Mágiatörténet tanterem

Ez a terem tágas és világos, mivel az előadásokra általában az egész évfolyam egyszerre jár. A kétfős padok félkörívben, sugarasan vannak elhelyezve a katedra körül. A falakon rengeteg térkép és ábra látható, többek között családfák és híres történelmi alakok portréi.

Mágiatörténet




2001. december 18., 10 óra

Izgatottan várta a  mai órát, jó előérzete volt, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, a diákoknak az órák helyett valószínűleg már rég a közelgő ünnepeken jár az eszük. Mindez tökéletesen érthető volt, tekintve, hogy a mai volt az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt. Holnap mindenki felszáll majd a Roxfort Expresszre, hogy megkezdje megérdemelt pihenését, remélhetőleg a családtagjai, - na és az ünnep idején klasszikusnak számító csemegék, úgymint például a sütőtöklé és a tökös derelye - társaságában.
Hamox is alig várta, hogy végre minőségi időt töltsön el egyetemista fiával. Az utóbbi hónapokban egyáltalán nem volt idejük találkozni. Daltonnak - a Godrik hallgatójaként - rengeteg tanulnivalója volt, na és természetesen Hamox sem lógatta a lábát a Roxfort tanáraként.
Rendkívül jól érezte magát az iskolában, számára egyértelműen és hamar beigazolódott, hogy jól döntött, amikor - több évnyi gondolkodás után végre - jelentkezett az állásra. A diákok értelmesek voltak, kíváncsiak, és korukhoz képest meglepően érett gondolkodásúak.
Mindezidáig - lekopogta - szerencséjére egyetlen tanuló sem engedett meg olyan viselkedést az óráján, ami miatt komolyabb szankciókra lett volna szükség. Lelkesen lépett hát be a mágiatörténet terembe az óra megkezdése előtt pár perccel. Jegyzeteit és írószerszámait az asztalára helyezte, majd háttal az asztalának támaszkodott meg az antik bútor lapján. Pontban tíz órakor elkezdtek beszállingózni a diákok, nem kellett sokat várnia, míg nagy részük megérkezett.
A későkre mint eddigi óráin, úgy most sem várt, elvégre tudta, hogy sok dolguk lesz ma is. Aki késik, és lemarad, majd később becsatlakozik és felzárkózik. A Godrikon töltött több évtizedes oktatói pályája során megszokta, hogy felnőttként kezelje a hallgatókat, s ez most sem volt másképp, hiába vették körül fiatalabb diákok. Megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a diákok figyelmét, elejét véve a további természetes zsongásnak, majd belekezdett:
- Üdvözlök mindenkit a mai - és egyben az idei utolsó - mágiatörténet órán. Dawson Hamox professzor vagyok, ha valakivel esetleg most találkoznánk először - mutatkozott be, mert első ránézésre úgy látta, vannak új arcok a diákok között.
- Mivel a mai óra összevont, ezért biztosan sokan nem ismerik egymást, így szeretném, ha mindenki egyesével felállna és bemutatkozna - pillantott végig komoly arccal a diákokon, akik még mindig kissé dezorganizáltnak tűntek. Számított erre, a szünet közeledte még az egyetemen is mindig megbontotta az általános rendet, ezért is igyekezett a mai órát jóval interaktívabban felépíteni, mint szokta. Előre tudta, hogy ha egy hosszú értekezést adna elő a koboldháborúkról, az ilyen lelkiállapotban minden bizonnyal teljes érdektelenségbe fulladna a diákok részéről. Nem akarta elpazarolni ezt az utolsó, de ugyanolyan értékes órát, éppen ezért...
- Az első padtól haladunk majd az utolsóig, balról, jobbra. Aki sorra kerül, értelemszerűen mondja el a nevét, az évfolyamát, majd - mint az előzetesen kértem Önöktől -, ismertesse a kedvenc mágiatörténeti alakját, és hogy miért éppen azt az illetőt választotta. Mi miatt találja inspirálónak az adott személy tevékenységét, vagy történelmi korát - adta ki az utasítást, majd kíváncsian fordult a legelső delikvens felé.
- Nos, akkor kezdheti is a sort...
Csillogó szemmel hallgatta az első bemutatkozó után a többiek esszéjét is, hiszen a mágiatörténet számára izgalmas hivatás volt, nem valami száraz, megközelíthetetlen tárgy, amit kényszerből tanított. Nem csoda hát, hogy rendkívül érdekelte a 21. századi roxfortos diákok mágiatörténettel kapcsolatos nézőpontja.

- a megjelenés az órán 2 pontot ér, aktív részvétellel további pontok szerezhetők
- a távol maradó diákok 2 pont levonásra számíthatnak
- a következő, egyben záró tanári reag december 30-án érkezik

To: Noah, Hamox professzor & mindenki

2001. december 18.
10 óra

– Összevont Mágiatörténet? –Ennyi szaladt ki a számon, mikor Jack – aki hozzám képest köztudottan trehány – közölte a mai menetrendet. Persze egy pillanattal később már azt is kivesézte, hogy milyen jó lesz, mert Kate mellett ülve biztosan a legjobb válaszokat adja… na meg a háziját is a lány írta meg. Az elmúlt napokban olyan mértékig szétszórt voltam, hogy fogalmam sincs mi volt a házi, de nem akartam egész órán azt bámulni, ahogy Kate Jacket bámulja és hangosan sóhajtozik, mintha valami félisten lenne.
Nagyjából öt perc lehetett még az óráig, amikor végig siettem a folyosón, hogy megkeressem Nightingale-t, aki egyelőre sem a könyvtárban, sem a nagyteremben nem volt. Kínomban végül elrohantam a Griffendél klubhelységéig is, ahol éppen valamit nagyon firkált. Kissé lihegve álltam meg felette.
– Gyere – mondtam és a nyakkendőjénél fogva felhúztam és így rángattam ki a klubhelyiségből is. Nem közöltem vele, hogy órára megyünk… mert akkor biztosan ellenállt volna. Ráadásul nem is emlékeztem, hogy felvette-e azt az órát. De nem számított igazából. Már eldöntöttem, hogy velem kell tartania.
Csak a teremnél esett le, hogy nagyjából a fél iskola látta ezt a jelentet, szóval elengedtem a nyakkendőjét és kicsit zavartan pillantottam felé, majd a terem irányába. – Óránk van… – tettem hozzá, hogy értse, nem szexelni hoztam ide… bár a gondolattól is elpirultam.
Beléptem és biccentettem köszönésként a tanár úr felé. Csupán ezután sétáltam a helyemre, az egyik első padhoz. Néha-néha Noah-ra pillantottam, hogy követ-e, majd jeleztem neki, hogy üljön le mellém.
– Látom elhoztad a pasidat – jegyezte meg jó hangosan Jack, mikor belépett a terembe. Nem különösebben érdekelte, hogy amúgy ott van a tanár. És amikor végre leült mögénk vállba veregette Nightingale-t is. Szerencsére mielőtt még bármit mondhattam volna, elkezdődött az óra.
– Üdvözlök mindenkit a mai - és egyben az idei utolsó - mágiatörténet órán. Dawson Hamox professzor vagyok, ha valakivel esetleg most találkoznánk először – mondta Hamox professzor, miközben elővettem a kicsit viseltes, kávéval lelocsolt füzetemet. Nagyon nem készültem fel erre az órára, szóval legszívesebben csak ott maradtam volna a hátsó részemen.
– Mivel a mai óra összevont, ezért biztosan sokan nem ismerik egymást, így szeretném, ha mindenki egyesével felállna és bemutatkozna.
Hogy álljak fel? Mi baja van minden tanárnak? Teljes pánik uralkodott el rajtam, ugyanis nagyon nem szerettem szerepelni. Ez alól csupán a kviddicsmeccsek jelentették a kivételt, amikor is olyan dolgot csináltam, ami jól is ment.
– Az első padtól haladunk majd az utolsóig, balról, jobbra. Aki sorra kerül, értelemszerűen mondja el a nevét, az évfolyamát, majd - mint az előzetesen kértem Önöktől -, ismertesse a kedvenc mágiatörténeti alakját, és hogy miért éppen azt az illetőt választotta. Mi miatt találja inspirálónak az adott személy tevékenységét, vagy történelmi korát – magyarázta, nekem meg máris kiszáradt a torkom. Túl elől ültem ahhoz, hogy az óra idejéből kicsússzak.
Kedvenc alak… mágiatörténet, valamiért erről a kettőről csupa hülyeség jutott csak eszembe. Koboldháború, unalmas lázongások, emberek, akik élvezték a „máglyahalált.”
Nagy nehezen felálltam, mikor rám került a sor és ijedten pislogtam a tanárra, aztán Noahra.
– Ízé… ö… ö…. Sebastian Bates vagyok, negyedikévfolyamos griffendéles. – Mondtam, mire néhányan vihogni kezdtek. Igen, tuti hallották, ahogy beleüvöltöttem a Bájitaltan órába, hogy lefeküdtem Nightingale-lel. – Kedvenc mágiatörténeti alakom nincsen… asszem… viszont, aki először eszembe jut az Gretie Keddle, akinek a naplója először említi a kviddicsezést, vagyis annak az előzményeit. A 11. században élt, a naplója szász nyelven maradt fenn. A Queerditch nevű mocsár szélén lakott, ahol egy ostoba játékot játszottak seprűkön repkedve. Azért ezt választottam, mert érdekel a kviddics és sokat olvastam a sport történetéről…– Fejeztem be totál zavartan, majd lehuppantam Noah mellé, kicsit végig simítva a combján.

