Óriások Útja

Bushmill városától alig néhány kilométerre fekvő bazaltoszlopok alkotják ezt a csodás látványosságot. A mugli legenda szerint Finn MacCool az ír óriás építette ezt az utat magának, hogy azon átkelve legyőzze skót ellenségét, Finn Gallt. Nos, tény, hogy a területen valóban éltek óriások. Így hát számos kutatóvarázsló szokott felbukkanni a környéken, elsősorban a turisták által kevésbé kedvelt időszakokban.

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Világgá megyek!
Valahogy mindig szerettem ezt hangosan elkürtölni, amikor csak úgy elegem lett otthon mindenkiből. Még Chrissie meg sem született, amikor hat évesen úgy éreztem hogy a nyakamba veszem a világot a seprűmmel és a kék színű plüssteknősömmel, magam mögött hagyva apáékat és persze Aident. Számomra a világgá az nem is volt olyan messze, egészen a kert végében lévő legutolsó bokorig tartott, de én már akkor azt éreztem, hogy lementem a térképről. Nem mintha Aiden nem jött volna utánam. Általában leguggolt mellém és elkezdett minden hülye felnőttes szöveget tolni, én meg meguntam hozzá dobtam a teknősömet és bírkózni kezdtünk. De azok még az olyan ártatlan testvéri bírkózások voltak, nem pedig olyan, ahol vér is folyt. Nem voltak olyanok,  amikor ájulásig verekedtünk.
Az évek múlásával azonban nem Aiden jött utánam, és ha ő tűnt el valami hülye sötét gondolatával a szobájában vagy a padláson nem is én csörtettem utána a kedvenc kajájával, hanem ez a szerep anyáékra hárult, vagy pedig a mi dréga Chrissie-re.
És most? Most nem volt senki, aki egymás után indult volna.
Nem is tudom mikor kezdtek bennem gyűlni a dolgok, a gondolat, hogy én innen el akarok menni. Egyszerűen megtörtént, mintha csak simán leugrottam volna a boltba. Azzal a kivétellel, hogy akkor nem hagyom anyát egyedül. De egyszerűen nem bírtam. Néha nekem is el kellett menekülnöm, néha nekem is meg kellett szabadulnom a nyomástól. És nem csak az edzések, a meccsek okozták ezt. Hanem minden más a felszín alatt. Mintha bennem ki akart volna törni a vulkán.
Utáltam, hogy Aiden semmi hírt nem adott magáról, és amit tdutam róla, valami csajtól tudtam meg. Nem értettem mi történt köztem és Raylával, de egyre inkább kétségbe estem, hogy őt is teljesen elveszítem, mert amikor találkoztam vele olyan távolságtartó volt, mintha idegenné váltam volna neki. Ő volt az egyetlen aki miatt valakinek éreztem magam, aki mellett nem kellett a múlttal törődni, és egyre jobban kifolyt a kezemből.
És egyre jobban kezdtem elveszíteni az irányítást.
Rakódtak rám a dolgok, én pedig besokkaltam asszem, úgyhogy egyik este, amikor hazaértem az edzésről, fogtam a gitáromat, és a hátamra csapva elindultam. Elindultam világgá.
Úgy éreztem magam, mintha valami mugli hippi lettem volna, a hatvanas évekből, már csak a hosszú haj kellett volna meg a furán trapéz szárú gagtya. Apa az egyik halloweenkor a Roxfortban hippinek öltözött be, volt is róla kép valahol valamelyik fiók alján. Kiskorunkban sokat röhögtöóünk rajta, mert műbajuszt növesztett és hosszú hajat. Anya persze teljesen ki volt készülve tőle.
Belegondolva még a pálcámat sem hoztam magammal, nem mitha bajom származott volna belőle. Egyre veszéjesebben működött a kezemben, legutóbb felgyújtottam anya hintaszékét a nappaliban, pedig csak megkért, hogy azt a festményt a nagyszüleimről billentsem egy picit balra, mert ferde. Azt hiszem kiégett az a pálca is pont úgy, mint én, de  egyszerűen nem találtam semmilyen gyógyírt erre. Erre az egész szarságra, mert ugyan úgy szenvedtem a bűntudattól, mint eddig.
Hogy nem vagyok képes egybentartani a családot, mint apa. Hogy nem értem a másik felemet. Hogy az egész miattam ment tönkre. Mert nem védtem meg senkit azon a napon.
Szóval egy szál semmi nélkül indultam neki találomra egy útirányba, hátamon a gitárommal, azzal a nevettségesen naiv gondolattal, hogy minden ami otthon van mögöttem marad. De persze nem így történt, mert Chrissie ugyan úgy kísértett, apa hangja ugyan úgy ott volt, és ha elképzeltem, hogy anya mit szól,a mikor megláttja, hogy a másik fia sincsen sehol... De most az egyszer én is önző akartam lenni. Most az egyszer el akartam jutni a világ végére.
Az a világvége pedig egy csomó random fordulatnak hála Írország lett.

[bitter are the wars between brothers]

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Régen jártam Írországban.
Mióta hazajöttem legalábbis, biztosan nem. És hogy előtte hol jártam... őszintén, magam sem tudom. Csak sodródtam az árral, mentem valamerre, mert sokáig nem maradhattam egy helyben, csak... nem tudom. A városokra sem emlékszem, amelyekben jártam. Csak néhány koszos, lyukméretű motelszobára, romos épületekre... nem sokkal többre.
Ujjaim közt gyűrögetem anyám levelét. Az a bagoly pontosan úgy talált meg, mint régen is... a legváratlanabb helyzetben, egy olyan pillanatban, amikor nem is számítottam rá. Egyszer csak ott pihent a madár Cukormáz egyik ablakpárkányán és engem figyelt... fogalmam sincs, hogyan talált meg valahogy mindig. De azt tudtam, hogy valami nincs rendben. Hiszen mióta eljöttem otthonról megint, nem írt nekem levelet.
Halkan sóhajtok egyet, és felhajtogatom a papírt, hogy lepillantsak anyám szépen ívelt, dőlt betűire. Az évek alatt hozzászokott a magányhoz, talán már nem is mindig tud mit kezdeni azzal, ha valamivel is hangosabb a ház... vagy legalábbis az volt tavasszal, hiszen mostmár megint olyan csend uralkodik bent, mint az elmúlt években is. De anya teljesen megváltozott... minden egyes levegővételében és mozdulatában. Én tettem ezt vele. Ez egyértelmű... és aki mást mond, az hazudik. És mégis, anya még mindig ugyanazzal a szelíd tekintettel néz rám, mit mindig, ugyanúgy simítja végig a hajamat... és ugyanúgy felém fordul, amikor eltűnik Benjamin.
Hogy hányszor történt ez már meg? Felesleges próbálkozás volna összeszámolni. Benjamin mindig csak forr és forr, annyira, hogy már-már lehetetlen megmaradni a közelében... legalábbis régen annyira ilyen volt, és most? Mostmár csak belülről ég, és én ezt jól tudom, akkor is, ha ő ezt tagadja. Ha tagadja, hogy egy kicsit is törődöm vele... persze, nem kéne meglepődnöm. A francokat is... tudom, hogy feléjük sem nézek, tudom, hogy amit teszek, az rossz. Megint. Én már lemondtam arról, hogy megtaláljam a helyes ösvényt... de ha ezt elmondanám nekik is? Nem hagynák, vissza akarnának rángatni... még akkor is, ha ez már lehetetlen. De végülis, egy családnak ez a dolga, nem? Nem is tudom. Valahol elvesztettem már a fonalat ezekben a dolgokban.
Annyiszor utána mentem... és annyiszor nem. Mert egy idő után már nem érdekeltek a kicsapongásai, nem érdekelt az, hogy újra játszani akarja az eszét a család előtt, hogy neki mennyire szar. Mert én, az az önző és nagyképű kis seggfej, meg voltam róla győződve, hogy nekem a legrosszabb a világon. Mi baja lehetne ugyan Benjaminnak? Az, hogy véletlen nem az ökörségeire figyelt mindenki vacsora közben? Így csak maradtam a szobámban, és még az sem érdekelt, ha Chrissie rohant be zaklatottan, hogy "Aiden, Aideeen, Ben már megint elment!" Csak legyintettem egyet... még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel elszomorítom a húgomat.
A múlt keserű fogai összeszorítják a szívemet, amint hoppanálok. Ismét... nem is tudom, hanyadjára már a mai nap folyamán. Zsebembe csúsztatott kézzel, lazán sétálok ki a lerokkant buszmegállóból, hogy kiforduljak az útra, jópár méterrel lemaradva Benjamin alakja mögött. Furcsa ez... nincs szükségem semmilyen nyomkövető bűbájra ehhez, nincs szükségem baglyot küldeni neki ahhoz, hogy tudjam, merre jár. Egy a vérünk... hiába minden szakadék köztünk, hiába a gyűlölet, van, ami nem változik, és ez is az. Mindig tudtam, hogy hol kell megtalálni... és ez fordítva is igaz. Még akkor is, ha beletelik egy kis időbe. Nem volt olyan hely, ahova elrejtőzhettünk volna egymás elől... a háború volt az egyetlen, ami még ezt is szétszedte.
Fogalmam sincs, hogy keveredett egészen Észak-Írországig. Sosem csatangolt el ennyire messzire... anya levelét olvasva is csak arra számítottam, hogy megtalálom majd valamelyik kocsmában a városban, esetleg a sajt hányásában fetrengve, de nem, ő nem volt sehol, így muszáj volt továbbmennem. Mert... muszáj volt. Valamiért anya levelét olvasva nem voltam kérdéseim. Csak felálltam, és még Elliotot is otthagytam, épp csak néhány szót bökve oda felé... nem azért, mert nem tudhatott volna ezekről. De a családom és annak gubancos, vérző szálai... nem akartam erről beszélni neki. És senkinek. Pont úgy, ahogy annyi mindenről nem tud Benjamin sem... Őrizgetem a titkaimat, amíg egyszer csak fel nem robbanok tőlük.
Már látom az alakját egy ideje. Nem tudom, hogy ő érez vagy észrevesz-e, hiszen elég távol vagyok, épp csak a gitár félreismerhetetlen alakját veszem ki már-már elmosódó pacaként. Körbepillantok, nem halad-e el a környéken egy mugli vagy egy mugli jármű, és amint békét észlelek, közelebb hoppanálok. Néhány méterrel mögötte érek földet, és megállok, mert tudom, mindjárt ő is megfog.
- Milyen hosszúra akarod nyújtani a kirándulást, öcsi? - szólalok meg felé, és várom, hogy a hangom eljusson hozzá, hogy ő is megálljon és felém nézzen. Ha pedig ez megtörténik, akkor a vállán lógó hangszer felé biccentek állammal. - Vagy netán szeretnél útszéli zenésznek állni? Ez aztán a karrier, tesó!
Kicsit közelebb lépek, de nem sokkal, a kezemet ugyanúgy a zsebemben nyugtatom. Nem vagyok benne biztos, mit gondol... Talán azt, hogy miért vagyok itt? Remek kérdés volna... hiszen számomra se teljesen tiszta. És nem hiszem, hogy a "mert a testvéred vagyok" jó válasz volna.

