Sötét varázslatok kivédése tanterem

A párbajozás elmélete és etikája
Hatodév - 2005. január 12.

Amikor belépek a tanterembe, a reggeli csend még ott vibrál a levegőben, és az ablakokon beszűrődő tompa fény hosszú árnyékokat vet a falakon sorakozó polcokra. A pálcám egy finom mozdulatára a kréta a táblára kúszik, és lassan felírja a mai óra címét: A párbajozás elmélete és etikája, majd egy lebegtető bűbájjal feljebb emelem a terem közepén lévő gyertyatartókat, hogy még több fény áradjon a helyiségbe. A pálcámat a tanári asztalra teszem, majd végighúzom az ujjaimat a kopott pergameneken, amelyeken a párbajozás elméleti alapjairól szóló jegyzeteim állnak. Az elméleti órákat kevesen szeretik, de mindig hittem abban, hogy a pálca lendítése előtt a gondolatnak kell formát öltenie.
Léptek zaja hallatszik a folyosóról - az első diákok már közelednek. Az asztal szélének dőlve várom őket, ujjaimmal halkan dobolva a fa felületén. Az első pár kíváncsi arc óvatosan bekukkant a nyitott ajtón, mintha attól tartanának, hogy máris valami bonyolult varázslattal fogom próbára tenni őket. Egy apró, halvány mosollyal biccentek feléjük biztatásként. Ahogy lassan megtelik a terem, figyelem őket - a suttogó párbeszédeket, az izgatott találgatásokat, vajon milyen feladat vár rájuk. Néhányan már most pálcát szorongatnak, mintha bármelyik pillanatban szükségük lehetne rá.
- Üdvözlök mindenkit! - kezdem, miközben végignézek a teremben helyet foglaló diákokon. - Mielőtt bármi izgalmasra számítanátok, hadd kérjek valamit: pálcát a táskába! Ma nem lesz rá szükség. - Pár csalódott sóhajt hallok magam körül, néhányan kelletlenül csúsztatják biztonságos helyre a pálcájukat, másokra viszont egy-egy jelentőségteljes pillantást vetek jelezvén, hogy komolyan beszélek. - Párbajóra pálca nélkül? Gondolhatjátok, hogy nevetséges, de higgyétek el, hogy előbb a fejetekben kell rendet rakni, mielőtt a kezetekben lévő varázslatra bíznátok magatokat. - Ahogy a szavaim elülnek, lassan elindulok a kétfős padok között, üres kezeimet lazán tartva magam mellett, illetve félig a farmerem zsebében. A talár szerencsére csak a diákoknak kötelező viselet.
- Hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést - szólalok meg nyugodt, de határozott hangon. - Mi jut eszetekbe, ha meghalljátok a „párbaj” szót? Nincs rossz válasz, és nem várok hosszas magyarázatokat. Csak egy szó vagy egy kifejezés. Bárki mondhat bármit, jelentkezés nélkül, de tiszteljük meg egymást azzal, hogy nem vágunk a másik szavába. - Megállok a terem közepén, és végignézek a hatodéveseken, akik tavaly év végén ugyan bizonyították tudásukat az RBF vizsgán, mégsem biztos, hogy alapjaiban értik a mágia használatának feltételeit, elveit és etikettjét, amely azonban már lényeges követelmény a RAVASZ szinten. Várok egy pillanatot, hogy feldolgozzák az utasításaimat, majd a legközelebbi diákra pillantva finoman biccentek felé, jelezve, hogy elkezdheti.
Miután a diákok megosztották gondolataikat, lassan a terem elejére sétálok.
- Jó gondolatok, mindegyik. De hadd tegyem világossá, mi is valójában egy varázslópárbaj. Egy formális összecsapás két varázshasználó között, amelyet szigorú szabályok határoznak meg. Nem az élet kioltása a cél, hanem az ellenfél ártalmatlanítása és legyőzése. - Tekintetem végigfuttatom rajtuk, hogy biztosan mindenki figyel-e. - Az alapvető elemek - a meghajlás, mint a tisztelet jele, és a jól ismert varázslatok, mint a Capitulatus vagy a Protego - nemcsak technikák, hanem a párbaj etikájának alappillérei is. Mert bármennyire is kísérthet a győzelem ígérete, tisztesség nélkül a varázslópárbaj csupán puszta agresszió. - Számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, amit aligha nevezhetnénk a definíció szerinti párbajnak. Az utcán, egy sötét sikátorban, vagy épp egy váratlan támadás közepette ritkán van idő meghajolni vagy szabályokat követni. Az ilyen összecsapások inkább a túlélésről szólnak, mintsem a becsületről.
- Ha a történelem nagy varázslópárbajaira gondoltok, egy közös pontot mindig felfedezhettek bennük. Ezek az összecsapások sosem puszta öldöklési vágyból születtek. - kezdem a diákok felé fordulva. - Gondoljatok Dumbledore és Grindelwald legendás párbajára: nem két varázsló hatalmi játszmája volt csupán, hanem az ellentét két világnézet között - a szabadság és az elnyomás, az önfeláldozás és a hatalomvágy között. Egy igazi párbajban nem a puszta erő dominál, hanem az elvek, amelyekért harcolunk. - Egy pillanatra elhallgatok, hagyva, hogy szavaim leülepedjenek. Néhányan komoly arccal írnak, mások a homlokukat ráncolva próbálják értelmezni, amit mondtam, míg páran érdektelenül játszanak amőbát a pergamenjeiken. Az ő bajuk.
- Remélem, eddig mindenkinek világos.