[Mágiatörténet]

★★ Mágiatörténet ★★
2001.12.18

A mai viszonylag laza napnak ígérkezett. Az utolsó záróórát is letudta tegnap, így mára maximum némi gyakorlás maradt hátra deh... kinek van még kedve bármit is csinálni így karácsony előtt? Sokkal fontosabb dolgai is vannak jelenleg a tanulásnál, immár napok óta dolgozik a maga kis anatómiai vázlatán, ami mostanra kezd végleges formát ölteni. Újra és újra belejavított a tervekbe az elmúlt napok folyamán és rendre azon kapta magát, hogy visszatér az alapokhoz. Nem emlékszik, utoljára mikor kötötte le ilyen mértékig valami kreatív projekt, pedig az az igazság, hogy baromi aktív a témában.
Lehetne a szobában is, ami azt illeti, de az utóbbi időben valahogy kevésbé tolerálja az ágyszomszédok hülyeségeit. A klubhelyiség mindig is nagyobb teret engedélyezett a személyes kis húzzatokapicsába buborékoknak és még az sem zavarta meg különösebben, hogy egy-egy banda időnként kuncogva sétált el mögötte. Éretlen kölykök.
Alig jut el eddig a gondolatig, amikor sötét, ziháló árnyék vetül rá, meg a könyvre; az utóbbi hirtelen mozdulattal zárul, az előbbi meg hátraveti a fejét, hogy felpillantson a jövevényre.
- Huh? - Meglepett képet vág, kifejezetten arra tette volna a voksát, hogy valaki baszogatni próbálja... óh hát. Témánál vagyunk.
- Wowowoooo - Hangja elnyúlik, ahogy majdnem keresztülesik a vörös fotelon, kezében az egy darab kis naplóval és egy ujjnyi rövidségre kopott ceruzával (nem, még penna sincs nála) botladozik pár lépést a srác után nyakkendőn vezetve. Ehe. A farkas, aki pórázon viszi piroskát. A szája elé emeli a noteszt, hogy tompítsa kitörni készülő nevetését. A három kiscsaj aki végignézi a jelenetet sokkal kevésbé fogja vissza magát, pletykafészek-kompatibilis vihogásuk elkíséri a Dámán túlra.
- Bates, le vagyok nyűgözve. Se szia, se smár és óhbazmeg. - Megnyúlik a képe, arra a két bűvös szóra, amit pont nem akart hallani és egyszerűen csak nincs elég ideje kivetődni a képből, ahogy nyílik az ajtó. Miafranc. Kiafrancez. Mitörténik.
Valószínűleg van még rajta valami fantompóráz-effekt, mert nem jut el a tudatáig, hogy nem kell belépnie a terembe. Csak eloldalazhat. Gyorsan. Valaki mögötte bezárja az ajtót ő meg belül nagyon sír.
- Mondd, hogy nem Mágiatörténetre hoztál. - A válla felett beszél oldalra halk hangon, ám ahogy az nem reagál rögtön, kitágulnak a szemei. - Hé Bates. BatesBatesBaJó reggelt, professzor! - Emeli meg a hangját egy vidám mosollyal, ahogy túl közel érnek a fickóhoz, még kínosan heherészik, mielőtt leülne AZ ELSŐ KIBASZOTT PADBA?! Legalább ha hátra ültek volna? Bates???
- Nagyon. Nagyon sokkal jössz ezért. - A műmosoly még ott az arcán, a hangja imádnivalóan halk és épp majdnem megfojt gondolatban. De csak majdnem.
Valahol ebben a pillanatban Jack hangja is megerőszakolja a fülét ő meg hátrasandít a válla felett. Pasid? Kinek a pasija? Óh, hogy. Mi? A csávó megveregeti a vállát, neki meg magasba szalad a fél szemöldöke. Mióta vannak ilyen jóban. Mindenki megőrült ma?
- Hali Starling. Várj. Vááárjcsak egy percet, nem lógsz te nekem még...- Elhallgat, ahogy Hamox hangja felüldominálja az övét, immár néma "jelnyelven" elmutogatja Jacknek hogy kurvára várja a mágikusan feltunningolt "gyógycigijét". Nagyon KO lehet ma, ha le se esik, hogy úgyamúgy ez a Jack az a Jack. Miért is esne? A srácról csak a családnév maradt meg benne.
Lerakja a naplót meg a ceruzát az asztalra és vet még egy sanda pillantást Sebastianre. Várjunkcsak. Erre az órára még... KÉSZÜLNI IS KELLETT VOLNA?!
Majdnem azonnal feláll és se szó se beszéd távozik de azon a ponton Bates felkászálódik a padból és beszélni kezd. És ahogy a népek vihogásban törnek ki, hirtelen lecsillapszik belülről. Nem dermed meg, egyszerűen csak hirtelen... megérti. Tudja milyen az, ha a világmindenség ellen néha kell némi támogatás. Francba, Bates, tönkreteszel.
Ujjait összefonja a bőrkötéses könyvecske felett, kényelmesen hátradől a székben, amíg a srác beszél és tiszteletet a kivételnek alapon még figyel is rá. Eszébe jutnak a régi szép idők. Amikor még akart is kviddicsezni. Amikor elsős volt, pont itt lébecolt a másik két suli és volt szerencséje találkozni Krummal. Faltól-falig volt érte. És most nagyon gyorsan elfelejti, ahogy a srác végigsimít a combján. Kis dög.
Várjunk... ez azt jelenti, hogy ő jön??? Merlinazégben.
- Noah Nightingale, igen AZ a Nightingale. - Kacsint hátra az ismét felmorajló viháncolásnak még egy hanyag tisztelgést is bemutat a nép előtt ha már úgyis kénytelen volt felállni. - Hatodik, Griffendél. - Pillantása visszarebben a profra. 10-ből 9 tanár ezt a diákot Önnek nem ajánlja. Pláne mert abszolút nem készült, új szintre múlta alul a Trollt RBF-en és még a koboldháborúkról sincs lövése, mondjuk... azokról kinek van? Van egy sztori viszont, amire kifejezetten emlékszik. És erre is csak egy londoni rave afterpartyja miatt.
- Az én kedvencem a Hammelni Patkányfogó. - Közli végül zavartalanul, combját nekitámasztja a padnak. - Eredeti nevén Bernhard Wolfgang nagyhatalmú boszorkánymester - avagy nevezzük ma már varázslónak -, a 13. század végén. Különlegessége, hogy mágikus hatalmát nem varázspálca útján fókuszálta hanem egy hangszeren keresztül. - Nightingale nem egy könnyen zavarba ejthető fajta, tisztán beszél, gondolkodás nélkül, olyan határozottsággal, mintha minimum ismerte volna. Ami csak majdnem igaz.
- A hangszer egy furulya volt, amit a pálcakészítés szabályai szerint készítettek el somfából. Ez a típus - talárja ujjából a kezébe csúszik saját pálcája, hanyag mozdulattal mutatja fel a teremnek. - rendkívül trükkös, hangos fajta és imádja a kreatív megoldásokat. - Megpörgeti a pálcát az ujjai között, mielőtt hagyná visszacsúszni a talár rejtekébe.
- Wolfgangről számos mítosz és számtalan kortörténetileg helytálló feljegyzés maradt hátra, de leghíresebb talán az 1284-es hammelni eset, ahol a város megbízta, hogy szabadítsa meg a mindent elárasztó patkányoktól. Wolfgang meg is tette ezt, furulyájával -amit tévesen a mai napig síként emlegetnek -, becsalta az állatokat a Weser folyóba, megszabadítva Hammeln lakosait a vésztől. Természetesen az ember csak ember marad, kifizetni már senki nem akarta. - Pillantása ezen a ponton jelentőségteljesen lehullik Jackre és meg is marad ott egy súlyos másodpercre
- Na most, a somfurulya önmagában nem rendelkezett látványos varázslatokkal, ám az elmét rendkívüli képességel tudta irányítani. Mikor Wolfgang legközelebb visszatért, Hammeln városát álomba ringatta, a gyerekeket pedig elcsalta a furulya dallamával a Koppel-hegybe. Egyik leszármazottja, Johann Wolfgang von Goethe megörökítette a legendát, amelyet azzal zárt, hogy a gyerekek soha nem kerültek elő. Valójában azonban a patkányfogó letelepedett Erdélyben a gyerekekkel egy erdő közepén, ahol új falut alapítottak. Egyes legendák ezt a helyet Sosehol-ként emlegetik és a mendemondák szerint a mai napig létezik, ám ezt még senkinek sem sikerült bizonyítani.
Ahhoz képest, hogy nem készült, baromi sokat beszél. Ezen a ponton meg is unja magát és zsebredugja a kezeit.
- Ah, hogy miért ő a kedvencem. Leginkább mert legtöbben puszta kitalációnak tartják, holott a létezése bizonyított tény. És mert ismerem az egyik leszármazottját. - Végre visszaseggel a helyére, megfogja Sebastian kezét és visszarakja a combjára. Ennyi neki most minimum kijár.