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Hát persze, hogy ott volt. ha süket-néma-vak is lettem volna, akkor is tutdam volna, hogy itt van. De nem álltam meg, csak makacsul követtem az egyik ösvényt, a buszpályaudvar mellett, és nem álltam meg, még akkor sem, ha már jócskán a bazaltoszlopok között bóklásztam. Hunyorogva pillantottam fel az ábrándos, őszi égpoltra, ami narancsínnel próbálta meg befesteni a keserűen kékesszürke eget. Lehunytam a szememet, és hallgattam, ahogy közeledett felém.
Nem szólaltam meg, még hosszú percekig nem, csak próbáltam a magamban felgyűrüző mérgemet valami mássá alakítani, ami nem okoz megint sebeket egyikünknek sem. Igazából tudtam, hogy mennyira szar volt neki. Nem csak hazajönni abba a kurva házba, hanem nap, mint nap látni anyámat, és elvviselni a ház üresen kongó némaságát. Tudtam, hogy mennyire gyötörték az emlékek, amiket a falak magukból ontottak, hiszen minden nyáron én is elviseltem őket. Mert muszáj volt, mert nem hagyhattam magára anyát. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy ha én se éltem volna, akkor vajon Aiden akkor is lelépett volna anya mellől? De valamiért a választól is féltem.
Furcsa volt az a szakadék, ami kettőnk között tátongott, én pedig mindig nevettségesen naiv módón akartam rá hidat építeni, ami valahogy sosem ért át a túloldalra. Magam sem tudtam miért csináltam ez, akárhányszor szóba álltam vele, de a végén csak hagytam, hogy a kötelek és deszkák kizuhanjanak a kezemből, bele a szakadék semmijébe. Pedig ha nagyon akartam, most is bele tudtam látni Aidenbe.
Mert néha legilimentorokat is meghazudtoló módon értettük meg egymást, de hát az  mikor is volt már. Évekkel, hosszú évekkel ezelőtt. Hallottam ahogy a léptei alatt megcsikoruldtak a kövek, én pedig makacsul bámultam előrefele, miközben még mindig ott pezsgett a levegőben a lagutóbbi veszekedésünk parázsló sziklája.
- Milyen hosszúra akarod nyújtani a kirándulást, öcsi? - Beletúrtam a hajamba, majd megálltam, mert valahogy azt éreztem úgyis csak akkor fog megint megszólalni, ha megállok.
- Hát nem t'om, csak sétálok. Tök spontán - pillantottam vissza rá, A lemenő nap sugarai pont mögém rajzoltak árnyékokat, és Aiden pedig ott állt előttem, mintha csak a saját árnyékom mászott volna ki az előttünk elterülő köves kupacból. Ő volt ott az én sötét sziluettem, amibe így is beleláthattam, mert nem féltem attól ami benne volt. Ahogyan régen sem. Pedig tudtam.. Tudom, hogy még mindig próbálod azt az oldaladat rejtegetni előlem... Mindenki elől.
- Vagy netán szeretnél útszéli zenésznek állni? Ez aztán a karrier, tesó! - megforgattam a szememet, majd halkan kifújtam a levegőt. Végül is nem is volt rossz ötlet.
- Ahham, a rocksztár leszek tervem mellé még belefér, és egészen jól mutatnék mondjuk egy olaszországi útszéli zenészként, nem? - még a végén tényleg kiderül, hogy ott fogom végezni, ha mondjuk agybajt kapok a családomtól, és magam mögött hagyom Angliát. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit gondoljak arról, hogy megkeresett. Nem voltunk mi olyan jó testvérek, hogy csak úgy csapot-papot, meg franc se tudja mit maga mögött hagyva nekiinduljon megkeresni. Igazából meg voltam győződve, hogy ő maga sem tudta, mi miatt tette ezt.
Furcsa volt, hogy mennyire különbözően próbáltunk meg az emlékekkel harcolni. Az emlékeinkkel. Ő menekült előlük, én meg képtelen voltam, csak hagytam, hogy átjárjanak. És azt hiszem egyik sem volt jó megoldás. Mert mindegyik olyan keserű fájdalmat vésett belénk, hogy az szinte elviselhetetlen volt.
De próbálkoztunk azt hiszem. Ahogy Aiden szemébe pillantottam, beleharaptam a számba. Igazából felesleges volt előtte bármi bajomat titkolni, úgyis mindig kitaláltuk. Utáltam hogy ilyenekk lettünk, utáltam, hogy ennyire borzalmas volt a kapcsolatunk, és utáltam magamat is, amiért képtelen voltam jobb irányba változni.
- Bármennyire nézel rám, nem fogok neked gitározni - szögezem le, hogy elsöpörjem a gondolataimat, majd tekintetemmel végignézek a köveken, és a kissé kihalt tájon. - Hallom újabban könyvekkel is bizniszelsz. Rájözttem, hogy meg kell keresnem a haverjaidat, ha valamit tduni akarok rólad - jegyeztem meg kissé szúrósan, mert azért eléggé feldühített a dolog, hogy attól a szőke nőtől tudtam meg pár dolgot róla. És még úgy is éreztem, feleannyit se tudok, mint ami tényleg történt vele az elmúlt hónapokban. - De tudod mit, inkább nem is érdekel - sóhajtottam lemondóan, és hátammal nekitámaszkodtam egy oszlopszerűségnek. - Majd ha felrobbansz a sok titkodtól, összesepregetem a tagjaidat, vagy mi.

