+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Morgan Williamson (Moderátor: Morgan Williamson)
| | | | |-+  Valogatá-sokk
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valogatá-sokk  (Megtekintve 8433 alkalommal)

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 09. - 00:36:19 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Riding on the wind

Mindig is szerettem a repülést. Amikor gyermekkoromban kivittek a Hollyhead Harpies egyik meccsére, tudtam, hogy a világ egy része "elveszett" számomra: teljesen lenyűgözött a dolog. Ugyan ez volt a zenével is. A két nagyon fontos pillér életemben. Nem is meglepő hát, hogy dédelgettem a profi játékosi ábrándot magamban s mikor végül a Nagyúr uralmán túl voltunk, úgy döntöttem, tényleg érdemes a mának élni és megpróbálni ezt az álmot. Akkor már játszottam a Hollóhát csapatában, először őrzőként, aztán az utolsó két évben terelőposzton. Lényegében így több lábon álltam, de a terelői poszthoz tudtam mindennek következtében több eredményt felmutatni, amit le is kellett adnia  válogatókhoz.
Most pedig a legnagyobb kihívást jelentővel próbálkoztam be, a Montrose Magpies-al, ráadásul nem is akármilyen körülmények között: ez a második találkozóm Elfelda-val, ha nem számítjuk az ébredés utáni rövid, de mégis közös reggelt. Mondjuk éppenséggel az se egy mellékes dolog, mert az előző éjszakai játék után engedélyével birtokba vettem a konyháját egy kis időre, hogy a beígért reggelit megkaphassa tőlem. És nem lett belőle katasztrófa, még ha eléggé izgultam is közben. Paradox módon talán jobban is, mint most, amikor a válogató erőnléti köreit tudjuk le a pályán. Most is pillantásai kereszttüzében lehetek, de a fizikai állóképesség teszt már átkapcsolta a tudatom, egyfajta "zen" állapotba, ahol a mozgás, a kitartás, az egyenletes légzés a lényeg.Gond nélküli időre történő váltófutások, húzódzkodások, fekvőtámasz és társai... mintha csak a mugli francia idegenlégióba pályázna az ember. Az utolsó feladat után végül megállok és felpillantok a lelátó irányába, míg a sima fekete kviddics talárt picit igazgatom magamon, amit a válogatóra kaptunk egy számmal a hátán mindenki részére. Egyenletesen, de mélyen szedem a levegőt, s nem mondanám, hogy nem örülök annak, hogy a következő forduló előtt most kaptunk egy kis pihenőt. Nem is nagyon volt időm Elfelda-t rendesen üdvözölni, csak futólag eddig. Bár talán ezt a tényt kompenzálja, hogy az alkalomra egy kellemes kis meghívót próbáltam neki összehozni. A színpadiasnak érezhető gesztusokban nem mozogtam idegen módon, így magától értetődő volt, hogy egy rövidre vágott szárú rózsát hozott neki egy bagoly egy üzenőkártyával együtt. Az elvarázsolt virág trükköcskéje az volt, hogy amikor érte nyúlt a szőkeség, akkor a tövisei eltűntek, visszautalva picit az első beszélgetésünkre, de csak abban az esetben, ha azt szívesen fogadta. S a szirmok színe, azok intenzitása is függött a hangulatától, az első érintésétől mintegy monitorozta azokat a mágikus virágszál a maga módján. Ráadásul hervadásnak is csak egy esetben indul... hogy ezt mind mennyire tudja Elfelda? Nos, egy bizonyos részére már kétségtelenül rájöhetett. De ott volt az üdvözlőkártya is, egyik oldalán hely és időpont megjelölés, a másikon pedig pár sor, versben:

"Napsugara Ő napomnak.
Dúsan aranyló szép hajkoronája
A hajnal első lágy napsugara,
Üde kékje szép szemeinek
Színe az ég finom kelméjének,
Őt látom ragyogni a kikeletben
Napsugara Ő napomnak."

Minden könnyelműségem, kalandjaim mellett azért volt arról egy sajátos fogalmam, hogy miként kell udvarolnom s nem féltem azt meg is tenni. Nem féltem régimódi is lenni, bár azt csak reméltem, hogy Elfelda nem vette komolytalannak a gesztusokat, egyszerűen csak kellett valamit tennem, ami más, ami kiemeli mindezt a sorból, ami a múltam egy jó részét alkotja. Rövid válaszán kívül, hogy jönni fog a válogatóra, többet nem tudok, de talán most a szünetben tudunk váltani pár szót, mielőtt seprűre pattannék a második fordulóra...

Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 07. 11. - 07:32:13 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson



Nagyon meglepett Morgan levele, mert azt már elég hamar észrevettem, hogy a vagány gitáros felszín alatt egy talpig úriember rejlik, de a virág és a vers, amit írt, felülmúlta minden várakozásomat. Mikor a kezembe vettem a rózsát, váratlanul eltűntek a tövisei, s egyből eszembe jutott átvitt értelmű beszélgetésünk a rózsáról és annak töviseiről. A szirmok, ahogy hozzáértem, friss, napsárga színben ragyogtak, akárcsak a verse sorai. Megbecsült helyen, a teraszon tettem aztán vázába, mert itt szerettem a legjobban elidőzni. Sok gondot fordítottam rá, hogy a teraszom tökéletes harmóniát árasszon, ahol megnyugodhatok egy fárasztó nap után… a virág tökéletesen illett a kis, ovális faasztalra, s a „kis kertem” ékévé vált egy pillanat alatt. A terasz ugyanis olyan volt, mint valamiféle modern dzsungel, telis-tele növényekkel, elvarázsolt, magától lebegő függőággyal és kényelmes puffokkal, babzsákokkal. Kertre ezek után nem is vágytam, bőven elég volt számomra a mágiával megnagyobbított kerti idill ezen szelete. Várakozással néztem hát elébe ennek a mai napnak, természetesen bagolyfordultával azonnal megköszönve a meghívást.


„Köszönöm a csodás virágot és a meghívást! Ki nem hagynám! Már várom a percet, hogy láthassalak, amint a világot jelentő deszkák és az én éhes gyomrom után a levegőt is meghódítod…

Csók,
Elfelda”

Bár én nem költöttem verset, és az üzenet elég rövidke volt, reméltem, hogy Morgan örülni fog neki. Ahogy eljött a reggel, különösen nehéz volt felöltöznöm, valahogy úgy éreztem, semmi nem passzol igazán erre az alkalomra. Végül egy egyszerű farmer, fehér ing kombináció mellett döntöttem, nem akartam ugyanis túlságosan felhívni magamra a figyelmet. Ugyan gondolkoztam rajta, hogy kendővel vagy kalappal rejtőzöm el a kíváncsi tekintetek elől, végül meggondoltam magam. Egy napszemüveget ugyan elraktam a táskámba, de csak arra az esetre, ha erősen sütne a nap. Hiszen ha Morgannel sokat fogunk találkozni – és bizony ez volt az én dédelgetett vágyam – akkor hozzá kell szoknom, hogy a mugli pletykalapok, na meg a Próféta is rácuppan a témára. Jobb hát hamar túlesni ezen a szalmaláng típusú érdeklődésen, amit jól ismertem. Hadd csámcsogják ki magukat az emberek a modell és a kviddicsjátékos románcán, aztán nemsokára úgyis jön valami érdekesebb thesztrálcsont, amit elrágcsálhatnak. Legalábbis így vélekedem én, amikor mindenféle álcázó felszerelés vagy varázslat nélkül libbenek be a  Montrose Magpies-arénájába. Úgy az ötödik sorban foglalok helyet a lelátón, ahonnan tökéletesen ráláthatok Morganre. Mosolyogva intek neki, ha erre néz, hogy lássa, itt vagyok, majd feszülten figyelem a válogatót. Ahogy elnézem, Morgan remekül állja a sarat, nagyon jó kondiban van, de ez nem lep meg, azok után, amit a hálószobámban láttam…. Eszembe jut, ahogy reggel a konyhámban tüsténkedett, és egy isteni omlettet rittyentett nekem, amit bevallom őszintén, nem néztem ki belőle. Azóta is azt az omlettet kívánom minden reggel, de hiába rendeltem több helyről is, meg sem közelítették az én gitáros séfemét… Úgy tűnik, közben véget ér a válogató első fordulója és Morgan megindul felém, én meg mosolyogva várom. Kicsit izgulok, most hogyan fogjuk egymást köszönteni, a reggeli után csókkal váltunk el, de ki tudja, ennyi ember előtt, ilyen izgalmak közepette hogy sül majd el a dolog.
- Szia! – mosolygok rá melegen, ahogy hallótávolságba kerül. – Nagyon szuperül megy eddig, ahogy láttam! – mondom csillogó szemmel, és közben igyekszem ignorálni, hogy a körülöttünk lévő többi szurkoló családtag vagy ismerős nagyrésze minket bámul.
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 07. 13. - 23:37:55 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Riding on the wind

Elfelda válasza egyszerre tett boldoggá s plántált belém némi feszültséget. Mi van, ha felsülök? Ha nem sikerül? Persze az jól esett, hogy ő bízik bennem, de igazság szerint azért bőven éreztem a nyomást, hiszen ez egy nagy nap volt, akárhonnan is nézem. Egy álom megvalósításának a lehetősége, ráadásul egy igen komoly sikereket magukénak tudó csapatnál. És én mégis ide hívtam Elfelda-t... valahogy ez a szőkeség inspirált és ösztönzött dolgokra, most például arra, hogy extra lámpalázat vállaljak be.
És mégis, a jelek szerint működött a dolog. Be tudtam csatornázni az erőnléti- és állóképesség fordulóba, hogy imponálni akartam neki, hogy az ősi emberi és férfi ösztönöket követve viselkedjem. Itt lehetett "ősemberkedni" s ezt ki is használtam. A levegőben mondjuk már nem lesz így...

