Folyosók

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.

kicked out of hell


Trystan
2002. április 17.

outfit

A Roxfort folyosói régi ismerősként köszöntöttek. Korán reggel érkeztem, már ott ültem a reggelinél a mardekárosok asztala mellett, a talár még most is tökéletesen mutatott rajtam, akárcsak a zöld nyakkendő, a kötött pulóver kellemes szürkesége és persze a fehér ing. Volt már dolgom olyannal, akit ez lázba hozott volna rajtam… igen, Nathaniel Forest, rád gondolok éppen. A hang felcsendült bennem, ahogy a voltférjem képmása az arcom elé szökött. Szenvedélyes, fájdalmas szerelem volt a miénk, ami nem tudott soha igazán boldoggá válni. Talán ezért is kellett véget vetni neki éppen azon a módon, ahogy aztán kénytelen voltam. Fájdalmasan szakítottam ki egy darabot mindkettőnkből ezzel… de az élet ilyen. A veszteségek csak erősebbé tesznek minket, ahogy erősebbé tett a halál is, ami a nyomomban járt mind sűrűbben, mind élesebben, mind fémesen s vérszagúan.
Ezek a gondolatok persze gyorsan tovább siklottak, ahogy a lépteim lassultak és egy ablakpárkánynak vetve a hátamat figyeltem a le-felrohangáló diáksereget. Könnyedén elmentem közöttük hetedéves diáknak. Már régen túl nőtt rajtam a legtöbbjük még talán az alsóbb évesek közül. A megítélésemen ráadásul segített a csontos, gyerekes testalkat is, na meg a sötét tincsek, amik az arcomba lógva még ártatlanabb külsőt kölcsönöztek. Még meg is borzoltam kicsit őket az ujjaimaml, hogy még jobban belesimuljak a környezetembe. Annyiszor jártam már az iskola falai között ezért vagy éppen azért, hogy néhányan akár ismerősnek is találhattak… pláne a legutóbbi Mágiatörténet óra, amikor a Dawsonnal való szórakozás kedvéért egy egész teremnyi diák előtt mutatkoztam be. Elliot McCoy. Remek név választás volt s ha valaki most is csevegni akart volna velem, hát tökéletesen megteszi.
Megköszörültem a torkom, ahogy egy halom vihogó lány sétált el előttem. Az egyikük még oda is köszönt, én meg csak széles vigyorral a képemen integettem. Pontosan tudtam, hogy egyetlen ránc sem tarkítja az arcomat… hála anyám félresikerült védő varázslatának, ami talán még évtizedekig ilyen állapotban tartja a képemet. Erről sem meséltem Gabrielnek, mielőtt elszakították volna tőlem… pedig kellett volna. Az ujjamon lévő gyűrűre pillantottam, eszembe juttatta a napot, amikor azt mondta, hogy már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne kelljen lassú tempóban megismerni egymást. S a szavai… azok olyan melegséget okoztak, amitől most össze tudott volna törni milliódarabra a szívem. Csakhogy bevetésen voltam, így ezt nem tehettem meg. Lenyeltem az érzéseimet és ott ácsorogva, az ellopott tankönyvekkel a kezemben arra próbáltam koncentrálni, amiért a titkos járatot használva megérkeztem az iskolába.
– Igen, Elliot, kurvára elhagytam húsz évvel ezelőtt a Roxfortban!– dörgölte az orrom alá Jasper. Jasper… az a Jasper, akivel az itt töltött öt évem alatt a legjobb barátok lettünk, aztán valamilyen véletlennél fogva újra egymásra találtunk. Ekkora avatott be annak a bizonyos nyakláncnak a történetébe, amit még én loptam el s adtam neki emlékbe, mielőtt elszöktem és a nyakamba vettem a világot. Tudtam, hogy nem hagyhatta el csak úgy… hogy van a történetben csavar. – Jó. Frics vette el, miután azt hazudta neki, hogy átkozott. Aztán nem mutatta meg egy tanárnak sem. Persze ennek ellenére is merész feltételezés volt, hogy ott van még a szobájában… ami a jó ég tudja hol van, mindenesetre azt biztosan tudtam, hogy be kell jutni valahogy. Furcsa lenne persze körbe kérdezni – nem, mintha kötelező érvényűen minden diáknak járnia kellett volna már ott –, így hát a legjobb az lett volna, ha balhéba keveredek és megkergettetem magam egy kicsit az öreg gondnokkal, mielőtt hagyom magam elkapni. A meglépéstől már nem tartotta. Már nála komolyabb emberek elől is sikerült meglógnom.
Na gyerünk, O’Mara, ideje indítani az akciót. – A hang felcsendült bennem, én pedig gúnyos mosollyal az arcomon sétáltam ki egy griffendéles srác elé. Csak az egyenruhát néztem, mert hát ugyebár nincs is jobb csetepaté lehetőség egy kis piros-zöld összecsapásnál… mekkora gyerekes szarság ez is! Odakint mit számított, hogy ki melyik ház színeit viselte magán? Semmit. Mindenki ugyanolyan szánalmas és szürke volt.
– Ennyire nehéz odafigyelni?– kérdeztem dühösen, ahogy a könyveim széthullottak a lába előtt. – Összes griffendéles ilyen bamba, törpilla?

Elliot
2002. április 17.

Reggel. Az időszak amit igazán utált. Reggel. Vánszorgás, reggeli korán, mert valaki úgy döntött a világot a pacsirtákhoz igazítja. Reggel. Sietség, megint elaludt. Mikor nem alszik el? Éppen elkapni a reggelit. A hajnal. Azt mindig is szerette. A kastély a világ olyankor még üres. Az erdő a természet többsége is csak ébredezik. Ha szerencsés volt rávette magát egy hajnali futásra a kastély körül és akkor igazán jól indult a napja és csak a deles óráján aludt be. Ez nem egy ilyen nap volt.

Késő estig olvasgatott és alkotott. A  kedvenc mugli sci-fi könyvéhez készített éppen saját illusztrációkat. A Galaxis útikalauz stopposoknak. Bár volt belőle képregény, meg is szerezhette volna, de nem jött be neki összességében a stílusa. A fejében egészen más kép állt össze, ezt szerette volna vázolni. A könyv jó alapot biztosított alkotói vágyainak. A végeredmény egy színesen illusztrált könyv, mely tökéletesen tükrözi a saját képzeletét. Ez persze rengeteg munka és idő...

Meging elkalandoztak a gondolatai, ahogy haladt első órája felé, reggelizni sem tudott. Nem tudta magát átkozza, amiért megint elnézte az időt éjszaka, vagy a tanítási rendszert, amiért ilyen koránra rakják az óráját. Gyógynövénytan. Ezen az órán még csak nem is volt könnyű aludni, majd lehetetlen. Áhhh tudta már... lesiet inkább a konyhába és vételez egy jó nagy bögre forró kávét, mert meghalna most nélküle. Ha pedig már ott jár be is kaphatna valamit. Akárki akarja kérdőre vonni, mi haszna van egy mosott rongy diáknak, aki csak összeesik az órán a fáradtságtól? Épp fordult vissza, amikor beleütközött egy mardekáros srácba. Idegesen morrant fel.

-Még, hogy én? Te jöttél nekem idióta. - Nem mondhatni, hogy alapvetően édesszájú lett volna, de reggel különösen türelmetlen tudott lenni, ilyenkor teljesen az ágyban hagyja a jómodort a kipihentséggel együtt. Megzavarta a kávéról, reggeliről való álmodozásában.

