medicine

Call the doc, I must be sick
Better get me my medicine
Now it’s five o’clock, on the phone again
I think I might need another prescription

☾ m a n d r a g ó r a b o n c t e r e m ☽

[- Mi a jó mocskos eget keresel itt ilyenkor, Leo?!]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Látom, ahogy a szike éle felmetszi a bőrt. Ez egy nagyon precíz vágás - olyan, amibe nem szabad beleremegnie a kezednek, a pálca pedig bár nem rossz eszköz, mégsem tökéletes. A varázslat sok mindenre jó. De az orvoslás több, mint mágia. Ez a tudomány és a varázslás keveredése, egy különös, csodálatos egyveleg.
Vér serken mindenfelé, ám az egy pálcaintéssel felszívódik. Nem kell most ide vér. Akkor nem látnánk mindent, és azért vagyunk itt, hogy tökéletesen megcsodálhassunk minden részletet. Visszatartom a lélegzetem... Néhány csepp bájitalt csepegtet be a résen, aminek az üvegén lévő mintákat és betűket túl homályosan látom, aztán benyúl, és a következő pillanatban felbukkan az agy halványrózsaszín húsa... Közelebb hajolok, a szívem dübörög, ám ekkor hirtelen elkezd távolodni, minden távolodik, homályos lesz és szürke, én pedig kapálózok, hogy visszakapjam a képet, de egyre sötétebb...
- Faaaaiiith! - Hangosan felnyögve fordulok a bal oldalamra, és belepréselem arcomat a párnába. Biztosan csak képzelődöm... Hiszen még sötét van, nem lehet, hogy valaki a nevemet óbégatja odakint. Biztos ez is az álom része volt, ó, azé a csodálatos álomé...
- Faith Caraveo! Be fogom törni az ajtót! - Merlin büdös... Valaki tényleg az ajtóm előtt ordibál. És még veri is azt.
Szitkozódva vetem ki magam a puha párnáim közül, és morogván megdörzsölöm arcomat. Ki ez az elmebeteg öngyilkosjelölt, aki az ajtómat veri az éjszaka közepén? Pont ma éjszaka? Fontos lenne aludnom, hiszen héttől bemutató lesz az akadémián, ami óta már napok óta be vagyok zsongva. Tökéletesen frissnek kell lennem, ugyanis minden egyes kis rezdülést látni akarok. Ha pedig ehhez ma most meg kell ölnöm valakit... Hát legyen!
Felkapom fekete fürdőköpenyem, ami az ajtó szélén lóg, aztán a biztonság kedvéért zsebembe csúsztatom pálcámat, és az ajtóhoz sietek. Szinte hallom, hogy megrezegnek a falak, olyan erővel dübörög valaki, és egész biztos, hogy ezután megölnek a szomszédok. A következő kiáltás akkor harsan, amikor elhúzom a zárat.
Várjunk csak!
Kinyitom az ajtót, és felháborodottan meredek a pofámba lihegő srácra.
- Mi a jó mocskos eget keresel itt ilyenkor, Leo?!
A fiú vigyorog rám, a homlokán pedig izzadtan összeragad néhány tincs. Leo az egyik szaktársam - mondhatnám, hogy jóban vagyunk, de igazából elég egyoldalú kapcsolat. Úgy értem, ő azt hiszi, hogy legjobb barátok vagyunk, pedig igazából nem is. Én csak nagy becsesen elviselem.
- Merlinre már, Faith! Azt hittem, sosem nyitod ki! Sosem fogod elhinni, mit találtam...
Értetlenül meredek rá; éjszaka közepe van, ha tippelnem kéne, három óra körül. Négy óra múlva kezdődik az előadás, ami azt jelenti, hogy három óra múlva fel kell kelnem ahhoz, hogy elkészüljek, és legjobb formámban ülhessek a galériában.
- Leo... - morgom, és megdörzsölöm a homlokomat. - Éjszaka közepe van. Akármit is találtál, egész biztosan ráér később is, ráadásul héttől boncolás, emlékszel? A szomszédaim ráadásul biztosan kinyírnak, hála neked, szóval további jó éjsza...
- Találtam egy hullát!
Megmerevedek, miközben már arra készülök, hogy rácsapom az ajtót. Úgy bámulok rá, mintha valóban elmeháborodott lenne, és talán az is... Mégis hiába várom, hogy arcomba röhögjön. Ő csak bámul rám azzal a lelkes fejével, mintha azt várná, hogy elkezdek ugrálni. Persze valami elkezd gyülekezni mellkasomba, érzem a bizsergést ujjaim hegyében... Egy hulla. De nem, nem, a kétkedés túl erős ahhoz, hogy utat engedjek a kíváncsiságomnak.
- Mit csináltál?
- Az erdő szélén találtam rá szétszedve, valószínűleg megtámadta valami vagy valaki... Mit tudom én, sötét volt! Bevittem a boncterembe. - Elájulok. - Azt hiszem, halott. Arra gondoltam...
- Hogy mit hiszel?! - Megőrülök. Mi az, hogy azt hiszi, halott? - Leo, azt hiszed, ha találsz egy megvert embert, azt csak úgy becipelheted, hogy darabokra vágjuk?
Látom rajta, hogy kicsit elbizonytalanodik, de ez akkor is őrület. Hogy lehet valakinek ennyi esze? Ráadásul éjszaka van, héttől bemutató, és... Á, a francba! Na, ezért nincsenek barátaim. Pontosan ezért. Mert mindenki egy idióta. Pláne Leo. Leo az idióták legfőbb idiótája.
- Hát, mostmár bent van, szóval esetleg megnézhetnéd... - dünnyög, én meg sóhajtok egy nagyot. Ezt már nem lökhetem ki a nyakamból, ugye? Mármint persze, elzavarhatnám, de attól tartok, képtelen lenne egymaga eltökíteni a boncteremből azt a testet feltűnés nélkül, aztán pedig repül... Bár különben kit érdekel, ha kicsapják? Magának kereste a bajt...
- Hogy a francba éltél eddig túl huszonegy évet, Leo? - morgom, aztán visszalépek a lakásba, és belököm magam után az ajtót. Gyorsan felrángatok magamra valami göncöt, az első nadrágot meg pulóvert, ami a kezembe akad, aztán felmarkolom a táskámat meg a pálcámat. Néhányszor átsimítom a hajamat kifelé menet ujjaimmal, hogy ne álljon úgy, mint a szénakazal, aztán megragadom Leo kezét, mielőtt reklamálhatna - ő persze csak vigyorog -, és a Mandragórára hoppanálunk.
Az iskola épülete sötét és néma. Furcsa így látni - úgy értem, általában elég nagy a fegyelem és a csend, főleg a termek és laborok közelében, de napközben diákok és professzorok tolonganak mindenfelé. Most nem.
- Amúgy is, mit kerestél te az erdő közelében, pont ilyenkor? - kérdezem Leot, miközben végigmegyünk az üres, árnyékos folyosón, hogy aztán belépjünk a boncterembe. Egy gyér lámpa világít csak fent, és középen az asztalon valóban egy vérben úszó alak hever. Aucs...
- Nos, az úgy volt... - Közelebb lépek a testhez, és megfagy bennem a vér. Hirtelen Leo szavait is elnyeli valami, nem hallom, mit dumál mögöttem, csak az asztalon fekvőt bámulom... Mert a francba. A francba is, ismerem őt. Ő az... Mikor is találkoztunk a kávézóban? Úgy egy hónapja, és azóta nem láttam. És most? Itt hever előttem, mindenéből ömlik a vér, és... Nem néz ki halottnak. Nem, rohadtul nem néz ki halottnak!
Nem is tudom, mi támad fel bennem, azt hiszem, egy kicsikét dühös vagyok. Hátraszólok Leora, hogy fogja be, aztán közelebb lépek a sráchoz, és nyakára nyomom ujjaimat, hogy kitapintsam a pulzusát. Tiszta. Kissé lassú, de kurvára tiszta.
- Tudod mit, Leo? Szerintem hármunk közül téged kéne felboncolni! - fordulok felé dühösen. - Mondd, mi a francért van ennyi eszed, mint egy marok lepkének, hm? Szerinted ő itt halott? Merlinre...
Ez nagyszerű! Itt fekszik széttépve valaki, akit ismerek, héttől pedig előadás. Most mi a francot kellene csinálnom? Állítsunk be a Mungóba, hogy hé, találtunk egy megcsócsált testet ilyenkor? Valóban, mik ezek a sebek? Harapásnak tűnnek, karmolásnak, és ezen kívül még ki tudja, hányféle sérülése lehet, ahhoz le kéne szedni a ruháját. Ez pedig itt a boncterem... És ha betoppan egy professzor, nekünk végünk. Rohadtul kicsapnak, és vége, az életemnek vége. Nagyszerű!

