Soffi Lowe

Már akkor feltűnt valami furcsa, amikor a megszokott mozdulattal kinyitottam a kötetet, amelyről biztosra vettem, hogy az enyém. A lapok épp olyan puhára olvasottak voltak, a nyomtatás ismerős sötétséggel simult a pergamen finomságába, de valami mégis hiányzott. Az apró széljegyzetek, amelyeket olykor egy-egy sor mellé firkantottam, eltűntek. Nem volt ott az a parányi holdrajz sem, amelyet még hónapokkal ezelőtt egy álmatlan éjszakán hagytam a könyv sarkában – egy tökéletlen félhold, amit mindig ki akartam javítani, de végül így maradt.
A sorok magányosan álltak, minden támaszuk elveszett. Nem az én könyvem volt.
A felismerés halk megdöbbenésként érkezett, nem robajjal, inkább egy eltévedt őszi falevél neszezésével. Egy másik példány, egy másik kéz érintései… Egy lányé, akit alig ismertem, de aki talán már napok óta hiányolta ezt a kötetet. És akinek most, ha minden igaz, nálam van az igazi Keats-e - azzal a három illatosított könyvjelzővel, amelyekről csak remélni tudtam, hogy nem szívódott be örökre a lapok közé az epres vagy a birkás illat.
És most itt volt.
Szóltam volna, de a szavak cserbenhagytak. Nyelvem alatt verssorok rebegtek, a gondolatok kusza kertekben bolyongtak, s én, ahelyett hogy szólni tudtam volna, csak megérintettem a mellettem heverő A megszabadított Prométheuszt. A bőrkötés hideg volt az ujjaim alatt, mintha magában őrizte volna az éteri magasságokat, ahová Shelley képzelete szárnyalt. A szabadság lázálmai, a szavak, melyek a mennydörgés és a szél hátán utaztak - mindaz, ami az én lelkem mélyén csak neszezve pislákolt, nála vihar volt, láng, örökös égbe törés. Keats csillagainak puha fénye helyett ebben a kötetben lázadó tűz lobogott.
- Szia Soffi! Azt hiszem, összecseréltük a köteteket. A könyvjelzők… különösek, de a bárányos felettébb aranyos.
Mikor megláttam őt a könyvtár tompa fényeiben, a halk neszek között, mint valami tavaszi zápor, amely váratlan, de nem kellemetlen, szinte belém hasított a jelenléte. Oly eleven volt, oly fürge, oly könnyed, mintha maga a szél hordozná a szavait. Tekintete csillámlott, s a hangja, ó, a hangja…! A tintába mártott éjjelek zsongása volt benne, a papír és illatosított könyvjelzők nosztalgikus ígérete.
Shelley helyett most őt kellett volna olvasnom, sorokba tördelni a mozdulatait, rímes formába kényszeríteni azt a finom zavarát, ahogy a szoknyáját eligazítja, ahogy a könyvet leteszi elém, s várakozik.
Az epres illat, a napsütés foszló érintése, a sütemények kiszínezett apró világa… mintha egy másik univerzumból érkeztek volna, abból, ahol nem számítanak a lidérces álmok, ahol a tinta nem a sorsom feketére írt vészjelzése, hanem csupán vers, játék, könnyű és édes, mint a szájfénye, melyet alig mertem szemügyre venni... Felé nyújtom az illatos könyvet, és a sajátomért nyúlok.
- Nem zavarsz egyébként. De ha valaha is találkozol egy krakennel, kérlek, mesélj róla nekem is. - Óvatosan végiglapoztam a kötetet, ujjaim nesztelenül siklottak a lapok szélén, mintha attól tartanék, hogy a legkisebb érintés is elmoshatná az ismerős nyomokat. Ott kellett lennie a széljegyzeteknek, a gyors firkálásoknak, azoknak az elkapott gondolatoknak, amelyeket olvasás közben, szinte öntudatlanul hagytam a margón. Ott is volt minden, ahol lennie kellett. Az apró megjegyzés a Csalogányhoz, a gyűrött sarok, ahol egyszer a tintám kifolyt, s egyetlen szó - „örökké?” -, amelyre soha nem kerestem választ. Ez az én könyvem volt.
- Szóval… – kezdem, majd egy apró habozás után felnézek rá. - Te is szereted Keatset? Vagy úgy általában a romantikusokat?