ha egyszer gyökeret ver

KÁOSZLAK



2001. június 29.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Azt mondják, ha egyszer gyökeret ver a parazita, akkor mindennél nehezebb kiirtani. Ezzel a gondolattal a fejemben ültem le az ütött-kopott kis konyhai asztal mellé és néztem a vérző csuklómra… és a késre, amit szintén az én vérem mocskolt be. A szalag sértetlen maradt persze és élvezte, hogy még jól meg is szívhatja magát a vöröslő nedűvel. Nem tudtam megvárni, hogy Merel ideérjen, nem mert erős akartam lenni, azt mutatni, hogy egyedül képes vagyok rá, de nem. De miért is kéne Merel előtt adnom a kemény fiút? – gondolkodtam el, s persze a hang nem hagyta ki a lehetőséget, hogy mélyről kiszakadva rákontrázzon: Azért, mert nem lehet egy gyenge kis szarházi, O’Mara… Megborzongtam a hangszíntől. Még a szemeimet is lehunytam, hogy aztán kinyitva megint a vérző sebekre pillantsak.
Nem ez volt az első, hogy megpróbáltam leszedni. Egyik nap olyan zaklatott lettem, hogy felkaptam az egyik konyhakést – még odaát a Suttogóban – és addig kaszaboltam magam, míg csupa vér nem lett a karom. A hang akkor is csak kegyetlenül kacagott, az orrom alá dörgölve, milyen szánalmas vagyok. Egy részem mindig is úgy gondolta, hogy a szalag egy olyan dolog volt, ami stabilabbá tette mindazt, ami bennem volt. Segített, hogy erősebb legyek. Bizonyítékot persze sosem találtam rá, hogy tényleg így volna, mégis meg voltam róla győződve, hogy a sötétebb mágiában sem lennék olyan ügyes, hiszen körülbelül két évvel ezelőtt még az ötödikesnél komolyabb varázslatok is feladták a leckét. Vajon végig tudnám vinni a terveimet egy ilyen erős támogatás nélkül? Vajon enélkül is képes lennék egy egész családot legyőzni… felnyögtem egyet, mert gombóc kezdett nőni a torkomban. Azért akartam beépülni a Rowle családba és azért engedtem az igazi apám terveinek, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak vele és a rokonság nagyrészével. Nem engedhettem meg, hogy életben maradjanak. Nem engedhettem meg, hogy ártsanak az igazi családomnak miattam. Már az anyámat elvették tőlünk, most adjam oda Deant, a lányát, a nevelőapámat is? Esetleg Natot és a gyerekeket? Hát ezért titkoltam el apám elől azt is, hogy Noah életben maradt. Én szúrtam el, nem kellett volna semmit mondanom erről az egészről, de egy túlzottan is sebezhető pillanatban talált meg akkor, s ahogyan az tőlem már megszokott, hagytam a belső drámámnak, hogy magával ragadjon. Annyira sajnáltam magam… valahol még most is sajnálom. Annyi mindent hagytam ki, csak azért, mert megígértem Natnak meg persze magamnak is, hogy addig távol maradok a családunktól. Kétlem, hogy valaha még képes lenne úgy szeretni, mint azelőtt… azelőtt, hogy bántottam őt.
Felkeltem végül az asztaltól. A szívem hirtelen gyorsabban vert és meg is szédültem… jobbnak láttam az ajtóban megvárni Merelt, hogy közben szívjak egy kis friss levegőt is. Így hát összeszedtem magam és szépen kisétáltam a ház elé. Szerettem ezt a kis házat, csakhogy ide nem hozhattam magammal Averyt. Túl kicsi lett volna kettőnknek és amúgy is, nem véletlenül adtam Merelnek azt a kulcsot. Ez egy menedék volt, amire nekem már nem volt a szükségem. Olyan embernek akartam adni, akit szeretek és nagyobb szüksége lehet rá. Nekem akkoriban ott volt Nat háza, most meg már megvan a Suttogó is. Ráadásul a Rowle vagyonból is részesültem… ami megint csak rámutatott a tényre, a pénz nem boldogít.
Mélyet szippantottam a levegőből, ahogy megálltam a nyitott ajtó előtt, éppen csak kilépve a kis csempékre, amiket valaki dísznek tehetett fel már jó régen ide. Az utcán nem sokan voltak, ez egy csendes környék volt még annak ellenére is, hogy viszonylag közel esett a belvároshoz. Éreztem, ahogy a tenyeremen végig folyik egy adag vér és az egyik ujjam hegyéről lecseppen a földre. Mégsem mozdultam. Csak vártam Merelt sápadtan, kétségbeesett fejjel.

"Odakinn guggol gyermekkorom árnyéka, és keservesen sír."
- Elliot O'Mara vére, konyhaasztal, 2001. 06. 29.

Ha valaki kérdezné, fogalmam sincs, hogy magyaráznám meg, hogyan jutottam Elliot kapcsán viszonylag rövid idő és nem nagyon sok élő találkozás alatt onnan, hogy ha mégegyszer a közelembe jön, egyszerű háztartási nyíróbűbájjal szecskázom fel apránként, egészen odáig, hogy egy levelére egyből ugrok, hogy találkozzak vele.
Tény, benne lehet a dologban az is, hogy egy jól ismerten átkozott tárggyal kérte segítségemet, aminek a viseléséről pláne próbáltam már lebeszélni az utóbbi időben, eddig sikertelenül. Remélhetőleg ezúttal tényleg ő is hajlandó lesz így dönteni.
-Mi a jó ku...- ...koricaföldes élet... Ahogy kilépek a kandallóból, az első dolog ami fogad - oké, a legelső z üres lakás, de a legelső, ami bármit elárul - az egy véres asztallap. A szag meg se próbál diszkrét lenni, így egyből elvezet a konyhába, egy véres kés, és az asztalon még mindig vörös maszat, jól látható, egyenes sávnyi hiány szeli át, ahol makulátlanul tiszta. Minden bizonnyal ott beleért  szalag, felitta az egészet. Szinte észre sem veszem, hogy apró csepp-pöttyök vezetnek az ajtó felé, nem túl sűrűn, de úgy bő méterenként egy-egy elszórva.
Az ajtó valóban nyitva.
-Qu'vatlh... Elliot! Mi a rákot csinálsz te? Mars befelé!- Már menet közben ráförmedek, ahogy lesietek a bejárati ajtóig, és ellentmondást nem tűrően betessékelem, halkabbra, bár nem kevésbé hevesre fogva a hangom, ahogy visszatolom ezt az életképtelent a lakás területén belülre. -Csupán konkrétan bárki járókelőnek a figyelmét akarod velhívini, hogy te itt eret vágsz? Mi van a kezeddel? Mi a francra számítottál, hogy gyalog jövök, mert sietek?
Ez az ötlet még a Három Királyok részéről is totál abszurd, bizonyos betlehemezős versben, és ők csak babanézőbe mentek, nem sürgős exorcizálni.
-Mondd, hogy nem szándékosan próbálsz már megint meghalni!

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Próbáltam nem törődni a csípős-lüktető fájdalommal a csuklómnál. A szélre koncentráltam, ami még kellemes és hűvös volt ilyen korán reggel, hogy ha később forróság is lesz, hát akkor is elviselhető. Nem akartam túl drámázni ezt a dolgot, bár éreztem, hogy keserűség mind hevesebben kezd el kavarogni bennem. Nem akartam ezt érezni, nem akartam, hogy rossz legyen… nem akartam, hogy a szalag nyerjen, vagy ez a furcsa katyvasz bennem, amit olyan hevesen tört rám újra és újra, csakhogy megint gyötörjön. Tudtam, hogy szar alak vagyok, szar apa… de még szar ex-férj is.