[bitter are the wars between brothers]

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Mélyen szívom be a levegőt, az oxigén végiglüktet a torkomban. Talán tényleg nem kéne itt lennem... miért az én dolgom még mindig az, hogy visszatereljem az elkóválygó kisöcsémet a helyes útra? Már ő is felnőtt - elvileg -, meg kéne találnia a saját útját végre, ahelyett, hogy még mindig csak az önsajnáltatásban fulladozva vágna hozzám mindenfélét, ami csak eszébe jut. Nem arról van szó, hogy megérdemlem-e vagy sem... hiszen tudom, hogy megérdemlem. sokkal inkább arról, hogy az évek múlnak, nekünk pedig nem marad időnk visszafelé, csak előre.
De ő ezt nem érti. És soha nem is fogja... akkor sem, ha visszanézve csak a nagy büdös semmit találja maga mögött.
- Hát nem t'om, csak sétálok. Tök spontán - válaszol, ahogy végre méltóztat felém fordulni és megállni. Remek, haladunk... legalább már rámnéz, azok után, hogy legutóbb egyszerűen csak nekivágott a konyhaszekrénynek. Figyelem, ahogy az összemosódó árnyékunkat lesi... én pedig akaratlanul is arrébb lépek kicsit. Talán benne néha felébred a remény, hogy mi még ugyanolyanok vagyunk, vagy legalábbis hasonlók, de nem - én már tudom, hogy semmi közös nincsen bennünk. Egykor volt... persze, amikor még egymás gondolatát is kitaláltuk. És most? Próbálkozhatunk, de már akkora a szakadék, amely felett a hang is nehezen jut át.
- Ahham, a rocksztár leszek tervem mellé még belefér, és egészen jól mutatnék mondjuk egy olaszországi útszéli zenészként, nem? - Felhúzom kicsit a szemöldökömet, és lazán zsebbe csúsztatom a kezeimet. Valahogy mióta megismerkedett azzal a kiscsajjal - Estherrel párhuzamosan -, folyton csak Olaszországról hadovál... mintha komolyan gondolná, hogy elmegy. Ami persze baromság. Mert ő ilyenre úgyse lenne képes.
- Vagy legalábbis nem kevésbé nevetségesen, mint most - rántom meg a vállamat, és az út felé pillantok. Nem halad el itt se egy autó vagy bármilyen egyéb mugli jármű, teljes a csend, a lassacskán ereszkedő Nap pedig narancsos fényeket borít a tájra. Írország gyönyörű... de sajnos ide is túl sok emlék köt.
- Bármennyire nézel rám, nem fogok neked gitározni - közli teljesen indokolatlanul, mintha nem tudná, hogy leszarom a zenéjét, én pedig csak halványan megingatom a fejemet. - Hallom újabban könyvekkel is bizniszelsz. Rájözttem, hogy meg kell keresnem a haverjaidat, ha valamit tduni akarok rólad.
Ezzel felkelti a figyelmem, visszafordítom felé az arcomat. Mi a franc... nem kérdezek vissza, hamar egyértelművé válik, hogy ezekszerint találkozott Miss Beckettel. Kurva élet! Persze... ez még nem a világ vége, de azért bosszant, bosszant az, hogy nem tudom, mennyit mondott rólam neki a nő, nem tudom, mit tudott meg... persze, a Miss Beckettnek szolgáltatott melóm így sem tartozik a durvábbak közé. Néhány könyv és tekercs csupán, amiket olykor komolyabban megbűvölt helyekről kell előkerítenem, de nem mondanám nehéznek vagy piszkos melónak... azok már inkább azok, amikbe mostanában egyre gyakrabban gabalyodok bele a Zsebpiszok köz és London egyéb alvilági mocskainak utcáin. De arról mástól úgysem fog tudni... azok az alakok úgy őrizgetik a titkatikat, mintha csak az életük múlna rajtuk... és talán az is múlik.
- Nagyon ügyes vagy, Benny, ezért tapsot is vársz? - érdeklődöm, és kicsit oldalra hajtom a fejemet. - De ne aggódj, ha esetleg ez a része zavar, nagyon szívesen szerzek néhány olvasnivalót neked is.
Nem akarok vele bunkó lenni, nem akarok csak tovább tekeredni a hazugsásokba... de ahogy kinyitom a számat, nem jön ki rajta más. Annyit hazudtam már nekik... néha magam sem tudom, mi igaz, és mi nem.
- De tudod mit, inkább nem is érdekel - sóhajt fel Benjamin. - Majd ha felrobbansz a sok titkodtól, összesepregetem a tagjaidat, vagy mi.
Halkan hümmögök egyet, és közben ellenállok a kísértésnek, hogy előhúzzak egy szál cigarettát. Csak figyelem az arcát, ujjaimmal pedig némán dobolok a zsebemben lapuló öngyújtó hideg fémjén. Miért vagy itt, Aiden? Ahogy itt állunk... nem vagyunk már mások, mint egymás elfogyott, reszketeg, homályos tükörképe. Kifakultunk, pedig még sokan azt mondanák, előttünk az élet... én mégsem érzem ezt.
- Hova akarsz menni, Benjamin? - A hangom őszintén cseng... még engem is meglep. A szavak végigzongoráznak a gerincemen... hiszen ezek ugyanazok a szavak, amiket évekkel ezelőtt, a kert hátuljában tettem fel neki. - Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Idegenekként méregetjük egymást, de talán meg kéne szoknom. Nekem sem kellene menekülni, pedig nehezemre esik bevallani, mégis valahol mélyen mindig is menekültem. Menekültem attól, hogy bármi is báljon belőlem, mintha csak örökké elvesztem volna, és ezt a bizonytalanságomat egyfolytában a hülyülésba folytottam meg a bajkeverésbe. Előttem nem állt fényes jövő, és még ha hitegettem is magam, hogy a kviddics az egyetlen mentsváram, valmi mégis hiányzott a képletből, és nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Olyan volt, mintha kinyitottam volna egy üres hűtőt ami csak zúg és zúg, és nincsen benne semmi. Ezt a zúgást akartam erősen elhallgattatni amikor csak tudtam, és inkább koncentráltam a rendbontásra meg a zajongásra, csak hogy ne kelljen magam ürességét egyfolytában, megállás nélkkül hallgatnom. Fogalmam sincsen, mikor keletkezett ez a lyuk bennem. De jóval az ostrom előtt. talán még Aiden sem tudta, talán apa sem. Mert bár titkolni nem titkoltam menekültem az üres zúgás elől, mikközben azt reméltem valahol út közben csak megtalálom az életem értelmét, mintha csak elszóródott volna valahol a járda szélére potyogott volna ki a zsebemből.
Vizslattam egy ideig a felhőket, majd lazán összekulcsoltam a kezeimet a nyakamon, és úgy álldogáltam, ahogy a laza Bejmanin mindig is olyan rendkívül céltudatos fejjel.
Vajon mind a ketten fekete lyukkal a lenkünkben születtünk Aiden, amire a gyógyír Chrissie volt?
- Nagyon ügyes vagy, Benny, ezért tapsot is vársz? De ne aggódj, ha esetleg ez a része zavar, nagyon szívesen szerzek néhány olvasnivalót neked is.
- Hát őszintén reménykedtem, hogy legalább egy konfettibaromsággal pofán vágsz - vontam vállat hanyagul, majd felkaptam egy kis követ az útról, és a közelben hullámzó vízfelé céloztam, és laza csuklómozdulattal beledobtam a lapos követ, majd addig figyeltem, míg el nem süllyed. Hetet pattant, aztán alámerült a sötét tó fenekére. Őszintén örültem vona annak, ha valami viziredva kinyúlik és betámad minket, mert egy kis izgalom sosem ártott. - Egyébként köszi, de veled ellentétben nincs időm a hülye olvasásra. Tudod, sportember vagyok - pillantottam rá, nagyban vonogatva a szemöldökömet.
Az igazat megvallva élveztem is az edzéseket, a meccseket, attól függetlenül, hogy csak anyám szurkolt nekem távolról. De valahogy még mindig ott búgott valami bennem belül, ami halk volt. És fájdalmasan üres. Lehajoltam még egy lapos kavicsért.
- Na és hogy vagy? Anyánkat legalább egy gyenge pillanatodban nyugtasd meg, hogy nem egy patkányfészekben tengeted a napjaidat, oké? Kissé hajlamos mindent túlaggódni - vontam meg a vállamat, és elhajítottam a követ. Öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Tizet sosem sikerült kacsáznom.
- Hova akarsz menni, Benjamin?  Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Kegyetlenül régi szavak, annyira, hogy szinte azt érzem meg sem történtek. Mintha az egész felhőtlen gyermekkorunk meg sem történt volna.

Menj már innen, Aiden, éppen elszökök!
Hova akarsz menni, Benjamin?  Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Nem t'om.
Aha. Te folyton csak drámázol.
Ha elmondom kinevetsz.
Oké, hogy bizonyos fokig nevettséges vagy, Benjamin, de igyekszem nem netevni, oké?
Jó, meg akartam keresni önmagam. Lehet egy részem elmaradt valahol...
Hülye vagy.
Te meg kinevettél.
Mert hülye vagy. Itt a másik feled, te tökkel ütött.
És itt is maradsz mindig?

