Gyengélkedő

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, nem ismer lehetetlent, elvégre növesztett már vissza csontot, de kezelt már vérfarkas-harapást is. Ő látja el a diákokat a szükség óráján…

To: Noah

2001. december 17.

Hogyan történhetett meg ez az egész? Csak sodródtam a helyzetben már… habár hidegzuhanyként ért, mikor Digby professzor és az igazgatónő beszélni akartak velünk. Velem és Nightingale-lel, mert ő… mert ő nagykorú, én meg éppen csak betöltöttem a tizenötöt. Éreztem, ahogy hullasápadttá válik az arcom, miközben azt mondták, értesítik a szüleinket és nagyon nagy bajban vagyunk mindketten. Említettek iskolapszichológust és felvilágosítást, meg büntetőmunkát… azért, mert egymás mellett feküdtünk az ágyon, s az egyik szobatársamnak nem tetszett.
Egy alapos fejmosással küldtek el órára, hogy aztán az egész napot megbélyegzettként töltsem. Ebéd közben is csak túrtam az ételt, nem volt étvágyam és Noah-t sem kerestem inkább a tekintetemmel, pedig nagyon hiányzott.
– Ugyan, Seb, dugásért kapni büntetést még menő is – magyarázta Jack és alaposan hátbavágott, miközben még mindig nem ettem bele a sülthús, mártás és krumplipüré hármasába. – Mi lehet a legrosszabb, ami történhet?
Sóhajtottam egyet és letettem villát… jobban mondva elengedtem. A fém nagyot csattanva érkezett az aranyozott tányérba. Pár napja még a féltékenység volt a legnagyobb gondom… most meg, hogy a szüleim nyilván undorodva, zokogva olvassák a levelet, amit McGalagony küldött. Tudtam, hogy nem esnének neki Noah-nak, mert sosem voltak hangos típusok, de ez nyomott fog hagyni a kapcsolatunkon, akárcsak az emlékezet vesztésem és az, amivé válok teliholdkor.
– Hogy egy öregasszony akarja megmondani, mennyire elcsesztem… – válaszoltam és eltoltam magam elől a tányért a mutatóujjammal. Éreztem, hogy az étel szagától is szimplán rosszul vagyok… meg mindentől. A zajok, a színek, az illatok, a beszéd, felkavarták a gyomromat.– Háromra kell mennünk Madasm Pomfreyhoz, mikor vége az óráimnak.
– Nyugodj meg, Nightingale-nek ezek után is kelleni fogsz… ugye tudod? – megpaskolta az arcomat, majd felkelt a szemközti padról. A gyümölcsös tál felé nyúlva felemelt egy banánt és felém nyújtotta, sőt egyesen az ujjaim közé tuszkolta. – Ez emlékeztessen rá. – Tette hozzá, majd nagy vigyorogva elsétált. Biztosan nem kellett volna elmondanom neki azt az egész banános történetet, de mégis csak a legjobb barátom volt… és úgy tűnt, hogy nincs ellenére az út, amit választottam. Annyit mondott, hogy amig Nightingale nem bánt meg, addig nem tépi le a fejét és időnként még kérdezgetett is róla.
Az órák túl gyorsan teltek el és három előtt fél órával már a gyengélkedő felé tartottam. Nem akartam arról beszélni, hogy miket művelünk… nem akartam kioktatás kapni az egész dologról. Undorodtam még csak a gondolattól is, hogy valaki a szexuális életemet akarja firtatni, ami amúgy két együttlétből állt összesen.
– Jó… jó napot… – motyogtam megkopogtatva a nyitott faajtót. Az ágyak között azonnal megláttam az idős nőt. Talán éppen valaki kezelésre szorult, vagy csak ő is kellően zavarban volt, mint én és azért rendekezdett. Már attól elvörösödtem, hogy egyáltalán köszönnöm kellett.
– Bates, várj odakint. Ha megjött a barátod, behívlak titeket –közölte Madam Pomfrey szigorúan, mikor az ajtóba léptem.
Alig, hogy hátráltam egy lépést, bezáródtak előttem az ajtószárnyak és még a zár is kattant. Leültem a falhoz állított ócska padra és csak a cipőm orrát, meg a kezemben szorongatott banánt bámultam. Ideges voltam… láttam, ahogy remeg a kezem, a gyomrom még mindig fel volt kavarodva… de egy részem nagyon szerette volna Noah-t látni végre… pedig csak pár óráig kerültem. Azt sem kellett volna talán, mert a tanárok szava nem érdekelt.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Egyszerűen csak nem adta semmi jelét a megbánásnak. Állt ott Digbyvel és McGalagonnyal szemben Bates oldalán és hát őszintén. A fejmosás közben időnként elkalandozott a gondolaton, hogy kár hogy nincs Telihold, akkor aztán fröcsögés helyett sikoltozhatnának itt neki. Aztán rájött, hogy ő úgyamúgy nem ennyire rohadék. Egyszerűen csak dühös. Mi a fasz? Gyönyörű tömött sorokban tudta volna elszavalni ki, hol, hogy, mivel, milyen mélyen, melyik lyukban és mennyi ideig csinálta, mint elbaszott halálfaló a társai listáját Wizengamot előtt, ha menteni óhajtja a seggét. Sosem hallotta, hogy ekkora patáliát csaptak volna az ügyben. De persze ha Ő merészel kurva ártatlan módon alvósmacinak használni valakit anélkül, hogy egyáltalán ruha alá nyúlt volna, akkor kő kövön nem marad. Írnak a szüleinek? Mire fel. Ahhoz nagykorú, hogy felelősségre vonják feltételezett dolgok miatt, ahhoz viszont már nem, hogy ne a szüleit rántsa elő McGalagony a szottyadt seggéből, ha úgy hozza az ihlet. Bámulatos.
Ha őszinte akar lenni magához azonban... még csak nem is rájuk dühös. Saját magára ellenben...
MINEK kellett bemásznia mellé az éjszaka közepén? Miért hagyta, hogy meglássa bárki más? Mit keresett ott egyáltalán? Akkor és ott valamiért jó ötletnek tűnt. Mi több... nem is gondolkodott rajta és bár azt gondolnánk, rá jellemző a gondolkodás hiánya, ez messze nem igaz. A szabálysértései kalkuláltak, az elvárható büntetés is kalkulált, minden mást egyszerűen csak... fű alatt csinál.
És arról ne is beszéljünk, mióta kefél az aurorral, ugyebár.
Akart a sráccal beszélni? Akart hát. Látta rajta, milyen átkozottul zavarja az egész és ha valami Nightingalet igazán kellemetlenül érintette az egészben, akkor az az, hogy Batesre mindez milyen hatást gyakorolt. Bocsánatot kellett volna kérnie. De úgy felhúzta magát azon a tényen, hogy McG közvetlenül a szüleinek akart írni, hogy leállt vele vitatkozni. Noah agya elborult az "Az a fő problémája, hogy nagykorú vagyok. Milyen alapon ír a szüleimnek? Pláne pletykák alapján?!" felszólalással és ezen a ponton Sebastiant menesztették az igazgatóiból.
Kár volt kinyitnia a száját. A büntetése csak hosszabb lett, a feleselésért még több pontot vontak le a griffendéltől, a tudja mit csinál pedig pont 30 perccel tovább nyújtott fejmosást eredményezett, mint kellett volna.
Persze mire kiment az igazgatóiból, a srác már nem volt ott. Hát. Ő sem várt volna magára. Vagy talán mégis, de elég gyökeresen más a személyiségük, hm? Vajon... be van rá rágva?
Őszintén. Megérti. Ez még nem jelenti, hogy a gondolat nem ül meg a gyomrában kellemetlen szájízt hagyva maga után.
A nap csak úgy... eltelik. A szobatársak húzása, az összenevetések a háta mögött, az élcelődő megjegyzések. Nem jelentenek neki az égvilágon semmi újdonságot és úgy reagál rájuk, ahogy az tőle elvárható: adja alájuk a lovat. Nincs benne elég gátlás ahhoz, hogy ne tegye, nem tudják zavarba hozni, hagyja élcelődni őket és képes úgy csinálni, mint aki élvezi a figyelmet. Hogy is ne lenne? Két éve hazudja, hogy ő a világ legboldogabb kölyke és kurvára be is nyelik neki. Nincs semmi különbség.
Ahhoz képest, korábban mennyire nem tűnt fel neki a srác, most állandóan Batesbe ütközik a tekintete. Egész álló nap, mintha muszáj volna. És az az érzés belül csak még kellemetlenebbé válik egészen annyira, hogy elvegye az étvágyát és ebédre szimplán csak ne menjen.
Mi a fasz baja van? Miért hagyja, hogy ennyire lehúzza ez az egész szarság? Semmi nem történt. Keféltek kétszer és ennyi. Miért érdekli, hogy mi jár a fejében éppen? Miért zavarja, hogy az esetleg olyasmi, ami őt bármilyen szinten is rossz színben tünteti fel?
Szánalom.
A nap végén egyetlen perccel sem hajlandó korábban odaérni a szükségesnél. Megtehetné. Talán lenne alkalma beszélni kicsit a sráccal. Másrészről viszont kurvára nem biztos benne, hogy ez jó ötlet.
Zsebre dugott kezekkel, egyenes gerinccel sétál végig a kastélyon, mint akinek az égvilágon semmi gondja az életben. Nagy ívben elkerüli Hóborc közel kerülő hangjait, mert már kifejezetten unja a legújabb elmés rímkölteményét arról Nightingale kit hol kefél meg. Bár azon szórakoztató volt elgondolkodni, az elsősöknek - akik vidáman fújták utána a nótát szabadon McGalagony egyre vörösödő fejét eredményezve -, volt-e bármi fogalmuk arról, miről van szó valójában.
Lépései előbb érkeznek a folyosóra, mint ő maga. Bates látványa nem töri meg az ütemét, még ha az álló nap gyűjtögetett rosszkedv bukfencezik is egyet a gyomrában, ahogy megpillantja a padon. Jaj bazmeg Nightingale, ne legyél már ilyen kibaszott szánalmas komolyan...
- Mia... - Már közelebb érve nyög fel, ahogy realizálja, hogy az a rikító sárga cucc a srác kezében, amit legalább fél perce bámul valamiért nos. Horkantva felnevet a látványra és ettől hirtelen mintha kipukkanna benne minden rossz gondolat. Komolyan? Egy banánnal állított be ide?!
Hát ezután igazán nem hagyhatja, hogy a világmindenségig haragudjon rá, hm?
- Hát heló. - Leseggel mellé közvetlen testközelbe, kicsit meglöki a vállával, hogy kibillentse a görnyedt testtartásból, ami azért elég jellemző, ha ilyen súly húzza az ember vállát.
- Remélem ezt nekem hoztad. - Cseni el a banánt a fiú ujjai közül, aztán előre dől és rákönyököl a térdeire, míg eljátszadozik a gyümölccsel kicsit. - Szóval. Mennyire vagy berágva rám? - Valami kurva érdekes lehet azon a banánon, mert nem pillant fel a kérdés közben. Mintha csak félvállról kérdezné... akár az időjárásról is cseveghetnének? Ha valamiben kurvára nincs gyakorlata, hát akkor az pontosan ez. És rejtély, miért épp most akar ebben bárminemű tapasztalatot szerezni.