Nem volt különösebb érdekelt a házak közötti balhékban. Ő szívesen belógott bármelyik ház klubhelyiségébe, ez volt az egyik fő pontja már elsősként is. Jó móka volt. Ugyanúgy szívesen barátkozott bármelyik ház képviselőivel, csak ha házpontokról volt szó nem volt kegyelem. A versengés ugyanis alapeleme volt.
-Lökjelek is fel kislányka? - Kérdezte egy egoista mosollyal. - Hátha elsírod magad? - A kezével könnyeket utánzott, majd elröhögte magát. - Ennyire fájt... ohh nem bocsánat. - Bocsánatot csak attól kér, aki nem egy bunkó. A hozzáállás számára alapvető dolog. Amilyet kap olyat ad. Kedvesek vele, ő is az lesz, csak játékosan szúrkálódik, mert azt muszáj. Bunkók? Tiszteletlenek? Jobb ha hamar eltűnnek a képből, mert az biztos, hogy ő jót nem fog nekik adni.

[féltékenység]

kicked out of hell


Trystan
2002. április 17.

outfit

Még Jasper sem érdemelte meg, hogy miatta ismét a Roxfortban kössek ki, ebben a nevetséges egyenruhában. Ez is csak egy hülye szabály volt, ami tönkre tette a diákok önálló gondolkodásást, csak a hülye csordaszellemet és a hátrányos megkülönböztetést erősítette fel. Így hát nem csoda, hogy a mardekárosokat mindenki szemétnek és gonosznak tartott, a griffendéleseket túl nagyképűnek, a hollóhátasokat stréberekne, a hugrabugosokat pedig betépett drogosoknak. Olcsó klisé volt mindegyik, amit részben a féltékenység, részben pedig a gusztustalan előítéletek tápláltak. Mégsem mentem volna szembe a dologgal, hogy Noah itt tanuljon. A Roxfort volt a legjobb hely, hogy megtanuljon mindent. Sokkal jobb, mint az utca... a kocsmák... az erdők... és egyéb, hátborzongató helyek, ahol én szedtem magamra a tudást. Bár még egy éves sem volt, de a jövője jó kezekben volt. A másik apja egy olyan ember volt, akinek hatalma, pénze és befolyása volt. Ezért sem akartam magamhoz venni a válás után.
El kellett jutnom Fricshez. Még hozzá gyorsan. Nem azért, mert bajt hoztam volna a fejemre, azt már megszoktam és ennek köszönhetően rendszerint könnyen ki is bújtam a kényes szituációkból. Most viszont két lehetőség volt: a diákok között, fel-alá sétáltak,  keresni egy ismerőst és útbaigazítást kérni... ami lássuk be, határozottan az unalmas megoldás lett volna, a másik, hogy valakit bosszantsak fel annyira, hogy Frics ránk szálljon. Ez jobban tetszett, így hát belesétáltam a szürke tömegből egy cseppet is kilógó valakibe. Griffendéles. Azok szeretik elkapatni magukat igaz? Cöh! Túl sok az előítélet Elliot! Túl sok.
- Még, hogy én? Te jöttél nekem idióta. - Közölte, mire csak szusszantam egyet magamban. Nem ez volt az első, hogy valaki leidiótázott, ráadásul úgy, hogy látszólag inkább ráillett volna ez a fajta megnevezés.
Csak végig mértem, várva, hogy jöjjön végre a folytatás. Csak egy nagyszájú kisfiú volt, semmi több.
- Lökjelek is fel kislányka? - kérdezte, láttam az arcán azt a mosolyt és alig vártam, hogy letörjem az egoját, habár nem igazán ezért jöttem be az épületbe. Nem bírtam a faszméregetést, főleg nem akkor, amikor ennyire láthatóak voltak a különbségek.- Hátha elsírod magad? - A mozdulatsort felvont szemöldökkel követtem. Valami nagyon elcsesztek ebben az iskolában. Érezhető volt szinte a rendszer megbomlásának rothadó bűze. - Ennyire fájt... ohh nem bocsánat.
- Meg is löksz, ahogy ígérted, vagy éppen valami görcsrohamban vagy? - kérdeztem halálos nyugalommal, majd megköszörültem a torkomat. Egyetlen pálcamozdulattal ki tudtam volna lapítani, mint egy túlérett málnát, erre azonban nem voltam hajlandó időt szánni. Sok gonosz varázslatot hajtottam végre az elmúlt időszakban, nem akartam ezt a tendenciát folytatni.
- Ó jaj... - motyogtam megjátszottan és elővettem a pálcámat, hogy mellkason bökjem vele. - Csak nem összekoszoltad magad?! Ajaj! -  Egy pöccnetéssel, világító rózsaszín betükkel megjelent a talárján, hogy: kislány Csak egy trükk volt, semmi több. - Na látod, ez már illik is hozzád.

Elliot
2002. április. 17.

Nem mondhatni, hogy Trystannak egy ilyen helyzetre  volt szüksége, így kora reggel kávé nélkül. Tudja a fejében benne van, hogy ez nem éppen a legjobb hozzállás mégis. Temperamentum Trystan, temperamentum. Figyelmeztette magát, de mégis hirtelen természete különösen nem jött jól íly hajnali órákban a koffein boldogító hatása nélkül, szomjazta, akár az égi mannát. Ez a soha nem látott mardekáros meg még fel is vette a vitát, mi több volt képe ilyen mágiát rászorni, így kora reggel. Talán, ha az egész még Voldemort bukása előtt történik, akkor dühében nekiugrik, de ne feledjük, mostmár van célja, amiért próbálja visszafogni "lendületét", és aggresszióját. Mindenképp jó irányba terelni, amely közel lehetetlen feladatnak ígérkezik, különösen ilyen szituációkban. Nem esett neki jól a dolog. Magában jó hosszú kevert nyelvű káromkodásban tör ki, de végülis nem ugrik neki, vagyis máris jár neki egy pont. Felsóhajt próbálja érzelmeit, a hirtelen jött ideget nyugtatni.
- Nincs időm félkegyelmű barmokra bocs és még inkább nem éri meg pazarolni  rád a házpontjaim... sem a jóhírem. - Válaszol vissza élesen mielőtt intve tovább indul el a másik mellett, pálcáját elővéve azon dolgozva, hogy elillantsa a rózsaszín varázslatot. Persze jóhíre az éppen kevesebb van, inkább jobb híre. Hiszen nem lehet letagadni, hogy fejlődött az évek alatt, és szelídebb sárkány, ha lehet így mondani, de még mindig hajlamos a hirtelen tűzokádásra.

Heves természet volt, és voltak elvei, ha igencsak sajátosak is. Nehéz lett volna ezeket teljesen eltűntetni és ezzel nem is próbálkozott, neki bőven elég volt annyi, hogy emiatt nem utasítják el az Akadémiáról, ugyanis kétségkívül az lett volna élete tragédiája. Már így is rengeteget dolgozott érte, és nem gondolta volna, hogy ne lenne képes rá... csupán ez a bökkenő. Léteztek olyan emberek, mint előtte ez a mardekáros is, akik úgy tűnik azért voltak, hogy a tűráshatárát lépjék át. Mit tehetne? Mit tehetne az ilyenekkel? Még inkább mi van az ilyen bűnözőkkel, igen jobb, ha most megtanulja kezelni őket, még felrobbantaná őket és, ha valami, sötétvarázsló nem akart lenni. Lesülledni arra a szintre. Ártani másoknak csupán, mert úgy tartja az embernek a kedve. Állati szinten megrekedni, ahol az indulat halált hoz magával. Ezt sem tagadhatta, megvolt benne ez a fajta állatiasság, ez a fajta veszély, de egy nagy különbség volt. Ő megpróbálta ezt kontrolálni és jó mederbe, jótékony célra felhasználni. Megpróbálta, és nem engedett neki. A sötét varázslók? Szerinte ők nem is próbálkoztak vele. Ezért volt különb náluk. Az erkölcs és az akarat, hogy ő más legyen, mint egy elvadult állat. Talán lovag, a jó oldal veszélyes ereje. Ez az idealizmus és a lehetőség erre, az aurórok hősies "legendája" volt, ami tulajdonképpen az erőt adta, hogy saját belső szörnyetegével megharcoljon újra és újra, például éppen az ilyen szituációkban. Ha pedig ezt a reményt elvennék tőle, összetörne világképe, nem volna többé lánc ami visszafogná ami benne van.