Valahol persze azért is bűntudatom volt, hogy Merelt iderángattam és a részesévé kell válnia ennek az egésznek, mert nyilvánvalóan nem úszom meg annyival, hogy lenyessük a szalagot. Bizonyára beszélnem kell arról is, mi van velem, mi vitt rá végül erre… hiszen ő tudta, hogy legutóbb sem igazán akartam megválni a szalagtól, pedig már akkor kellett volna, mert Nat kérte… és én, én magamat helyeztem a családunk elé. Mindig is egy önző rohadék voltam, de lassan olyan mértékeket érte el, amiket még Mr. Forest sem tudott megtörni. Ilyen gondolatokkal a fejemben ácsorogtam ott kint és hagytam magam szenvedni.
– Qu'vatlh... Elliot! Mi a rákot csinálsz te? Mars befelé! – Merel hangjára összerezzentem. Nem is hallottam meg a lépteit, annyira el voltam foglalva a magam bajával. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam: tényleg eljött, tényleg segít nekem.
Lassan felé fordultam. Simán vissza tudott húzni a lakásba, mivel nem sok erőm volt ellenkezni, meg hát ő volt olyan határozott, hogy meg sem merjem próbálni. Hirtelen letaglózott az érzés, hogy mennyire megnyugtat a jelenléte. Tudom, hogy nem voltunk mindig jóban és hogy általában megérdemeltem a haragját, de mégis benne bíztam a legjobban… még azok után is, hogy egy pár év kiesett a kettőnk barátságban. Te jó ég, azok tényleg évek voltak? Nem tűnt fel az idő múlása annyira, ezért egészen mellbevágó élmény volt ennek a felfedezése. 
– Csupán konkrétan bárki járókelőnek a figyelmét akarod velhívini, hogy te itt eret vágsz? Mi van a kezeddel? Mi a francra számítottál, hogy gyalog jövök, mert sietek? – kérdezte és teljesen igaza volt. Naiv gondolat volt, de talán nem is igazán miatta mentem ki. Egyszerűen távol akartam lenni az összevérzett lakástól… friss levegőt szívni, nem azt a fémes bűzt, ami émelyítő sebességgel nyomult az orromba.
– Csak… csak… levegőztem kicsit – válaszoltam és nyeltem egyet, ahogy a konyha asztal felé pillantottam megint. Most távolról néztem, de onnan sem volt jobb látvány a vér és a kés. Undorodtam tőle. Talán azért, mert a sajátom volt s mert már számtalan alkalommal láttam hihetetlen mennyiségben kifolyni a testemből. Vajon ezek a hegek a csuklómon is örökre megmaradnak? Bizonyára, mert így legalább emlékeztethetnek, hogy mekkora barom vagyok, amiért elcsesztem az egész életemet.
– Üljünk le! – Tettem hozzá aztán. Részemről meg is indultam a konyhába, hogy a korábbi székemre huppanjak. Amint helyet foglaltam, megpiszkáltam a kés hegyét a mutatóujjammal, mintha csak a vért akarnám letörölni róla.
– Mondd, hogy nem szándékosan próbálsz már megint meghalni!
Hangosan fújtam ki a levegőt, miközben lehunytam a szememet. A szívem már megint olyan őrült módon vert, hogy azt hittem elájulok. Az előző nyesés előtt is pont ez volt, de akkor még ennél is hevesebben… talán azért, mert egyedül voltam? Merel jelenléte máris adott valamiféle erőt.
– Hidd el, nem akarok meghalni – válaszoltam, kevésbé meggyőző hangnemben. – Jó okom volt ezt csinálni. Meg kell szabadulnom a szalagtól, hogy a gyerekek közelébe mehessek.
Nyeltem egyet, marha nehéz volt erről beszélni. Mikor Nattal elváltunk a szalag a miatt, megmondta, hogy veszélyes vagyok rá és a gyerekekre is, de leginkább magamra. Bár nem voltam róla meggyőződve, hogy helyre tudom hozni a házasságunkat, vagy hogy egyáltalán próbálkoznék-e ilyesmivel komolyabban, a gyerekeket látni akartam. Mindannyian szülőként szerettek és én is ragaszkodtam hozzájuk.
– Én… bántottam Natot. Már régóta veszekszik velem a szalag miatt és hozzá akart érni, hogy letépje rólam, én meg szinte ösztönösen rátámadtam. Fájdalmat okoztam neki és elváltunk. Megbüntett, mert nem őt választottam a szalag helyett… és azt mondta, hogy nem mehetek a gyerekek közelébe, míg ez rajtam van. Igaza van. – Magyaráztam. Bár tény, hogy mostanra enyhült annyira a dolog, hogyha ő ott van, akkor velük lehetek, de például Adával egy közös programot nehéz úgy összeszervezni, hogy egy nagydarab Mackó is ott van.
– Le kell szednem… de gyenge vagyok hozzá… – ismertem be azt, amit valószínűleg a mondandómból már Merel is sejtett. A gyenge szó ott visszhangzott bennem mélyen, hosszan, eggyé vált a szívem vad ritmusával és ettől csak még kegyetlenebb volt az egész. – Bocsáss meg, hogy ebbe rángatlak bele…

-Levegőztél!.. Integetve az egész utca arcába, hogy "nézzétek milyen szépen széttrancsináltam a kezem"? Tudod, csak betekered egy konyharuhába, és máris nem  csupán mindenkinek a figyelmét hívod föl rá. Igazán diszkrét...
Nem tudom, túlreagálom-e a helyzetet ezzel. Nem tudom, teljesen csak rajtam múlna-e. Tény, hogy - szerencsére - nem volt nagy a tolongás az utcán, de vannak dolgok, amik meglepő hatékonysággal keltik fel a figyelmet.
A leülésre csak helyeslően bólogatok, igen, mielőtt elájulna még, hogy "vérnyomáscsökkentő" után még szaladgál itt, és odahúzok egy széket magamnak is vele szembe, át az asztal sarka fölött.
Megforgatom a szemem, természetesen nem szándéka meghalni, csak direkt csinál olyan hülyeségeket, amikkel mégis kockáztatja.
-Ezt? Mármint úgy, hogy szétkaszabolod körülötte a kezedet, hogy még jól meg is itasd? Ismered te egész véletlen mit tud ez a szalag?
Egész véletlen évek óta - történetesen azóta, hogy tőlem megszerezte - nagyon jól tudhatja, mit tud, jobban is, mint én, mert fogadok, hogy még átmenetileg se vette le egyszer.
-Csak... légyszi próbálj hülyeséget nem csinálni.
Megenyhült tekintettel hallgatom végig, az asztalra könyökölve, a kést is inkább odébbhúzom a keze ügyéből. Eleve nem mérges vagyok rá - nagyon, egy-két elkerülhető hülyeségét azért tényleg mellőzhette volna - de van pontosan elég fogalmam, hogy mivel áll szemben, és hogy az utóbbi év alatti találkozásaink során végig milyen állapotokban volt, mentálian pláne. Még nekem is nehéz volt eltaszítanom magamtól az ékszert, és nekem semmi mély lelki problémámhoz nem volt mankó, csak hordtam, mert megtetszett.
-Már így is elég erős voltál, hogy megpróbáld. Tényleg, nem csak gondolj rá.
Megfogom a kezeit, nem törődve rajta a vérrel, és komolyan a szemébe nézek.
-Hagyd- szakítom félbe a mentegetőzését, mielőtt még a mondat végére érne. -Nem. Azért rángatsz bele, mert csak velem vagy túl azokon, amin, és tudod, hogy én vagyok veled elég kegyetlenül őszinte, és bízol bennem mégis annyira, hogy hagyd, hogy segítsek. És láthatóan kell a segítség, úgyhogy ne mentegetőzz.
És én látok is át rajta úgy, mint a lyukas ablaküvegen, amit behúztak láthatatlanná tevő köpennyel.