To: Noah

2001. december 17.

Remegő gyomorral ültem a gyengélkedő előtt, egy részem azt kívánta, bár felbukkanna végre Noah… nem akartam egyedül maradni. Madam Pomfrey persze biztosan készségesen megtartotta volna a felvilágosítást nekem egyedül is. A tekintetem a banánon pihent, amit Jack adott… igaza volt, tényleg Nightingale-re emlékeztett – arra, ahogyan azt mondta, hogy ne a gyümölcsön gyakoroljak. Még a gondolatra is elpirultam. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem fogtam a zajt, ami egyébként lépések hangja volt. Csak bámultam a sárga héjat.
– Mia… – A hangja realizálta bennem, hogy Noah közeledik. Nyeltem egyet, egyelőre nem merve rá pillanatani, de az illata azonnal rám talált és ugyanazt a furcsa remegést okozta a gyomromban, amit mindig éreztem mellette. Csakhogy ez most más volt… sokkal erősebb, sokkal komolyabb, mint eddig bármikor. Meg akartam érinteni, de nem mertem. A reggel történtek után nem voltam benne biztos, hogy még egyáltalán beszélni akar velem. Miattam került bajba és miattam akartak szólni a szüleinek.
– Hát heló.
Lehuppantam mellém és kicsit meg is lökött a vállával. Így kihúztam magam és végre felé pillantottam. Valahogy más volt, mint amit megszoktam tőle… komolyabb? Dühösebb? Nehéz lett volna eldönteni, mindenesetre a tekintem az ajkaira vándorolt. Egy részem remélte, hogy megcsókol és akkor ez az egész sokkal könnyebb lesz.
– Szia… – suttogtam magunk közé, de miközben ő már a banánért nyúlt. Könnyen kihúzhatta az ujjaim közül, hiszen nem tartottam szorosan… és amúgy is élveztem, ahogy a bőre kicsit hozzám ér. Annyira vágytam az érintésére, hogy megnyugtasson.
– Remélem ezt nekem hoztad – mondta. Előre dőlve, könyökeit megtámasztva a könyökén. Ezúttal nem húztam el tőle zavartam a pillantásomat. Úgy tűnt haragszik rám, mert a gyümölcs annyira lekötötte… de én nem akartam, hogy haragudjon. Nem akartam, hogy mással akarjon lefeküdni vagy úgy egyáltalán ne velem akarjon lenni. Utál… miért utál? Elmélkedtem a kérdésen egy sort, pedig a válasz egyértelmű volt: miattam rángatták be az igazgatóiba, miattam kellett levelet kapnia szüleinek és miattam van most itt, hogy szexuálisan felvilágosítsák, pedig ő legalább biztosan tud valamit, velem ellentétben.
– Szóval. Mennyire vagy berágva rám? – nem nézett rám. Továbbra sem… de nekem kellett egy pillanat, hogy felfogjam a kérdését. Csak kettőt pislogni tudtam válaszként, nem mintha ezt látta volna, amennyire kerülte a tekintetem.
– Mármint… m… miért? – böktem ki nagy nehezen, mert én továbbra is csak azt akartam, hogy forduljon már felém és adjon egy csókot. A türelmetlenség pedig pillanatok alatt szökött ki belőlem, úgy ahogyan a közelében talán csak akkor, mikor eltéptem a nadrágját a folyosón azon a bizonyos napon, amikor Frics elől menekültünk.
Az álla felé nyúltam, magam felé fordítottam az arcát és odahajoltam, hogy ezúttal én kezdeményezzem azt a bizonyos csókot. Egy cseppet sem haragudtam rá. Rettegtem, hogy elválasztanak tőle, hogy figyelik, mikor futunk össze vagy, a szüleim állítanak be azzal, mennyire el akarnak vinni ebből a fertőből. Mondjuk erre nem sok esély volt. A családom mindig is csendes volt, nem beszéltek semmiről. A kínos témákat egy-két sírást leszámítva, elkerülték.
Hosszú csók volt, a nyelvem átszökött a szájába, kicsit beletúrva a hajába. Jól esett, kiszakította a kastély hidegéből – még akkor is, ha esetleg megpróbálkozott volna ellökni. Már a tény is, hogy hozzá érhettem, jó hatással volt rám. A bennem idegesen kergetőző farkas megnyugodott, mordult egyet, ahogy hátrébb húzódtam.
– Figyi… akartam valamit kérdezni… – makogtam kicsit szerencsétlenül. – Ööö… mi… mi… most… izé… – nyeltem egyet, érezve, hogy kezdem túlhúzni a mondandóm. – Szóval, mi most járunk? – hadartam el.
Türelmesen vártam a választ, talán neki sem egyértelmű. Nem sürgettem, csak tudnom kellett, hogy ez mi közöttünk. Azonban még mielőtt bármiféle választ kaphattam volna, kivágódott az ajtó, valami gyerek kisétált, akinek még csak az arca sem rémlett, majd Madam Pomfrey is megjelent.
– Bates, Nightingale, befelé! – közölte szigorúan, így kénytelen voltam pattanni és utána menni. A gyengélkedő üres volt. Az ágyak mellett elhaladva egészen a hátra mentünk, ahol egy íróasztal állt. A javasasszony azon beült mögéjük, majd mutatta, hogy a szemközti székbe üljünk le.
Kiszáradt a torkom, ahogy belehuppantam a székbe. Nem akartam arról beszélni, hogy hogyan csináljuk. Sőt igazából egyáltalán nem akartam megszólalni.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Mondhatnánk, hogy az a "szia" így önmagában nem túl bíztató, de legalább hozzászól. Az is valami manapság, nem? Semmiképp sem oldja fel a köztük húzódó bizonytalanságot, de legalább ezúttal nem kerüli, mint ősember a tüzet. Haladás. Vagy csak szimplán jelenleg nincs más választása.
Ahogy felteszi a kérdést, önmaga számára is nyilvánvaló, hogy nem kellene. Abban a kategóriában legalábbis, amiben magukat képzelte el, biztosan nem. Ami pedig azt jelenti, hogy valahol, valamiért elsiklott néhány fontos részlet felett önmagával kapcsolatban és ez a gondolat kifejezetten... kellemetlen.