◂ kicked out of hell ▸

2002. április 17.

◃t r y s t a n▹

The world is not black and white;
there are lots of shades of grey.

style: mardi style ║ zene: Vagabond

Már-már unott képet vágva vártam, hogy történjen valami. Mennyit kellhet valakit provokálni, hogy ugyan kivívja Frics haragját… nem szerettem az ilyen embereket, volt bennük valami mérhetetlenül unalmas. Az előbb még szájal, de amikor végre normális összecsapásra kerülne a sor inkább adja a jófiút. Sokat változott a világ, na meg a diákság is, mióta én jártam a Roxfort falai közé. Meglehet azért, mert az én koromban mi tényleg kamaszok voltunk, nem éltünk meg egy háborút olyan hevesen, olyan halálosan, mint ők. Hiába volt akkor is harc és rettegés, a második durvább volt. Főleg az ostrom, az alapján, amit elmondtak a többiek, akikkel többé-kevésbé barátok is voltunk.
– Nincs időm félkegyelmű barmokra bocs és még inkább nem éri meg pazarolni rád a házpontjaim... sem a jóhírem.
Sóhajtottam egyet. Félkegyelmű? Ez meg honnan szed ilyen szavakat? A szememet is megforgattam mellé, de azért hálát adtam a sorsnak, hogy egyik kölyköm sem ilyen... legalábbis egyelőre. Persze a háromból egyelőre csa egy tud egyáltalán normális mondatokat összerakni, de őt egyelőre jobban érdekli a hercegnőruhája, semmint hogy másokat szidalmazzon. Igazából fogalmam sem volt, mi van a gyerekekkel. A válás óta nem igazán találkoztam velük egy-két alkalmat leszámítva... valójában nem is voltak a gyerekeim, Noah-t leszámítva, mégis az együtt töltött évek után úgy éreztem kicsit az enyémek is. Az élet mindig furcsán alakítja a dolgokat...
– Hát az nagy kár… – biccentettem oldalra a fejemet, szinte várva, hogy na akkor lépjen le. Ha valaki nem mozdul, hát nem én fogom lökdösni, felőlem aztán eljátszhatja a jókisfiút és legyen dögunalmas ez a napja is, amit nagyrészt úgyis tanulással töltene el. – Házpontok… ha nem látnám a színeidet azt hinném, hollóhátas vagy. Tök stréber. – Tettem hozzá és lényegében nem érdekelt, hogyha elsétál mellettem. Eddigre úgyis nagyjából ketten maradtunk a folyosón. Ideje volt más megoldás után keresnem. Régen addig szekáltam volna, míg minimum sírva nem fakad… de most. Belefáradtam az emberekbe. Volt elég gondom nélkülük is.
Már éppen én magam is hátat fordítottam volna neki, mikor a szemem sarkából láttam valamit… valami mozgást. Megcsillant valami fémes is, s azt hasonló, nyikorgó hang követte. Megköszörültem a torkomat, mielőtt odafordultam volna a megfelelő irányba. Ahogy léptem, neki is estem a menekülő srácnak, kicsit a falhoz préselve ezzel. Ugyanis, amit láttam azaz egyik lovagi páncél volt. A karjában szorongatott kardot a magasba emelte. Aztán lépett egyet felénk, egyelőre elég lassúnak és vonatottnak tűnt. Aztán valahonnan kicsit messzebb újabb mozgolódás hangja hallatszott.
– Ez a szeszély egyre parább! – mondtam, kicsit talán magas hangon. A talárom redői között már a pálcámat kutattam. Oké… oké… még nem támadtak ránk, de biztosan nem akartam, hogy a kölyköt az én társaságomban szeletelje fel egy páncél. Akkor inkább tényleg menjen stréberkedni valami órára.
A szemközt lévő lovagi páncél begyorsított. Már ott állt előttünk, mikor meglendítette azt az életlen kardot. Ujjaim közben rátaláltak a lucfenyőpálcára, finoman megszorítottak, de már nem volt időm varázsolni. Épp csak le tudtam tarolni a gyereket, kissé magam alá gyűrve a padlóra. A páncélhoz tartozó kard megakadt az ablakpárkányba.
– A rohadt élet… – közöltem a gyerekkel, mert egyre több csörömpölő hang töltötte be a folyosót. Hol a francban vannak ilyenkor azok a híres aurorok, akiket ideküldtek, hogy megvédjék a kölyköket? Rohadtul nem akartam varázsolni, főleg mert csak kaszabolós átkok jutottak az eszembe és nem akartam ötletet adni a srácnak arról, hogy ki vagyok. Igen, biztosan azt hinné, hogy sötét varázsló vagyok... pedig csak azért tanultam meg azt a sok vackot, hogy megvédjem a családomat.

Elliot
2002. április. 17.

A lesajnáló nézésből a legkevésbé sem kért. Ő stréber? A legkevésbé sem gondolja így, épp csak annyit tanul amennyi szükséges, hogy a céljait elérje, na és persze édesanyja se nyelje le egyben vacsorára, ha hazameri vinni a bájos vörös fejét. A többi meg csak érdekesség, igazán nem mondható tényleges seggelésnek. Másrészt mi a baj, ha érdekli egy kis versengés? Mit evett ez a gyerek, világból kiábrándító főzetet? Nem értette igazán mi lehet a baja, tényleg ennyire kötözködni akar? Hát nagyon nem szimpi. Igyekezett ideje korán lelépni, azonban úgy tűnik ezt az idegen nem igazán akarja, hiszen a falnak nyomva találja magát, igencsak közel kerülve a másik fiúhoz. Megszólalt volna, hogy nem így kell udvarolni, mégis jóval hamarabb jött a páncél. Egy újabb szeszély. Lassan az lenne a furcsa, ha semmi furcsa nem történne a varázsvilágban, avagy a normális. Felsóhajtani sem volt ideje már jött az újabb támadás, közben a pálcáért nyúlt és a második támadás végére már sikeresen is a kezében volt. Az egész kötözködés dologból hirtelen lett csatajelenet, ajkaira pedig széles vigyor ült ki, pulzusa felgyorsult, ahogy a helyzet veszélyessége elindította az adrenalin termelődést. A páncél újra feléjük fordult, habár mozgása lassú volt, még mielőtt bármit is igazán tehetett volna már pálcáját rászegezve kezdte:

-Diminuendo! - Kárt ő nem okoz benne, éppen csak veszélytelenné teszi, egy játék méretű fém páncél, maximum picit megütögeti a lábaikat, de még csak a kardja sem éles.  Legalábbis ez volt a hirtelen gondolata, amikor kimondta a varázslatot, mert őszintén fogalma sem volt, mi ellen van felkészítve a páncél mágiával és mi ellen nincs. Azt tudta, hogy a csata idején jó szolgálatot tettek és csak sejtette, hogy talán az olyan egyszerű mágiák ellen védve lehettek, mint az Immobilis, és a hasonlók, de ez is megért egy próbát. Nem ő lesz az aki az iskola tulajdonát megrongálja végülis. Mindenesetre, ahogy a varázslatot kimondta, azért elhajolva húzta magával immár "bajtársát" miután az már kétszer is megmentette, csak nem hagyja, hogy kilapítsák, a cselekedet amúgy is ösztönös volt. Mondhatjuk úgy, hogy védelmi harci üzemmódba kapcsolt. A hangok alapján, pedig nem ez volt az egyetlen. Már a fejében meg is fogalmazódott a következő ötlet, ha netán jönnének csúszós pályává is varázsolhatja a padlót, had botladozzanak csak a lassú páncélok, azzal aztán tényleg nem boldogulhatnának. A lényeg most úgyis a feltartás és menekülés, kártevés nélkül lehetőleg és ha magukra a tárgyakra nem hat a mágia, ami alattuk van még befolyásolható.

◂ kicked out of hell ▸

2002. április 17.

◃t r y s t a n▹

The world is not black and white;
there are lots of shades of grey.

style: mardi style ║ zene: Vagabond

A mágia megőrült. Határozottan összekavarodott, persze nem csak a Roxfortban, de itt valamiért sokkal, de sokkal erőteljesebben ütötte fel a fejét a Szeszély. Itt kavargott állandóan és összekavarta az egészet… ezért keltek életre páncélok, vagy éppen záródtak be ajtók, amin az ember éppen csak azért sétált be, hogy elraboljon valamit. Ennek ellenére mégsem számítottam arra, hogy a mai napon ez komplett csata közepén találom magamat. Először csak az az egy páncél volt, de miután azt ártalmatlanította a srác, jött a többi csörömpölő hang. Szép lassan, mintha életre keltek volna a folyosót őrző minden páncél. Körülnézni nem sok időm volt, éppen csak a lucfenyő pálcára volt időm ráfogni, mielőtt az újdonsült bajtársam elkezdett körülbelül szó szerint menekíteni.
A harcias énem nehezen viselte, hogy megakadályozzák. Most azonban, egyenesen jól esett a lelkemnek, hogy az előbb még olyan cseszett ellenséges arc, megpróbál megvédeni. Mindenestre vetettem hátra egy pillantást, láttam, ahogy követnek minket, nehéz lépéssel a páncélok. Elsőre egy, aztán már kettő, végül pedig a folyosó végén álló, utolsó darab is mozogni kezdett.
– Na jó… haladjunk!
Taszigálni kezdtem a srácot, hogy ugyan induljunk már el a folyosó másik vége felé, hátha valami titkos, kárpit mögött megbújó szakaszra bukkanunk. Sok ilyet rejtett a Roxfort… amit nem fedeztem fel iskolásként, hát felfedeztem felnőttként, amikor beszöktem. Nem, mintha nem lenne látogatható a Roxfort, még egy levéltár is van itt, csakhát diákegyenruhában minden sokkal, de sokkal szórakoztatóbb volt.
– Mi a szar van ezzel a rohadt iskolával… – dünnyögtem, ahogy megláttam, hogy a legközelebb eső páncél megemelte a kardját. A bennem lüktető adrenalin imádta ezt a jelenetet, ugyanakkor nem terveztem még véletlenül sem belehalni ebbe az egészbe. Annyit nem ért, főleg, hogy vártak odahaza. – Hányszor kelnek itt életre a páncélok? – kérdeztem, de közben már böktem a pálcámmal az üldözőink felé… a folyosó pedig olyan végtelen hosszúnak tűnt.
– Deprimo! – Kiáltottam. Láttam, ahogy a hozzánk közelebb eső páncél megtántorodik, majd lyukat üt a mellkasán a varázslat. Mintha fájt is volna neki, kicsit lassabban indult tovább, kilapítva az apróra varázsolt társát. Erre elvigyorodotam, majd tovább lökdöstem a srácot. – Hol a faszban vannak az aurorok? – Kiáltottam bele a folyosó csendjébe, de nem bukkant fel senki. Ezért ismét támadni kényszerültem. – Osruptum! – Böktem oda a következő varázslatot. Ez az, Elliot, használj fekete mágiát a Roxfortban, talán senkinek sem jut eszébe, hogy rohadtul nem diák vagy… A hang mordult bennem egyet, de a kíváncsiság is dolgozott bennem, hogy vajon a csonttörő átok hogyan hagy a lovagi páncélra. És meg kell mondjam, látványosan: láttam, ahogy az ujjai kifordulnak, a karja eltorzul, pont ott, ahol a támadás érte.

To: Jack

2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

Nem szerettem a szüneteket. Nem szerettem a folyosókat, mert szívem folyamatosan őrülten zakatolt, hogy majd meg kell állnom Jack mellett és valami olyasmiről beszélgetni dadogva, hogy „ma is szép időnk van.” Ezt a beszélgetést úgy kétszáz alkalommal játszottuk el a tanév kezdete óta. Elég kellemetlenül váltunk el, mert megcsókoltam ott azon a bálizén még a nyár elején vagy a tavasz végén. Már nem is emlékeztem a pontos időpontra, csak az ajkai puhaságára, az alkoholos ital ízére, ami megült rajtuk… és akárhányszor felidéztem fülig pirultam. Márpedig az minden alkalommal megtörtént, ha csak ránéztem.
Zavartan sétáltam végig a folyosón. Szándékosan lesütöttem a szememet, nehogy véletlenül elkapjam a tekintetét, amint ő is kisétál a folyosón. Még egy könyvet is elővettem, mintha nagyon olvasgatnék… a szemem sarkából őt figyeltem. Annyira figyeltem, hogy neki mentem az egyik évfolyamunkra járó mardekárosnak.
– Bocs… – kezdtem rekedten. Csak ekkor vettem észre, hogy a kezéből kivetem valamit és még bele is rúgtam véletlenül. Jack túlságosan kitöltötte minden gondolatomat.
– Hülye kis pöcs! – mordult rám a fiú, aztán egyenesen a mellkasomba tenyerelt. Fájdalmasan, kissé nyöszörögve fogadtam az érzést, de nem volt időm még felnyögni sem, mert a küszöbön jóformán átesve, visszaléptem a terembe. Egyenesen nekicsapódtam valakinek, majd az ajtót is ránk vágták.
Kellett egy pillanat, hogy a farkas ösztöneim a megtántorodás után megérezzék a jellegzetes, kissé fűszeres illatot… hogy felismerjem a szívverés ritmusát. Nem akartam megfordulni, nem akartam tudni, hogy ő van mögöttem. Inkább csak kapaszkodtam a padba, ami végül megfogott a további zuhanásban.
Menekülni akartam. Nem érdekelt, hogy odakint esik vagy éppen süt a nap vagy jó idő van vagy rossz. Tudtam, hogy hibát követtem el aznap, mikor finoman simultak az ajkaim az övére. Csak egy pillanat volt, mégis mindent megváltoztatott közöttünk. Vissza kellett volna fognom magamat, még akkor is, ha nem bántam meg, mert a szívem még most is ugyanazt a heves ritmust verte, mint akkor.
Odaléptem azonnal az ajtóhoz, ahogy kicsit visszanyertem az egyensúlyomat, majd egész egyszerűen rámarkoltam a kilincsre. Addig sem kellett megfordulnom, míg kinyitom. Még bocsánatot sem akartam kérni, amiért neki estem, mikor visszalöktek.
Csakhogy a zár nem kattant. Az ajtó nem tárult fel és nem tudtam kilépni a folyosóra. Ott ragadtam az Átváltozástan teremben, a tanítási nap végén, amikor már csak Frics jön erre takarítani legfeljebb, de talán még ő sem.
Így végül megfordultam. A hátamat az ajtó falapjának döntöttem és onnan néztem fel Jackre, kissé remegve, gyomorgörccsel. Féltem elkapni a barna szempárban ülő csillogást. Azonnal elvörösödtem, a gondolataim összekavarodtak. Túlságosan is sokat jelentett nekem… belezúgtam a legjobb barátomba, aki egyáltalán nem volt meleg. Nála heteróbb embert nem is ismertem.
– Bo… bo… bo…. – dadogtam. A szívem eddigre már egyenesen a fülemben lüktetett. – Bocs… ánat… – fejeztem be fél perc késéssel a mondatomat.
Nagy nehezen kihúztam magam, de nem tudtam felé mozdulni. A kilincsre pillantottam és el tudtam volna sírni magamat, hogy a Mágikus Szeszély éppen most talált ránk az iskolában. Tudtam, hogy csinál ilyeneket az anomália, elzár ajtókat, a lépcsők megőrülnek tőle… de még soha, soha nem éltem át ezt így. Ennyire durván. Ennyire kellemetlenül.
– Az ajtó… nem működik… nem működik…