[- Mondd, mi a francért van ennyi eszed, mint egy marok lepkének, hm? Szerinted ő itt halott? Merlinre... -]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Csak egy kis nyugalomra vágyok. És tököm tele van a London bűzös mocskával, na meg a bárgyú idegesítő emberekkel. Kellett valami frissítő, amitől egy kicsit jobban leszek. Csak egy egészen kicsit. Magam mögött hagyom a várost, és kiszemelek egy békés erdőt. Talán van benne valami préda. Nem olyan nagyok most az igényeim, egy nyúl vagy egy pocok is tökéletesen megfelelne, csak ne legyen már fullra kiüresedve a hasam. Az erdőben valahogy kicsit úgy érzem otthontalanul otthon vagyok. Talán a farkas miatt, aki bennem lángol, közelebb állnak hozzám a fák, a természetes illatok. Szinte megkönnyebbül az orrom, hogy végre érzek normális szagokat is. Az esőtő áztatott fú aromája mindennél jobban tud esni. Itt kényelmesen lehetek farkas is, senki sem bámul meg, senki sem akarja kihívni rám az állatkertet. És ami a legfontosabb végre nincs itt senki és semmi, csak én és az erdő.
Farkas alakban nagyot nyújtózom és egy picit lehemperedek a nedves fűbe, hogy felfrissítse a bundámat, és lehunyt szemmel kiélvezem a nyugalmat. Azt a kibaszott fél percnyi nyugalmat, mert akkor ott az éjszaka közepén megérzem a szagot. Az egyik farkas szagát, és tudom, hogy ő is pontosan ugyan úgy kiszúrt. Vagyis... Ez így nem helyes. Többen vannak, maximum hárman. A területükre tévedtem volna? Meglehet, valahogy szarok bele ezekbe a territóriumos dolgokba. Bár ha nekem is lenne egy helyem, akkor biztos hogy kinyírnám azt, aki betéved oda. De jelenleg nincs ilyenem. Otthonom az egész világ, fasza mi? És így megtehetem, hogy nem érdekel mások területe. Hallom, hogy figyelmeztetni akarnak, fenyegető morgásaik viszont nem hatnak meg, csak felállok, és továbbra is hegyezem a fülemet. Egy szuka és két hím? Hmm, micsoda édeshármas.
Igazából tudom, hogy egyik fajtársam sem kedvel. A magányos farkasok mindig is rossz érzést keltenek bennük. Kitaszítottak, akik sehova sem illenek bele. Akik nem akarnak sehova sem tartozni. A falka felesleges nyűg lenne, és nem bírnám elviselni, hogy másokkal osztozzak az ételen, hogy másokkal együtt vadásszak, hogy az én megszokott rendszeremről lemondjak a többség javára. Ez teljesen ki van zárva. De igazából más miatt sem akar befogadni senki. Érzik rajtam. Érzik a bennem lévő tébolyodott, zabolátlan pusztító farkast. Taszítja őket ez és félnek tőlem. Én pedig kurvára élvezem ezt. A sötétben kirajzolódik az alakjuk, és meg sem lepődöm, hogy farkas alakban vannak ők is. Ez szinte a mi fajtánknak eléggé kézenfekvő. Dübörög bennem a vadállat, amint megpillantom őket, és szinte bizseregnek a csontjaim is tőle. Meg akarja őket ölni, pedig tudom, hogy ezt nem lenne szabad. Farkast többet nem szeretnék ölni, hacsak rá nem kényszerítenek. Akkor viszont örömmel kiengedem magamból a szörnyeteget. Fenyegetően morognak, de mielőtt bármit is válaszolnék, már az alfa nekem is támad. Túlságosan érzi azt, ami rajtam szárad. Nagydarab fekete farkas. Feleakkora vagyok mint ő, de azért nem adom magam könnyen. Marakodunk és tépjük egymást, engem pedig teljesen átjár a farkasom lángoló dühe, a sértettsége, hogy hogy merték őt megtámadni, így aztán most kivételes egyetértésben harcolunk. Marom, és harapom ahol érem.
Ha egy falta területére tévedsz egyedül, akkor a falka tagjai megölhetnek. Addig űznek csoportosan, amíg te egyedül el nem fáradsz. Hiszen az ő rendszerükben egymást váltják, így szinte kifulladhatatlanok a hajsza közben. Aki egyedül rohan csak a saját mancsaira és erejére támaszkodhat. Viszont én tudom, hogy kurvára erős vagyok, így nem tántorodom meg attól sem, amikor a másik kettő is nekem jön.
Fogalmam sincsen meddig harcolunk, de egyszer csak vége, én pedig ott maradok reszkető végtagokkal, vértől lucskosan az erdő szélén, aztán csak kidőlök a fűbe és becsukom a szememet.
Megint egy képlékeny álomba zuhanok. Nem is tudom mihez hasonlítani. Talán olyasmi az egész alvás dolog nálam, hogy egy tarmbulin közepén fekszem, és csak süpped és süpped alattam az a hülye anyag, egyre csak beszippant, miközben a fejem felett homályos szürke képek pattognak. Ha akarnék se tudnék utánuk nyúlni, túl gyorsan keringőznek a fejem felett, és a belőlük szűrődő hang is olyan rohadt torz. ha nagyon kiütöm magam, ezt látom. De igazából sosem alszom, legalább is úgy érzem. Túlságosan éber vagyok álmomban is, hogy valaha ki tudjam magam rendesen aludni. És a karikák a szemem alatt pedig egyre sötétebbek lesznek.
Valami kibaszott hideg szaron fekszem, ezt a ruháimon át is érzem, de minden olyan tompa és távoli, hogy akár be is tudhatnám ezt valami álomnak is. Valami neszezést hallok, ami halkan nagyon halkan megszólaltatja bennem a vészharangot, hogy hello, fel kéne kelni, de hirtelen minden irányból elcsap a fájdalom. Az érzékeim tompák, idegesítően tompák, a tudatom pedig egészen halványan pislákol csak, ami rendkívül irritál engem is és a farkasomat is felbőszíti. Bár az mikor nem dühös? Nem tudom beazonosítani sem a szagokat, sem a hangokat, sem azt, hogy hol a picsában vagyok. Hirtelen azt hiszem, hogy ez az Azkaban, aztán azt, hogy valahol megint széttombolta magát a vérfarkas énem, mert nem rég volt telihold. A gondolataim össze-vissza csaponganak, aztán egyszer csak megérzem a nyakamon a bársonyos ujjak tapintását, mire felpattan a szemem. Félhomály van, de nem mintha zavarna a szemem kicsit jobban működik este is. De csak a plafont bámulom, miközben valakik veszekednek. Pontosabban csak a női hang veszekszik elég dinamikusan a férfié pedig csak szabadkozik. Pff emberek. Fárasztóak.
Erősen szuggerálom az agyamat, hogy beazonosítsa azt amit amúgy felfognak az érzékeim. Érzem, ahogy folyik a vérem, érzem a vért a számban is, meg néhány szőrcsomót is, amit kénytelen vagyok kiköpni a számból. vajon megöltem őket? Vagy legalább az egyiküket. A bennem lévő farkas szinte éhezik az igenre, de én valamiért nem akarom, hogy halottak legyenek. Valami józan hang megszólít, hogy igazából fasznak sem képesek ártani, a szelídebb fajtából valók, nem pedig olyanok mint Fenrir... vagy én. De amúgy meg leszarom.
- Mondd, mi a francért van ennyi eszed, mint egy marok lepkének, hm? Szerinted ő itt halott? Merlinre... - a hang végül betör az agyamba, és az meg lassan, nagyon lassan végre mozgásba lendül, hogy az illatot, a hangot, az emlékeket összekapcsolja végre. Ciprus és grépfrút... Erre felülök, visszafojtva a feltörni készülő nyögést és a két alakra bámulok.
- Még élek basszátok meg - mondom reszelős hangom, és ujjaimmal a számba nyúlva kiseprem a nyelvemből a fekete és barnás szőrcsomókat. Hirtelen eszembe jut, hogy ez a Mungó, ami kurva nagy gáz. Felismerem a csajt a kávézóból, a mellette lévő jelentéktelen csávóval nem is foglalkozom. Viszont valami nem stimmel, sokkal töményebb itt a halál savanyúan keserű szaga, mint a Mungóénál. Hol a faszban vagyok? Mindegy, nem lényeges. Le kell lépnem.
- Örvendtem a találkozásnak, de én most elhúzok innen - motyogom, és lefordulok a... boncasztalról. Ezek baszd meg fel akartak boncolni? Hát ilyen nincs. Az emberek betegek.

[- És most mégis mit kéne csinálnunk? -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Látom magam előtt, hogy konkrétan kirugdosnak a Mandragórából. Nem, nem, már azt látom, ahogy benyit valaki, és elkezd hangosan sipítozni a egyik felettesének, hiszen két diák éppen valami vérben ázó pasit operál. Borzalmas állapotban van, és ez csak az, amit a ruhán át látok. Itt-ott szakadt és mintha darabokban hiányozna az anyag. Miféle átok képes ezt tenni? A fejem bizsereg, hogy közelebb lépjek, és megvizsgáljam... Pedig én nem vagyok medimágus. Én nekromágus vagyok, vagyis az leszek egyszer... és nem hagyhatom ennyiben az egészet, nem dobom el csak úgy emiatt a csávó miatt, aki szétszedette magát egy erődben, az ostoba, eszement Leo meg becipelte ide.
- És most mégis mit kéne csinálnunk? - szegezem a kérdést Leonak, miközben idegesen ellépek a férfitől az asztalon, és lepillantok a kezemre. Csak a nyakát érintettem meg, és így is belepi a vér a tenyeremet... Összehúzom a szemöldökömet, és közelebb emelem szemeimhez a kezemet, hogy megvizsgáljam a bőrömön folyó vörösséget. Ez túl... híg. Mi a franc keveredik ebben... nyál?
- Azt hittem, hogy halott, a faszomba... - morog Leo, mintha ez bármit is segítene a helyzeten. Attól még ugyanolyan rohadtul ostoba döntés volt őt idehoznia. - Vigyük át a Mungóba?
Visszafogom a késztetést, hogy a nadrágomba töröljem a tenyeremet, ám ebben a pillanatban a fickó megugrik az asztalon. Olyan hirtelen és váratlan, hogy akaratlanul is összerezzenek és reflexből hátrébb lépek, mintha csak nem lettem volna tökéletesen tudatában, hogy rohadtul nem halott. Pedig a pulzusa... Túl lassúnak tűnt, de a francba is, nem vagyok én gyógyító! Én a halottakhoz értek. Nem ehhez.
- Még élek basszátok meg. - Felpillantok Leora, aki aggódva rágcsálja a száját, és a vérben fürdő alakot méregeti. Ahogy felül, véres-sáros(és talán nyálas?) nyomot hagy maga alatt az asztalon, aztán... aztán egyszerűen elkezd öklendezni, és ami kijön belőle, arra nem számítok.
- Az ott szőr?! - Kissé közelebb lépek, hátha csak rosszul látok... de nem. Rendben! Szóval akárki is ez, akármi legyen a neve, akárhonnan jött, most vagy összeverekedett két kóborkutyával, vagy pedig...
- Örvendtem a találkozásnak, de én most elhúzok innen.
...vagy pedig vérfarkas. Egy őrült, ostoba vérfarkas, aki azt hiszi, hagyom innen elmenni, miután már amúgy is összecseszte a bonctermet, és az egész testét szétszedte valami - vagy valaki.
Ahogy csattan a földön, felpillantok Leora, aki erre az ajtó elé húzódik, és előhúzza a pálcáját. Nem hagyhatjuk lelépni, mostmár rohadtul nem. A francba is! A fejemben pörögnek a gondolatok, ahogy én is megkerülöm az asztalt, és közelebb lépek hozzá egy kicsivel. Talán a legésszerűbb döntés az lenne, ha elvinnénk a Mungóba, de ezt jelenleg akadályozza néhány tényező. Például az, hogy éjszaka van. Felpillantok az órára a falon - pontosabban hajnali fél négy, ami még rosszabb időpont, mintha mondjuk éjfél lenne. Mégis mi a francot mondanánk nekik, hogy találtunk rá? Leo válaszát sem akarom kifejezetten hallani, elég volt nekem az is, hogy hárította a témát, amikor először rákérdeztem. Ráadásul, végignézve ezen a fickón, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy sikeresen eljuttassuk a Mungóba. Nem csak azért, mert talán mindjárt nekünk ront. Az állapota borzalmas. Én pedig nem mernék vele hoppanálni.
Remek! Az opciók drasztikusan lecsökkentek, nekünk pedig telik az időnk. Vajon mikor hozzák meg ide a hullát, mikor érkeznek meg az első professzorok és a nekromágusok, akik bemutatót fognak tartani? Legkésőbb fél hétkor, ha szerencsénk van. Idegesen kifújom a levegőt az orromon, aztán nyugalmat erőszakolok magamra. Rendben. Akkor nincs vesztegetni való időnk.
- Nem, nem, nem mész sehova! Inkább ülj vissza erre az asztalra szépen, és próbálj meg lenyugodni, mielőtt mondjuk valamelyik belsőszerved kiesik a helyéről. - Leo felé pillantok. - Leo, hozd ide a köpenyemet, és eszközt. Meg szerezz valami bájitalt is, azt hiszem, szükség lesz rá...
- Mit akarsz csinálni? - kérdezi hitetlenkedve, mire hasonló tekintettel bámulok vissza rá. Vajon ő mit gondol? Hogy most akkor szépen kidobjuk az épület elé, aztán jót csevegve feltakarítjuk innen a vérét meg a mocskát, aztán úgy ülünk be a bemutatóra, mintha mi sem történt volna? - És amúgy is, honnan szerezzem meg ezeket a cuccokat anélkül, hogy ne legyen feltűnő?!
Minden egyes perc, amit veszekedve töltünk, pazarlás. Előveszem a pálcámat, és ideges pillantást vetek Leo szőke fejére.
- Komolyan mondom, néha elgondolkozom, hogy téged hogyan vettek fel ide - közlöm. - Mit tudom én! Oldd meg. Én pedig addig feltakarítom a mocskodat. Menj már! Ja, és a galériát is zárd be. Ha véletlen valaki hamarabb érkezne. - Mogorván elindul kifelé, én pedig visszafordulok a srác felé. Na, mostmár csak bent kell tartanom valahogy, és remélhetőleg egyben, amíg Leo vissza nem ér... És mit is fogok csinálni? Nem vagyok medimágus. A picsába! Oké, nincs baj, semmi baj. Megoldom, kitisztítom a sebeit és összevarrom, ez még menni fog. Tanultunk erről, persze, az már más kérdés, hogy gyakorlatban kevésbé csináltuk. De kit érdekel? Jó vagyok, nagyon jó vagyok. Ez is menni fog.
- Ülj le oda - mutatok az asztal felé, ha eddig nem volt hajlandó megnyugodni. - Most szépen megnyugodsz, én ellátom a sebeidet, aztán felőlem mehetsz, amerre akarsz, és széttéphet, aki akar. Világos?