Pillantása nem távozik a banánról, ha egy ponton nem is látja igazán. Minden idegszála a srácra fókuszál és egyszerűbb lenne szimplán csak ránézni és felfogni azt a meglepettséget realizálva, hogy kurvára ugyanazt gondolják. A másikról. Ezen nevetnie kéne, de vizuális inger híján az eldadogott kérdésre csak összefutnak a szemöldökei és hümmög valamit. Ez olyasmi, mint a csajoknál a "tudod, hogy tudom, hogy tudod mit tettél"?
Valamiért eszébe jut Fraser ettől a gondolattól és koponyán belül frászt kap akkor is, ha a mimikán nem tükröződik vissza az árnykép.
- Hát. Esetleg lehettem volna rád tekintettel annyira, hogy ne másszak be melléd az éjszaka közepén csak hogy aztán másnap az egész suli erről beszéljen és hozzáköltse a maga faszságait? - Banánnal a kezében gesztikulál, ami akár vicces is lehetne, de pillanatnyilag nincs sok kedve nevetni ami azt illeti. - Ha nem vagyok ennyire önző és felelőtlen, nem vesztesz egy rakás pontot a házadnak, nem kapsz büntetőt és írt volna McGenya a családodnak. Nem kellene eltűrnöd a megjegyzéseket. És legfőképp nem egy begyöpösödött vénasszonyra várnál, hogy kioktasson melegszexből. - Mutat rá a nyilvánvalókra, szerinte kurvahosszú a bűnlajstroma, de arra legalább nem lehet panasz, hogy ne vállalná fel. Minek tagadja a nyilvánvalót?
- Szóval jah. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálo-
A váratlan érintéstől megrezzen. Egészen úgy, mintha ütésre számítana inkább - a reakció önkéntelen. Azzal a kellemes karácsonyi levéllel, amit az igazgatónő szélnek eresztett, túl közel került hozzá apja árnyéka és nem. Nincsenek kétségei arról, hogy különösebben jól biztosan nem fogadta a témakört. Ahogy nagyon mást sem vele kapcsolatban.
Nagyon gyorsan kapcsol, hogy melyik bolygón és időzónában van, de ez nem jelenti, hogy az a csók nem éri éppúgy váratlanul. Meglepett pillantását a fiú arcán felejti egy szívdobbanás erejéig, amíg engedelmes, ám passzív szereplője annak a csóknak. Valamilyen boszorkányos módon hirtelen minden mást elfelejt, ahogy a nyelvét a nyelvén érzi, az ujjai a hajában pedig jóleső borzongást nyalnak végig a nyakszirtjén. Ez könnyebb. Ezt a nyelvet már ő is folyékonyan beszéli és végül egy halk, elégedett nyögéssel meg is adja magát neki. Rendhagyó módon még az irányítást is meghagyja a srácnál, felveszi a ritmusát és hagyja feloldódni magát a kellemes, jóleső érzésben, ami kurvára hülyeséggé teszi az egész napi senyvedést. Időnként ő sem több éretlen kamasznál.
- Mh? - Valahol félúton ledobhatta a gondosan felépített védfalakat, mert nem kondul meg a vészharang arra a rétesként nyúló felvezetésre. Lefoglalja magát azzal, hogy arcát a fiú arcához simítja és végigcsókolja a nyakáig. Most kéne ide McGalagony. Öt perc nem telt el és már megint nem gondolkodik.
Hogymivan.
Ahogy két másodperces késéssel eljut a kérdés a tudatáig, hirtelen megdermed a fiú nyakánál.
Várjvárjvárj. Nem. Nem? Mivan?
Elszakad a sráctól és kiegyenesedik, pillantása kiismerhetetlennek hat, ahogy tanulmányozza az arcát... megnyalja a száját, talán hogy válaszoljon... és ekkor hirtelen kivágódik az ajtó, ő pedig felpillant hagyva kicsúszni a kezei közül a lehetőséget...
Életében nem először hálás Madam Pomfreynak, de a mostani divine intervention valószínűleg a dobogó tetején áll.
Halkan sóhajt, mielőtt részéről sokkal lustább tempóban felkászálódik a padról, mancsait a talár zsebébe rejtve sétál be a második otthonaként ismert helyre, mint a helyi baszkibáró a saját szemétdombjára. Azért behúzza maga után a kétszárnyú ajtót. Mert ennyire jó arc.
- Üdv, Madam Pomfrey. Rég találkoztunk, csak nem új frizurája van? Nagyon csinos. - A hangja egészen vidámnak hat, amitől a javasasszonynak kidagad egy ér a homlokán.
- Két napja találkoztunk, Nightingale. Kettő. - Olyan fenyegető nyomatékkal emlékezteti, hogy a gyengélkedő ágyai mintha összehúznák magukat abban a félelemben, amit neki kellene éreznie. Mégis, nem lehet nem kiszúrni, ahogy az idős hölgy önkéntelenül is megérinti a haját.
- Egy örökkévalóságnak tűnt. - Sóhajt drámaian, amitől valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a túl sokat látott javasasszony mintha elpirulna. Nem. Nyilván csak a fényviszonyok teszik, ugye?
- Ez elfogadhatatlan, Nightingale! - Ripakodik rá. - Nem járhat ide minden alkalommal, amikor kedve szottyan. Többet volt itt, mint az összes többi diák együttvéve. Ráadásul mit nem értett meg a legutóbbi felvilágosítóMERLINRE, MAGA MEG MIT MŰVEL?! - Kel ki magából teljes mértékig, hatalmasra tágult szemei egy keselyű gyilkos fókuszával függenek a srácon.
Noah felpillant, a szájában ott a félig megpucolt banán hegye, ártatlan pillantással néz fel.
- Eszek. - Közli egyszerűen, miután  kicsúsztatja a szájából a gyümölcsöt - harapás nélkül. Kibaszott pofátlan dög.
- Eszik. - Visszhangozza Madam Pomfrey síri hangon, mire a srác vidáman biccent. A javasasszony pedig elvörösödik.
- EZ ITT NEM A NAGYTEREM, NIGHTINGALE!
- De Madam Pomfrey - Kezdi nagyot nyelve - egész nap nem ettem egy falatot sem. Még a végén elájulok az éhségtől, szóval ez a banán ha úgy vesszük, technikailag egészségügyi eszköznek minősül és-
- Elég legyen! Tudja mit, egyen, addig sem beszél. - Legyint végül a javasasszony frusztráltan, Noah száján pedig felkunkorodik egy macskásan elégedett mosoly, ahogy ismét beleharap a banánba. A nőszemély a jegyzeteit kezdi el rendezgetni, ő pedig rákacsint Sebastianre, ha az hajlandó vele bármiféle szemkontaktusra.
Ha rajta múlik, ez a fejmosás messze nem lesz olyan unalmas, mint az első.