De azt hiszem a mostani válazsom nem igazán fog majd olyan végbemenően testvéries beszélgetésbe torkollani.
- Passz. Az egyikk hobbim az eltűnés, nem mondtam? - térek ki a válaszadás alól, majd egy újabb követ dobnék bele a vízbe, csak az valamiért kissé bugyborékolni kezd. Vagy ilyesmi. Hmm, Benjamin már megint valami baromságot csinált? - Szerinted is normális, hogy forr a víz? - pillantok Aiden felé.

[bitter are the wars between brothers]

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Attól tartok, már teljesen belémégett az, hogy így beszéljek vele. Nincsen rá okom - nem is érdemli meg, de én mindig ezt teszem, mert ha Benjaminról van szó, képtelen vagyok megtalálni a rendes hangomat. Azt, amivel úgy szólíthatom meg, amivel egy testvért kellene... talán ez már kiveszett belőlem az évek során.
Zavar az, hogy felemlegeti Miss Beckettet. Zavar az, hogy beledugja az orrát a dolgaimba... Én ugyanis nem véletlen hagyom ki őt az ügyeimből. Nem vagyok kifejezetten kíváncsi arra a fejre, ami akkor fogadna, ha mondjuk kinyögném "egyébként tolvaj lettem, mit szólsz? Szerinted hogy tálaljam anyának, hogy ne kapjon abban a szent pillanatban agyvérzést?" Nem beszéltem neki sosem Feryllről sem, még azután sem hogy meghalt, akkor meg pláne nem, amikor felbukkant a rohadt kölyke... Nem beszéltem neki arról a pár másik halálfalóról, akiket megöltem, nem árultam el, hogy mennyiszer vertek és átkoztak félholtra abban a három évben, amíg távol voltam. Még ha olykor érezte is... mert néha bennem is felbukkan valami rejtélyes, indokolatlan fájdalom, amit csak hozzá tudok visszavezetni.
- Hát őszintén reménykedtem, hogy legalább egy konfettibaromsággal pofán vágsz.
Figyelem, ahogy elkezd kavicsokat dobálni a közeli tóba, aztán felsandítok az ég felé. A nap már lenyugvóban van, lassan siklik a látóhatár pereme felé. Kellemes, meleg narancssárga fénnyel borítja be az elhagyott országutat.
- Egyébként köszi, de veled ellentétben nincs időm a hülye olvasásra. Tudod, sportember vagyok.
Hát persze... erre majdnem felröhögök, de aztán valamiért inkább ne teszem. Nem tudom, mi fogja vissza bennem, de talán nagyon jól teszi.
- Szóval nyomoztál utánam? - kérdezek rá aztán mégis, ujjaim a zsebemben pihenő cigarettásdobozzal babrálnak, de még nem húzok elé egy szálat, hogy rágyújtva lesimítsam a felborzolt idegeimet. - Ez nem szép dolog, öcsi.
Különben sem tudom, hol akadt Miss Beckett nyomára... de miért is érdekel ennyire? Nem mintha Miss Beckett olyan sötét dolgokat tudna rólam... már az alapvetőket leszámítva. De azok nagyrésze nem újdonság Benjaminnak sem.
- Na és hogy vagy? Anyánkat legalább egy gyenge pillanatodban nyugtasd meg, hogy nem egy patkányfészekben tengeted a napjaidat, oké? Kissé hajlamos mindent túlaggódni - kezd aztán csevegni, mire visszafogok egy sóhajt. Kissé laposan pillantok rá, és közben lentebb lépek az útról, bakancsom talpa alatt csikorognak az apró kavicsok.
- Jelenleg épp érted aggódik - közlöm vele, és mégiscsak előhalászok egy szál cigit. - Nem kellett volna csak úgy szó nélkül otthagynod.
Mekkora szavak tőlem, nem? Olykor csodálkozom, hogy a pofám befér még az ajtókereten... De persze számítok rá, hogy nem hagyja annyiban a felpattintott labdát. Úgyis mindjárt visszavág valamivel, az arcomba visítja a sérelmeit.
- Passz. Az egyikk hobbim az eltűnés, nem mondtam? - Megingatom a fejemet a szavaira, és ajkam közé csúsztatom a cigarettát, hogy aztán apánk régi, mugli öngyújtójából kicsiholjak egy kis lángot is. Mély slukkot szívok, aztán harsan fel a hangja újra. - Szerinted is normális, hogy forr a víz?
Felhúzott szemöldökkel pillantok oldalra, követem tekintetét a tó felé, amiben buborékok jelennek meg, valóban, mint a forrásban lévő víznek. Halkan sóhajtok egyet, és kifújom a füstöt... ezek már meg se lepnek, és tulajdonképpen annyira ne is érdekel... ha ez a Szeszély, akkor meg csak pláne nem akarok beleavatkozni. Még mégegyszer behívnak a Minisztériumba... bár ezúttal már több mondanivalóm lesz.
- Leszarom a vizet... - közlöm, és szívok még egyet a cigarettából. - Nem mehetnénk haza, Benny? Persze most neked kellene hoppanálnod, én már elfáradtam az egész napos kutatásodban...

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Tudom, hogy idegesíti, hogy olyanokat tudok róla, amiket nem kéne. és talán nem is kellene annyira a válaszok után kutatnom, de én gyűlöltem a titkokat, gyűlöltem a hazugságokat. lehet egy forrófejű erkölcsbajnok vagyok, de igazából az idegesített Aidenben a legjobban hogy mindig is hazudott nekem. Nekünk. Mindenkinek, még talán saját magának is.
Tudom, hogy nem lesz belőlünk az a normális család. Tudom, hogy sírással egyetlen holtat sem támasztottak még fel. Tudom, hogy fel kellene nőnöm, és tudom hogy jó testvér kellene lennem. De nem tudom azt hogy mégis hogyan tegyek jót vele, vagy anyámmal, ha ő folyton csak a legrosszabbat hozza ki belőlem. Nem tudom hogy kerüljek hozzá közelebb, ha csak egyre messzebb akar elzavarni magától. Azt mondják az ikrek amikor felnőnek elsodródnak egymástól, és talán nekem is el kellene ezt fogadnom. Pedig fáj, nagyon-nagyon fájt. Fájt a múlt keserű élesen vágó hidege, a jelen fojtogató bűze és a jövő kiismerhetetlen szürke homálya. Fájt, hogy megváltoztunk.
Fájt, hogy mivé lettünk.
Lehunytam a szememet mielőtt újra elhajítottam volna egy lapos követ a vízbe, ami halk csobbanások után alábukott a mélybe.
- Szóval nyomoztál utánam? Ez nem szép dolog, öcsi - hallom a visszafogott rosszallását és talán haloványan érzem is hogy megfeszül. De lassan túl homályos minden rezdülés amit belőle érzek, túlságosan távoli, és talán csak a sajátomat érzem. Megrántom a vállamat, miközben kibököm a választ.
- Úgy nézek ki, mint egy auror, hogy nyomozzak utánad? Sokkal érdekesebb dolgok is vannak az életemben, mint hogy a hülyeségeid után kajtassak, tesó - vigyorodom el. - Tök véletlenül bukkantam rá a csajra. Bár inkább ő bukkant rám? Mindegy összeverekedtem néhány faszival az Abszol úton lévő kviddicses söröző előtt, és hát. Hát sejted a végét - vonogatom sűrűbben a vállamat, mert bár hazudni nem tudok kicsit szégyen, hogy egy nőszemély húzott ki a bajból. - Szóval ja nem akartam tudni semmit, de megtudni rólad semmit - vágtam egy gyerekes grimaszt is szemforgatás közben. - Tudtam, hogy valami unalmasat csinálsz.
- Jelenleg épp érted aggódik. Nem kellett volna csak úgy szó nélkül otthagynod - erre megforgatom a szememet, szeretnék visszaszólni, de csak nem teszem, mert nem akarok vele anyira összeveszni. Annyira. Ja.
- Gondoltam legalább így kommunikálsz vele - mordulok fel kissé, de aztán csak dobálgatom a köveket. Ha már a gyomromban és  atorkomban is azok vannak. - Szóval szívesen, tök jól összehozom a családot - teszem hozzá kissé keserűen.
- Egyébként mondtam hogy behívtak a Minisztériumba? - kérdezem, a nagy kődobálás közben. - Azt hittem valami szarságba keveredtél, de csak a Szeszélyről szólt. Gondolom te is voltál bent. Nem mintha bajod esne bármikor bárhol, de vigyázz a seggedre mert ha megátkoznak az nekem is fáj - mondom, de aztán bugyborékolni kezd a víz, de persze Aiden miért is figyelne rá.
- Leszarom a vizet... Nem mehetnénk haza, Benny? Persze most neked kellene hoppanálnod, én már elfáradtam az egész napos kutatásodban...
- Aha. Vaaagy mehetnénk busszal! Tök laza lenne, nem? És ne rinyálj, én meg gyalogoltam meg tömegizéztem - rántottam meg a vállamat.  
Aztán hirtelen a vízből kirobbant valami naaagyon naaaaagy vizikígyó szerű izé. Nem vágtam az LLG-t, nem nagyon figyeltem mert a lányok jobban néztek ki mint az összes lány együtt. Szóval figom nem volt mi ez itt ez, de köpte felénk a vizet ami pofán talált engem, én meg oké, akkor most hopponáljunk alapon megragadtam Aiden kezét, és hopponáltam. Azt sem tudtam hová, csak el.

