Toronykönyvtár

Hollóháti Hedvig magángyűjteménye, mely kizárólag az ő házába járó tanulók számára elérhető kincseket rejt. A torony legfelső szintjén van, a tetőtérben, ahová hálókat már nem telepítettek. A polcok a fal mentén vannak körben elhelyezve, és egy spirál alakú lépcsővel lehet elérni a felsőbb polcokat. A Klubhelyiségből nyílik, szintén egy kisebb csigalépcsőn vezet ide az út. A Hollóhátasok manapság már nem olyan szorgosak, mint rég, de azért van, akit meg lehet itt találni.
A terem közepén egy kör alakú asztal van, a pereme rúnákkal van díszítve. Akaratlanul is emlékeztet mindenkit Artúr király kerekasztalára. Körben puha kék bársonnyal borított székeken lehet olvasgatni, és akad 1-2 fotel is.

P I N K Y ♡ S U N S E T

•     •    •     •    •     •     •  

౨ৎ ˚｡ ೀ

butterfly
on the top of
my finger
that's my
living ring
౨ৎ
•     •      •     •      •     •     •  

        Mikor visszatért a klubhelyiségbe, biztos volt benne, hogy ez lesz a legcsodálatosabb péntek délután, ami történhet bárkivel egy Valentin-nap előtt. Ez az ünnep volt Soffility hercegnő egyik kedvence, és mivel hetek óta készült már titokban mindazokkal a dolgokkal, amelyekkel a barátait és tanáraikat lepi meg, ezt a vidám pillanatot - amikor beúszott a kék-ezüst kanapék között, mint egy villámok helyett cukoresőt ígérő cumulonimbus - az sem ronthatta el, hogy itt felejtette az új verseskötetét.
        Deckard persze ennek sem örült, pedig mostanra törzsvásárlója lehet a romantikus irodalomnak, de a húga hallgatása, ha nem is került sokba, időnként igényelt némi emlékeztetőt. A Lowe-örökös azzal ágyazott meg végül a saját balszerencséjének épp a szerelmesek ünnepe előtt, hogy figyelmeztette Soffit, eszébe se jusson megkérdezni az apjuktól, hol tölti majd épp ezt a napot, akkor ugyanis Sullyvahn biztosan talál valami jobb elfoglaltságot egyetlen fiának az ilyen ostobaságok helyett.

        - Nem láttatok véletlenül egy könyvet? Ilyen nagy volt, és.. sötét volt a borítója? Azt hiszem, és.. voltak benne lapok is? - megpróbálta bemutatni az épp ott üldögélő háztársainak, mit is keres pontosan, akik, miután kinevették, megkérdezték tőle, milyen könyvnek nincsenek lapjai? A következő fél óra példák keresésével telt Keats helyett - ott vannak például azok a könyvek, amik valójában szelencék, csak álcázzák magukat - és mire valamelyiküknek eszébe jutott, hogy talán Ashfordot látta ilyesmivel, Soffi már el is keseredett, hogy most az egész kastélyt be kell járnia a fiú keresésére.
        Nem tudott túl sokat az évfolyamtársáról, csak hogy csendes és kedves, és hogy együtt jártak jóslástanra. Csinos fiú volt, az arca arra emlékeztette, ahogy a reneszánszban a festmények ábrázolták az ifjú, nemeslelkű.. fiúkat? Férfiakat? Soffi ezen gondolkozott, miközben egyesével felugrált a Toronykönyvtár lépcsőjén, mert mára megígérte magának, hogy elmegy futni, de futni olyan unalmas volt, mindig szétment közben a gondosan befont haja, és még a könyvét sem találta meg. Futni remek dolog: de mégis milyen áron?

        Szerette a ritka és ritkán használt könyvek illatát, ez fogadta, mikor megérkezett - és hatalmas hippogriffnyi szerencséjére William Ashford látványa. Soffi lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és nagyon remélte, hogy a kipirult arca nem emlékezteti majd a fiút egy puha paradicsomra. Ilyen pillanatokban mindig szorongott amiatt, amit Deckard előszeretettel csak úgy nevezett: dumpling-pofi.
        - Szia, William! Nem akarlak megzavarni, de nem találtál véletlenül egy könyvet, ami.. ilyen nagy volt, tengerre emlékeztető színe volt, de nem a lemenő nap vagy a képeslapos tenger, hanem a zöld, amiből krakenek jönnek elő? És vannak lapjai is. - míg közelebb sétált, kezeivel most is mutatta, hogy pontosan milyen méretű kötetről van szó, és a lehetőségeknek megfelelően megpróbálta leírni is a pontos színét. Soffi még sosem látott krakent, de nagyon szeretett volna, és erről beszélni is nagyon szeretett.

        - De várj.. a tiéd pedig nálam van, azt hiszem? Tessék. Remélem, még nem nyitottad ki az enyémet, egyszerre három illatosított könyvjelzőt is hagytam benne, és.. Rajzoltam is bele.- óvatos mozdulattal az asztalra helyezte a táskájából az idefelé megtalált másik Keatset, és megpróbált megnyerően mosolyogni. Talán az sem árthat, ha meghajol egyszer.. szigorúan csak egyszer, kétszer már furcsa lenne, és Soffi sokszor szorongott amiatt, hogy az iskolatársai esetleg idegennek látják.
        Most különösen örült, hogy legalább a szájfény, amit viselt, nem volt illatosított, mert a három könyvjelző talán amúgy is túl soknak bizonyul majd, ha tényleg belenézett. Az egyik epres volt, amit ő maga hímzett, a másodikat napsütés-illatúra bűvölte és bárányok kergetőztek rajta, míg a harmadik tele volt sütemények rajzaival.