a cuki démon


Mr. Hami, Rose
2001. december 18.

outfit

kicket out of hell

A nyakkendőmet igazgattam, olyan fojtogató és zavaró volt… de csak egy pillanatig bosszankodtam, míg várakoztam az egyik folyosó végén a kuncsaftra. Nem, nem a testemet készültem eladni egy diáknak, ahogyan azt bizonyára Disznóorrú Ted feltételezte volna, miután szó szerint a testemből óhajtott volna nyerészkedni. A legújabb megrendelőm ugyanis egy tizenhét éves lány volt… és ezúttal nem egy varázstárgy kellett, hanem egy meglehetősen erős szerelmi bájital. Mindenkinek más a prioritás és némi galleonért éppenséggel megérte betörni abba a bizonyos bájitalkonyhába is.
– Elliot? – kérdezte valaki, mikor már vagy öt perce várakoztam. – Szia! Én vagyok Naomi – mutatkozott be. Felém is nyújtotta a kezét, de én inkább csak az üvegcsét nyomtam felé. Már így is túl sok időt voltam ezekben a ruhákban… és nem igazán szerettem volna Averyvel összefutni. Nem szerettem volna egy „apa, leégetsz” jelenetet.
– A megbeszélt összeg lesz. – Közöltem, nem akartam tényleg bájcsevegni. Erre most éppenséggel semmi szükség nem volt. Az áru és a pénz gazdát cserél és készen is vagyunk. Nem az én felelősségem, hogy mit csinál. Nem voltam senkije, se az apja, sem a tanára… és amúgy is, az mindig szórakoztató, ha a Roxfortban felbolydulnak a dolgok.
– Tényleg ne haragudj, csak rohanásban vagyok, mert tízkor kezdődik a Mágiatörténet óra és csak most írtam meg a házit. – Folytatta, mintha érdekelne… hát ez mondjuk éppen eltalálta. Ahogy kimondta, leesett, hogy a Mágiatörténetet Hami tartja, vagyis a fickó, akit kénytelen voltam Aiden előtt… vagy kicsit közben talán… faképnél hagyni. Nem haragudtam rá, sérült volt, nagyon sérült, mint egy varázstárgy, amit az ember meg akar javítani, de az megmakacsolja magát. Rossz érzés lehet, mikor az ember inkább választja szenvedést, semmint, hogy befogadjon valami újat. De nem mindenki lehet bátor vagy olyan őrült, mint én… és végül is nem bántam. Én is teljesen újat kaptam Aidennel és imádtam minden percét… ettől független egy kis szórakozás rám fért volna.
– Amit Hamox professzor tart? – kérdeztem, miközben ő az érmékkel szórakozott el, én is megforgattam az ujjaim között az üveget.
– Igen, te is jársz rá? – kérdezte, abban a hittben, hogy valóban diák vagyok. Hát végül is ez volt a történet és már éppen eleget láttak itt egyenruhában ahhoz, hogy ne tűnjek teljes mértékig idegennek. Még az auroroknak sem keltettem különösebb feltűnést, simán elsétáltak mellettem.
Csak bólintottam, majd miután árut cseréltünk, már mentem is tovább vele a folyosón. Kedélyesen elcsevegtünk, észre sem vette, hogy a táskámba átkerült a pennája, a tintája meg némi pergamen. Így már majdnem diáknak néztem ki. Megbeszéltük, hogy Hamox kicsit karót nyelt, de azért egész tűrhető tanár, meg azt is, mennyire nem akarunk a szünet után dolgozatot írni Átváltoztatástanból.
Némi késéssel értünk be, így csak hátul tudtunk leülni. Naomi egy másik lány mellé ült le, közvetlenül az ajtónál, én meg ahol kiszúrtam, hogy van üres hely, oda. Nagyjából teljesen lemaradtam arról, hogy mi a feladat, de aztán láttam, hogy szép lassan mindenki sorra kerül.
– Szia – hajoltam oda a rögtönzött padtársamhoz, aki egy hollóhátas lány volt. – Mi a feladat? – Érdeklődtem. A házából kiindulva teljesen biztos voltam benne, hogy ő nem késett el és alaposan odafigyelt a dolgokra. Még szerencse, hogy éppen mellette volt üres hely… ugyanis igen csak hamar én lettem a soros.
Ahogy felálltam végig nyaltam az ajkaimon és egyenesen Hami szemeibe néztem. Azok a szürkéskék pillnatások… még mindig állati döglesztő volt az egész ember. Azért Aiden mellett sem lettem vak, csak nem nyomultam rá mindenkire, aki szembe jött volna velem.
– Elnézést a késésért, professzor úr – böktem oda és szórakozottan a nyakkendőmmel játszottam, majd mielőtt folytattam volna, végig túrtam a hajamat. Kíváncsi voltam, mit reagál, de nem akartam annyira feltűnő lenni, hogy az a diákoknak is szemet szúrjon. – Elliot McCoy, hetedéves mardekáros vagyok. – Kezdtem bele a kis bemutatkozómba. – Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy mindenből a leges-legnagyobbat szerettem. Szóval egy olyan varázslóról beszélnék most, aki hatalmas dolgot tudott mutatni a világnak. – Folytattam aztán, cseppet sem voltam zavarban attól, hogy figyelnek. Sőt, igazából egy kicsit élveztem is, hogy középpontban vagyok. – Egy Andros nevű görög varázslóról beszélnék igazából, akinek a képessége az volt, hogy egy hatalmas, óriás méretű patrónust tudott megidézni. A mai napi az ő patrónus a legnagyobb ismert. A klasszikus antikvitás korának egyik legtehetségesebb mágusa volt, aki a patrónus bűbáj mesterévé vált. Egyébként a csokibéka kártyák közé is bekerült, tök menő. Ja… és egyébként egyes kutatók azt feltételezik, hogy esetleg a patrónus alakja is óriás volt. – Dawsonra kacsintottam, majd leültem a helyemre, még egyszer végig túrva hajamat.

[Úgy szeretnék írni,]

Úgy szeretnék írni,

mintha csöndben maradtam volna.

MMI. XII. XVIII.

