Faith Caraveo

F A I T H C A R A V E O

I'm friends with the monster that's under my bed
Get along with the voices inside of my head
You're trying to save me, stop holding your breath
And you think I'm crazy, yeah, you think I'm crazy

Alapok

jelszó || Tűnj el, te rusnya dög!
így ejtsd a nevemet || fész kárávéó
nem || nő
születési hely, idő || Bradford; 1979. augusztus 16.
horoszkóp || a büszke oroszlán
kor || 21
vér || félvér
munkahely || gyakran váltogatja a munkahelyeit, egyszerűen sehol nem találja meg a helyét - jelenleg a Dolca Vita Café-ban pincérnő, bizonytalan, hogy meddig

A múlt

f a h é j a s s z i l v a

Mindig is csodáltam anyámat. Még akkor is, ha nem sok időt töltöttünk együtt. Folyton lefoglalta a munkahelye, de nem volt ezzel baj - becsülöm azokat az embereket, akik a karrierjüknek élnek. A család elhanyagolható. A család túlértékelt. Legyél te saját magad legnagyobb szerelme! - mondta mindig anya, és mostmár pontosan tudom, hogy mennyire igaza volt. Beleégettem a szavakat az agyamba, hagytam, hogy ott lebegjen az illatuk a fejem felett, és eszerint éljem az életemet.
Anya bátor volt, rettenthetetlen, erős, gyönyörű. Az a fajta nő, akiért hiába küzdenek a férfiak. Aki túl jó hozzájuk, de igazából mindenki közül kiemelkedik. Elég csak belépnie valahova, hogy minden tekintet rá szegeződjön, mert valahogy messziről is érződik a belőle áradó felsőbbrendűség. Imádtam hozzásimulni az oldalához, ha elvitt valahova. Jelezni, hogy hozzá tartozom, és kiélvezni azt az érzést, hogy az én anyám mindenkinél sokkal jobb. Persze ő ezt soha nem ismerte volna be magáról - de én tudtam. És ez pontosan elég volt.
Fahéjas szilva illata volt. Már nem emlékszem a tusfürdőjének flakonjára, de egyből rájönnék, ha megszagolnám. Mert képtelen vagyok kiverni a fejemből. A kissé kesernyés, mély aroma, amit követ a szilva könnyed édessége. Az a finom kis esszencia, ami vonzza a tekinteted. Amiről azt kívánod, bárcsak egyszer újra átélhetnél. Csak egyetlenegyszer, akár csak egy apró kis pillanatra... Ami egyszer csak függővé tesz, és képtelen vagy szabadulni, akármilyen erősen is próbálkozol.
Emlékszem a napra, amikor végighallgattam, ahogy elzavarja apát. Nem is próbált meg a szobámba küldeni, sosem szerette a titkokat. Egyenes volt, őszinte. Azt sem fedte el előlem soha, hogy az apám egy mocskos szarházi. Persze, persze, akkor talán még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem azt az egészet. Csupán kilenc éves. Egész biztosan meg kellett volna törnie annak, hogy egyszercsak összepakolunk és magunk mögött hagyjuk azt az életet, amiben volt egy apám. Egy apám, aki már gyerekkoromban is el-eltűnt, aztán hirtelen megint felbukkant, csak hogy maga mellett tartsa az a feledhetetlen, bódító illatot. De anya nem volt ostoba. Egy pillanatig sem haboztam, amikor arra kért, hogy köszönjek el apától. Úgy integettem neki, mint csak a bácsinak a pult mögött a boltban, akit mindig látsz, a nevét is tudod talán és egészen bírod, mert olykor odacsúsztat a pulton egy kis ajándék édességet, de igazából fogalmad sincs, hogy ki ő. És gond nélkül tudsz az emléke nélkül élni tovább.
Bradfordból Londonba költöztünk - ezt sem bántam. Igazából nem nagyon érdekelt, nem hatott meg, voltak persze barátaim, de nem olyanok, akiktől képtelen lettem volna megválni. És anya amúgy is annyiszor szóvá tette, hogy utál ennyire messze lakni Londontól, túl sokat kellett a fővárosba utaznia a munkája miatt, így ennél nem is létezhetett volna jobb döntés.
Londonban összeköltöztünk anya húgával, Isabellel, maradék gyerekkorom nagy részét pedig vele töltöttem, és ekkor kaptam meg apám vezetékneve helyet anyáét. Ezzel pedig olyan volt, mintha tényleg egy kis darabkáját belém ültette volna. Talán pontosan tudta, hogy egyszer majd mindennél jobban szükségem lesz erre a kis darabkára.
Hozzászoktam persze az évek alatt ahhoz a szomorkás epekedéshez, amivel anyát vártam minden nap estéjén, hogy végre hazaérjen a munkából, ám néha ezek a várakozási idők elnyúltak, napokká váltak. A viszontlátás viszont annál jobb volt. Amikor a lakást ismét betöltötte a faháj és a szilva egyvelegének kesernyés édessége, én pedig befészkelhettem magam a karjai közé.
Sosem felejtem el az arcát, amikor egy nyári napon hazaérve a roxforti levelemet a kezemben lengetve fogadtam őt. Hihetetlenül büszke volt, az arca úgy ragyogott, mint ahogy még sosem láttam azelőtt. Én pedig annyira boldog voltam. A világ legcsodálatosabb embere büszke rám... felejthetetlen az egész.
Olyan akartam lenni, mint ő. Mindig is... és talán még mindig. Még mindig lebeg előttem az arca, néha még mindig az illatára ébredek, mintha betöltené a házat... És egy pillanat töredékéig néha el is hiszem azt, hogy ez nem lehetetlen.