To: Noah

2001. december 17.

Annyira érdekelt a válasz… tudni akartam mit gondol, erre megzavartak minket. Sóhajtva sétáltam be Madam Pomfrey után a gyengélkedőbe. Nem is akartam figyelni a Nightingale-lel való beszélgetésére, inkább az üres ágyakat figyeltem. Éppen ott, az egyik ablak alatt feküdtem legutóbb, mikor leszédültem a seprűmről és kicsit megütöttem magam. Emlékszem, hogy Jack bejött és nem mondott semmit azon kívül, hogy jobban kell lennem. Ő nem értette, milyen nehéz vérfarkasnak lenni… főleg az utóbbi néhány hónapban.
– Két napja találkoztunk, Nightingale. Kettő. – magyarázta a javasszony erőteljes hangon. Éreztem, hogy ez a kör nem lesz ilyen könnyen lejátszva, de én nem akartam plusz pontlevonást szerezni és ennyi büntetőmunka is éppen elég volt, amennyit már alapvetően benyeltem.
– Egy örökkévalóságnak tűnt. – Folytatta Noah, bár rápillantottam, nem valószínű, hogy észrevette. Nem, nem az én dolgom volt eldönteni, hogy mit csinál… főleg, hogy még azt sem tudtam, együtt vagyunk-e. Mármint valamilyen szinten igen, tudtam, hogy van közöttünk ez a valami, amin mások annyira elszörnyülködtek, hogy ide kellett kerülnünk. De én másképp is együtt akartam lenni vele… legalábbis azt hittem. Koncentrálj! – próbáltam korholni magam, hogy egy kicsit odafigyeljek arra is a saját őrült gondolataimon kívül, amiket a banya mondani készült.
– Ez elfogadhatatlan, Nightingale! Nem járhat ide minden alkalommal, amikor kedve szottyan. Többet volt itt, mint az összes többi diák együttvéve. Ráadásul mit nem értett meg a legutóbbi felvilágosítóMERLINRE, MAGA MEG MIT MŰVEL?!
Lehajtottam a fejemet, inkább a nadrágom anyagát piszkáltam. Nem akartam ennek a fültanúja lenni, totális megrökönyödtem a „legutóbbi felvilágosító” részen… bár sejtettem, hogy nem csak engem lepett meg Noah azzal, ami történt. Féltékenységet éreztem, pont úgy, mint korábban. Talán mégis hülyeség volt rákérdezni a dologra.
– Eszek.
– Eszik.
Nyeltem egyet megint. Nem, nem szóltam és kész. Csak bámultam lefelé, az ő vitájuk nem az én dolgom volt. Nem is tudtam, mi ez az egész és nem is érdekelt annyira, mint a keserűség, amit éreztem.
– EZ ITT NEM A NAGYTEREM, NIGHTINGALE!
A kiabalására egészen összerezzentem. Rémült arccal pillantottam a javasasszonyra, várva, hogy végre a lényegre térjünk. Őszintén szólva túl akartam esni rajta, hogy mit hova kell dugni… és eltűnni innen örökre.
– De Madam Pomfrey egész nap nem ettem egy falatot sem. Még a végén elájulok az éhségtől, szóval ez a banán ha úgy vesszük, technikailag egészségügyi eszköznek minősül és-
– Elég legyen! Tudja mit, egyen, addig sem beszél. – Madam Pomfrey valami papírokat vette elő, én pedig megilletődötten pillantottam Noah-ra. Neki láthatóan tetszett a helyzet, ráadásul még rám is kacsintott, én viszont csak hosszan sóhajtottam.
– Madam Pomfrey… meddig fog tartani ez a… szexizé…? – Nyögtem ki nagy nehezen, nem akartam a fél estémet itt tölteni, miközben tanulhatnék is megsemmisülten az egyik sarokban.
– Pontosan addig, Bates, míg fel nem fogja, hogy túl fiatal ahhoz, amit művelt – közölte nyersen, nem pillantva fel a papírjai közül. Kisvártatva tolt aztán elém valami pergamen kupacot a „Férfi higiénia” címmel. Nem mertem hozzá nyúlni, mintha már belelapozni a rongyos papírokból álló füzetbe. – Mire vár, tegye el! Tanulmányozza át később! – Ripakodott rám, mintha én is szemtelenkedtem volna. Remegő kézzel nyúltam a valamiért. – Ehhez talán gyáva, de nagykorúakkal tölteni az estét nem?
– Bo… bocs…ááá… nat… – préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat, miközben jóformán a könnyeimmel küzdöttem. Szörnyen éreztem magamat.
– Szedje már össze magát – bökte oda a javasasszony némileg megenyhülve és egy csésze teát rakott elém. – Gondolom, mivel már túlestek a dolgon, nem kell bemutatnom, hogyan működik két férfi között az intim együtt lét. – Ez valószínűleg Noahnak szántam, mert az én kezembe elkezdte beletessékelni a teáscsészét és jelezte, hogy igyak. – Úgyhogy a védekezésről beszéljünk. Nightingale nyilván elég tapasztalt ezügyben.
Éreztem, hogy megint megáll bennem az ütő, ha most nem leszek rosszul, hát soha.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Arra a sóhajra elhúzza a száját. Óh hát, nyilván nem élvezi Sebastian a helyzetet, nem önszántából került bele meglepő módon és nem is egy virtus jellemző rájuk. Ő már az első alkalommal is elhumorizálta az egészet, de mire eddig a pontig eljutott, már nem voltak különösebben gátlásai a témában. Valószínűleg túl gyorsan adaptálódott hozzá, ami nem tűnteti fel jó színben a prűd varázsvilágban, de őszintén? Különösebben nem érdekli. Hmh. Vajon, ha az akadémiai jelentkezésnél tizenöt válogatott melegpornó témájú művészi alkotást adna le, felvennék? Túlságosan csábítja a gondolat...
Pillantása felvillan a kérdéstől vezérelve, kivételesen csendben nyammog azon a bizonyos banánon és még csak nem is szól közbe. A "túl fiatal" témán megforgatja ugyan a szemét, de szerencséjére egyikük sem rá koncentrál, hogy bárkinek fel is tűnjön. Túl fiatal, hm? Ugyan már. 12 éves korukban meg kellett volna kapni a megfelelő szexuális oktatást, lévén a menstruációs témakör is ettől a kortól kerülhet elő a csajoknál, sőt. Ha rajta múlna, az első évben kötelező lenne egy lightos változat, negyedik elején meg valami húsbavágóan konkrét előadás. Mennyire kell elmaradottnak lenni ahhoz, hogy bele se akarjanak gondolni abba a ténybe, hogy a többség 14-18 éves kora között elveszti a szüzességét? Kamaszkor, erre való. Személyiség- és útkeresésre, a túltengő hormonokkal való küzdelemre. Arra, hogy rájöjjenek mi tetszik és mi nem, hogy megtanulják megfogalmazni és elfogadni önmagukat. Felbassza ez az ignorancia, még ha abban van is valami, hogy aki nem áll készen arra, hogy beszélnie kelljen az előzményekről és következményekről, valószínűleg nem elég érett a szexhez sem. Ugye.
Sebastian esetében azonban saját véleménye szerint más a helyzet. A srác egyszerűen csak túl szégyellős, de ez még nem jelenti, hogy nem nyitott rá teljes mértékig. Egyszerűen csak... nem mindegy, hogyan tálalják neki.
A szánalmasan kiosztott, oktató jellegű pergamenkupac olyan hanghordozással kísérve, amit a nőszemély produkál, semmi mást nem generál, csak szégyent. Mintha a szex amúgy nem lenne természetes része az életnek? Elsötétedik a pillantása arra a ráripakodásra, de a beszólás az, aminél gyakorlatilag rágás nélkül nyeli le az aktuális falatot, ádámcsutkája szárazan kattan a torkában.
- Állítsa már le magát. Nem tud különbséget tenni gyávaság és félénkség között?! - Fagyos hangja váratlanul érkezik és kifejezetten nem jellemző rá. Legalábbis a jelenlévők felé soha nem adta jelét, hogy ilyesmire is képes volna.
- Hogy merészel ilyen hangon- - Noah kiegyenesedik a székben és bármi is van a pillantásában, attól Madam Pomfrey magára rendkívül jellemzőtlen módon elnémul.
- Mi a várakozás ilyenkor, hm? Ha eléggé megaláz minket, akkor majd nem csináljuk, vagy így mi az elképzelés mégis? - Nem szabadna beszélnie. Csak kussban kellene maradnia, hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzon lehetőleg a srácnak, aki már így is szop miatta mint a torkosborz. Esküdözhetne, hogy nem így gondolta, hogy gyakoroljon rajta ám... tény, hogy ez is velejárója a vele töltött időnek. Ha olyan kérdéseket akar feltenni, mint amit odakint megvillantott, ezzel számolnia kell.
De igen, megtehetné, hogy kussban marad, ám olyan istentelen módon felhúzza a hangnem, vagy a puszta tény, hogy szinte érzi a farkaskölyökből áradó szerencsétlen érzelmi állapotot, hogy nem képes visszafogni magát. Sosem bírta az igazságtalanságot. Pláne nem azt, ha valakit bántanak, aki neki kicsit is fontos.
- Gondolja, ha bármi baj van, ezek után mer majd magához fordulni segítségért? Próbáljon meg arra fókuszálni inkább, hogy kialakítsa a megfelelő bizalmi kört esetleg és az ember nyílt lehessen magával, úgy elkerülhetjük a kellemetlen baleseteket. Mind emlékszünk, Mr. Primwood esetére. Ugye. - Nincs mosoly az arcán és ezúttal nem bújik a hangjában a szórakozás sem. A Baziteo bűbájt negyedikben tanítják. Negyedikben. Hormonbomba kamaszoknak. Oké-oké, emberen használni veszélyes, de ki nem játszott el közülük a gondolattal mégis? Nos. Primwood nem csak eljátszott vele az iskola falai között, de egyenesen a Mungoban kötött ki egy hónapra. Előfordul az ilyesmi.
Ha ezen a ponton még nem dobták ki a picsába, akkor halkan sóhajt a szavakra és van annyi benne, hogy nem szól vissza, a fizetését is neki utalják-e ha már neki kell órát tartania.
- Melegszexről beszélünk és egyikünk sem metamorf, vagy használ százfűlé-főzetet, így a teherbeesés kockázata nulla. - Pláne mert az másik lyuk, de ezt már nem teszi hozzá. Fél kézzel felkönyököl a szék háttámláján a félig megevett banánt a héjába zárva leteszi az asztalra.
- Az általános, szexuális úton terjedő betegségekre varázslók lévén immunisak vagyunk és hordozók se lehetünk. Bármilyen fertőzéshez nagyjából varázslényekkel kellene közösülnünk. Vagy olyanokkal, akik eme nemes tevékenységet űzik. Esetleg olyan varázslókkal, akik konkrétan erre utaznak valamilyen elvadult okból kifolyólag. Egyébként konkrétan létezik egy ilyen kult, olvastam róla aaa... nem fontos. Jelen esetben nem gondolnám, hogy ennek van bármi jelentősége. Ettől függetlenül léteznek dedikált bájitalok mind megelőzésre, mind utókezelésre, ha ez szükséges. Megfelelő gyakorlat esetén a protego varázslat variánsa is alkalmazható, de a jelenlegi szeszélyes időkben kimondottan veszélyes tapasztalatlan mágusok szexuális életébe aktív mágiát vezetni. Ettől függetlenül elég hasznos mágia, szóval javaslom dobja be az ötletládába, ha valaha sikeresen kievickélt ez az iskola a szextéma-középkorból és nekiáll szexuális felvilágosítást tartani a diákoknak megfelelő korban. Tisztában vannak vele például, hogy a havi ciklust segítő abszolút hétköznapi mágiát a csajok egymásnak tanítják meg a mellékhelyiségben? - Megcsóválja a fejét, jobbjával legyint egyet, hogy elterelje a témát, túl hosszan tudna erről beszélni.
- A megfelelő bájitalok ismertetését a szakemberre bíznám. - Int jelentőségteljesen a javasasszonyra - egyébként meg esetünkben inkább felkészítésről, semmint védekezésről beszélünk, de ha jól emlékszem, ezt részletesen tartalmazza az a szórólap, szóval. Kihagytam valamit esetleg?

To: Noah

2001. december 17.