[- Az ott szőr?! -]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Vannak dolgok, amikre akkor nem akarok visszaemlékezni, és mégis olyan kibaszottul kitapinthatóak, akár csak a húscafat egy tetemen. Mert azok az emlékek széttépet húscafatok... mert az én húsomból állnak. Az én véremből az én mocskomból az én szenvedésemből. És mégis ahogy a szemem kitisztul, ahogy a tekintetem megakad a falakon a húvös fémes falakon, és a boncasztalon megint érzem azoknak az emlékeknek a szagát.
A Gödör szagát. Így hívtuk, a Gödör. Nem mintha annyira beszélgettünk volna azon a helyen. Csak kiengedtek minket, jól felhergelve egymásnak ugrasztották a vérfarkasokat, hogy hadd nyírják ki egymást, mert az olyan krohadtul szórakoztató nem? Ott bent, a hatalmas ketrecben két szerencsétlen éhes, tomboló szörnyeteg egymásnak feszül és szarrá tépik egymást. Mert élni akarnak, mert félnek, mert fogalmuk sincs mit hoz a következő nap, de ha nem harcolnak is meghalnak. Hegek lenyomata a testem, kitépett bőrcafatok térképe az egész, és mindezt megkoronázza a torkomon lévő mágikus szar is, aminek sosem marad abba a szorítása, ami néha megint úgy képes fojtogatni, hogy azt érzem kifogy megint belőlem a levegő. És persze a többi heg, a friss hegek. Meg kellett tanulnom magam ellátni, bár az első pár hónapban a szökésem után kicsit nehezen ment. Csak tettem a hegekre valami gyógynövényt, és hagytam hadd forrjanak össze úgy, ahogy vannak. De a pálcámmal sem volt könnyebb, főleg nem a józanodást követő napjaimban nem. De csak megoldottam, valahogy mindig megoldottam, hogy ne fertőződjenek el, hogy a törések valahogy összeforrjanak. Valahogy mindig életben maradtam, mert ez a kibaszott szörnyeteg bennem kurvára élni akar.
Érzem, hogy lázas lehetek, mert végigrohan rajtam a hideg. Szarrá téptek a rohadt farkasok. Válaszhattak volna más alakot animágus létükre, mondjuk valami hülye pinytőkét vagy faszom se tudja mit, de nem, nekik is farkas az alakjuk. Hát basszák meg. Basszák meg, mert megint szereznem kell ruhát is. A kurva életbe.
Végignézek magamon, és szinte rongy az egész pulcsim és a nadrágom is. Lehetne hátizsákom mint annak a másik gyereknek tavalyról, aki a rágót adta. De ez szinte lehetetlen lenne. Ha jön a telihold azt el kéne rejtenem mindenestől, és ki tudja merre rohanok az éjszakában, miközben a vad és a hold uralja minden egyes sejtemet. Aztán felkelek a semmi közepén, hogy aztán vonszoljam át magam mondjuk abba a városba, ahol hagytam a cuccaimat. Hát a nagy büdös francokat. Hirtelen a dühöm annyira lángba borít, hogy meg sem érzem a mély sebeket magamon.
- Az ott szőr?! - szegezi nekem a kérdést a pultos csaj. Szóval ilyen halotturkász lenne? Mi is a nevük... baszki nem jut eszembe. Mindegy. Akkor azért érződik rajta az a sok hullaszag. Voltaképpen egészen morbid hatást kelt ez a halotti és gyümölcsös keverék, és egészen tetszik is. De csak egy kicsikét.
- Á, dehogy, ez pikkely. Megettem egy egész akváriumot - nyögöm ki összeszorított fogakkal, és lefordulok a pultról, hogy elterüljek a hűvös padlón. Szerintem haldoklás közben sem tudnám magamról levakarni az iróniát. Vagy most haldoklom? Erre a farkasom megint dühöng egy sort, mert ő aztán nem méltóztat megdögleni.
- Nem, nem, nem mész sehova! Inkább ülj vissza erre az asztalra szépen, és próbálj meg lenyugodni, mielőtt mondjuk valamelyik belsőszerved kiesik a helyéről. - Ja persze, majd pont engedelmeskedem ennek a nőszemélynek, mi? Ki van zárva. Büszkén kihúzom magam, ha beledöglök is.
- Kizárt, hogy visszamásszak erre a szarra - meredek rá, majd miközben megint veszekednek egy sort, én felhúzom a pulcsimat  apólommal együtt és megnézegetem a széttépett oldalamat. Zsír, eddig még ott nem volt heg. De most már van. Van egyáltalán olyan pont a testemen, ami nincs kidekorálva? A tetoválás meg lúzereknek való.
- Ülj le oda. Most szépen megnyugodsz, én ellátom a sebeidet, aztán felőlem mehetsz, amerre akarsz, és széttéphet, aki akar. Világos?
- Nem ülök le. És teljesen jól vagyok, ha ideges lennék arról te is tudnál - morgom vissza idegesen. - Ne nyúlj a sebeimhez! - engedem vissza a testemre a ruhámat. Nem bízom az emberekben, semmi szükségem a segítségükre, és a lányéra sincs. Illatozhat nekem szexin jobbra-balra, nem érdekel, nem fekszem a hülye kései alá.
- Igazán kösz a hülye kávét meg minden, de az életemet nem kell megmentened - vizslatom bizalmatlanul, miközben az ajtó felé kezdek araszolni. Csak kinyitom és itt sem vagyok, nem a hullaházban akarok megdögleni. Hangosan megkordul a gyomrom, mire az égnek emelem a tekintetem. Bárcsak tényleg valami hülye madár alakjuk lett volna, azt meg tudtam volna enni... Bár az amúgy kannibalizmusnak számít?

[- Tőlem aztán, akkor feküdj a földön... -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Sosem vallanám be senkinek, ha ideges vagyok. Szeretek nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnni, pont olyannak, aki tökéletesen tudja, mit csinál. És általában tudom is. Az agyam tiszta, pláne, ha vágni kell. Persze, egy halottnál már nem áll fent a lehetőséged, hogy egy rossz mozdulatodba belehal... De sokat változtathat az eredményeken, ami viszont nem jó. Szóval a kezednek biztosnak kell lennie. És az agyadnak is. Tudnod kell, mit csinálsz, lépésekkel a jelen előtt kell járnod. Persze nem sürget semmi... Csak te vagy, a néma csend, a halott szaga, a hús és a vér.
De ő... Ő él.
Kutatok az agyamban a neve után, de biztos vagyok benne, hogy nem mondta meg a legutóbb a kávézóban. A Roxfort pedig már régen volt. Mégegyszer végigpillantok rajta, ahogy a padlón fekszik, a szétszaggatott ruháján és a harapásain. Vérfarkas, vagy esetleg animágus... De mikor is volt telihold? Sajnos innen nem nyílnak ablakok, hogy ezt megtudjam. Ha viszont animágus, akkor miért hagyta magát széttépetni a többiekkel? A fenébe, ez így sehogy sem logikus. De igazából miért is érdekelne? Nekem csak el sem simítanom egy problémát, olyan gyorsan, ahogy csak tudom, hogy aztán makulátlanra sikáljuk a bonctermet Leoval - persze előtte lehet, hogy az ő fejét is levágom, és nem is tudom, mondjuk kiteszem dísznek valamelyik fogasra.
- Kizárt, hogy visszamásszak erre a szarra - közli velem, mire lapos pillantást vetek rá. Persze, a földön is összevarrhatom, de az asztalon azért egy is fokkal kényelmesebb lenne. Egy kevéske fokkal... Ez a cucc végeredményben nem olyanoknak lett kitalálva, akiknek dobog a szíve és lélegeznek.
- Tőlem aztán, akkor feküdj a földön... - motyogom, aztán pillantásommal közlöm Leoval, hogy olyan gyorsan tegye meg, amit kértem, ahogyan csak tudja. Igazából nem nagyon értem, miért tesz úgy, mintha bírna... Merthogy igazából tutira nem bír, hiszen nem pont úgy viselkedek vele, mint egy barát. De nekem tényleg nincsen barátokra szükségem. Arról viszont nem tehetek, hogy minden adódó eshetőségkor mellém veti magát. Olykor hoz nekem kávét vagy teát a Pihenőből... Nos, olyankor a szokásosnál egy kicsit kevésbé utálom, pedig általában akkor is idegesítő.
Miután Leo kiviharzik, visszafordulok a srác felé, és még pont elkapom, ahogy felhúzza oldalán a pulóverét, én pedig kissé elhúzom a számat. Mostmár tisztán látom, hogy ezek harapások és karmolások. Elég mélynek tűnnek, és elkezd aggasztani, hogy nem is tudom majd mindegyiket összevarrni. Rendben, nem baj, akkor kitalálsz mást, nyugtatom magam, és inkább csak előhalászom a pálcámat.
- Nem ülök le. És teljesen jól vagyok, ha ideges lennék arról te is tudnál - dühöng vissza, mire felhúzom a szemöldökömet. Nem, valóban nem tűnik idegesnek... - Ne nyúlj a sebeimhez!
Merlinre, milyen rohadt hisztis valaki! Én csak segíteni akarok, amit inkább értékelnie kéne, hiszen alapvetően ez nem igazán az én formám. Általában nem érdekel mások fájdalma, hiszen nem az én dolgom gyógyítani. Majd ha leállt a szíve, nos, akkor foglalkozok vele.
- Rendben, akkor netán szeretnél elvérezni a padlón? Rendben van, nagyon jó halálnak hangzik - bólogatok, miközben az ajtó elé lépek. Azt hiszi, majd csak úgy hagyom kisétálni? Francokat!
- Igazán kösz a hülye kávét meg minden, de az életemet nem kell megmentened. - Felhorkanok a szavaira, és gondolkodás nélkül ráfogom a pálcámat, ahogy túl közel vonszolja magát az ajtóhoz. Most mindent összevérez? Ennek rendkívül örülök. A mellkasa közepét célzom meg a gyertyánból faragott pálcámmal, és kihívóan pillantok fel rá, jelezve, hogy innen sehova.
- Megmenteni az életedet? Hát, sajnos el kell hogy keserítselek, ezzel egyedül a saját életemet mentem meg. Ez az idióta - bökök fejemmel a hátam mögé - idehozott, mert azt hitte, halott voltál, de mint ez elég egyértelmű, nem vagy. És ha már így alakult, akkor nem fogom hagyni, hogy elvérezz, pláne nem itt! Én nem ölök embert. Viszont, hogyha tovább húzod az időt, akkor valaki fel fog itt bukkanni, észreveszi, mit művelünk, és nekem lőttek. Én pedig még nem végeztem a tanulmányaimmal. Szóval szépen leteszed a seggedet arra a rohadt asztalra, és hagyod, hogy összevarrjalak, aztán azt csinálsz, amit akarsz!
Hallom, hogy nyitódik az ajtó, és egy pillanatra megáll a szívem, de csak Leo oldalazik be, és lelöki a cuccokat a fal melletti eszköztartó asztalkára.
- Minden megvan - liheg. - De ha ezért kirúgnak...
- Azért csak és kizárólag te leszel a hibás - közlöm vele. - Oké. Maradj kint, és őrködj. Szólj, ha látsz vagy hallasz valakit.
Leo sóhajt egyet, miközben én a sárgászöld köpenyemért nyúlok, hogy felvegyem. Nem akarok csupa vér lenni, pláne, hogy van egy sejtésem, ezután már nem jutok haza. A mai alvásomnak is lőttek, fantasztikus, egyszerűen...
Megigazítom a védőruhát, miközben Leo kimegy és becsukja maga után az ajtót, aztán pedig a boncasztalhoz tolom az eszköztartót, ha lenyugodott addig a srác, ha nem.

