keep the streets empty for me

I'm laying down, eating snow
My fur is hot, my tongue is cold
On a bed of spider web
I think of how to change myself

☾ o t l e y ☽

[- Milyen évet írunk? -]

☾ I'M F A D E D ☽

A i d e n F r a s e r

2-0-0-0-t-él-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

A gyomrom émelyeg, tele van cafatokkal, érzem a vért a fogaim között, a fájdalmas lüktetést a csontjaimban, és azt a vérszomjas dögöt bennem, aki elégedetlenül húzódik vissza belém, és tudom, hogy neki nem volt elég az az egy éjszaka. Baromira nem volt elég, mert nem ehhez van hozzászokva. Hanem a folytonos gyilkoláshoz, ahhoz, hogy nincsen kontroll, hogy bármit megtehet, bárkivel megteheti. Az Azkabanban a bezártság ellen is őrjöngve ellenkezett, de ahogy kiszabadultam szinte megérezte. Megérezte a szellőt, a napot, azt a sok szagot, illatot, az emberek vérét és meg akart indulni, újra le akart csapni, de én mintha valami álmos józanság uralkodna rajtam, visszafogom.
Hányingerem van, mindenem teljesen kész van. Annyira megszokhattam volna már ezt. Hogy kifordulok önmagamból, aztán vissza, de nem lehet. Ezt a forgatást nem lehet megszokni, nem lehet a következő nap elviselni. Nem tudom, hogy melyik várost dúlta fel, nem tudom hányat kapott el, nem tudom megint mit tett. De ez  asok nem tudomot már szinte fel sem veszem. Csak beletörődöm. Érzem, hogy nem tudom visszatartani, a gyomrom élesen visít, és kiöklendezem azt ami benne fortyog. A vért. Azt a sok-sok vért. Egy ideig csak nézem a főben előttem a véres foltot. És csak hagyom, hadd áztassa szét a meztelen testemet az eső az erdőben, ahol vagyok. Szarrá ázom, a hajam a homlokomra tapad, és érzem a vacogást, ahogy a sejtjeim valami kis meleg után áhítoznak. Jól jönne most valami más alak, valami bundás akármi, hogy át tudjak legalább akkor változni, ha elalszik bennem a szörny. Elalszik? Faszt alszik el. Csak bevonul a ketrecébe és onnan kémlel, onnan dühöng, onnan tombol. El kéne tanulni az animágiát, de ahhoz kéne egy kibaszott pálca is. Kerítenem kell pénzt... valahogy, valahonnan. Ősz óta bujkálok, és még nincs semmim. Kell egy rohadt pálca... Most pedig ruha.
Várom, hogy az eső kissé lemossa a bőrömről, a kezemről a rátapadt vért, és a kézfejemmel dörzsölgetem a számat, mintha az elég lenne ahhoz, hogy kimossam a vért belőle. Aztán próbálok az érzékekre támaszkodni, kiszagolni valami emberi pontot. De az eső kicsit megnehezíti a szaglást, de szerencsére az esőtől zúgó falevelek nem elegek ahhoz, hogy elnyomják a közeli település autóinak zaját.
Reszketett minden porcikám, mert átáztam. Gyorsan suhanok a város felé, a mozgásom ritmusos, és szapora. Nem az a szokatlan, hogy ruhák nélkül tértem magamhoz, de az Azkabanban legalább nem esett be az eső. Az erdőben ahol magamhoz tértem zuhogott, én meg osonhattam megint ruhát lopni az egyik boltból. Már szinte tökéletesen észrevehetetlen vagyok, ha lopásról van szó, gyorsan tanulok a hibáimból, és talán annak a dögnek az érzékei sem olyan haszontalanok. Már kész is a tervem, ahogy a város tompa fénye mögé rejtőzve kiszemelem az egyik félreeső ruhaboltot. A bolt hátsó ajtaját veszem célba, de a zár feltörése nem megy olyan könnyen. Még mindig reszketek, és nem csak a hideg jeges esőcseppek miatt, hanem mert a csontom, a bőröm még nem szokta meg megint ezt a formát, mintha a sejtjeim is csodálkoznának magukon, hogy jé, nem  négy lábon járó szörnyeteg vagyuk. Halkan morogva szitkolózom, de aztán végre kattan a zár. Már szinte minden zárat fel tudok törni, és ez is olyan játszi könnyedséggel meg, mintha valamit tudnom kellett volna már a fehér szoba előtt is, de erre inkább nem is akarok gondolni. Nem akarom megint azokat a kiégetett lyukakat bámulni. Abból kell élnem, ami van. A bolt sötét, és igazából lekapom a legelső cuccokat, ami a kezem ügyébe akad, és magamra rángatom őket.
A félhomályban lévő tükörben megnézem magam. A beesett, élettelen karikás szemek, a sovány arc, a csapzott haj mind mind valami olyan távoli, amit ismernem kéne. Na, meg sem kell magam erőltetni, és úgy nézek ki, mint a drogos srác a szomszédból... Igazából sosem láttam eddig normálisan az arcom. Bámulok rá, mintha csak egy idegent néznék, és csak eszembe ötlik a kérdés. Hány éves vagyok basszameg? Aztán a tekintetem a számra vándorol, az ujjaimmal felhúzom az ajkamat és nézem a fogaimat. Aminek még egyikén ott ül haloványan a farkasom egyik tegnapi áldozatának utolsó maradéka. Meg kéne rázzon, nem? Ölni tényleg bűn, de mit tegyen az, aki nem ura a tetteinek, csak hajtja a vére, az ösztöne, a bőre alá kúszó kurva telihold ereje. Rámordulok a tükörképemre, mintha csak el akarnám ijeszteni, aztán kiosonok a hátsó ajtón, mintha mi sem történt volna. Zsebre dugom a kezemet és megállok a kis utca előtt. Hagyom, hogy az érzékeimet betöltsék az ingerek, és ahogy elnézem a rohangáló embereket, csak egyetlen egy kérdésem van.
Milyen kibaszott év van? Attól még, hogy '95-ben dugott be az a szarházi, nem jelenti azt, hogy könnyen utána tudnék számolni az éveknek. Gőzöm sincsen a világról, pedig egykor itt élt benne az a srác... Akinek voltak barátai, aki koptatta a Roxfort padjait, aki élt, akinek voltak emlékei, akinek volt családja... És erre megint belobban az illat, és az a sok kép. Kamilla. De most már nem csak kamilla van. Hanem valami fojtogató keserű füst. És narancsszín ragyogás. Aztán ennyi, tovaillan én meg ugyan úgy üres maradok. Latyakos esős hűvös idő van, és pillanatok alatt átázik a ruhám.
Úgy kóválygok és nézelődök, mint aki most szabadult a börtönből. A lábaim nehezen mozognak, és valami tompa fájdalom most méltóztat tudatni velem, hogy amúgy baszottul megsérült. Fasza. Kell egy kibaszott pálca. De ez az egyetlen olyan, amit nem lophatok. Mert akkor nagyon csúnyán rábasznék. Nem, semmi kedvem meghalni egy lopott engedetlen szaros pálcától. Addig biztos nem, míg ki nem nyírom T-t.
Éhesen tántorgok az utcán, aztán megint kibaszottul erős hullámban rám tör megint minden porcikámban a fájdalom. Basszameg, hát hol a picsában jártam tegnap? Fasza. Mintha lezuhantam volna valahonnan. Felmordulok, és nekidőlök a falnak, az a két nő pedig rémülten néz össze és libben félre. Le kell ülnöm valahol, mert összeesek. A távlolban beldereng valami eresz, egy félreesett kigró előtt, én meg minden erőmet összeszedem, és csak azért is leülök oda. Nem, nem itt esek össze, mint valami alantas ember. Ott esek össze, ahol én akarom és úgy, ahogy nekem tetszik. Ez a hely meg nekem nem tetszik, az eresz alatt sokkal szimpatikusabb. Ahogy odaszenvedem magam már szinte nincs is bennem erő, csak a fájdalom rágja magát kifelé, mintha valami gusztustalan féreg lenne. Konkrétan ráesek valakire, hogy aztán morogva kiszagoljam, hogy ez egy emberszabású. Remek. Bár inkább legyen ember, egy másik vérfarkasnak nem kifejezetten örülnék. Mindegyik nekem akar ugrani, nem is értem miért. Aztán valahogy lemászom a gyerekről, és ülőhelyzetbe vergődöm magam, miközben fintorogva kinyújtóztatom a lábamat. Hiába vettem fel öt perce... vagy tíz, húsz? Franc sem tudja. Nem mozdulok onnan, kinéztem ezt a helyet, és itt maradok. Túlságosan kényelmes, hogy egy ember jelenléte elüldözzön innen. Nincs igzaán kedvem se köszönni se köszönésfélét,meg minden ilyen felesleges emberi hülyeséget csinálni. Inkább csak bizalmatlanul végig mérem. Lehet egy auror. Nem tudom meddig fürkészem, aztán csak visszafordítom a szemem és elkezdem bámulni a tócsákat.
- Milyen évet írunk? - a kérdés szinte önkéntelenül is a számra csúszik. A hangom fásult rekedt. De milyen is legyen végül is átbuliztam az éjszakát nem? Hurrááá.

[are you alive or just existing?]

are you alive
or just existing?