- Szia! - viszonzom mosolyát hasonlóval, ahogy végre kapunk némi szünetet s én azon mód hozzá siettem. Már így is figyelnek minket, szóval nem teketóriázom, miután izzadt arcom már lent megtöröltem szárazra, most egyszerűen, megfogom a kacsóit. Aztán finoman, de határozottan húzom talpra, hogy megcsókolhassam, az arcán végigsimítva és picit magamhoz ölelve. - Köszönöm! Legalább te látod kívülről a dolgot. - mosolyodom el s igyekszem gesztusaimmal rávenni, hogy kézen fogva kezdjünk el a lelátóról lefelé sétálni. Azzal nem volt bajom, hogy az előbbi akciót látták mások, amúgy is figyeltek. Ez a kíváncsiság és figyelem olyan dolog, amit meg kell szoknom. Én pedig megteszem, ami tőlem telik, igyekeztem természetesen viselkedni. És marhára nem fogom hagyni, hogy a kandi kíváncsiság, a bulvár igények miatt máshogy viselkedjem Elfelda-val, ahogy azt ő megérdemli, vagy ahogy szeretnék. Viszont a beszélgetésünk nem feltétlenül kell, hogy hallgatózó fülek tárgya legyen. - Mondjuk ez még csak a kezdet volt, a java még hátra van. Ha őszinte akarok lenni, már az is jó, hogy eddig sikerültek a dolgok, mert nem könnyű a világ legszebb kék szempárjának a tüzében teljesíteni. - játékosan cseng a hangom, pedig tényleg ott van benne az a némi lámpaláz, aminek a koncerten nyoma sem volt. Csakhogy annak nem volt tétje. Ennek meg nagyon is sok van. Talán több is, mint elsőre gondoltam, amikor jelentkeztem még azelőtt, hogy Elfelda-val találkoztam volna.  Közben elérjük azt a kihaltabb pontot, amit kerestem, ezzel viszont a lelátót is elhagyva, a pálya füvének szélére kerültünk. - Igazából egyszerre van bennem félelem, és a vágy, hogy bizonyítsak neked, na meg magamnak is. Ha ez összejön... - nem fejezem be a gondolatot most még, inkább hagyok egy kis szünetet, hogy ő is elgondolkodhasson rajta kicsit. - akkor új kanyart vesznek az események és ez jó lehet nekünk. - az utolsó szót finoman ejtem ki, végső soron megfontoltan, mert valahol fura még a dolog, de mégis úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Elfelda menthetetlenül beköltözött a gondolataimba s miután a Hiltont követő reggelen sem ébredt azzal, hogy mégis milyen hibát követett el, amikor szóba állt velem, a dolog tényleg alakulni látszott valamilyen irányba. A jelek szerint jó felé én pedig ismét felültem a remények csalfa vasúti szerelvényére s mire észbe kaptam, már zakatoltak is a kerekek alattam a járaton. - De azért fura, hogy egyszerre érzem úgy, hogy ha itt vagy bármi sikerülhet és bújnék a föld alá... nem nagyon volt még ez így. - ismerem be őszintén, hogy könnyítsek magamon, mert nincs kedvem a mindent fél kézzel megoldó csodapasi szerepében tetszelegni, aki nem vagyok. Itt, a lelátó szélének takarásában csak ketten vagyunk szemtől szemben és ez most kell kicsit. Erőt tudok meríteni, feltöltődni és talán még picit meg is nyugodni.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 07. 15. - 11:44:10 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson



- Szia! – köszön, majd felhúz és csókkal köszönt. Megdobban a szívem és eláll a lélegzetem. Annyira jól esik a közelsége, mégis kicsit váratlanul ér, hogy ilyen nyíltan fejezi ki, hogy mi van köztünk. Igaz, erről még nem volt alkalmunk beszélni, de azt hiszem, nem is kell… Összetartozunk, azt hiszem? Vagyis nem hiszem, hanem érzem. Csókját viszonzom és hozzábújok, ahogy magához ölel. Igaz, csak pár pillanatról van szó, mégis olyannyira feltölt a közelsége, mintha órák óta együtt lennénk. Furcsa ez az egész, nagyon más, mint a többi kapcsolataimban. Ott valahogy nem éreztem, hogy ilyen könnyű, természetes a másikkal lenni. Morgan előtt egyáltalán nem kell és nem is akarom megjátszani magam… Szeretném, ha úgy fogadna el, amilyen vagyok… a hírnevemmel és annak árnyoldalaival együtt. Nos, ezutóbbira nem is kell sokat várnunk, miután szétválnak ajkaink és Morgan megköszöni a biztatásomat, hallom, ahogy egy kamera kattog nem is olyan messze tőlünk.
– Hagyd… - suttogom rögtön Morgan fülébe lágyan. – Nem szerezheted meg a kedvemért a világ összes kameráját – nézek rá mély együttérzéssel, remélve, hogy el tudja engedni, hogy móresre tanítsa ezt az újabb majmot. – Most a legfontosabb, hogy a válogatóra koncentrálj! – mondom neki arcán finoman végigsimítva. Szerencsére úgy tűnik, szavaim célt érnek, mert Morgan simán kézenfog és arrébb vezet, hogy kettesben lehessünk. Hálás vagyok ezért a pár pillanatért, amit kettesben tölthetünk. - Mondjuk ez még csak a kezdet volt, a java még hátra van. Ha őszinte akarok lenni, már az is jó, hogy eddig sikerültek a dolgok, mert nem könnyű a világ legszebb kék szempárjának a tüzében teljesíteni – vallja be és én melegen rámosolygok, miközben hallgatom a folytatást. - Igazából egyszerre van bennem félelem, és a vágy, hogy bizonyítsak neked, na meg magamnak is. Ha ez összejön... akkor új kanyart vesznek az események és ez jó lehet nekünk – hagy kis szünetet gitárosom, majd hozzáteszi: - De azért fura, hogy egyszerre érzem úgy, hogy ha itt vagy bármi sikerülhet és bújnék a föld alá... nem nagyon volt még ez így.
Elgondolkodom rajta, vajon hogyan érti mindezt, de egyelőre nem tudom megfejteni, ezért rákérdezek nyíltan.
- Hidd el, engem már tetőtől talpig lenyűgöztél… Nekem nem kell bizonyítanod semmit. Ha rajtam múlna, sosem kéne a föld alá bújnod...– biztosítom arról, hogyan érzek. – Tudod, ettől még, - ahogy korábban is beszéltük - ha a hős lovag próbák elé állítaná magát, én nem leszek semmi jónak az elrontója. Főleg, ha – akaratomon kívül bár, de egy kicsit doppingolni is tudlak, akkor szívesen megteszem, csak kérned kell! – kacsintok rá.
- Lehet, hogy még túl korán van, és elkéne még egy kávé, de hogy érted, hogy jó lehet nekünk, ha sikerül a válogató? – kérdezem, aztán gyorsan pontosítok. – Mármint olyan szempontból mindenképp jó lenne, hogy te azt csinálhatnád, amit szeretsz, és ha te boldog vagy, akkor én is, de ha jól sejtem, te nem csak erre gondoltál… - érdeklődöm kissé oldalra hajtott fejjel. Remélem nem bántom meg a kérdéssel, vagy nem hozom zavarba, mert egyáltalán nem ez a szándékom. S hogy enyhítsem a kérdés élét, finoman kezembe veszem egyik tenyerét és cirógatni kezdem, miközben a válaszát várom. Fontos nekem Morgan és mióta együtt töltöttük azt a kalandos, átbeszélgetett éjszakát, csak rá tudok gondolni… Csoda hát, ha ilyen kíváncsi vagyok a terveire kettőnkkel kapcsolatban?
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 07. 15. - 16:55:24 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Riding on the wind

Annyira természetesnek hatott minden köztünk, hogy most sem zavartattam magam különösebben, csak cselekedtem, ahogy jól esett. Lehet azért is, mert a válogató eddigi körei, a fizikai terhelés eléggé felpörgettek ehhez. Még kevesebb gondolkodás, több ösztönös cselekvés. Szükség is lesz a reflexeimre a későbbiekben, meg a zsigeri döntésekre, szóval ez nem meglepő. Nem foglalkozom senkivel, aki körülöttünk van, a kattanással sem, ami miatt Elfelda úgy érzi, hogy jobb, ha nyugtat. Megmosolyogtat, ahogy lágyan a fülembe duruzsol s tényleg képes lenne ezzel lefékezni, ha a delikvensnek terelőütővel akarnék nekimenni. Bár ez a helyzet nem állt elő. - Nyugi, nem volt eszemben... - legyintek. - Bár biztos szép fényképezőgép gyűjteményed lenne a végére. Nem gondolkodtál még ilyesmin? - teszem fel könnyed hangnemben a teljesen komolytalan kérdést és picit el is nevetem magam, egyszersmind mutatva, hogy tényleg nincs gond és végső soron a helyén kezelem ezt az egészet. Arra, hogy a válogatóra kell koncentrálnom, csak bólintok.
Viszont itt nem érdemes tovább beszélgetnünk a figyelem kereszttüzében, szóval megindulunk másfelé kicsit s már menet közben mondom. - Amúgy se lehet örökké menekülni bizonyos dolgok elől és úgy gondoltam, jobb, ha egy huszárvágással rendezem ezt a kérdést, mint, hogy kényelmetlenül kerülgessük egymást, feszengjünk, vagy a voyeur-hajlamú népségen aggódjunk. - mondom ki őszintén a gondolataimat, egyszersmind remélve, hogy Elfelda esetleges meglepettségét is eloszlassam. Tényleg nem megoldás az, ha mindenkit üldözni kezdek, aki megzavar minket, ahogy az sem, ha rejtőzködésre rendezkedünk be. Persze azzal tisztában vagyok, hogy érdemes lesz a későbbiekben tervezgetésnél ezt is belekalkulálni, olyan helyeket és programokat választani, ahol kevesebb gondot okozhat Elfelda hírneve, de ez nem olyan dolog, amit végső soron ne tudnánk megoldani.
- Ennek örülök. Inkább csak arra céloztam, hogy neked hála a lámpaláz valamelyest ismeretlen érzésével gazdagodtam. Eddig többnyire nem számított, hogy ha kiállok valahova, akkor mi fog történni. Most viszont ez megváltozott egy kicsit. - nehéz megmagyarázni mindazt, ami megfordul a fejemben, amit érzek ebben a vonatkozásban. Érdekes módon eddig tényleg nem zavartattam magam különösebben, egy kapcsolat sem jelentett akadályt, ha mondjuk fogadásból kellett valamit "szégyentelenkedni". Mondjuk az lehet most se zavarna... de mindennek van most tétje s az egész tényleg olyan igazi, hogy bizony megjelentek ilyen újdonságok a gondolataim között.
- Ezt még kérnem se kell, a kedvedért elég sok dolgot megtennék, de ezt talán már tapasztaltad... itt pedig a legjobb formám hozom, amennyire tőlem telik. - biccentek. - De ha az én hercegnőmnek kedve támad próbára tenni, tegye nyugodtan! - kacsintok rá, mintha a játék még mindig tartana azóta a szállodai este óta. S végső soron miért is fejeződne be? Időről időre lehet ez egy olyan közös kis "geg" amit elő lehet venni.
- Ej ti kávésok! - nevetem el magam. Én nem kávézom, ezt már az első reggel megtapasztalhatta. - Amúgy a dolog annyira nem bonyolult. - fogom meg kis idő után kezeit, ahogy cirógatni kezdte az enyémeket. - Igazából ha ez sikerül, akkor egy olyan stabilabb egzisztencia birtokába kerülök, ami csökkenti valamennyire a köztünk lévő, hogy lehet ezt szebben mondani... szakadékot. - nézek úgy a szemeibe, hogy értse, nem bántó szándékkal választottam ezt a szót. - Nyilvánvaló okokból te máshol tartasz mint én és ez így természetes. Lehet, hogy valakit meg is riasztana egy ilyen helyzet s lehet, hogy a te helyedben más nem tekintene rám úgy, ahogy teszed... de azzal, hogy profi játékos leszek, sikerül egy komoly szintet lépnem és ez azt jelenti, hogy nem csak érzelmi szempontból leszek elfogadható party. - szelíd mosollyal fedem fel lapjaimat s folytatom nyílt lapokkal a játszmát. A szőkeség előtt egyébként sem szándékozom titkolózni, így miért ne árulnám el a gondolataimat? Ő is őszinte volt velem eddig és az ilyen kommunikáció az éltető víz egy kapcsolat "palántájának", ha azt akarjuk, hogy az növekedjen és ne száradjon ki. Az első találkozásunkkor megmondtam, hogy én végső soron "senki" vagyok. Most viszont azért vagyok itt, hogy ez megváltozzon. Hogy ne maradjak egy vékony pénzű egyetemista, aki valamiféle művészi linkelés felé hajlik, amikor az idejét tölti ezen a földön. - Mindez olyan dolog, amit mindenképpen megtennék. Amit magamért el kell érnem. Az pedig külön öröm, hogy kettőnkre is előnyösen hathat. - kis szünetet tartok s közelebb hajolva nyomok egy puszit az arcára, majd visszahúzodóm, hogy ismét a szemeibe nézhessek. - De őszintének kell veled lennem. A háború után egyre inkább valamiféle sodródó létezés felé haladtam. Egyre inkább elhúzódtam egy fal mögé, aminek a tégláit a múlt sebei, a bizalmatlanság, az alkohol, cigaretta, egy bizonyos ponton túl más tudatmódosító szerek, a testiség alkották és szigetelték el azt a valakit a külvilágtól, akit te már megismertél. Nem sok választott el attól, hogy még mélyebbre merüljek, de végül sikerült elindulnom a talpra állás irányába. Nekiálltam lebontani a falamat és az első félév végére már sikerült normalizálnom az életvitelem. Ez a mostani megmérettetés pedig egy újabb lépcsőfok, egy motiváció volt, ami miatt érdemes volt a könnyű utat feladni. - picit megszorítom a kacsóját. - És most már van valaki, aki miatt még inkább érdemes a jó úton maradnom. Ezt köszönöm neked. - a múltkori beszélgetős estén is egészen komolyan el tudtunk diskurálni, nem egy felszínes ismerkedés volt és meglepően gyorsan találok vissza ahhoz a hangnemhez. Igazság szerint az akkor lerakott alapok elég stabilnak bizonyultak ehhez és bele mertem vágni ebbe is, kicsit többet mutatni a szőkeségnek attól a vágytól fűtve, hogy értsen és megértsen. Ahogy mondjuk én is igyekszem Őt. Ha ez sikerül, valóban lehetünk egymás támaszai.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 07. 16. - 20:23:09 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson



Morgan szerencsére megnyugtat, hogy nem tervezte megkaparintani ezt a kamerát is, úgyhogy fellélegezhetek.
- Bár biztos szép fényképezőgép gyűjteményed lenne a végére. Nem gondolkodtál még ilyesmin? – viccelődik velem, mire felkacagok. - Azt hiszem, mondasz valamit! - mondom, miközben egyenesen a kamerás muksó szemébe nézek. Nem érdekel, ha lefényképez, boldog vagyok, és ha ezt az egész világ megtudja, kit érdekel? A mókuskereket taposó embereknek elkél egy kis vidámság… és egy kis remény, hogy igenis létezik a szerelem. Szerelem? Upsz… talán kissé előre szaladtam. - Amúgy se lehet örökké menekülni bizonyos dolgok elől és úgy gondoltam, jobb, ha egy huszárvágással rendezem ezt a kérdést, mint, hogy kényelmetlenül kerülgessük egymást, feszengjünk, vagy a voyeur-hajlamú népségen aggódjunk – magyarázza még meg Morgan a határozott lépése okát, amivel – a nyilvánvaló meglepetés mellett - igazából nagy örömöt és megkönnyebbülést okozott nekem.
– Köszönöm, hogy ilyen jól kezeled ezt az őrületet! – simítok végig a karján menet közben.
- Ezt még kérnem se kell, a kedvedért elég sok dolgot megtennék, de ezt talán már tapasztaltad... itt pedig a legjobb formám hozom, amennyire tőlem telik. De ha az én hercegnőmnek kedve támad próbára tenni, tegye nyugodtan! – kacsint rám, mire az ajkamba harapok és felvont szemöldökkel feltűnően „végigmustrálom.”
– Hmmm… ez a kviddicstalár kezdetnek nem rossz… de eltudnálak még képzelni néhány más jelmezben is – nézek fel rá játékos csillogással a szememben. A könnyed, humoros oldalunk mellett persze ott van a komolyabb, érzelmesebb is, és hamarosan ismét ezutóbbi nyer teret, ahogy Morgan válaszol a kérdésemre:
- Igazából ha ez sikerül, akkor egy olyan stabilabb egzisztencia birtokába kerülök, ami csökkenti valamennyire a köztünk lévő, hogy lehet ezt szebben mondani... szakadékot – néz mélyen a szemembe.
- Nyilvánvaló okokból te máshol tartasz mint én és ez így természetes. Lehet, hogy valakit meg is riasztana egy ilyen helyzet s lehet, hogy a te helyedben más nem tekintene rám úgy, ahogy teszed... de azzal, hogy profi játékos leszek, sikerül egy komoly szintet lépnem és ez azt jelenti, hogy nem csak érzelmi szempontból leszek elfogadható party – folytatja aztán, s ajkaimból minderre először csak egy meglepett – Ó – siklik ki.
- Bár még nem volt alkalmunk erről beszélni… remélem nem sértelek meg azzal, ha azt mondom, nekem nincsenek ilyen jellegű elvárásaim veled kapcsolatban… én csak… szeretek veled lenni, mindegy, mi a munkád vagy hogy mennyit keresel – sütöm le a pillantásom a földre, miközben beszélek, mert zavarba jövök a szavaktól, amiket kimondtam. Nagyon remélem, hogy Morgan nem érzi azt, hogy meg kell felelnie nekem, mert ez egyáltalán nincs így….
- Mindez olyan dolog, amit mindenképpen megtennék. Amit magamért el kell érnem. Az pedig külön öröm, hogy kettőnkre is előnyösen hathat – teszi még hozzá, mire kicsit megkönnyebbülök, hogy ez az egész nem csak miattam történik hát. A puszira elmosolyodom, ezzel kicsit tompítja a komoly hangulatot, ami egyik pillanatról a másikra szállt meg bennünket. Ám ez a könnyedség csak átmeneti, hamarosan újabb vallomás érkezik Morgan múltjáról, ami annyira mély és őszinte, hogy érzem, milyen nehéz lehetett ezt elmondania. - És most már van valaki, aki miatt még inkább érdemes a jó úton maradnom. Ezt köszönöm neked – zárja mondandóját, finoman megszorítva a kezemet. Én visszaszorítom és mélyen a szemébe nézve válaszolok.
– Én köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem… Jól esik a bizalmad… és jó, ha tudod, egyáltalán nem ítéllek el emiatt… - sóhajtok nagyot, mielőtt folytatnám. Egyáltalán nem most akartam ezt elmondani neki, de ha most került szóba, hát itt az ideje… - Tudod, volt egy időszak az életemben, amikor én sem voltam épp jó passzban… A Roxfort után történt, hogy én is tudatmódosító szerekkel igyekeztem enyhíteni a lelki problémáimon… Aztán a munka miatt kijöttem ebből a rossz hullámból, de nemrég visszaestem. Az előző kapcsolatom miatt, ami – hogy úgy mondjam - elég tragikusan ért véget. Várandós voltam, de elvetéltem… és aztán szakítottunk is. Mióta hazajöttem Dániából, ahol együtt éltünk az exemmel, többször előfordult, hogy megint rossz módszerekkel igyekeztem oldani a feszültséget és a gyászt… - pillantok fel rá szomorúsággal vegyes szégyenkezéssel a tekintetemben. Biztos vagyok benne, hogy most neki  is eszébe jut a bárpult a nappalimban, azzal a rengeteg itallal...– Nem vagyok büszke erre… és én is nagyon hálás vagyok neked, hogy talán kezdek újra rátalálni a jobbik énemre – hajolok közelebb hozzá, hogy csókkal pecsételjem meg ezt a viszont-vallomást. Kicsit tartok tőle, hogy ezek után rossz véleménnyel lesz rólam… de a hazugság úgyis mindig kiderül, nem igaz? És én semmiképp sem szeretnék hazudni Morgannek.
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 07. 16. - 23:40:08 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Riding on the wind