[- Rendben, akkor netán szeretnél elvérezni a padlón? Rendben van, nagyon jó halálnak hangzik -]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Annyira utálom az embereket. De tényleg annyira gyűlölöm őket. Igazából fogalmam sincsen, hogy álltam hozzájuk, gondolom ez ilyen farkas dolog. Bár normál esetben egy sima farkas szimplán tart tőlük, genetikailag bennük zubog a vérükben, hogy az embertől félni kell. Az én farkasomban nem a félelem bugyborékol... hanem az a kibaszott agresszív dühöngés. De megértem, hogy miért gyűlöli ő az embereket. Bezártak engem, megkínoztak, fajtársak meglölésére kényszerítettek, aztán annyira rákaptunk az ízére, hogy szinte örömmel vetettük bele megunkat az örökös éjszakai hajszába. Csak öntötték az olajat a bennem élő farkas tüzére, és már nincsen semmi ami ezt elolthatná. Szóval igen kibaszott dühös ő is és én is arra, hogy ennyire az emberek akaratának voltunk alárendelve.
És megint itt áll és hadonászik előttem ez a nőstény, és azt akarja, hogy csináljam azt amit ő kér. Bocs szívem, de ezt nem fogom neked megtenni, sem a szép szemedért, sem az illatodért, sem a formás seggedért se. A bennem lévő farkasról nem tudom megállapítani, hogy sértett-e, vagy csak szimplán rohadtul dühös, de lehet mind a kettő. Vajon, ha tudná, hogy vérfarkas vagyok mit csinálna? Leütne, és riadót fújna. Simán bekamuzhatná, hogy itt találtak csak úgy, aztán jöhetnek az aurorok és ülhetek megint a dutyiban. Mérgesen fújok egyet, és összehúzott szemekkel mérem végig a lányt, ahogy feltápászkodom.
- Rendben, akkor netán szeretnél elvérezni a padlón? Rendben van, nagyon jó halálnak hangzik - bólogat felém a csaj, mire idegesen kifújom a levegőt. A művelet közben megszédülök, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy megint hagyjam magam összeesni, pláne ezelőtt a csaj előtt, így megemberelem magam és ahogy tudom kiegyenesedem. A fájdalom pedig szabályosan végigzongorázik a testemen és én is elgondolkodom, hogy vajon most kiesett-e az epém, vagy nem?
- Ki van zárva, hogy csak úgy feldobjam a talpam. Nem érek rá meghalni - szűröm ki a fogaim közül. Meg fogom találni azt a rohadékot, aki kicsinált és elvett tőlem mindent. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és magam elé képzelem a zsíros maszkos fejét. Bárcsak láttam volna az arcát. De még ha fel is kutatom a tökéletes terv nélkül nem ölhetem meg. Alig várom, hogy lássam a pofáját, amikor megjelenek előtte. És ahogy megölöm kényszeríteni fogom hogy az én szemembe bámuljon. Mert látni akarom. Azt ahogy elhagyja az élet a testét, ahogy kihuny a fény belőle. Majd utána meghalhatok. Úgyis csak ez az egy dolog tart egyben, és emiatt nem süllyedek teljesen kilátástalan vegetálásba.
Ahogy rám szegezi a pálcát felmordulok, bennem meg egyenesen üvölt a farkas, hogy essek neki. Hiszen annyira könnyű préda lenne, és egy perc sem kellene ahhoz, hogy megöljem. Pálca nélkül is képes vagyok kifejezetten durva dolgokra, hiszen T idejében sem volt a kezemben a szaros bot. És csak öltem azzal, ami éppen a kezembe akadt. Vagy a puszta kezemmel, hiszen elég volt egy kicsit jobban beengednem a farkast, és máris meg volt az eredmény. De nem, én most visszatartom őt. Magam sem tudom miért, talán mert valamennyire megvannak még azok a régen belém nevelt erkölcsi aggályok? Erre inkább csak körberöhögöm magam. Én és az erkölcs. Ez az év vicce azt hiszem és még csak június van.
- És most mit akarsz csinálni, elkábítasz? Még a végén tényleg észrevesznek, pedig szívesen megnézném mit teszel a tehetetlen testemmel - forgatom meg a szememet.
- Megmenteni az életedet? Hát, sajnos el kell hogy keserítselek, ezzel egyedül a saját életemet mentem meg. Ez az idióta idehozott, mert azt hitte, halott voltál, de mint ez elég egyértelmű, nem vagy. És ha már így alakult, akkor nem fogom hagyni, hogy elvérezz, pláne nem itt! Én nem ölök embert. - Pedig ha tudnád milyen rohadt egyszerű. - Viszont, hogyha tovább húzod az időt, akkor valaki fel fog itt bukkanni, észreveszi, mit művelünk, és nekem lőttek. Én pedig még nem végeztem a tanulmányaimmal. Szóval szépen leteszed a seggedet arra a rohadt asztalra, és hagyod, hogy összevarrjalak, aztán azt csinálsz, amit akarsz!
Nem tudom hanyadjára sóhajtok fel ebben a hülye veremben, de közben a plafon felé fordítom a szememet, miközben a szőke csávó - aki láthatólag nagyon rá van gerjedve Faith-re - besurran. Gonoszul rávigyorgom, miközben kimegy őrködni. Még jó, hogy én még nála hamarabb is észre fogom venni, ha valaki jönne, de nem vagyok sajnos olyan jó fej, hogy szóljak is erről. Meg hülye lennék lebuktatni magam.
- Sajnos én meg pont leszarom, hogy mi van a te karriereddel - vonom meg a vállam, de közben megint megbillen előttem az egész berendezés és hátratántorodok az ajtónak. Csak meg kéne fognom a kurva kilincset, de hirtelen mintha az agyam azt se tudná, hogy kell mozogni. - Szóval miért is tenném meg neked azt a szívességet, hogy hagyjam magam meggyógyítani? - mondom kissé erőltetett hangon. Aztán nézem, ahogy megigazítja a kecses, nőies alakján a köpenyét, és az asztalhoz tol valami szikés cuccot.
- Csak úgy szólok, már van rajtam elég vágás, nem kérek még egyet - lépek oda aztán a boncasztalhoz, aztán csak megadóan sóhajtok egyet. Gyengültem ez tény és való, nem tudom mikor voltam utoljára ilyen szar állapotban, de a farkasomat egyre labillisnek érzem. Szóval ha én most bekrepálok és ő kitör belőlem még emberként is rohadt veszélyes. Szóval szívesen, drágám, mert én is éppen megmentem a te és a szöszi barátod életét... saját magamtól. Összeszedem magam és ledobom a pulcsimat meg a pólómat a földre, és megint végignézek magamon. Rohadtul festői a látvány. A lány arca felé pillantok. Nem tűnik olyan picsának aki sírva hisztizni meg nyávogni kezd  avér látványától. Legalább ebben a tekintetben megkímélődik a dobhártyám. Még érzem magaom a másik három vérfarkas bűzét és nyálát, mire vágok egy fintort.
- Nem ülök fel arra a szarra, állva maradok.  - jegyzem meg mert csak azért se. Így is megteszem nagyjából amire kér, de hogy még fel is feküdjek arra az undorító fémes ágyra. Nem a kényelemmel van bajom, nincsenek igényeim. De a büszkeségem nem engedi, hogy ilyen formában álljon felettem egy csaj, miközben én nagyjából magatehetetlenül fekszem alatta. Valahogy a gondolat másik verziója jobban tetszene. De amúgy meg nem érdekel, csak heggesszen össze valahogy.

[- Nem is tűnik rossz ötletnek, legalábbis addig is befognád a számat -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

- És most mit akarsz csinálni, elkábítasz? Még a végén tényleg észrevesznek, pedig szívesen megnézném mit teszel a tehetetlen testemmel.
Felvont szemöldökkel meredek rá, és átfut az agyamon, ez csak egy vicc-e. Mármint, nem az, amit mond. Hanem ez az egész rohadt helyzet. Mindjárt összeesik és tényleg meghal, de azért képes úgy viccelődni, mintha csak az egész tök lényegtelen lenne. Ez pedig tulajdonképpen elég idegesítő. Persze, engem elég sok dolog idegesít. De az főleg, ha hátráltatnak a munkámban... Ez a csávó pedig már nem elsőre játssza el ezt.
- Nem is tűnik rossz ötletnek, legalábbis addig is befognád a számat - morgom vissza, aztán ismét felpillantok az órára a falon. Háromnegyed négy... A francba! Igazából ötletem sincs, mikor érkeznek meg leghamarabb a Mandragórába, de reménykedek, hogy van időnk. Ha kicsit összerakom, talán már el tud hoppanálni. Viszont ha nem, valahogy akkor is ki kell vinnünk. Valahol. Ezután igazán kellemes lesz végigülni egy jó pár órás boncolást... De nem baj, majd jól betárazok magamnak kávéval... vagy nem, mert akkor pisilnem kell. És azt nem engedhetem meg magamnak, minden egyes kis másodperc érték. - Mellesleg ne aggódj, akkor se gerjednék rád, ha nem lennél éppen tetőtől-talpig véres.
Végre befut Leo is azokkal, amiket kértem. Végigpillantok a tálcán, hogy felmérjem, minden itt van-e, ami kellhet. Látom azt a bizalmatlan pillantást, amit a csávó felé vet, de nem foglalkozok vele, csak megnézem a bájitalos üvegcséket, ezek megfelelőek lesznek-e. Tényleg nem vagyok gyógyító. És tudom, hogy az elméleti tudás túl keveset ér. De most nem foglalkozok ezzel, úgy teszek, mintha pontosan tudnám, mit és hogyan csináljak. A varrás nem fog gondot okozni... az, ha mocorog, talán már inkább.
- Sajnos én meg pont leszarom, hogy mi van a te karriereddel. - Figyelem, ahogy nekitántorodik az ajtónak - tudom, hogy nem szándékos. Rosszul vagyok, és csak rosszabbul lesz, ha most nem adja be a derekát. Én pedig nem vagyok amolyan könyörgő típus... mégis erre készülök. Mert a karrieremen kívül igazából az emberségem sem engedi, hogy ilyen állapotban hagyjam. Valóban nem törődöm sokat másokkal... És nem, vele sem, nem jön most semmilyen csöpögős duma. Mélyen beszívom a levegőt. Ez egy orvosi vészhelyzet, semmi más.
- Szóval miért is tenném meg neked azt a szívességet, hogy hagyjam magam meggyógyítani?
Fárasztó. Rohadtul, rohadtul, rohadtul fárasztó.
- Talán összevarrod te magadat? Itt összeeshetsz, a város közepén kellemetlenebb lesz.
Mungó. Visszhangzik a fejemben, de nem engedek a hangnak. Tökéletesen az ura vagyok a helyzetnek! Nem kell nekem egy ispotály, az ott visongó betegek és medimágusok, meg az anyám tudata sem. Vagy az anyámnak nevezett valaminek... Miért anyámon gondolkozok?! Vér, hús, sérülések.
Meghúzom a derekamon a köpenyt, és összekötöm a hátam  mögött, hogy tartson, addig őt kémlelem, ugrásra készen, ha mégis úgy döntene, megpróbálna kitörni. Azt hiszem, ha annyira kétségbeesetten vágyna kifelé, már rég kint lenne. Nem úgy tűnik, mint akit egy százhetven centis lány meg tudna állítani. De különben nem izgulok - bár Leo egy szerencsétlen, tudom, hogy párbajban egész megbízható. Feltartóztatná, ha megpróbálna szökni, de a srác így sem úgy néz ki, mint akinek további átkokra van szüksége.
- Csak úgy szólok, már van rajtam elég vágás, nem kérek még egyet.
Szinte megkönnyebbülve sóhajtok, ahogy végre beadja a derekát, és az asztalhoz lép. Követem, és közben áttúrom a kis eszköztartón lévő dobozkákat, aztán felveszek egy üvegcsét.
- Nem ülök fel arra a szarra, állva maradok - közli, és úgy felszegi hozzá az állát, mint valami dacos kisgyerek. Ezen majdnem elvigyorodom, de csak visszapillantok az üvegre, elolvasom a rajta található feliratokat, aztán a kezébe nyomom.
- Idd meg. Fájdalomcsillapító. Mehet az egész, és valószínűleg gusztustalan íze lesz - figyelmeztetem, ezután fertőtlenítő után kutakodok. Valahol annak is lennie kell... a kezembe is akad egy kis üvegcse, viszont ahogy lepillantok rá, ez valami érzéstelenítő cuccnak tűnik. Úúú, szuper. Ezzel azért valamivel kellemesebb lesz - varrtak már össze engem is párszor, tudom, milyen kibaszott szar érzés, szóval nem árthat.
Visszafordulok a fiú felé, akin addigra már nincs rajta a felsője, és erre kicsit elhúzom a számat. Ó, Merlinre...! Ez nem öt perc lesz, rohadtul nem. Talán először be kéne állnia a zuhany alá, hogy lemossa magáról ezt a sok vért.
Gyorsan felmérem a sérüléseit - néhányat elég lesz csak fertőtleníteni és bekötni, párat varrni kell. És reménykedni, hogy nincs belső sérülése... Amire az esély elég alacsony. A francba! Az én határaim is végesek, ahogy az eszközeim is, és rohadtul nem tudom megműteni is.
Felveszem a fertőtlenítőt, és a biztonság kedvéért annak a hátulját is átböngészem, aztán egy részletnél összehúzom a szemöldökömet. Az érzéstelenítővel összeönteni csak a beteg felelősségre! Hmm... Ez izgalmasan hangzik, azt hiszem, ezesetben átveszem a betegtől a felelősséget.
Mivel az érzéstelenítő félig van, így azt felöntöm a másik löttyel, és büszkén fordulok vissza felé. Na, pont ezért kell mindennek a hátulját elolvasni! Egy zseni vagyok, egy időt takarító zseni.
- Oké... - A pálcámmal óvatosan felé legyintek, mire a vér nagy része eltűnik a mellkasáról. - Ez valószínűleg csípni fog egy kicsit, de azután lezsibbad, és alig fogod érezni, miközben összevarrom...
A vállánál elterülő mély harapással kezdem, arra csepegtetek egy kicsit a cuccból, az pedig halkan elkezd sercegni a seben, aztán halovány kis füst tör fel onnan. Fertőtlenítő-és vér szaga van, ami nem túl kellemes, de elviselhető. Hmm, vajon minden fertőtlenítő így viselkedik a sebbel...?