● a helyszín szabad! ●
A játék máshol folytatódik

t h e  c h a i n s
a r e  b r o k e n
 


2002. április 4.
to; Jason

Nem akartam az iskolában maradni, de haza sem akartam menni az anyámhoz, hogy együtt töltsük a húsvétot. Ehelyett inkább csendesen bepakoltam a hátizsákomba, megkértem Szelénét, hogy Cocoval maradjanak kivételesen a Roxfortban. Aztán a Roxmortsban töltött hétvégén, megfogtam Jason kezét és szépen, csendesen, a Három Seprű kandallóján keresztül meglógtunk. Egy Kövér Róka nevű észak-írországi kocsmába érkeztünk, amit már egy héttel korábban kinéztem magunknak. Igen... túlzottan is elterveztem ezt a kis utat, de szerettem volna mindentől messze lenni, csak Jasonnel.
A kocsmában annyit mondtam neki, hogy bízzon bennem, aztán elrángattam a legközelebbi állomásig. Mugli módon, vonaton utaztunk, közben hallgattam a meséit, míg ki nem sétáltunk több órányi út után az Óriások Útjára. Tudtam, hogy gyönyörűek a bazaltoszlopok, ahogyan találkoznak a vízzel, a habokkal s hullámokkal. De mindezt csak leírásból. A látvány egészen más volt, főleg, ahogy a sötétben szép lassan fölöttünk telepedett meg a lilás árnyalatű égbolt. Így ültünk ki a varázslósátor elé, amit szereztem magunknak. Egész kellemes idő volt, olyannyira, hogy egy vékony, fekete bőrdzseki elég volt a kötöt, sötétzöld garbóm fölé. Tudtam, hogy Seth mennyire utálná, hogy mugli ruhában vagyok, a fekete feszülős nadrágomat és a magasszárú tornacipőmet már lehordta párszor, hiába illett annak sötétzöld színe a Mardekár jegyeihez. Semmi sem volt elég jó.
A tekintetem az égről a farakásra és arra a mugli szerkezetre vándorolt, amivel tüzet lehet gyújtani. Nem tudtam mi az, vagy mi a neve. Sőt azt sem tudtam varázslat nélkül hogyan lehet tüzet csiholni. A sátrat is olyan nehezen állítottam fel a pálcám segítsége nélkül. Túlzottan is mágiaközpontú világban nőttem fel.
- Jason... te meg tudod csinálni a tüzet? - motyogtam és megérintettem a kezét. Ujjaim végig cirógatták az ujjait. - Kezdek fázni. - Tettem hozzá csendesen és kicsit meg is borzongtam, ahogy a hideg végig szántott a testemen apró remegés formájában. Még a fázás sem zavart, hiszen a sátorban magától kapott lángra a kandallóba pakolt fa. Tökéletesen kialakított, varázslóknak való sátor volt az. Egy vagyonért vettem Roxmortsban.

nagyon táborozunk


2002. április 4.
to; Louise

renttenetesen izgatott vagyok, talán akkor voltam legutoljára ennyire felpörögve, amikor megszületett az első féltestvérem. Szóval úgy érzem hogy felrobbanok. Sosem szegtem még meg semmilyen szabályt, valahogy túl béna voltam hozzá eddig, de amikor Louise elhívott magával, kételkedés nélkül vágtam rá egy igent. Bárhová megy az csak jó lehet és vele nagyon szeretek lenni.  Aközelében olyan kellemes melegség jár át, amit rég nem éreztem. Frida volt az első aki megmelengette a szívemet, és most itt van Louise, aki szintén meglemenget. A közelében olyan lenni, mintha egy napkitörsét bámulnék, elfog a forróság és teljesen megvakulok. De ez jó érzés, és kellemes. Nem kételkedem abban, hogy jó helyre visz, szóval lekesen dobálok be minden hasznosnak tűnő dolgok a táskámba, amit apa vett nekem és bűvölt meg titokban. Az új felesége előtt eddig nem vallottuk be, hogy kik is vagyunk, de néha csapunk egy apa-fia túrát abban a két hétben, míg náluk vagyok és kiélheti minden mágikus akármijét. Szóval ebbe a táskéba minden belefér, így igazából elviszem magammal az egész hálókörletet, még Sophie kőteknősét, Mauglit is majdnem bepakolom. Kíváncsi vagyok mit szólna hozzá Szeléné.
Sietek egyenesen a barátom felé, miközben magamban ízlelgetem ezt a szót, ami megint csak olyan édes mint a mézsör.  Fogalmam sincsen merre megyünk, elveszek már akkor, amikor megfogom a kezét, és hagyom, hogy vezessen, miközben belőlem megállás nélkül dől a szó mindenféléről. Páldául a kőteknősök hierarciájáról, meg a kővárosról... Iagzából olyan jól esett az, hogy valaki meg is hallgat, hogy teljesen belefeledkezem abba hogy magyarázok, és még az sem tűnik fel, hogy megérkezünk vonattal a helyre.
– Azta, mintha csak egy másik világba kerültünk volna. Elgondolkodtál már milyen lenne, ha a kandallók nem csak ebbe a világba kandallóznának el minket? Szívesen megnézném magamnak Középföldét is, vagy mondjuk Dinkaföldét. Vagy bármilyen földét - magyarázom, mmiközben segítek neki felállítani a sátrat, de félig elbambulok a bazaltoszlopokra és elképzelem milyen jó lenne rájukmászni.
Ahogy esteledik, a földre táncolnak a fények. Imádom az ég játékát, csak bámulok és ámulok olyankor, amikor a természet alkot. Határozottan magával tud ragadni, és így főleg csodás, hogy Louise is itt van. Az ostrom óta egyedül nézem az egyet, egyedül mászkálok, és egy füzetbe mesélem a történeteimet, mert a barátaim mind meghaltak. El is felejtettem milyen jó érzés együtt megosztani a szép pillanatokat úgy, hogy annak a részesei vagyunk, olyannal akit nagyon is szeretünk. Bárcsak ők is itt lehetnének. Bárcsak elmesélhetném nekik mi van velem.
- Jason... te meg tudod csinálni a tüzet? - kérdezi halkan Louise, majd megérinti  akezemet, én pedig belebőjok az érintésba és visszasimítok rajta. - Kezdek fázni.
- Még szép, hoyg tudok! - pattanok fel, de a lendülettel beverem a fejem az egyik fa ágába, így a nagy szemüvegem le is pottyan a földre. Persze túlságosan is belemerülök a tevékenységeimbe, szóval nem mintha feltűnnek, hogy nem látok csak foltokat. - Tudod, én gyakorlott tűzcsiholó vagyok! Ha egy másik világban lennék egészen biztos háztűz őrző lennék. Vagy olyan tűzmágus. Vagy tűzhajlító. Vagy ilyesmi. Tudod, apával sokat táborozunk a mostoha anyám és a féltestvéreim is folyton velünk vannak és sokszor kellett nekem tüzet csiholnom, ha ők hát köpülték a vajat, ugye. Khm - magyarázom, és összedobálom a tábortűzhözvalókat, egy kupacba, legalább is remélem. Közben kihúzok valami nagy fémedényt a táskámból, meg egy mugli grillsütőt. - Áháá, azt hiszem ezt az amit apa égre földre keresett - dünnyögöm, majd belemászok fél testtel a zsákomba - Gyufaaaa - kiabálok bele, míg feélig el is nyel a hátizsák, majd hangos csörömpöléssel ki is mászok belőle kócosan, és néhány evőeszközzel a hajamban.
- Megvan! Az életünk megmentője, a gyufa! - bólogatok elégedetten majd tabogatva begyújtom a tüzet. - Nos, ezt vakon is meg tudom csinálni! - mondom, miközben ujjaimmal olyan mozdulatot teszek, mintha feltolnám a szemüvegemet, csak hát ugye az nincs a hején így csak az orrom bőrét piszkálom vele.
- Azt hiszem leesett  afejemről amíg a gyufát kerestem - mormogom, majd tapogatózva integetek felé, hogy bújjon közelebb, és ha odajön akkor egy nagyon nagy, bolyhos pléddel betakarom magunkat és a fejemet a vállára hajtom - Már csak a pillecukor kellene és tökéletes lenne midnen. nem mintha nem lenne tökéletes most semmi, mert hát tökéletesnek tökéeletes, nagyon is.