A kezem közben feljebbvándorol a csuklóján, gyengéden, de nem hagyva, hogy elhúzza a kezét. Nem fogok rá a csuklójára, ha nem kell, csak követem. A szalagba kapaszkodok bele, amint elérem, végig tartva a szemkontaktust Elliottal.
Ez az akaraterejéről szól. Hogy hagyja-e, hogy ellenáll-e a szalag keltette ingernek a hátrálásra. Én is próbálok nem tűnni támadónak, csak ellentmondást nem tűrően merészkedek szembe pont azzal, amit az imént mondott el. A kés nincs a közelében, én meg gurkóktól kaptam már nagyobb ütést, mint amit ebből az elgyötört formájából kinézek.
Persze bízok a képességeimben is, gurkók ugye, gyakorlatban vagyok.
Ha elérem a szalagot, is csak belemarkolok, de nem húzok rajta, nem próbálom eltávolítani, csak belekulcsolom az ujjaimat, hogy magunk közé szögezzem: ha menekülni akarna, csak mindkettőnket magával húzna, megülhet a proverbiális seggén is inkább, és csinálhatja, amit biztos próbál majd. Manipulálásra számítok leginkább, hisz én is régi ismerős vagyok, hátha még vissza tud szerezni magának.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

A sebhelyek, mintha csak egyre jobban lüktettek volna. Ahogy leültem, éreztem, hogy a csípős fájdalom mind jobban jelzi a jelenlétét, de ez semmi sem volt ahhoz a bűntudathoz képest, amit éreztem az egész miatt. Mégis milyen ember választja a szalagot, mikor a párja szinte könyörög, hogy vegye le? Persze, hogy én… ez az önző idióta, aki képtelen másra gondolni a saját szórakozásán kívül. Most meg itt vagyok, távol az első szülött gyerekemtől… aki minden bizonnyal az egyetlen is lesz. S mindezt csak azért, mert nem vettem le magamról a szalagot.
– Ezt? Mármint úgy, hogy szétkaszabolod körülötte a kezedet, hogy még jól meg is itasd? Ismered te egész véletlen mit tud ez a szalag? – kérdezte Merel, mikor eléggé nagy vonalakban elmondtam neki miért csinálom. Fejtegethettem volna persze órákon át, de a múltunkat tekintve nem voltam benne biztos, hogy tényleg érdekli a házasságom bármilyen részlete. Persze legutóbb, a Szükség Szobájában valamennyi dolgot elmondtam róla, de például a gyerekről nem is emlékszem, hogy beszéltem-e vele. Túl sok minden volt ott, azóta meg még több minden történt… csak arra emlékszem, amikor megölelt és az jól esett. Megnyugtató volt és kedves, még ha Merel a szokásos szigorúságában létezett is.
– Csak... légyszi próbálj hülyeséget nem csinálni.
Figyeltem, ahogy odébb húzza a kést, de nem tettem ellene. Csak figyeltem csendesen, ahogy a pengén megcsillan a vöröslő vér.
– Már így is elég erős voltál, hogy megpróbáld. Tényleg, nem csak gondolj rá. – Egy kicsit megcirógattam Merel kézfejét a véres ujjaimmal. Jól esett, hogy gyengéden ért hozzám, hogy nem csak vádolt, mint Nat. Nem, mintha azt nem érdemeltem volna meg. Rosszat tettem. Bántottam és veszélyes vagyok a családunkra. Ezért büntetett meg, ezért vette el tőlem magát, a gyerekeket, a közös életünket. Pont a veszélyességem miatt nem kellett volna Merelt sem belerángatni ebbe az egészbe… hát mentegetőzni kezdtem.
– Hagyd – szakított félbe. – Nem. Azért rángatsz bele, mert csak velem vagy túl azokon, amin, és tudod, hogy én vagyok veled elég kegyetlenül őszinte, és bízol bennem mégis annyira, hogy hagyd, hogy segítsek. És láthatóan kell a segítség, úgyhogy ne mentegetőzz.
– Csak nem akarok neked is ártani, úgy mint Natnak. Elhiheted, nem  volt egyszerű akkor elnyomni azt, ami bennem tombolt… nem véletlenül ijedt meg… nem véletlenül váltunk el és kell távol maradnom a fiamtól… – böktem ki őszintén a dolgokat, most már kimondva, hogy megvan az a gyerek. Merel nem lenne rám büszke, ha tudná, miért vállaltam be… mert igenis csak azért, hogy ősszel megmentsem azt, ami még a kapcsolatunkból maradt. Tény, hogy akartam gyereket az elmúlt években, mióta ismertem Esmét. De aztán Natot választottam és erről lemondtam.
A kezére néztem, ahogy a csuklóm felé vette az irányt. Már is vadul kalapált a szívem és olyan hevesen kapkodtam a levegőt, hogy a pillanatnyilag beállt csendben egészen megtöltötte a konyhát. Nat majdnem így ért hozzám, mikor pálcát szegeztem rá és gondolkodás nélkül elátkoztam. Bár tény, hogy az ő mozdulataiban jobban ott volt az indulat.
A másik kezemet ökölbe szorítottam. Éreztem, hogy a recésre rágcsált körmeim mélyen belefúródnak a bőrömbe. Csak legyen vége… csak legyen vége… – ilyen erőteljesen próbáltam koncentrálni.
– Ne… ne érj hozzá… – suttogtam, mikor az anyag alá került Merel ujja. Nem akartam ártani neki. Józanon sosem ütnék meg egyetlen lányt vagy nőt sem, de a szalag olyan hevesen pumpált belém valami furcsán sötét dolgot. El akarta érni, hogy bántsam, hogy vele is azt tegyem, amit Nattal. Hangosan fújtattam már eddigre, nem akartam megtenni ugyanis… a bennem lakozó cseppnyi józanész szinte kántált bennem a szalag ellen. Ez volt az, amit még csak észre sem vettem, odahaza, Tengerszemben, mikor elszakadt a cérna és Natra támadtam.
– Ne… – mondtam erőteljesebben és megpróbáltam elrántani a kezemet, mert el kellett. Muszáj volt, nem akartam ártani neki, nem akartam bántani, az ökölbe szorított kezem is már véres volt, olyan mélyen vájtam bele a körmömmel a bőrbe.

-Elliot...- duruzsolom, szinte suttogva, továbbra sem szakítva a szemkontaktust. -Nem fogsz bántani. Erős tudsz lenni, tudod te is, és tudom, milyen nehéz. De nézd, máris meddig jutottál, egyedül saját akaratodból, ellenálltál és lépéseket tettél máris. Itt vagyok segíteni, de legfőképp, tudom, hogy te erős és makacs és kitartó tudsz lenni, ha igazán fontos neked a célod. Az te vagy, mindigis te voltál, és nem egy csík csipkésszélű bársony fogja ezt elvenni tőled. Választottál, döntöttél, hogy ők a fontosabbak neked, ez a legnagyobb lépés, és megtetted magadtól.
Büszke, biztató mosollyal nézek rá, mert még ha nem is járt elsőre sikerrel a szalag levágásában, ezt meglépte magától, és azt is, hogy belássa és segítséget kérjen hozzá tőlem. És tekintve, hogy a késpengén is alig barnul a vérfolt, annyira friss, próbálkozott még aközben is, hogy az érkezésemre várt. Ez sokkal több ellenállás a szalaggal szemben, mint amit elismer magának.
Azt pedig nem említem ezúttal, honnan is tudom ilyen jól, milyen erős akarata tud lenni, mert gyanítom rossz emlék lenne, kudarcé, és arra most nincs szüksége, hogy rágódjon a régi kétségeken is. Elegek a frissek. Én is elég fenyegető és egyértelmű parancs voltam a távolmaradására, akkor kitartott az akarata mellett, hogy tartsa a kapcsolatot velem, hogy ajándékot küldjön a bocsánatomat keresve, vagy épp azért, hogy támogasson abban az életemben, amihez neki köze se lesz, mert haragomban is ugyanolyan fontos voltam neki, és ezt még az én kedvemért sem engedte el. És tessék, bár tény, hogy a vulkáni homokot a kandallóba vágtam egyből, az utóbbi ajándéka a mai napig az alkalmi ruhámként szolgál. Mitöbb, itt ülünk egy asztalnál ismét, egy méterre se egymástól. Mondhatni, neki lett igaza.