2000. november vége
style

Ujjaim eljátszanak az öngyújtó műanyag burkolatán és didergek. A jéghideg eső néha-néha belecsap az arcomba még így is, hogy valami épület oldalához simulva kuporgok az eresz alatt, mint valami szánalmas csöves, és tulajdonképpen mi a franc is vagyok? Egy szánalmas csöves. Na meg persze gyilkos. De ez már annyira természetes, hogy el is elenyészik a sok "mi vagyok én" közt.
Az élet szánalmas, hasonlóan hozzám. Rövid és értéktelen. Én pedig még mindig itt vagyok... Vicces. Majdnem, hogy vicces. Vagy csak az átfagyás hozza ki ezt belőlem? Lenézek a földre, a talpam alatt folydogáló sovány pocsolyára, aminek szélét az esőcseppek verik. Ez az időjárás valójában gusztustalan, de már megszoktam.
Tulajdonképpen... nem mindig vagyok csöves. Olykor van hol aludnom, olykor az összegyűjtött - also anyámtól kapott - pénzből össze tudok spórolni néhány napra valami koszos motelben. És ha lehet, akkor inkább erre költök, mintsem kajára. Szinte mesterire fejlesztettem a kisboltok kirablását, és épp csak párszor kaptak már el... Még szerencse, hogy gyorsan futok, és mágus vagyok. Hatalmas, aranyvérű, büszke mágus... Kiröhögöm magam, a halk morajlás visszhangzik a belsőmben.
A zsebembe nyúlok, és kitapintom a dobozt. Azt az ázott, gyűrött dobozt, és merev, rideg ujjakkal nagy nehezen kihalászok belőle egy szál cigit. Úgy emelem az ajkamhoz, mintha ez lenne az éltető víz... és valahol az is. Reszket a kezem, miközben rágyújtok, de aztán ahogy beterít a füst, halkan felsóhajtok.
Oké.
Igazából most is van pénzem. Egy kevés... de épp gyűjtögetek. Vagyis várom anyám újabb baglyát, ami megint csak rohadt szánalmas. Nem neki kellene életben tartania... hiszen szerinte halott vagyok. Akár csak Benjamin szerint... Engem is darabokra szedett az az átok évekkel ezelőtt, mint őket.
Darabokra szedte őket az átkom...
Lassú mozdulattal elemelem számtól a szálat, hogy kiengedjem a füstöt számból és így sóhajtsak is egy kicsit. Vajon anyám mit gondolhat? Persze, a leveleit valaki mindig elveszi, a baglya üres csőrrel tér vissza. De az akárki lehet. Akárki, aki csak megérzi a pénz szagát, aki csak kicsit is hasonlít rám. Hogy a tökömbe talál meg az a kibaszott madár? Hiszen ha érzi is... akkor sem tudhatja, hogy hol vagyok. Én magam sem tudom.
Félig hunyorogva végignézek az utcán. Igazából már rég feladtam, hogy számon tartsam, hova megyek és meddig. Csak visz az ár. Nagy-Britannia kibaszott mocskának az árja.
Szóval, gyűjtögetek. Igen. Mert hamarosan kelleni fog a hely. Egy kis kényelem... Mert közel járok. És nem fogok az utcán aludni, miután meggyilkoltam. Miután apró kis darabokra szeltem a kibaszott testét... Érzem a kegyetlen bosszú fémes ízét számban, ahogy elképzelem magam előtt Feryll magas, sápadt alakját. És érzem, ahogy még a gondolatra is lüktetni kezd a csuklóm. Tőle tanultam meg a legtöbb fekete átkot, amelyet tudok. És tőle nyeltem be a legtöbbet is.
Végeredményben ez is a terv része. A fájdalmas, hosszas része... hogy elhitettem vele, tehetetlen vagyok vele szemben. Hogy bár a csatlósait már kivéreztettem, vele nem tudok elbánni. És hagyom, hogy lyukat égessen a bőrömbe... hagytam. De mostmár vége van. Eljött az én időm. És a tervem végre kibaszottul beteljesedik... a kártyák pedig visszakerülnek az én kezembe.
Hogy azután mit fogok csinálni? Valószínűleg valami lehetetlen mód bebaszok. Mégis, valamiért úgy várom a pillanatot, mint kölyök a karácsonyt... nekem az lesz a karácsonyom.
Mélyet szívok a szálból, lehunyom a szememet néhány csendes pillanatra... és hirtelen valaki rámborul. Hangosan felmordulok, ahogy félig agyonnyom, és még a cigaretta vége is megperzseli kezemet.
- Takarodj már! - morgok, és meg se nézem magamnak, ki az, csak megpróbálom lelökni magamról. Fel se nézek, csak... Merlin faszára, mi ez a szag?! Ki a tököm ez, valami élőhalott?
Fintorogva pillantok utána, ahogy lemászik rólam, és kicsit arrébb letelepedik, de rám se néz, mintha itt se lennék. Én voltam itt hamarabb, vajon tud róla? Ide és érzem azt a fémes, állott bűzt, amit áraszt... és ez vér. Biztos vagyok benne, mert túlságosan jól ismerem.
Viszont a sebem nem jelez, ez jó jel. Addig pedig nem félek. 
Felhúzott szemöldökkel méregetem tovább, amíg végre méltóztat idefordulni, addig pedig a cigarettát sem emelem vissza ajkaimhoz. Szóval lopott ruhák, hm? Érdekes. Igazából nem kell nagy lángésznek lenni hozzá - a haja és a feje piszkos, a ruháin viszont az esőn kívül semmi kellemetlenség nyomát nem látom.
Na, nem is én vagyok itt a szánalmas csöves.
- Milyen évet írunk? - szegezi nekem a kérdést, én meg képtelen vagyok leplezni, egy kicsit meglep. Mi az, hogy milyen év van? Ennyire még én sem vagyok hülye, bár az is igaz, talán anyám levele nélkül én sem tudnám pontosan. Rendben, talán csak drogos. Az egész sok dolgot megmagyarázna. Pláne ezt a már-már fájdalmasan nyúzott képet.
Halkan sóhajtok, és előre fordulok.
- Kétezret - válaszolok. A nagy ezredforduló, hm? Kibaszott különleges egy év, az biztos. Lassan visszaemelem a szálat ajkam közé. - Nem ártana letusolnod valahol. Bűzlesz. 
Aztán valami ostoba gondolatra csak mozdul a kezem, és a mellettem heverő fekete hátizsákom felé nyúlok. Résnyire cipzározom, és a kis lyukon bedugva a kezem előkutatom a mentolos rágógumi maradékát. Ez a cucc olykor életet ment, pláne, ha már két napja nem ettél. Ha rágsz, az agyad egy kicsit elhiszi azt, hogy igazából zabálsz. Kiveszem a rágót, és átpasszolom neki. Na mi van, Fraser, csak nem adományozó kedvedben vagy? Ez a saját hangom, a saját hangom szórakozik velem.
- Ettől nem lesz sokkal jobb, de valamivel talán elviselhetőbb lesz melletted heverni - közlöm.

[- Takarodj már! -]

