Sean Westerfeld

SEAN WESTERFELD

Check out the hairs, it grows on my skin
That's just the beast calling within
Blood stains on my fresh white Nikes
Oh my God, what the fuck did I do last night?

Alapok

jelszó || Tűnj el, te rusnya dög!
így ejtsd a nevemet || Són Vesztefeld
nem ||hím
születési hely, idő || ismeretlen; 1978 augusztus 8. (nem biztos, random választotta)
horoszkóp ||oroszlán (így ez is random)
kor || 22
vér ||fél
munkahely || nem dolgozik

A múlt

1996.
minden

kamilla
hideg
fűszerek
a napfény illata
egyre hidegebb, hideg, hideg, hideg
nincs semmi
kamilla… semmi…kamilla…a hold illata… a vér szaga…a húsé, a félelem és a halál szaga…
hideg
meleg
zaj, nevetés
csend
ordítás, és fagy… a fagy kiszív belőlem mindent, és a sikolyt hallom, az ő sikolyaikat az én sikolyom, az ő sikolyát…
látom a vért, a vért, a vérét, a vérem, a húst, a tetemet, a vért, a vért, a hófehér fényt
elfelejtem a Napot – mi a Nap? –
elfelejtem a Holdat – mi a Hold? –
jegesen üres minden és nem kapok levegőt – hogy kell lélegezni? –
már nincsenek szagok, illatok nincs kamilla – mi az a kamilla? –
nincsenek zajok, hangok, nincs csend – akkor mi van? –
nincs már semmi

dátum nélkül
villanás

Emlékek. Villanások. Felvillannak, és eltűnnek, felvillannak és eltűnnek. Ördögi kör ez, én pedig csak játszom ezekkel a foszlányokkal. Kibogozom őket, mert ha nem teszem megőrülök. Ha nem csinálok valamit megőrülök. Csak ez van itt ebben a kibaszott ketrecben csak az emlékek vannak nekem. És mégsem teljesek. Mert van egy pont, amin nem tudok messzebbre nézni, és ez kurvára fáj. És nem csak nekem, hanem a bennem tomboló vérszomjas vadállatnak is fáj. És én pedig együtt üvöltök vele, és csak tűröm, hogy az üvöltés rezgő visszhangot ver a fémes, mágiával átitatott falakból.
Aztán eltompul a hang, a rezgés, a fém hangja, csak a vad rúgkapál belül és tép, mert szabadulni akar. De innen nem lehet, nem szökhet ki, nem törhet ki úgy, ahogy akar. Mert nincs kiút. És ő is tudja, mégis dühös, és tombol, elborít belül a tűz, de már nem is akarom visszafogni, hagyom, hogy őrjöngve irányítson, hagyom hogy a testemet falnak dobja, hogy a körmeimmel a fémes falat kaparjam, hogy ordítson a torkomon keresztül. De a falak megmaradnak, mi pedig belül vagyunk. Még mindig. Aztán kifáradva elalszik a tűz.
Én pedig egy újabb szétzilált emlékért nyúlok, hogy kibogozzam a szálakat, hogy aztán egy intéssel megint minden kusza legyen, aztán pedig újra megmarkoljam őket, hogy ismét kibogozzam azt, ami maradt. Azt, ami belőlem megmaradt.

1992
a lány és a fehér szoba
Első rész

Nincs semmi. Csak a fehér szoba, a tudatlanság és a bennem élő fenevad, ami egyfolytában őrjöng. Nem tudom mi ez itt bennem, pedig ismerem. És nem ez az egyetlen ami felzaklat. Az a sok kérdés zaklat fel, ami a koponyámban csapódik összevissza pattog, mint egy rohadt labda, de én nem tudom őket elkapni, mert csak egyre több és több labda lesz és nekem vágódnak, felbosszantva engem és a vadállatot is.
Hol vagyok? Ki vagyok? Nem ismerem magam. Nem ismerem az arcom. A hangom. Se a múltam. Tudom, hogy emlékeznem kéne, tudom, hogy elvesztettem őket, mert látom a lyukakat, az üres hézagokat. De a lyukak csak tátonganak, én pedig egyre jobban dühös leszek, egyre idegesebb, és úgy érzem ölni tudnék. Az erőszak pedig megrémít.
Mert arra emlékszem, hogy ölni bűn. De a belsőmben élő lény veszekedni akar ezzel. Én pedig tudom, hogy el kell nyomnom. Pedig fogalmam sincs hogy került belém, és miért van bennem, de veszekszem vele, mintha csak valami maradványom irányítana a múltból. Erre megint képes lennék fájdalmasan felüvölteni.
Tudom a normákat, tudom a szabályokat, tudok mindent, és mégsem tudok semmit.
Megőrülök, megőrülök, túl erős a fal fehér fénye, mintha égetne. Porig égnék tőle. A léptem zaja túl hangos a saját szagom túl erős. Bárcsak a Roxfortban lennék. De még azt sem tudom melyik házba tartoztam. Azt sem tudom hány éves vagyok, hogy ki voltam, ez pedig egyre több tüzet gyújt bennem, egyre több kétségbeesett dühöt, és ebből táplálkozik bennem ő is. Gyűlölöm, mélyről és őszintén és mégsem tudok rajta uralni teljesen. Valami tompít, annyira tompítja bennem az erőt, hogy hirtelen már csak az a legfontosabb, hogy ne hagyjam kitörni.
- Jól vagy? - szólal meg egy hang, egészen közelről. Nem beszél hangosan, de mégis úgy érzem hogy üvölt, és a dobhártyám beszakad. Idegesít a zaj, idegesít az ami belül tép, én pedig robbanok, és a hang gazdája felé vágom erősen a kezem, mire ő hangos csattanással elterül a földön. Felkiált egészen halkan én pedig úgy érzem, hogy egyenesen a fülembe sikolt. Csak rámeredek, és a tekintetem beleüttközik a fekete fürtökkel szegélyezett barna szempárba. És nem látom bennük a félelmet, csak néz rám nagy pupillákkal. És én még azt sem tudom az enyémek milyenek. Hallom a dühös zihálásom, de aztán valami belém hasít, és felüvöltök.
Fulladok. Egészen addig, míg el nem ájulok, és utána már nem számít, hogy van-e levegő, vagy nincs.