És én tudom, hogy ez az Elliot nem tűnt sehova, csak egy több évnyi kupac fájdalom és bordó bársony alól kell most felütnie a fejét.
-Csss... nyugalom...- csitítom lágyan, ahogy megfeszül, hüvelykujjammal gyengéden simogatva a karját, csak a többit tartva a szalag köré zárva, erősen de nem szorítva. Még kicsit lazán is van az ékszer, amennyire egy csukló plusz négy ujj körül tud, én nem húzom.
Elliot megpróbálja végül elrántani, ezt is csak annyiban akadályozom, hogy a fogásomból nem enedek. Hagyom, hogy húzza magával a kezem, a hirtelenségétől még a vállamat is, közelebb hajolok, kicsit az asztalra is dőlve, és ezt is hagyom. Egy a fontos, hogy ne engedjem el a szalagot, ne engedjem vissza csak Elliot bőréhez érni.
Fogalmam sincs, ez ér-e valamit, de csak talán, talán megzavarja, hogy az én véremből is kap, csak a bőröm pórusain keresztül, úgyhogy idő kell, minnél több idő, és minnél kevesebb egyértelmű fenyegetés.
A hüvelykujjam folytatja a cirógatást, közben a másik, szabad kezem egyetlen ujjával távolabbhúzom az asztalon a kést.
-Nézd,..
Lassú mozdulattal húzom odébb, csupán két, a hüvelyk és mutatóujjam közé fogom meg, és az egyetlen gyors mozdulatom ez után is az, ahogy a kést nyelével előre a mosogatóba dobom, minnél távolabb tőlünk. A táskám amúgyis az oldalamon lóg, bár ez most ne érdekeljen senkit.
A megint felszabadult kezemmel pedig gyengéden megfogom Elliot ökölbe szorítottját, odasimítva az ujjaimat, mintegy kérve, hogy a saját tenyere helyett fogjon át azokra. Gyengédek, törődőek, vigaszt kínálnak és megértést.
-Látod? Semmi gond. Nem bántani vagyok itt, és megbízok benned, hgy te sem fogsz.
Rámosolygok ismét, és közelebb is húzódok kicsit, ahol könnyebben elérne, ha kezet emelne rám, pontosan ezzel erősítve meg felé a bizalmamat, hogy nem fog. Mert ő Elliot, és én ismerem, talán jobban is, mint nagyon sokak.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

– Nem fogsz bántani. Erős tudsz lenni, tudod te is, és tudom, milyen nehéz. De nézd, máris meddig jutottál, egyedül saját akaratodból, ellenálltál és lépéseket tettél máris. Itt vagyok segíteni, de legfőképp, tudom, hogy te erős és makacs és kitartó tudsz lenni, ha igazán fontos neked a célod. Az te vagy, mindigis te voltál, és nem egy csík csipkésszélű bársony fogja ezt elvenni tőled. Választottál, döntöttél, hogy ők a fontosabbak neked, ez a legnagyobb lépés, és megtetted magadtól.
Nem kifejezetten nyugtattak meg Merel szavai. Nem, mert egyszer már bántottam valakit és lehet, hogy most választottam, de mik az esélyeim a szalag ellen? Eddig egyszer sem tudtam elengedni, hiába fordult meg a fejemben. Natért talán tényleg meg tudtam volna tenni, érte igen, mert őszintén szerettem, úgy ahogyan előtte senki mást. De egy részem tudta a szívem mélyén csak, hogy ezek a dolgok már nem javulnak meg a szalag nélkül sem. Lefekszem vele párszor? Elszórakozunk egymással? Néha papás-papást játszunk a kölykökkel? Talán. De a kapcsolatunk már sosem lesz komoly úgy, ahogyan az előtt volt. Legalábbis így éreztem az egésszel kapcsolatban. Ez egy olyan dolog, amit könnyebb és valószínűleg értelmesebb is lenne elengedni… de én is csak haladó vagyok. Olyan halandó, aki kapaszkodik abba, mi valamikor boldoggá tette, még akkor is, ha már közel sincsen így. Ráadásul abban sem hittem, hogy létezik még ilyen szerelem, főleg nem számomra.
Végig futott rajtam valami őrült remegés, amikor Merel a szalag és a bőröm közé nyúlt. Nem akartam bántani, nagyon nem… de túlságosan stresszes, dühös, ideges voltam. A mellkasomban furcsa, szúró kis fájdalmat éreztem, ami a szívverésem gyorsulásával mintha csak elviselhetetlenebbnek óhajtott volna tűnni. A másik kezem görcsösen szorult ökölbe… nem érdekel, meg sem éreztem jó formán, ahogy a körmeim a bőrömbe vájnak. Én nem akartam bántani Merelt… tényleg nem… Nem veheti el… nem veheti el…
– Csss... nyugalom... – duruzsolta, de nem tudtam megnyugodni. Úgy remegett minden porcikám, mint a veszekedések közben Tengerszembe. Akkor is pont így várakozott a gombóc a torkomban, hogy bőgésként szabaduljon ki, mikor Nat nem nézett oda. Vajon meddig tud az ember erősnek tűnni? Vajon meddig tudja magában tartani, hogy már minden ezen a rohadt világon fáj… de főleg a bizonytalanság? Sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem, de a remegés maradt.
Nem nyitottam ki a szememet, csak mikor a mosogatóban csattant. Ahogy ujjai az enyémekhez értek, finoman megfogtam őket, épp csak egy pillantást vetve a tenyeremet elcsúfító vörös sebekre.
– Látod? Semmi gond. Nem bántani vagyok itt, és megbízok benned, hogy te sem fogsz.
Ő miért bízik bennem ennyire? Éreztem, hogy két pislogás között apró könnycseppek ülnek meg a szememben. Furcsa volt, hogy valaki ilyen velem, nem csak azt várja, mikor leszek rossz vagy provokálja ki, hogy aztán megbüntethessen. Bólintottam egyet válaszként, a makacs kis gombóc miatt a torkomban most nem mertem megszólalni. Ki voltam idegelig, ez pedig látszott. Én tényleg odamentem Nat dedikálására abba a szállodába, tényleg megígértem neki, hogy leszedem és jó leszek… de vajon ő fog-e még ugyanúgy szeretni? Mondhat akármit is, ha a tettei mindig másról árulkodnak… bár minden erőmet megpróbálom bevetni, hogy elhiggyem, ő tényleg szeret engem.
– Köszi… – suttogtam és a kezünkre pillantottam. Jól esett, hogy valaki ilyen gyengéd velem. Merelt valószínűleg többet bántottam, mint bárki mást. Mégis ő volt itt, ő fogta a kezemet, ő akart segíteni. – Kicsit megviselt vagyok mostanában. De nem akarok drámázni. Csak szabaduljunk meg ettől az izétől… valószínűleg mindkettőnknek jobb lenne. Téged nem próbálna visszacsábítani, engem nem próbálna megtartani. – Tettem hozzá és megcirógattam a kezét, éppen csak jelezve, milyen hálás is vagyok mindazért, amit tettek értem. Megköszörültem picit a torkomat és a mosogató felé néztem, a kés volt az egyetlen lehetőségem, hogy megragadjam és leszaggassam magamról.
   

Csak kedvesen Elliotra mosolygok, ahogy könnyek pislognak a szemébe. Ahogy óvatosan és bizonytalanul előbújik egy mélyen megtört, elgyötört ember a védekező kifogások és álképek alól. Aki nem hiszi már el, hogy van még bárki az oldalán, hogy nem az egész világ az ellensége.