Eljutottam arra a pontra, hogy rá sem akartam nézni az előttem heverő kis füzetre. Olyan gyűrött volt, hogy biztos voltam benne, már mások is „áttanulmányozták” előttem, hasonló kényszerhelyzetben. Inkább a teához nyúltam, hogy nagyot kortyolva lenyeljem a gombócot, ami a torkomban ült meg. Nem akartam sírni, nagyon nem, de éreztem, hogy könnyfátyolos lesz a szemem, ahogy Madam Pomfreyra nézek…
Nem volt elég, hogy egy pillanattal korábban tudtam meg, hogy Noah már járt ilyen okosításon… tehát valószínűleg nem csak velem fekszik össze, ha olyanja van, még ez az erőszakos nevelés is a torkomat fojtogatta. Nyeltem egyet megint a teából, de csak nem akart múlni a dolog. Ugyanúgy ott volt a gombóc és ugyanúgy feszített. Tizenötévesen elég ciki lett volna elsírnom magam a gyengélkedőn… de nagyon közel álltam hozzá. Remegő kézzel tettem vissza a csészét magam elé. Ez volt a szerencse, ugyanis Noah fagyos hangjára összerezzentem, remegés futott végig minden porcikámon.
–  Hogy merészel ilyen hangon-
Madam Pomfrey hangja elcsuklott. Nem tudtam miért, mert túl zavarban voltam, hogy felnézzek. Nem akartam, hogy miattam még nagyobb bajba sodorja magát Noah… akármennyire is utáltam, amiért másokkal is összefekszik, miközben én azt AKARTAM, hogy csak és kizárólag velem foglalkozzon.
– Mi a várakozás ilyenkor, hm? Ha eléggé megaláz minket, akkor majd nem csináljuk, vagy így mi az elképzelés mégis?
Olyan másképpen beszélt, mint velem szokott. Furcsa, mert azt gondoltam, hogy meg akarom csókolni. Meg akartam köszönni, hogy kiáll értem, de közben szégyelltem is magam, amiért miattam ekkora perpatvar kerekedett. Ujjaim erősen marták a szék két oldalát, abban reménykedve, hogy ha kapaszkodom, a lábaim nem gondolják meg maguktól magukat és rohannak el innen. Iszonyatosan kínos volt, a szemeim már szinte égtek a könnyektől… amik szép lassan meg is indultak.
– Gondolja, ha bármi baj van, ezek után mer majd magához fordulni segítségért? Próbáljon meg arra fókuszálni inkább, hogy kialakítsa a megfelelő bizalmi kört esetleg és az ember nyílt lehessen magával, úgy elkerülhetjük a kellemetlen baleseteket. Mind emlékszünk, Mr. Primwood esetére. Ugye.
Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Igazából nem figyeltem egyáltalán már… éppen elég volt a tudat, hogy én indítottam el ezt a lavinát. Két nagyobb könnycsepp hagyta el a szemeimet és a nyelvem hegyére kellett harapnom, hogy ne kezdje le hüppögni.
– Melegszexről beszélünk és egyikünk sem metamorf, vagy használ százfűlé-főzetet, így a teherbeesés kockázata nulla.
Mi? Ne, ne, ne! Egyáltalán nem akartam ezt a részt hallani és azt kívántam, bár befoghatnám a fülemet. Ahogy a következő monlógba belekezdett, mindenre próbáltam gondolni. Bárányokra, a reggelimre, amitől hányingerem lett… és végül valahol a Noah-val való csókolózásnál ragadtam le. Erre egy halk sóhaj szökött ki az ajkaim között.
–  A megfelelő bájitalok ismertetését a szakemberre bíznám.
Erre a mondatra esett le, hogy nem éppen ebben a helyzetben kéne arról ábrándoznom, hogy Nightingale milyen jól csókol… és hogy ugyanazzal a szájjal csókolt meg másokat is az elmúlt napokban valószínűleg. Ezért szívem szerint arcon dobtam volna kvaffal, amivel gyakorolni szoktunk a pályán… de közben hálás is voltam, mert elterelte rólam Madam Pomfrey figyelmét.
– Egyébként meg esetünkben inkább felkészítésről, semmint védekezésről beszélünk, de ha jól emlékszem, ezt részletesen tartalmazza az a szórólap, szóval. Kihagytam valamit esetleg?
– Csak azt, hogy a higiénia velejáró része, hogy mielőtt még megtörténne az ejakuláció, elhúzódik a partnerétől, Nightingale – közölte szinte érzelemmentes arcon a javasasszony. – Vagy, hogy az anális közösülés után nem kéne orálisan is közösülni a baktériumok miatt. Talán varázslók, de ettől még ez a tisztaság része.
Mi? Eja… mi? Fogalmam sem volt, miről beszélnek. Csak pislogtam és még jobban folyni kezdtek a könnyeim, mert semmit sem értettem. Talán még is gyerek vagyok ehhez az egészhez, igaza volt Madam Pomfreynak.
– Merlin szerelmére, Bates, ne bömböljön már! – Pattant fel a széke mögül és konkrétan egy vászonzsebkendővel kezdte törölgetni az arcom, mintha valami kisfiú lennék. Már azon voltam, hogy eltolom a kezét, mikor nyílt az ajtót és Frics lépett be rajta. Láttam, hogy egy sötét pillantást vet Nightingale-re, ahogy az asztal mellé lép.
– Madam Pomfrey, azonnal a konyhára kéne jönnie. Két jómadár bejutott valahogy és hát elszabadult a pokol. A Szeszély – tette hozzá, majd odahajolt a javasszonyhoz, hogy valamit a fülébe súgjon. Egy rövid bólintás után már szedte is össze a bájitalokat, én pedig már reménykedtem is, hogy megfeledkezett rólunk.
– Később folytatjuk ezt a beszélgetést. Most pedig irány a klubhelyiség! – Ezzel még ránk pillantott és elsietett az összepakolt felszereléssel. Bőgni is elfelejtettem, olyan megkönnyebbüléssel bámultam utána. Noah-ra csupán akkor pillantottam, mikor végre teljesen kettesben maradtunk.
– Én… nem értettem semmit… – motyogtam lesütött szemekkel.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Becstelenségére szóljon, eszébe sem jut, hogy esetleg saját kicsapongó életmódja járna a srác koponyájában és ez akár súlyos stresszfaktor is lehet a szituációban. Annyira természetesnek veszi, hogy járt már itt, nem érzi rajta a valódi buktatót és így a vészharang sem ezért kondul meg benne. Illene. A korábbi kérdés miatt talán szükség lenne rá, de adott szituációban akkor sem tudna mit kezdeni vele.
És még ha tudna is... kérdés, hogy akarna-e egyáltalán. Túl gyorsan, túl korán eveztek veszélyes vizekre és meglehet Sebastian készen áll ezekre a kérdésekre, de ő... ő már cseppet sem.
Ám most nem ez jár a fejében.
Haragja a javasasszonyra fókuszálja és nem látja Sebastian arcát. Nem látja a gyanúsan nedves szempárt, aminek sok minden kellene valószínűleg, de nem az, ami itt zajlik.
Ez itt... nem Bates hibája, ahogy azt már odakint kifejtette. A probléma Nightingale maga és ezzel ő tökéletesen tisztában is van. Madam Pomfrey, McGalagony, mindenki tökéletesen tisztában van vele Sebastianon kívül. A haragja minden szempontból jogos lenne felé és őszintén. Megérdemelné azt a kvaffot az arcába, de kivételesen nem azért, amiért szánják.
Megforgatja a szemét a nőszemély megjegyzésére. Igen. Nyilván. Elhúzódhatna. Kurvára tisztában van vele, hogy rohadék, nem kell emlékeztesse rá. Bár Pomfrey nem lehet igazán tudatában valójában mit csinál, nyilván a saját bűntudata kopogtatja a koponyáját néha egy kis épészért. MIÉRT van bűntudata egyáltalán? Azt csinálja, amit élvez. Bates is élvezi. Még ha nem is könnyíti meg különösebben a dolgát...
- Elnézést, Madam Pomfrey, legközelebb jobban felkészülök, ha nekem kell megtartani az órát. - Közli úgy másolva az érzelemmentes arckifejezést, mintha tükör volna. Egy sokkal jóképűbb kiadásban nyilván.
Túlságosan elvonja a figyelmét a lényegről. Hogyan is tűnne fel, ha a srác mindig olyan átkozott csendes... csak a javasasszony szavaira egyenesedik ki a székben, mint akit megcsíptek, pillantása a fiúra rebben. Valami nagyon elsötétedik benne a könnyes arc látványától, mintha lekapcsolták volna a villanyt odabent. Nehéz súlyként ül meg a gyomrában a gondolat, bár meghatározni nem tudja miért, egyszerűen csak... megtörténik.
Van néhány pillanat, amíg a látvány egyszerűen csak megfagyasztja, késéssel pattan fel a székből, az pedig nyekkenve csikordul a padlón, ahogy hátrébb csúszik.
- Mégis mit nem értett meg azon, hogy-
Bármit is akar mondani, a gondolat félbevágva lebeg tovább a levegőben, ahogy a hirtelen ajtónyitódásra Noah elnémul. Pillantását a betérő gondnokra kapja készen leüvölteni nagyjából bárkit jelen állapotában. Esélyesen hálás lehet, hogy nem borul a bili teljes mértékig, mert ha valami, hát az egészen biztosan nem segítene a srác érzelmi állapotán. Az a sötét pillantás abszolút kölcsönös, ökölbe szorul a keze, ahogy megpróbálja visszanyelni saját haragját.
Miért ennyire dühös...?
Értelmetlen. Néma, vádló csendjének olyan súlya van, hogy jóformán faltól-falig feltölti a gyengélkedőt, holott az egyetlen, aki dühös lehet az saját maga. Miért kellett bemásznia mellé az ágyba? Miért nem tudott legalább egy fél pillanat erejéig gondolkodni? Olyan sokáig elvolt egyedül. Nem volt szüksége senki másra csak hogy el tudjon aludni éjszaka, ha megerőszakolta néhány csontig hatoló, fagyos gondolat. Nem lehet ennyire kibaszottul szánalmas...
Pillantása kimerevedik a pároson, miközben jobbja önkéntelen mozdulattal rásimít a srác nyakára hátulról. A tenyere hideg, mintha a vérkeringése leállt volna, hogy mindent feltoljon az agyába helyette. Máskülönben nehéz lett volna úgy istenigazán felhúznia magát.
Nem akarja átadni neki a feszültséget, de szinte rögtön csillapulni kezd ettől a minimális kontakttól is. Különös dolgokat tud produkálni az élet. Néha ugyanis ennyi is elég, hogy adott helyzetben egyszerűen csak... ne érezze magát egyedül.
Hmh. Mennyire önző vele. Meglepő, de ez valamiért őrülten zavarja. Akkor is, ha jelenleg valójában nem akar tenni ellene. Olyan nagy bűn, hogy néha... csak egyszer, nem akar magára maradni mindenkivel szemben?
Igen. Az. Nem mintha nem tanulta volna meg és fizette volna két kézzel a Révész árát érte.
Nem válaszol a javasasszony fenyegetésére, de abból a pillantásból egyértelmű lehet, hogy kurvára nem fogják. Folytatni legalábbis. És az is biztos, hogy ezek után nem viszi a klubhelyiségbe zsibongó, agyatlan pirosak közé.
- Jobb is. - Szól végül sokkal szelídebb hangon a motyogásra. Felsimogat a fiú tarkójánál a tincsek közé, ujjain végigpergeti a gyorsan szökő szálakat. Halkan sóhajt, egy fél mozdulattal teljes egészében belép a fiú mögé és lehajol hozzá, hogy átölelje a vállát. Arcát nekisimítja az arcának, mielőtt puhán csókolna rajta egészen a halántékáig.
- Túl vének ahhoz, hogy ne legyenek karótnyeltek a témában. Egyszerűen csak zavarban vannak és agresszióval vezetik le a bizonytalanságot. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. - Teszi hozzá végül halkan és nem. Ez a hang valóban köszönőviszonyban nincs azzal, ahogy a javasasszonnyal beszélt. Vele ellentétben Bates nem érdemelte ki.
- Jobban vagy?