1999
Hangok a falon túlról I.

A hangok a falon túlról egy nap többször is felcsendülnek,és tudom hogy hústömegekhez tartoznak. De ennél többet nem tudok meg róluk. Ide nem jutnak el a szagok, csak a saját testem mocska van velem ide bezárva. Én pedig csak ülök meredten és azt a falat bámulom, ahonnan beszivárognak a tompa torz hangok.
- És ma hogy viselkedett?
- A szokásosan, uram. Ott ül, ahol az ajtót sejti és le van hunyva a szeme, ahogy mindig. Nem reagál az emberi szóra. Azt gondoljuk, hogy már a beszédet sem érti. Sőt… mintha ő maga is elfelejtett volna beszélni.
- Hihetetlen, egyszerűen lenyűgöző.
- Micsoda, uram?
- Az, hogy a dementorok mikre nem képesek az elmével.
- Mióta is van bent?
- '95 óta.

1992
A lány és a fehér szoba
Második rész

Megint ugyan úgy felkelek, ahogy annyiszor tettem eddig ebben a kivert fehér pokolban. És nem tudom mióta vagyok itt. Nem tudom mióta lüktet a torkomon a láthatatlan mágikus drót örökös szorítása, de most már érzem hogy ott van. Tompán, de ott pulzál, épp annyira szorosan, hogy minden egyes mozdulattal irritáljon, hogy minden egyes levegővétellel feldühítse bennem a szörnyet. A lány azóta is szól hozzám, és még mindig kibaszott hangos. Én pedig kibaszott dühös vagyok rá. Nem tudom hány éves, és basszameg, fingom nincsen, hogy én hány éves vagyok. Az egész egy kibaszott őrület. És csak itt vagyok ebben a rohadt szobában, egy mit tudom én milyen szörnnyel bennem, egy nősténnyel összezárva, akinek az illata kurvára összezavar. Egyszerre fűszeres és valami kellemesen édes, és nem tudom mi az. A világom feléről elfelejtkeztem. És mégis tudom beszélni, tudok arról, hogy elvileg varázsló vagyok, hogy a Roxfortba jártam. És ennyi. Ennyi baszod! Az életem három mondattal kifújt. Egy senki vagyok, egy üres senki. Kezemmel a hajamba túrok, és csak idegesen kifújom a levegőt.
A lány áll előttem valami kajás tányért szorít a kezében és engem néz, én pedig ismét rápillantok. fekete haja félig eltakarja az arcát, a ruhája pedig olyan fehér mint a rohadt fal, de a haja olyan éles kontrasztot alkot, hogy szinte az az egyetlen pont a szemén kívül, amit egy ideig nyugodtan tudok bámulni. Egészen addig, míg meg nem szólal ismét.
Hangos. Hangos. Hangos.
És nem értem, miért teszi. Hogy miért viselkedik így, hiszen pofán vágtam, és elvágódódott. És akárhányszor feldühített és közeledtem felé annyiszor szorult a hurok a nyakamon. De ezt tette akkor is, amikor nem akartam enni, ezt tette minden egyes alkalommal,amikor valami rohadt szabálynak nem engedelmeskedtem. A nyakamon biztos vagyok, hogy ott a vörös véres csík már, mert egyre jobban éget a seb, és érzem a vér szagát, a saját vérem szagát berobbanni az orromba.
Mélyen beszívom a levegőt, mire ő óvatosan előrébb lép, a kajás szart a kezéből leteszi egy - ki nem találnátok, baszd meg - fehér asztalra. Összepréselem az ajkamat, és úgy meredek rá. De ő nem rémül meg, csak néz rám. És a tekintete. Képtelen vagyok tovább nézni. Túl gyengéd, túl kedves, és ezzel a bennem élő dolog sem tud mit kezdeni.
- Kathrina a nevem - mondja, de még mindig sérti a fülem a hangja. Nem felelek. Mégis mit vársz, hogy én is bemutatkozzak? Hülye ribanc. Sértetten fújok egyet. De a viselkedésem nem ismerős. Semmi sem ismerős, és csak a dühöm van, az irányít. Közel jön, én pedig hátrálok, de aztán a fal megállít és nem húzódhatok el. összeszorítom a fogamat, és csak várom annak a kibaszott mágiának a szorítását a torkomon. Mintha valami láncra vert véreb lennék. - Ne félj. Én... Én barát vagyok.
- Jah persze. És nem félek, hülye vagy? - mordulok rá. A hangom recés, idegen. Most hallom először, pedig tudom, hogy ezelőtt is volt életem. - Azért mert egy szobában vagyunk nem lehetünk barátok. És baszd meg, minek kiabálsz? - morgok felé ingerülten. Kinyitja a száját, de szinte azonnal vissza is csukja. Csak néz rám azokkal a nagy szemekkel, engem pedig egyre jobban betemet az a rohadtul édes idegesítő illat. És bennem morog ő is. El akarom taszítani. Nem tudom miért, valami megmagyarázhatatlan ösztön hajt, hogy minél távolabb tartsam magamtól.
- Sajnálom... Így nem zavar? - szólal meg suttogva. Mintha ezzel bármit is segítene. Értetlenül meredek rá.
- Amúgy mit akarsz tőlem?
- Csak meg szeretnélek ismerni - erre hihetetlenkedve felhorkanok. Egyáltalán minek zártak össze vele? Az egész rohadt abszurd volt és idegesítő.
- Sok sikert - mordulok rá, majd a fehér járólapot kezdem elbámulni. Ismerkedjünk? Komolyan hogy lehet valaki ennyire idegesítő. Én nem akarok ismerkedni, több gondom is van, mint hogy vele foglalkozzak. Lehunyom a szemem és próbálok valami kis emléket, valami kis emlékfoszlányt előhalászni, de nem megy. Helyette belesajdul a fejem. Felemelem a kezemet és belemarkolok a hajamba. Ki tudnám tépni, de aztán megérzem a lány kezét az arcomon, ahogy ő is belemarkol a hajamba, az érintése pedig annyi mindent kavar fel benne, hogy nem tudom hova tenni.
Kamilla.
Kamilla és napfény.
Kikerekedett szemekkel bámulok rá, és egyszerre olyan mintha találkoztam volna vele, és mégsem ismerős. Az érintése ismerős. Az illata, a fény képe. A Nap, az ég, a képek szinte lerohannak, pedig eddig eszembe sem jutott, hogy hiányozzon, vagy hogy léteznek-e ezek a dolgok. Villanások. Annyi villanás, de túl gyors, túl gyorsan pörög a film, az agyam lassú, az érintése felidézi bennem azokat amikről nem tudok. Kiéget, és mégis olaj a bennem szunnyadó tűzre.
- Te meg ki vagy? - kérdezem elfojtott rekedtes hangon, és csak tódul az orromba az a fűszerillat a kamillával együtt, és kitölt. Ő pedig csak közelebb hajol, egészen közel, érzem a leheletét a nyakamon, mindenhol.
- Az vagyok, aki tudja a nevedet... Sean.
És mielőtt bármilyen szó elhagyná a számat, hangosan felsikolt, a nyakához kap, ahogy én is, és megint nincs levegő megint nincs semmi, csak a fájdalom, csak az, hogy a tüdőm egyre üresedik, a bennem élő vadállat pedig éhes. Egyre éhesebb, ahogy telnek a napok egyre éhesebb és éhesebb lesz.
Én pedig nem tudom, hogy mivel kell etetnem.