[To: Sebastian]

To: Sebastian

2002.november 20.

Mióta visszajöttem a Roxfortba mintha furcsa, idegesítő táncot járnék veled. Nem foghatom rád az egészet persze, én ugyanolyan hibás vagyok, mint te, ugyanolyan elánnal kerüllek, amikor csak lehetőségem adódik rá, amilyennel te is teszed.
Megbánom, akárhányszor megpróbálok beszélgetést kezdeményezni veled a szünetben, mert az egészből csak valami idióta udvariaskodás lesz. Egyikőnk se akarja megemlíteni a történteket és félve, kicsúszik a száján valami, aminek nem kellene, nem mondunk inkább semmit. És utálom ezt.
Nem vagyok nélküled egyedül se, mégis, szinte érzem a hűvös ürességet magam mellett. Még ha bevallani nem is fogom soha, különösen neked nem, tekintetem mindig téged keres és feszült idegességem akkor hajlandó csak lecsökkenni, ha megtalál. Talán azt kellene kívánnom, bár visszaforgathatnám az időt, bár semmissé tehetném az a csókot, mert akkor ugyanolyan lenne minden, mint azelőtt, de alaposan belegondolva nem akarom, hogy elfelejtsük.
Ahogy mindig, mintha valami furcsa radarom lenne rád kalibrálva, egyből megtalállak tekintetemmel, megindulva a teremből kifelé. Tudom, hogy te is engem figyelsz, még ha nem is látok mást belőled, csupán hátadat.
- Hé! – felétek lépek, ahogy a mardekáros morogni kezd a véletlen baleset miatt, de elkések. Még a teremből se sikerül kiérnem teljesen, nekem csapódsz a lökésnek köszönhetően, s bár messze nem vagy nehéz, a meglepetés ereje veled van, én pedig meglepett nyögéssel tántorodok meg.  – Bassza meg – nem rád vagyok mérges, remélem, nem érted félre, a helyzet idegesít. Legszívesebben máris a kijárathoz lépnék, de nem akarlak ellökni onnan, hátrébb húzódok hát, teret adva neked és magamnak is, hogy feldolgozzuk a váratlan helyzetet.
Meg kellene, hogy szólítsalak, igazán mondanom kellene valamit végre, hátha azzal csökkenthetünk a körénk telepedő, szinte vágható feszültséget, de hiába nyitom ki számat, hangot nem tudok kipréselni magamból. Jobb is talán, mert minden, ami eszembe jut olyasmi, amit ezerszer körbejártunk már, aminél még apám üzlettársaival is közvetlenebb társalgást folytatok le, ha éppen olyan kedvem van.
Némán figyelem hát eredménytelen próbálkozásodat, minden erőmmel visszafogva a szánalmas sóhajtást, ahogy egyértelművé válik, innen nincs menekvés.
- Miért kérsz bocsánatot? – őszinte meglepettséggel pillantok rád, mert bármilyen gáz is legyen ez az egész, igazán nem a te hibád. 
- Nem te tehetsz róla, hogy nem működik. Engedj oda - szelíd erőszakkal tollak félre, ha hagyod, hogy megpróbálkozzak az ajtó kinyitásával én is. Nem mintha nem hinnék neked, nyilvánvalóan sose hazudnál ilyet, de csinálnom kell valamit. Bármit, amivel telik az idő, ami legalább egy rövid időre megment egy újabb semmitmondó, kínos beszélgetéstől az időjárásról vagy a leckékről.
- Nem nyílik – csalódottan lehelem magam elé, homlokom az ajtó kemény fájának támasztva. Mihez kezdek most? Egészen mostanáig újra és újra eljátszottam a gondolattal, mit teszek, ha sikerül végre kettesben maradnom veled. Amikor nem kell attól tartanom, hogy berobban valaki beszélgetésünkbe. Erre most, mikor itt lenne a tökéletes alkalom, fogalmam sincs, mit mondhatnék neked. A francba már. Még csak rád nézni is képtelen vagyok.
-  Egy időre úgy tűnik, itt ragadtunk – nem olyan rég, azelőtt, hogy megcsókoltál volna, simán leráztuk volna magunkról a kellemetlenséget. Még talán élveztük is volna az időt, amit a terem felfedezésével tölthetünk, míg nem sikerül kijutnunk valahogy. De most? Most úgy állunk itt mind a ketten, mint valami szerencsétlenek, akik annak is jobban örülnének, ha elnyelné őket a föld.
- Remélem, nem volt semmilyen halaszthatatlan dolgod - sóhajtom, tekintetem egy pillanatra lábam felé fordítva és komolyan eljátszok a gondolattal, milyen jó lenne, ha csak megnyílna a padló és elnyelne. De egész biztosan nem lesz ekkora szerencsém.