[- Nem is tűnik rossz ötletnek, legalábbis addig is befognád a számat. Mellesleg ne aggódj, akkor se gerjednék rád, ha nem lennél éppen tetőtől-talpig véres.]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Valahogy még dögrovás közben is képtelen vagyok megállni azt, hogy ne húzzam az agyát. Mert ez nagyjából anynira elég, azokra a rövid pillanatokra, hogy egy egészen kicsit emberibbnek érezzem magam. Hogy egy rövid időre halovány tudatom mélyére kússzon az a kibaszott kilenc év sűrű emléke. Kilenc évre emlékezni úgy, hogy az ember nagyjából huszonkét éves rohadtul szar. De nem, most nem engedek a gondolataimnak, nem hagyom hogy megint az a sok tapogatózás a sötétben leterítsen. Valamibe kapaszkodnom kell, és már csak az irónia meg a cukkolás maradt. Imádom nézni a reakcióját, az arcát, hogy baromira nem tudja mit kezdjen ezzel a helyzettel, és megengedem magamnak azt, hogy egy kicsit kiélvezzem ezt a rövid villanásnyi pillanatot. Bár ezek cseppet sem egyensúlyozzák azt a poklot, ami az ereimben folyik. Ez a tudat pedig keserű és kiábrándító. De kurvára az.
- Nem is tűnik rossz ötletnek, legalábbis addig is befognád a számat. Mellesleg ne aggódj, akkor se gerjednék rád, ha nem lennél éppen tetőtől-talpig véres.
- Pedig a körülmények miatt azt hittem kifejezetten a vérben ázott férfiak jönnek be neked- húzom félmosolyra a számat és látványosan körbepillantok a teremben. Fogadjunk a szomszéd szoba már  a hűtőház megannyi felcímkézett balfasszal. Elgondolkodom egy kis időre, hogy vajon van-e köztük olyan, akit mondjuk a ebben a hónapban nyírt ki a farkasom. De aztán a tekintetemmel ismét megállok a lány arcán, valami elképesztően laza mosollyal, hogy szarok bele abba hogy éppen kivérzek.
A karrier, a tanulmányok. Az én szemszögemből ez mind olyan kurva nagy luxus, mint az, hogy egyes emberek eldönthetik milyen kaját vesznek ki a hűtőjükből, milyen filmet néznek meg egy moziban, mit vesznek fel aznap, vagy egyáltalán az, hogy hova teszik be a lábukat anélkül hogy valami cseszett auror rájuk vetődne a susnyásból. Apropó, szereznem kell megint ruhát. Ó, hogy bassza meg Merlin.
- Talán összevarrod te magadat? Itt összeeshetsz, a város közepén kellemetlenebb lesz.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, de ha ennyire akarod, cariño, akkor tessék még le is vetkőzöm a kedvedért. - Igazából teljesen váratlanul bukik a számra ez a megszólítás, és őszintén szólva még magamat is meglepem. De lehet még a 13 éves eltűnt énem már akkor tolta a csajozós dumákat, és csak a menőzés kedvéért összeszedett egy csomó olyan szöveget, amikkel szédíteni lehetett őket. De ez a gondolat olyan kurvára fájóan csap gyomron, hogy kedvem lenne kihányni a gyomrom nem létező tartalmát.
Mert megint érzem Katrhina vérét a számban.
Inkább odavonszolom magam a csaj elé, és kivetkőzöm magamból, miközben gyanakvóan a kezembe veszek valami löttyöt, és amíg nem figyel megszimatolom hogy mi a szar ez. Egy rövid időre megint csak az jut eszembe, hogy ő egy auror és éppen el akar kábítani, de azért még van annyi eszem, hogy a beteges paranoiámat leszólja. Bőven lett volna lehetősége támadni.
- Fúj, ez de rohadt büdös - nyögök fel, és szarrá csavarja az orrom a lötty bűze. vajon az emberek is érzik ezeket, vagy csak úgy találomra kotyvasztják őket, mert hadd dögöljön bele a szagokba esetleg a szerencsétlen vérfarkas, nekik úgyis mindegy.
- Idd meg. Fájdalomcsillapító. Mehet az egész, és valószínűleg gusztustalan íze lesz. - Undorodva veszek egy apró levegőt, hogy addig se gyötörje az orromat a förtelmes szag amíg leerőltetem a torkomon. Igazából az íze tényleg okádék, de valahogy nem olyan vészes. Szeméten éltem hónapokon keresztül, a normális friss kaja ízét szinte meg sem érzem. Végigszalad azért rajtam megint a hideg és fintorogva lecsapom az üres üveget a fémágyra. Nagyon remélem, hogy hatásos lesz ez a szar...
Figyelem ahogy minden apróbetűs részt elolvas azokon a hülye üvegeken, én meg csak szemforgatva állok, és nem bírom megállni, hogy ne szóljak megint be neki.
- Csak nyugodtan, Faith. Én komolyan ráérek itt álldogálni, végül is a halál után is itt maradok - képletesen szólva persze. Belegondolva valóban egészen biztos vagyok benne, hogy ha itt múlnék ki, a testemen tanulnának ezek a hülye turkászok és még vizsgaanyag is lennék. Tanulmányozzák csak az átokhegeket, és vérfarkas karmolásokat, hogy miket mi okozott. Kész térkép lennék nekik. Meg amúgy is ki temetne el? Senki, és saját magamon kívül más nem tudja a nevemet, T. gondoskodott róla, hogy csak West legyek. Még a Minisztérium nyilvántartásában is így szerepelek. Legalább van menő fedőnevem. És körülbelül ez az egyetlen egy dolog, ami nekem jelenleg van. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy már csak azt érzem, közelebb lép és a vállam körül csinál valamit.
- Oké... Ez valószínűleg csípni fog egy kicsit, de azután lezsibbad, és alig fogod érezni, miközben összevarrom...
Aztán megérzem a cseppentést és én megőrülök. Oké, szinte felvonyítok, de mit tehet az ember, animágus reflex... Meg vérfarkas is... Sebesen elhúzódok tőle és felkapom azt ami legelőször a kezem ügyébe akad és magam elé tartom.
- Baaassszd meeeg! Ez mi a szar? Mit csinltál? - kérdezem magamból teljesen kikelve, és komolyan attól félek a farkasom mindjárt neki ugrik és széttépi úgy, hogy az anyja se ismeri fel. - Hozzám ne érj még egyszer, hallod? - közben akárhogy is akar a közelembe férkőzni a hülye pálcájával meg izéivel, mindig elé tartom azt a tálcát vagy mit. Mert nem, nem nem. - Ezért itattad meg velem azt a büdös löttyöt? Még hogy érzéstelenítő, baszki... Ne gyere a közelembe!

[- Biztos rengeteg lány álmát váltanád ezzel valóra, niño bonito, de én sokkal jobban örülnék, ha épp az ágyamban feküdhetnék ahelyett, hogy azon aggódjak, hogy fogom eltakarítani innen a mocskodat -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Még mindig emlékszem, milyen érzés volt legelőször belevágni egy emberbe. Persze, az elején rengeteg boncolást néztünk, és az első év inkább csak az elméletről szólt, mintsem igazi gyakorlatról. De az is kellett, az is fontos volt ahhoz, hogy előrébb juthassunk. Persze tanultunk egy kis általános medimágiát is, de nekünk nem kell ellátni az embereket. Megállapítani a halál okát, idejét, fényt deríteni minden egyéb rejtett betegségre... Ennyi. Kicsit bosszant, hogy ezzel kell most bajlódnom, miközben az a segg hozta a fejünkre a gondot, de ismerem annyira, hogy ne merjem rábízni a srácot, már így is darabokban van. Akárki is volt ez, akármiért... rendesen elbánt vele. Elgondolkodom, vajon a másik is hasonlóan nézhet-e ki, de aztán úgy döntök, inkább nem agyalok ezen.
Látom persze, hogy ezek állattól származó sérülések, és egy kutya biztosan nem harap ekkorát, ennyit, ilyen erővel. Egy ember meg pláne nem, de a fenébe is... Meg tudom különböztetni az állat harapását egy emberétől. Aztán a szőr a szájában, ami még mindig ott hever a padlón... Nos, az valóban gusztustalan. Így inkább nem is képzelem el a jelentet, de azért tagadhatatlanul izgat egy kicsit, hogy mi a fene történt. Hiszen nem is lehetnék igazi nekromágus, ha nem érdekelne, és nem akarnám valahogyan mégis kideríteni.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, de ha ennyire akarod, cariño, akkor tessék még le is vetkőzöm a kedvedért. - Felszökik a szemöldököm, ahogy felé pillantok, és hümmögök néhányat. Szóval spanyol, hm? Anyám családja Spanyolországból származik, mégsem tanított meg sosem a nyelvre, még ha ő beszélte is. Az akcentusán mindig érződött az a mediterrán él. Na meg a külsején. Nem is kérdés. Isabel olykor tanított egy-két szót nyaranta, amiket általában ketten töltöttünk anya folytonos munkája miatt. De persze ezt nem bántam, sosem bántam. Hiszen ő volt anya, az én csodálatos anyám... Most pedig a Mungó egyik sötét, hányászöld sarkában roskad, és a saját nevét sem tudja.
Azért egy halovány kis mosoly átszalad a szám, miközben lefertőtlenítem a kezemet, hiszen fő a biztonság és a higiénia.
- Biztos rengeteg lány álmát váltanád ezzel valóra, niño bonito, de én sokkal jobban örülnék, ha épp az ágyamban feküdhetnék ahelyett, hogy azon aggódjak, hogy fogom eltakarítani innen a mocskodat - pillantok az asztalra és a padlóra, mindenhol a vére folyik, itt-ott pedig sáros földnyomot is hagyott.
A kezébe nyomom a fájdalmat csillapító bájitalt. Ebből talán nem kéne lehúznia ezt a mennyiséget, de a sérüléseit eltekintve szüksége lesz rá. Baszki, miért ilyen állatok az emberek, hogy csak így szétszedik egymást? Szinte nem is látok egyetlen ép felületet sem a mellkasán, és az sem kerüli el a tekintetem, ahogy kicsit közelebbről megvizsgálom, hogy nem csak friss sebek vannak rajta. Aztán a tekintetem rátéved a nyakára, és egy kicsit összehúzom a szemöldökömet - az ott viruló lenyomat furcsa, mintha csak drótot tekertek volna a nyaka köré, amely belevájt húsába. Ez a gondolat pedig még nekem is fájdalmas kissé, hogy megborzongok. De csak egy pillanat, aztán el is fordulok, mielőtt a pillantásom tovább haladna, és a bicepszé kötne ki. A bicepszén nincs friss seb, tehát rá sem kell néznem. Egyszerű.
- Csak nyugodtan, Faith. Én komolyan ráérek itt álldogálni, végül is a halál után is itt maradok. - Megforgatom a szemem, de azért az feltűnik, hogy megjegyezte a nevemet. Összekevergetem a bájitalokat, amolyan "mi baj lehet" alapon... hiszen mi baj lehet, ha rá van írva? Aztán laposan felpillantok rá, miközben közelebb lépek a vérszagú mellkasához.
- Én nem vagyok gyógyító, hogy fejből vágjam, mi-mire van, szóval inkább örülj, hogy egyáltalán összerak valaki! Te húzod az én időmet, és nem fordítva - mutatok rá a tényre mogorván, aztán eltüntetem róla a vért, hogy végre lássak is valamit. Ronda. Borzasztóan ronda a mellkasa, és igazából szerencséje van, hogy még él... Szóval mostmár egyre jobban izgat, ki és mi ő.
Azonban ahogy a sebre cseppentek, ő úgy hátraugrik, hogy közben majdnem kilöki a kezemből az üvegcsét is, közben pedig ordibál, mint valami őrült.
- Baaassszd meeeg! Ez mi a szar? Mit csinltál? - Nem ijeszt meg a vörösen izzó tekintete és hangneme, egy ideges fújtatással széttárom a karjaimat, majd az oldalamhoz csapom azt, amelyikben nem fogom a bájitalt. Komolyan?! Mint egy rohadt hat éves!
- Lefertőtlenítem a sebedet, cseszd meg! - kiabálom vissza, és komolyan elgondolkozok, hogy a fejére borítom ezt a cuccot. Erre nem hogy nyugton maradna, de még fel is kap valamit a tartóról, ami hangosan csattog, és hallom, ahogy potyognak lefelé az eszközök, én pedig mostmár tényleg szeretnék nekimenni, és megfojtani. Na, pont ezért nem lettem medimágus, pontosan ezért! A sok elmebeteg, nyafogós ember miatt!
- Hozzám ne érj még egyszer, hallod? - Úgy tartja maga előtt azt a tálcát, mintha valami pajzs lenne, ez pedig még nevetséges is lenne, ha nem lennék ilyen kurvára dühös. - Ezért itattad meg velem azt a büdös löttyöt? Még hogy érzéstelenítő, baszki... Ne gyere a közelembe!
- Tudod mit? Elegem volt belőled! Nem azzal akartam tölteni a ma éjszakámat, hogy valami seggfejet próbálok meg életben tartani, sőt, héttől ebben a rohadt teremben bemutatót tartanak, ami tudod, mit jelent? Hogy ennek a teremnek hétre úgy kell kinéznie, mintha semmi nem történt volna, te pedig itt visongsz, mint valami szánalmas kisgyerek! Komolyan mondom, miből vagy te?! Egy férfi nem így viselkedik, szóval tedd le azt a szart, és gyere vissza ide ebben a szent minutumban, értetted?! - Talán egy kicsit túlságosan is kikelve magamból kiabálok, mert a következő pillanatban hallom, hogy nyílik az ajtó, én meg arrafelé kapom a fejem. Leo pislog be, és bizonytalanul méreget kettőnket. A fenébe, ha megjött valaki, én...
- Őőő, minden re...
- Van itt valaki? - vágok közbe.
- Hát, nem...
- Akkor húzz ki!
Leo gyorsan visszahúzódik, én meg veszek egy mély levegőt. A varráshoz össze kell szednem magam, nem remeghet a kezem, különben ez a segg még megint elkezd visongani, én meg akkor biztos, hogy ledöföm azzal a rohadt tűvel. Hihetetlen... Megköszörülöm a torkomat, és visszafordulok felé, egy pillanatra lehunyom a szememet, aztán pálcámmal a padló felé legyintek, hogy a lepergett eszközök visszakerüljenek a helyükre. Rendben. Minden rendben!
- Szóval, folytathatjuk? - kérdem egy fokkal nyugodtabb hangon, de nemleges választ továbbra is látványosan nem fogadok el.