t h e  c h a i n s
a r e  b r o k e n
 


2002. április 4.
to; Jason

Szabadnak éreztem magam odakint a friss levegőn. Itt nem voltak kötöttségek, sem felnőttek, akik bántani akarhatnak. De még csak olyanok sem, akik meg akarták mondani, mit csináljunk. Ketten állítottuk fel a sátrat, varázslás és minden egyéb nélkül. Furcsa volt a mágiamentes élet - bár még csak annak sem lehetett nevezni, hiszen a sátor belsejében egy komplett lakás kapott helyet.
- Azta, mintha csak egy másik világba kerültünk volna. Elgondolkodtál már milyen lenne, ha a kandallók nem csak ebbe a világba kandallóznának el minket? Szívesen megnézném magamnak Középföldét is, vagy mondjuk Dinkaföldét. Vagy bármilyen földét - mondta Jason, miközben a sátorral bajlódtunk. Egész kicsi darab volt, nem volt nehéz felállítani, habár az emberek ezt általában nem a puszta kezükkel csinálták, hanem pálcával. Én mégsem bántam, hogy így alakult, ez is csak egy kaland volt.
- Akkor belépnék a kandallóba és jó messzire mennék a világunktól. Egy csendes 'elyre, ahol nem tudna bántani senki... - válaszoltam csendesen. Jason persze nem tudta, milyen életet élek otthon, vele inkább csak a boldog pillantokat osztottam meg. Az elmúlt másfél hónapban egyfajta menedékké vált nekem. Segített elbújni az anyám leveleiben írt kegyetlen gondolatok elől. Szerettem, hogy folyton beszél, hogy más világokban jár... én is más világokban akartam járni. Én is tündéreket, barátságos sárkányokat és hatalmas palotákat akartam megismerni. Még azt sem bántam, hogy nem tudja a nevemet jól kiejteni és inkább voltam Louise, mint Louis... nem zavart egy cseppet sem a dolog. Az ő kedvéért még ez is jó volt.
Talán ezért is volt jó az ő társaságában lenni a bazaltoszlopok közelében. Közösen figyeltük ezt a mesés tárjat a kellemes tavaszi időben, ám a sötétedéssel megérkezett a hűvös is.  A lágy szellő hidegen simított végig az arcomon, kicsit megremegtem, ahogy a csontomig hatolt. Kelllett az a tábortűz, nagyon is. Fánk volt, azt vettünk, minden más meg adott volt a természetben, csakhogy én varázslat nélkül még senkit sem láttam kandallót begyújtani például. A Morrow-házban is a házimanó gyújtott be, a szemem láttára, egyetlen csettintéssel.
- Még szép, hogy tudok! - Elégedetten sóhajtottam a válaszra. - Tudod, én gyakorlott tűzcsiholó vagyok! Ha egy másik világban lennék egészen biztos háztűz őrző lennék. Vagy olyan tűzmágus. Vagy tűzhajlító. Vagy ilyesmi. Tudod, apával sokat táborozunk a mostoha anyám és a féltestvéreim is folyton velünk vannak és sokszor kellett nekem tüzet csiholnom, ha ők hát köpülték a vajat, ugye. Khm - miközben beszélt a kezei is jártak. A tűzhöz való dolgokat pakolta egy kupacra, mint aki tényleg ért hozzá. Az én szememben már ennyitől tűzmágus volt.
- Már most is tűzmágus vagy, Jason. - Mondtam és tovább figyeltem, ahogy egy táskát vont magához, és beledugta a fejét. Nem igazán értettem, amit abba beszél bele. Csak megköszörültem a torkomat, kicsit előre dőltem, így figyeltem, mit csinál. Ahogy kihúzódott, szemüveg nélkül, valamivel a hajában, egészen bájos volt. Megint elmosolyodtam. Meg akartam csókolni, annyira aranyos volt... de nem akartam megzavarni a tevékenységében.
- Megvan! Az életünk megmentője, a gyufa! - mondta és felmutatott egy kis dobozt, mielőtt meggyújtotta volna a kis rakást. - Nos, ezt vakon is meg tudom csinálni! - Tette hozzá, mire elvigyorodtam. Miért ilyen jó vele? Miért érzek bizsergést a gyomromban minden egyes alkalommal, ha ránézek?
- Szemüveg? - kérdeztem csendesen, bár egyébként anélkül rendkívül jóképű volt. Látszottak az idegen keret nélkül az arcvonásai.
- Azt hiszem leesett  afejemről amíg a gyufát kerestem - Intett felém, így közelebb húzódtam hozzá. Készen álltam, hogy megkeressem neki abban a rendkívül mély táskában a szemüvegét és szokás szerint a fejére biggyesszem. Majd, ha egyszer jobb varázsló leszek, méretre igazítom neki, hogy ne veszítse el. Oda akartam bújni hozzá, de a következő pillanatban bolyhos takaró landolt a vállamon, ezzel kötött össze minket, s milyen jó volt hozzá érni a puha anyag alatt. Ahogy a vállamra hajtott a fejemet, úgy én is a hajának támasztottam az arcomat. Finom illata van. Nagyon finom... s anyám mennyire utálná, hogy őt kedvelem. - Már csak a pillecukor kellene és tökéletes lenne midnen. nem mintha nem lenne tökéletes most semmi, mert hát tökéletesnek tökéletes, nagyon is.
- Vettem pillecukrot... - motyogtam, az arcomat még jobban a tincsei közé fura. - Bent van a 'átizsákomban. - Tettem hozzá és a sátor előtt várakozó sötétzöld darabra böktem a mutatóujjammal, bár nem biztos, hogy látta ebben a pozícióban. Csendesen simítottam meg a combját a bolyhos anyag alatt. Hiába voltunk egy pár másfél hónapja, azért még elég bátortalanul érintettem és simítottam, sosme tudva, mi a jó neki. Folyton az jutott eszembe, mikor anyám kedves mosollyal az arcán végig simított a hajamon, majd egész egyszerűen rászorított a tincsekre és addig tépett, míg ki nem folytak a könnyeim. Próbáltam elűzni a gondolatot, de nekem nem ment... csak Jaosnnek, aki olyan volt, mint egy lovag.
- Jason... - suttogtam, hátha rám néz. Akartam neki adni egy csókot, érezni akartam az ajkai melegségét. Így, ha felmelte a fejét, azonnal odahajoltam, hogy nyelvem az ajkai közé csússzanjon és lehunyhassam a szemem, elterelve a gondoltaimat. Azonban hiába éltem volna bele magam jobban, valami motoszkálást hallottam a sátor mögül. Hirtelen húzódtam el és pillantottam körbe. - Ez vajon mi volt?

[Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani.]