☾ I'M F A D E D ☽

A i d e n F r a s e r

2-0-0-0-t-él-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

Hideg van. Utálom ezt, hogy semmi nélkül belerohantam a télbe. Utálom, hogy ennyire elbasztam az időt, de valahogy csak ki kellett tanulnom a lopást, azt, hogy némi ételt előszedjek. Igazából az elején olyan rohadtul tojtam az egészbe, hogy képes voltam az emberek... Pont az emberek elhajított szarát kikukázni, még kaja téren is. De bakker, némelyik szinte friss volt, és amikor megéreztem valahol, hogy hús van benne... Egyszerűen rávetettem magam. Mint valami rühes korcs.. Mondjuk ez igaz is. Egy kibaszott korcs, egy éhező dög vagyok. Igazából már meg sem visel a szemét, mármint emésztésileg, pedig egy ideig azt hittem, a Gödörben szétbaszódott a gyomrom. Mindegy is, arra az időre nem is akarok gondolni. Milyen ironikus nem? A nem létező emlékeimért szinte - de csak szinte, de legyünk elhamarkodottak - az életemet adnám. Viszont amikre emlékszem, azokra rá se bírok nézni. Mert túl eleven, és érzem a kínt, a gyötrő fájdalmakat. A lüktető hegeket, és már megint bevillan, és úgy érzem megint hánynom kell. Azoktól a lucskos, vértől áztetott emlékektől... És magamtól is.
Igazából furcsa érzés volt az Azkaban után látni az embereket. Furcsa, idegen, undorító, és émelyítő. És valahogy az, hogy szabad vagyok annyira nem tüzel fel. Mert nem élvezhetem ki, folyton résen kell lennem, minden irányba figyelnem kell, hogy mikor támad be megint egy kibaszott auror, nekem meg megint futni kell. Mert jelenleg pálca - meg valószínűleg varázstudás nélkül - nem igazán van más ötletem. Jó, néha kénytelen vagyok vele összeverekedni, és bár izmosnak izmos vagyok, de mégsem egy King Kong erejével bírok, emberként. És faszom se tudja, honnan szedem ezt a hasonlatot. Vannak dolgok, amik így totál random magától értetődően felbukkannak. Mint egy információ gyanánt. De ennyi, semmi nincsen mögöttük, csak marad a kín, a sok kérdés és az, hogy vajon... Az a cseszett sok vajon.
Ahogy megyek, egyre jobban sajog a lábam. Csak tudnám mi a szar baja van. Mert eltörni nem tört el. De túlságosan lefoglal az, hogy lehajtott fejjel kerüljem az emberek tekintetét. Az eső mindent elmos, tompábbak a szagok, halkabbak a hangok, és mindent beborít a víz, és így még nagyobbra ugrik a veszélyérzetem.  Mellesleg nincs bajom az esővel, néha egészen meghitt. Főleg amikor egy széttépett hulla mellett ébredek megint, mondjuk egy erdő közepén. Az egészet feldobja az, amikor már  a tetemmel beszélgetek. Bocs, kicsit félre sikerült a randi. De szép időnk van, nem?
De most faszom az esőbe. A kibaszott, hideg esőbe. És ez csak rosszabb lesz. Didergek, azt hiszem, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy összehúzva vonuljak a járdán. vagyis inkább vonszoljam magam. Igazából lényegtelen, hogy éppen milyen mozgást produkálok. Megerőltetem magam, hogy gondolkozzak. De nehéz jelenleg még egy mosott szarnak is több agyi kapacitása van, mint nekem. De nem hagyom, hogy a tél győzzön. Mert én túlélek. Mindent túlélek, mert erős vagyok. És ennek örömére kurvára elszáll az erőm.
Ami baj. Legyengülve kifejezetten szar lesz menekülni. De a telihold utáni nap mindig ilyen. És ekkor a legnagyobb a kockázata annak, hogy elkapnak. Nem nyugtat meg a tudat, hogy ez valami istenháta mögötti szaros város. Mindenhol ott vannak. De lehet ez csak paranoia. Minden esetre odavergődöm magam a kiszemelt helyhez.
- Takarodj már! - morran felém az pasas, mire én is visszamorgok valamit, de olyan régen nem szóltam semmihez, hogy kissé zavaros morgásra sikerül. Nem izgat. Nem izgat, csak hagyjon beleburkolózni abba a sok hiányba, amit jelenleg érzek. De igazából ahogy ráesem, pofán töröl a belőle áradó szag. Betakarja a halál szaga. Remek két elkúrt életű csöves fickó egymás mellett. A halál szagán kívül semmi sem ismerős... Bár ezt necces lenne kijelenteni ebben az állapotban.
Összeráncolt szemöldökkel méregetem, és azt lattolgatom, hogy vajon mikor esik nekem. Mikor ismer fel, és fúj riadót. De nem történik semmi, csak bámuljuk egymás fejét. Igazából a többi illatot, ami körbelengi, kizárom. Bár a cigi tömény füstje csíp... Mert így is megnehezíti az eső a dolgom. Valamivel jobb bőrben van, mint én. De a tekintete pont olyan leharcolt és üres, és azzal a tompa vibráló fénnyel ég, ahogy talán az enyém is.
- Kétezret - Erre csak pislogok egy laposat. Szóval kétezer. Ezek szerint öt évet gubbasztottam az Azkabanban. És tessék, ennyi. Ennyi vagyok, dátumok és számok közzé szorult nyomorult. De nem tudom felmérni, hogy most akkor ez az öt év sok idő-e, vagy sem. Az idő máshogy teli számomra. Ciklikus. Csak eltűnik a hold az égről, és újra látom. Egyre kerekedik és egyre fogy. Az idő pedig csak folyik, elfolyik a kezemből. De azért egy kicsit megdöbbent. Vajon mikortól kezdett beburkolni a teljes homály, és mennyi év tűnt el a süllyesztőben? A gondolat pedig megint szétcincál.
- Az úgy fasza... - köszörülöm meg a torkom, és megnyalom a kiszáradt számat. Eltöprengek vajon mikről maradtam le. De csak egy picit. Nem nagyon érdekel.
- Nem ártana letusolnod valahol. Bűzlesz.
- Te is - Bűzlünk a haláltól. Megvonom meg a vállamat, miközben összeránclom az orromat. Csak egy kis vér, egy kis hullaszag, ki tudja hány ember életének a lenyomata szövődött bele előző éjszaka a bőröm alá. Legközelebb az esőt lehetőleg szappannal és samponnal kérem. Hallom, ahogy matat valamit a táskájában aztán elém tol valamit, amit elsőre fel sem ismerek. Mármint ismerem a rágót, csak ép állapotban nem láttam még, csak mindenhez odanyomva. És azért más ember kiköpött rágóját rágni... na nem, akkor inkább levetem magam a tetőről.
- Ettől nem lesz sokkal jobb, de valamivel talán elviselhetőbb lesz melletted heverni - Fura fejet vághatok, és először vonakodom elfogadni. De aztán csak elveszem tőle, és bekapom a rágót.
- Jah, még a végén elüldözlek a bűzömmel, és elszalasztanád a remek társaságomat - dünnyögöm erősen ironizálva és megforgatom a szemem. Nem tudom, hogy mióta vagyok ilyen rohadt ironikus alkat. Vagy hogy mindig is ilyen voltam-e, de körülbelül ez tölti ki az egész lényemet. -  Lehetne hús ízű is ebből - teszem hozzá hümmögve,miközben a mentolos rágón nyammogom. Aztán félredöntöm a fejemet és az utca két pontját figyelem. Az előttünk elhaladó emberek, akikkel összetalálkozik a tekintetem nagy ívben elkerülik a helyet ahol ülünk. Lehet kicsit agresszíven meredek rájuk...

[are you alive or just existing?]

are you alive
or just existing?


2000. november vége
style

A hideg kőfalnak vetett háttal figyelem a járókelőket, ahogy mindenki esernyővel a kezében szaladgál, vagy pedig megázik. Igazából magam sem tudom, melyik városban vagyok. Innen tudom, hogy anya madara nem a gondolataimban olvas - hiszen az akkor is megtalál, amikor nekem tippem sincs a lokációmról. Pont, mint most. De már nem is nagyon érdekel, hova keveredek. Egy várost kerülök, és mi... Kettőt. Kettőt, és minden más lényegtelen.
Ahogy az esernyővel siető, sáros pocsolyákban gázoló embereket nézem, akaratlanul is kiéleződik szemeim előtt Hope alakja. Ahogy a háztömb ajtajához igyekszik, a tető alá érve pedig az esernyőjével küzd. Ahogy megáll és méreget engem azokkal a furcsa árnyalatú szemekkel, aztán egyszercsak behív magához. Én meg megyek utána. Ahelyett, hogy elzavarnám. Mert megbolondulok. És ez az őrület most egészen más, mint azon a napon, most... egyszerűen vonz a meleg, a kényelem, az illata. És az sem jut eszembe, hogy veszélybe sodorhatom ezzel. Mindenkit kibaszottul veszélybe sodrok a jelenlétemmel. Pedig milyen kibaszottul elhittem magamról mindent, mikor először a karomra nyomták ezt a kibaszott heget! Mintha érne bármit, mintha el feltöltene. De inkább volt ez drog - olyan, amiről ha egyszer lejössz, darabokra, apró cafatokra szed.
Lebiccentek a bal csuklóm felé, és miközben ujjaim közt gyűrögetem a cigaretta ázott szárát, kicsit felgyűröm a vékony kabátom ujját. Figyelem azokat a pirosas, mély hegeket, amelyek szabálytalan csíkokban terülnek el a karomon, aztán halk sóhajjal visszatuszakolom az anyagot a sebek felé, és hátrabiccentem a fejem. A pálcám szinte lüktet a zsebemben, mintha csak azt mondaná: pontosan, én tettem, és akármikor újra készenállok szaggatni! Olyan, mint valami nyughatatlan kölyök, de ez folyton csak ölni és ölni akar. Valószínűleg én tehetek róla, elég rossz korszakomban került hozzám, azt hiszem.
Aztán egyszer csak rámzuhan valami istenverte balfasz. Komolyan, ennyire azért nem szűk ez a kibaszott utca, hogy ne tudjon egy másik sarkot választani magának! Ez a védett, rendkívül kényelmes és luxus kis sarkot én találtam, és nem szeretek osztozkodni. Viszont akárki is ez, úgy tűnik, nem akar odébb menni. Az ég felé emeletem a tekintetem, de aztán annyiban hagyom - igazából nem vagyok valami verekedős és heves típus. Az Benjamin feladata. Ő az, aki gondolkodás nélkül nekimegy valakinek, aki csak nem szimpatikus. Az én vérmérsékletem ennél jóval hidegebb. hogy is lehetünk mi ikrek? Vagy lehettünk. Fogalmam sincs, most is annak nevezném-e magunkat.
A fickóból vér és halálszag árad. Gusztustalan. Meg persze koszos. De nem az én dolgom, hogy ítélkezzek. Végtére is, én is az esőben kuporgok egy hideg épület falánál tető és kaja nélkül - nem vagyok jobb. Viszont épp vérben sem fürdök. Lebiccentek a földre, és figyelem, ahogy a sekély, gyenge kis pocsolyát elszínezi a vörös, ami a mellém huppantból folyik.
- Te is.
Megvonom a vállamat.
- Nem én vérzek - mutatok rá a következő tényre, aztán visszapillantok előre. Az utca egyre csak elcsendesedik, a járókelők is inkább messzebb húzódnak, mintha csak fertőzőek lennénk. De már megszoktam ezt. Nem lep meg. Valószínűleg attól félnek, hogy ha elmennek mellettünk, elkapom a bokájukat és beteg vigyorral pénzért, kajáért vagy cigiért könyörgök. Ha pedig nemet mond, megkéselem. Nem is rossz... Biztos nem unatkoznék ennyit, és még pénzem is lenne. Mégis csak a gondolataimba merülve heverek itt, és gazából el se tudom képzelni, hogy akármelyiket is megfenyegessem - amíg nem ad rá okot, természetesen. Nem mondom, hogy nem vagyok kegyetlen, csak azt, hogy nem mindig.
- Jah, még a végén elüldözlek a bűzömmel, és elszalasztanád a remek társaságomat - dumál a csávó, miközben bekapja a rágót, én pedig visszadugom annak kis csomagját a táskámba, és felvonom a szemöldökömet. Ó, szóval barátkozunk? -  Lehetne hús ízű is ebből.
Kétkedő arccal pillantok rá, fejemet a falnak vetve. Hús ízű, vérszag... A csávóval valami nem teljesen oké, de én továbbra sem alkotok véleményt.
- Hús ízű? - kérdezek vissza. Persze, én is éhes vagyok, de azért ennyire nem. Mellesleg mágiával általában meg tudok oldani egy-két kajálást, ha már lopni nincs kedvem. Kreatívnak kell lenni. a mágiára vonatkozó törvények pedig kit érdekelnek? Nem azt, akiről a világ évek óta lófaszt sem tud.
Inkább visszapillantok előre, mielőtt újra számhoz emelném a csikket. Szívok belőle egy utolsót, aztán egy közeli pocsolyába lököm, és meg is taposom talpammal.
- Szar nap, hm? - érdeklődök csak úgy, csevegőn. Ha már letolta magát mellém, akkor legalább szórakozzunk egy kicsit, nem? Persze ez sok opció híján kimerül a beszélgetésben, de az is jobb, mint a semmi. Fogalmam sincs, mikor kommunikáltam hosszabban is valakivel. - Aiden vagyok.
Aiden... Olyan idegenül hangzik. Hope kivételével mindenkinek Jamesként mutatkoztam be, pedig igazából az az idegen. Én nem vagyok James. A bennem lapuló gyilkos... az is Aiden. James pedig csak egy bűnbak.