Death Letter

Könyvekkel felstócolva massírozom végig a folyosókon, miközben igyekszem nem a nővérem alakját keresni a folyosókon. Néha még álmodom arról a napról, az esőről a vérről és a nővérem vonakló alakjáról. Szeretném kizárni, de nem megy, szeretnék elszakadni attól a délutántól, de nem megy. Inkább csak büszkén kihúzom magam, ahogy egy hollóhátashoz illik és peckesen végigmassírozom a Mágoatörténeti terem felé.
A tanulás lehetne az egyetlen menedékem, az emlékek elől, de kétlem, hogy most az is segítene. A tanárok bennem keresték a nővéremet, legtöbbjük tétován bámult én meg tudtam, hogy mire gondolnak. HOgy én leszek még mindig a kisöccse, akit mostmár szánnak és sajnálnak is. Ez pedig rendkívül idegesített engem, mert még így is az ő árnyéka voltam, az ő meglapuló kisebbik része, a gyengébb és a szánnivalóbb.Az egész életem arról szólt, hogy hozzá hasonlítottak, és mégis most sem szűnt ez meg. Mert láttam, és tudtam, hogy mnire gondoltak. Ha rám néztek is csak Amy, Amy. Én meg szánalmas vagyok, hogy most is egy elhalt részem gyűlöli őt.
Pedig megmentette az életemet.
A terembe érve nagyon szippantok az áporodott levegőből. Kicsit hiányozni fog az előző oktató, és bár szellem volt mégis szerintem rendkívül jól magyarázott, a többiek voltak túl szánalmasak és ostobák ahhoz, hogy megértsék a mágiatörténet fontosságát. A történelem fontos, tudni hogy ki mit vétkezett, milyen bűnbe eset vagy éppen mit talált fel. Ezek miatt tart ott a varázsló társadalom ahol. És bennem makacsul vergődött a vágy, hogy egyszer én is alkossak majd valami felejthetetlent, valami maradandót, ami a társadalom fejlődését szolgálja. Túl sok volt az alvilági méreg ami egyre jobban visszahúzta. Nem is tudom, talán az idei augusztusi nap miatt hiszem ezt. De túl sok a métely, és egyre csak fertőző sebeket látom a varázsvilágban. Túl kevés a nagy koponya.
Ahogy elvitorlázinak a a gondolataim ezen vizekre keresek egy magányos őadot kikerülve az ismerős és ismeretlen arcokat, leülök egy helyre, és előszedem a füzetemet, hogy megpróbáljak valamit jegyzetelni, bár ahogy mondtam a tanulás nem adja meg az elmémnek azt a menedéket amire vágyik.
- Az első padtól haladunk majd az utolsóig, balról, jobbra. Aki sorra kerül, értelemszerűen mondja el a nevét, az évfolyamát, majd - mint az előzetesen kértem Önöktől -, ismertesse a kedvenc mágiatörténeti alakját, és hogy miért éppen azt az illetőt választotta. Mi miatt találja inspirálónak az adott személy tevékenységét, vagy történelmi korát.
Unottan az ég felé fordítom a tekintetemet. bemutatkozás. Annyira elcsépelt volt, és nem értem mi értelme. Az alapján máris alkotni rólunk egy képet, ami nem is a legigazabb. Hamis és illúziók tömkelege. Én meg nem igazán akartam megint úgy felállni, hogy mindnki tudja: a másik Theron vagyok. Vágok egy fintort, de muszáj volt valamit kipréselni magamból, a házamat értékesnek tartom és nem bírnám elviselni, ha a rossz magaviselet miatt tőlem vesztene pontot.
- Nos rendben. Hugo Theron vagyok, és a kérdéseket megelőzve igen, az a Hugo Theron - bár a tanár új, meg vagyok róla győződve, hogy mindeki tudja mi történt szeptember előtt Amyvel. Megköszörülöm a torkom és rezzenéstelen, hideg és kimért hangon folytatom. - Harmadéves. Hollóhátas. Ha nem lenne nyilvánvaló az uniformisomból. Egyébként elmagyarázná, miért fontos ez a bemutatkozás? teljesítmény és az órai magatartás folyamán lehet nagyjából megismerni a diákokat, de így cssak pusztán adatok vagyunk az ön számára - jegyzem meg mert a véleményemet nem igazán tudtam magamban tartani. Utána egy kisebb hatásszünet elteltével folytattam a magyarázatot.
- Nem mondanám, hogy kedvenc alakom, inkább tudományos tekintetben elismerésre méltó a tevékenysége. Hozájárult a világ fejlődséhez, ezzel pedig örökre feledhetetlen marad a neve. A neve Gorsemoori Gunhilda, gyógyító természetesen szerintem senkinek sem kell bemutatni. Ugyebár ő találta fel a sárkányhimlő ellenszerét - erre bólintok egy kicsit majd kihúzva magam magyarázok tovább. - Azért döntöttem ő mellette, mert olyan tudományos áttörést nyújtott, amiben nem hitt sneki, ezzel pedig esélyt adott a betegnek a teljes gyógyulásra. Úgy hsizem minden betegséget meg lehet gyógyítani - fejezem be, és közben Amyn jár az agyam. És azon, hogy ő vajon kit választott volna.

[2001. december 18.]

A professzor, Elliot, és mindenki más
2001. december 18.



why explore the universe
when we don't know ourselves?

Idegesen rágcsálva az alsó ajkamat lestem fel és figyeltem az ajtót, az azon beömlő diákokat, a szívem pedig rendezetlen ritmussal dobolt a mellkasomban. Egészséges ez? Nem, valószínűleg nem... hiszen már szeptember óta így ver a szívem.
Minden egyes belebbenő zöld talárra megrezzentem egy egészen picit. Nem akartam... minden kis részem ellenkezett azellen, hogy felbukkanjon. Megrémített a tudat, ahogy megrémített folyton a folyosón is, és csak lehajtott fejjel szeltem a folyosókat, ha szembe is jön, ne kelljen ránéznem. Mert nem bírtam... és a világ már megint olyan csendes lett nélküle, mint amilyen Charlotte halála után.
Mivel érdemeltem ki ezt? Vajon mit tettem, ami miatt minden ennyire... ennyire borzalmasan alakult? Miért vesztettem el mindenkit? A kérdések egyre fájdalmasabban feszítettek, hogy lassacskán elnyomták a világ színeit. Ijesztő... Nagyon ijesztő volt ez az egész. Nem szoktam hozzá ehhez a magányos és szürke világhoz.
Ahogy az ajtó becsukódott, gyorsan visszafordultam a padra pakolt könyveim felé, egy kicsikét felengedett a súly a vállamon. Olyan gyáva vagy, Rosie... Charlotte sosem mondott nekem ilyet, de mégis az ő hangján  hallottam, mint mindig. Persze tudtam én, mindig is, én nem voltam Griffendéles, mint ő, nem is véletlenül. Amik számára alapértelmezett dolgok voltak, nekem azokkal küzdenem kellett... csak mert mindig féltem. Ilyen egyszerű volt a képlet.
Halk kis sóhajjal pillantottam fel, ahogy a professzor úr beszélni kezdett, a szavaiba pedig hamar bele is mélyedtem. Az órák egyszerűek voltak, a tanayag egyszerűen csak bevonzotta a figyelmemet, és olyankor legalább nem kellett ilyen dolgokon gondolkodnom...
- Az első padtól haladunk majd az utolsóig, balról, jobbra. Aki sorra kerül, értelemszerűen mondja el a nevét, az évfolyamát, majd - mint az előzetesen kértem Önöktől -, ismertesse a kedvenc mágiatörténeti alakját, és hogy miért éppen azt az illetőt választotta. Mi miatt találja inspirálónak az adott személy tevékenységét, vagy történelmi korát.
Izgatottan pillantottam fel a feladatra, ujjaim már nyúltak is a jegyzeteimért, csak hogy segítségképp fellapozzam őket. Persze már abban a pillanatban kitaláltam, kit is fogok megemlíteni... de azért akadt időm, amíg a sor hozzám ért volna. Hátul ültem le... leghátul... mikor csináltam ilyet utoljára?
Ekkor újra nyitódott az ajtó, én meg megrezzentem. Lejátszódott a fejemben Jay arcának finom képe, ahogy hallgattam a közeledő lépteket, tarkómon lassan égnek álltak a kis pihék... aztán valaki le is ereszkedett mellém a székre, hogy felnézni sem mertem egy pillanatig. Ez csakis az én szerencsém lehetett... az én szerencsétlen életem, én...
– Szia – hajolt oda hozzám. – Mi a feladat?
Várjunk... Ez nem Jay!
A mellettem ülőre lestem és kissé zavartan mosolyogtam oda rá, mintha csak bocsánatot akartam volna kérni tőle, amiért Jaynek néztem. Amit ő persze nem tudhatott... de nem is volt fontos.
- Sziaa... őőő... - pillantottam vissza a jegyzeteim felé gyorsan. - Beszélned kell a kedvenc mágiatörténeti alakodról, elmondani, hogy miért szereted és tartod inspirálnak... - magyaráztam a mardekáros fiúnak suttogva, akit egyébként még sosem láttam ezelőtt. Mármint... volt valami ismerős benne, de a neve nem jutott eszembe így sem.
Ahogy ő következett, végighallgattam a szavait, közben pedig kissé izgatottan birizgáltam a talárom ujját. Elliot McCoy... talán már hallottam a nevét? Mármint, biztos vagyok benne... hiszen évfolyamtársak vagyunk.
Ahogy a professzor felém fordult, zavart kis mosollyal kászálódtam fel a helyemről és megpróbáltam kihúzni magam, hogy lehetőleg... hát... ne nézzek ki olyan szerencsétlenül, min ahogy éreztem magam...
- Rose Teegan vagyok, hetedéves hollóhátas - kezdtem, és még mindig a talárom ujjával játszadoztam kissé. - Artemisia Lufkint nevezném a kedvenc mágiatörténeti alakomnak, ha választani kéne... Ő az első női Mágiaügyi Miniszter, ami szerintem csodálatos, ráadásul a tény, hogy kétszer is meg lett választva, még elképesztőbb, hiszen mutatja azt, hogy még ilyen komoly dolgokban sem csak a férfiek érhetnek el sikereket... - Kicsit beleharaptam az alsó ajkamba, nehogy túlságosan belelendüljek, éreztem, amint az arcom már ennyitől is forróbb lesz kicsit. - Ő is bekerült a csokibéka kártyái közé, az 1990-es években, azt hiszem...
Vissza is huppantam a székre, hogy újra magamhoz húzzam a jegyzeteimet és úgy hallgassam a többieket érdeklődve... szerettem a Mágiatörténetet, érdekes volt, könnyedén rámragadtak az információk, ráadásul az új professzor is egészen kedves volt.