 

To: Noah

2001. december 17.

Noah érintésére összerezzentem. Érezhette, hogy nem megijedek, ahogy ujjai végig simítanak a tarkómon, egyenesen a hajam irányába. Inkább olyan furcsán megnyugtató volt. Talán egy pillanatra le is hunytam a szememet a hideg simításra… olyan volt, mint valami gyógyír egy hatalmas, mély fájdalomra. Nem akartam, hogy elhúzza… nem akartam megint egyedül érezni magamat. Mással is összefeküdt… Én próbáltam emlékeztetni magamat, de nem ment. Élveztem és halk morgást hallattam. Szerencsére a két felnőtt annyira elfoglalt volt egymással, hogy ez fel sem tűnt nekik.
Olyan volt, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, ahogy Madam Pomfrey cipőjének hangja szép lassan eltűnt odakint a folyosón és teljesen kettesben maradtunk a gyengélkedő fertőtlenítő szagú falai között. Nyeltem egyet, mert a gombóc még mindig ott ült a torkomban… szinte várva, hogy megint sírni kezdjek. Semmit sem értettem abból, amit a javasasszony mondott korábban… semmit sem értettem abból, mire kell figyelni, miért kell elhúzódni, semmit. Ez pedig pánikot keltett bennem.
– Jobb is – mondta kedves hangon Noah, ahogy egészen a hajami simított fel. Az érintése most még jobban megnyugtatott. Megint lesütöttem hát a szemeimet és csak élveztem, hogy kettesben vagyunk. Furcsa volt a gyengélkedő csendje, nem hasonlított semmi másra az iskolán belül… de valahogy mégis az az érzésem volt, hogy itt egy ideig senki sem zavarhat meg minket.
Nem húzódtam hát el, hagytam, hogy átöleljen hátulról, hogy mögém lapuljon. Az arca az arcomhoz ért, az is olyan kellemes, biztonságos meleg volt az előzőek után, hogy még kicsit dörgölőztem is hozzá. A finom csókokra, amik a halántékomig haladtak, lágy sóhajt engedtem meg magamnak. Ez most nem volt olyan kéjes, mint amikor összebújtunk… egyszerűen csak élveztem az egészet.
– Túl vének ahhoz, hogy ne legyenek karótnyeltek a témában. Egyszerűen csak zavarban vannak és agresszióval vezetik le a bizonytalanságot. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. – Halkan beszélt, mintha nem is az az ember lenne, aki neki esett Madam Pomfreynak, aki úgy vágta oda a szavakat. Erre volt most szükségem, hogy a bennem lévő görcsök oldódjanak… na meg jól esett, hogy engem ölel és nem valaki mást.
– Semmi baj… nem te hoztál ilyen helyzetbe, én is ott voltam, mikor hozzám bújtál a sötétben és ott is akartam lenni… nem akarnám visszacsinálni… – motyogtam csendesen és kibújva a karjai közül, felkeltem a székemből, hogy az asztalnak támaszkodva felé forduljak.
– Jobban vagy?
Hümmögtem egyet, ahogy felé nyúltam. Ujjaim kicsit bátortalanul érintették meg a kezeit és húztam magamhoz azoknál fogva. Csak azt akartam, hogy összeérjen rendesen a testünk, hogy hozzá bújhassak és még közelebbről nézhettek fel rá.
– Sokkal jobban… – válaszoltam, ahogy ujjaim felsiklottak a nyakkendőjére. Azért piszkáltam, hogy ne kelljen a szemébe néznem és belátnom, hogy tényleg túl fiatal vagyok ahhoz, amit együtt csinálunk. Ha nem így lenne, biztosan értettem volna az elhangzottakat… csakhogy a tudat ellenére, én ezt akartam. Nem akartam, hogy mással legyen együtt, le akartam foglalni minden idejét.
– Tartozol egy banánnal – jegyeztem meg halkan és végül még is csak ráemeltem a tekintetemet. Önkéntelenül is elmosolyodtam, olyan szélesen, hogy a fogsorom is kivillant. Persze hülyén nézhetett ki, mert az arckifejezéssel együtt szépen a könnyeim is megindultak.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Talán tényleg túl fiatal hozzá. Most mondhatná, hogy ő egy évvel fiatalabban vesztette el a szüzességét, de az érettség nem feltétlenül korban mérhető. És nem mindegy a helyzet sem. Nem mintha ő olyan kurvára érett lett volna hozzá, ami azt illeti, egyszerűen csak... más volt. Barátok lettek, megismerték egymás hülyeségeit, megvoltak a maguk nézeteltérései, jó és rossz napjaik, közös büntetőmunkáik és játékaik. És ami az elején tökéletesen ártatlan volt, idővel kezdett... más fűszert kapni. Vagy csak ő reagált hónapról-hónapra másként egy megszokott mozdulatra, egy kósza érintésre, egy esztelen birkózásra a tóparton. Nem tudja hol volt a vége a szimpla barátságnak és hol kezdődött valami több annál, hogy mikor jött először igazán zavarba a társaságában. Csak az rémlik, amikor a nyári szünetben végre leesett a tantusz és három hónapon át nem válaszolt a leveleire. Szeptemberben a Roxfort Expresszen egy kurvadühös mardekáros fogadta. Azért amikor kinevette behúzott neki egyet. Abszolút megérdemelte.
Szóval nem. Nem rémlik a zavar maga, túl rövid ideig tartott, túl elkülöníthetetlen volt minden mástól és túlságosan is hamar megadta magát végleg. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
Az előbbi jelenet, felhúzott hangulata akaratlanul is előhozza az emlékeket, melyeket nagyon. Nagyon nagy ívből szeretne kikerülni, de egyszerűen csak léteznek pillanatok, események és emberek, amik és akik nem engedik meg.
Madam Pomfrey előadása után nem lehetne ennyire békés a Gyengélkedő üressége, de az a nagy helyzet, hogy lassan Noah második otthonaként tekint rá. Így, hogy lecsillapodott, már nem is nehéz átkommunikálnia a fiú testére a nyugodt hangulatot és őszintén örül neki, hogy nem sírja el magát újra.
Pillantása felrebben a szavakra, némán figyeli a javasasszony asztalán heverő papírokat, bár nem fókuszál rájuk különösebben. Kaphatna egy kurvanagy serleget azért, hogy nem áll le vitatkozni a fiúval. Bár inkább csak mégse, még a végén azt is behajítanák a trófeaterembe és egyel többet kellene fényesre nyalnia legközelebb, amikor Fricsnek leapad az a fenenagy kreativitása.
A hallgatás beleegyezés hazugságával néma marad és hagyja kibontakozni az ölelésből. Az eresztő mozdulat részeként simít végig a mellkasán, a derekán, mielőtt kiegyenesedne a szék mellett.
Az a hümmögés nem túl meggyőző, ennek ellenére hagyja behúzni magát, térdét betolja a combjai közé, ahogy hozzásimul. Néha olyan átkozott engedelmes.
- Helyes. - Nagyjából csak azért beszél, hogy mondjon VALAMIT, mert odabent kezd bekattanni a saját csendjétől, holott... tisztában van vele, hogy a srác abszolút nincs rendben. Nem kell ahhoz a szemeibe bámulnia, hogy értse, mikor épp hozzá simul; test a testre nagyon sok minden önkéntelenül is átkommunikál.
Szíven üti az a mosoly. Vagy a könnyek. Vagy inkább a kettő kombinációja. A kísérteties hasonlóság arra, amit ő maga csinál, csak épp... profi szinten. És már nagyon rég nem megy a sírás néhány nagyon kritikus esetet leszámítva.
Ennek az arcnak az kellene, hogy megölelje a gazdáját, de az a nagy helyzet, hogy minden probléma forrása innen ered. Nulla kommunikáció, faltól-falig tettlegesség és a saját önzősége.
A srác állát mutató- és hüvelykujja közé csippenti, úgy emeli meg kicsit rákényszerítve, hogy ne tudjon elfordulni tőle és leolvadjon róla az a túl hamis mosoly. Kár érte. Átkozott jól áll neki, de úgy fest nem ő a megfelelő ember, hogy őszintén elő is csalhassa belőle.
- Magyarázd el mi a baj. - Noah nem esik kétségbe néhány könnycsepptől és elmenekülni sem épp egyszerű tőle. Az a kiismerhetetlen pillantás fogságban tart és néhány szívdobbanásra valóban az a kellemetlen érzése támad tőle az embernek, hogy egyenesen a veséjébe lát vele. - Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenet kellemetlen, de... nem tudom, miért visel meg ennyire. - Nincs benne az égvilágon semmi erőszak, vagy kényszer, nem dühös, vagy feszült, egyszerűen csak... érteni akarja, miért.

To: Noah

2001. december 17.