1995
Akit levadásznak

Teszem a dolgom.
Nem foglalkozom vele, hogy mi a helyes és mi nem. Rég elszakadtam abból a világból, amit megkötnek a normák. nem létezett olyan a számomra, és a farkasomat sem fogom már vissza. Elengedem és hagyom hadd tomboljon, had végezze a pusztítást. Mert erre teremtették, erre írták át, hogy a parancsokat teljesítse. Egy láncravert farkasnál nincs szánalmasabb látvány. De én nem foglalkozom ezzel, hogy mi szánalmas és mi nem. Csak a vérre éhezem és arra, hogy azt az ízt, ami a torkomban maradt elnyomjam egy másik élet kioltott vérével.
És nem érdekel, hogy egy falka sem fogad be. A falka egy jól működő rendszer, a tagjai egytől egyik tudják a rendet és tisztelik a szabályokat. Egy család, ahol az omega élete is pontosan annyira fontos, mint az alfa élete. De én nem illek bele egyikük rendszerébe se. Mert nem érdekelnek a szabályok, csak a parancs. Csak az, hogy vadásszak. Hogy embereket vadásszak le, hogy megöljem őket, ha telihold van, ha nincs. Mert tudom, hogy erős vagyok, kibaszott erős, és ez elég ahhoz, hogy ne foglalkozzam másokkal.
Vad vagyok, egy kivert magányos farkas, aki öl és öl és öl. Nem érdekli az érte kapott pénz és jutalom. Megrészegít az, hogy erős vagyok, hogy lassan kedvemre vadászhatok. És lassan eljutok oda, hogy nem érdekel kit kapok el. Csak élvezem. Élvezem, hogy elvehetem a legértékesebb dolgot, amibe annyira kapaszkodnak. Élvezem, hogy megfosztahtom őket az életüktől. Ha ellenkeztem volna, csak szorult volna a mágikus hurok a torkomon. De már nem érdekelt. Beidomítottak, hogy engedelmeskedjek. És már fel sem tűnt, hogy mindez igazából az ő akaratuk. És eszembe sem jutott többet a lány, és a fehér szoba. Egy szörnyeteg vagyok, akitől rettegnek éjszaka a londoni utcákon. Akkor is, ha nincs telihold. Nem érdekel, hogy nő vagy férfi, hogy varázstalan, vagy varázsló. Semmi nem érdekel, mert átszakadtam egy korláton, ahol már nem tud megfékezni semmi.
A többi farkas gyűlöl. Nem fogadnak be, de nem is akarok a fajtársaimra támaszkodni. Elég volt egyszer elárulniuk. Semmi szükségem nincsen rájuk. Csak teszem a dolgom, teljesítem az akaratát. Elnyomva magamban minden olyan emléket, ami megakadályoz abban, hogy ellene szegüljek. Mert nem akarok meghalni. Ha ellenkezek meghalok, és ha meghalok megszűnök ennél is jobban.
Szabadon járhatok éjszaka, sokszor kiválaszthatom, hogy ki ölök meg. De leginkább a véletlen alapján vadászok. Kiszagolok valakit, akinek nem tetszik a bűze. Vagy a járása. Vagy egyszerűen csak rávetem magamat, becserkészve. Precízen, pontosan. Tökéletesen. Mert a farkas mindig tökéletes vadász. És türelmes. Addig hajszolom, amíg a megfelelő pillanatban el nem tudom roppantani a torkát.

Néha hallom őket, ahogy beszélnek rólam. A hallásom érzékeny.
- Csak vigye Westet. Nem érdekli semmi, csak hogy kinyírja őket.
- Hihetetlen, hogy ennyire vad.
- Hát nem remek? Egy tökéletes gépezet. Nincsenek emberi korlátai. Már rég elvesztette az irányítást.
- Túllépett minden emberi normán? Erre hogy volt képes?
- Megfosztottuk önmagától. És újraalkottuk.
Én meg ezt elfogadom. Nincs szükségem az én-re. Nincs szükségem a bennem pislákoló józan észre. Ösztönlény vagyok. Vérfarkas. És nincs szükségem az emberre, aki valaha voltam. Ha egyáltalán voltam-e valaha ember. Nem emlékszem. Csak a fehér szobára, a lányra. És ezekre is csak egyre halványabban.
Élvezem a vadászatot. De egyszer minden vadászat véget ér.
Közeledik a telihold, forr a vérem. Talán még hevesebben is, mint a hónap többi napjában. Érzem, hogy fékezhetetlen vagyok. Érzem, hogy még jobban nő az éhsége. Az éhségem. Az éhségünk.