- Tudom, egy remek ötletet! - vágok módfelett önelégült arcot, mintha feltaláltam volna valami igazán remekbe szabott dolgot. Pedig csak egy hülyeséget mondtam. De ennyi pofátlanságra szükség van. És most már nem csak az terjedhet legalább, hogy a szőke modell valami ismeretlen ficsúrral enyeleg nyilvánosan, de az is, hogy az az ismeretlen ficsúr valami oknál fogva öntelt figurának tűnik. Helyes, kell az alapanyag a bulvár újságíróknak. Jobb, mintha a valósággal foglalkoznának.
- Lehet azért, mert én magam vagyok az őrület! - tréfálkozom picit újfent. - De egyébként sok választásom nincs. Ha akarlak, akkor kezdenem kell ezzel valamit. Márpedig a helyzet az, hogy amennyiben nem kéred az ellenkezőjét, én akarlak téged. - szem nyitva, száj mozog, de agy pajtás... nos agy pajtást az érzések szabira küldték a jelek szerint, úgyhogy, ha minden igaz nekiállok nettó butaságokat beszélni. Vagy furán kifejezni magam, ez lehet találóbb. Talán kifutkároztam az agyamból az oxigént? Meglehet.
- Ja, azt csak adták, bár ha bekerülök a csapatba az is ilyen, csak névvel, na meg a csapat szimbólumával. - legyintek. - De... milyen jelmezek? - itt mondjuk nem is kell nagyon színlelni a meglepődést, mert pont ilyen válaszra nem számítottam. De ez tetszik. Helyesebben ez is. Mondjuk valamiért kissé tartok a választól, mert Elfelda szemeinek huncut csillogása elég sok ígéretet hordoz magában. Viszont vannak komoly kérdések is, nagyon is komolyak, amiknek Elfelda kérdésére hangot is adok. Most én tudom őt meglepni s ahogy lehajtja bájos pofiját, nem tudom megállni, hogy ne nyúljak állacskája alá s emeljem fel finoman, hogy cipője sarka helyett az én szemeimet figyelje.
- Igazán te tudod, hogy neked mi a fontos és mi az, ami zavar vagy sem, így csak elfogadni tudom ezt. Még ha ez pont olyan dolog, amit örömmel tudok elfogadni. Viszont magam felé nekem is vannak elvárásaim és ez abba a kategóriába tartozik. - nem vagyok egy konzervnyitó gondolkodású ember, nagyon sok dolgot szabadosan fogok fel, az életben betöltött szerepkörök mibenlétét is, a pozíciókat, de mégis van egy olyan rend, ami kell a stabilitáshoz. Nem arról van szó, hogy én vagyok az ősember, aki hazaviszi a mamutot, de valamiben egy hasonló érzést azért meg kell találni, másként csak gyűlik az átkos feszültség az emberben. És persze mindennek más oka is van, amit el is mesélek Elfelda-nak. Még akkor is, ha ez netán rossz fényt vetne rám. Mondjuk milyet is? A tetteket az okaik kevéssé menthetik, beszámítható elmeállapotban hoztam a döntéseimet. - Ha nem ítélsz el, azt köszönöm. - megnyugodva bólintok, bár kifelé mondjuk eddig sem voltam nyugtalan. Végső soron bevallottam sok dolgot a múltamból, még ha nem is zsigeri részletekbe menően. Lehet annak nem örülne Elfelda... viszont a vallomásomért cserébe hasonlóval gazdagodom. És a lehetőséggel, hogy végső soron még jobban megismerjem a szőkeséget. Sötét témák kerülnek elő s ehhez illően komoly arckifejezéssel hallgatom is végig figyelmesen, de a bátorító, támogató szándékú érintés mindvégig marad.
- Elfelda... - nehéz mindezek után megszólalni, hiszen olyan mértékű bánat és komoly trauma van itt a háttérben, hogy mit is mondhatnék? Mélyen nézek a szőkeség szemébe s próbálom azt elmondani tekintettel és érintéssel, amit szavakban hirtelen nem is tudok. Nem szánalom, nem sajnálat, hanem egy olyan, mondhatni kölcsönös fájdalom, ami valahol még engem is kezd meglepni. Mondjuk pár évvel ezelőtt átéltem hasonlót egy szintén súlyos, a halál körül koncentrálódó témában, de annak végül nem lett boldog vége... - ha erre nem is vagy büszke, arra az lehetsz, hogy nem törtél meg, legalábbis én úgy látom, hogy nem. Hogy ebben voltak kanyarok? Kinél nem! Nagyon sajnálom mindazt, amit át kellett élned. Tudom, hogy nem számít sokat már, de... én itt vagyok és ha bármi bánt, akkor é minden tőlem telhetőt megteszek. Akkor is, ha csak egy ölelés az, amit tehetek érted. - jegyzem meg szelíden végül, ahogy átgondoltam és megrágtam magamban a dolgokat. Az ő helyzete más azért, neki volt alapos oka. Engem egy örvény húzott magával az alkohol, a dohány és a szex világába s a kábítószerek is elő-előkerültek, mert az a fű, meg az LSD a zene miatt adottnak tűnt. Rossz példaképeim voltak és vannak? Kétségtelen. De ezeken átléptem és nem tettem semmi visszavonhatatlant, nem merültem el teljesen a habok között a mélybe. Összességében több "rosszat" tettem, mint ő és rosszabb okokból. Viszonzom Elfelda csókját átkarolva őt lágyan, lassan. - Látod, ez egy nagyon jó közös pont: felemeljük egymást és a helyes úton tartjuk, tudunk figyelni a másikra. Ez már több, mint amit sokan el tudnak mondani. - szelíd mosollyal mondom, ahogy ajkaink elválnak. Még van pár percünk így szerencsére. - Mindig is azt mondogattam, hogy gyorsan élek, fiatalon halok... ja meg azt, hogy vesztesnek születtem de győzni élek. - nevetem el magam picit. - Lehet az utóbbit tényleg megvalósítottam azzal, hogy megismertelek.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 07. 21. - 09:07:31 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson




- Lehet azért, mert én magam vagyok az őrület! De egyébként sok választásom nincs. Ha akarlak, akkor kezdenem kell ezzel valamit. Márpedig a helyzet az, hogy amennyiben nem kéred az ellenkezőjét, én akarlak téged – mondja Morgan, mire klasszikusan elpirulok. Hiába érzem azt, ami közöttünk van, így kimondva természetesen zavarba jövök. De hát ezen nincs is mit csodálkozni… Morgan jóképű, okos, izgalmas, vicces, és nagyon az esetem. Mikor rákérdez, hogy milyen jelmezekre gondolok, elkuncogom magam. – Hááát… tudod, biztos, hogy jól állna néhány maskara rajtad… Például egy medimágusi köpeny vagy egy csupa bőr, rocker szerelés elég csábító lenne – mosolygok rá kihívóan. Nem fogom megjátszani magam, szeretem a játékokat… igen, a hálószobában is.  Mikor felemeli arcom az államnál fogva, kicsit kizökkent a zavaromból, amibe azért esem bele, mert szembesülök vele, hogy őt nagyon is foglalkoztatja a kettőnk között lévő – mint fogalmazott – szakadék. Igen, tudom én is, hogy nem ugyanott tartunk az életünkben, koránt sem. Ennek egyik nyomós oka pedig nem más, minthogy nyilvánvalóan van köztünk egy nagyobbacska korkülönbség. Hogy pontosan mennyi, az ezidáig nem derült ki, mert a korunkról nem ejtettünk szót egyelőre. Ez eddig nagyon kényelmes volt, de valahogy sejtem, hogy nem sokáig kerülhetjük a témát…
- Igazán te tudod, hogy neked mi a fontos és mi az, ami zavar vagy sem, így csak elfogadni tudom ezt. Még ha ez pont olyan dolog, amit örömmel tudok elfogadni. Viszont magam felé nekem is vannak elvárásaim és ez abba a kategóriába tartozik – hangzik el a válasza, ami némiképp azért megnyugtat. Ha önmagáért próbálja elérni ezt a célt, akkor természetesen minden oké. Mikor mélyebben belemegy a Roxfort utáni mélyrepülésének történetébe, megértően végigsimítok a karján. - Ha nem ítélsz el, azt köszönöm – bólint kedvesen, és én elmosolyodom, mielőtt válaszolnék. – Hogy is ítélhetnélek el? Azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül – nézek rá komolyan, majd én is megvallom „bűneimet”. Édes reakciója a gyónásomra annyira jól esik, mint jó ideje semmi… Egészen megdobogtatja vele a lelkemet. Élek is az említett öleléssel, odabújok hozzá és szorosan átölelem, mélyen beszippantva az illatát. Ritka az, ha valakinek sport után is ilyen mennyei illata van… Azt hiszem, nagy szerencsém van. Persze nem csak azért, mert Morgannek ilyen jó illata van, hanem mindenért, ami vele kapcsolatos. Szeretném, ha tudná az érzés kölcsönös, így végigsimítok lágyan arcélén és a fülembe suttogom: - Nem tudom, mivel érdemeltem ki a sorstól, hogy beléd botlottam, de… azt hiszem eddigi életem során ez a legnagyobb ajándék, amit nekem adott – vallom be neki. Tényleg azt érzem, hogy őrült nagy mázlim van azzal, hogy Morgannel kereszteztük egymás útját. Bármi is lesz ebből, már most jobban bízom benne, mint bármelyik férfiban, akivel eddig együtt voltam, és azt hiszem, ez elég sokat elárult. Hosszan, lágyan csókolom meg, majd mosolyogva pillantok fel rá: - Nem kell visszamenned lassan? - kérdezem érdeklődve, majd ismét átölelem, és szorosan hozzábújok. Szeretném, hogy érezze, maximálisan mellette állok és számíthat rám, bármi is van. Magamban már kifundáltam, akárhogy is sikerül a válogató, utána egy kis meglepetéssel szeretném megünnepelni Morgan teljesítményét. - Tudod, ha vége a válogatónak, szeretnélek elvinni valahová, kicsit lazítani. Mit szólsz? - vetem fel az ötletet csillogó szemmel. Remélem, lesz kedve hozzá neki is.
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 07. 21. - 13:55:22 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Riding on the wind