nagyon táborozunk


2002. április 4.
to; Louise

Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani. Gondolom mielőtt még végignézek a kupis ágyamon, abba bele sem merek gondolni, hogy mi lehet az ágyam alatt. De igazából mindig elfelejtem, mert hát olyan sok mindennel van tele általában a fejem, mint mondjuk Louise, történetek, Louise, történetek, Louise... SZóval inkább hagyom is a takarítást, amúgy is mire kiérek a hálókörletemből rég elfelejtem.
Az egésznak volt valami különleges érzete, miközben együtt építettük fel a sátrznkat, ami belülről igen csak lenyűgöző volt, de hát a mágusvilág mindig is lenyűgöz, imádom, hogy ebben élek, bár néha így is elvágyódom másvilágokba, ahol mondjuk óriás sasok vannak meg megszelidíthető rókák és ilyesmik. Persze közben aztán magyarázok töretlenül, de Louise mindig figyelmesen meghallgat, ami annyira jó volt. Szeretek neki mesélni, nem olyan, mint aki csak félfüllel figyel, vagy egyáltalán nem, mint az anyám.
- Akkor belépnék a kandallóba és jó messzire mennék a világunktól. Egy csendes 'elyre, ahol nem tudna bántani senki... - mondja halkan, mire én kérdőn rábámulok, és zavartan megköszörülöm a torkomat. Nem iagzán jutottunk el odáig, hogy egymás szomorú dolgairól bezséljük, én se emlehgettem neki a barátaimat akiket az ostrom évébe veszítettem el. De nem teszett, hogy bánthatta valaki, valahogy olyan szomorúvá tett. Közeleb lépek és megölelem, még ha a ledülettől megütöm az arcát a szemüvegemmel. És amúgy is olyan aranyos volt, amikor előjött a francia akcentusa.
- Bántani? Ki bántott? Meg mikor? És miért? De jól vagy? Ugye most jól vagy? - hadarom el aggódva a kérdéseket, nagyokat pislogva felé. Aztán csak elengedem egy kicsit, hogy magamba engedjem a táj szépségét, az előttük elterülő bazalt oszlopokon táncoló túlvilági fényeket, majd nagyban csodálkozón bámulásomból kizökkenve tüzet rakok.
- Már most is tűzmágus vagy, Jason - mondja Louise, én meg szélesen elvigyorodom, és kissé rájátszva kidüllesztem a mellkasom kezemben egy random, görbe ággal hadonszáva, kissé elváltozatott hangon megszólalok.
- Ohohó! Én vagyok a tűzmágusok legtűzmágusabbika! Porba hull akaratom és lángom előtt mindennki! hatalmas uralkodó és veszélyes harcos vagyok, aki mellesleg imádja a forrócsokit! Ráadásul meg sem kell melegíteni a sem mikrohullámúsütővel, egyszerűen megolvad a csokival teli pohár a kezemben is! - kezdem el a myagarázást majd lehuppanok mellé.
- Te meg akkor pillecukor varázsló vagy - mondom neki, és egy kis csókot adok a finom ajkaira. Nem vagyok olyan nagyon határozott egyéniség. már annak is örülük, hogy ezt magamtól bíztatás nélkül meg tudom tenni, még a régi emlékek miatt félek egy kicsot, hogy valami rosszat teszek vagy mondok. Bár itt inkább a cselekedeten van a ahngsúly. Louise finoman bánt velem és gyengéden, de azt hiszem semmi oylat nem tudott volna velem tenni, ami rosszul esett volna, vagy olyan nagy fájdalommal járt volna. A hátizsákig nem iagzán jutok el, túl jó mellette lenni, túlságosan teszik ahogy megérint és valami apró kis esetlen mozdulattal én is viszonzom.
Ahogy ismét összeértek az ajkaink, megérzem Louise nyelvét a számban beleborzongok, ahogy a kellemes bizsegrés végigszalad minden porcikámon, majd óvatosan én is viszonozni akarom ezt a kellemes nyelves csókot, de akkor valami neszezést hallunk, amitől én is és ő is összerezzen.
- Ez vajon mi volt? - kérdezi, amint elhúzódik közben én meg a kalandozók nyugodságával válaszolok.
- Áh, ez csak lehet egy mosómedve. Tudod, gonosz kis banditák, midnig kivárják, hogy pucérok legyenek az emberek akik a tóban fürdenek, és ellpoják a ruháikat. Vagy a kaját. Tudod, egyszer ellopták a hot-dogomat, pedig mennyiere sikerült és csak egy harapást tudtam belőle enni. Az meg a másik, hogy hihetetlenül gonosz arcuk van, olyan sunyi róka fejük, de mondjuk ezek nem rókák, hanem ugyebár mosómedvék - magyatrázom, de aztán megint hallom a neszt, és valami mélyről jövő büffentés szerű cuccot.
- Oké ez furcsa. Meg kell nézem mi az! - fel is pattanok, aztán előveszem a mindig nálam lévő zseblámpámat, és eltűnök a bokorban. - Lehet ez egy véres hibridnövény, ami megezsi a gyanútlan túristákat, és csak a zoki meg a ciő marad utánunk, mert azt nem szereti - magyarázom továbbra is, aztán egyszer csak reccsen valami, én a zseblámpa fényével a reccsenés felé fordulok, és az arcomba bámul egy szörny. Igazából nem sok időm van tanulmányozni, mert kiáltok egy whohóóóó jézus mrelint, majd vissza is loholok Louise mögé.
- Ez egy sárkány nessie keverék! - motyogom miközben szinte belekapaszkodom.

t h e  c h a i n s
a r e  b r o k e n
 


2002. április 4.
to; Jason

Túl sokat fecsegtem. Nem kellett volna ennyit beszélnem Jasonnek, máris arra célozgattam, miféle szörnyűségeken mentem keresztül, még ha nem is szándékosan. Nem tudom miért, nem éreztem késznek az időt, hogy megmutassam neki a sebeimet és elmeséljem, hogy anyám tette velem ezt. Csak egy plaszti-medimágus tudná elhalványítani a hegeimet, de a nyomuk akkor is ott maradna a bőrömön. Apró égésnyomok, vágások és horzsolások voltak ezek. Csupa olyan dolog, amivel én magam aligha tudtam kezdeni bármit is, hiszen erre nem voltak kenőcsök vagy bájitalok, így hát a ruhám alá rejtettem. Hiába akartam mindennél jobban Jasonhöz bújni, együtt lenni vele, úgy éreztem, akkor kérdezne… erre ott a sátornál elszóltam magam.
– Bántani? Ki bántott? Meg mikor? És miért? De jól vagy? Ugye most jól vagy? – Hadarta a szavakat. Éreztem, hogy aggódik. Akkor is hasonlóan beszélt, mikor izgult, de most más volt a hangszíne... és ezért csak még jobban imádtam.
Zavartan túrtam át a sötét tincseimet. Nem akartam elrontani a hangulatot, hiszen ez a gyönyörű táj most csak is a miénk volt. Élveztem ezt, élveztem, hogy Jason egyik meséjének kis felfedezője lehetek.
– Imádom ezt a ’elyet. – Váltottam témát és körbe néztem, mintha tényleg nem akarnék erről beszélni. Nagyon halkan csak ennyit tettem hozzá: – És sosem voltam még ennyire jól…
Reméltem, hogy ez megnyugtatja. A tűzrakás legalább jó figyelemelterelés volt, habár ott gubbasztva a sátor előtt tényleg egész hűvös volt. Nehezen szoktam meg az Egyesült Királyság időjárását, hiába laktam most már évek óta ebben az országban. Valahogy sosem volt elég meleg nyáron, viszonylag korán köszöntött be az ősz… talán egyszer volt egy nagyobb hőhullám.
– Te meg akkor pillecukor varázsló vagy – mondta, mikor végre mellém került. Ahogy közelebb hajolt lehunytam a szememet, élveztem, ahogy az ajkai az enyéimekre simulnak. Egyetlen pillanat volt az a finom csók, s úgy elnyújtottam volna, de a hideg szél borzongására kénytelen voltam kicsit elhúzódni.
– Megetetnélek pillecukorral… – Suttogtam az ajkaira, aztán a csók folytatódott, ugyanolyan kellemesen, puhán kezdődve, majd kicsit erőteljesebb ritmust felvéve. Közelebb simultam mellkassal hozzá, át készültem karolni egészen, mikor valami zaj ütötte meg a fülemet… azonnal körbe néztem, mintha attól félnék anyám lép ki a bokrok közül, hogy megbüntessen, mert elszöktem Jasonnel a suliból. Nem is csak ezért büntetne meg, hanem mert fiú és nem aranyvérű.
– Áh, ez csak lehet egy mosómedve. Tudod, gonosz kis banditák, midnig kivárják, hogy pucérok legyenek az emberek akik a tóban fürdenek, és ellpoják a ruháikat. Vagy a kaját. Tudod, egyszer ellopták a hot-dogomat, pedig mennyiere sikerült és csak egy harapást tudtam belőle enni. Az meg a másik, hogy hihetetlenül gonosz arcuk van, olyan sunyi róka fejük, de mondjuk ezek nem rókák, hanem ugyebár mosómedvék – magyarázta. Azonban a mozgolódás nem csökkent a bozótos irányából, ráadásul valami böffentés féle hang is érkezett abból az irányból. Most már annyira féltem, hogy egy pillanatra meg kellett szorítanom Jason kezét a takaró fogságában.
– Na jó… ez… – Motyogtam zaklatottan. Én nem voltam kalandor kedvű, hiába hittem azt, Jason meséit hallgatva, hogy képes vagyok ilyesmire. Nem mertem megmozdulni sem.
– Oké ez furcsa. Meg kell nézem mi az! – Ahogy felpattant, én is így tettem. A takaró lesiklott a vállamról, éreztem, hogy a földön, mögöttem kap helyet. Aztán Jason egy mugli fényszóró dologgal elindult előre a bokrok közé. Csak egy lépést tettem felé.
– Ez biztos, ’ogy jó ötlet? – kérdeztem hangosan és a zsebemből előrángattam a pálcámat, amit úgysem használhatok, de azért megnyugtató érzés volt szorongatni egyébként.
–  Lehet ez egy véres hibridnövény, ami megezsi a gyanútlan túristákat, és csak a zoki meg a ciő marad utánunk, mert azt nem szereti – magyarázta tovább, de akkor még egy reccsenés jött a bokorból. A következő pillanatban Jason felkiáltott és kirontott a növények közül, egyenesen mögém érkezve. – Ez egy sárkány nessie keverék! – Kapaszkodott belém, bár sok menedéket nem nyújthattam neki, hiszen egy fejjel magasabb volt nálam.
– Egy vízisárkány? – kérdeztem aggódva, azon gondolkodva vajon az olyan lehet-e, mint egy víziló. – Jason, mit láttál… – Reszketni kezdtem, de úgy léptem hátra, hogy a karjai közé simuljak. A reccsenés közben egyre hangosabb volt, s valami gyíkforma lépett elénk. Hatalmas sárga szemei voltak, mérgesen kitátotta a száját. Ekkor láttam meg a nyakába fúródott valamit. Talán egy fatörzs darabja volt, emberi mértékkel nagyjából egy tüskének felelhetett meg.
– Fájdalmai lehetnek… – Mutattam felé, erre megpróbált az irányomba kapni, de inkább csak úgy, hogy bizonygassa, erősebb nálam. Ez elég volt arra, hogy megijedjek és egyenesen Jasonra kapaszkodva, átkarolva a lábaimmal próbáljak menekülni. – Könyörgöm adjuk neki a pillecukrot és meneküljünk. – Nyomtam az arcom az arcához.