Abban a hitben vagyunk, hogy semmi sem képes megakadályozni abban, hogy öljek.
- Öld meg a Mandragóra dékánjának az unokáját, West. Ne hibázd el. - ahogy rám néz, érezem a belőle áradó dühöt és rettegést. Sosem mutatja meg senki előtt az arcát. Túl gyáva. Undorodom tőle és mégis hagyom, hogy irányítson. Mert megadja nekem ami kell: a szabadságot. A gyilkolás szabadságát. És nekem csak ennyim van. Ezen a világon csak ez az ami nekem van.
- Sosem hibázom, Mr. T. - morranok fel. Nem szeretem, ha lenéznek. DE máris érzem a mágiát a torkomon, ami ismét behódolásra kényszerít. Én meg ezt teszem, miközben belük eszeveszetten tombol a farkasom. Ellenkezik. De behódolunk, mert a szabadság az ára ennek, hogy fejet hajtok előtte.
- Ezt el is várom. Ha ezt elszúrod az lesz életed legnagyobb hibája.
Én pedig engedelmesen elindulok, hogy felkeressem a célpontom. Először csak a szaga tűnik fel, hogy nem stimmel valami. Aztán a hangja. És ahogy belépek a szobájába, a felismerés szinte üvöltésként hasít belém. Ő egy kölyök.
Holnap lesz telihold, és nem vagyok ura már rég a bennem lévő vadállatnak. De a gyerek szaga megtorpanásra készteti őt is. Az ösztönök között pedig felbugyog. Felbugyog valami, ami szinte pofán vág.
Kamilla.
Egy nő dúdolása.
Pöttyös labda.
És egy gyerek.
Egy halott gyerek képe.
A szám megremeg, és szinte széttörik az alkotása. Én pedig ott állok, mint egy kivert eb, a kislány szobájának rózsaszín közepén, a plüssjátékai között. Emberként.
Elmenekülök, mert megrémülök. Attól a szörnytől, ami voltam. Attól a sok kiontott élettól, mintha csak valami delíriumos álomból ébrednék fel. És a szag. Az emélkben az orromba kúszik egy szag. Aminek ismerősnek kellene, hogy legyen, de nem az. És én futok. Bele az esős nyálkás időbe, belerohanok az utcába, miközben a bennem lévő frakas is üvölt. Megint szabad akar lenni, de én rosszul leszek tőle. Rosszul leszek attól, amiket tettem. És nem tudom a helyére illeszteni a személyiségem darabjait, a puzzle darabok egyik résbe sem illenek bele. Megint csupasz vagyok, mint abban a fehér szobában...
És másnap kirobban belőlem a farkas, és magamhoz térve tudom, hogy megint ölt. És ettől hányok. Mert éget a torkomban a vérük íze. Sikátorban vagyok, egy kuka tetején, teljesen pucéran, és véresen. Az enyém és valaki másé. A szemétből kitúrok valami ruhát, ami baszott nagy rám. Tudom hogy el kell bújnom. Mert Mr. T elkap. Ez az egyetlen ami arra ösztönös, hogy mozgásban maradjak. Ami arra késztet, hogy ne adjam fel. Mert én sosem adom fel. Még akkor sem adom fel, ha mindenem darabokra hullik. Mert farkas vagyok, és a halálom pillanatában is képes vagyok letépni valakinek a fejét.
Nem tudom hány napig ténfergek az utcákon, mint egy élőhalott. De egyszer csak az utcán hátba talál egy átok és a földre kerülök. Hallom az aurorok lépteit a szaguk bekúszik az orromba. Ellenkezek, üvöltök, és harcolok. Mert nem adom a bőröm olyan könnyen. De aztán meghűl az ereimben a vér. Mert ott az ő szaga. És az ő hangja.
- Ő volt az uraim. Láttam, ahogy besurrant annak a szerencsétlen kislánynak az ablakán. Aztán kijött. Igen, igen, ő az. Remélem dememtor csókot kap.
Ő ölte meg.
Érezem a kislány vérét a körmei alatt.
És az a szag. A szaga. Ugyan az, mint...
A szag a halott kisgyerek mellett...
A szag a fehér szobában...
De aztán hirtelen elhagy az erőm, a farkas fájdalmasan vonyít fel bennem. De én mégis üvöltök. Rá üvöltök, egyenesen a szemébe nézek. Ő pedig megretten. Kiszagolom, hogy ő az, és kiszagolom a Százfűlé-főztetet is rajta. Gúnyos mosolyra húzza a száját. Én pedig a tomboló farkasommal együtt ordítok.
- Megöllek!