Talán pont ezért talál vissza hozzám főleg a nehéz pillanataiban. Mert tudat alatt valahol tudja, hogy én meg fogom érteni. Lehetek ellenségesnek tűnően könyörtelen, nem szépítek a lelki békéje kedvéért, és megmondom a dolgokat ahogy látom őket, annak ellenére is, ha azok nagyon fájdalmas igazságok. Mert pont azért mondom el őket, mert igazak, és a változáshoz be kell látnia ezt, és én akkor is átrugdosom a világ csúnya részein, ha ő inkább csak elbújna előlük a homokba dugni a fejét. Mert én pont azért rugdosom el odáig, hogy ott az utat tovább is megláthassa.
Bár szemmelláthatóan tudatosan már elfelejtette ezt, és pontosan ezért kell már tényleg megszabadulni attól a taHqeq szalagtól.
De még nem. Ha elsietjük, ellenáll, és pont addig jutunk, mint eddig bármikor.
-Azzal ne is törődj- simítom meg mégegyszer a kezét csak visszaterelni a figyelmét a mosogatóról. Megrántom a vállam, hogy a másik oldalamon a táskámat megmozgassam, megintcsak egy Elliotnak is ismerős táskát. -Hoztam néhány régi ismerőst, de most ne aggódj ezen. Most semmin nem is kell.
Bízom benne, hogy tudja, kikre gondolok, de most nem akarom konkrétabban említeni őket. És amúgyis, annyi feszültség fel van tolulva most Elliotban, had érezze csak biztonságban magát annyira, hogy kiadhasson belőle valamennyit, ha már itt vagyunk épp. Nem mintha elszaladhatna a szalag is addig.
Lassan fölállok, hogy az asztal sarkát kikerülve közelebb léphessek Elliothoz, csak a szalagot tartom ugyanúgy, a másik kezét egy finom simítással elengedem, hogy gyengéden a mellkasomhoz öleljem a fejét helyette, nyugtatóan simogatom a haját.
-Nyugodtan engedd ki, ha bánt valami. Itt vagyok, és nem tűnök sehová.
Nagyon óvatosan megpróbálom közben a kezemet jobban belefordítani a szalagba, akár addig, hogy a tenyerem kerüljön alá, de ha kiváltok bármi ellenállást ezzel, meg is állok inkább. A nyugalom most fontosabb.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Ahogy a mosogató felé pillantottam és azt kívántam, bár leszaggatná rólam az az átkozott kés magától a szalagot, a szívem mélyén tudtam, hogy vége. Már sosem leszünk boldogok Nattal, már sosem lesz olyan, mint amikor még ő választott engem, rohanjak utána akármennyit és kínálkozzam fel akárhogyan. Bár érte akartam megtenni, hogy levágom a szalagot, valójában nem is neki szólt ez. Noah-nak szólt az egész, mert őt akartam látni, őt akartam magamhoz ölelni, mint a szerelmünk egyetlen élő mementóját. Talán kívülről sokszor úgy tűnt csak kínozzuk egymás vagy szórakozunk a másikkal… de valamikor ez a kapcsolat olyan mély volt, olyan fontos, hogy azt rajtunk kívül senki más nem érthette meg. Csak megváltozott, de mégis lett gyümölcse.
Hogy miért vállaltam gyereket Nattal, mikor már rossz volt minden? Mert mindig azt mondta, hogy szeretne egy fekete szemű babát, aki rám hasonlít. Én pedig megadtam neki csak azért, hogy velem maradjon. Talán nem kellet volna, mert nem tartotta mellettem igazán soha sem. Rám unt valószínűleg.
– Azzal ne is törődj – simította meg a kezemet Merel, de csak akkor vontam el a tekintetem a mosogatótól, mikor a vállán megmozdult a táska. Azonnal felismertem azt a kis darabot, hiszen még én küldtem neki, hogy legyen miben eldugni azokat… azokat a szép kis késtőrizéket. – Hoztam néhány régi ismerőst, de most ne aggódj ezen. Most semmin nem is kell.
Bólintottam, jelezve, hogy értem kikre gondol, majd a táskáról az arcára emeletem a tekintetemet. Annyira jó volt, hogy itt van. Meg sem érdemeltem a jelenlétét, de ő eljött és segíteni akart. Már ősszel sem tartottam helyénvalónak, hogy éppen neki meséljek azokról a dolgokról, amik Nattal történtek, most viszont egyenesen szégyelltem őket. Nem tudom, miért… talán mert elpanaszoltam Merelnek, hogy milyen rossz minden, majd utána jött ez a gyerektéma. Már késő, elcseszted… már egy ártatlan embert is belevontál a saját a hülyeségedbe, most meg ezt a szegény lányt is… – hasított belém a hang jeges orgánuma. Gyötörni próbált, ahogyan mindig, de igazából már éppen eléggé magam alatt voltam attól, hogy nem boldogulok a szalaggal.
– Azt hiszem… – kezdtem némileg rekedten. – Ez az a helyzet, ahol a régi ismerősöket szívesen látok. – Tettem hozzá és megtöröltem kicsit a szemeimet. Azonban a következő pillanatban már ott volt mellettem Merel, finoman magához húzott a tincseimet cirógatta.
– Nyugodtan engedd ki, ha bánt valami. Itt vagyok, és nem tűnök sehová. – Mondta, de közben mind jobban a szalag alá nyúlt, mire megrángattam a kézfejemet. Nem tudom, nem akartam, hogy legyen a keze… vagy a furcsa kis ékszer nem akarta. Már nem számított, annyira eggyé vált velem minden, amit belém pumpált, hogy nem tudtam tőlük elvonatkoztatni.
– Hogyne bántana valami… most váltam el… – suttogtam kicsit megtörten, de hálásan átkaroltam Merelt a szabad kezemmel, hogy még jobban hozzá bújjak. Nem tudtam volna szavakba önteni, amit érezek, mert minden létező dolog benne volt. Csalódottság, aggódás, szomorúság, önutálat, gyűlölet, szeretet. Nem voltak igazán szavak, amiket kimondhattam. Persze, lehet azt mondani, hogy Nat ezt meg ezt csinálta… de azok nem fedték volna le mindazt, amit én csináltam. Ezért inkább másról beszéltem… olyanról, amivel talán csak megint sebet ejtek Merelen. Nem tudtam. Nem voltam elég jó ember, hogy felismerjem.
– Amikor a fiamat emlegettem, akkor úgy érettem, hogy született egy saját gyerekem. Pár hete. – Suttogtam. Sejtettem, hogy Merel majd hülyének néz, amiért ezt bevállaltam, de annyira szerettem volna megértetni vele, miért tettem. – Tudom, hogy hülyeség volt egy haldokló házasságba ilyet bevállalni… hiszen ősszel már mondtam neked, milyen… milyen nehéz minden. De azt hittem majd ez megmenti, mert Nat mindig emlegette s én belementem. Aztán persze ugyanúgy válás lett a vége és még a gyereket sem láthatom, mert veszélyes vagyok rá. – Tettem hozzá és némi könny hagyta el a szemeimet, végig folyt az arcomon. Aztán nyeltem egyet, hogy ne csapjon át ez az egész hisztibe. Merel előtt lehettem gyenge, de túlzásba sem akartam esni, mert tudtam, hogyha egyszer elkapnak az érzelmek, akkor egy önkínzó örvény kellős közepén fogom találni magamat és megint Natot fogom vádolni… és ő azt nem érdemli meg. Nem tehet arról, hogy mindketten átalakultunk csak nem egy irányba.
– Kétlem, hogy valaha több gyerekem lesz mással. Ezt az egyet nevelni akarom valamennyire. Mégha nem is velem fog élni...