[- Biztos rengeteg lány álmát váltanád ezzel valóra, niño bonito, de én sokkal jobban örülnék, ha épp az ágyamban feküdhetnék ahelyett, hogy azon aggódjak, hogy fogom eltakarítani innen a mocskodat -]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Az emberek alapvetően szórakoztatóak. Szórakoztatóak és egyben undorítóak, de néha még egészen elviselhetőek. Csak kicsit szóba kell állni velük és addig piszkálni őket amíg ki nem akadnak. És nem igazán rémíszt meg a dühük, de talán ez azért van, mert ami bennem őrjöng az náluk félelmetesebb. Kitapogatni a határokat érdekes és izgalmas is, bár legtöbbször elég gyorsan rátapintok a sebezhető pontra, így a játék is túl rövidre nyúlik. Vagy túl unalmas lesz. mert valaki annyira nem szórakoztató, hogy még egy molylepkének is érdekesebb lenne a tanulmányozása. De ez a csaj kifejezetten szórakoztat. Mert érdekes, és nem olyan hülye mint a legtöbb nő, akivel összefutottam. Van benne kihívás, és ez tetszik. Szeretem a kihívásokat, szeretem kinyomozni a dolgokat, és balszerencséjére kifejezetten kitartó fajtám van, aki nem adja fel. Félrebillentett fejjel fürkészem és elkapom azt a halvány kis mosolyt. Ez sokkal jobban áll neki, mint azok a vicsorgások a kávézóban. Még hogy a mi vicsorunk a para, amikor az emberek úgy tolják egymás pofájába a műmosolyokat, és mégsem kapnak tőle frászt. De az ember kifejezetten ostoba tud lenni.
- Biztos rengeteg lány álmát váltanád ezzel valóra, niño bonito, de én sokkal jobban örülnék, ha épp az ágyamban feküdhetnék ahelyett, hogy azon aggódjak, hogy fogom eltakarítani innen a mocskodat - elvigyorodom a megszólításra, miközben végigpillantok a helyen. Annyira nem vészes, főleg hogy néhány pálcaintésbe kerülne az egész, nem értem minek kell rinyálni.
- Ó de még mennyi lányét - bólogatok komoly arccal, de a mosoly nem olvad még le egy ideig rólam, de aztán csak erőt veszek magamon és odalépkedek elé. Ahogy közelebb kerülök hozzá, az orromat kicsit jobban cirógatja az illata, ami szinte frissítő a tömény vér, és a többi farkas szaga után. Egészen bekúszik az orromba és valahogy az egész túlságosan kellemes. De nem mintha ez annyira jó lenne, a farkasom nem igazán díjazza, pedig bejöhetne neki is, főleg mert ott van rajta a halál szaga is. Bár nem, ez kicsit túlzás. Az igazi halál szaga bennem terjeng, én öltem embereket, ő meg inkább csak kotorászik a hullákban. Azért érzem a fürkésző tekintetét magamon, és elgondolkodom a nyakamat észreveszi-e? Mondjuk nem igazán nehéz, főleg mert ennyire közel van. De én így visszafürkészhetem egy kicsit az ő arcát, a határozott büszke vonásait, és a hűvös tekintetét.
- Én nem vagyok gyógyító, hogy fejből vágjam, mi-mire van, szóval inkább örülj, hogy egyáltalán összerak valaki! Te húzod az én időmet, és nem fordítva - vágja vissza felháborodva a cukkolásra.
- Hát ha megdöglöm, legalább a testem hasznos lesz a hülye óráitokon, annyira sok vesztenivalód nincsen - pillantok rá kissé elgondolkodva. vajon a nyakamon az a szar a halálom után is megmaradna? - És ne aggódj, a hálám aztán üldözni fog, ha végre összetákolsz - vigyorgok rá megint gonoszul. Lepillantok a mellkasomra, asszem ott martak kicsit többször is össze, persze a rohadt alfájuknak akkora mancsa volt. A másik kettő pedig nyilván oldalról kapott el, de igazából nem is emlékszem hogy törtem ki. Abban a szituációban biztos hogy széttéptek volna, és nem hiszem, hogy puszta jóindulatból hagytak élve. Inkább megint túllendültem a határaimon, hogy egy utolsó erőfeszítéssel mondjuk visszatámadjak valahogy. Mert én nem vagyok az a menekülős fajta, hogy farkamat behúzva eloldalogjak bárhonnan.
De aztán valami fost rám csepegtet, és én azt hiszem hogy bekattanok. Egyszerre ég és fáj és várjunk, ez füstöl?? Füstölök és sistergek, Merlinre, jó hogy nem mindjárt megnyúz élve. Fúúúú...
- Lefertőtlenítem a sebedet, cseszd meg! - kiabál vissza, mire én mérgesen fújtatok és hadonászok magam előt egy szikés tálcával. Lefertőtlenít, persze.
- Ez neked fertőtlenítés? Mióta füstölög egy fertőtlenített seb? - kérdezem felháborodva. Kizárt, hogy még egyszer hozzám érjen. - Alkohol, bakker! Minden ilyen szaros helyen van alkohol, az is ugyan úgy fertőtlenít. Legközelebb olyanokon kísérletezz, akiknek már mindegy.
- Tudod mit? Elegem volt belőled! Nem azzal akartam tölteni a ma éjszakámat, hogy valami seggfejet próbálok meg életben tartani, sőt, héttől ebben a rohadt teremben bemutatót tartanak, ami tudod, mit jelent? Hogy ennek a teremnek hétre úgy kell kinéznie, mintha semmi nem történt volna, te pedig itt visongsz, mint valami szánalmas kisgyerek! Komolyan mondom, miből vagy te?! Egy férfi nem így viselkedik, szóval tedd le azt a szart, és gyere vissza ide ebben a szent minutumban, értetted?!
Csak lapos pislogásokkal fűszerezve bámulok vissza rá, miközben a farkaosm egyre inkább úgy érzi, hogy egenesen a büszkeségében tapicsgol, felháborodva morog össze-vissza, miközben én csak hallgatom a szórakoztató kirohanást. Mert amúgy tökre az, és amúgy is mindig vicces az ordibáló embereket hallgatni, mert akkor azt hiszik veszélyesek. De nem azok. Amúgy meg, mint egy kisgyerek. Erre felháborodva kapom fel én is a fejemet.
- Ki szeretnéd próbálni magadon, hogy milyen? - vágok vissza, de mielőtt folytatnám az a szőke csávó bedugja a fejét az ajtón. Na ha ebben a helyiségben valaki nem férfias az ő. Komolyan hogy képes így hagyni, hogy ez a nőstény csak úgy parancsolgasson neki? És még csak nem is félelmetes.
Egy ideig sértetten méregetem a lányt. Még, hogy nem viselkedem férfiasan... Magamban pampogtam volna még valószínűleg egészen hosszú ideig, ha nem szakít félbe megint.
- Szóval, folytathatjuk? - kérdezi, mire lecsapom a kezemből a tálcát és összehúzott szemekkel végigmérem.
- Ha még egyszer rámöntesz valami összeturmixolt kotyvalékot, komolyan csak azért is idedöglök - zsörtölődöm vissza makacsul. - Csak varrj össze, hidd el én is ki akarok innen jutni - dünnyögöm, majd megint körbepillantok. Sehol egy normális ablak, csak ilyen kis hosszúkás fos, túl zárt, és ha fehér lenne még azt hinném, hogy abban a kibaszott szobában vagyok. Gyűlölöm a szűk helyeket, és már így is túl sokat voltam itt ebben a fémes, hűvös hulláktól áztatott szobában. A bennem lévő egyre őrültebb farkasról meg ne is beszéljünk. Nincs rosszabb egy idegbeteg vérig sértett vérfarkasnál, de makacsul a háttérbe szorítom, mert ha nekiesik ennek a csajnak és megöli, az ő mediterrán illata rohadtul hiányozna, azt hiszem.