To: Jack

2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

A szívem vadul dobogott, ahogy az ajtó felé araszoltam. Éreztem, ahogy minden porcikámban remegés fut végig Jack barna szemeinek ismerős csillogásától. Fogalmam sem volt, mit gondolt, de úgy éreztem, hogy az én testem olvadni kezd. A puszta gondolattól is pír ült ki az arcomra. Az ujjaim szerencsétlenül piszkálták a nyakkendőm anyagát.
Csak hátrébb akartam lépni. Nem akartam ezt a pillantást érezni, mert olyan mocskosul menekülhetnékem volt. Kellemetlen volt az egész helyzet, mintha egykor nem is a legjobb barátok lettünk volna. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba. A tekintetem inkább valahol a lábam előtt pihentettem a talajon. Szabadkoztam, mintha az én hibám lett volna, hogy egyáltalán neki estem… hogy nem működött az ajtó.
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Jack olyan őszinteséggel a hangjában, hogy attól csak még inkább zavarba jöttem. Mindig is ő volt kettőnk közül a laza, én hiába adtam mellette néha-néha, hogy hasonlóak vagyunk. Csak őt utánoztam. Bennem túl sok feszültség volt, főleg mióta Noah lépten nyomon letepert a kastély falai között… mocskosnak éreztem magamat. Jack pedig látta ezt a mocskot, méghozzá testközelből, mikor megcsókoltam.
– Nem te tehetsz róla, hogy nem működik. Engedj oda – folytatta és még közelebb lépett. Erősen tolt félre, de a mozdulatban semmi erőszakos nem volt, csupán a természetes ereje ütközött meg.
– Én… ö… nem mozdul… – dünnyögtem csendesen és figyeltem, ahogy az ujjai a kilincsre simulnak. Végig futott a pillantásom a karján, a válláig, végig a nyakán, a hullámos tincsein. Egy apró pillanatra mertem csak megállapodni az arcán. Féltem, hogy elkapja a tekintetem és megint undorodni kezd tőle.
– Nem nyílik. – Konstatálta ő maga is azt, amit korábban én magam kifejtettem már. Nyeltem egyet… tudtam, hogy a Szeszély az. Nem egyszer kevert már kellemetlen helyzetbe… ám a legutóbbi ilyen esetnél Noah-val feküdtem össze. Jackkel viszont ez kizárt volt és már a tény is, hogy ez megfordult a fejemben olyan furcsa, kellemetlen érzést váltott ki.
– Egy időre úgy tűnik, itt ragadtunk.
Zavartan pillantottam le a cipőm orrára. Nem tudom miért, de úgy éreztem, képtelen lennék Jackre nézni… a szemeim folyton az ajkaira siklottak csak. Annyira puha volt, annyira finom, mégis most mindennél jobban vissza akartam fordítani az idő kerekét. Nem sok esélyem lett volna visszacsinálni a dolgot.
– Óh… – egy csalódottnak hangzó hang szakadt ki belőlem, pedig valójában csak nagyon féltem. Nem akartam, hogy még jobban meggyűlöljen.
– Remélem, nem volt semmilyen halaszthatatlan dolgod.
 Sóhajtottam egyet és a hátamat az ajtó melletti falnak támasztottam. Végig túrtam a hajamat zavaromban. Nem is tudom… minden kellemetlenség ott ült meg bennem, ami ebben a pár hónapban gyűlt fel. Egyenesen nyomta a mellkasomat. Így lesiklottam a fal mentén, hagyva, hogy a fehér felület nyomot hagyjon a taláromon. Aztán csak felhúzott lábakkal bámultam magam mellé, kicsit remélve, hogy Jack mellém ül és legalább az illatát élvezhetem.
– Csa… csak sze… szerettem vo… volna kicsit pihenni vacsora előtt… – A mondanom végét inkább elhadartam, csakhogy ne tűnjek olyan veszettül szerencsétlennek annak ellenére sem, hogy megállás nélkül elpirulok. – De go… gondolom itt is megy. – A szavam is elakadt, ahogy megint ránéztem. Most sokkal közelebb volt, mint korábban… vagy csak túl erősen hallottam a szívverését és éreztem az illatát. Az egész testem forrón bizsergett tőled.
– Remélem, nem elviselhetetlen neked a közelemben… – dünnyögtem és közben úgy hozzá tettem volna: mert nekem a tiéd az. Komolyan úgy éreztem, hogy nem bírom ki anélkül, hogy hozzá ne érjek. Annyira vágytam rá, annyira akartam azt a csókot. A tekintetem megint az ajkaira vándorolt. Az egész testem beleremegett.

[To: Sebastian]

To: Sebastian

2002.november 20.

Fogalmad sincs, hányszor próbáltalak elkapni a folyosón, hogy kirázzam belőled, mit akarsz tőlem. Mit kellene tennem, hogy minden ugyanolyan legyen, mint a csók előtt, hogy visszakapjalak téged, hogy visszakapjam azt, akinek jól tudom, bármikor, bármit elmondhatok.
Minden igyekezetem ellenére egyszer se sikerült tényleg beszélnem veled, arról nem, ami valóban fontos. Társalogtunk azon kívül minden másról, amiről egyikünk se akart, ami egyikünket se érdekelte a legkevésbé se.  Azt, amiről valóban ki akartalak faggatni, sejtelmem se volt, hogyan kezdjem. A sors nyomorult fintora lehet csak, hogy éppen veled szorultam be ebbe a rohadt terembe és ez minden tervem, minden tükör előtt begyakorolt monológom használhatatlanná tette.
A lehető leggyengédebben próbállak arrébb tolni, hogy határozottságom még éppen érezhető legyen. Elhiszem neked, nem nyílik az ajtó, egy másodpercig se kérdőjeleztem ezt meg, de muszáj csinálnom valamit, akármit, mielőtt tényleg bekattanok. S talán egy egészen kicsit reménykedek is még abban, hogy mégiscsak sikerül felszabadítani a bejáratot. Hogy a Szeszély megkegyelmez rajtunk.
Nincs ekkora szerencsém. Hiába szorítom ujjaim a kilincsre, hiába feszülök neki az ajtónak, az egy tapodtat se mozdul, én pedig kénytelen vagyok beismerni, itt ragadtam veled. Nem is ez az, ami zavar. A legjobb barátom vagy. Voltál? Vagy. A csók előtt maximum káromkodtam volna egy keveset tehetetlenségemben, ha összezár minket a szerencsétlenség, de nem éreztem volna ilyen nyomorultul magam. Nem kellett volna azon gondolkoznom, mit tegyek vagy mondjak, mi legyen a következő lépésem, hogy ne tegyük még jobban tönkre azt, ami köztünk volt.
Tudom, hogy te is feszült vagy. Szinte hullámokban árad belőled az ideg. Ami, kegyetlenül hangzik, vagy sem, mégiscsak megnyugtat kissé. Tudni, nem én vagyok az egyetlen, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Pislogás nélkül figyelem minden mozdulatod, ajkamba harapva képzelem el, hogy a te ujjaid helyett az enyémek simítanak hajadba, szinte érzem bőrömön tincseid puhaságát. Nem kellene sok, hogy átszeljem a kettőnk közötti távolságot és olyasmit tegyek, amit később egész biztosan megbánok. Mindkettőnk szerencséjére azonban ismét mozdulsz. Én pedig csak nézem némán, ahogy a fal mellett lecsúszva helyet foglalsz a kemény, hideg földön.
- Itt is tudsz pihenni, – ajkaimat fogaim közé szorítva pillantok körbe, egyértelműen olyan helyet keresve tekintetemmel, ahova lefeküdhetsz, ahol némi kényelemre lelhetsz.  – bár nem tűnik ideálisnak – és messze nem csak a helyszín miatt. Rád se kell pillantom, hogy tudjam, bárki mással szívesebben lennél most összezárva, mint velem, ez pedig, még ha meg is értem, még ha én is hasonlóképpen érzek, rosszul esik.
Sóhajtva ingatom meg fejem szavaidra. Mégis mit válaszolhatnék? Hazugság lenne nemmel válaszolni, igennel azonban nem akarok, leginkább azért, mert az se lenne teljesen igaz. El tudnék képzelni jobb helyet és időt is ehhez, fontos lenne tudni, bármelyikünk leléphet, ha túl sokká válik számár a másik társasága. De beszélni akartam veled, azóta próbálom a tokéletes időpontot kitalálni, mióta visszajöttünk, mindhiába. Miért ne használhatnám ki a mostani lehetőséget?
Sejtelmem sincs, mennyi ideig ácsorgok az ajtó mellett tétlenül, téged méregetve, mielőtt úgy döntenék, bassza meg és elindulnék feléd. Legapróbb reakciódat is érdeklődőn lesve foglalok helyet melletted, úgy, hogy még épp ne érjen össze semmint, de túl messze se legyek. Lábaimat a lehető legkényelmesebben elhelyezve nyújtom ki és kis habozást követően megpaskolom combjaimat.
- Gyere, így talán egy kicsit kényelmesebb lesz – bármi történjen is közöttünk, bármennyire kétségbeesettnek érezzem is magam a csók miatt, egyvalami sose fog változni, mindig meg akarom majd könnyíteni a helyzetedet. – Tudom, hogy ez így rohadtul nem ideális és hogy a hátad közepére se kívánsz és meg is értem, de… - megrántom a vállam és horkantok, nem tudva, hogyan is fejezzem be tulajdonképpen. Nem az én hibám, hogy itt ragadtunk, de ezzel nyilván ő is tökéletesen tisztában van.
- Legalább valami hasznom legyen, amíg itt vagyunk - széles vigyort villantok feléd, abban a reményben, ezzel elrejthetem zavaromat és, ha még mindig csak üldögélsz mellettem, ismét megveregetem lábamat. Ciki vagy sem, kínos vagy nem, komolyan gondoltam, hogy használj párnának nyugodtan. A szitun ez már úgyse ronthat tovább. Elég elbaszott az így is.