é g e t t p e r g a m e n é s h á n y á s

Olyan gyermeteg izgatottsággal vártam a Roxfortot, a nyár utolsó heteiben le sem lehetett törölni a vigyort a képemről. Csillogó szemekkel hallgattam anya és Isabel történeteit az iskolás éveikről, büszkén járkáltam fel-alá a lakásban a taláromba burkolózva és szívesen hadonásztam volna a frissen társammá vált varázspálcámmal is, de anya nem engedte. Még felgyújtok valamit, azt mondta, vagy ilyesmi, és visszagondolva, igaza volt. Az első Bűbajtanórám a Roxfortban nem egészen úgy sikerült, mint terveztem. Úgy az elkövetkezendő években is úgy tűnt, hogy engem nem kedvelnek a tankönyvek.
Megőrjített ez az egész világ. Odáig voltam érte. A mágiáért, azért a sok csodáért és pusztításért amit egyetlen kis legyintéssel kreálni lehet. A süveg a Griffendélbe osztott be, én pedig bár nem voltam olyan hangos és rohangálós, mint többnyire az összes háztársam, aki körülvett, mégis remekül éreztem magam a vörösek közt. Tetszett a falakról és jelvényekről felém pislogó oroszlán, és valamiféle furcsa kis kapocsként fogtam fel a horoszkópommal együtt. Mindez elég volt a gyermeteg énemnek ahhoz, hogy különlegesnek higgye magát - de nem is volt ezzel baj. Minden kisgyereknek kell egy kis csoda, amiben kapaszkodhat, ha ez a csoda pedig egyszercsak az életeddé válik, hiszen rájössz, hogy tudsz varázsolni, akkor újabb, mélyebb kis kapaszkodókat kell találnod vagy kreálnod.
Különös évek voltak ezek. Rajongtam a Roxfortért, egyedül a bezártsággal volt bajom. Sosem mondtam volna ki hangosan, de anyám hosszas hiánya is megviselt. Minden reggelinél úgy rebegtem a leveli után, hogy mikor bukkan fel az a gyönyörű, nemes, vajszínű baglya. Ha pedig nem jött, csalódott lettem. Elkeseredett. És vártam.
Vártam a másnap reggelt, hátha akkor megérkezik a levele. És ha nem, akkor csak tovább vártam.
Igazából tizennyolc éves koromig az egész életem egy rohadt nagy várakozással telt.
De visszakanyarodva az iskolához; szerettem tanulni. Persze nem minden érdekelt, de ami igen, azért képes voltam még a könyvtárba is átvonulni, hogy a sarokban üldögélve érdekes információkat szívjak magamba. Tetszett, ha olyan dolgokat tudtam, amiket mások nem. Jó érzés volt okosabbnak lenni egy kicsit a többieknél, pláne ezt még az arcukba is dörzsölni. Ráadásul ott volt az az egyenruha... és lényegtelen volt, ki vagy, ha pirost viseltél. Az emberek nem mertek beléd kötni, hacsak nem Mardekárosok voltak. És őszintén? Tetszett ez a kis rivalizálás. A versenyfutás, hogy melyikünk színe lesz a fényesebb, a dicsőségesebb. Én pedig nagyon is harcoltam a pontokért. Mert már akkor sem voltam hajlandó lemondani arról, amit egyszer kitűztem magam elé.
Életem egyik legszebb emléke az iskolából pedig az, amikor egy mardekáros lehányta az üstömet.