1992
A lány és a fehér szoba
Harmadik rész

Közel van. Vele szemben ülök, és csak szimatolom. A szoba olyan semmilyen. Nincsen illata. Se szaga. Minden fehér minden üres és kopár. Megkérdeztem hogy honnan tudja a nevem, de nem válaszolt. Csak nézett rám, olyan tekintettel, hogy majd megtudod. Abban reménykedtem miután elmondta a nevemet, hogy visszatérnek az emlékeim. De nem. Mintha valami megakadályozta volna hogy többet mondjon. A drót, az a láthatatlan drót a torkunkon. Üres voltam, egy üres konzerv doboz.
- Csalódott vagy - suttogja, miközben az arca egyre közelebb kerül hozzám. El akarok húzódni, és tudom, hogy ő is. Félünk a fájdalomtól, a nyakunkon a seb mély és vérzik. De mégsem tesszük. Mert csak mi vagyunk. És ez valamiért olyan elbaszottul nyálasan hangzik, és mégis ez a valóságunk. Csak mi vagyunk és a fehér szoba.
- Ez nem igaz - morgom vissza, majd megérzem az ajkait az enyémen. És megint annyi kép, annyira gyorsan szaporán sugárzik az agyamba, és abban a pillanatba tova is tűnnek. Aztán nincs más csak az ajkainak puha érintése, és az a megmagyarázhatatlan, keserűen ismerős fűszerillat. És ez a csók is olyan kibaszott természetes.
És megint jön a fájdalom, belénk vág, ő pedig csak suttogja, hogy semmi baj, semmi baj. Aztán egyszer csak mintha a föld fordulna, érzem az égést a testemben. Egyre erősebben és erősebben. És már nem csak a nyakam miatt ordítok. Hanem azért mert valami ki akart törni belőlem. Ő rám néz, de nem látom. Nem a szemét nézem, a meleg barna tekintetét, a fekete puha haját. Hanem a vért a torkán. És akaratlanul megnyalom a szám sarkát. Kibazsott sok idő telik el, vagy csak pár perc. Nem tudom. Ő nem mozdul, én pedig egyre jobban elvesztem az eszem. valami állatias uralkodik el rajtam. Tudom, hogy ez baj. Hogy el kéne tőle menekülnöm, de nem tudok megmozdulni. Ismerős az érzés tompán ismerős, de nem tudom honnan, és az erőlködés a fájdalom a kétségbeesett dühös nem tudom csak még mérgesebb vadat szül bennem. És aztán megnyúlnak a csontjaim, az arcom, karmom nő, én pedig egy leszek a farkassal. Azzal a farkassal, ami bennem ég már mióta, és most kitör. Azzal a farkassal, akit hívogat a lány vére a fehér szobában. Azzal a farkassal, aki ölni akar. És akit nem tudok irányítani.
Mert telihold van.