[- Nem én vérzek -]

☾ I'M F A D E D ☽

A i d e n F r a s e r

2-0-0-0-t-él-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

Kezdem érezni a hideget. Ahogy a bőröm alá kúszik, a víz jeges érintését, ahogy szinte felhasítana, pedig csak most kaptam magamra ezt a szaros göncöt. De igazából ehhez baromira nem vagyok hozzászokva. Az esőhöz, a hideghez, a fázáshoz, bármihez, ami ehhez az élő, lüktető, pulzáló közeghez tartozik. Nem, én nem illek bele ebbe a képbe. Mert egy élőhalott vagyok, akiben ott lángol az az elviselhetetlen dühöngő őrület és a harag. Az a kibaszott harag, ami úgy isten igazából gyűlöl mindent... mindent ami megakadályozza abban, hogy szabad legyen. De ez van, egy ketrecbe zárt állat kapott rá a gyilkolás ízére amikor kiengedték terepre. Egy ketrecbe zárt állat suabadult el abba az illúzióba ringatva, hogy tényleg szabad, hogy tényleg ő diktál. De nem, kurvára nem. Mert az iramot a háttérből nyomatta T mocskos szaga, és aztán be is zárt. Akit a szabadság hamis ízén nevelnek a vasrácsok mögött, az talán érthető miért akar annyira kirobbanni belőlem. Irányítani, tombolni, olthatatlan, kiengesztelhetetlen dühvel ölni ölni és ölni. És néha úgy érzem nincs már erőm visszafogni. Olyan kényelmes lenne kiengedi magamból, és hagyni hadd sodorjon a gyilkolás őrjítő mámora. De nem... Valami mélyről jövő ösztönszerű erő mindig visszakényszeríti a kezembe a gyeplőt. És csak némán vérző szájjal tűröm a dühöngő farkas lángoló karmait, ahogy a belsőmet tépi szarrá. És mér nem is reménykedem abban, hogy ennek valaha is vége lesz. Nem, ennek sosem lesz vége. A sápadt hold fátyolos erejének sose lesz vége. Én pedig minden egyes ilyen alkalommal egy kicsit mégjobban meghalok. De talán meg is halnék, ha nem akarnám megölni azt aki tönkretett mindent.
De pálca nélkül kurva nehéz. Képtelenség úgy rendesen gyűjtögetni, hogy aztán széttépődik minden teliholdkor rajtad  a ruha és talán a világ másik végén hagyod a cuccodat, mindenedet, amit összekapartál, és ott állsz csupaszon a semmi közepén, és megint kezdhetsz mindent előröl. A kurva életbe, hogy ilyen baszott körülményes minden. Kell egy cseszett pálca.
Ahogy az életet, a holdat, a fenevadat, saját magamat és a világom szidom, már ott gubbasztok egy másik alak mellett. Igazából magam is meglepem, hogy nem kergetem el, pedig szarok ezekre a hülye területfoglalós dolgokba. De túl sok energia... És nem is tudom, csak furán fura érzés olyan mellett gubbasztani, aki hasonlóan nyomi, mint én. De persze alig lehet kettőnk között bármilyen hasonlóság. Ő ember, én meg farkas vagyok. És ezzel minden egyebet el is magyaráztam. Igazából nem nagyon jut el a tudatomig, hogy nagyobb gebasz van a kelleténél, mint amilyennek eredetileg gondolom. Mert talán a sokk, talán a sok más tompa sajgás elnyomja a többi fájdalmat... De fel sem tűnik először, hogy a lábam vérzik, és már át is áztatja a nadrágom szárát, egészen addig, míg a mellettem lévő gyerek rá nem mutat.
- Nem én vérzek - erre csak úgy puszta kíváncsiságból is kibaszott lassú, átfagyott mozdulattal, sajgó tagokkal lenyúlok a nadrágomig. Minden porcikámba még belesajdul minden egyéb ütés meg utóhatás, mert miért ne most kezdenének el megint bulizni a fájdalom receptoraim... Más szétbassza az agyát az éjszakai bulikon, nekem peg elég egy telihold és máris megvan majdnem ugyan az a részeges, delíriumos érzés. És még a hányinger is tökéletesen passzol, mert megint úgy érzem a gyomromban kavargó véres szar ki akar ismét törni. De nem. Beleharapok a szám belsejébe és nyelek egy nagyot. Másnaposság vérfarkas módra. Csak a hold kell hozzá, és még olcsó is!
Felhúzom a nadrágom szárát a térdemig, és olyan elismerő hümmögésel mérem végig a heget, egy olyan: ezt meg hogy a faszba hoztuk össze hangsújjal. Aztán csak megvonom a vállam, és visszaengedem a nadrágomat.
- Majd begyógyul. - Mert leszarom, egy sebbel több, vagy kevesebb... Majd csak összeforr, vagy valami. És megint itt az a hülye érzés, hogy kurvára kellene egy pálca. De bakker egyáltalán milyen varázslatokat ismerek? Ez a kérdés már megint egyenesen kétségbe ejt. És ahogy a szemem dörzsölgetve agyalok rajtuk csak olyan rohadt egyszerűek jutnak eszembe, amik nem hogy védekezésre nem használhatók, de még egy lepkének se tudnék velük ártani. Kurva jó, mégis mikor kerültem én abba a rohadt szobába?
Látom rajta, hogy furán vizslat de én már megszoktam ezt azt hiszem. Nem mintha öt év alatt annyira sok ember fejét bámultam volna abban a kibaszott cellában, de igazából teszek az emberek véleményére. Selejt vagyok, valami olyan lény, akiről lerí, hogy nem százas. És igazuk is van. Minek is ellenkezzek ezekkel a tekintetekkel? Tudom, hogy vágóhídra való dög vagyok.
- Szar nap, hm? - kérdezi, mire lassan kezdem összekapargatni megint a gondolataimat és szóra bírni magam. Rohadt nehézkesen megy, de ezt igyekszem leplezni. Végül is öt évig biztos nem szólaltam meg. Meg előtte ki tudja meddig nem. Az e meglepő, hogy mégis tudok beszélni. És ez tényleg cseszettül meglepő. Meg az is, hogy egy emberrel teszem. És valahogy furán nem idegesít ez az egész. Pedig még mindig gyűlölöm mind a falka mind a társaság dolgot. De lehet ez ilyen két magányos farkas kijön egymással szitu. Franc se tudja. De ha már itt ülök, adok egy esélyt annak, hogy egy rövid időre embernek érezzem magam.
- De még mennyire. De volt már rosszabb is asszem - dünnyögöm. Végül is a telihold után már csak jobb lehet nem? - Legalább a tiéd jobb? - kérdezem vissza némi töprengés után. Valahogy így kell kommunikálni asszem. Nem t'om, csak a szürkében gázolva tapogatózom, majd hunyorogva felpillantok az utcára.
- Aiden vagyok.
Nem is tudom meddig, de elnémulok. Mert hirtelen nem emlékszem. Nem emlékszem a saját nevemre, és ez annyira kétségbe ejt, a farkasom meg szabályosan őrjöng, hogy majdhogynem a West gördül a számra. De tudom, hogy azzal csak hasba szúrnám magam. Mellesleg az csak a megkreált gyilkos neve. És most éppen nem az vagyok. Csak egy elbaszott életű csöves srác, egy másik mellett. Lehunyom a szemem, majd szinte kettévág a hangja. Kat hangja. Annak a lánynak a hangja, akit meggyilkoltam.
- Sean - szólalok meg aztán, de szinte az én hangom elnyomja az övé. És ettől feláll a szőr a tarkómon, és ezt a farkas is érzi. És szinte reflexszerűen borzolom meg és simítom hátra a hajamat, mintha csak a felborzolt szőrömet akarnám visszasimítani. Még mindig előttem lebeg az arca. Olyan nyugodt békés halottat én még nem láttam. És nem fér a fejembe miért volt olyan... Mintha csak tisztában lett volna... Tisztában lett volna azzal hogy vérfarkas vagyok... és hogy meg fogom ölni...
Ám mielőtt belemerülnék a teljes öngyűlölet fekete mocsarába felkapom a fejem, és oldalra billentve fülelni kezdek.
Kurva eső...

[are you alive or just existing?]

are you alive
or just existing?