Tudom, hogy hangzik, persze... De még mindig tisztán emlékszem arra a Bájitaltan órára. Alapvetően nem maradt meg sok részlet a tanórákból, az akkori ismeretek felesleges hányada már rég elkopott, helyüket pedig a tényleg érdekes és szükséges információk ölelték fel. Arra az órára akkor is tiszta színeiben emlékszem. Elme Pallérozó főzetet készítettünk, én lelkesen szeleteltem fel a hozzávalókat, a mellettem ülő fiú azonban csak tompán pislogott maga elé egy szeletke gyömbérrel a kezében... Aztán odaokádott. Hallottam, hogy mindenki felsikolt néhányan meg röhögnek hátul, és talán még én is megrezzentem, ahogy egy kicsi a taláromra csattant. Aztán lassan az asztalt beterítő mocsokra pillantottam, nem is érdekelt, hogy közben a mellettem ülő majdnem leszédült a székről. Egy kicsikét közelebb hajoltam.
- Wow... - hebegtem elképedve, és a darabkákat bámultam. Félfüllel hallottam csak, ahogy a tanár átvágtat a padok között, túlságosan lefoglalt, hogy rájöjjek, mit is reggelizhetett a maradványok alapján... Aztán kinyújtottam a kezemet is a váladék felé, amikor a tanár éles, sipítós hangja csattant.
- Miss Caraveo! Mit képzel?! Meg ne érintse! - Elhúztam a számat, aztán lassan kezemet is. Igazából még mindig nem értem, mi volt ebben olyan nagy dolog, ez csak egy reakció, és igazából mindannyiunk gyomrában ilyen undorítóságok vannak. Nem volt ez se rosszabb, se jobb.
Óra után, amikor legközelebb kiszúrtam a fiút, odamentem hozzá. Ő persze azt hitte, hogy viccet akarok belőle űzni, pedig engem tényleg csak annyi érdekelt, jobban van-e. Na, nem mintha aggódtam volna érte. Kíváncsi voltam, Madam Pomfrey mivel hozta helyre a nyomi kis gyomorrontását. De nem válaszolt, csak hozzámvágott néhány csúnya, jelentéktelen szót, és elviharzott. Szóval a Gyengélkedő felé indultam, hogy onnan kapjam meg a válaszaimat.
Persze a Roxfort a vége felé egyre kevésbé volt móka és kacagás. Ki ne érezte volna a sűrűn gyülekező, fekete felhőket az égen? Ki ne érezte volna a dermesztő sötétséget és félelmet? Hazudnék, ha azt mondanám, rám semmilyen hatással nem volt... hát persze, hogy volt. Én azonban nem azért jártam oda, hogy rettegjek. Tanulni akartam, és nem siránkozni az életen és a kellemetlenségeken. Ha kell, akkor jobb varázslóvá válni, olyanná, aki nem tehetetlen egy párbajban. Nem voltam persze se vak, se süket, hogy ne vegyek tudomást azokról a borzalmas dolgokról, amik történtek, valamiért mégsem égetett úgy a félelem, mint a többieket. Még akkor sem, amikor egy egészen kicsivel azelőtt, hogy befejeztem volna az iskolát, hogy lezárult volna életem egyik legjelentősebb korszaka, halálfalók leptek el mindent. Még akkor sem, amikor értesültem róla, hogy Dumbledore halott.
Nem féltem, egészen addig a pillanatig, amíg haza nem érkeztem, és ránéztem anyára - és a szemében csillogó rettegést láttam. Mert akkor megrezzentem. És megéreztem a veszély szagát.
Aztán a katasztrófára nem is kellett sokat várni.