[- Nem fogsz megdögleni! -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Sokan azt feltételezik a nekromágusokról, és minden egyéb halottakkal foglalkozó emberről, hogy pszichopaták. Olyan emberek, akik gondolkodás nélkül meggyilkolnának valakit, mert számukra az emberi élet nem érték. Hogy ijesztőek, mert folyton csak halott emberek, hús és vér jár a fejükben... Ez az utolsó állítás igaz, de ettől nem leszünk ijesztőek. Mindenkinek vannak szenvedélyei, hobbijai... Nos, a miénk kissé másmilyen. De a világ sehol nem tartana a nekromágia nélkül. Mindig vannak, akik rejtélyes okok közt halnak meg, akiknek a családja nem érti, mi történt, akiknek válaszok kellenek. És mi megadjuk ezeket a válaszokat. Nem törünk össze embereket és álmokat, hogy "nagyon sajnáljuk, de a felesége meghalt", mi csak tényeket közlünk.
Nem gondolom értéktelennek az emberi életet. Nos... alapvetően nem az. Hiszen a legtöbb létező intelligencia nem olyan, mint az anyám. Nem olyan, aki csak roskad a sarokban és értetlenül mered maga elé. Mert az a fajta létezés tényleg értéktelen, jelentéktelen és felesleges. Furcsa dolog ez... egy kis részem örül, amiért él. Amiért még létezik és dobog a szíve. De közben, ott ülve előtte olykor elgondolkodom; nem lett volna jobb, ha megölte volna aznap apa?
Reménykedünk, hiszünk benne, hogy egy nap felkel és jobban lesz, imádkozunk ezért a pillanatért, és várunk rá. Hogy vajon melyik lesz ez a nap. De a józan eszünk tudja, hogy nem jön el, sosem jön el. A józan ész és a hit viszont egy külön, egymást ütő dolog.
Akármilyen furcsa is, az utcán járkálva a többi emberre nézve nem az az első gondolatom, hogy milyen fasza lenne kiemelni a veséjüket a helyéről. Igazából nem is érdekelnek, hiszen csak bőr és ruha. Ha valaki kilógó belekkel heverne valahol... na, az már érdekelne. És emellett én igazából nem akarok embert ölni. Ez egy borzalmas tett. Viszont akik itt hevernek előttem ezen az asztalon, ők már nem néznek rám, és könyörögnek azért, hogy ne vágjak beléjük... nekik már mindegy, ők már nincsenek, ami fekszik az asztalunkon, az csupán egy lelketlen váz. Képtelen lennék embert ölni, bakker, csak azért, mert nekromágusnak tanulok... Mármint, úgy értem, oké. Vannak olyanok, akiket szívesen megölnék. Mint mondjuk... ez itt előttem. Igen. Őt jelenleg határozottan, nagyon is szívesen kicsinálnám. Hogy lehet valaki ilyen rohadt idegesítő, még darabokra szakadva is?
- Hát ha megdöglöm, legalább a testem hasznos lesz a hülye óráitokon, annyira sok vesztenivalód nincsen.
- Nem fogsz megdögleni! - közlöm vele. Az én kezeim között ugyan nem, azt már csak a büszkeségem sem élné túl.
- És ne aggódj, a hálám aztán üldözni fog, ha végre összetákolsz. - Erre elégedetlenül morogva a plafon felé forgatom a szememet, aztán csak megforgatom a szememet, és felszedem a szükséges eszközöket. Muszáj lefertőtlenítenem a sebeit, mielőtt bármihez is hozzákezdek, talán kimosni sem ártana őket, mert néhányban mintha földet és sarat látnék... meg szőrt, persze, mi mást.
Kicsit közelebb hajolok a vállam szerzett mély sebhez, hogy megvizsgáljam a kilógó húscafatokat, amiket valahogyan mindenképpen meg kell próbálnom visszavarrni. De rendben, menni fog, menni fog. Király vagy, éltanuló, minden elméleti tudás itt van a fejemben... Miért nem Hollóhátas lettem a Roxfortban? Ó, persze, hát tudom - ami nem érdekel, abból egy szót sem vagyok hajlandó a fejembe erőltetni.
Aztán kiakad. Megint. Visít, mint valami kislány, mire én is visszavisítozom rá, de én lány is vagyok, szóval van mentségem. De ennek itt nincs! Tönkreteszi az éjszakámat, a napomat, tudja ő, mennyi órám lesz még a boncolás után?! Szépítő alvásra lett volna szükségem, hogy ne agymosott fejjel essek be a termekbe, erre itt állok és próbálom összeszögelni őt, és mi a hála? Ahelyett, hogy összeszorítaná a rohadt fogát, és bírná... ÁH! Megitatom vele. Megitatom vele ezt az egész kibaszott üvegnyi izét.
- Ez neked fertőtlenítés? Mióta füstölög egy fertőtlenített seb? Alkohol, bakker! Minden ilyen szaros helyen van alkohol, az is ugyan úgy fertőtlenít. Legközelebb olyanokon kísérletezz, akiknek már mindegy.
- Ez a szaros hely a Mandragóra, és azért van itt ilyen, mert ez jobb, mint az alkohol! - feleselem vissza, és tényleg átjut az agyamon, hogy elkábítom. De aztán annyira felhúz, hogy még erre a mozdulatra sem vagyok képes. Az agyamat elborítja a vörös köd. És ha most az én kezemben lenne az a rohadt tálca, addig püfölném vele, amíg már csak nyöszörög.
- Ki szeretnéd próbálni magadon, hogy milyen? - kérdezi ő, mire tovább fújtatok.
- Tényleg szeretnéd? Még kettétörne a büszkeséged, ha látnád, hogy egy lány sem kezd el úgy óbégatni, mint te! Komolyan, mint egy hat éves... - sziszegem felé, aztán bedugja a fejét Leo, és szerencsénkre egy kicsit kizökkent az instant dührohamból. Vagy legalábbis ráébreszt, hogy le kell nyugodnom. nem akarom beleszúrni a tűt a sebébe, akármennyire is irritáló.
Néhány pillanatig dacosan bámulunk egymásra, de aztán végre közelebb lép, és lerakja azt a rohadt tálcát is. Remek! De már így is elvesztegetett perceket, értékes perceket, és ha így folytatja, végünk lesz.
- Ha még egyszer rámöntesz valami összeturmixolt kotyvalékot, komolyan csak azért is idedöglök - motyogja felém, én meg összehúzom a szemem. - Csak varrj össze, hidd el én is ki akarok innen jutni.
Leteszem az üveget, és felveszem helyette a fertőtlenítőt, amelyben még van egy kicsi, pont annyi, amennyit nem tudtam beleönteni a másikba. Aztán - mogorva pillantást vetve rá közben - közelebb húzom magunkhoz az asztalt a varrókészlettel együtt.
- Akkor is le kell fertőtlenítenem, viszont ha most elkezdek nyavalyogni, tényleg elkábítalak - közlöm vele, aztán mielőtt még bármit szólhatna, a sebére csepegtetek a bájitalból. Ez nem serceg és füstöl, helyette legalább tisztít és véd egy kicsit. Ha nem ütközünk újabb nézeteltérésbe, akkor lefertőtlenítem a sebeit, majd pedig félrelökve az üvegcsét felveszem a tűt és cérnát. Vannak már erre is mágikus opciók, persze, mindenre, de valamiért jobban bízok a muglimódszerben, ha erről van szó. Kevesebb a hibázási lehetőség, mint a varázslásban.
A vállához hajolok és elkezdem összevarrni - mivel ezt érte egy kis zsibbasztó is, valamivel kevésbé lehet kellemetlen a többinél, de akkor sem jó érzés. Mi pedig mit tanultunk órákon? Terelje el a beteg figyelmét a fájdalomról, a tűről és a vérről... Remek! Újabb ok a listán, miért nem vagyok medimágus.
- Hálából elmondhatnád végre, ki vagy te - szólalok meg. - Nem vagyok hülye, sejtem, hogy nem a bekattant, harapód kisöcséd szedett darabokra, mert játszani támadt kedve.

[- Akkor is le kell fertőtlenítenem, viszont ha most elkezdek nyavalyogni, tényleg elkábítalak -]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Hidegen ignorálom a tényt, hogy már ki tudja hányadjára nevezett kölyöknek és fogalmam sincsen mi tart vissza attól, hogy le ostoba szukázzam. Mert igazából nem félek tőle, főleg nem úgy, ahogy azt a szőke gyerek teszi. Kizárt hogy valaha is így behódoljak bárkinek is, főleg egy nősténynek. Az a faszi tipikus omega. De nem nagyon érdekel. Igazából nem tudom mitől is félek igazán. Aki nem ismeri önmagát, az aztán tényleg tudhatja nem? Végül is az életem 13 éve csak úgy sutty ki van hajítva az ablakon, és eltűnt a süllyesztőben. Abban a süllyesztőben, ahonnan az adatokat nem lehet visszahívni, és ha ki is szökik a szürke masszából valami, akkor az a kép torz és hibás. Kikiaszottul hibás és képtelen vagyok bármit is felfogni belőle. Talán félek a tűztől. De mondjuk attól minden normális élőlény tart, ha csak egy kicsi túlélő ösztön van benne. Bár a legtöbb ember olyan idióta barom, hogy képesek a faszságaikkal kinyírni magukat.
Igazából nem izgat sem az élet sem a halál. Valahogy azt kiölték belőlem, hogy ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozzam. Egy gyilkos, egy tomboló fenevadnak végül is minek kell ilyeneken filozofálgatni? Nem hat meg, mert egyszer minden élet ami valaha is létrejön, tönkre megy. Minden tönkremegy, és ettől kezdve nem számít, hogy az ember él-e vagy hal-e. A halál csak egy tény, amin nem lehet változtatni. És az élet is egy tény, ami előbb utóbb beleütközik a halálba frontálisan. Ezért nem is igazán tudom hova tenni miért akar ez a csaj ennyire megmenteni. Tudom, hogy baszottul nem számítok neki, a szemében semmit sem érek - se ezzel minden ember és farkas így van velem kapcsolatban -. És mégis meg akar menteni, mert jaj istenem egy élet, és jaj nem hagyom hogy rám száradjon a halál mélyvörös színe. Ez pedig irritál. A bennem lévő farkast is mert megint egy olyan puzzle darabbal harcolok, ami sehogy sem illik bele a komplex egészbe. Mert csak annak is a kerete van meg, kihullottak, kiszedegették, kitépkedték belőlem ezeket a darabokat, amik egykor emberré tettek, amik teljes egészt alkottak. De most a darabkák már csak roncsok, szétzilált kis szarok, és amik még előttem hevernek mind-mind olyan puzzle darab, ami kilóg. Összeilleszthetetlen. Bennem minden összeilleszthetetlen, és elcseszett.
- Akkor is le kell fertőtlenítenem, viszont ha most elkezdek nyavalyogni, tényleg elkábítalak - mondja, miközben fújtatva közelebb lépkedek. és nem, nem azért teszem, mert ennyire hatással van rám, csak én sem akarok meghalni, ahhoz makacs vagyok. És nem csak én hanem ez a dühös farkas is itt. Na meg persze még dolgom van. Hálásnak kellene lennem, nem? Mert az a büdös szardarab tart életben. Úgyhogy örülj csak T, akárhol is vagy. Mert megtalállak, visszatalálok hozzád, mint egy kibaszott kis öleb. És hálám jeléül kicsinállak.
- Nyavalygok... - horkanok fel, majd mérgesen végigmérem, ahogy az eszközeit megint a kezébe veszi. - Nem vagyok macska... - mondom sértetten. Utálom a macskákat. Beképzelt izék.
Figyelem, ahogy nekiáll a munkának. És igazából én baromira hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz és az azt követő kibaszott lassú regenerálódáshoz is. Mert egyedül kelni minden hónapban úgy, hogy valószínűleg valamimet szétbaszták, azt valahogy el kellett látnom. És igen, még varrtam is össze magamat, bár az erdő közepén a természet igen sekélyes eszközöket kínál elsősegély szempontjából, de nem óhajtottam egy combseb miatt kimúlni. Szerintem az a legocsmányabb heg a lábamon, de nem igazán foglalkozok azzal, milyen is a bőröm. Figyelem csendben, ahogy varr, és én ezzel annyira meg is elégednék, csak legyünk túl rajta, ő összehímez, én meg elszagolgatom a trópusi illatát, aztán ég veled, szebb jövőt a soha viszont nem látásra. De nem, mert neki követnie kell az etikai kódexet vagy mi a szart.
- Hálából elmondhatnád végre, ki vagy te. Nem vagyok hülye, sejtem, hogy nem a bekattant, harapód kisöcséd szedett darabokra, mert játszani támadt kedve.
- Ezt a kérdést minden halottnak is felteszed? Érdekeseket mesélhetnek neked - eresztek meg egy vigyort. - Mellesleg nyugtass meg, hogy nem gondolod komolyan, és csak ez egy ilyen tipikusan kötelező orvosi szarság.
Elgondolkodom egy kicsit. Hazudhatnék is valamit, nemigazán izgat, és az sem, hogy átlátnak rajta. Nem érdekel a bizalom kialakítása ezek mind mind kurvára felesleges dolgok. Teljesen jól elvagyok ilyen társadalmi baromságok nélkül is. De talán nem ártana kicsit... Egy nagyon picit. Mert mégis csak ő az egyetlen, aki összeköt a múlttal. Ha már Kathrinát megöltem... Felpillantok a fátyolosan fehéren égő orvosi neonlámpára, és a falakat fürkészem. Szinte majdnem ugyan akkora az egész, mint az a szaros fehér szoba. DE igazából a kérdés is nehéz. Mert ki vagyok én?
Egy vérfarkas. Egy gyilkos. Sőt, hadd kontrázzak, sorozatgyilkos. Egy őrült kölyök, aki felnőttet játszik. Egy felnőtt, aki  kölyök maradt. Otthontalan. Szökött rab... Melyiket szeretnéd hallani Faith? Valószínüleg egyiket se. Én minden vagyok, ami szembe megy a te etikai kódexeddel. És valószínűleg az összes ember etikai kódexével. Belepillantok a rideg, barna íriszekbe.
- Az vagyok akire emlékszel asszem. Egy random srác a suliból - vonom meg a szabad vállamat. És ez ugaz is. Egy megfakult semmilen emlék vagyok. -  Jah meg egy animágus. De igazából ők jöttek nekem. Mármint a másik három animágus - És lehet azóta egyikük már halott. Vagy mind. Nem igazán finomkodtam velük. Elhalgatok egy kicsit. Érzem, ahogy a tű belemélyed a tompán zsibbadó bőrömbe, és érzem, ahogy egyre jobban összezárul a hegek körül a bőröm. Ki kéne mondanom a nevemet, de igazából majdnem egy éve annak már, hogy Aidennek bemutatkoztam. Nem vagyok társasági alkat. És annyira messzi, annyira távoli. És mégis az egyetlen ami összeköt engem önmagam régi múltjával, és mégsem megyek ezzel se semmire. Ahogy semmivel nem megyek semmire.
- Csak Sean vagyok, ha még nem említettem volna.