2000. november vége
style

Milyen idilli pillanatok születhetnek abból, hogy valaki ránkborul a mocskos utca kellős közepén, nem? Talán nem is kifejezetten bánom az interakciót, minden porcikámat átjárta a dermesztő hideg, és már az ujjaimat megmozdítani is tűéles fájdalom kíséri. Meg zsibbadás, de e kettő lassan összekeveredik, valami furcsa egyveleggé, ami csontjaimig itta magát. Persze örülhettem, hogy ebben a pillanatban a hideg volt a legnagyobb bajom. A testem különben egészen egyben volt. Úgy, ahogy kellett is neki... Nem léphettem Feryll elé teljesen leharcoltan, kellett a kiállás, és az erő, még akkor is, ha ez csak egy olcsó látszat. De legalább egész könnyen megkreálom, ha a céljaimról van szó.
Figyelem a vörös csíkot, amelyet a fickó hagy magából az utcán összegyűlt esővízben, és a falnak biccentem a fejemet. Egy könnyed intéssel összeforraszthatnám neki pálcámmal, de persze nem vagyok ostoba, hogy ezt tegyem. Na meg, ezt a rohadékot ismerve még lerobbantaná a helyéről a lábát, ha kicsit is megremeg a kezem.
- Majd begyógyul. - Láthatóan tökéletesen hozzá van szokva a fájdalomhoz és a hegekhez. Ebben hasonlítunk. Engem sem ránt már meg a látványuk, ezek csak hegek a páncélon, amelyek úgysem érnek el a lelkemig... hisz olyan nincsen. Azt már nagyon régen kifüstölték onnan, hogy már csak fekete, végeláthatatlan füst gomolyog odabent.
Aztán nem is tudom, milyen felindíttatásból, de beszélgetést kezdeményezek. Egy fokkal bemérhetőbbnek tűnik, mint néhány szétcsúszott csöves, akikkel összetalálkozok az útszéleken ilyen-olyan városokban. Persze az Londonban volt a legrosszabb, de a régi, kopottas emlékeimet nem túl nehéz felülmúlni.
- De még mennyire. De volt már rosszabb is asszem. - Halványan biccentek a szavaira. Igazából az is meglep, hogy egyáltalán válaszol. - Legalább a tiéd jobb?
Megrántom a vállamat. A csuklómon lüktetnek a pálcám okozta hegek, a testemen a régen benyelt átkok lenyomatai, de még a szemem is, amely elszürkült valami belecsattant varázslattól, és amit egy muglinak valóban egész nehezen tudnék bemagyarázni, pláne, hogy igazából valamennyire még látok is vele. A másik valamivel jobb, kontaktlencsével pedig majdnem nagyszerű. Persze itt-ott még beférkőzik a homály, de már ez is sokkalta jobb annál, mint hogy egybefolynak a házak és az emberek az utcával meg az éggel.
Hamis kis félmosolyt engedek az arcomra szökni, és felbiccentve a szürke, esős ég felé vizslatom azt. Kiélvezem azokat a részleteket, amiket látok.
- Hmmm... tekintve, hogy élek, azt hiszem, hogy ez határozottan egy jó nap - felelem, és talán nem is sejti a szarkasztikusnak tűnő szavaim mögött az igazság élét. Ma nem állítottak be elém a halálfalók, hogy darabokra szedjenek a hűtlenségemért, így ez a nap valóban nem rossz. Persze lehetne rossz. Ha lenne felettem rendes tető, és ha nem éheznék. Egy ágyat sem kifejezetten vetnék meg. De ez van, a mai nap így alakul... És egy pillanatra még a létezés is egészen értékelhetőnek tűnik, miközben alapesetben nem is értem, miért lélegzek még mindig. De persze az önsajnálat egy lerágott csont, amikor évekig egyedül vagy. Amikor viszont már válaszolsz magadnak, az valóban aggodalomra adhat okot.
Ahogy kimondom a nevemet, mindketten elnémulunk pár pillanatra. Én azért, mert még mindig furán cseng ez a számból a James után. Ő pedig? Ki tudja. Ma épp nem olyan passzban vagyok, hogy belelássak az emberek fejébe. Sokkal inkább elnyom a fáradtság, az éhség a hideg édeshármasa.
- Sean. - Biccentek egyet felé, ahogy bemutatkozik, aztán nézem, ahogy felfigyel valamire, de nem lehet túlságosan fontos. Arra jelezne a csuklóm, és amíg a jelkép nem sajdul bele, addig én mozdulatlan vagyok. Legalábbis egy ideig, aztán ismét előhúzom a cigarettás dobozt, mert jelenleg ez az egyetlen, ami kicsit is fel tud melengetni.
- Nagyon örülök, Sean... Az indoka, hogy miért heversz itt mellettem véresen, lopott ruhákban, túl személyes? Csak mert akkor cseveghetünk az időjárásról is. - Mi a fene ütött belém? Alapjáraton nem vagyok beszédes, de talán az emberben néha túlságosan felgyűl a magány, olyannyira, hogy valamerre mozdulni akarjon. Akármerre. És jelen esetben ez most egy kis jelentéktelen csevegés. A számba dugom a szál cigarettát, és közben vetek rá egy szórakozott pillantást az előbbi szavaim nyomán. Na, nem mintha kíváncsiskodni akarnék... talán csak várom, hogy lenyűgözzenek.

[- Hmmm... tekintve, hogy élek, azt hiszem, hogy ez határozottan egy jó nap -]

☾ I'M F A D E D ☽

A i d e n F r a s e r

2-0-0-0-t-él-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

A hideg eső es a hűvös fel-felcsapó szél mar fel sem tűnik. Pedig6ha azt vesszük ez az első telem... Ki tudja mióta. Gőzöm sincs, és ez teljesen lelomboz. Valahogy csak túl kell élnem, ha meg akarom ölni azt a rohadékot. Faszom se tudja, hogy hova fúrta be magát az a féreg, de előásom, még ha mind a tíz körmöm is beszakad közben. Sokszor felidézem azt a bűzös szagát, hogy véletlenül se feletjsem el.  És már tökéletesen tudom hogy mit fogok vele tenni. A gondolatra a bennem lévő farkas elégedetten elvigyorodik, miközben meg mindig jóllakottan dőzsöl bennem az előző éjszakai vadászat miatt. Francba vele is. Annyira kibaszottul gyűlölöm. Hogy ott van, hogy figyel. És robbanhat. Akármikor robbanhat és megint mindenkit megöl.
- Hmmm... tekintve, hogy élek, azt hiszem, hogy ez határozottan egy jó nap - mondja a csávó, mire csak halványan biccentek egyet. Legalább van valaminek jó oldala is, nem? Bár en annyira nem örülök hogy élek. Sőt faszom se tudja miért élek meg mindig. De képtelen vagyok megdögleni. Se en se a bennem szunnyadó farkas. És nevezhetném ezt eletösztönnek, de... De valami más miatt is. Van valami más is ami miatt képtelen vagyok feladni, és ez is amögött a kurva köd mögött rejlik. Kedvem lenne megölni valakit idegességemben, de szerencsére ezt a farkasom már megtette előző éjszaka. Bár az áldozatnak nem éppen szerencse. De ki nem szarja le.
A kézfejemmel megdörzsölöm a szememet, ahogy a hulló esőcseppek megtörik a város komor neonfényeit. Nem nézek fel az égre, talán azóta gyűlölöm azt kémlelni amióta farkas vagyok. Vagy amióta elvettek tőlem mindent. Bámulom a jarókelőket miközben egy másik sráccal dumálok. Beszarok magamon, de franc se tudja tényleg mióta nem szóltam senkihez. Még mindig sajog a csontom, a gyomromban örülten keringőzik az esti vadászat undorító maradéka, és mar annak a tudatától sem vagyok rosszul, hogy mi is lehet benne. Inkább csak foghegyről odavetem a szörnynek, hogy igazán lehetne emberre vega. Azért a normál húsról képtelen lennék lemondani, de most csak valami fura rágón nyammogok.
A mellettem ülő srácra lesek, és elgondolkodom, ő vajon milyen elbaszott dolog miatt kuporog itt mellettem, mint valami szarrá ázott macska. Halkan kifújom a levegőt és nézem, ahogy az gomolyogva tovakúszik, mintha dohányfüst lenne.
- Nagyon örülök, Sean... Az indoka, hogy miért heversz itt mellettem véresen, lopott ruhákban, túl személyes? Csak mert akkor cseveghetünk az időjárásról is - erre felhorkanok, és megersztek egy fáradt félmosolyt. Miközben egyre jobban hallgatózom, mert valami ruhadtul zavar. Mázlista seggfej, eltakarja előlem az eső. Álmos mozdulattal megborzolom a hajam, miközben szinte gondolkodás nélkül válaszolok. Persze csak óvatosan, hiszen lehet hogy ez a gyerek itt mellettem csak egy mugli. Nincs külön varázsló meg mugli szag.
- Az egésznek az a sápadt képű kurva az oka - morgom aztán. Ki nem állhatom azt a nyűves holdat. De úgy tényleg. Még hogy szép. Csak hízik hogy újra megmérgezzen. Hogy újra bevonjon abba a delíriumos ezüstös álomba, hogy aztán újra kicsináljak valakit, miközben ő odafent gyönyörködik az eredményben. Ha mugli csak valami kurvának hiszi, de lehet varázsló is és akkor biztos leesik neki, ha nem olyan hülye mint a legtöbb. - De úgy tűnik nem csak az én hobbim harci tetkókat gyűjteni - vonom meg a vállam, miközben a pulcsi ujjábol elovillanó mely vágásra célzom.  Igazából nem sok látszik belőle, de nem egy kis karcolás. Amíg a választ várom megint összehúzott szemöldökkel kémlelem az utcát, miközben a farkas is ugrásra készül bennem.
És aztán élénk lép két sötét köpenyes alak, én pedig maganba szidok mindent ami él és mozog. Meg olyat is aki nem. Nem esek pánikba, és megőrzöm a nyugalmam. Egy farkas mindig higgadt vadász. Higgadt és kegyetlen. Egyelőre nem nézek fel rájuk, de a szagáról felismem az egyiket.
- A francba itt van - szólal meg az egyik. Fiatal és tapasztalatlan szinte hallom a hangjában a pánikot. Ezt pedig kurvára élvezem. - Bocs kölyök veled nincs dolgunk... Csak ezzel. Állj fel! - mondja gondolom az utolsó mondatot nekem célozva de én nem mozdulok. Mert kívárom a pillanatot. A tökéletes pillanatot. Kicsit sajnálom hogy ez a baráti csevely végét jelenti. Rohadt aurorok.
- komolyan gondoltad, hogy megérti amit mondasz? Itt húzod az időt feleslegesen- csattan fel az ismerős hang, mire bosszúszomjasan morog bennem a farkas. Hát persze, elhitték hogy elfelejtetem a beszédet. Úgy tűnik az azkabanban nem ismerték a Száll a kakukk a fészkére filmet. Bár én sem tudom miért ismerem és miért tudom minden részletét a filmnek holott a saját életemből nem maradt semmi. Lassan kifújom a levegőt és felallok.
- Rég nem láttalak O'Brian - mondom lusta vigyorral a számom mire hátrál a fiatalabb. De jól teszi igazából én mindig kozveszelyes vagyok. Főleg az aurorokra. Egy bics haver pillantást vetek még Aiden felé, majd az idős szakállas aurorra nézek aki dobbenten mér végig. - Jöttél, hogy megint elkapj? Pedig egész hozzászoktam a kinti levegőhöz... És persze máshoz is - mondom gonoszul vigyorogva. Ő pedig nekem támad es betaszit a mellettük lévő sikatorba, hogy a mugliktól távol legyünk, míg a másik Aiden mellett marad, mintha attól félne hogy a társam. Idióta aurorok. A sikator bűze facsarja valami kegyetlen mód az orromat, miközben nekicsapódom a falnak,majd a következő pillanatban már csapódik is a gyomromnak egy varázslat mire felnyögök.
- Az Azkabanban fogsz elrohadni - fújtat, mire feltápászkodm és megropogtatom az ujjaim. Kurva életbe hogy nincs pálcám. Remélem legalább Aident ebből kihagyja az a balfasz kint. Kicsit kellemetlen lenne, ha miattam ő is bekerülne az Azkabanban. Bár legalább lenne kivel sakkozni. Majd a telihold után a belső szervei tökéletesek lennének sakkfigurának...