Nightingale térde a combjaim közé férkőzött. Éreztem a testéből áradó melegséget, ez pedig annyira megnyugtatott, hogy egy egészen halk morgást is megengedtem magamnak. Csak egy halovány, gyenge hang kattogott bennem, hogy hány emberrel járhatott már itt… talán nem is olyan régen. Ki tudja, kihez megy ezután vagy kivel akar ellenni helyettem.
– Helyes. – Jött a válasz, ahogy biztosítottam róla, hogy jobban vagyok. Nem volt hazugság, akármennyire is gyűlöltem a gondolatot, hogy esetleg mással is összebújt… igazság szerint ugyanúgy jól esett hozzáérni. Jó nagy hülye voltam persze, hogy megkérdeztem, járunk-e… egyértelműen nem. Mégis ki akarna velem járni, ha közben egy csomó más embert is megkaphat? Alacsony voltam, túl fiatal és még csak nem is voltam veszettül jóképű. Lényegében semmi különleges nem akadt bennem. Tisztában voltam a hátrányaimmal.
Nem mutattam nekik, vagyis próbáltam nem mutatni, hogy ezek a dolgok eszembe sem jutottak. Még amúgy is teljesen fel voltam zaklatva Madam Pomfrey szavai miatt. Noah mégis volt rám annyira jó hatással, hogy elmosolyodjak és bár groteszk módon a könnyeim is kifolytak éppen ezzel az arckifejezéssel együtt, az őszinte volt.
Ahogy hozzám ért, kicsit megemelve az államat, a szemébe néztem egészen. A mosoly eltűnt és nem maradt más csak a könnyek. Nyeltem egyet, tovább küszködve a gombóccal a torkomban… nem vagyok jó színész, nem tudom eljátszani, hogy minden rendben, miközben át kellett mennem ezen az egészen.
– Magyarázd el mi a baj. – Átlátott rajtam, már megint. Nem húztam el a tekintetemet, de nem akartam elmondani neki, hogy mennyire megviselt a célozgatás, hogy már nem egyszer járt itt. Nem volt hozzá jogom… még csak a barátjának sem akart nevezni. A barátjának? A gondolattól is éreztem, ahogy elpirulok. Menekülhetnékem volt, de közben meg mindennél jobban akartam, hogy érintsen. – Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenet kellemetlen, de... nem tudom, miért visel meg ennyire.
Nyeltem egyet.
– Csak… Madam Pomfrey… – motyogtam, mint aki zavarában elfelejtett beszélni. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de azok csak kattogtak azon, hogy túl fiatal vagyok ehhez, hogy a fájdalom, amit érzek közben jelenthet baj, hogy Nightingale érintését akarom, hogy azt akarom, hogy járjunk… ő meg másokkal van. Miért nem akar jobban kedvelni? A gondolatra elsírtam magam megint, éreztem, hogy egy adag könny végig siklik megint az arcomon.
– Amiket mondott… – folytattam tovább halkan és a mellkasába nyomtam az arcomat, hogy ne kelljen tovább ránéznem. Nem akartam neki hazudni, nem akartam azt mondani, hogy nincs más… csak nem akartam belemenni, vitázni vagy elkergetni. Legalább ennyire érdekeltem, hogy lefeküdjön velem, ha olyan kedve van. Hangosan zokogtam bele az egyenruha anyagába, ujjaim belemartak a talárba… nem akartam, hogy ellépjen tőlem, mert akkor biztosan máshová megy.
– Nem csináltam semmi rosszat… – nyöszörögtem, mintha tényleg ez lenne a baj, de közben bennem valami azt üvöltötte: vegyél már észre, lásd, hogy kedvellek. Csakhogy ezt Nightingale nem hallhatta meg, én meg gyáva voltam kimondani. Gyáva voltam, mert egy részem tudta, hogy ezzel csak elijeszteném.
A farkas nyüszítve lapított bennem, mint aki simogatásra vágyik. A talárról ujjaim a hátára vándoroltak, hogy végig simítsak rajta, majd átkulcsoljam és még inkább magamhoz húzzam. – Nem akarok sírni… – motyogtam kicsit szerencsétlenül, mikor összeszedtem magam és nagy nehezen megint felnéztem rá. – Ne beszéljünk erről többé. Nem számít… csak megijedtem.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

A morgás önkéntelenül is mosolyt csal a szájára. Őt nagyon könnyű boldoggá tenni ilyen apróságokkal és valahol baromira hízelgő a gondolat, hogy a bestia benne a legkritikusabb helyzetben is kéz alá simul.
Ennyivel azonban még nehéz elnyomni a megérzéseit. Ha nem őt, akkor Sebastian saját magát akarja becsapni éppenséggel. A pillanatnyi jóérzés ugyanis nem jelenti, hogy érzelmileg ne lenne éppen romokban, bár annak ellenére, hogy kérdez, egyáltalán nem biztos, hogy Noah képes is lenne megbirkózni azzal, amit hall. Vagy úgy reagálni rá, hogy az ne okozzon még nagyobb kétségbeesést, ki tudja.
Megérzések vagy sem, messze nem kommunikáltak egymással eleget ahhoz, hogy ilyen mélységben lásson a fiú személyiségébe, vagy tisztában legyen azzal a kevéssé elhanyagolható ténnyel, hogy annak konkrét érzései vannak irányában. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ő magának sincs tapasztalata ebben a témakörben. Az, hogy időnként lefekszik valakivel, pusztán játék. Érzelemmentes, túlhevült, önző kielégülés mindenféle ragaszkodás nélkül. Egyedül Thane más kategória, de az aurorral egyszerűen csak... haverok pár extrával. Nem kizárt mondjuk, hogy rajta éli ki az apakomplexusát, de ez még nem jelenti, hogy bárminemű mély érzelmek lennének közöttük. Sosem gondolt rá ilyen vonatkozásban és nem csak azért, mert amúgy családos emberről beszélünk.
Kutató pillantása bejárja a fiú arcát, végigtapogatja a vonásokat, mintha ugyan attól eltűnnének a könnyek. Az élet azonban ritkán sem ilyen egyszerű, hm? Ahogy elnézi azt az arcot és próbálja kitalálni a gondolatait néhány nedves íriszeken keresztülsuhanó árnyék alapján, azt kívánja bár képes lenne gondolatot olvasni. Akkor is, ha tisztában van vele, hogy valószínűleg azonnal megbánná.
A Madam Pomfreyval kezdést képtelen összerakni azzal, hogy valójában Ő maga a probléma, csak annyit lát az egészből, hogy a srác a nőszemély említésére is zaklatottabb állapotba kerül.
Nincs benne erőszak, engedi hogy kiszabadítsa az állát az ujjai közül, megsimítja a nedves arcot a hozzá bújó mozdulattal szinkronban. Noah nincs kőből, ahogy a fiú felzokog, reflexből átöleli a vállát, tenyere nyugtatólag simít a hátán, míg a másik kezével a tincsek között cirógat.
- Nem csináltál semmi rosszat. - Erősíti meg nyugodt, de határozott hangon, mert papolhatja ennek ellenkezőjét McGalagony, vagy Pomfrey, ettől még nem lesz kevésbé igaz.
- Csináltunk bármi olyat, ami rosszul esett, hm? - Lehajol, hogy megcsókolja a srác feje búbját, állával feltúrja kicsit a tincseket, ahogy megtámasztja rajta a fejét. - Kit érdekel, mit gondol a banya, ha mi jól érezzük magunkat egymással... - Nem, ez talán nem pontosan az, amit a fiú hallani akar a szájából jelenleg, de ez az, amit adni is képes.
Lehunyja a szemét, a szorossá váló ölelésben és neki így most jó. Sokkal jobb lenne sírás nélkül, de a látszat ellenére tudja értékelni amije van akkor is, ha az épp pillanatnyi csupán.
- Akkor ne csináld. - Közli egyszerűen, aztán ahogy a fiú felpillant, szimplán csak... képen nyalja. Lentről-felfelé, egyetlen hirtelen mozdulat, amivel bal oldalt egyszerűen csak lenyalja róla a könnyeket. Mielőtt a srác igazán ledöbbenhetne egyáltalán, végigpuszilgatja az arcát, az orrát, a homlokát, az állát, a nyakát. Elég játékosság van benne ahhoz, hogy ha a másik nem akar úgy istenigazán tombolni, akkor megtörje a negatív hangulatot és valahogy tartalmazza a "ne sírj, szeretve vagy" életérzést is, ami meglehet önmagában hazugság, de egy pillanatra tényleg így tűnik.
- Csak semmi pánik, oké? Nem lesz semmi bajod, majd én vigyázok rád. - Csak akkor szelídül, ha lecsillapodott az a sírás is, előrébb nyomja a csípőjét, rákényszerítve, hogy a fiú felüljön Pomfrey asztalára és ezúttal nem a térdét, rögtön a csípőjét fúrja be a comjai közé.
- De megmondtam, Bates. Nem kell olyasmit csinálnunk, amit nem akarsz. - Alányúl a fiú állának, megemeli annyira, hogy mondandójával már testközelben találkozzon, a szájával simít minden szót az ajkaira.
- Ha a szex megrémiszt, rengeteg egyéb dolgot csinálhatunk együtt, ami nem jár behatolással, de segít megismerni a saját tested. És az enyémet is. - Hacsak nem kapott még pánikot a fiú, akkor megcsókolj, puhán, finoman, de elég lustán izzó szenvedéllyel ahhoz, hogy harmonizáljon a felvázolt gondolatvilággal.
Ki tudja? Talán tényleg jobb lenne, ha nem feküdnének le egymással egy darabig és Sebastiannak lenne elég ideje és tere rájönni arra mi tetszik, mi nem tetszik és legfőképp arra, ezeket hogyan kommunikálja.
Bár ez a felállás már súrolja annak határát, amit ő maga nem akar megengedni, ennek valahogy nincs jelentősége jelenleg. Mert egyszerűen csak... akarja látni rajta, megtapasztalni vele és mert legfőképp nem valaki más nyúl hozzá úgy, ahogy nem kéne. Nem mintha... csak az övé lenne, vagy ilyesmi? Nem. Szimplán csak nem bízik abban, hogy bárki olyan türelmes lenne vele, mint ő maga. Mindenki más alkalmatlan a feladatra rajta kívül. Nyilván.