g y ö m b é r é s ő r ü l e t

Hűvös, nyári nap volt. A nyitott ablakokon át besüvített a szellő a lakásba, a függöny vékony anyagát ide-oda lengette. És csend volt. Amolyan kellemesnek tűnő, mégsem volt ez más, mint a vihar előtti némaság, az a feszült kis pillanat, mielőtt lecsap a villám, te pedig megborzongsz. Elvégeztem a Roxfortot, valami ostoba tiniszeszély miatt pedig egyelőre nem terveztem továbbtanulni. Otthon lebzselve töltöttem a napjaimat, vagy épp munka után néztem, hogy valamivel elüssem az időmet... Minden békés volt. Túl nyugodt. Én mindig is szerettem a nyugalmat, az azonban belemászott a csontjaimba, és feszített.
Anya léptei hálózták be a levegőt. Nem ment dolgozni... már hetek óta nem. Különös volt. Már nem az elővigyázatossága, hanem, hogy itthon volt. Valahogy hozzászoktam, hogy annyira ritkán láttam... Nem volt ez rossz, csak furcsa. És még jobb lehetett volna, ha nem olyan furcsa és idegen ő maga is. De a félelem beköltözött a tekintetébe, ettől pedig kissé hátrébb húzódtam.
Nem ítélem el a félelmet. Csak az agy egy újabb reakciója, félünk apróságoktól, a jövőtől, a jelentől, a haláltól. Ez így volt rendjén, tudtam én. De akkor is gyűlöltem... Gyűlölöm. Nem szeretek félni, nem szeretem a zsibbasztó ízét a csontjaimban. És egészen addig a pillanatig, amíg haza nem jöttem, valamiért meg is voltam róla győződve, hogy nem is kell. Hogy nincs okom félni... Hiszen különleges vagyok, nem? És a különlegesek nem halnak meg, a különlegesekkel semmi rossz nem történik. A főszereplőt nem lehet csak úgy eltüntetni.
De anya arca nem ezt üzente. Isabelé sem.
Nem sokat beszélgettünk, nem mentünk sehova. Minden feszes volt. Furcsa és szöges. Aztán egyszer csak berobbant ő. És a csend is elmenekült.
Így visszatekintve már annyira biztos vagyok benne, hogy anya tudott róla. Hiszen ő okos volt - lehetetlenség, hogy pont egy férfi járjon át az eszén. Lehetetlenség, hogy ne legyen minden és mindenki előtt egy lépéssel állandóan. Abban a pillanatban, hogy az ajtó éleset nyekkent, egy átok pedig kirobbantotta az ablakok üvegét a helyéről, én még reagálni sem tudtam, amikor ő felém lendült. És azelőtt nyomta kezembe a pálcámat, hogy szólhattam volna. Sok kérdésem volt... hogy kik ezek, mit akarnak, de ő csak csendre intett, és Isabel felé taszigált. Én pedig elnémultam, mert azt hittem, van egy ötlete. Hiszen neki mindig... És volt is. Csak nem az a fajta, ami másoknak is tetszik.
Magam sem tudom, hogy hagyhattam, hogy Isabel berángasson magával anya szobájába - világos helyiség volt, makulátlan és mindig tiszta, ahol kisebb koromban nagyon szerettem lebzselni, miközben anyára vártam. Hallottam kintről a dulakodás hangjait - talán bútorok borultak, valaki pedig bevonult... Valaki, akinek az aurája egészen elcsapódott hozzánk. Elrántottam magam Isabeltől, és közelebb léptem a zárt ajtóhoz, a lábaim szinte maguktól vittek, valami hívogatott, és fogalmam sem volt, mi lehet az.
- Faith...
- Várj! - kértem halkan. Aztán végre felcsendült a hang. A hang, amitől megéreztem nyelvemen azt az erőteljes, furcsán gyömbéres aromát. A hang, amelyet azt hittem, sosem hallom újra. Anya mindent megtett, hogy ne találjon ránk. Tudtam, hogy ez a ház is el van látva néhány bűbájjal... Pont ezért nem értettem, akkor mégis mi a fenét keres itt, bent.
- Adriel... kérlek! Te is tudod, hogy ez őrültség... Ez nem te vagy.
Anya hangja esdeklő volt. Még mindig bennem ég, pedig úgy szeretném elfelejteni. Képtelenség. És apa hangját sem felejtem el soha... pedig róla sosem volt igazán sok emlékem. Jelentéktelen volt és apró az életemben, mintha nem is létezett volna. Eddig a pontig.