Annyira édes, ahogy Elfelda elpirul! Bár az is meg tud lepni, hogy sikerül így zavarba hoznom, vagyis ennek a jelét érzékelem valamelyest. Pedig nagyon bonyolult dolgot nem is mondtam, csak az igazat végső soron. Ahogy a szőkeség kuncogni kezd és válaszol a kérdésemre, nem tudok mit tenni, de én is elnevetem magam.
- A bőr szerelés nem megoldhatatlan, bár azt hiszem, hogy ezt sejtetted... igaz a nyolcvanas éveket pont lekéstem vele és a Nirvana-nemzedék tagjaként sok tekintetben én is az egyszerűség híve vagyok. - sok a mellébeszélés? Csak nem ő is megbolygatta az egyensúlyom s ez valamiféle zavar? Lehet. Viszont hülyeségeket se mondok, mert tényleg akad nem túl sokszínű ruhatáramban bőrkabát és bőrnadrág is. Na meg az is igaz, hogy koromnál fogva a kilencvenes évek zenei világa tett rám újdonságként mély benyomást. A grunge sallangmentessége és befelé fordulása, vagy a legújabb hullám a KoRn esetében. Majd remélhetőleg Elfelda is megbékél valahogy zenefogyasztási szokásaimmal. - De egy medimágusi köpenyben lehet furán érezném magam... a kedvedért viszont... - kacsintok rá, ha már ő kihívó mosolyt villantott. Ha harc, hát legyen harc! Azt hiszem ebben se lesz gond kettőnk között, már csak az a kérdés, meddig feszítjük a húrt.
Viszont van ettől komolyabb téma is, amit nem árt megvitatni. Lehet elvarázsolt tudok lenni, művész alkat vagyok bizonyos vonatkozásokban, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok két lábbal a földön állni. Ez a kalandosabb, utazós nyaraimnak a hozadéka. Bedobtam magam a mély vízbe és süllyedés helyett úszni tanultam. Úgyhogy nem kerülte el a figyelmem pár tény és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ezzel kapcsolatos kérdések nem foglalkoztattak. Elfelda híres. Stabil egzisztenciája van. És bizony idősebb is nálam. Ami az első két kérdést illeti, arra végső soron megvan a megoldásom s ezt vázoltam. Az pedig már tényleg a sors ajándéka, hogy ez egyébként is egybevág az én terveimmel. A hírnevet lehet kezelni, ezt az előbb is megmutattam s a másik út az, hogy kviddics játékosként én se leszek már annyira kis hal, ez pedig azért előnyös, mert a hírnév okozta figyelem terhe nem csak Elfelda vállát fogja nyomni. El lehet kerülni, hogy terheltnek érezze magát akár egy kicsit is bármikor azért, mert a foglalkozása miatt belerángat valamibe. A másik, hogy a lehetőségeim is szélesednek a csapatban elnyert poszt segítségével, nem egy ösztöndíjtól és az alkalmi, vagy így-úgy vállalt munkáktól függő diák leszek. Ez első sorban a számomra fontos, hogy kényelmesebben érezzem magam. Ami az életkort illeti, abban még nem tudom, hogy mekkora a differencia és az egy dolog, hogy nem illik egy nő korát firtatni, de ez egy olyan dolog, amit tényleg nem tudok most, hogy lehetne szóba hozni. Talán majd az élet segít ebben. Viszont ettől érdekesebb az, hogy Elfelda pontosan mit szeretne, hol szeretne tartani az életével és ezt miként tudjuk majd összerakni. Én optimista vagyok. Mindezt persze az is alátámasztja, amit Elfelda elmesél, ahogy kicsit belemegyünk a múltunkba. Pontosan olyan információkkal gazdagodom, amik az életkor kapcsán felmerültek bennem.
- Ez igaz. A jelek szerint ebben is együtt vagyunk. - mosolyodom el. - Még ha nem is teljesen így értetted. - teszem még hozzá. Persze neki is volt bőven mondanivalója s végső soron mind a ketten rövidítve adtuk elő, de talán ez így jó. Egyelőre mindenképp.
- Hé, óvatosan a nagy szavakkal! - mormolom neki vissza, ahogy a fülembe suttog. Ennek mondjuk az az előnye, hogy nem látja, most rajtam a pirulás sora. Szavai tényleg komoly hatást gyakorolnak rám. - De szeretném, hogy ha valóra tudnánk váltani ezt az érzésedet. - súgom szavaimat a fülecskéjébe, majd nyomok fülcimpájára egy csókot, s ha már arra járok, a füle mögé is. De ha ez nem lenne elég, az ő kezdeményezésére ajkaink is egymásra találnak egy hosszú, lágy csók erejéig.
- Lassan valóban nem árt majd, de a sípszóig van idő. - biccentek s a vállam felett hátra sandítok. Látom a távolban, hogy a felállított asztalnál a részidőinket tartalmazó pergameneket már éppen csak elrendezik, a kiértékelést, összehasonlítást elvégezték. A levegőben még köröznek azok, akik hajtó posztra jelentkeztek az utolsó feladataikkal. Akkor már tényleg nincs sok. Mire visszafordulok, szőke ciklonom már ismét hozzám bújik s én természetesen karjaimba zárom finoman simogatva, babusgatva őt kicsit. Nehéz eltávolodni tőle ezek után, de csak erőt fogok venni magamon.
- Ennyit arról, hogy a válogató végén elrabollak és seprűn repülünk a naplemente felé... mondjuk az olyan nyálas-giccses lenne, szóval inkább legyen a te verziód! - kedélyes mosollyal bólintok rá, mert megbízom benne minden vonatkozásban és ezért behunyt szemmel is követném.
Felhangzik a sípszó, én futó csókot nyomok az ajkaira. - Mennem kell, most jön az igazi kihívás! - csibészes mosollyal még rákacsintok, majd már kocogok is vissza a pálya közepe felé. A válogató iránti lámpaláz már kiürült a tudatomból. Az elmúlt percek teljesen feltöltöttek és megadták azt a tudatot, hogy most magamért, de kettőnkért is vállalom a kihívást. Rutinosan nyúlok a pálcám után s hívom magamhoz a terelő ütőm. Aztán kénytelen vagyok lebukni, mert az ütő a fejem iménti helyén száguld át s csak utána nyúlva tudom megragadni és megállítani. Oké, a Szeszélyről lehet nem kéne megfeledkezni, szerelem ide, vagy oda... és ahogy megérzem az ütőm markolatát a kezembe simulni, egyúttal az is eszembe jut, hogy lehet valamit kezdenem kéne majd vele, mielőtt Elfelda kezei közé kerülne véletlenül... azt hiszem nem lenne jó pont a női bugyikból készített markolat bandázs. Másik kezem kinyújtva a seprűt hívom fel, az már rendesen megy. Megérzem az ismerős vibrálást a tenyerem alatt, ahogy hűséges Nimbusz 1700-asom felszökken. Használtan vettem és nem egy mai modell, de arra, amire eddig használtam, jó volt. Újabb sípszó és elrugaszkodunk, felszállás.  Rendezetlen fürtjeim a szél még jobban összezilálja s kicsit összébb húzom szemeimet, ahogy megérzem az emelkedés közben arcomba vágó huzatot. Alap manőverezési feladatokat kapunk csoportos végrehajtásban, nincs is gond ezekkel, majd utána a pálya széle felé sorakozunk fel a levegőben lazán lebegve, hogy egyenként hajtsuk végre a következő feladatot. ABC sorrendben haladunk, így van egy kis időm, hogy picit elnézzek Elfelda felé is a lelátón, de amikor a nevem hallom (utolsóként), újra magabiztosan libbenek a büntetővonal felé, ahonnan először helyből kell leadni célzott ütéseket szabadjára engedett gurkóra. A három póznán álló karikákon elhelyezett célfelületeket kell eltalálni és ez hiba nélkül sikerül is. Remek, bár a karom már kissé megérzem az erőnléti szakasznak hála, de ennek jelét sem adom. Inkább a következő feladatra koncentrálok, szlalomban repülve kell távol tartanom a pálya közepén lebegő bábutól a gurkót, amit egyedüliként tudtam hiba nélkül megoldani. Elönt a jóleső érzés, a magabiztosság ismét, úgyhogy egy laza tiszteletkör után állok át a következő feladatra. Szlalomban repülve dolgozom a pályán a felállított kék-piros célpontok közül csak a pirosak felé ütve a gurkót. Ez időzítős feladat, így az adrenalin még jobban elönt s csak a repülésre és az ütővel végzett munkára koncentrálok, hogy minél hatékonyabb legyen a dolog. A végére azt is sikerül összehozni, hogy az alacsonyabban repülő kemény, erőszakos labda után zuhanjak s túlhaladva azt, egy visszakezes lendítéssel jön a bludger's backbeat és találok célt, majd hallom a tapsot és a sípszót is. Sikerült! Túl vagyok rajta és elégedetten kezdek ereszkedni. Kitettem magamért, a többi a csapat menedzsmentjének a kezében van, akik végzik az értékelést.
A csattanást ekkor hallom meg. A válogatóhoz használt gurkó a Szeszélynek "hála" elszabadult a befogás elől s ez egy olyan "magas labda", amit vállam fölött hátrapillantva már későn veszek észre. Újabb csattanás, hogy a fülem is belecsendül, érzek valami melegséget, majd előre bukom, és... sötétség. Öntudatlanul nem érzem, hogy lecsúszom a seprűmről, s hogy porhüvelyem zuhanni kezd...
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 07. 24. - 07:01:53 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson



- A bőr szerelés nem megoldhatatlan, bár azt hiszem, hogy ezt sejtetted... igaz a nyolcvanas éveket pont lekéstem vele és a Nirvana-nemzedék tagjaként sok tekintetben én is az egyszerűség híve vagyok – árulta el Morgan, mire felnevetek.
– Nirvana? Komolyan? Ezek szerint nem csak én rajongok a mugli rockzenéért – vigyorgok elégedetten. Emlékszem, hogy rongyosra hallgattam őket, pedig nem a tinédzser éveim elején jártam már. Ezt most inkább nem fejtem ki Morgannek, továbbra is igyekszem valamiért kerülni ezt a kortémát, de őszintén szólva nem tudom, mitől félek ennyire. Attól, hogyha megtudja, hogy 29 vagyok, sarkon fordul és elrepül? Ki tudja… Nos, azért biztos, ami biztos alapon még várnék ennek az egyenletnek a kiszámításával, hogy mennyi is pontosan a differencia a kettőnk kora között.
- De egy medimágusi köpenyben lehet furán érezném magam... a kedvedért viszont... – teszi hozzá, és csak még szélesebbre húzódik a vigyorom. Nagyon bírom valamiért a medimágusokat, olyan komolyak és szexik… talán az tetszik bennük ennyire, hogy élet-halál urai? Ki tudja… Mindenesetre Morgannek tényleg szuperül állna szerintem egy ilyen köpeny, és ha ízlése ellenére hajlandó lenne mégis felvenni a kedvemért, az nekem sokat jelentene.
- Drága vagy! – adok neki egy gyors csókot, majd érzelmesebb vizekre evezünk, és én is túl leszek az első nagy vallomásomon. A jelek szerint Morgannek nagyon is jól esik, amit mondtam, és ennek örülök. Igaz, nem jellemző rám annyira az efféle érzelmi kitárulkozás, valahogy anyámtól mindig azt tanultam, hogy egy nő ne adja ki magát teljesen, de hát időközben arra is rájöttem persze, hogy nem biztos, hogy az anyám párkapcsolati tanácsait kéne megfogadnom, aki odáig jutott, hogy megmérgezte a sztárkviddicsező férjét… Apropó kviddics, Morgannek valóban mennie kell. - Kéz és lábtörést! -kívánom neki, megszorítva a kezét még egyszer. Az a kacsintás a csibészes mosollyal párosítva megdobogtatja a szívem, és ezzel az érzéssel feltöltődve sétálok vissza a lelátóhoz, hogy helyet foglalva ismét Morganért szoríthassak. Megdöbbenek, mikor az ütője majdnem leviszi a fejét, de szerencsére nagyon jók a reflexei, így időben le tud bukni. Azért ez így mégsincs rendben, hirtelen baljós előérzetem támad… Lehet, hogy a Szeszély megint alakítani fog? Megcsóválom a fejem, hogy kiűzzem belőle ezt a parát, s újra száz százalékban Morgané a figyelmem. Hihetetlenül jól mennek neki az ütések, büszke vagyok rá, ahogy a manőverezés után a gurkókkal is elbánik. Piff-puff-érződik az ütésein, hogy mekkora erő van azokban a karokban, és én már azt vizualizálom, hogy azok a karok engem tartanak valahol messze, ahol csak kettesben vagyunk. Ajj, Elfelda, elég, koncentrálj! –mordulok magamra ismételten, hogy ne legyek már ennyire összeszedetlen, elvégre nem azért jöttem, hogy egy romantikus filmet vetítsek le magamnak, hanem, hogy Morgannek szurkoljak. Bár eleinte úgy terveztem, hogy majd tapsolok meg kiabálok, mindenki más csöndben ül, így ettől inkább eltekintek. Nem akarom beégetni szegény Morgant azzal, hogy úgy viselkedem, mint valami tini pompomlány. Talán más helyzetben ő sem venné rossz néven a pompomlány-jelmezt, de ez most nem az a szitu. Végül aztán csak elkezdenek a finálénál tapsolni a hozzátartozók, és amikor Morgan bravúros megmozdulását látom, hangosan tapsolok én is, sőt, még egy hangos – Ez az Morgan! – kiáltás is kiszalad a számon. De mostmár nem érdekel, szeretném, ha tudná, mennyire büszke vagyok rá… Épp ereszkedni kezd, és én már tűkön ülök, hogy odaszaladhassak hozzá megölelni, amikor… Váratlanul az egyik gurkó megrohamozza Morgant és két brutális csapás után letaszítja őt a seprűjéről. Azonnal pálcám után kapok és kétségbeesetten mormolok egy immobilus– t, majd egy wingardium leviosa-t Morgan felé irányítva pálcámat, de sajnos nem használ. Látom, mások is próbálkoznak különféle varázsigékkel, de valahogy egyik sem fog a szeszélyen. Morgan zuhanni kezd és egy pillanatra úgy tűnik, a földbe csapódik, de Merlinnek hála az egyik szervezőnek sikerül alávarázsolni egy rugós matracot még időben. Kettőt-hármat dobban a teste matracon, majd elalél rajta és én lélekszakadva rohanni kezdek felé. Ezzel persze nem vagyok egyedül, a fotósok és más jelenlévők is megindulnak, hogy lássák, mi történik. Már majdnem odaérek hozzá, amikor egy biztonságiőr-szerűség elállja az utat.
– Kisasszony, kérem menjen hátrébb. Hagyja, hogy a  medimágusok ellássák a sérültet! – néz rám komoly arccal a középkorú férfi.
– Engedjen oda kérem… én a…. felesége vagyok – hagyja el a számat a hatalmas hazugság. De valahogy úgy érzem, ebben a pillanatban kevés lenne azt mondani, hogy „a nő vagyok, akivel először randizik”, vagy valami hasonlót. Szerencsére a füllentés bejön, a férfi félreáll, és én odatérdepelek a matrac mellé, megszorongatva és megpuszilgatva Morgan kezét. Közben két medimágus vizsgálja mozdulatlan testét.
– Kérem mondják, hogy rendbe jön! – nézek rájuk könyörgően, mikor Morgan egyik lába végre megmoccan, és a szívemről egy hatalmas kő gördül le ebben a pillanatban. Csak most jövök rá, hogy mennyire fontos lett számomra ez a férfi, akit életemben másodszor látok... Hát nem hihetetlen?
- Ne aggódjon Hölgyem, pár perc és magához tér - nyugtat közben az egyik medimágus, egy meglepően fiatal nő.
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 07. 24. - 09:33:59 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Riding on the wind
Erős nyelvezet helyenként