[ÉvZárÓra]

ÉvZárÓra



to; Hamox professzor, és a többiek
2001. december 18.

Az égegyadta világon semmi kedvem nem volt ehhez a mai órához. Fél lábbal már Párizsban éreztem magam apáéknál, amit csakis azért várta, mert ha valahol, akkor Párizsban tényleg kivételesen gyönyörű volt a karácsony. Amúgy semmi kedvem nem lett volna menni és elnézni, ahogy méregdrága, haszontalan ajándékokat adnak egymásnak a legújabb - szemtelenül fiatal - barátnőjével. Fel nem foghattam, hogy ovlt képes apa unos-untalan ilyen ostoba, de persze nagyon csinos és nála jóóóval fiatalabb nőket összeszedni. A mostani - talán Cathynek hívják? Na mindegy, nem fontos - alig pár évvel fiatalabb Rebeccánál, ami egészen arcpirító.
Akárhogy is, idén bőven eleget koptattam a Roxfortot ahhoz, hogy vágyjak egy kis kikapcsolódásra, amire minden kilátásom megvolt, mert szinte biztosra vettem, hogy apa az új nőcskével fog enyelegni, és észre sem veszi majd, hogy Beccával mi mit csinálunk. Még az is lehet, hogyha elmennek valahova újévkor, akkor titkos szilveszteri házibulit is szervezünk az ottani barátoknak, ki tudja... Beccával felvetettük az ötletet a múltkori levélváltásunkkor.
Kicsit késve értem be az órára hát, mert olyan nehezen vettem rá magam, hogy az indulás előtti napon beüljek még és mágiatörténetet hallgassak... Jóságos Merlin, új tanár ide-vagy oda, milyen dögunalmas egy tantárgy is ez! Beültem a hátsó padok egyikébe, és igyekeztem észrevétlenül meglapulni, mielőtt rám került volna a sor. Közben néhányan látványosan előadták magukat, Nightingale, meg Theron is úgy tett, mintha mindenki tudna a viselt dolgaikról... Mondjuk Noah és Sebastian afférjáról tényleg hallottma, de arról fogalmam sem volt, hogy Hugo mire célozgat... Hiába, nem nagyon forogtam hollóhátas körökben.
Volt még egy számomra teljesen ismeretlen arc is, valami Elliot, akit életemben nem láttam még a kastélyban szerintem, de magamban elrendeztem a dolgot azzal, hogy nagy ez az iskola, sokan járunk ide, talán még sosem futottunk össze. Kicsit furcsálltam a dolgot, de nem foglalkoztam vele különösebben.
Előttem Rose Teegan került sorra, aki kivételesen tök jó mágiatörténeti alakot mondott... Az első női mágiaügyi miniszter.... aki ráadásul ha jól emlékszem, Hugrabugos volt... na, ez tényleg menő. Elismerően mosolyogtam rá az ötletért, majd mivel én következtem, az esszémet tartalmazó pergamennel a kezemben felálltam, és átvettem a szót.
- Niraniel Ays, ötödév, Hugrabug - fogtam rövidre a bemutatkozást. - Az én kedvenc mágiatörténeti alakjaim mind a kviddicshez kapcsolódnak, de mivel nincs rá idő, hogy az összesről beszéljek, kiválasztottam egyiküket - vettem gyorsan levegőt, mielőtt folytattam volna, majd olvasni kezdtem a papírt. Nincs az az Isten, hogy ezt fejből eldaráljam...
- Mint Bates már említette, a kviddics eleinte egy roppant egyszerű, seprűn ülve játszott labdajáték volt: a játékosok a kvaff elődjét, egy bőrlabdát passzolgattak egymásnak, amit megpróbáltak bedobni az ellenfél kapujába. Nemsokára a játékot megnehezítő gurkók elődei is megjelentek, ekkor még megbűvölt kövek formájában – talán a veszélyes skóciai játék, a Creaothceann hatására, amelyben a játékosok zuhanó sziklákat próbáltak elkapni a fejükre erősített üstökkel. Ahogy a többi labda, úgy az aranycikesz sem véletlenül alkotja a játék alapját... gyakorlatilag Barberus Bragge találta fel a 13. században. Akkoriban a varázslók a kviddics egyik előzményjátékát játszották még, amely során egy varázsmadarat próbáltak elkapni. Fennmaradt írásos források szerint 1269-ben Bragge, a Varázslók Tanácsának elnöke 150 galleont - mai értékre átszámítva egymillió galleonnál is nagyobb összeget - ajánlott fel annak, aki elkapja az általa szabadon eresztett, hihetetlenül gyors madarat. Ennek emlékére később bevezették, hogy a cikesz elfogása 150 pontot ér. Mivel a madár időközben veszélyeztetett, ritka fajjá vált, lecserélték a parányi, bűvös aranygolyóra - hadartam végig gyorsan, majd leültem, és kicsit megkönnyebbültem, hogy legalább túl vagyok ezen is. Nem is volt olyan vészes ez a mai óra, mint amire számítottam, persze Belby órájára azért szívesebben ültem volna be így az ünnepek előtt.