- Elhagytál... Te hagytál el! - Morgott, dörömbölt, a hangja keserű volt és éles, mint egy medvéé, ezt pedig puffanás és anya halk, fájdalmas kis hangja követte. Megborzongtam. Éreztem valami fémesnek az ízét a nyelvemen, de előre léptem, hogy az ajtó felé induljak. Isabel viszont megragadta a karomat.
- Itt maradunk, Faith! Az ő kérése volt.
Visszhangoztak bennem a nagynéném szavai, ahogy felé fordultam - nem akartam elhinni, hogy a láncok szép lassan összefonódtak a hátam mögött. Gyűlöltem ezt, hogy azt éreztem, pofára esek a székek közt. Megremegett az ajkam, elrántottam a kezemet, hogy otthagyjam, mégis csak addig jutottam el, hogy az ajtó felé fordultam.
- Meg van bűvölve. - Remegett Isabel hangja. Akkor nem tűnt fel, persze. Túlságosan hangosan dörömbölt a szívem hozzá. - Faith, most...
- Nem! - Őrület. Őrület volt, hogy azt gondolja, hagyni fogom, bármi is történjen odakint anyámmal egy bekattant fickó miatt, aki képtelen elfogadni, hogy nem volt elég jó egy olyan nőnek, mint ő, hogy nem ért fel hozzá. Túl hangos voltam, és megcéloztam az ajtót pálcámmal, hogy kitörjem azt valahogyan a helyéről, ha kell, falastul, Isabel viszont rámvetette magát hátulról. Engem pedig abban a pillanatban lenémított a sikoly, ami végigcikázott a levegőben.
Anya volt az.
Lefagytam, ahogy hallgattam apa ócsárló szavait, ahogy a mágia ereje szinte arcon vágott, ahogy Isabel tenyerét a számra préselte, de éreztem az érintésén át, hogy őt is rázza a néma sírás, annyi mindent éreztem abban a pillanatban, hogy attól féltem, szétszakít. És mégis, képtelen voltam megmoccanni.
Pálcám kicsúszott ujjaim közül, tompa hanggal koppant a padlón. A szobát pedig lassacskán betöltötte a vér émelyítő, karcos illata, ami igazán sosem zavart azelőtt. Az ajtót bámultam, azt a vékony kis nyílást, amelyen kiláthattam. Nem volt arra elég, hogy bármi is kirajzolódjon, fekete, mozgó paca volt minden. Pacák, amik egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek, ahogy lassacskán levegőt venni is elfelejtettem.
- Ő nem tett semmit... Különleges lány, az én... az én kislányom, Adriel...
Éreztem magam körül a szorítást, ahogy Isabel átölelt. Ő reszketett, de én nem. Ugyanis képtelen voltam mozdulni. A hangok peregtek a fülemben... És arra gondoltam, hogy ez nem lehet valóság. Mindez csak a képzeletem sötét kis árnyakból kirakott játéka. Mert több nem lehet. Anya nem halhat meg. Apa nem ölheti meg anyát. Én meg nem ácsoroghatok csak úgy itt, miközben ez történik. Nem hagyhatom, hogy megöljék őt, miközben egy ajtó választ el minket.
Újabb átkok csattantak. És újabb puffanás. És a szagok megváltoztak. Ez már nem vér volt... Valami más. Valami érdesebb, zavarosabb, sűrűbb. De nem volt elég időm kitalálni azt, hogy mi volt az. Isabel a fülemhez hajolt.
- Sajnálom.
Igazából fogalmam sincs, nekem szánta-e, vagy a nővérének. Valószínűleg mindkettőnknek. Aztán elhoppanáltunk. Mielőtt a fekete forgatagba kerültünk volna, még hallottam anya sikolyát, azt a fájdalmas hangot, ami egészen véremig csörtetett, beleitta magát a húsomba, és ami megtépett belülről, aztán hűvös kövön landoltunk. Nem tudom, hogy hol. Az elkövetkezendő néhány óra homályos. És néha még mindig elhomályosul a világ, ha eszembe jut az a borzalmas bűntudat, ami szívemen rágcsál.
De azóta már tudom. Az elfolyt órák és darabokra esett napok között rájöttem; az őrület szagát éreztem.
A te őrületed szagát.