Vér. Vér. A vér fojtgató szaga beborítja a fehér szobát. És nem csak a szaga. A fehér falak, a fehér padló mind-mind vértől ázik. Ahogy én is. Vér van a kezemen. Vér ízét érzem a számban. A torkomon. És nem értem. Nem tudom mi történt nem emlékszem. A tekintetem nem tiszta. A tetem szaga émelyít. Ahogy a vér szaga is. És ahogy kitisztul a tudatom, az őrjítő fejfájás közben megpillantom Kathrinát.
Ne. Ne. Ne. Ne.
Minden sejtem üvölt. Mellette térdepelek, és nem bírom felfogni. Nem bírom felfogni a harapás és tépésnyomokat a testén. A nyakán. Nem bírom felfogni a nyugodt arcát, ahogy lehunyva vannak a szemei. Nem bírom felfogni, hogy az ő vére zubog a torkomban, az ő vére tapad a kezemhez, az ő vére folyik ki a számból.
És mielőtt teljesen összezuhanna az elmém valami tébolyodott állapotba, kattanást halok és egy női hangot.
A 786-os kísérlet lezárult.
És akkor megérzem két férfinek a szagát, akik lassú léptekkel hümmögve belépnek, mintha ez a látvány lenne a világ legtermészetesebb dolga. Figyelmen kívül hagyva megszólalnak.
- Nos?
- Az eredményei kimagaslóak. A hallás és szaglása átlagon felüli. És úgy tűnik, a farkas akkor is megállíthatatlan, ha éppen a diákszerelmével zárjuk össze.
Fűszer. És a Konyha. Kat nevetése. Képek, képek, felfoghatatlan mennyiségben. És egy sem marad meg. csak a dühöm. Feléjük vetem magam, de mielőtt elérném őket a Crutio a földhöz vág.
- Ejnye. Milyen érzelmes még mindig. Térjünk rá a következő kísérleti fázisba - mondja ciccegve a másik alak, akinek a szaga undorító, és aki felém dobálja az átkot.
- Amneziáljam?
- Áá, már nem fontos. Már nincsen olyan emléke, ami emberré tehetné... Crutio! - köhinti ki megint. Maszk van az arcán, de a szemét látom. Üvöltök, és amikor látom a szemében, hogy azt hiszi győzött, erőt veszek magamon. Nem tudom honnan és hogyan. De egy rövid időre megint farkas vagyok, és az erőlködéstől lehunyt szemekkel lemarom az arcáról a maszkot. Hogy aztán olyan még vágást ejtsek a pofáján, hogy az örökre megmarad. Mert egy valamit elfelejtettek.
Egy farkas akkor is tud harapni, ha már csak a feje van meg.
És ez az utolsó gondolatom emberként.

1999
Hangok a falon túl II.

- Hihetetlen nagy szerencséje van, hogy életben van.
- Ezek miatt bánom, hogy eltörölték a dementorcsókot.
- Úgyse engedik ki. Egy ilyen gyilkost. Az aki szemtanúként igazolta, hogy ő ölte meg azt a kislányt... Hogy is hívták? Martha? Marica?...Na, az a férfi, még egy rakat gyilkossággal összefüggésbe hozta.
- Ezért lenne jobb neki holtan. Nézz már rá. Azt se érti mit beszélünk.
Az emberek ostobák. Nem mintha ítélkezheték felettük. Én még tanultnak sem számítok. Se pálcám. Se tudásom. Csak az ösztön. De nem is igazán hibáztatom őket azért, amit mondanak rólam. Mert egy utolsó szemétdombra való korcs vagyok. Egy gyilkos. Nem igazán izgat a külvilág. Úgyhogy csak felfűzöm az újabb emlékeket. Újra meg újra. Ha őrjöng a farkas ha nem. Elhúzzák a mágikus rekeszt azon a falon amit megállás nélkül figyelek.
- Te, hallod, ez bámul.
- Mégis mit bámuljon, ha nem a falat?
- Nem, nem ez pontosan ide bámul.
- Hoopkins, azt mondják nem érti a beszédet, nem azt, hogy süket... Hé te ázott kutya. Most nagyra vagy magaddal mi. De te ott vagy bent, mi meg kint!
- Mit csinálsz, felhergeled!
- Úgysem tud ártani nekünk... Hé te gyökér.... - pillant rám, én pedig gonosz kis vigyorra húzom a szám és felvonom a szemöldökömet. Hálás vagyok a Minisztériumnak, hogy most már nem demnetorok, hanem őrök vannak. Ő rajtuk sokkal jobban el lehet szórakozni.
- Ez... Mit vigyorog?...
- Nem tudom, de félelmetes... - és már rám is csapják a kis rekeszt, én pedig ismét beletemetkezem az emlékekbe. Mert csak azok tesznek emberrél