Mágiatörténet




2001. december 18., 10 óra

Számított ugyan rá, hogy a diákok dekoncentráltak lesznek, de ez a szintű kavarodás még őt is meglepte... Kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, igen hangosan, mire elnyerte a diákok - közepes mértékű - figyelmét. Ezután azt hitte, túl van a nehezén, és érdeklődve hallgatta az első megszólalót, egy griffendéles tanulót, Sebastian Batest.
- Mr. Bates, köszönöm, hogy megosztotta velünk ezt az érdekes történetet, azt hiszem, minden kviddics rajongónak hasznos tudnia, honnan is ered szeretett sportunk elnevezése - bólogatott mosolyogva, majd a következő diák felé fordult. Cseppet sem tetszett neki az a harsány, extrovertált modor, amit a diákjától tapasztalt, nem értette, mire célozgat az ifjú Nightingale, de kivételesen nem akasztotta meg a folyamatot, végighallgatta, és csak aztán reagált.
- Mr. Nightingale, esetleg lemaradtam valami fontos mágiatörténeti eseményről, amit véghez vitt? Talán már bekerült némelyik enciklopédiába is, ezért reflektál önmagára a felettébb szerény "az a Nightingale" megszólítással? - kérdezte élesen.
- Különben a Hammelni patkányfogó legendája valóban kivételesen jó példa arra, hogy felmenőink képesek voltak a legkülönbözőbb tárgyakkal varázsolni... többek között hangszerekkel, ahogyan Ön is említi. Ma már legtöbben a varázspálcát használjuk erre a célra, - praktikussági okokból - de tudok jó néhány varázslóról, akik a mai napig megmaradtak hagyományőrzőknek, és különféle hétköznapi használati -, avagy dísztárgyak segítségével végzik el a varázsigéket - magyarázta karba tett kézzel, majd a következő diák felé fordult, és teljességgel leesett az álla. A mardekáros talárba öltözött fiatal férfi ugyanis nem diák volt, és ezt ő a kastélyban valószínűleg mindenkinél jobban tudta, (Avery Cassen kivételével természetesen). Döbbenetét megpróbálta ugyan leplezni, de kikerekedett szemei és meglepődött arckifejezése miatt esélyes, hogy ez nem igen sikerült neki.
- Khm - köszörülte meg a torkát zavartan Elliot bemutatkozására, majd azon gondolkozott, hogy most rögtön szakítsa-e meg az óra menetét azzal, hogy szól az igazgatónőnek, vagy várjon ezzel az óra végéig. Gyors gondolkodás után úgy döntött, inkább az utóbbi mellett dönt, hiszen ha most jelez az auroroknak, nincs esély rá, hogy a többiek is megoszthassák gondolataikat, márpedig ő nem akarta, hogy feleslegesen dolgozzanak. Így csak röviden ennyit mondott Elliot közjátéka után.
- Felettébb érdekes anekdota, Mr. McCoy - nyomta meg erősen a kitalált vezetéknevet.
- Köszönjük, hogy megosztotta velünk - tette hozzá látszólag teljesen higgadtan, de valójában cseppet sem volt higgadt. Nem örült neki, hogy az ünnepek előtti utolsó napon le kell vezényelnie egy ilyen kellemetlen incidenst, ami az óra után el fog következni. Addig viszont még volt pár percük, ezért nyugalmat erőltetvén magára, Hugo Theron bemutatkozását figyelte. Bízott benne, hogy a hollóhátas diák majd házához illő magatartással tünteti ki magát, de keserűen csalódnia kellett. A diák nemhogy nem volt alázatos, de egyenesen szemtelen volt, és ezt sosem tűrte, sem az Akadémián, sem itt...
- Mr. Theron, kérem világosítson fel, Ön mivel járult hozzá varázstársadalmunk felemelkedéséhez, amire griffendéles diáktársához hasonlóan oly büszkén célozgat? - tette fel a költői kérdést, majd választ sem várva, folytatta.
- Mint az óra elején elmondtam, az összevont óra jellegéből adódóan bizonyára többen ismeretlenek egymásnak, én sem találkoztam még mindannyiukkal, ezért kértem, hogy mutatkozzanak be... De ha nehezére esik ezt az egyszerű gesztust megtenni, nyugodtan mondja meg, és legközelebb nem terhelem meg értelmi képességeit ilyen nehézségű feladattal - nézett szigorúan Hugóra, majd az ő beszámolóját is végighallgatta.
- Gorsemoori Gunhilda alakja valóban nagyon inspiráló, örülök, hogy felhozta. Kívánom, hogy igaza legyen, és ha tud, maga is tegyen hozzá a jövőben a különböző betegségek gyógyításához - bólintott kissé megenyhülten, majd Miss Teegannek szentelte a figyelmét.
Végre egy hollóhátas diák, aki méltó volt háza hírnevéhez. Alázatosan, szerényen, és persze kiemelkedő nézőponttal ismertette meg a csoportot.
- Bravó Miss Teegan, remek gondolat! Látszik, hogy behatóan ismeri a mágiaügyi miniszterek munkásságát - érintette össze kétszer tenyerét elismerően, majd eljött az idő, hogy az utolsó megjelent diák, Miss Ays álláspontját is meghallgassa. Merlinnek hála az utolsó hugrabugos diák sem okozott neki csalódást, Bragge története egy kis színt hozott az óra végére, aminek örült.
- Ismét egy fontos momentum a kviddics lenyűgöző, kifogyhatatlan történetei közül - bólintott mosolyogva.
Ezután eljött az ideje, hogy értékelje az órai munkát, majd lezárja a 2001-es évet.
- Köszönöm, hogy megosztották a gondolataikat, az aktivitásuk fejében mindannyian plusz öt ponttal gazdagították a házukat. Kivételt képez Mr. Theron, akit nem megfelelő magatartása miatt csak három ponttal tudok jutalmazni - tárta szét a kezét, mint aki sajnálja ugyan a dolgot, de nem tehet mást.
- Nos, nem is tartom fel tovább Önöket! Jó utat és békés ünnepeket kívánok! - köszönt még el diákjaitól, közelebb lépve az ajtóhoz, hogy ahogy elhaladnak mellette, Elliot még véletlenül se tudjon kisettenkedni az ajtón. Mikor a varázsló közel lépett hozzá, a vállára tette a kezét, és némi szomorúsággal, de következetes szigorral a tekintetében szólt hozzá:
- Elliot... Mit keresel itt? Ugye tudod, hogy ezt már jelentenem kell... - mondta komolyan. Az egész kastély tele volt aurorokkal, akik a diákok biztonságát voltak hivatottak őrizni, és másodszor nem tehette meg, hogy következmények nélkül hagyjon egy illetéktelen behatolást, még akkor sem, ha önmagában Elliotot nem ítélte veszélyesnek. Az évnyitón talán nem keltett feltűnést, most viszont erősen benne volt a pakliban, hogy a megjelent diákoknak is feltűnt a jelenléte, s ha később bárki kihallgatná őket, látták-e a férfit korábban a kastélyban, Dawsont felelősségre vonhatnák, amiért nem jelentette az esetet.
A szabály az szabály, és számára túl fontos volt az itteni munkája ahhoz, hogy szembe menjen vele, így gyorsan a zsebébe nyúlt, és megérintette az egyszerűen megbűvölt érmét, ami azonnal leadta a vészjelzést a közelében strázsáló auroroknak: jöjjenek, mert azonnal szükség van rájuk.

Köszönöm a részvételt! Reagálni január 8-ig van lehetőségetek!

[Henriette és Florian]

A Roxfort alapítói

Miss Thompsonnak nem volt kétsége arról, hogy a mostani Mágiatörténet óra elsőre unalmasnak fog tűnni a diákoknak. Olyan témát választott, amit valószínűleg már ezerszer átrágtak, mégis nem elég újra és újra átbeszélni. Hiszen ez egy alapvető tudás, amit minden Roxfortban tanulónak tudnia kell.
Ezen gondolkodott, ahogy a terem felé sétált. Nem sietett, hagyott időt a későknek is, de igazán szeretett emiatt büntetni. Hiszen ő is jó párszor elkésett a órákról, mind a Roxfortban, mind az egyetemen. Hol ezért, hol azért…
A terembe belépve gyorsan felmérte, hogy nagyjából mindenki megjelent-e, és szépen lassan a tanári asztalhoz tipegett. Aztán megfordult, még egyszer végignézett a társaságon, és csak utána kezdett bele az órában.

-Kellemesen szép napot kívánok mindenkinek! – köszöntötte a társaságot. – A mai mágiatörténet órán egy agyonrágott csontról fogunk beszélni, mégis úgy gondolom, hogy érdemes újra és újra elővenni a témát: a Roxfort alapítóiról. – Ha elégedetlen morgás hallatszott is, Bettyt ez nem izgatta, remélte, hogy a diákok első lelkesedése nélkül is izgalmassá kerekedik az óra. Közben Thompson professzor egy pálcaintéssel elővarázsolta a négy alapító képét, akik megjelentek a táblán:

– Azt hiszem, nem kell bemutatnom nektek alapítóinkat: Hollóháti Hedviget, Hugrabug Helgát, Griffendél Godrikot és Mardekár Malazárt. Ők négyen a 10. században alapították meg a Roxfortot, célul tűzve ki azt, hogy a mágikus képességekkel rendelkező diákok szervezett körülmények között tanuljanak.

Betty a monológja közben kilépett a tanári asztal mögül, és fel-alá járkált a terem elejében, így magyarázva a tananyagot.

-Mindannyian megalapították a saját házukat, mindannyian különböző értékeket előtérbe helyezve. Griffendél süvegének verseiből már mindannyian tudjátok, melyek ezek az értékek, most azonban egy kis játékos feladatra invitálnálak titeket. Párban kell dolgoznotok – kezdett bele a feladat leírásába Thompson professzor, és amikor látta, hogy a barátok, barátnők már fordulnak is egymás felé ravaszul elmosolyodott. -, viszont én jelölöm ki a párokat. Az lesz a feladat - és nem árulok el titkot, nem a háztársatok fogjátok kapni -, hogy találjatok olyan tulajdonságokat, amik közösek bennetek. Habár az alapítók mind fontos értékekre tették le voksukat, mégsem szabad elfelejtenetek, hogy attól még, hogy különböző házakban éltek, nagyon sok hasonlóság is van közöttetek. Tíz percet kaptok, hogy átbeszéljétek, utána pedig mindenkitől várok, páronként legalább egy-egy közös tulajdonságot, magyarázattal együtt. Vonatkoztassatok el tőle, hogy Mardekárosok, Hugrabugosok, Griffendélesek vagy Hollóhátasok vagytok, ismerjétek meg kicsit jobban a másikat.

Betty remélte, hogy ezzel egy kicsit felrázza az unatkozó társaságot, és csillogó szemekkel nézett körbe.

-És akkor nézzük a párokat: Kíváncsi vagyok a le Fay testvérekre, Henriette és Florian, ti együtt legyetek. Mr. Baldron, neked Ms. Baileyt választottam. Lolának Hugot osztottam be. És végül, de nem utolsó sorban Nora, te Miss McCarthyt nyerted meg. Kezdjetek bele, tíz percetek van.

Miss Thompson a padsorok között sétálgatott, amíg a diákok eszmét cseréltek, beszélgettek. Néha bele-bele hallgatott az ötletelésekbe, kíváncsian várta, mi sül ki ebből.

Tudnivalók:
- Az óra egy körös lesz. A válaszokat november 15.-ig kell megküldeni.
- A záró egy értékelő reag lesz.
- Igazolatlan hiányzás -5, az órán való aktív részvétel +2 pontot ér.
- Amennyiben a pár valamelyik tagja nem jelentkezne csütörtökig (nov. 10.), írj nekem egy privát üzenetet.