h a l á l é s v é r

- Szóval ez történt, anya. Persze, gondolom kíváncsi vagy, mi történt azután... A háború végéig elrejtőztünk Isabellel. Egy régi tanyán, Isabel mindenféle varázslattal vette körül. Téged is elvihettünk volna magunkkal, de... de jobb volt itt neked, biztonságosabb. Mi átvészeltük. Aztán a dolgok lassan visszazökkentek a normális kerékvágásba. Tudjukkinek annyi, boldogság és nyugalom, tudod... - Fogalmam sincs, hanyadjára mondom el ezt a történetet. Hogy hanyadjára nézek fel abba az üres, elszállt tekintetbe, és reménykedek, hátha. De igazából a reménykedés nem az én asztalom. Én a tényekben és a tudományban hiszek. Azokban a dolgokban, amiket meg lehet magyarázni. És azt meg tudom magyarázni, miért nem fogja fel a szavaimat még ennyi idő után sem. Azt nem tudnám, ha egyszer csak megcsillanna a szemében az értelem, felém nyúlna és magához szorítana.
Végeredményben nem bántam meg, amiért egyből nem tanultam tovább a Roxfort után, a háború utáni szeptemberben viszont visszaültem az iskolapadba. Nem volt kifejezetten hirtelen döntés, ami a szakot illeti... Inkább csak egy beismerés. Visszagondolva, egészen kicsi korom óta egyértelmű volt, hogy a mediamágia a nekem való terület.
- Most a Mandragórán tanulok, Nekromágiai karon. Gondolom, ez nem mond neked semmit. Igazából halottakban turkászunk. Egész klassz. Büszke lennél, azt hiszem.
A zavaros tekintetébe bámulok, és azt kívánom, bárcsak láthatnám mégegyszer azt a pillantást, mint amikor megkaptam a levelemet. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, és képtelen vagyok elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki akkor volt. És megint megszakad a szívem. Annyira fáj, mint semmi más a világon. De nyelek egyet. Hiszen ez is csak egy jelentéktelen illúzió... a szívemnek igazából semmi baja.
- Mágia... - motyogja, bizonytalan és rekedtes hangon. Egy kicsit beleharapok a szám belső felébe, mielőtt mosolyt erőltetek magamra. Kinyúlok felé, és megfogom a kezét, hogy finoman megsimogassam ujjait, ő meg ezt észre sem veszi, láthatóan ezen az egy szón töri a fejét. De az ő fejében már minden iszapos és szürke. Én pedig úgy döntök, adok neki időt arra, hogy erre megint rájöjjön.
Elbúcsúzom tőle, és kimegyek az épületből. Fogalmam sincs, mikor jövök el hozzá megint. Havonta párszor megejtem. A Mungóban elég magányos lehet az ember, főleg, ha még beszélgetni sem lehet vele. Hogy jót tesz-e nekem, hogy ennyiszer elmesélem az egészet? Igazából már nem hat meg. Mert nincs idő megállni, haladni kell, úszni tovább, és az én medencém most a nekromágia. Persze, tudom, hogy őrültségnek hangzik... de igazából még senki nem mondta, hogy nem vagyok őrült. Én meg főleg nem. És van valami ebben az egész halottasdiban, amiért rajongok. Ami éltet, hogy ne nézzek hátra.
Én nem nézek hátra.
Mégis hátrapillantok a Mungó alakjára, és egy rövid, gyógyszerszagú pillanatig azt vizslatom, mielőtt elfordulnék. Azt kívánom, bárcsak képes lennék úgy kijönni innen, hogy nem keresem orromban azt az aromát... Hogy nem keresgélek kétségbeesetten a halovány lenyomatai után.
De még mindig ezt teszem. Pedig a szilva már nagyon-nagyon régen eltűnt a gyömbérszagú szellővel együtt.