Igen, pont azért is hoztam magammal. Sha-t főleg, ez neki is egy második felvonás a történetünkből, itt volt az elején, játszott benne egy kis, de nem elhanyagolható szerepet - az okaként, hogy feladtam a szalagot, és valahol van is egy kis bűntudatom, hogy mindehhez, amit Elliot elmond, ezzel én járultam hozzá - és valahogyan úgy érzem, nagyobb szerepre is hivatott még a történetben, a szalag illő nemezise lehet. Vagy totál nem alkalmasabb semmivel bármelyik hétköznapi konyhai késnél itt. Joyeuse csak potyautasként van itt, mert csak felnyaláboltam a táskámat, ami neki is ugyanúgy rejtekhelye.
De ezekről nem beszélek. Elliotnak nem kell foglalkoznia most mindezekkel, neki annyi a fontos, hogy megnyugodjon, és biztosan érezze magát, hogy ne az ellenállás és visszavágás legyen az ösztönös reakciója. Mint ami erős gyanúm, hogy ennek a Natnak volt bármi próbálkozáskor a kiváltott hatása. Nem, mert a szalag pont ezt az ellenállást ragadná meg, és fordítaná a maga védelmére. Elliotnak is meg kell tagadnia, és rá régóta, erősebb befolyással van, mint rám valaha volt.
-Csak engedd ki magadból, bármit, bárhogy. Tudod, hogy csak sírhatsz is, ha arra van szükséged- duruzsolom a feje búbjába, a haja közé simítva, ahogy átkarol, és lejjebbcsúsztatva a kezem a lapockáira, hogy kicsit magamhoz öleljem szorosabban is, és hallgatom.
Csak egy szemöldököt vonok fel a fia említésére, ezt úgyse látja, és magamban elismerem, hogy ez így valóban hülye ötletnek tűnik. Egy teljesen megérthető, a helyzet hevében, érzelmektől irányítva szinte logikusan hozott, de hülye ötletnek, ami inkább a reménybe kapaszkodást testesíti meg, de sajnos megmenteni nem tudja már azt a kapcsolatot. Nem akkor, ha ennek a választásnak a ténye lenne hivatott megmenteni. De az ember ilyen gyarló és meggondolatlan, önmagából készült, mint a kő tűz, amit a kő sárkányszobor fúj. Nézzen ki akárhogy, pontosan önmagából van.
Nem ítélem Elliotot semmiért, amit elmond, még ha nem is értek egyet a döntéssel, nem most, nem ma. Mert a szalagnak pont ez segítene. A fázóknak adná a kőtüzet, hogy tévedve körétömörüljenek, pedig hiába élethűek a lángnyelvei, nem ad hőt, és talán még hideg is annyira, hogy rásegít a fázók végleg kihülésére.
A kezem megfeszül, ahogy Elliot elrántani próbálja, próbálok engedni rajta, de már késő, már a tenyerem van aláfordítva, és így a szalag is szoros már, nem hagyva sok mozgásteret, így is alig fért alá az én apró kézfejem Elliot harja mellett. Pedig ez valamikor a nyakamat érte körül, úgy látszik hozzáalakult Elliothoz azóta.
-De pont ezért vagyunk itt, Elliot. Pont ezért kell most erősnek lenned, kiállni a saját akaratodért. Erős vagy, kitartó, elrettenthetetlen is, ha igazán akarsz valamit. Ezt. Ragadd meg, és jelentsd ki: erős leszel, hogy szabad lehess, szabad, hogy találkozhass vele, hogy ne kelljen kimaradnod az életéből. Makacs vagy, eltántoríthatatlan, és nem kell veszélynek lenned, mert szembe tudsz szállni, meg tudod tagadni, ha nem hagyod, hogy elvegye, ami annyira, igazán fontos neked!
Érzem, hogy pont én evezek végül veszélyes vizekre, szítom az ellenállást. De faragott tűz, faragott sárkány, engem ebből faragtak, és én is így tudtam ellenállni, szembenéztem a befolyással, és dacosan felindulva jelentettem ki, hogy nem.
A szavaim közben a kezem lehull Elliot hátáról, megkeresem az ő kezét, hogy összefonjam a szabad ujjainkat, hogy a táskám rejtzsebébe vezessem, és a közös kezeink kétoldalról Sha markolata köré szoruljanak, ahogy a másik oldalon kétfelől feszítjük a szalagot.
Ezt nem így terveztem. Elragadott a hév, felfedeztem Elliot talán legjobb kapaszkodóját a saját akaratába, és megpróbáltam túl rákapitalizálni, hogy megragadja ő is. Nincs semmi veszve, de innen most nyernünk kell, vagy veszítünk. Pedig a lehető legbiztonságosabb talajról akartam volna indítani a támadást, nem még a lejtő közepéről.
Talán - fogalmam sincs, de talán - a szalag van rám hatással, a véremért cserébe, befolyásolni próbál a terveim ellen, hogy kevésbé tudjam kijátszani. És talán - ezt sem tudom, így van-e - megzavarja, megosztja, ha mindkettőnket kell befolyásolnia, és gyengül a fogása Ellioton. Magamért nem aggódom most.
Elhúzódok, hogy mozgástér is legyen közöttünk, és hogy Elliot szemébe is nézzek egyben. Mélyen, hátha a sajátomban lobogó tűz is átterjed rá.
-Erős vagy. Makacs. Falak nem állnak az utadba, amikor igazán eltökélt vagy, hogy is állhatna egy rongy!? Megállíthatatlan vagy. Elliot vagy!
Minden kijelentésre, nyomatékra szorítok egyet a Sha köré zárt kezünkön, a nevét már szinte kiáltom az arcába, ahogy magamat is belehevítem a biztatásába. Egy rövid, de heves biztató csókot nyomok az ajkaira, aztán időt se hagyva neki reakcióra, nézek ismét a szemébe. -Meg tudod csinálni!

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Merel és a régi barátok adtak egyfajta biztonságérzetet ebben a helyzetben. Nem is tudom miért, talán a közös emlékek miatt vagy mert egyszerűen tudtam, hogy a szalaggal szemben ez a lány lehet a legnagyobb segítség. Ismerte, még ha nem is úgy, olyan mértékben, mint én. Ettől függetlenül nem éreztem helyesnek rá ömleszteni azt, hogy miket tettem, miért ment tönkre a házasságom… bár nagyjából ő is sejthette, hogy kilencvenkilenc százalékban éppen miattam. Nem volt nagy titok, hogy nem értek az emberi kapcsolatokhoz, ezt Merel a saját bőrén tapasztalhatta meg.
– Csak engedd ki magadból, bármit, bárhogy. Tudod, hogy csak sírhatsz is, ha arra van szükséged – mondta megnyugtatásképpen. Egy pillanatra le is hunytam a szemeimet, tudtam, hogy előtte lehetek gyenge, igazán gyenge is, ha éppen arra van szükségem. De már untam, hogy folyton csak kiadom magamból ezeket az érzéseket… mert igen jól esik, felszabadul némi időre a lelkem utána, viszont megoldani semmit sem old meg. Nem kapom vissza Natot, nem élhetek a családdal. Nem is biztos, hogy érdemes lenne visszafordítani, még ha most a kommunikáció jobbnak is látszik közöttünk.
Hát engedtem mégis csak a fájdalomnak és beszéltem. Nem tudom, mit gondol Merel erről az egészről, a döntésemről… de a tény, hogy született egy gyerekem fennállt és erőt adott. Valahogy egészen másfajta erőt, mint korábban minden. Egyrészem vágyott rá, hogy magamhoz öleljem… hogy lássam, ahogy Nat és a család, ami már nem az enyém, boldog az új jövevénytől. Talán most már örökké kívülálló leszek, de látni akartam őket. Ennek az ára az volt, amiért ma idejöttem.
