg rokonok lennénk, és ezt nem akartam elveszíteni. Végre egy kicsit úgy éreztem, hogy van családom, még ha ez az egész továbbra is nagyon távol volt a megszokottól.
- Ajánlom is... - suttogtam, majd pedig ahogy felállt, lassan én is követtem, és végigsimítottam szoknyámon. Lepillantottam a kezemben tartott kis papírzacskóra, és a benne lapuló színes kis cukorkákra, de valahogy már megint nem volt hozzá étvágyam.
– Sajnálom, hogy rád ijesztettem… – Kicsit megcsóváltam a fejemet, hogy jelezzem, semmi baj, és követtem Elliotot, ahogy eltávolodott a padtól. Újra a kifutóhoz léptünk, ahol a kis szurikátaszerűségek szaladgáltak. Olyan aranyosak voltak... jó volt belegondolni, hogy igazából nincs semmi gondjuk azon kívül, hogy emberek bámulják őket, akik előtt cukiskodniuk kell. – Tudom, hogy most ez sok volt, amit rád zúdítottam. És talán nem is érted igazán az indokaimat…
Tartottam egy pillanatnyi szünetet, mielőtt válaszoltam volna, és nem vettem le az üregek között rohangáló kis lényekről. Közben szinte éreztem, ahogy elsüvít mögöttünk a kisfiú, de már csak izgatottan szuszogott, talán a sok kiabálástól elment a hangja... ki tudja... de ő legalább nagyon jól érezte magát.
- De, értem őket - szólaltam meg végül kicsit halkabban. - Csak... ettől még nehéz elfogadni, mire készülsz. De értem. Tényleg, teljesen. Talán a helyedben én is ezt tenném...
Felpillantottam az égre; a Nap máris olyan erővel kezdte égetni a bőrömet, hogy már kellemetlen volt, a hajam melegítette a vállamat, ahogy kieresztve ráomlott. Oldalra pillantottam, és örömmel nyugtáztam, hogy az út többi része nagyrészt árnyékban folytatódik, de úgy döntöttem, mielőtt elindulunk, talán a hangulatot sem ártana elterelni egy kicsivel jobb irányra. Elliot felé fordultam.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem! Nagyon sokat jelent... - rámosolyogtam, aztán kinyúltam a kezéért. - De mit szólnál, ha erről most inkább elfelejtkeznénk egy kicsikét, és megnéznénk a többi állatot is? Addig nem állunk meg, amíg nem találunk cápás medencét, csak mondom. Cápákat akarok!
És már el is kezdtem húzni előre, hogy meglássuk, milyen állatokat tartogat még az állatkert... Igazából mindegy is. Az összesért odavagyok... és vajon van van állatsimogató? Merlinre, imádtam volna. Dagi, szőrös kispónikat akarok ölelgetni... ha már valószínűleg azt nem engedik, hogy megsimogassuk a cápákat.

Köszönöm a játékot!