        Ilyen közelről úgy tűnt, talán jobb lett volna, ha egy üzenetet küld inkább csak, és leteszi valami semleges helyszínre, hogy ott kicserélhessék a könyveiket, mert nem volt benne biztos, hogy épp nem zavarja-e a fiút. Ha hallgatott volna az apja tanácsaira, nem is lehetnének kettesben, de ez a gondolat valahogy a Toronykönyvtárban értelmetlen volt: hiszen ide mindenki tanulni jön, hogy is lehetne illetlen?
        Egyik lábáról a másikra állt, míg a választ várta, és megfogadta, többet nem okoz senkinek ilyen kellemetlenséget figyelmetlenül. Szegény William csak békésen olvasni szeretett volna, ő pedig elárasztja itt a könyvjelzőivel, a charmos karkötője csilingelésével és a csevegéssel, amiről szintén tudta, hogy a fiúk nem szeretik hallani. Szegény William.

Soffi Lowe

Már akkor feltűnt valami furcsa, amikor a megszokott mozdulattal kinyitottam a kötetet, amelyről biztosra vettem, hogy az enyém. A lapok épp olyan puhára olvasottak voltak, a nyomtatás ismerős sötétséggel simult a pergamen finomságába, de valami mégis hiányzott. Az apró széljegyzetek, amelyeket olykor egy-egy sor mellé firkantottam, eltűntek. Nem volt ott az a parányi holdrajz sem, amelyet még hónapokkal ezelőtt egy álmatlan éjszakán hagytam a könyv sarkában – egy tökéletlen félhold, amit mindig ki akartam javítani, de végül így maradt.
A sorok magányosan álltak, minden támaszuk elveszett. Nem az én könyvem volt.
A felismerés halk megdöbbenésként érkezett, nem robajjal, inkább egy eltévedt őszi falevél neszezésével. Egy másik példány, egy másik kéz érintései… Egy lányé, akit alig ismertem, de aki talán már napok óta hiányolta ezt a kötetet. És akinek most, ha minden igaz, nálam van az igazi Keats-e - azzal a három illatosított könyvjelzővel, amelyekről csak remélni tudtam, hogy nem szívódott be örökre a lapok közé az epres vagy a birkás illat.
És most itt volt.
Szóltam volna, de a szavak cserbenhagytak. Nyelvem alatt verssorok rebegtek, a gondolatok kusza kertekben bolyongtak, s én, ahelyett hogy szólni tudtam volna, csak megérintettem a mellettem heverő A megszabadított Prométheuszt. A bőrkötés hideg volt az ujjaim alatt, mintha magában őrizte volna az éteri magasságokat, ahová Shelley képzelete szárnyalt. A szabadság lázálmai, a szavak, melyek a mennydörgés és a szél hátán utaztak - mindaz, ami az én lelkem mélyén csak neszezve pislákolt, nála vihar volt, láng, örökös égbe törés. Keats csillagainak puha fénye helyett ebben a kötetben lázadó tűz lobogott.
- Szia Soffi! Azt hiszem, összecseréltük a köteteket. A könyvjelzők… különösek, de a bárányos felettébb aranyos.
Mikor megláttam őt a könyvtár tompa fényeiben, a halk neszek között, mint valami tavaszi zápor, amely váratlan, de nem kellemetlen, szinte belém hasított a jelenléte. Oly eleven volt, oly fürge, oly könnyed, mintha maga a szél hordozná a szavait. Tekintete csillámlott, s a hangja, ó, a hangja…! A tintába mártott éjjelek zsongása volt benne, a papír és illatosított könyvjelzők nosztalgikus ígérete.
Shelley helyett most őt kellett volna olvasnom, sorokba tördelni a mozdulatait, rímes formába kényszeríteni azt a finom zavarát, ahogy a szoknyáját eligazítja, ahogy a könyvet leteszi elém, s várakozik.
Az epres illat, a napsütés foszló érintése, a sütemények kiszínezett apró világa… mintha egy másik univerzumból érkeztek volna, abból, ahol nem számítanak a lidérces álmok, ahol a tinta nem a sorsom feketére írt vészjelzése, hanem csupán vers, játék, könnyű és édes, mint a szájfénye, melyet alig mertem szemügyre venni... Felé nyújtom az illatos könyvet, és a sajátomért nyúlok.
- Nem zavarsz egyébként. De ha valaha is találkozol egy krakennel, kérlek, mesélj róla nekem is. - Óvatosan végiglapoztam a kötetet, ujjaim nesztelenül siklottak a lapok szélén, mintha attól tartanék, hogy a legkisebb érintés is elmoshatná az ismerős nyomokat. Ott kellett lennie a széljegyzeteknek, a gyors firkálásoknak, azoknak az elkapott gondolatoknak, amelyeket olvasás közben, szinte öntudatlanul hagytam a margón. Ott is volt minden, ahol lennie kellett. Az apró megjegyzés a Csalogányhoz, a gyűrött sarok, ahol egyszer a tintám kifolyt, s egyetlen szó - „örökké?” -, amelyre soha nem kerestem választ. Ez az én könyvem volt.
- Szóval… – kezdem, majd egy apró habozás után felnézek rá. - Te is szereted Keatset? Vagy úgy általában a romantikusokat?