[are you alive or just existing?]

are you alive
or just existing?


2000. november vége
style

Az utca rideg bűze egy idő után olyan természetessé válik. Megszokottá. Emlékszem kölyökkorom lesajnáló, undorodó pillantásaira, amelyeket az utca szélén heverő, érmékért remegő szegények felé vetettem, akik szakadtan és koszosan hevertek ott, tehetetlennek és elveszettnek tűnve., Anyám megtanított, hogy az ilyen emberekhez nem megyünk közel. Megtartjuk a távolságot, és pénzt is csak akkor adunk, ha tényleg nincs más lehetőség. Persze anyám nem volt rosszindulatú. Ő sokkal inkább félt... féltett minket, engem, Benjamint, a hercegnőnket... azt a kék szemű kis angyalt, akinek az emlékébe vaskosan megszorongatja valami a szívemet.
És apát. Apát is annyira féltette, pedig ő tudott vigyázni magára.
Már-már hihetetlen és nevetséges a gondolat, hogy most mégis halott, ráadásul a vére az én ujjbegyeimre szárat rá.
- Az egésznek az a sápadt képű kurva az oka. - Félszemmel biccentek a mellettem heverő felé, és ezúttal alaposabban is felmérem a vonásait és a kisugárzását. Egész jó emberismerőnek mondanám magam, az unalmas óráimban ugyanis általában a járókelőket tanulmányozom, figyelem, és ha úgy találom, azt is elképzelem, hogy tudnám a leggyorsabban leszerelni, ha esetleg támadni kezdene. Sápadt képű kurva... egy kis csend után pillantok fel az ég szürkés homálya felé, de épp csak néhány másodpercig figyelem. Létezne, hogy varázsló? Ebből a fél szóból nem kellene egyből erre gondolnom, mégis felbukkan a fejemben a lehetőség. Egy kicsivel idősebbnek látom magamnál, mégsem rémlik, hogy találkoztam volna ezzel az arccal a Roxfortban töltött öt évem alatt, még ha futólag is. -De úgy tűnik nem csak az én hobbim harci tetkókat gyűjteni.
Követem a pillantását a pulóver alól kikandikáló mély vágatok felé, és visszafogok egy sóhajt. Fasza... Mindenesetre nem rángatom egyből lejjebb az anyagot, hanem kivárok egy kis időt, és inkább addig újra hátradőlök. Erre meg azért végigsajog néhány átok a hátamon.
- Az embernek néha a legnagyobb ellensége a saját pálcája - válaszolom aztán, ahogy lejjebb igazítom a ruha ujját, és vetek felé sejtelmes kis mosolyt. A labda hasonlóan magas, mint nála az előbb - ha varázsló, érteni fogja. Ha mugli, azt hiheti, a farkamról és valami nőről beszélek, aki megbolondított és tönkretett.
És ha már itt dobáljuk egymásnak ezeket a kétértelmű megjegyzéseket a mágiáról, hirtelen felsejlik az utcán pár sötét alak... Nekem pedig a látványuktól is megáll egy pillanatra a szívem, akármennyire is tiltakozom az átsuhanó rémület ellen.
Látom a szemeim előtt a Minisztériumot. Anya és Benjamin arcát, a szemükben ülő kibogarászhatatlan, mély csalódottságot és szomorúságot. Talán még a döbbenetet is. Hol a kibaszott francban voltál, Aiden? Hiába anya baglyai, tudom, hogy nekik azt kellene hinniük, én is halott vagyok. És reménykedem, azt is hiszik. Nincs még itt az ideje ezt leleplezni. Nincs itt az ideje, hogy elkapjanak és a fejesek elé állítsanak a bűneimért... a fenébe is, én nem adom magam oda, amíg Feryll él, lélegzik, és mozog.
A kezem a hátizsákom felé lendül, mintha hirtelen az adrenalin felolvasztaná a jeget az ereimben. Azonban, ahogy kihúzom a cipzárt, az auror közel érve nem is felém, hanem Sean felé lendül.
- Bocs kölyök veled nincs dolgunk... Csak ezzel. Állj fel! - Már bocs, de mivan? Sean felé pillantok, aki mintha meg se hallaná a szavakat. Én pedig hirtelen nem értek semmit... ami rohadtul irritáló érzés.
Mi lehet olyan fincsi ügy, hogy még a pszichopata családgyilkost is figyelmen kívül hagyják?
- Rég nem láttalak O'Brian - reagál végre Sean, ahogy végre felpattan, én viszont veszteg maradok. Idióta azért nem vagyok, hogy leleplezzem magamat... Egyelőre. - Jöttél, hogy megint elkapj? Pedig egész hozzászoktam a kinti levegőhöz... És persze máshoz is.
Az auror Seannak feszül, én pedig kivárom azt a pillanatot, ahogy a sikátor felé taszítja, de közben azért talpraugrok. Micsoda nap! Nem számítottam ilyen fordulatra akkor, amikor rámborult, így azonban hirtelen az egész szituáció csak egyre érdekesebb lesz. Kinti levegő, hm? Micsoda emberekkel nem lehet összefutni csupán egy nevenincs város koszos utcáján!
Felkapom a táskámat, és ahogy egy halk mozdulattal követem őket a sikátorba, előhúzom a galagonyapálcát. Az érintésére a fájdalom belehasít a csuklómba, ez azt hiszem sosem lesz jobb, a nyomok, amiket okozott, egészen beleégtek mindkettőnkbe. Mégsem érezném, hogy megbánta... Ahogy a kezembe veszem, erőtől lüktet, amihez össze kell szednem a fejemet, hogy képes legyem visszatartani. Az elmémet tisztán kell tartanom, és talán pontosan ezt rontottam el akkor is. Volt esélye saját maga cselekedni, és itt az eredménye.
- Az Azkabanban fogsz elrohadni...
Milyen kedves ígéret! Ahogy rámborul a sötétség, a falhoz húzódom, és megcélzom az auror egyenruhás hátát.
- Confringo! - mormogom, a következő pillanatban pedig betölti a sikátort a tompa robbanás hangja. A két auror a falaknak csapódik és hallom, ahogy felmorrannak a fájdalomtól, én pedig a nyakamba pergő omladék alatt Sean felé lépek, további átkokra készítve fel a pálcámat. Ami azt illeti, nem kéne megvédenem... igazából semmi közöm hozzá, de úgy látszik, ma különösen jólelkű kedvemben vagyok. Csak ismételni tudom magam; micsoda nap!
- Az Azkabanba valók csak tartsanak össze, hüm? - mormogom oda Seannak egy félvigyorral, miközben felrántom a földről,  ha még ott hever az átoktól, és újra megcélzom a két aurort. - Gyerünk, fiúk... úgyis olyan régen párbajoztam egy jót!
Merlinre, mikor lettem Benjamin?