– De pont ezért vagyunk itt, Elliot. Pont ezért kell most erősnek lenned, kiállni a saját akaratodért. Erős vagy, kitartó, elrettenthetetlen is, ha igazán akarsz valamit. Ezt. Ragadd meg, és jelentsd ki: erős leszel, hogy szabad lehess, szabad, hogy találkozhass vele, hogy ne kelljen kimaradnod az életéből. Makacs vagy, eltántoríthatatlan, és nem kell veszélynek lenned, mert szembe tudsz szállni, meg tudod tagadni, ha nem hagyod, hogy elvegye, ami annyira, igazán fontos neked!
Nem ítélt el. Nem, sőt pont azt akarta, amit én is éreztem: ebből meríteni erőt. Ahogy a kezünkön megfeszült a szalag, mintha lüktetni kezdett volna. Még erősebben, még kegyetlenebbül… bár talán csak képzeltem az egészet, ahogy a szemem sarkában látott, egyre gyülekező árnyakat is. Nem most láttam őket először. Nincsenek ott… nincsenek ott… – próbáltam koncentrálni, de hiába szerettem volna, képtelen voltam lehunyni a szemem, hogy elűzzem őket.
Éreztem, ahogy mozognak a kezeink… nem azok amelyeket a szalag összefogott. Merel ujjai az enyéimmel összefonódtak. Meleg, biztonságos érzés volt, amire szükségem volt éppenséggel. Ahogy kezeink eltűntek a táskában – a nagyon is ismerős táskában – éreztem, hogy egy hűvös markolat ér a bőrömhöz. Meg kell tenni… meg kell tenni… – koncentráltam tovább, sőt egyenesen mantráztam, mintha varázsszavak volnának. De nem akartak hatni. Még Merel is érezhette, ahogy minden mozdulatom remegős és gyenge.
Hiába beszélt, nem értettem a szavait, hiába próbáltam minden erővel ráfigyelni. Valami furcsa lüktetés belülről elnyomott minden más érzést. Csak azt olvastam le az ajkairól, ahogy a nevemet mondja ki. Aztán közelebb hajolt, nekem meg nem volt annyi esélyem se, hogy elhúzzam a fejem, jött a csók. Éreztem, ahogy libabőr fut rajtam végig, el akartam húzódni, de addigra már vége volt. Csak ennyit hallottam: – Meg tudod csinálni! – S én tudtam, hogy tényleg megtudom. Egy kibaszott ékszer nem győzhet le...
Nem ismertem fel azt a rengeteg érzést, ami kavargott bennem. Talán minden ott volt, amit valaha megtapasztaltam ebben az életben, de olyan erőt adott, hogy éreztem, minden porcikámon keresztül futott. Nem engedhettem, hogy Merel szenvedjen, hogy neki kelljen segítenie a végső csapásban, elhúztam a kezemet, de úgy, hogy a penge nálam maradjon és kaszaboltam. Kaszaboltam bele a bársonyba, bele a saját bőrömbe, figyelve, hogy legalább az én kis támogatomat ne érje sérülés… de ki tudja. Ebben a lelki állapotban könnyedén sebet ejthettem rajta.
Hirtelen szédülés fogott el, mintha hirtelen pattantam volna fel. Sötétség telepedett a szemeim elé, furcsa, foltos képet kaptam csak a konyhámról, Merel arcából… mintha mindenem zsibbadt volt, az agyam, a mellkasom, a végtagjaim… Hirtelen megijedtem, hogy elájulok, de nem. Éppen csak az erőm hagyott el annyira, hogy homlokom megint Merel felé közeledett és ha nem lépett távolabb sokkal, akkor nyilván neki is ütközött a testének.
– Hah… – sóhajtottam fel. Hirtelen megszűnt a zsibbadtság, de a mellkasomban fájdalmas, éles érzés lett úrrá. – Ez… szörnyű… – nyöszörögtem és odaszorítottam a kezem, ahol a kínt éreztem. Csak ekkora pillantottam fel Merelre. – Sikerült? – Egyszerűen nem mertem a kezeink felé pillantani.

Ahogy Elliot elhúzza Sha-t, én rákapaszkodok, nem érzem elég biztos ötletnek, ha nincs mindenesetre az én kezemben is. De csak annyi lesz ebből, hogy magának húz, mert hosszabba karja kinyújtva, és végül nyakába nyögök egy talán kicsit félreérthető hangot, ahogy az ujjaim kicsavarodnak Elliot ujjai és Sha közül.
Ez nem jó...
Ösztönösen is elhúzódok, és még időben, mert ezután Elliot vadul át is kaszabol közöttünk. Fogcsikorgatok egy kezembe nyilaló fájdalomra, de csak jobban rászorítok tőle a szalagra a markomban. Majd semmi.
-Elliot..?
Csak megtámasztom a testemmel, ahogy dőlni látom, le ne boruljon a székéről, aggódva próbálom felmérni, mi történt vele, bár ezt nem a legkönnyebb, ha úgy tartom, mint ha nem lennének közben karjaim hozzá. Vannak, csak nem szabadok. Illetve. A szalagot még mindig szorítom, azt már biztos nem engedem el, főleg ha egyben van még. Nem kapja meg azt a véletlen esélyt sem. A másik kezemmel pedig ismét megkeresem Elliotét, gyengéden kivéve belőle most Sha-t, egyelőre lerakom az asztalra.
-Elliot, beszélj tovább.- Az arcára simítom a kezem, hogy megtartsam a fejét, az arcára nézhessek, ne most akarjon elájulni, meghalni, vagy mittudomén, mi történik vele.
Valami melegség terjed a combomon, a térdemen, a lábszáramat is kezdi lassan elérni. Elszakítom a tekintetem Elliotról, hogy lenézzek, az arcát még mindig fogom.
-Qu'vathl!..
Vér. Ijesztően sok vér. Megmozdítom a szalagot még mindig szorító kezem, hegnézni, engem vághatott-e meg ennyire, el is felejtve, hogy ha a szalag még tart, ebben megállítana, észre se véve, hogy de nem, csak amikor már az arcom előtt fogom. Nehéz kivenni a vérmocsok között, de csak egy vékony, egyenetlen vágás fut végig a bőrömön a kézfejemről a csuklómra, visszagondolva várható volt, hogy ha ilyen szorosan fértünk a szalagba ketten, Sha-nak se legyen több hely közte, de nem a kezem vérzik ennyire.
A szalag.
Tehetetlenül lóg az enyhén ferde, sima vonalban elvágott vége, és úgy folyik belőle a vér, mint egy kiadósan átáztatott törölközőből a víz. Utól sem érem teljesen a fondolatomat, ahogy csak ledobom a bársonyfecnit az asztalra, és erősebben, mint talán szükséges, belecsapom - ahogy alatta az asztallapba is, egész mélyen - Sha hegyét. Egy ideig csak pislogok a képre, próbálja az agyam is felfogni a jelentőségét. Az asztalhoz szögezett szalagból továbbra is ázik elő lassan, talán minden vér, amit valaha elnyelt, de mostmár nem terjed tócsa alatta: a tőr pengéje szívja magába.
Talán dőlni letom megint Elliotot, vagy csak nem merek már nem aggódni érte, de gyorsan elkapom magamhoz ölelve, el is felejtve, hogy véres lehet a kezem, bár minden esélye megvan, hogy ő is olyan lett, pont annyira mint én.
-Elliot,.. Elliot, megcsináltuk. Megcsináltad.
A tiszta kezemet az ercára simítom ismét, megtartani, ha kell még, ránézni, gyenge nevetésként a feloldódó feszültség is kibukik belőlem.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Zsibbatság. Furcsa sötét zsibbadtság tombolt minden porcikámban, nem is tombolt, inkább lüktetett. Különös foltok szöktek a szemem elé el-eltakarva egy részét a lakásnak. Úgy éreztem menten elhagy az erőm, ha felpattantam volna, bizonyára össze is esem, így viszont csak előre indultam meg, remélhetőleg Merel felé. Aztán megéreztem az illatát, meg a testéből áradó melegséget és egy pillanatra lehunytam a szememet.