Mágiatöri

 
Lolly-pop

Ó, hogy nem tudott egyik alapító se rózsaszínt, vagy lilát viselni… Ezzel a gondolattal sunnyogtam be a mágiatörténet terembe, és leültem szélülre, de nem túl hátra, ahonnét Nora tud azért stréberkedni, de annyira nincs elöl, hogy én ne tudnék a színváltó, csillámos-zselés penámmal a pergamenre firkálni jegyzetelés helyett.
Szóval az egyentaláron szenvedtem, mert zöld volt, és ugyanolyan, mint mindenki másé. Persze, szerény személyem azért feldobta, és kiegészítettem egy csodás, zöld hajcsattal, hogy vigyek az összképbe egy kis csillogást, de akkor is… Micsoda fantáziátlanság. Ez az egyéniség lábbal tiprása, a fiatalok önmegvalósításának ellehetetlenítése. És mivel Nora miatt hivatalból utáltam Bettykét (csak semmi személyes), így úgy néztem rá a szivélyes köszöntésére válaszul, hogy az nem üzente vissza a szép napot.
Ahogy megjelentek a képek, a tanci meg elillegett a sorok közé, minket őrizetlenül hagyva, odasúgtam Norának:
- A szőkét könnyen befogja bármi. Szerinted Lennoxnak bejönne ez a liba lila hajjal is? Küldhetnénk neki karácsonyra egy megbűvölt sampont - tervezgettem gonoszul, de ha rám nézett a szóban forgó, vagy hallótávolba jött volna, akkor elhallgattam, és elővettem a legangyalibb, legártatlanabb pofikámat.
A páros munka említésétől még nem jöttem zavarba. Nora felé küldtem egy lesajnáló pillantást, hogy na, már megint valami “izgalmas” feladat, ami alatt legalább kitárgyalhatjuk, miért volt ma Campbell tiszta kócos a reggelinél. Jó, biztos, hogy Nora szerint az is jól áll neki, de akkor is. Vajon ez a ribi kócolta össze, vagy az a ragadozó Digby?
- …viszont én jelölöm ki a párokat.
Hát erre elkerekedett a szemem, úgy meredtem Norára, sértetten, ellenkezve némán, aztán a tanárt illettem egy nemtetszős fintorral. De Bettyke csak folytatta. Megragadtam Nora kezét.
- Ne már. Én úgyse hasonlítok senkire, tök egyedi vagyok, szóval nem megyek sehova, és Te se…
Úgy csináltam, mint aki lusta felkelni, de hiába. Tudom, hoyg Nora meg annyira szeretne ebből is jó jegyet kapni, mert tiszta hollóhátas, pont, mint Theron. Ahh… Én meg lehettem volna Tecával, legalább megdumálhattuk volna, mit akarok majd kérdezni Digbytől az interjúban. De nem, és most tényleg meg kell csinálnom ezt a feladatot? Mindegy. Nagy kelletlenül somfordáltam Hugo-hoz, aki… Szereti a könyveket?
- Csá - huppantam le mellé a padba még mindig sértett ábrázattal fixírozva a tancit, de aztán megkönyörültem a padtársamon, és nagy, megadó sóhajjal felé fordultam. Még egy bájmosolyt is villantottam.
- Szóval, szerintem keressünk egy közös pontot, az pont elég lesz. Például… Izé… Szeretem a csokit… Édességet... Nyalókát...
Tanácstalanul néztema  srácra, mert más olyan dolog, ami nagyon átlagos lenne, nem jutott az eszembe. Mondjam azt, hogy két apukám van? Vagy azt, hogy szeretek csinoskodni? Vagy lopni. Ja, biztos Hugo is…
- Ha hasonlítasz Rám egy kicsit is, akkor a feladat helyett elmeséled, mivel leped meg Beth-t Karácsonyra. Tényleg, smaciztatok már? Az tök izgi téma lenne - somolyogtam csibészesen, elhalkulva, ha a tanci esetleg erre járt.
- Ó, és mindkettőnknek barna szeme van! - jelentettem ki a tanár halótávba kerülésekor úgy, mintha ez már vagy a századik közös vonás lenne bennünk.

mágia...zzzzzzzzzz
▪ 2003. november 7. ▪

Thompson professzor & a többiek

Nem igazán szerettem a Mágiatörténetet, mióta Thompson professzor vette át. A klubhelyiségben állandóan azt magyarázták a többiek, hogy milyen jó bőr és mennyire "dugható," amire én nem voltam különösebben kíváncsi. Onnantól, hogy szóba került a dolog sosem tudtam ugyanúgy tekinteni erre az órára.
-  A mai mágiatörténet órán egy agyonrágott csontról fogunk beszélni, mégis úgy gondolom, hogy érdemes újra és újra elővenni a témát: a Roxfort alapítóiról. - Magyarázta a tanárnő, miközben én igyekeztem a füzetemre koncentrálni, amit persze teleírtam szívecskékkel. Bennük ott díszelgett a szokásos S + F felirat. Hát igen. Talán kicsit a talaj felett lebegtem az elmúlt hetekben és a félév jó része olyan gyorsan elment, hogy szinte alig figyeltem valamire rajtunk kívül.
Felpillantottam, ahogy előbukkant az alapítókat ábrázoló klisés kép. Ez a házakra osztás mindig is kicsit túl sarkos volt nekem, nem csoda, hogy a saját színeikbe öltözött ősök sem foglalkoztattak különösebben. Valami, valami... aztán alapítsunk párokat. Közös pontok. Azonnal elfintorodtam, mert attól féltem, hogy Alfonz Nagyképű Baldronnal tesznek össze, de nem. Egészen másképp alakult. A saját húgomat kaptam társnak, ami azért valljuk be, elég nagy csalás, hiszen mi ismerjük egymást elég jól.
Fogtam a cuccomat, felkeltem az asztaltól és odahuppantam mellé, hogy elkezdjük a közös munkát.
- Szerintem foglaljuk össze akkor először, hogy... ahhh... - megráztam. a fejemet. - Ne haragudj, hugi, alig tudok koncertrálni. - Tettem hozzá és megráztam a fejemet. - Szóval van az a szöveg, hogy "Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél. Oda csak az kerül, ki Semmitől se fél." - Magyaráztam. Sosem éreztem magam különösebben bátornak, persze kíváncsi az voltam és gond nélkül mindent megtettem, amit csak akartam... kivéve, ha Smith-ről volt szó. A közelében folyamatosan elfogott a gyomorgörcs.
-  A hugrabugosok milyenek is? - kérdeztem. Semmit sem tudtam róluk. - Az igazságosság szerintem rám is jellemző. Szerintem segítőkész is vagyok... meg néha kedves is. - Vigyorodtam el. Csendesen pillantottam a füzetemre, aztán megragadtam a pennát. Gyorsan lejegyzeteltem a gondolataimat, mert biztos voltam benne, hogy a rózsaszín ködben egészen elfeledkeznék róla.
- De te is bátor vagy. Sam és Bill sem rémített meg, mikor a kviddics cuccok miatt nyomoztunk.

[Unalmas!!!!]

Unalmas!!!!


2003. november 7.

Unott képpel bámultam az alapítókról mutatott képet. Miller persze ott volt, ha más nem legalább a bamba képén jól szórakozhattam... de a nem éppen jól megválasztott téma még így is képes volt elvonni a figyelmemet az egész helyzetről.
- Az lesz a feladat - és nem árulok el titkot, nem a háztársatok fogjátok kapni -, hogy találjatok olyan tulajdonságokat, amik közösek bennetek. Habár az alapítók mind fontos értékekre tették le voksukat, mégsem szabad elfelejtenetek, hogy attól még, hogy különböző házakban éltek, nagyon sok hasonlóság is van közöttetek. Tíz percet kaptok, hogy átbeszéljétek, utána pedig mindenkitől várok, páronként legalább egy-egy közös tulajdonságot, magyarázattal együtt. Vonatkoztassatok el tőle, hogy Mardekárosok, Hugrabugosok, Griffendélesek vagy Hollóhátasok vagytok, ismerjétek meg kicsit jobban a másikat. - magyarázta Thompson professzor. Lebiggyesztett ajkakkal bámultam még mindig a képre. Nem akartam valami bolond hugrabugossal összekeveredni.
- És akkor nézzük a párokat: Kíváncsi vagyok a le Fay testvérekre, Henriette és Florian, ti együtt legyetek. Mr. Baldron, neked Ms. Baileyt választottam. Lolának Hugot osztottam be. És végül, de nem utolsó sorban Nora, te Miss McCarthyt nyerted meg. Kezdjetek bele, tíz percetek van.
Na ja. Gondolom le Fayék nem ismerkednek meg otthon az ebédlőasztalnál eléggé. Mindenesetre kelletlenül felkaptam a cuccomat és átvánszorogtam Baily asztalához. Túl egyszerű lett volna, ha nem kapok hugrabugost. Mégis miben hasonlíthatnánk? Nekem nem táncolnak pillangók a gyomromban Ellsworth láttán... és nem kergetek katicát meg ugrándozó nyuszikat a réten.
- Tisztázzuk le. Te és én semmiben sem hasonlítunk. - Közöltem és kihúzva a széket, lehuppantam rá. - Soha nem is fogunk.
Kinyitottam a füzetemet és úgy tettem, mintha abban néznék valamit. Annyira nem akartam ránézni a szőkségre, ha nem muszáj. Valahogy minden lány olyan furcsa volt, de ő meg aztán végképp.
- Sőt, ami azt illeti, még hazudni sem tudnék olyat, amiben hasonlítunk. - fontam végül össze magam előtt a karjaimat. - Neked van ötleted? Nem lepne meg, ha nincs.