To: Jack

2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

Úgy éreztem, hogy a bennem tomboló érzések most képesek lennének darabokra tépni… ott abban a teremben, ahogy Jack tekintetét próbáltam kerülni. Valahol undorodtam magamtól, amiért a legjobb barátomba szerettem bele. Egy ideig tényleg el akartam hinni, hogy csak azért akarok hozzá bújni, mert ő volt az egyetlen, aki megóvott itt. Neki még a legnagyobb hülyeséget is elmondhattam, még azt is elmondhattam neki, hogy amit Noah iránt éreztem mennyire ijesztő volt. Sőt… még a szexdolgokat is elmertem neki mondani. Most pedig a szemébe alig mertem nézni, mert ha csak elkaptam a barna szempár csillogását a szívem őrült táncba kezdett.
Így is rózsaszínre váltott az arcom, amint megéreztem az illatát. Mindig ezt váltott ki belőlem, mindig remegni kezdett a gyomrom. Nem volt ő Nightingale pótléka… sokkal több volt annál. Valaki, aki akkor is fogta a kezemet, mikor én bebújtam a világ elől, dühösen és sebzetten egy fal mögé. Most erősebb voltam, talán kicsit érett is… de ő még mindig azt a zavart kisfiút hozta ki belőlem, aki tavaly voltam.
– Itt is tudsz pihenni, bár nem tűnik ideálisnak – hallottam a hangját. Addigra azonban már a földön ültem és próbáltam összehúzni magam annyira, hogy még csak észre se vegyen. Lehetetlenség volt köddé válni egy ekkora teremben úgy, hogy csak ketten voltunk. Pedig tudtam, hogy látni sem akar.
Megköszörültem a torkom a mondandóján.
Nem volt nagymegállapítás. Ráadásul mozdulni sem mertem, mintha attól félnék, hogy megint véletlenül megcsókolom vagy csak nem jól nézek rá és azt hiszi, többet akarok tőle. Többet akartam, sokkal, de sokkal többet. Érinteni a bőrét, belenyomni az arcomat a mellkasába, hogy érezzem, milyen erősen ver a szíve. Végig akartam cirógatni a hullámos, sötét tincseken… a gondolatba is belebizsergett a testem. Ez a bizsergés pedig farkasként egész más volt, mint egy normális kamasznak. Felforrt bennem egy csomó érzés, a vágyaim őrülten lüktett végig az ereimen… és akartam. Mindennél jobban akartam. Ez viszont csak egy apró morgásként tört ki belőlem, amire zavaromban azonnal a szám elé kaptam a kezem.
Szerencsére Jack mozgása elvonta a figyelmemet. Megindult felém, amitől a lélegzetem is elakadt. Azonba távolabb ült le, úgy hogy ne érjünk össze.
– Gyere, így talán egy kicsit kényelmesebb lesz – paskolta meg a combját. Rémülten, tágra nyílt szemekkel néztem rá, mintha azt kérdezném: te most szivatsz? Sosem voltam iskolai piszkálódások áldozata, leszámítva Seth Morrow-t, ő viszont a legnagyobb szörnyűségeket követte el ellenem. Zaklatott. Testileg. Jackből ezt nem néztem ki… mégis rettegtem, hogyha hozzáérek megint megharagszik és még messzebb sodródunk egymástól. – Tudom, hogy ez így rohadtul nem ideális és hogy a hátad közepére se kívánsz és meg is értem, de…
Talán érezte, milyen gondolatok játszódnak le bennem. Ismert eléggé, hogy ne tudjak előle elrejteni semmit.
– Legalább valami hasznom legyen, amíg itt vagyunk – vigyorodott el.
Nyeltem egyet és mivel nem mertem ellenkezni, ledőltem. A tarkómat a combjának támasztottam, éppen úgy, hogy fel tudjak nézni az arcára. Láthatta, hogy még mindig el vagyok pirulva, hogy ez az egész mennyire zavarba hoz.
– Nem… nem csak ez az egy hasznod van… – dünnyögtem. Igazából nem is voltam fáradt, egyszerűen csak tennem kellett valamit. – Vajon mikor jutunk ki…
Képtelen voltam normálisan beszélni. Még mindig úgy dadogtam neki, mint valami szerencsétlen. Régen csak vele tudtam rendesen beszélni, de aztán… lett ez az érzés mélyen bennem. Felnéztem rá, a gyomrom megint görcsbe rándult, hirtelen megijedtem és felültem, egyenesen beleütve a fejemet az állába.
– Ez így… ez így… – Estem pánikba, miközben a fejem búbját cirógattam. Az arcom túl közel került az övéhez. Egyenesen a szemébe tudtam nézni, éreztem magamon a leheletét. Menekülnöm kellett.

[To: Sebastian]

To: Sebastian

2002.november 20.