nagyon táborozunk


2002. április 4.
to; Louise

Aggódva pislogok Louise-ra, mert szomorú leszek, ha kissé szomorú. Eddig nem is nagyon beszéltünk egymásnak személyesebb dolgokról, én se nagyon magyaráztam el neki, hogy miért váltak el a szüleim, még mindig azt hittem, hogy én vagyok az oka annak az egésznek. Még akkor is, hogy ha a féltestvéreimet mindennél jobban szerettem is. Valahoyg nem szűnt álmatlan éjjeleken a lekiismeret furdalásom, és otthon valahogy sosem tudtam az az önfeledten fecsegő fiú lenni, aki az iskolában vagy apáék mellett volt. Hosszú idő után viszont úgy éreztem, hogy Louise az egyetlen, akit tényleg érdekel is az a sok halandzsa amit magyarázok. Ez pedg boldoggá tesz. Nagyon is.
Érzem azért, hogy nem nagyon akar erről bezsélni, így hát kivételesen nem is faggatom tovább, nem akarom, hogy bármi is kellemetlen legyen a számára. Olyan törékeny és kedves volt, szinte én is midnentől meg akartam volna óvni, de hát annyira én se vagyok egy báror ember, maximum képességeim között a bealvásig való bezséd és a többi hülyeség van, ami nem túl szerencéss, ha mondjuk megtámadnának minket itt a mosómedvék.
A kedves félszeg érintések felborzolják a libabőrt a hátamon, és kellemesen bizsergek tőle, a csókoktól, attól, hogy itt van velem, sátorozunk és lógunk a suliból, és mugli módra táborozunk. Már csak egy autósmozival lenne teljesen tökéletes a dolog. Vajon ismeri egyáltalán a mozit? Egyszer el kéne hívnom valami művészfilmre vagy vaalmi ilyemsire, ő olyan művészlélek.
Viszont a kellemes együttlétet egy hatalmas gyíkszerű izé zavarja meg, ami azért nagyobb kihívás a mosómedvéknél is. Louise mögött nézek a lény felé, és bár mind a kettn meg vagyunk dermedve a látványtól, az egyre jpbban kivehető a sötétből, hogy igazából valami nincsen rendben vele, és a szerencsétlen jószág mintha szenvedne is.
– Fájdalmai lehetnek… Könyörgöm adjuk neki a pillecukrot és meneküljünk - húzódik közel hozzám Louise, én meg erősen gondolkodom, hogy mit tegyek. Közben úgy hörrög és szenved és acsarkodik a vizisárkány, a sebeivel, hogy nem is tudom melyik a rémisztőbb. A fogai vagy a sérülése.
- Na jó, meg kell mentenünk, utána adhatunk neki pillecukrot! - határozom el, és kidüllesztett mellekkel Louise elé lépek, olyan Beer Grylses mozdulatokkal igyekszem a lényt csitítgatni. - És közben megvédelek téged is! - mondom olyan hősiesen, amenniyre a hugrás véremből kitellik, majd lassan nyugtatgatva közelebb araszolok a sárkányhoz, és hogy eltereljem a figyelmét a kezemről, mindenfélét hablatyolok neki.
- Úgy nézel ki, mint Fuhur. Te is repkedsz, valld be, csak éppen átzuhantál Fantáziából és most itt szenvedsz. Nézd, pillacukrunk is van... - mondom a többi hülyeség között. Közben látom, hogy a nyakába fúródott valami nem hatolt át csak a bőr és a hús alatt... között, így szerencsére ezért nem halt meg menten. Amikor kellően összezavarom, leveszem a pulcsimat, és egy tökéletes pillanatban a fogak és a morgásos szisszenések közepette kihúzom a tüskét, miközben a felém tátott szájába egy halk kiáltással beledobok egy pillecukrot. A lény meglepetten nyammogni kezd, és meg gyorsan becsavarom a sebét, a nyakát a pulcsimmal, és visszarohanok Louise mögé.
- Szerinted meg fog most már ölni minket?

t h e  c h a i n s
a r e  b r o k e n
 


2002. április 4.
to; Jason

Csendes nyugtalansággal kapaszkodtam Jasonbe, nehogy véletlenül elengedjük egymást és elragadja valamelyikünket a sárkányizé. Főleg ne engem és akkor szegénynek mindig egyedül kéne megszereznie a szemüvegét... ami biztosan a tincsei között bújkál a feje tetején. Belefúrtam egy pillanatra az arcomat a nyakába, hogy ne is lássam a lényt. A szenvedő lényt, merthogy volt egy seb a nyakán, ami elég csúnyán vérezett egyébként. Talán ettől vadult volna meg? Fogalmam sem volt, hiszen kettőnk közül mégis csak Jason értette a mesékhez.
- Na jó, meg kell mentenünk, utána adhatunk neki pillecukrot! - mondta, és kicsit elhúzódott. Ahogy elém lépett, úgy helyeszkedtem, hogy összehúzzam magam annyira, hogy ne látszak ki. - És közben megvédelek téged is! - tette hozzá. A hangja egészen illett egy hőséhez... pedig valójában nekem, mint egy Soulier-nek kellett volna megvédenem. Biztosra vettem, hogy mostanra kellően égne Seth arca miatt, amiért ilyen gyáván meghúzódtam... vagyhogy nincs egy pincsikutyám, aki helyettem dolgozik.
- Oké... - motyogtam és onnan figyeltem, ahogy ellátja a pulcsijával ellátja a sérülést. Közben a lény már barátságosabban csámcsogni is kezdett egy pillecukron, éppen csak időnként mordulva egyet-egyet. Talán így jelezte, hogy máris jobban van. Ebben a néhány pillanatban Jason erősnek, szinte lovagszerűnek hatott, aki alól már csak egy fehér seprű hiányzott, na meg a fejéről egy páncélsüveg, mint azokban a mesékben.
- Szerinted meg fog most már ölni minket? - kérdezte, ahogy beosont mögém megint. Hátrébb lépetem és hozzásimultam Jasonhöz, úgy hogy a fejemet hátra döntöttem a mellkasáhnak. Még így is éreztem, milyen heves a szívverése.
Már szóra nyitottam a számat, mikor a sárkány közelebb lépett hozzánk. Erre csak egy kis sikolyt sikerült kipréselnem magamból.
- Szerintem igen... - paráztam tovább és lehunytam a szememet, ahogy a sárkány odalépett hozzánk. Nem akartam látni a hatalmas fogakat, mielőtt meghalok.... nagyon nem! Ez járt a gondolataim között, aztán megéreztem a pillecukor illatot, és valami nedves dörgölt végig az arcomon. Ahogy kinyitottam a szememet, láttam, ahogy a nyelvét visszahúzza, majd két három szökkenés mellett elindul a tó felé. Még mindig Jasonba kapaszkodva fordultam utána és úgy láttam, amint beugrik a hullámok közé. Apró kis hangot hallatott, ahogy lubickolva eltűnt a sötét vízben.
- Boldoggá tettük... Jason... - suttogtam és felé fordulva finom csókot leheltem az ajkaira. Aztán kellemes bizsergést éreztem.