[- A macskák nyávognak -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Tenyereimet beteríti a vére, és valószínűleg már a köpenyemen is az folyik. Hiába tisztítottam meg az előbb, a sebei túlságosan csúnyák. A fertőtlenítő összehúzza őket egy kicsit, ami szerencse, de még így sem néz ki sokkal jobban. Persze, biztosan rohadtul fájhat neki, ezt nem kétlem egy pillanatig sem. Ezért kellene rohadtul csendben maradnia, legalább csak pár pillanatra, hogy végre a feladatomra koncentrálhassak. Fáradt vagyok, de nem engedek teret most az álmosságnak szemeimen. Legyünk minél túl ezen... Nem mintha utána még lenne időm hazamenni. A sérülései láttán megbizonyosodom róla, hogy ezzel rohadt sokáig elleszünk, ez pedig bár frusztrál egy kicsit, ezt is odébb söpröm.
- Nyavalygok... Nem vagyok macska... - duzzog tovább, ami már-már átfordul szórakoztatóba. Talán tényleg képes lennék nevetni rajta, ha nem húzott volna ennyire fel ő is, Leo is, meg igazából mindenki, ha nem kéne a mellkasát varrnom, ha nem aludtam volna csupán néhány órát... Szeretek aludni, ki a franc nem? És ki szereti azt, ha valami szerencsétlen gyökér kirángatja az ágyából a legszebb álmai közepén?
Persze, így visszagondolva, talán egy kicsit szerencse, hogy Leo megtalálta... akárhogyan is történt ez. Mindegy, nem akarom tudni, tényleg, nem fúrom bele magam a részletekbe, nem vagyok hajlandó Leo további szarjait helyrepakolni, mintha csak az én feladatom lenne... De a lényeg, hogy ha nem találja meg, valószínűleg a srác ott vérzik el az erdőben. Ami azért kellemetlen lett volna... mármint neki. Én legalább nem tudtam volna róla, és amiről nem tudok, az nem zavar.
- A macskák nyávognak - javítom ki nagy becsesen, miközben elkezdem végre összevarrni. Ez furcsa érzés - hiszen a bőre meleg, mocorog, meg-megdobban a szíve, és valljuk be, különös úgy tapogatni valaki felsőtestét, hogy az ezzel teljesen tudatában van. Persze, ezek csak érintések. Mármint, odanyúlok, mert meg kell feszítenem a bőrét, mert le kell törölnöm gyorsan egy kis vért... Szóval ennek még véletlen sincs olyan értelme, én csak végzem a dolgomat, és igyekszem gyorsnak lenni, hogy minél hamarabb kimehessünk innen... Mégis ilyeneken agyalok.
Nem kifejezetten akarok vele beszélgetni. Igazából nem is nagyon kéne, hogy érdekeljen a fájdalma, nem vagyok én tényleges gyógyító, nem hivatalos kezelés ez, csak arrébb sodrom a haláltól, amennyire tudom. Mégis, a tankönyvek és a belénk vert tudás ott bizsereg a mellkasomban, hogy mondjak valamit. Nem vagyok az az ember, aki egyszerre csak egy dologra képes fókuszálni, és különben kommunikálni is szeretek - bár ez sokszor nem látszik -, ha a feltételeimnek alkalmas a partner. Ő itt előttem? Nos... hagyjuk. Csak pár perc, tényleg csak pár perc.
- Ezt a kérdést minden halottnak is felteszed? Érdekeseket mesélhetnek neked - vigyorog rám. - Mellesleg nyugtass meg, hogy nem gondolod komolyan, és csak ez egy ilyen tipikusan kötelező orvosi szarság.
Megforgatom a szememet, miközben az oldalát ért mély harapást szuggerálom. Nem tetszik, ahogy ez kinéz, de inkább nem teszem szóvá, csak óvatosan elkezdem összevarrni. A felével már lassan megvagyunk, aztán jöhet a háta, és... Merlinre, sose leszünk kész.
- Nagyon úgy tűnik, hogy nálad érdekesebbeket - motyogom. - Jó, akkor álldogáljunk teljesen kussban egymás előtt, az biztosan kellemes lesz!
Összehúznám a sebet, de ekkor az elkezd vérezni, úgy értem, az eddiginél is erősebben. Eláztatja a cérnát, de a kezemet is, én meg baromira semmit nem látok. Ez a nap már csak jobb lehet, de komolyan... Elégedetlenül felmorranok, és gyorsan körbenézek az asztalon, az egyik kezemet pedig rányomom addig a sebre, a másikkal gézt kapok le a tálcáról, és abból egy jó mennyiséget nyomok oda a harapásra, elhúzva a kezemet.
- Remek... - motyogom. - Tartsd ott, amíg kicsit eláll a vérzés. Addig megyek tovább.
Lepillantok a kezemre, ujjaimról a vére csöpög a padlóra. Halkan sóhajtok egyet, és mivel nem akarok több gézt pazarolni, így jobb híján a köpenybe törlöm tenyereimet. A csap túl messze van. Közben felpillantok az órára, de csak egy pillanatra - nem hagyom, hogy frusztráljon az idő, attól csak rosszabb lesz.
- Az vagyok akire emlékszel asszem. Egy random srác a suliból. - És egyszercsak mégis megszólal, miközben a többi sebet varrom össze vagy tapasztom le. Felpillantok rá, de csak egy pillanatra. Random? Kétlem. Hiszen lehányt. - Jah meg egy animágus. De igazából ők jöttek nekem. Mármint a másik három animágus.
- Miért? - kérdezem egyből. Az ember alapvetően nem tör csak úgy neki a másiknak, nem? Főleg nem így, azzal a céllal, hogy darabokra szedje. Kell hozzá valami indok, pláne, ha animágus, ha igazából tiszta a tudata. - Különben meg ne örülj, nem emlékszek sokra. Annyira azért nem voltál érdekes.
- Csak Sean vagyok, ha még nem említettem volna. - Halkan hümmögök egyet. Szóval Sean! Végre tudom a nevét is, szóval ha egyszer ezt elmesélem valakinek, nem kell végig "seggfej"-ként hivatkoznom rá. Egy élmény lesz. Visszatérek az oldalához, elveszem a gézt és csöpögtetek rá még egy kis fertőtlenítőt, aztán összevarrom, amennyire csak tudom. Aztán kicsit hátrébb lépek, és végigpillantok a mellkasán. Remek! Remek munka, Faith. Bezzeg ezt senki nem látja, hogy jobb jegyet kapjak. Bár az átlagom így is kifogástalan... Nincs rajta sok javítanivaló. Stréber volnék? Talán, egy kicsikét... bár inkább megszállott.
- Rendben, Csak Sean... Kész van a mellkasod. Fordulj meg! - biccentek, és a maradék vért is a köpenyembe dörgölöm. Remek, ez már annyi testnedv, amennyit semennyi kézmosással vagy parfümmel sem leszek képes lehámozni magamról a közeljövőben.

[Kinyírom ezt a seggfejet.]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Kinyírom ezt a seggfejet. Nem is tudom hányszor gondolok erre. De szinte ez az egyetlen ami hajt, ami előrébb hajt, mert megtalálom és megölöm. Szépen lassan, nem sietve, hogy minél jobban szenvedjen, hogy a végén már  a halálért könyörögjön. De én ezt nem fogom neki megadni. Ó, még szép hogy nem. Napokig fog szenvedni. Egészen addig amíg meg nem unom. És én ha vadászok sosem unom meg egyhamar. Ahogy a bennem lévő farkas sem. Imádjuk a hajszát, bár ő a véresebb kegyetlenebb verzióban szereti, azt én sem tagadhatom, mennyire vonz a vadászat. A becserkészés... és a préda elkapása.
Nem igazán izgat, hogy ezekért a tettekért a Pokolra jutok. Én nem hiszek ilyen baromságokban, hogy Menny vagy Pokol. Nem, ez már maga a Pokol, ez a hely. Mert itt mindenki kap valami kicseszett pofont, ami aztán tönkrebassza az életét. Ennél pokolibb poklot kitalálni sem lehetne.
Egy picit lehunyom a szemem és elgondolkodom hány napom van még hátra abból, hogy megint teljesen padlóra lökjön az őrület. Nem lehet túl sok időm, mert megint egyre jobban felcsap bennem a farkas. De igazából ez az egy hónap kibaszott kevés. Rohadt hold. És még voltak olyan muglik, akik képesek voltak istent adni a holdhoz is, tiszteletük jeléül. Komolyan nem normálisak. Minden porcikámmal gyűlölöm a holdat, azt a betegesen sápadt fényt, amit magából áraszt, és ahogy pöffeszkedően hízik és hízik, hogy aztán ezüst mérget csepegtessen a vérembe.
Halkan felmordulok, bár ez nem is a varrásnak szól, hanem úgy alapvetően mindennek, ami jelenleg él és mozog.
- Miért? - kérdezi mire a plafon felé emelem a tekintetemet és kiengedek egy mély sóhajt. Komolyan nem elég neki ennyi válasz? Képzeld, várfarkasok voltunk, és gyűlölnek a fajtársaim. Aha, persze. Belegondolva ez elég irreálisan hangzik, de ez az igazság. Én pedig nem akarom magam leleplezni. Még a végén beköp és ülhetek a szaros azkabanba megint, örök életemben, anélkül hogy azt a férget kinyírnám.
- Csak rossz volt a hangulat - vonom meg a vállamat, miközben valami szart odatapasztok az oldalamhoz.
- Különben meg ne örülj, nem emlékszek sokra. Annyira azért nem voltál érdekes. - Erre hümmögök egyet, majd elgondolkodom. Kellemes, komolyan, hogy a múltban sem hagytam sehol maradandó nyomot. Talán ez a magyarázata annak, hogy rohadtul nem hiányzom senkinek? Azt hiszem amint megölöm T-t, talán nekem is bele kéne olvadni teljesen ebben a szürke ködbe. Még akkor is, ha a farkaosm őrjöngeni tudna. Nem sok értelmét látom annak, hogy utána is tovább bolyongjak a világban, miközben állandóan üldöznek. És kizárt hogy utána önkéntesen visszavonuljak a börtönbe. Csak szép csendesen kimúlok valami mocskos helyen, azt hiszem.
- Lehet gyakrabban le kellett volna hánynom téged - szólalok meg közben, és próbálom kitalálni melyik házba is tartozhattunk. De nem tudom, nem áll össze a kép. Sehogy. - Legalább volt benne valami érdekes? - teszem hozzá aztán. Vajon volt benne vér? Úgy tippelem akkor már vérfarkas voltam. Hiszen Kathrina is tudta. És mégis képes volt olyan kicseszettül békés arccal meghalni a karmaim és a fogaim által.
- Rendben, Csak Sean... Kész van a mellkasod. Fordulj meg! - megfordulok, és a talpam alatt cuppog a véres, sáros, földdarabos trutymó. talán nem kéne csak úgy lelépni miután összeszenvedett. Utálok szívességeket viszonozni, de egy életen át sem akarok tartozni senkinek. A hátamról gőzöm sincsen, hogy néz ki, de szerintem ugyan olyan szarul, mint az elülső testem. Van rajtam arrafelé néhány átokheg is, szerettek a Gödörben mögöttünk állni, ha nem mentünk ki azonnal a ketrecbe, és nem ugrottunk egymásnak. Néha azt kívánom bár az a 13 év is így bele lenne vésve a testembe. Előhalászom közben a farzsebemből a lucfenyő pálcát, hogy minimálisan eltakarítsam a cipőnket áztató tócsát. Még mindig annyira fura, hogy van pálca a kezemben, pedig lassan fél éve lesz annak, hogy végre meg tudtam venni. És komolyan azt hittem, hogy körberöhögöm Ollivandert, amiért pont lucfenyő került hozzám. Még hogy jó humorérzékem van. Vagy ez a pálca is olyan beteg lelkű mint én. Nevet a halálon, mert másképpen agyon nyomná annak a súlya. Intek vele, és nézem, ahogy megint valami rohadt nevetséges formában kivitelezi a takarítóvarázsaltot. Vajon ha elhopponálok szór maga után csillámport, vagy mi a szar?
- Oké, csak hogy tisztázzuk - mondom, mikor azt hiszem elkészül a testem. - Segítettél és most én is segítek, mert nem akarok neked tartozni - mormogom felé, miközben felkapom a zilált cuccomat a földről és magamra rángatom. Remekül festek, komolyan. Körbepillantok a véres padlón. Ha már én kentem össze nekem kell felmosni asszem.
Mi van, Sean, ennyire akarod gyakorolni az emberséged? Hallom a farkasom kegyetlen kis morgását, miközben összetakarítom a mocskomat.