Képtelen lennék szavakba önteni, mennyire idegesít ez az egész. A helyzet leginkább, nem pedig te, habár, belegondolva egy kicsit azért te is, mert a rohadt életbe, senki nem tudott még akkora rakás szerencsétlenséget varázsolni belőlem egyetlen pillantással, mint te. És többnyire még csak nem is szándékosan teszed. Ez az egész viszont, amiben itt lubickolunk most, tehetetlenül és szánalmasan, egyszerre vágyva valami iránt és rettegve attól, mi lesz, ha utána kapunk, nevetséges. És nézd meg, én, aki épp csak nem hány a szájába rögvest, ha szembejön valami szentimentális ökörség itt téblábolok azon merengve, mihez kezdjek veled. Velünk. Mert valamit kezdenünk kell, így vagy úgy, mielőtt mind a ketten megbolondulunk. Jobban, mint amennyire már így is elment az eszünk.
Ideig óráig működik az is persze, ha levegőnek nézzük a másikat, de nézd meg, hová jutottunk vele. Most is rohadtul tehetnék úgy nyilván, mintha itt se lennél. Biztosan menne. Azt hiszem. De már így is a plafonon vagyok attól az áludvarias társalgástól, amit leművelünk időnként, ha pedig most még azt is eljátszanám, hogy nem vagy itt, mikor ide hallom lélegzetvételeid, az már túllépne egy olyan határt, amivel nem tudok megbirkózni.
Marad hát a b terv, vagy a c, vagy a franc tudja melyik és megindulok feléd. Néhány lépés után megfordul azért a fejemben, talán mégis az ellenkező irányba kellett volna ténferegnem, de ekkor már mindegy és inkább helyet foglalok melletted. Rontani nagyon már úgy se tudok, gyakorlatilag semmin. Amit lehetett, azt elszartuk, a maradék még nem elég ahhoz, hogy sírni kezdjünk utána.
 - Nem kötelező – vágom rá egyből sokat sejtető pillantásod láttán. Mekkora idióta vagyok baszki, úgy kerülsz mióta visszajöttünk, mint valami leprást és ebből azt sikerült leszűrnöm, hogy az ölemben pihengetni minden vágyad. Nyilván. Rohadtul értelmes következtetés.
Legnagyobb meglepetésemre aztán és ez kétségtelenül az arcomra is rá van írva, eldőlsz mégiscsak és nem az ellenkező irányba. Én pedig, mert, ahogy az már kiderült, nem vagyok teljesen normális, képtelen vagyok megállni, hogy ne túrjak puha tincseid közé.
- Még innen se tudtam kijuttatni magunkat, szóval annyira hasznos se lehetek - úgy rántom meg a vállam, mintha semmiség lenne, hogy teljesen tehetetlen vagyok, pedig ez az igazságtól messzebb nem is lehetne. - Ki tudja? - fogalmam sincs, de ha szerencsénk van, ami valószínűleg nincs, minél hamarabb.
Számíthattam volna felpattanásodra. Tulajdonképpen, minden reakciód figyelembe véve csak idő kérdése volt, mégis váratlanul ér. Nem csoda hát, hogy képtelen vagyok kitérni fejed elől és olyan könnyedén vágsz állon koponyáddal, hogy néhány pillanatig nem látok mást, csak csillagokat az állkapcsomba nyilalló fájdalomtól. – Aucs – adom is tudtodra rögvest, megéreztem az atrocitást, ha nem lett volna egyértelmű fintoromból, meg abból, hogy hevesen dörgölni kezdem a fájó pontot.
- Ez így mi? – ujjaim épp csak olyan erővel fonódnak csuklód köré, hogy érezd, nem akarom, hogy arrébb mozdulj, hogy elmenekülj, mert félek, képtelen lennék utolérni téged ezek után, hogy tudd, még ha neked az is, még ha nekem is annak kellene, nem érzem kellemetlennek a helyzetet. De ha az a vágyad, erőlködés nélkül elránthatod kezed tőlem, nem foglak megakadályozni benne. Tőled soha nem várnék el olyat, amit nem akarsz. Látod, még ebben is különbözöl mindenki mástól. - Oké, ez így kibaszottul nevetséges - úgy húzódok el, mintha minimum megégettem volna magam és ha nem szó szerint vesszük, az igazságtól nincs is olyan messze ez, mint azt gondolnánk. - Ha azt akarod, hogy ezután nézzelek levegőnek és forduljak sarkon, ha szembejössz velem, akkor mond a képembe. Ha meg valami mást akarsz, akkor azt nyögd ki - mély levegőt veszek - Légyszíves - nem mintha sokat jelentene egy ilyen kirohanás után, de azért hozzáteszem, hátha értékeled.

To: Jack

2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

Nem. Nem akartam Jack ölébe tenni a fejem, nem akartam érezni az illatát, mégis olyan készségesen feküdtem a „nem kötelező” pozícióba, mintha az az opció nem is létezne. Nem tudom miért, megnyugtatott, hogy rajtam pihentetem magamat. Csak néztem fel az arcára, elégedetten, rajongva még az utolsó szempillaszáláért is… és ettől jöttem mocskosul zavarba. Szánalmas voltam hozzá képest, csak egy nyomorult, aki valahogy a menő srác béna haverja volt.
– Még innen se tudtam kijuttatni magunkat, szóval annyira hasznos se lehetek – megrántotta a vállát, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Én viszont nem is arra koncentráltam, amit mondott, hanem hogy még a hangja is annyira szép, és magával ragad… és miért csinálok hülyét magamból? Miért vagyok ennyire mocskosul oda érte? Szerettem volna megtudni a választ, de nem ment. Meg sem hallottam, mit mondott, egyszerűen csak felültem. Olyan lendülettel persze, hogy összeütközzünk.
– Aucs – hallottam meg Jack hangját. Talán éppen ez a kis felkiáltás tartott vissza attól, hogy ugyanazon lendülettel pattantjak lábra is. Így viszont éppen azokba a sötét szemekbe tudtam pillantani. Még a szívem is fájdalmasan dobbant rá. A szemeim egy pillanat alatt az ajkaira vándoroltak… kellemesen teltek voltak. Csókolni valók.
– Ez így mi? – kérdezett vissza a dadogásra, ahogy az ujjai a csuklóm köré fonódtak. Talán nem akarta, hogy elmozduljak, de nekem a gyomrom beleremegett a puszta érintésébe is. Pontosan ez történt ott tánc közben is. Hozzám ért, én pedig már nem csak egy poénnak gondoltam, hanem sokkal többnek. Nem tudtam ellenállni a vágyaknak, mert a bennem lévő farkasban ösztönösen lüktetett a birtoklási vágy… hát most sem tudtam benyelni a dolgot.
– Ez így egy… – kicsit közelebb hajoltam. Túl közel is, hiszen éreztem az ajkaiból áradó levegőt. Nem volt szabad megcsókolnom, éreztem, hogy a bennem lévő emberség zavarba jön, a fehér bőrömön rózsaszín pír jelenik meg. El kellett volna nyomnom a bennem lévő vágyakat, azok viszont minden ott lüktetett. – Ez így egy kicsit… kicsit… kicsit… kellemetlen… – sóhajtottam, még mindig dadogva közöttünk a szavakat. Meg kellett volna csókolnom, ha hallgattam volna az ösztöneimre, mégsem tettem. Nem tehettem, nem volt szabad.
– Oké, ez így kibaszottul nevetséges – húzódott el aztán. Nem lepett volna meg, ha undorodik tőlem, mert amit tenni akartam legutóbb is felzaklatta és közénk húzta ezt a furcsa kőfalat, amivel egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Túl kevés voltam hozzá. – Ha azt akarod, hogy ezután nézzelek levegőnek és forduljak sarkon, ha szembejössz velem, akkor mond a képembe. Ha meg valami mást akarsz, akkor azt nyögd ki – vett egy mély levegőt. Hirtelen mintha valahol máshol lettem volna. Kiszakadtam a gondoaltok és a vágyak fogságából. Én is hátrébb húzódtam. –  Légyszíves.
Nyeltem egyet.
– Nem akarom, hogy elkerülj… – suttogtam és ott maradtam a lába mellett. Lenéztem a combomra és kerestem a szavakat. Mit mondhattam volna? Valljak szerelmet? Mondjam, hogy csókoljon meg? Nem is számított igazán. Amire vágytam, nem kaphattam meg tőle. – Én csak… egy csomó vágy tombol bennem a farkas miatt és...– Megköszörültem a torkomat, még egy kis morgás is kiszabadult belőlem, pedig nagyon nem akartam kinyögni. – Az illatod és a közelséged… szóval… érted… – Még vörösebb lettem, mint addig. Mást nem értem el, hiszen nem hittem, hogy Jack a félszavakból ki tudja silabizálni, hogy éppen azt magyarázom, hogy akarom őt.
Beletúrtam a hajamba, kicsit félve a válaszától.
– Szóval… – dünnyögtem és sóhajtottam egyet, hogy megint ránézek, a kívánatos ajkaira, a csillogó szemeire. – Sajnálom.