- Komolyan! - bólintok s ha van kijelentés, amiért még jobban a "nyakába tudnék ugrani" a szöszinek, az az, amit most tett. De egy széles mosollyal is ki tudom fejezni boldogságom. Még több közös pont, ez eléggé felvillanyoz. Ráadásul nem is egy lényegtelen.
Ahogy az sem annyira lényegtelen, ami a jelmezek kapcsán felmerül végső soron. Na nem maga a játszadozás, inkább a testiség kérdése, ami egy romantikus kapcsolat sarokkövei között van végső soron. Az első este több irányba is mehetett volna, de végül is mind a ketten beértük némi játékos évődéssel ami remek kis kóstoló volt egyébként. Talán nem is baj, ha ebben az esetben az étvágyat hagyjuk nőni, még akkor is, ha én magam másról lennék híres-hírhedt. Mondjuk Elfelda nem egy időben járt velem a Roxfortba, úgyhogy ezekről pont "lemaradt"... ami nem feltétlenül zavar. Bár a múltkor magamtól is megmondtam, hogy nem feltétlenül vagyok jó fiú. De az, ami a hálójában történt az iránta táplált komoly vonzalmamnak és a tiszteletemnek is betudható nagy mértékben.
- Ó, még nem is tudod, hogy mennyire drága... vagy, hogy mennyibe fog neked kerülni a köpenyes akció... - kacsintok rá és elnevetem magam, miután ez inkább vicc és az is egyértelmű, hogy a drágaság ebben az esetben mindenben mérhető, csak pénzben nem. De Elfelda-ról már tudom, hogy játékos természet, így azzal abszolút nem lesz gond. Ha pedig valamivel örömet tudok neki szerezni, akkor miért ne?
Kétségtelenül belegabalyodtam ebbe a szép szőkeségbe és nem is rejtem a dolgot véka alá, mert túl ritka és értékes érzelem ez ahhoz, hogy így tegyek. Alapvetően nálam lassabban szoktak kibontakozni az ilyen szálak, már ami a belső érzésvilágomat illeti. És olyan is van, hogy az ember elsőre nem is tudja teljesen összeraknia  képet, de mellé ösztönösen cselekszik. Ez volt szegény Aila esetében... a veszteségek után viszont nagyra becsülöm és nagyon értékelem az esélyt, amit most kaptam, kaptunk. Próbálom nem elszúrni. A sípszó minden esetre közbeszól.
- Köszi virágszál! - mosolygok még rá még egyszer, majd ruganyos léptekkel veszem az irányt a helyre, ahol feladat vár. Feltöltődtem, kicsit megnyugodtam és alapvetően boldog, elégedett vagyok. Ennek hála koncentráltan, nyugalommal tudok a feladatokkal szembenézni és azokat végrehajtani. A sport okozta révületes állapot magával tud ragadni, még ha az egész messze is van egy meccs adrenalin löketétől és döntési helyzeteitől. A feladatok sorra jönnek és alapvetően remekelni is sikerül. Ennek így kell lennie, hiszen jelenlegi életem legfontosabb embere is figyel!
A nyugalom és a sikerrel járó egyfajta mámor el tud tölteni annyira, hogy a sport okozta jóleső fáradtság mellett lankadjon a figyelmem. Bár ha őszinte vagyok, ebben az esetben abszolút nem is kéne számítanom arra, ami történik. Semmiképp sem szokványos, hogy az elpakolás alatt a gurkó ismét elszabadul és támad. Nekem pedig jár egy igen fájdalmas élmény és aztán a sötétség.
Nem érzek semmit és nem is tudom pontosan, hogy hol vagyok. A valóság ismert elemei valami fura árnyjátékként szüremkednek csak át az eszméletlenség függönyén, ezért nem meglepő, ha nem értem pontosan, mi a helyzet, amikor elkezdek magamhoz térni. Először csak a testem rándul meg önkéntelenül, aztán visszaszivárog a valóság érzékelése hangok formájában. Elfelda megnyugtató hangja valamiért kétségbeesetten cseng s arra replikázik egy ismeretlen női hang. Aztán a fájdalom belehasít a fejembe. Önkéntelenül szalad ráncba az arcom ennek hatására s kapok szabad kezemmel a fejemhez, míg a másik rászorít Elfelda kacsójára.
- Bassza meg... - hangzanak el a költői első szavak morgósan, ahogy a szemem is kinyitom lassan. Hirtelen jött a fájdalom és kezdi az agyam valahogy összerakni a puzzle darabkákat, hogy mi is történt. A medimágusok egyike finoman, de határozottan lekényszeríti kezemet a fejemről, majd finoman arra késztet, hogy el is fordítsam azt és a tarkóm kezdi vizsgálni. Nem mondom, hogy nem fáj. De így kissé hunyorító szemeim végre Elfelda kékségeivel kerülnek szemtől szembe újra. Nem mondok semmit egyelőre, csak végre rendesen a szemeibe nézek.- Rendben, a koponyát érte trauma, de nem sérült, vérnek nyoma nincs, a csontlemezek a helyükön. - konstatálja aki engem vizsgál. Az is tiszta sor, hogy a mozgással nincsenek gondjaim, ezt már megállapíthatták, így a gerincemmel sincs gond.  A fejem visszafordítja és most ő néz mélyen a szemembe, de ennek persze a lényege diagnózis felállítása. - A tekintet fókuszált, a pupilla rendes reakciókat ad. Nem szédül? Fel tud ülni kicsit? - érkeznek a kérdések. - Nem szédülök, és igen. - száraz a torkom és a hangom is. Erőt gyűjtök és meg is teszem, amit kértek, de pokolian hasogat a fejem és testem többi tagja is beszáll a buliba. Elfelda kezét a világért se engedném el s valamiért kezelőim se akarják ezt a kontaktust megszüntetni, szerencsére. Akkor lehet harcias pácienssé változnék... - Agyrázkódásnak nincs egyelőre tünete, de a biztonság kedvéért igya meg kérem ezt a főzetet! - kapok a másik kezembe egy gőzölgő tartalmú üvegcsét, amiből a medimágus az imént húzta ki a dugót. Furán mentolos illatot érzek, ahogy a kipárolgás eléri az orromat s óvatos mozdulattal, de határozottan hajtom le. Hát, nem ez lesz a kedvencem... de a tagjaimat gyorsan járja át egy hűs érzés és a fájdalom megszűnik. Elégedetten sóhajtok fel. - Ez a főzet rendbe teszi a fejét és fájdalomcsillapító hatású. Normál esetben már nem lesz különösebb gondja. De ha valami szokatlant észlelnének, vagy bármi történne, azonnal keressék fel a Mungót! Addig is csak óvatosan és most egy pár percig még semmi hirtelen mozdulat! Figyeljen rá Mrs. Williamson! - hogy kicsoda? Villan át a kérdés a fejemen, mert ekkora ütést nem kaphattam, hogy nem veszem észre a saját anyámat a pályán, akit amúgy inkább nem hívtam el, mert halálra stresszelt volna a jelenléte és akkor tuti leblokkoltam volna a válogatáson. A fejem forgatva zavartan nézek a dokinőre, majd Elfelda-ra, mert a pillantás egyértelműen elárulja, hogy az utolsó mondat neki szólt. Az emberek oszlani kezdenek körülöttünk, én pedig jobban felülök és oldalra fordulva lassan, megfontoltan egyenesedem fel. Szerencsétlen Elfelda kezét meg még mindig nem engedtem el és ebben a mozdulatban még kicsit támaszként is szolgál.
- Szóval Mrs. Williamson? - nézek rá felvont szemöldökkel, ahogy azért egyre jobban kezdek magamnál lenni és visszanyerni az irányítást a testem fölött. - Merlin kondenzcsíkos gatyájára! Mégis meddig voltam kiütve?! - valamiféle viccel próbálom kezelni a helyzetet, de alapvetően tényleg szórakoztató, hogy lett egy "feleségem", akivel életemben ma találkoztam másodszor. Lassú, de egyre magabiztosabb léptekkel indulok meg a lelátó széle felé, de az is kiderül, hogy a tömeg oszlása csak időleges volt, már valakik megint felénk tartanak és azok nem orvosnak látszanak... - Asszem tiplizni kéne, mielőtt le akarják fotózni a jegygyűrűd is. - mormogom és lehet lassan monomániás vagyok, de túl magas labda ez ahhoz, hogy ne csapjam le újra és újra. Tényleg nem értem, hogy lett ő az oldalbordám ilyen sebességgel, de a hangomban nincs egy apró neheztelés vagy rosszindulat sem, egyszerűen csak egyfajta szórakozottság. És a fejembena  fura felismerés, hogy minden abszurditás ellenére egyáltalán nem bánnám, ha ez lenne a valóság. Oké, lehet az a gurkó tényleg komoly károkat okozott.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 07. 30. - 09:11:28 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson



Mikor rászorít a kezemre, megdobban a szívem. Aztán jön az a bizonyos „Bassza meg” és szerintem ember nem volt még olyan boldog ezt hallva, amilyen én vagyok most. Derbistáncot tudnék lejteni, hogy Morgan magához tért és ha nem is sérülésmentesen, de legalább egyben van. Érintésére egy kézfejére elejtett gyors puszival reagálok, majd csendben hallgatom a párbeszédet közte és a medimágus között. Alig akarok hinni a fülemnek, hogy elég egy főzetet meginnia, és már mehet is a dolgára. Amikor zuhanni kezdett, még azt hittem… igen, azt hittem, hogy…
- Ez a főzet rendbe teszi a fejét és fájdalomcsillapító hatású. Normál esetben már nem lesz különösebb gondja. De ha valami szokatlant észlelnének, vagy bármi történne, azonnal keressék fel a Mungót! Addig is csak óvatosan és most egy pár percig még semmi hirtelen mozdulat! Figyeljen rá Mrs. Williamson! – néz rám komolyan a gyógyító, mire bólintok.
- Úgy lesz! Köszönjük! – majd igyekszem segíteni Morgannek abban, hogy az oldalára forduljon és felálljon. - Szóval Mrs. Williamson? – kérdezi aztán felvont szemöldökkel, mire egy pillanatra erősen zavarba jövök és pír színezi meg arcom. – Hát… valamit ki kellett találnom, hogy közel engedjenek hozzád… Tudod, muszáj volt… Annyira féltem, hogy… - csuklik el a hangom egy kicsit, majd megrázom a fejem. Azt hiszem erős lenne ezt most még így kijelenteni. Talán majd később, ha kettesben leszünk.
- Merlin kondenzcsíkos gatyájára! Mégis meddig voltam kiütve?! – üti el a kínos csendet egy poénos kérdéssel Morgan, mire halkan felnevetek. – Csak pár percig… Ne izgulj, nem vár otthon egy kviddics-csapatnyi gyerek – nevetek most már hangosabban, majd mikor Morgan a fotósokra figyelmeztet, összeszedem a gondolataim. – Igazad van… De neked nem kéne még itt smúzolnod a csapattal meg az edzővel? – kérdezem. – Mert akkor azt is csinálhatjuk, hogy én lelépek és utána találkozunk – vetem fel az ötletet. Mivel apám profi kviddicsjátékos volt, tudok egy, s mást arról, hogy nem árt a sportteljesítményen túl a személyiséggel is lehengerelni a döntéshozókat egy ilyen válogatón. Ahogy elnézem, már ki is készítettek egy pultot tele frissítőkkel meg némi harapnivalóval. Nem akarom, hogy Morgan miattam maradjon ki a smúzolásból, biztos vagyok benne, hogy levenné a lábáról a fontos embereket, ha lehetősége nyílik rá. Végigsimítok hát az arcán. – Ha végzel, keress meg, a montrose-i várromban foglak várni! – kacsintok rá és megszorítom a vállát. – Hihetetlen voltál, biztos vagyok benne, hogy a tenyeredből fognak enni! – búcsúzom, s egy gyors csókot követően meg is indulok a lelátók mögé. Belövöm a célt, majd hopponálok a várromhoz, ami valóban olyan gyönyörű, mint a képeken. Látom, hogy sikerült a kérésemnek megfelelően lezárni a látogatók elől mára, a bejáratnál ott a tábla, hogy az épület renoválás alatt van, jelenleg zárva tart. Megkönnyebbülten nyitok be az ajtón, a kulcsőr nem akadékoskodik, elég annyit mondanom: - Jónapot, Elfelda vagyok, a bérlő – majd kihelyezek egy táblát a hall végén lévő lépcsőfeljáróhoz a következő szöveggel: „Odafent várlak. Elfelda”, s már surranok is felfelé a csigalépcsőkön. Ahogy felérek az épület tetejére, magamba szívom a csodálatos skót táj látványát, egyszerűen mesés a kilátás. Fent minden úgy van, ahogy kértem, egy régies asztal áll mellette két szék. Az asztalon melegítő varázslattal ellátott ételek illatoznak a fedő alatt, és két fehér gyertya is helyet kapott, amiket majd meggyújtok, ha beesteledik. A bor és a poharak sem hiányoznak, na meg a borostyándíszítés sem, ami csodásan mutat a kovácsoltvas kilátórácson. Elégedett vagyok az eredménnyel és alig várom, hogy megérkezzen a mai nap hőse. Addig is leülök az egyik székre és hagyom, hogy kisimuljon az idegrendszerem a mai nap izgalmai után… Jól esik egy kicsit megpihenni és átadni magam ennek a szokatlan harmóniának, amit a csend, a zöld táj és a friss levegő elegye alkot.
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 07. 31. - 00:11:24 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Highland

A szervezetem ösztönös reakciója megkímél a kellemetlenségtől rövid távon, de azért magamhoz térni nem jó élmény. Rohadtul hasogat a fejem, sőt, igazából minden porcikám. És egyszerre. Nem csoda hát, ha rászorítok hirtelen Elfelda kezére. Elfelda. Itt van mellettem, érzem az érintésen, még ha először a szemem nem is nyitom ki.
Aztán persze meggyőződhetek vizuálisan is ittlétéről, de először a vizsgálat van soron. A jelek szerint nagy mázlim volt, a matrac amit alám bűvöltek, jól felfogta a zuhanást és a rugalmas becsapódásnak hála olyan komoly bajom se lett. Az ütés miatt az első, amire gyanakszanak nyilván az agyrázkódás amellett, hogy kiderült, tudok mozogni. Belém diktálják azt a borzalmas lélöttyöt, de legalább érzem, hogy a fájdalom csillapodni kezd. Erre szükség is van, mert azért minden ízületem megérezte a becsapódást, ha az elég ruganyosra is sikerült.
- Köszönöm! - csikarom ki én is magamból a fátyolos köszönetnyilvánítást, ahogy a kezelésem a jelek szerint egyelőre véget ért. Viszont van egy olyan kérdés, ami nem hagy nyugodni, bár igyekszem vicces módon megközelíteni azt. Miért? Mert nem is tudom, másként hogyan tehetném. Első magyarázata pedig teljesen logikus és egyszerre édes is, na meg megható a maga módján.
- Nyugi, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! - futja egy halványabb mosolyra is persze. De a viccelődés pont ilyenkor tud segíteni. - Ó, szóval ismered az eredeti Csipkerózsika mesét, remek! Amikor Csipkerózsika nem ébred fel a csókra, a herceg álmában meg is húzza és még gyereket is szül... nos, azt hiszem, talán jobb, hogy ezt a sorsot elkerültem, nem lennék valami jó hercegnő. Azt meghagyom neked. - tényleg kezdek jobban lenni, mert megjön a hangom és a szavam is jobban elered. Az a fura, hogy valahogy nem is tűnik olyan szürreálisnak erről beszélni. Van az egészben valami helyzet szülte ösztönösség. Természetesség?
- Neked is igazad van, lehet nem ártana... és végül is én mondtam, hogy nem lehet mindig menekülni. - bár ez nem csak arról szólna, valahogy a történtek után mehetnékem támadt kissé és még mindig keresem a helyem az "élők sorában", vagyis nehezen tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó. Egy fura érzés is munkál bennem. De Elfelda esze a helyén van és ezt elismerem, szóval szépen rábólintok mindarra, amit mond. Legalább kicsit ki tudjuk most egészíteni egymást. Simogatása persze jól esik és finoman el is mosolyodom hatására.
- Rendben, ott találkozunk Mrs. Williamson! - nem, ezt már nem mossa le magáról egy darabig. Lehet kezdi érezni, hogy adott nekem egy kellemes adag muníciót. - És köszönöm a szép szavakat, reméljük ők is annyira elfogultak, bár a szerelmükre azért nem vágyom... abból elég egy valakié! - búcsúzom tőle egy már tényleg egészen normális Morgan-es mosollyal, hogy aztán elinduljak vissza, a többiek felé. De előbb kilépek még oldalra a lelátó egyik oszlopának takarásába, hogy ha már senki nem lát, elhányhassam magam. A sokk, az ütés a fejemre... remélem csak ennyi. És esélyes, mert utána már tényleg jobban érzem magam és a "minden rendben" arcot felvéve a már megszokott látszat-magabiztossággal kerülhetek a válogató végét ünneplő társasághoz, akik annak a tudatában kezdtek ennek neki, hogy látták, nem történt komoly bajom. Ha igen, akkor nem állna így a bál. Elérem az asztalt s már érzem is, hogy veregetik a vállam...
Eltelik némi idő, mire a várromhoz érek, azért is, mert a csapat által kölcsönzött válogatós talár után egy gyors zuhanyt megejtettem a csapat öltözőjében és visszavedlettem a világoskék farmeromba, amihez egy egyszerű fekete ing és egy fekete bőrcipő társult. És részben azért is, mert magamtól nem mertem hoppanálni, így segítséget kértem. Egy kaland a szeszélyből elég volt és ki tudja, hogy annak a következményeként mennyire lett volna ez jó ötlet. Szóval inkább bevállaltam, hogy segítséget kérek. Nem szégyen az, csak a bizonytalanok gondolják úgy. Megköszönöm a szívességet, majd segítőm távozik s én egyedül maradok a rom tövében. Nem mondanám, hogy sok maradt belőle, de ez természetesnek is tűnik a múltja miatt... s azért is, mert több, mint ötszáz éve áll romokban. Skócia itt vesztette el először igazán az angolokkal szemben a függetlenségét. Persze jelképesen, John Balliol-nak hála. Wales, Skócia, Írország... egyik kelta gyökerű nép se tudott a szászok és normannok, a germán népek hatalma alól megmenekülni végső soron. Régi sebek, amiknek sokszor már csak az emléke kísért, de én is wales-i vagyok és okkal nem feltétlenül szerettem volna angol csapatban játszani. Ha valami csoda folytán egyszer válogatott lennék, az persze más, de azért mégis csak... ennyi büszkeség talán belefér.
Ezek a gondolatok kerengenek a fejemben s meglepő módon nem a válogató, vagy ami utána történt, ahogy beljebb jutok a romok közé, majd megtalálom az üzenetet, aztán a csigalépcső fokait kezdem szedni felfelé a szédítő kerengésben. Kissé kipirosodott arccal és a levegőt mélyebben véve érek fel, mert azért fárasztó is volt ez a nap. Kezdeném kifújni magam, de nincs időm erre figyelni, mert amit látok az azért meglep és el is varázsol. Alkonyra hajló fények, csodás kilátás, íncsiklandó illatok s művészien terített asztal. És mindenek felett az én szépséges hölgyem, aki itt várt.
-Azta, ez csodálatos! - bukik ki belőlem ösztönösen a kijelentés és gyors léptekkel veszem Elfelda felé az irányt. Ha felállt volna a székből, akkor megölelem és alaposan meg is szorongatom, de ha nem az se gond, akkor egyszerűen hozzá hajolva nyomok csókot az ajkaira. De esélyesen az eredmény végül az, hogy én is helyet foglaljak az asztalnál.
- Biztosan sok munka volt mindezt rendesen tető alá hozni. Meg költség, amit igazán nem kellett volna... - mondom könnyed mosollyal mindenféle felhang nélkül akkor is, ha én a beosztós életmódhoz szoktam hozzá az elmúlt időkben. Bár ez nem teljesen igaz, mert például adni szeretek, ennél fogva másokat is meghívni erre-arra például. De mindent csak ésszel. - Még jó, hogy tényleg van mit ünnepelni. - jegyzem meg, egy picit még azért húzva a dolgot. - Már azon kívül, hogy egymásra akadtunk, mert azért azon is van mit... de a helyzet az, hogy megkaptam a posztot! - jelentem be végül a kis húzás-bókolás után, mert végül is ez a nagy hír.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 08. 05. - 10:22:01 »
+1