2000
Hangok a falon túl III.

A hangokat szeretem hallani, a két őrt egészen megkedvelem, akik mellém vannak kiállítva. És annyi midnenről pofáznak, tőlük hangos az egész emelet. De egyik rab sem figyel, csak én. Még jó, hogy olyan magas szinten vagyok közveszélyes, hogy magánzárkám van.
Aztán meghallom, ahogy beszélgetnek. Szinte suttognak. És az, amint mondanak, beindít bennem valamit. Mint abban a kutyás gyerekkönyvben. Nem tudom miért tudom. De tudom, hogy egy skótjuhászról szól. De már belefáradtam abba, hogy az ilyen random emlékeken elidőzzek.
- Hallottál a Shrewsbury ügyről?
- Ááá, az az az eset, ami '92-ben történt? Az a fura nevű család... Westerfeldék... Szörnyű gyilkosság volt. Miért?
- Előkerült a kislány teste... És a DNS-e... nem fogod elhinni. Egyezik ezzel a West nevű kölyökkel itt a cellában.

2000
A napfény íze

A szabadban vagyok. Szinte hihetetlen. A nap csodálkozva simít végig a bőrömön. A fakó, fehár bőrömön, és még a a farkasom is élvezi ezt. Mert szabad. Szabadabb, mint amikor T alatt volt láncra verve. Megsimítom a torkomat körbefonó heget. És tudom, hogy még mindig ott a drót. Szinte gyerekjáték volt megszökni a börtönből. Pedig tanulhattak volna Sirius esetéből... Az emberek olyan könnyen becsaphatók. Még egy pillanatot kiélvezek ebből a fényből, még egyszer utoljára megízlelem az ízét, aztán elborul a tekintetem.
Az emlékeim talán sosem jönnek vissza. Örökös villanások lesznek.
De szerencsémre a jelek szerint már akkor is vérfarkas voltam.
T-nek ez meg borzalmas balszerencse. Mert az emlékben felismerem a stagát. Azt az undorító rohadt, bűzös szagát.
És én el fogom kapni. Kiásom, ha a föld alatt is van. És addig gyötröm, amíg a halált nem fogja kívánni. Mindazért amit velem tett.
Mert elvette az életemet.
Így én is el fogom venni az övét.

Jellem

Sean egy magányos farkas. Nem jár falkában, nincs szüksége társakra. A többi vérfarkas, leginkább a szelídebbek, tartanak tőle. De lehet a vadabbak is. Érzik belőle azt a fékezhetetlenséget és a vér szagát, ami örökre beleivódott a bőrébe. Az őrületet.
Egy olyan férfi, aki nem tudja ki is ő valójában. Az emlékeiben élő énjére sem tud támaszkodni, hiszen annyira megkreálták. Egy gyilkológép volt, minden józan ész és határok nélkül. Nagyon intelligens. Képes az emberek érzelmeivel játszani, összezavarni őket. És ezt szereti is, ugyanis az életében az egyetlen szórakozása az emberek. Ezen felül a velük való kapcsolata igen bizonytalan, nem fél tőlük, csak ösztönösen tart, hiszen az emberek irányították és tartották fogva. Kicsit belül olyan, mint egy nagy kölyök, és mégis: korához túlérett. Ez a kettősség a szemében is tükröződik, ami összezavarja az embereket. Náha játékos és élénk. Azonban legtöbbször higgadt, precíz és kifinomult vadász. Tapasztalt, de a hirtelen zajok megijesztik. Nem bízik meg senkiben. Egy igazi harcos, bár meggondolatlanul sosem sodorja bele magát felesleges párbajokba. A legvégsőkig küzd, ha van miért küzdeni. Egy belső erő motiválja, és sosem adja fel. Ravasz és furfangos, tudja, hogyan szerezze meg az életben maradáshoz szükséges dolgokat, de sosem alattomos és sunyi.
De ha mégis meg szeretnénk ismerni, csak figyelni kell egy kicsit.
Szeret olvasni, sok időt tölt a könyvtárakban, zavarja, hogy nem igazán van tisztában a világának dolgaival, így a könyvekre hagyatkozik. Szinte mindenre rácsodálkozik, hiszen 14 éves kora óta elzárva él a társadalomtól. Ettől kicsit esetlennek tűnik, de túlságosan büszke ahhoz, hogy ezt bevallja magának, vagy kimutassa másoknak. Érdeklődő és kíváncsi, de nem az a fajta aki folyton kérdéseket tesz fel. Csak megfigyel és tapasztal. Magas intelligenciájával könnyen megjegyzi a dolgokat, vizuális memóriája van. Makacs és csökönyös. Talán egy kissé paranoid, mindig azt hiszi, hogy valaki a nyomában van, folyton éber, mindenre figyel. Önző, ha valamit meg akar magának szerezni, azt meg is szerzi. Nem szívesen osztozkodik semmivel sem, főleg nem az ételen.
Nagyszájú és vakmerő. fanyar, fekete humora van, amivel jobb híján csak saját magát szórakoztatja, és leginkább a morbid halálhoz kapcsolódó humora pont azért alakult ki, hogy valahogy képes legyen a tettein ha nem is túl lendülni, de ne őrüljön bele. Ironikus, szarkasztikus alkat. Elég nagy dumája van, arrogáns és szemtelen. Tisztában van azzal, hogy a legtöbb esetben képes lemosolyogni a lányokról a bugyit is. Flörtölgetős típus, de a határait a szavaknál húzta meg, ezek csupán ártatlan játszadozások.
A múltja, a borzalmas emlékei emésztik, és a bosszúja élteti. Egyszerre gyűlöli és szereti a farkast önmagában. Viszolyog tőle és attól a vérszomjtól undorodik, amivel annyi ember életét oltotta ki. Pedig az a belső erő nem csak a farkasból ered. Bár emberként nyugodt, gyakran nehezen tudja visszatartani a farkast, így szinte folyamatosan vibrál. Gyakran morog, de ezek a morgolódások nem összeegyeztethetők az egyszerű zsörtölődéssel. Néha ijesztően hat, amikor a dühös farkasa előtör belőle, de kövek nem tartja a kapcsolatot az emberekkel igy eddig nem volt annyira feltűnő.
Kerüli a feltűnést az élet apró örömeit bár észre veszi nem időz el rajtuk sokat, hiszen elkaphatják. Kedveli a napos helyeket, szeret lustálkodni, de sosem az a tunya alkat.
Fajtársinál talán jóval érzékenyebb hallással és szaglással van megáldva. Megtanulta a felesleges zajokat és szagokat kizárni.
Egy olyan "ember" ő, aki keres a helyét a világban, aki a bosszúra szomjazik, és aki rég lemondott arról, hogy valaha is megérdemel egy normális életet.