______

   Jellem

Nem az a fajta ember, aki könnyedén kiváltja másik szimpátiáját, de igazából nem is harcol érte. Egyértelműnek magát tartja a legfontosabb lénynek életében, nincs kifejezetten rászorulva mások társaságára, tökéletesen elvan egyedül. Ebből adódóan erősen önző és kissé lenéző tud lenni esetenként. Makacs és eltántoríthatatlan, ambiciózus lány, aki minden elkövet a céljai érdekében, legyen akármi is az ára. Mások felé elég nehezen nyit, a bizalmát is hosszadalmas folyamat elnyerni. Türelmetlen ember, aki nem szeret váratva lenni, és ennek általában hangot is ad. Mindezek ellenére azonban nem kifejezetten ingerlékeny és lobbanékony, sőt, tulajdonképpen elég nyugodt természet, aki bár a véleményét semmilyen körülmény között nem rejti véka alá, a hangos, véres veszekedéseket inkább kerüli, ha lehet, és nem is különösebben haragtartó. Viszonylag hamar átlendül egy-egy problémán.
Az emberi testre csodálatos, rejtélyes szerkezetként tekint, nem szégyenlős, és nem undorodik a vértől, hústól, vagy egyéb, kellemetlenebb váladékoktól. Elképesztően rajong a test tudományáért, többet és többet akar róla tudni.

   Apróságok

mindig || citrusfélék, savanyú és kesernyés ízek, emberi test, medimágia, sötét, elegancia, gazdagság, különleges illatok
soha || halak, tengergyümölcsei, nyálas emberek, félelem, bizonytalanság, ostobaság, nélkülözés, alma
hobbik || Általában szakirodalmat olvas, tanul, vagy dolgozik.
merengő ||
l e g j o b b Ha nem vesszük azt, amikor elé hánytak Bájitaltanon, akkor valószínűleg az első boncolása egyetemen.
l e g r o s s z a b b Amikor végighallgatta, ahogy az apja megkínozza édesanyját.
mumus || Egy feketébe burkolózott férfit lát, amint megcélozza a pálcájával, egy hasonló varázslattal, amivel anyját is tönkretették.
Edevis tükre || Elismert nekromágusként látja magát, a háttérben mindenféle kitüntetéssel, az anyja pedig mindezt boldogan és elismerően végignézi a jobbjáról.
százfűlé-főzet || Sötét narancssárga színű lötty, kellemes, gyümölcsös illattal, és hányásíze van.
Amortentia || Erős citrusos illat, fahéjas kis utóízzel.
titkok || Titkolja, hogy ott volt, amikor az apja megtámadta az anyját. Kreált verziója szerint ő akkor nem volt otthon, és mire hazaért, az apja már fel is szívódott. Na meg persze azzal sem dicsekszik, hogy apja egy halálfaló - volt vagy még mindig az, fene tudja.
azt beszélik, hogy... || Az anyja igazából meghalt (egyesek szerint öngyilkos lett) a háború alatt, csak ezt Faith nem tudta feldolgozni.

   A család

apa || Adriel Harding; 52; aranyvérű; a semmilyen és a borzalmas közt valami
anya || Jasmin Caraveo; 49; félvér; nagyon szoros, bizalmas és szeretetteljes kapcsolatuk volt, amíg a nő el ne vesztette tudatát
testvérek || -
gyermekek || -
állatok || Dew