[- Az embernek néha a legnagyobb ellensége a saját pálcája -]

☾ I'M F A D E D ☽

A i d e n F r a s e r

2-0-0-0-t-él-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

Szeretném elhelyezni magam valamilyen valóságban, de nem megy. Az egész olyan, mintha csak egy szürreális álom lenne. Az egész olyan szarság, mint abban a hülye filmben... Mi is a címe.. Asszem valami Sötét Város. Amnézia pipa, és egyfolytában úgy érzem, hogy örökké tart az éjszaka. Mert valahogy ilyen jelenleg az életem. Sötétségben vagyok, mikor elérhetne a napfény is, de nem... Helyette menekülök a sötét egyenruhás rohadékok elől, hol máshol, mint a sötét utcák elfeledett sikátorainak labirintusában. Néha úgy érzem, akármikor is alszom el, másnap lehet, hogy minden megint eltűnik, minden addigi emlékem, és egy teljesen új személyiséggel kelek fel. Szinte kiborít ez a tudat, de egyelőre csak életem... felére? Merlin faszára, hogy nem tudom... Életem felére se emlékszem, a maradék pedig egybefolyt massza. Tehát, Sean, az életed kábé olyan most, mint ez a neo noir sci-fi.
Nem rég surrantam be valami autós moziba, hogy meghúzzam magam, ahol ilyeneket vetítettek. Két szexelő pár mellett rohadt kellemes volt nézni.
Kibaszottul nem akarom, hogy minden megint eltűnjön. És mégis egyfolytában tartok ettől, mintha valami beszari kölyök lennék. A hideg szél lehelete harapdálja a bőrömet, mire az ázott pulcsimat a kezemre húzom. Még mindig ráz a hideg, de nem csak a szar időjárás miatt. Az átalakulás utáni napokon vagyok a leggyengébb és legkótyagosabb. És persze, ezt ők is tudják. Amikor bebasztak az Azkabanba az az elkötelezett ír faszfej is akkor kapott el, miután kábán kóvályogtam az utcákon.
Rohadt röhejes lenne, ha kiderülne hogy egy másik varázslóhoz vert most az eső. Mert sors nem létezik. Csak hatások és ellenhatások. A szemem sarkából a csávóra pillantok, nem mintha bármi értelmeset is le tudnék róla szűrni. Még a kor beazonosítása sem megy jelenleg kifejezetten jól, mert magamról sem tudok. Hüvelyk ujjamat a fogaimhoz érintem, mintha csak le akarnám vakarni a tegnap éjszakai vacsoráját ennek a dögnek. Mintha csak le akarnám kaparni a fogaimról Kat húsát és vérét. De azt sosem lehet.
Hát, ez szopás.
- Az embernek néha a legnagyobb ellensége a saját pálcája - kapom az ívet, mire álmosan, félre billentve felé fordítom a fejem, és felvonom a szemöldököm. Oké, ebből a gyerekből azért nem nagyon tudom kinézni, hogy kurvázna. Minden esetre nem igazán lenne előnyös egy olyan szöveggel válaszolni, hogy nekem még pálcám sincsen. Kifejezetten kellemetlen lenne.
- Szar ügy - biccentek végül.
De persze nem is van sok lehetőségem bármit is reagálni még, mert itt is van az az auror aki először is bedugott az Azkabanba. Felismerem a szagát, és azt a tipikusan ír akcentusát. És olyan kicseszettül vörös az egész ürge, hogy azt egy vak is észrevenné.
Amint meggyomroz az egyik átkával, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ki ne okádjam itt az orruk elé a véres maradékokat. Á, csak egy kis emberi mell, meg comb, tudják, a csirkéknél is ezt esszük a legjobban. Esetleg meg is kóstolhatják, végül is akár kannibál is lehetnék, nem?
A következő pillanatban meg valami robban, amitől megint csak megtántorodok, amúgy sem túl strapabíró a lábam azzal a rohadt vágással, meg ki tudja még mi a szar nincs rajtam, amit jelenleg átfagyva nem nagyon érzékelek. Tuti kiáll belőlem egy karó is. Simán előfordulhat.
- Az Azkabanba valók csak tartsanak össze, hüm? - néz rám Aiden egy félvigyorral, miközben felránt a talajról. Amint sikerül stabilan megállni a lábamon csak lazán zsebre dugom a kezem és megeresztek egy vigyort felé.
- Jah. - Szóval te is szökésben vagy? Ez kibaszottul vicces. - Még a végén kiderül, hogy a szomszédom voltál odabent - mondom ironizálva, de tudom, hogy ez az állítás amúgy sem túl igaz. Menő robbantás volt, lehet ez lesz az első,amit megtanulok. Szívesen elnézném, hogyan esnek szét a darabkái az embereknek, ha mondjuk a kelleténél sokszor alkalmazom rajtuk.
Távolabb összeszedik magukat az aurorok is, akik minden bizonnyal nagyon szeretnének még most is rendezettnek meg felsőbbségesnek látszani, de nehéz úgy, hogy a köpenye az egyiknek a pofájába lóg, bármennyire is fontoskodik mellette az idősebb.
- Gyerünk, fiúk... úgyis olyan régen párbajoztam egy jót! - szólal meg újra Aiden, mire magamban sóhajtok egyet, amint rápillantok a pálcájára.
- A vörhenyest hagy rám - biccentem félre a fejemet, és az összeszorított öklömet magam előtt a tenyerembe csapom, hogy megint megropogtassam az ízületeket, és míg a vörös keresi az elszóródott pálcáját felé indulok. Ha bár nem vagyok csapatmunkás, most valamiért mégis izgalmasabb így harcolni. És ha már harcolás, rohadtul ösztönös mozdulatokkal mintha csak valami box meccsen lennék nekilendülök és erős mozdulattal kirúgom a térdhajlatát, majd amint megrogy előttem és felhördül, behúzok neki egyet. Magamat is meglepem, hogy mennyire rohadtul természetes minden ilyen mozdulat. Közben a másik aurornak a kezéhez úgy tűnik jobban odaragasztották a pálcát mert átkokkal támad Aiden felé.
- Na, a pálcád nélkül nem is vagy az igazi? A végén még csalódást okozol - pillantok rá lesajnálóan, miközben a vérző orrát törölgeti.
- Majd pont érdekel egy gyilkos véleménye - hörrgi, és ököllel felém lendül.
- Persze, az összes fajtámbeli gyilkos, de azok nem, akik megölik őket. A törvény mindenek felett, ugye? - tárom szét a kezem sötét mosollyal, miután hárítottam valami gyenge és kiszámítható ütést.
- Megöltél egy gyereket - kiáltja el magát én pedig az égnek emelem a tekintetem. Annyi, de annyi gyilkosság van, amit elkövettem. És még be is vállalom. Sőt, van amit nem szégyellek. De milyen rohadt irónikus, hogy olyanért ültem, és olyanért szipkáztak ki belőlem majdnem mindet a dementorok, amit el sem követtem.
- Komolyan ilyen telibe baszott a Minisztérium? Őt kivételesen nem én öltem meg - mondom, majd kifújom a lélegzetemet, és megőrzöm  nyugalmam. Felesleges lenne ostoba csapkodásba átcsapni, és a farkasom is jobban élvezi ilyenkor a sunyi szerepet, mint a vérengző fenevadét. Arra ott van neki a telihold. Közben már éppen kiszemelem, hogy hova rúgjak, miközben ő is megint felém támad.
Támadd a bordákat, Sean, egy horogrúgással.
A hang szinte kicsapódik a ködből, én pedig képtelen vagyok mozdulni, mert minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam a hang forrását, hogy abból a résből, ami most megjelent meglássak valamit, de a következő pillanatban gy ütés csapódik belém, és minden megint szertefoszlik.
És már csak a hang helye marad.
Aztán már az sem.

[are you alive or just existing?]

are you alive
or just existing?


2000. november vége
style

Nem ölök csak úgy ártatlanokat. Persze, ez röhejesen hangozhat, pont tőlem... De ennyire nem lehetek még romlott. Még annyira magamnál vagyok, hogy eljusson tudatomig, ha valami nem helyes, ami persze meglepő lehet... Talán könnyebb lenne, ha egyszerűen csak becsavarodnék, és rázkódva kiterülnék valamelyik gusztustalan sikátorban, gondolatok és érzések nélkül. Ugh... fantasztikusan hangzik!
Figyelem a törmelékek közt feltápászkodó aurorok alakját, miközben felsegítem Seant. Persze, talán épp úgy tűnik, nincs jogom támadni őket, de igazából csak addig nincs, amíg mondjuk ki nem derítik a nevemet. És onnantól macska-egér játék élesben megy.
- Jah. Még a végén kiderül, hogy a szomszédom voltál odabent - jegyzi meg Sean, mire kissé oldalra húzom a számat. Sajna erre kevés az esély, tekintve, hogy én még nem jártam az Azkabanban... és azért valljuk be, reménykedek benne, hogy nem is fogok.
Akármilyen szörnyűséget is követsz el, az életösztön ott kalapál. Még akkor is, amikor már rég le kéne állnia, hiszen túlságosan gusztustalan az egész léted. Ki a fene gyilkolja meg a családját? Végigrobog rajtam a keserű érzés, ezt pedig a pálcám egyből kiszimatolja. És valami átok úgy robban ki belőle, hogy egy kissé még én is megrezzenek, de legalább a törmelékek és aurorok közé pattan, még ha igazából nem is talál el senkit. De így legalább nem néz ki olyan szerencsétlenül, mint amilyen valójában.
- Hogy rohadj meg... - morgom oda a galagonyának orrom alatt, aztán visszalesek Seanra, ahogy lestoppolja az egyiket magának. - Vidd csak...
Ahogy a srác ellép mellőlem, már csapódik is felém egy átok, amit épp csak szerencsével tudok kivédeni. Egy kicsit megingok és a fal mellé lépek, akármennyire is nem jó taktika az.
- Exlukhops! - Az auror felé kövek lőnek ki, őt pedig legalább egy pillanatig lefoglalja az, hogy kivédje a támadást, és addig sem engem átkoz. Odébb húzódom a faltól, és közelebb lépek a fickóhoz, és amíg az egy védőbűbájjal bajlódik, a másik kettő felé lesek. Sean pálca nélküli harcot választ, én pedig csak egy pillanatig figyelem a másik aurorort, aztán el is fintorodom a reccsenések hangjára. Visszakapom a fejem előre, de akkor már késő - béna vagyok, és egy átok vállonkapva még hátrébb is taszít.
A kurva életbe!
Morogva küzdöm feljebb magamat, egyből az oldalamhoz kapva, hogy a hideg, nyálkás földön kitapintsam a pálcámat, mielőtt túl késő lenne. Az pedig szerencsére ott hever mellettem, így gyorsan felkapom, és kivédek vele egy újabb felém érkező átkot.
- Hasta impetus – kiáltom, ahogy végre talpraugrok. Fél füllel hallom az elsuhanó nyilak és a felnyekkenő auror hangját, mire furcsa elégedettség csordogál végig mellkasomban. Az egyik nyíl vállontalálja az aurort és földre viszi, mire én is közelebb lépek, ujjaim közt forgatva a galagonyát.
- Capitulatus! - mordulok felé, mielőtt újra megcélozhatna, és figyelem a világos színekben pompázó pálcát, ahogy a törmelékek közt odébb pattan, majd a férfi arcára pillantok. Innen már csak egy apró mozdulat lehetne, egy szó... De mi a fenéért is tenném ezt?
Összeszorítom a fogaimat, és hátrébb lépek, mielőtt elkaphatná az a sötét az agyamat, mielőtt valami olyat tennék vagy gondolnék, amit nem szabad. És kell egy pillanat, de aztán még egy lépést hátrálok, s Seanék felé fordulok.
Tudom, hogy azt mondta, hagyjam rá, de épp akkor csapódik belé egy ütés az aurortól, ahogy odanézek, és valahogy ez a kézzel-lábbal öljük egymást olyan dolog, amit nem bír a szemem. Mintha én csak és kizárólag a pálcámmal okoztam volna valaha is kárt bárkiben, erről pedig átfut az agyamon Benjamin, és akaratlanul is az kezd lüktetni a csontjaimban, hogy elég legyen.
A pálcámat a Sean felé tekergő aurorra fogom, de egyelőre nem átkozok.
- Elég lesz a bunyópartiból - mormogom feléjük.