– Elliot, beszélj tovább. – Hallottam a hangját, kicsit belemarkoltam a ruhájába, mintha abban tudnék csak megkapaszkodni… hát amúgy tényleg így volt, de igazából csak érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül. Valahol örültem, hogy mégsem Nattal tettem ezt meg, hogy megmondtam neki, ez nem jó. Merel jobban kezelte, ráadásul mellette nem szégyenkeztem a gyengeségem miatt. Natnak jó akartam lenni, erős, védelmező, nem pedig ez a törékeny valami. Elvette minden erőmet ez a küzdelem a szalaggal. Nem csak a mai nap, hiszen már legalább három hete próbálok megszabadulni ettől… attól a naptól fogva, hogy megkaptuk a válási papírokat. Megijedtem. Nagyon megijedtem akkor, mert az, amiről addig csak beszéltem hirtelen valóság lett.
– Vérszagú vagy… – motyogtam a ruhájába s közben azt mantráztam magamnak: maradj észnél, maradj észnél… . Még mindig a gyengeséggel küzdöttem és azzal a furcsa húzó erővel, ami egyre inkább fel akarta adni az éberségért való küzdelmet. Hallottam, hogy Merel megint beszél, hogy mozgolódik kicsit… de nem tudtam kinyitni a szememet. Egész egyszerűen nem ment. A vérszagot mind erősebben, mind fémesebben éreztem, ahogy behatol az orromon a testemben és egészen átveszi felettem a hatalmat. Hát ilyen bódító lenne ez?
Aztán még erősebb ölelés jött… erre pattantak ki a szemeim. Láttam a vért, láttam Sha-t és csak ezután néztem fel Merelre. Furcsa fényes kis pöttyök repkedtek a feje körül, aztán jött a szédelgés és a hányinger is hozzá. Kibírod, nagyfiú vagy – a hang. Az az átkozott hang bezzeg nem ment a francba elfele, mikor levágtuk a szalagot. Vajon elmúlik valaha? Vajon lesz idő, mikor nem súgja a fülembe, hogy milyen szörnyű ember vagyok?
– Elliot,.. Elliot, megcsináltuk. Megcsináltad.
Lenéztem a kezemre, ami még mindig véres volt, talán újabb sebeket is szereztem… de a szalag nem volt ott. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, a rengeteg vér, ami körülöttünk volt az a szalagból származott. Merel nevetése valahogy képes volt ezt a gusztustalan helyzetet feldobni. A szívem két nagyobbat dobbant, fájdalmasan jelezve, hogy nem vagyok éppen még mindig jól. Csakhogy máris késésben voltam egy találkozóról… és előtte még a lakást is rendbe kéne tenni, meg magamat, magunkat.
– Egy vámpír otthonosan érezné most magát… – állapítottam meg nevetve és az arcomon pihenő puha kézre simítottam. – Nélküled ez nem sikerült volna. – Pillantottam aztán Merel szemeibe, hogy éreztessem vele, tényleg hálás vagyok ezért. Hálás vagyok, mert végre a kezembe foghatom a gyerekemet, végre megnézhetem, hasonlít-e rám. Éreztem, hogy a megkönnyebbültségtől megint könnyek szöknek a szemembe. Nem érdekel, ha megváltozok, ha az a szerencsétlen tolvaj leszek, aki 1998 telén hazatért Londonba. Egy részem mindig is azt gondolta, hogy a szalag egyfajta erőt ad nekem, hogy megtámogatja a sötét varázslatokat, amiket eltanultam egy ex-halálfalótól. Furcsán magabiztos voltam vele.
– Köszönöm… – tettem hozzá még halkabban. – Szedjük kicsit rendbe magunkat – Felkeltem, megfogtam a kezét és úgy húztam a háló mellől nyíló aprócska kis fürdőbe. Nem volt benne sok minden, csak a vécé, egy öreg, lábas fürdőkád, egy hasonló korban lévő mosódtál és a középen megrepedt tükör. Megszédültem megint, amint beléptünk oda, így a mosdóra kellett támaszkodnom, elengedve Merel ujjait. Ahogy a tükörbe néztem, láttam milyen sápadt és beteges az arcom, persze a bőrömet elcsúfító vérfoltok csak tovább rontották a dolgot.

Megpaskolgatom Elliot arcát az azt fogó kezemmel, a tekintetem talán leginkább számonkérőre vált, ahogy az övé továbbra is túl ködösen kóvályog. Ilyet nem csinálunk, Elliot drága, tessék figyelni, észnél maradni. Közben lenézek a vérszag és melegség irányába.
-Igen... Semmi bajom, semmi baj,..- mantrázom, leginkább Elliotnak, megnyugtatni, meg foglalkoztatva tartani, ne ájuljon itt el nekem. Ennyi vért csak nem vesztett azért, a legtöbb nem is tőle van. Illetve nem mostanról, hanem a szalagból folyt ki. Ezt ő apránként, már rég vesztette el  szervezetéből. Remélem. De aggasztó mértékben sápadni nem látom egyelőre. Legalábbis gondolom, nem a legjobb formájában van, de talán nem vérveszteség-fehér ez még.
Megtartom erősebben, megkönnyebbülten mosolygok, ahogy mozog, megnézi a megszabadított kezét, csinál csak bármit, dolgokat. Magánál van, és valamennyire figyel is dolgokra, már egy jó jel.
-Az nagyon. Menne is pancsikolni.
A kezemet belefordítom a rákúszó kezébe, megszorítom mintegy gratuláló kézfogásként, meg csak kapaszkodva is belé az elvontabb értelemben, csak örülve, hogy magánál lenni látom, az ölelésen is szorongatok egyet talán.
-Nélküled se.- Komolyan a szemébe nézek. -Nélküled nem számított volna az én segítségem se.
Az ötletére csak bólintok, igen, erősen ránkfér, meg a házra is akkor már, nekünk sem ártana pancsikolni, csak nem egészen úgy, mint a proverbiális vámpírnak. Nekünk elfele kéne a vért, nem mégjobban bele.
Átkarolom Elliot derekát, támogatom, miközben megyünk amerre vezet. Nem is ismerem igazából a lakást, talán kétszer ha jártam itt, az első alkalommal, meg egyszer áthaladóban.
Ahogy a mosdótálra támaszkodik, inkább át is segítem a kád szélére ülni.
-Ha nem zavar, ezt levenném, sok vízzel kéne kiáztatni. Te nem lettél nagyon véres?
Igazából ha zavarja is lépek már ki a - csodával határos módon pár csepptől eltekintve tisztán maradt - cipőimből, hogy lefejtsem magamról a nadrágot, aminek az egyik combján két tenyeremnyi vérfolt terjeszkedik, és vagy lábszárközépig ér a lefolyt alja. Tapasztalataim szerint a suvickusz nem olyan hatékony beivódott foltok ellen, és akkor ez még elég makacs vér is ráadásul.
A lehető legtárgyilagosabban és szigorúbban hámozom ki magam a véres nadrágból, aztán Elliotot is bármi erősen mosni ajánlatos göncéből, hogy aztán mindet bevágjam a kádba, és rájuk nyissam a vizet, folyjon is le és áztassa ki minnél jobban a vérfoltokat, mielőtt még belealvadnak.
-Ne támadjanak ötleteid- figyelmeztetem hasonló szigorral, bár elgondolkodom, ez nem az ellenkezőjét éri-e el véletlen, meg melyikünknek is szólt inkább. Bár végülis, lehet, hogy a figyelmét elterelné legalább a félkómázástól.
-Add a kezed- kapja a következő utasítást is Elliot, és a mosdótálnál el is kezdem lemosni róla a vért, kimosni a sebeket, egyben a sajátomat is. -Valami kötszered vagy bájitalod van ezekre véletlen?