[ójaj, ne megint]

ójaj, ne megint
2003. november 7

órán lévők

A zsebemben szorongatom még mindig a galacsinná gyúrt papírost, amit Jasonnek akarok elküdeni. Már elkezdnem lekörmölni, de aztán félbe hagytam, és csak a zsebembe csúsztattam. Órára jövet persze majdnem rossz felé fordultam. el is indultam a csigalépcsők felé, mire rájöttem, hogy tulajdonléépen túljöttem a termen, így az utolsók között vagyok, aki bekullog, épp hogy el nem kések. Házalapítók, bblablahablaty, igen. Miii?? Nem háztárs, oké, ez annyit jelent, engem tuti valami Mardis puffanccsal raknak össze, mindig így járok, nem újdonság. Nem mondom, hogy kicsit sem fáj, de az évek...meg a rutin..és néha vicces is tud lenni.
-találjatok olyan tulajdonságokat, amik közösek bennetek. Habár az alapítók mind fontos értékekre tették le voksukat, mégsem szabad elfelejtenetek, hogy attól még, hogy különböző házakban éltek, nagyon sok hasonlóság is van közöttetek. Tíz percet kaptok, hogy átbeszéljétek, utána pedig mindenkitől várok, páronként legalább egy-egy közös tulajdonságot, magyarázattal együtt. Vonatkoztassatok el tőle, hogy Mardekárosok, Hugrabugosok, Griffendélesek vagy Hollóhátasok vagytok, ismerjétek meg kicsit jobban a másikat. És akkor nézzük a párokat: Kíváncsi vagyok a le Fay testvérekre, Henriette és Florian, ti együtt legyetek. Mr. Baldron, neked Ms. Baileyt választottam. Lolának Hugot osztottam be. És végül, de nem utolsó sorban Nora, te Miss McCarthyt nyerted meg. Kezdjetek bele, tíz percetek van.
Talált süllyedt! Nem tudom, miért nem osztanak be soha, de tényleg soha mondjuk egy griffishez. Bár nem tudom, talán még Alfinak is jobban örülök, mint Hugonak. Nincs vele különösebb bajom, csak ő mindig mindent tud, és olyan kis...buzgó, én meg sokszor unatkozom. Bár akkor talán ő helyettem is kitalálná, mi bennünk a közös, megspórolnám a gondolkodást. Ő mindig mindent kitalál, amit mondjuk elismerek, persze. Ha egy kicsi is ragadna rám a szorgalmából.....Alfi már közelít is felém, persze a kis szép duli fuli arcával, mintha már motyorékolna is az orra alatt. A maga módján azért aranyos.
 Tisztázzuk le. Te és én semmiben sem hasonlítunk.  Soha nem is fogunk.
Hát igen, nem egyszerű, nem egyszerű a feladat....
- Szia Alfie. Kinyitja a füzetét, mintha ott lenne valami nagyon nagyon érdekes....
- Sőt, ami azt illeti, még hazudni sem tudnék olyat, amiben hasonlítunk. -
Hát...pedig ha nagyon akarnék...én tudnék...
  - Neked van ötleted? Nem lepne meg, ha nincs.
- Nem sok, de mindketten legszívesebben máshol lennénk most. Az is közös bennünk hogy nem vagyunk oda a másikért. Élni, és élni hagyni.
Amúgy a nyakam teszem rá, hogy tud kedves lenni, de a Mardekárosok családjai olyan ridegek, hogy nem csoda ha...ha...ugye..hogy...Apa.

♥ nem tükrei egymásnak ♥

( boredom )

pretty : z ö l d ♥ vibe: the greatest

2003. 11.  07.
 p.s. Theresa

Egy kígyó vagy, Nora Narek. Nem is olyan régen vágta a képembe az egyik túlságosan beképzelt hollóhátas. Még neki állt feljebb, amikor éppen sárba tiport egy kis alsóbb évest, csak mert mugli szülei voltak. Nem szoktam beleszólni az emberek életébe, de ez felidegesített. Lehet kicsit durva voltam vele. Kegyetlen voltam. De igen, talán ezért is lettem mardekáros. Bizonyára nem azt nézte az a szottyos kalap, hogy mennyire nézek ki szépen a zöldben. Lehetett volna valamire való jó ízlése, bár a sárga rajtam még hülyébben mutatott volna. És nem, nem hagytam hogy egy ilyen nevettséges sértés megtörjön. Főleg nem, mert éppen megint háborúba vonultam a legutálatosabb tantárgy ellen. Amióta idejártam, nem bírtam. A nőt pláne nem, akinek a fenekét már akkor is minden pasi megbámulta, az órák unalmasak voltak, az elején nem is értettem belőle semmit az angol még nem ment olyan jól, de meg amúgy sem érdekelt. És most, hogy Len ennyire rá volt kattanva Thompsonra még jobban utáltam. Elhatároztam, hogy nem fogok veszíteni ellene és olyan okos leszek és fantasztikus ebből a tárgyból, hogy az álla és a melle is padlót fog majd tőlem. Mert zseni voltam, és magolós és talán túl stréber, de az orra alá akartam dörgölni, hogy igen, én több vagyok. Az óráin is viselkedtem, nőből voltam látványosan nem volt az arcomra írva, hogy utáltam, elegáns fegyverekkel harcoltam, de amint ellibegett előttünk, én vágtam egy grimaszt Lola felé.
- Akármilyen is a haja, úgyis csak fejtől lefelé fogja bámulni. Legyen valami büdös fürdőbomba - súgtam vissza felé, olyan halkan, hogy csak Lola hallja. Jól akartam teljesíteni ebből a tárgyból is, mert jött az RBF és nekem még midnig voltak elmaradásaim. De akkor is mindenki orra alá - főleg Thompson - fogom dörgölni, hogy én nem csak egy ostoba liba vagyok.
Az óra meg uncsi volt, nem érdekeltek a házalapítók. Se a hülye feladat, csak azt akartam, hogy vége legyen az órának és Lolát elrángassam a Mézesfalásba. Ahogy kijelentette, hogy nem lehetünk azzal párban akivel akartunk csalódottan és drámaian felsóhajtottam majd Lolára néztem.
- Lola, mi mindnekihez egyediek vagyunk - válaszoltam, és kelletlenül odamentem Theresához... Hogy ebbe a csajba mindig belebotlottam, nem hittem el.  Semmibe nem hasonlítottam vele, nem azt kellett volna erőstíeni bennünk, hogy midneki egyedi és utánozhattalan? Nem akartam semmi hasonlóságot megtalálni benne, még Theronnal is több minden egyezett, de Theresa... unalmas volt és nyomi én meg fenséges és okos.
- Már megint te - jegyeztem meg, ahogy leültem elé. Büszke voltam egy ilyen csajban hasonlóságot keresni, de... valamit muszáj volt, ha jó jegyet akartam. - Jó, kezdjük magunkkal. Én szép vagyok, okos, lenyűgöző. Neked mik a jó tulajdonságaid? Majd keresünk olyat, ami... olyan jó, mint amilyen én is vagyok - magyarázom kissé beképzelten. - A külsőségeket inkább hagyjuk - legyintettem.
Tényleg törtem a fejem, és a lehető leghülyébb ötlet volt ez az óra Thompsontól. De hát ét sem az eszéért szerették, nem?
- Kiállok másokért, ha úgy érzem megérdemlik, de nem vagyok jótékonysági szervezet. És jó kondiban vagyunk, mert gyorsan tudunk futni - vontam meg a vállam a porcelánbabás könyv esetére célozva. - A te köröd jön.