Válogatá-sokk

to: Mr. Williamson



Mikor befut Morgan, nem bírom ki, hogy replikázzak az elköszönéséért. – Csakhogy megjött, Mr. Hall – mondom mosolyogva. Ha én Mrs. Williamson vagyok, akkor ő Mr. Hall… már csak az egyenlőség kedvéért. Persze ezt csak poénnak szánom, sosem voltam az a harcos feminista alkat. Igaz, a klasszikus háziasszony típustól is nagyon messze állok. Nem is tudom, mi lenne akkor, ha tényleg anya lennék már és egy kisbabát látnék el egész nap… Biztosan igénybe vennék némi segítséget, ha dadát nem is, mert ahhoz túlságosan kisajátító típus vagyok, ha a szeretteimről van szó, azért egy házvezetőnő jól jönne. Szóval nem én lennék a 80-as évek reklámjaiból ismrt tökéletes feleség és anya, aki folyamatosan patika rendet tart otthon és közben intézi a gyerekek meg a férje dolgait is, na és emellett még mindig úgy néz ki, mintha frissen szabadult volna a szépségszalonból. Ha ezt nem is tudnám teljesíteni, azért egy jó pontot láthatóan szerzek Morgannél a kis meglepi vacsival.
- Azta, ez csodálatos! – szalad ki a száján, én meg elmosolyodok megint. Vagyis inkább még mindig mosolygok. Valahogy nem lehet letörölni a mosolyt az arcomról. – Örülök, hogy tetszik! – majd felállok és úgy fogadom Morgan ölelését. Szorosan visszaölelem és lágyan megcsókolom, aztán helyet foglalok ismét. - Biztosan sok munka volt mindezt rendesen tető alá hozni. Meg költség, amit igazán nem kellett volna... – folytatta, és én rögtön erős fejcsóválásba kezdtem. – Abszolút megérte, tudod én imádok meglepetést okozni… Nekem ez sosem fáradtság, sőt! Voltaképp te teszel boldoggá azzal, hogy van kinek örömöt szereznem – vallom be kicsit elpirulva. Ez tényleg így van, ha nem is vagyok egy ma született háziasszony, gondoskodni nagyon szeretek azokról, akik fontosak a számomra. Csak én máshogy fejezem ki a szeretetemet… Meglepetésekkel, ajándékokkal, apró figyelmességekkel. Ezt még anyámtól vettem át, azt hiszem, ő is ugyanilyen. Bár a családunk sosem volt túl idilli, az ünnepeknek eléggé megadtuk a módját. Emlékszem, anyám minden karácsonykor kitette a lelkét, hogy sikerüljön meglepni minket. Én nagyon sokáig hittem abban, hogy erdei tündérek hozzák az ajándékot… Még akkor is, ha ez a varázslótársadalomban nem volt túl tipikus szokás. Anyám gyakorlatilag egy mesébe illő erdővé változtatta a nappalinkat, tele csodálatos ajándékokkal… Felnőttként már látom, hogy így próbálta kompenzálni, hogy a családunkban sosem volt igazi harmónia vagy meghittség… Talán ezért is vágytam én annyira arra, hogy az én saját családomban mindez meglegyen. Ha a saját családtól még elég messze voltam, a harmóniát sikerült most megteremtenem, legalább egy este erejéig. Tökéletes érzés itt ülni Morgannel kettesben, aki csak úgy ragyog… Ezek után nem is annyira meglepő, hogy azt mondja:
- Még jó, hogy tényleg van mit ünnepelni – kezdi az élménybeszámolót, én meg már tűkön ülök. – Igen? Jajj de jó, mondd már, hogy sikerült! – kérem izgatottan.
- Már azon kívül, hogy egymásra akadtunk, mert azért azon is van mit... de a helyzet az, hogy megkaptam a posztot! – árulja el a nagy hírt, mire felállok és a nyakába borulok.
– Tényleg? Gratulálok! Nagyon büszke vagyok rád! – fúrom a nyakába az arcom, majd egy puszit is nyomok a nyakára, aztán elemelem a fejem és mélyen a szemébe nézek. – Na erre koccintanunk kell! – mondom, s a pálcám után nyúlok, hogy egy mozdulattal kinyissam az előttünk lévő fehérbort, majd öntsek belőle a poharunkba. Megragadom az egyiket, a másikat Morgan kezébe nyomom, és így szólok.
– Rád! – emelem koccintásra a poharat, hogy aztán megízleljem az aranyló fényben tündöklő, nektárízű bort.
Naplózva

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 08. 08. - 20:33:14 »
+1

To Ms. Elfelda Hall

Highland

- Valaki nagyon haladó szellemű... - adom meg a válaszom játékosan. - De érdekes is lenne, felvenni egymás nevét! - nevetem el magam, mintha ez valami játék lenne, pedig talán nem is teljesen az. Van, akiknek semmiképp. Ez is lehet egy összetartozás jele nem? Akkor pedig tényleg lehet akár kölcsönös is.
Tetszik a vacsora, amit megrendezett itt kettőnknek s még kicsit emlékeztet is egy hajdani roxforti estére. Igen, én is rendeztem hasonlót a csillagvizsgáló toronyba és oda seprűvel raboltam el a hölgyeményt stílusosan... most Elfelda a poén egyik felét már előtte, de a másik, mint lehetőség még megmaradt. Ezt érdemes észben tartanom. Az akkor régen nem volt egy túl sikerült este egyébként, reméljük most ez több szerencsével fog járni. Hogy összességében ezzel a szőkeséggel tényleg tudunk közösen teremteni valamit.
- Már hogyne tetszene, elvégre a törődés, gondoskodás hamisítatlan jele. - jegyzem meg biccentve, majd megölelem a szőke szépséget. - Ezt észben tartom, aztán lehet nem leszek ebben adósod... - kacsintok rá. Tetszik az elgondolás egyébként, ez kétségtelen. A pír jutalma pedig az, hogy Elfelda pofiját összecsókolom ahol érem játékosan, mintha csak a pírt szeretném "lekoptatni" onnan, bár a hatás minden bizonnyal az ellenkezője lesz.
Utána nem sokkal pedig gonosz játékba kezdek, de jó hír fog következni, szóval talán megbocsátható a dolog és ennyi belefér. - Nem eszik olyan forrón, még megfekszi az ember gyomrát! - mondom a sürgetésre azzal a csodás makacssággal, amit Elfelda talán még nem ismer, de lehet nem fog kedvelni. Ki tudja... de azért csak kinyögöm a nap nagy hírét azon túl, hogy életben vagyok. Boldogan ölelem magamhoz a filigrán teremtést, már-már meghatottan s fura, de az ő lelkendezésének és puszijának jobban örülök, mint ma bármi másnak, amit elértem. - Nem is tudod mennyit jelent ez nekem... mármint, hogy büszke vagy rám. Lehet gyerekesen hangzik, de... így picit méltóbbnak érzem magam hozzád. - cirógatom szórakozottan a szőke fürtöket s egy puszit nyomok a buksijára. Utána elengedem, hogy intézhesse a bor kérdését, majd ha nekem is kezemben a bor, újra magamhoz húzom a derekánál fogva fél karral. - Inkább kettőnkre. - teszem hozzá csendesen, de határozottan, ami egy kívánság, egy vágy, olyan dolog, aminek a beteljesülésére jó lenne inni. Koccintunk, majd belekortyolok a borba, hogy aztán ismét elengedjem a hölgyeményt (nehezemre esik) és az asztalhoz lépve kihúzva neki a széket leültessem, majd szedek az étkekből kétfelé s én is asztalhoz ülök. - Jó étvágyat! - villantok rá egy mosolyt, majd egy kis csendes falatozás kezdődik. - Nagyon finom! - jelenthetem ki pár perc kóstolgatás után. - Egyébként az, hogy figyeltél ma csodákat tett, igyekeztem neked játszani. Lehet jó lenne megoldani, hogy a meccseimen is ráérj! - jegyzem meg játékosan, majd folytatom az evést. - Gondolom amúgy egész estére miénk a hely...? - teszem még fel a kérdést merő kíváncsiságból, mert akkor nem mindegy, hogy mennyit iszom, ha haza kell még mennem. A viszontagságok után ez adott.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 26. - 23:45:21
Az oldal 0.284 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.