[- Elég lesz a bunyópartiból -]

☾ I'M F A D E D ☽

A i d e n F r a s e r

2-0-0-0-t-él-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

Igazából az összes rohadt józanul töltött pillanatokban azon voltam, hogy ne hagyjam ölni. Hogy ha menekülök is, hogy ha valami barom csöves belém köt is, ne engedjem el kirobbanni magamból. Mert mégis egy nagyon pici halovány részem ember akart még lenni. Akkor is, ha erre vajmi kevés esélyt láttam. Még akkor is, ha szakmailag nem voltam más, csak egy fertőzőtt a sok közül, akkor sem láttam már magam emberként. Mert tudtam miket követtem el, amikor csak hagytam hadd dübörögjön bennem a veszedelem. Hagytam, mert azt hittem az a szabadság, mert azt hittem azt lehet, mert én akarom. De közben nem én akartam, csak a bennem lévő farkas olthatatlan szabadságtól és vértől részeg szomja, meg T büdös szaga. Igazából bármennyire is leszartam az életet, mások életét, nem akartam elvenni csak úgy. Addig nem, míg rá nem szolgált.
De ahogy ebben a hülye sikátorban bunyóztam azzal aki bedugott az Azkabanba, előtört belőlem nem csak a saját, hanem a farkasom dühe is. És szinte elmorzsolták azt a halovány kis gondolatot, hogy nem kéne. De már csak az pislákolt bennem, hogy meg akarom ölni. és még csak magyarázat sem kell rá, hogy miért. Már az okok sem lényegesek, mert elszakadt  a cérna és belül támad a vadállat. Hallottam a háttérben a dulakodást, de igazából már csak az lebegett a szemem előtt, hogy olyan jó lenne széttépni. És ez a gondolat végül már meg sem riaszt. Szinte hidegen hagy, ahogy egyre beljebb és beljebb furakodik bennem a vész.
Aztán még mielőtt tényleg olyat tennék, ami visszafordíthatatlan lenne, belefurakodik Aiden hangja az agyamba, amitől eszembe jut, hogy mégsem vagyok teljesen őrült, mégsem ural a farkas, és tegnap volt a kibaszott telihold. Úgyhogy visszaüldözöm a sötétbe a szörnyet, majd kihúzva magam elhátrálok a már a földre került aurortól, aki csak nyögdécsel. Nem mintha én nem kaptam volna be semmit, de mégis csak ő fest szarabbul.
- Elég lesz a bunyópartiból - mire csak összevont szemöldökkel bámulom a férfit előttem.
- Már kezdtem unni amúgy is - vonom meg a vállamat, aztán megropogtatva a nyakamat ellépek tőle. Aztán Aiden felé pillantva kilépek a sikátorból, hogy egy ideig csak lépkedjek, jó messzire lehagyva őket. Amikor már jóval arrébb érek, pillantok csak Aidenre.  Rohadtul gáz beismerni, de szívás, hogy egy nálam fiatalabb kölyök mentette meg az előbb a bőrömet. Mennyire utálok emberekre szorulni. Ennyi, szopás, ha nincsen pálcája az embernek. Megvárom míg mellém ér, majd rásandítok.
- Kösz - dünnyögöm, majd tekintetem megakad egy mellettünk álló kisbolton, aztán csak fogom magam és besurranok. Nem egy nagy cucc, és a fiatal boltos figyelme sem vetekszik egy házőrzőjével, mert valami nagyon mást csinál, mint amit kellene. Ami persze tökre kapóra jön, úgyhogy lekapok pár kaját a polcokról, és nemes egyszerűséggel kisétálok velük. Még ha fel is vesz a kamera úgysem fognak már megtalálni, és mellesleg már elég hosszú a bűnlajstromom, mint egy normál embernek, szóval nagy ívben leszarom. Legalább a muglik is körözni fognak, hurrá. Közben visszaérek Aidenhez, ha még ott van, és a kezébe nyomok egy adag felvágottat. A tartozást jobban utáltam bárminél is.
- Még a végén éhen pusztulsz - forgatom meg a szemem, majd intek neki egyet lazán, és nekivágok a szokásos cél nélküli bolyongásnak, a bennem élő farkassal és ürességgel együtt.

[are you alive or just existing?]

are you alive
or just existing?


2000. november vége
style

Jól esik kilépni a sikátor sötét bűzéből, magunk mögött hagyva az aurorokat. Velük nem keveredtem össze az évek során... nem is tudom, hogy van ekkora szerencsém. Talán csak nem ismerték az arcot, amelyet el kellett volna kapniuk és bedugni az Azkabanba a családja brutális és kíméletlen meggyilkolásáért, így hát maradtak a dolgok úgy, ahogy. Egy megcsonkult család, egy megcsonkult, ide-oda csapódó kölyök, akinek vér csöpög az ujjairól, és a tehetetlen aurorok, akik csak végignézték, ahogy a háború elpusztítja a varázsvilág emberségét.
Végigsimítok még utoljára a galagonya pálcán, mielőtt visszacsúsztatnám a kabátom belső zsebébe. Vizes tincseimen keresztül az arcomba süt a világos, amely a szürke égen ömlik át ránk, és egyszerűen csak szó nélkül követem Seant. Megfordul a fejemben, hogy ki lehet ő, mit követett el, miért üldözik, de aztán ezek a gondolatok csak továbbúsznak - nem ismerjük egymást, talán soha többet nem fogunk találkozni ezután. Tök mindegy, mit csinált. Nem az én dolgom.
- Kösz - dünnyögi felém, mikor már elég távolra érünk a sikátortól. Csak röviden biccentek egyet... Hiszen mit is mondhatnék? Igazából nem várok hálát, igazából, azt sem tudom, miért tettem, hiszen alapvetően nem törődöm az emberekkel. Nem törődöm, ugye? Ha törődnék, most otthon lennék. Benjamin nem lenne ilyen ingerlékeny és lobbanékony idióta, mert törődnék vele, apa pontosan tudná, mennyire szeretem, Chrissie ott játszana az egyik sarokban nyugodtan, és nem utolsó sorban, mindenki élne, boldogan és felhőtlenül élne.
Megdörzsölöm a mellkasomat egyik tenyeremmel, mintha ez csökkenthetné a fájdalmat, aztán ahogy a következő pillanatban felnézek, Sean már nincs sehol. Még látom az alakját elsuhanni, be a mellettünk lévő épületbe. Remek... hát egyedül maradtam. Ez valamiféle keserű örömmel tölt el, hisz teljesen megérdemlem, hogy egyedül legyek, valamiért azonban megállok, és csak végignézek az utcán, amely hangos az esőtől. Az épületek árnyékait figyelem a tócsákban, és hirtelen eszembe jut Hope is. És elgyengülök. Annyira elgyengülök abban a másodpercben, hogy átfut az agyamon, vajon visszamehetek hozzá? Ha kivégzem Feryllt, persze. Talán nem gyűlöl annyira, amiért ott hagytam... vagy talán meg tud bocsájtani. Egyszer. De talán...
A fenébe, Aiden!
Sean zökkent vissza, ahogy újra becsapódik a látóterembe és hozzám szól, én meg kissé meg is rezzenek, ahogy a kezembe nyom egy csomag valamit.
- Még a végén éhen pusztulsz. - Kell egy pillanat, hogy felfogjam, miről van szó. Lenézek a kezemre, és felmérem, hogy ez egy csomag sonka. Szemezek vele egy pillanatig, nem nagyon tudom értelmezni elsőre.
- Ahaaa... - Felpillantok, ám ekkor Sean már újra távolodik. Elindul valamerre az utcán, és úgy érzem, ezúttal nem várja, hogy kövessem. Én pedig nem is tervezem. - Egy csomag felvágott.
Panaszkodhatnék, de nem fogok. Inkább csak a táskámba gyűröm a csomagot, és aztán lassan én is elindulok tovább a nedves, csúszós macskaköveken. Nem tudom, merre megyek. Nincs tervem, nincsenek ötleteim vagy igényeim, amelyek épp mozgatnának. Csak a rendszer van... levegő, levegő, levegő. És a cél, hogy kicsivel ezután már Feryll halott teste felett léphessek át, azzal a képzettel, hogy ezzel megbosszulom a családomat. Pedig nem. Arra ugyanis nincs tett, hogy azt jóvá tegyem. 

köszönöm a játékot!