Apróságok

mindig || könyvek, kávé, erdő, eső, hús, rajzolás, pontosság, tervezés, szabadság, tágas terek, addig menni míg el nem éri a célt, függetlenség, szél, vihar, a nyers hús (kérdéses itt milyen húsra gondolhat) és annak látványa, szimatolás, tudás, biztonság, sütkérezés a napon, hempergés a hóban
soha || a telihold, behódolás, T., zöldségek, víz, ha elveszíti a kontrollt, tömény fehér szín, kis szűk sötét helyek, elköteleződés, gyanús csönd, fürkésző tekintetek, hangos harsány zajok, büdös - érzékeny az orra, na -, gyávaság, tűz
hobbik || olvas és rajzol, figyeli az embereket, de nem igazán ismeri önmagát ahhoz, hogy tudja mit is szeret igazából
merengő ||
legjobb: a csók a fehér szobában
legrosszabb: Kathrina és a kislány holtteste
mumus || elveszti a kontrollt, és egy tomboló fenevadként megint megöl valakit, akit nem akar bántani
Edevis tükre || A tükörben egy fotóalbumot fog a kezében, aminek lapjain a rég elveszett emlékeit látja
százfűlé-főzet || olyan színe van, mint a teliholdnak, az íze pedig fémes
Amortentia || kamilla
titkok ||
- vérfarkas
- körözött azkabani fogoly
- a Minsiztérium Westként ismeri
- egy gyilkos
azt beszélik, hogy... || magának való. Furcsa körülötte a levegő, mintha valami folyton ki akarna belőle törni.

A család

apa || ismeretlen; ismeretlen; valószínűleg fél
anya || ismeretlen; ismeretlen; valószínűleg fél
testvérek || ismeretlen; ismeretlen
gyermekek || nincsen
állatok ||nincsen, ő maga egy vadállat, minek neki még egy?
Családtörténet ||

Nincs emléke a családjáról, és ha tényleg az a családja, akiket annak gondol, akkor soha nem is fogja már megismerni őket.

Külsőségek

magasság || 180 cm
testalkat || izmos, sportos, de nem az a kigyúrt fajta
szemszín || szürkészöld
hajszín || barna
kinézet ||
Büszke, hiszen farkas. A megjelenése határozott, és mivel egy körözött gyilkos, így sokszor hord kapucnis, bő pulcsikat. Szereti a laza nem túl elegáns, kényelmes darabokat. A haja kissé göndör, a tekintete fakó, talán élettelenek nevezhető durva szavakkal. Van egy halovány heg a nyaka körül, amit felől furcsa veszélyes mágia lüktet, de ezt azok érzik meg, akik erre fogékonyak. Egyébként számos sérülés van a testén, a kísérletek és a farkaslét lenyomatai.

Tudás és karrier
pálca típusa || lucfenyő, sárkányszív-izomhúr, 12 hüvelyk
végzettség || 14 éves koráig járt a Roxfortba.
foglalkozás || jelenleg éppen menekül, és bújkál, nem dolgozik
iskola || -
szak || -
varázslói ismeretek ||

Kiváló párbajos, ért a Bájitaltanhoz és a Gyógynövénytanhoz, mert a saját átváltozás utáni sérüléseit saját magának kellett ellátnia, hiszen nem sétálhat be a Mandragórába. Kedveli a varázslényeket, így némileg hozzájuk is ért. Sokkal inkább gyakorlati tudása van, mint elméleti. Nagyszerűen tudja magát álcázni, kiemelkedően jó átváltoztatástanból.

Egyéb

avialany ||jordy baan