To: Noah

2001. december 17.


16+

Kellett ez… kellett, hogy magához öleljen, érezzem a szívverését. Az ujjaim kicsit jobban meggyűrték a talár anyagát. Szerencsétlennek éreztem magamat, mert féltékenységből sírtam… és még Madam Pomfrey is megijesztett. De nagyon, nagyon nem akartam, hogy mással jöjjön felvilágosításra vagy mással bújjon össze valamelyik sötét folyosón. Éreztem, hogy a gondoaltra jó adag könny hagyja el a szemeimet megint egyenesen Nightingale ingébe jutva.
–  Csináltunk bármi olyat, ami rosszul esett, hm? – Éreztem a finom csókot a tincseim között, amire kicsit felsóhajtottam. Megkönnyebbül hang volt ez inkább, semmint az a szexi fajta, amit más körülmények között szoktam megengedni magamnak. – Kit érdekel, mit gondol a banya, ha mi jól érezzük magunkat egymással...
Igaza volt. Annyira igaza volt, de nem tudtam ezt teljesen feldolgozni. Ahogy szorosabban ölelt, megint az jutott eszembe, hogy talán másokkal is ezt csinálja. Újabb könny rengeteg indult meg. Miért nem tudok elég lenni neki? Ez volt az a pont, amikor biztos voltam benne, hogy nem kéne feszegetni a kérdést, ami odakint elhangzott. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy esetleg más is lehet, aki érdekli. Túl naiv voltam. Mégis, ahogy ránéztem, még haragudni sem tudtam.
– Csak semmi pánik, oké? Nem lesz semmi bajod, majd én vigyázok rád. – Lehunytam a szemem, ahogy megnyalta az arcomat. Erre sóhajtottam egyet. Engedtem, hogy közelebb préseljen az asztalhoz, egészen annyira, hogy végül fel is kelljen ülnöm rá. Talán ösztönös volt az egész, ahogy közelebb került hozzám a csípője, annyira csusszantam előrébb, hogy odalent összeérjünk. Kellemes melegség áradt belőle és nagyon tetszett… amitől azonnal elpirultam.
– De megmondtam, Bates. Nem kell olyasmit csinálnunk, amit nem akarsz. – A szavak finoman az ajkaimra érkezetek, én pedig válaszként egész egyszerűen visszasóhajtottam felé. Beleborzongtam már ennyibe is, nem kellett levetkőznie vagy benyúlni a ruhám alá. Csak a közelsége, a forrósága… az elég volt, hogy a farkast újra magához édesgesse. A sóhajt után egy kis finom morgás jött.
– De én akarom… amit eddig csináltunk… – motyogtam talán kicsit érhetetlenül. Ha lehetséges volt, hát még jobban elpirultam már csak attól is, hogy kimondtam ezeket. Legutóbb is ez volt… amikor elmondtam neki, hogy szeretném ott érezni… vagy hogy a banánnal is gyakorolnék azért, hogy jó tudjak lenni neki.
– Ha a szex megrémiszt, rengeteg egyéb dolgot csinálhatunk együtt, ami nem jár behatolással, de segít megismerni a saját tested. És az enyémet is. – A csókra azonnal lehunytam a szememet. Éreztem a nyelvét a számba, a nedvességet, amit úgy szerettem és megint hozzá dörgöltem magamam kicsit odalent. Érezni akartam őt… ez már az a pont volt, hogy nem tudtam parancsolni a testemnek és még a zavar is édes kevés volt ahhoz, hogy bármilyen módon ellenálljak. Az pedig furcsa adrenalin löketet adott, hogy éppen Madam Pomfrey íróasztalán ülök.
– Szeretem, mikor bennem vagy… ha meg is rémiszt… – suttogtam az ajkai közé, ahogy kicsit elhúzódtam levegőért. Belemarkoltam a nyakkendőjébe, most én húztam őt közelebb. A zavarodottság persze továbbra is piros pírt hagyott az arcomon… de nem akartam, hogy azt érezze nem tehet velem úgy, ahogy akar. Pontosan azt élveztem, hogy irányít, hogy megmutat új dolgokat.
– Csak akarom… akarlak… úgy, ahogy eddig…

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

Nem zavarja, hogy könnyek áztatják az ingjét. Volt annak már szerencséje ennél durvább dolgokhoz is és ami jelenleg igazán kellemetlen számára, az a fiú engesztelhetetlen állapota. Nem akarja, hogy így érezze magát miatta. Pláne nem úgy, hogy minden együtt töltött idő épp az ellenkezőjét hivatott szolgálni. Nem ismeri fel, hogy épp ez a probléma. Vagy inkább... az az idő, amit nem töltenek együtt.
Hiába beszél, jó szokásukhoz híven egyszerűen képtelen hosszas előadást előcsalnia a srácból, bevezetővel, tárgyalással, befejezéssel, forrásmegjelöléssel és széljegyzetekkel, így egyszerűen csak úgy próbálkozik, ahogy tud; tettekkel. Érzi, hogy reagál rá, hogy megkönnyebbül az ölelésében, de kristálytisztán érzékeli azt is, hogy nem nyugszik meg igazán. Miért tűnik úgy, hogy ő a baj forrása? Persze, nyilván az, de nem érti, egészen pontosan miért és ez a tény az idegein táncol.
Mennyit kell adnia magából ahhoz, hogy elmúljon ez a kétségbeesett hangulat? Abból az ölbe csúszó mozdulatból ítélve nos... mindent.
Nem állítja, hogy nincs kedve hozzá. Ilyen pózból ha akarná, sem tudná hazudni, hogy nem reagál a közelségre, a morgásra, a szavakra. Túl korán kimondott nagykorúság ide, vagy oda, nem volt még kamasz, aki rezzenéstelenül átvészelte volna a hormonok játékát, amikor azok hirtelen egyetlen önmagát nyilvánvalóan felkínáló fókuszt kaptak.
Önös érdekeivel szemben dobja be a mentőövet a srácnak, de nincs szentből. Nem fog küzdeni az ellen, hogy megdughassa, ha egyszer kéri magára... akkor is, ha sok szempontból szerencsésebb lenne nem tenni. Persze, találhatna másokat. Idősebbeket. Érettebbeket. Perverz, rohadék aurorokat, akik épp elég durvák és tárgyiasítók ahhoz, hogy nulla érzelmi köteléket építsen fel. Van... választása.
Felnyög a csókban, ahogy a fiú hozzá dörgölőzik és ez megrabolja a félrecsúszó gondolatoktól és attól a bizonyos választástól egyaránt. A suttogás rákényszeríti, hogy lehunyja a szemeit, nyelve hegyével felnyal a fiú alsóajkán és amíg az a nyakkendőjénél fogva húzza közelebb, ő megcsókolja újra, ezúttal rövidebben, de forróbban épp csak annyira, amíg a nyelve a szájába csúszik és belekóstolhat úgy igazán.
- Én is akarlak téged. - Súgja vissza még mindig az ajkai közé és nyilván megint elfelejtette hol van és miért. Vagy éppen miért nem itt kellene azt csinálnia, amit. - Imádok benned lenni. - A rekedt hang már-már csak túlfűtött gondolat a szájában, mert ismét a fiú ajkaira tapad, egészen fekvésbe nyomva az asztalon. Fél kézzel végigsimít a srác oldalán, a derekán, a csípőjén, felgyűri az inget, hogy a bőrére cirógathasson. Ujjai becsúsznak a nadrág derekánál és végigsimogatja addig, amíg el nem éri a nadrág gombját.
A kopogás zaja olyan váratlanul éri, hogy azonnal megdermed.
- Akurva- ...a kiábrándítóbűbáj a káromkodással egyidőben fedi be kettejüket. Noah mozdulatlanná dermedve marad meg a fiú felett, csak a mutatóujját emeli a szája elé némán intve csendre.
Az ajtó kinyílik, de ebből a szögből egyszerűen nem látja ki az. Csak azt az egy-két tétova lépést hallja, amely kifejezetten nem lehet a javasasszony sajátja.
- Madam Pomfrey? Itt van? - Kérdezi a bizonytalan lányhang. A másodpercek telnek, Noah pedig megnyalja a száját. Pillantása végigsimítja az alatta fekvő fiút, aki mostanra valószínűleg épp elég feszült a helyzettől. Jobbja lassú mozdulattal felcsúszik az oldalán, ujjai rápadnak a szájára, amíg balja lesiklik elől a nadrág forróságába.
- Heló?
Túl szűk a rendelkezésre álló hely, de még így is sikerül ráfognia a srác farkára. Az a simogatás korlátozott bár, megvan a maga túlérzékeny, aljas ritmikája és nem. Messze nem ártatlan. És bár a kiábrándítóbűbáj megvédi őket, csakis addig teszi, amíg nem árulják el magukat.
Hacsak Bates nem nyög túl hangosan, a lány léptei távolodni kezdenek és végül az ajtó csukódásával Noah elveszi a kezét a szájáról - kizárólag azért, hogy megcsókolja, hacsak Sebastian nem kelt ki magából végleg és hagyja is neki. Ha valami tökéletesen nyilvánvaló, akkor az a pofátlan tény, hog Nightingale kimondottan izgul a veszélyre.