Családtörténet ||
Jasmin családja Spanyolországból származik. Ott született és töltötte gyerekkorának egy részét, aztán Angliába költöztek, hogy ő és húga, Isabel el tudják kezdeni a Roxfortot. Jasmin a Godrikon tanult tovább kríziselhárítást, és ezután remek auror vált belőle. Az egyetemen ismerkedett meg Adriel Hardinggal, a félig ír fiatalemberrel, és hamar szerelembe is estek, kapcsolatuk azonban sosem volt egyszerű, rengetegeket veszekedtek, és inkább volt ez amolyan se veled-se nélküled, ám aztán betoppant Faith. Természetesen Adrielt ez sem állította meg abban, hogy hetekre-hónapokra felszívódjon. Őt nem igazán hatotta meg, hogy édesapa lett.
Jasmin pedig tűrte ezt, maga sem igazán tudta, hogy miért... Odáig volt a kislányáért, önmagát látta benne, és nem akarta méginkább megtörni az életét. Később azonban Jasmin megtudta, hogy Adriel Voldemort csatlósa volt az első varázslóháborúban - és valószínűleg még mindig. Ezután gondolkodás nélkül megszakított minden kapcsolatot vele, és évekig nem is volt gondjuk egymásra, egészen 1997 nyaráig. Jasmin akkor már számított a férfi felbukkanására, így megkérte a húgát, hogy mindenképpen tartsa biztonságban Faitht.
Adriel egy kevésbé ismert aranyvérű családból származik, de már hosszú évek óta nem tartja velük a kapcsolatot. Már az első varázslóháborúban a sötét oldalra csapódott, életében az egyetlen kis napsugár pedig Jasmin volt - ám ő sem volt elég ahhoz, hogy a felszínen tartsa. Azon a napon, amikor berontott hozzájuk és addig átkozta, hogy a nő teljesen elvesztette tudatát, nem gondolkozott. Talán egy kicsit ő is megőrült.
Adriel holléte jelenleg kérdéses, ahogy az is, életben van-e.

   Külsőségek

magasság || 169 cm
testalkat || átlagos, inkább vékonyabb, kellemes domborulatokkal
szemszín || világos barna
hajszín || alapvetően barna, de nem ritka, hogy kiszőkül, ha olyan kedve van
kinézet ||
Nagyon hasonlít az édesanyjára, kellemesen kiütközik rajta a nő spanyol származása. Szerencsére apjától nem örökölt sok minden, legalábbis ami a külsejét illeti, annyira viszont nem ismeri a férfit, hogy ezt el tudja mondani a belsejéről is. Határozott, magabiztos kiállású lány, nőies, lágy vonásokkal. Ad magára, hogy mindig saját ízlésének megfelőlen tökéletesen nézzen ki, mások véleménye viszont nem különösképpen érdekli. Általában sötét színű ruhákat hord, ebben érzi magát kényelmesen. Szeret sminkelni, de általában nem viszi túlzásba - túl sok idő.

   Tudás és karrier
pálca típusa || 12.5 hüvelyk, gyertyán, sárkányszívizomhúr
végzettség ||
a Roxfortot végezte el, jelenleg a Mandragóra padjait koptatja

r a v a s z e r e d m é n y e k
Sötét Varázslatok Kivédése: V
Bájitaltan: V
Bűbájtan: K
Számmisztika: V
Gyógynövénytan: K
Átváltozástan: E

foglalkozás || Jelenleg pincérnő egy kávézóban, de elég hamar cserélgeti a munkahelyeket, az egyetem elvégzése után - vagy ha szerencséje van, már közben is - a nekromágiából akar megélni
iskola ||
Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
szak ||
Leonard Leynthall Nekromágiai Kar
varázslói ismeretek ||
Elég sok varázslatot ismer és észben tart, ugyanis ezt egy hasznos tudásnak tartja, egész jó párbajozó, szereti folyamatosan frissíteni és fenntartani varázstudásának szintjét. Nem magolós, ő a kíváncsi típus, aki ha utánanéz valaminek, ami tényleg érdekli, azt könnyedén megjegyzi. Olykor azonban nem teljesen simulnak össze pálcájával, ami gyakran kellemetlenséget okoz. A Roxfortban a legjobb eredményeket Bűbájtanból, Gyógynövénytanból és Alkímiából produkálta, a Mágiatörténetet és a Mugliismeretet sosem szerette, túl unalmasnak találta.

   Egyéb

avialany || Ana de Armas