- A tanóra 3 körös. Következő tanári hozzászólás: február 22.
- Minden hozzászólás +2 házpontot ér, az órai szereplésért +5 pont szerezhető.
- Az óra igazolatlan mulasztása -5 házpont szankciót von maga után.
- Ha valamilyen okból nem tudsz írni a 3 kör alatt, kérlek jelezd.
- Mások nevét jelezd a háznak megfelelő színnel: #BD2118, #557105, #1d4d9d, #EFB521

Defense against dark spells class with everybody

Ismét SVK tanóra, nem is én lennék, ha nem úgy kellett volna kilökdösni az ágyból a szobatársaimnak, hogy keljek fel, mert megint el fogok késni. Morogva, hunyorogva néztem ki az ablakon, konstatálva, milyen takony idő van megint, dehát ilyen ez a tél, sokan élvezik, én a magam részéről annyira nem szeretem, még csak dalokat se tudtam költeni hozzá az új gitáromon. Magamhoz vettem az órához szükséges könyveket és felszerelést és bár elég gyakorlati feladat szokott lenni Fawcett óráin, így a pálcámat sem hagytam el, mondjuk azt amúgyis mindig magamnál tartom, mert apám rigójája sajnos már belém égett - bármikor megtámadhatnak - szokta mondani.
Még mindig álmoskás szemmel csatlakoztam Miles-hoz a klubbhelységben, ahol általában meg szoktuk várni egymást, leginkább mondjuk ő vár engem, de ez már csak részletkérdés, tudja, hogy mindig elalszom, meg talán ő az egyedüli, aki tud a betegségemről. A legtöbb diákkal már ott összefutottunk, de akivel nem, hát reggelinél beszéljük meg a ránk váró napi kihívásokat, kezdve magával a Főborz órájával.
Viszonylag időben odaértünk, ami tőlem nagy szó, bár az időérzékemmel csak akkor van baj, ha elalszok, minden más esetben azért próbálok nem késni.
Az alvás okozta ráncaim is némileg már kiegyenesedtek, a kedélyállapotom is a helyén van, mosolygok mindenkire mikor beérek a terembe, néhány kacsintás is belefér, igaz egyet közülük Connor irányába ejtek el, a másikat Poppynak. Az utóbbi még nem lenne számomra gond, mert gondolhatja úgy a lány, ahogy akarja, de a Mardekáros remélem nem vette észre a tikkelésemből eredő gesztust, amit már olyannyira kifejlesztettem, hogy csak szimpla kacsintásnak minősüljön, ami sokszor okoz kellemetlen pillanatot. Mint most is.
Miután köszöntöttem a tanárúrat és a többieket csendben helyet foglaltam, próbálván leplezni a zavaromat, hiszen inkább verjenek bucira a Mardisok, mert kacsingatok rájuk, minthogy kiderüljön az igazság.
A táblán lévő mai anyag sejtette, hogy elméleti oktatás lesz, így zavaromat elűzvén elővettem a Pergament és a tollamat a jegyzeteléshez, tintát is bekészítettem, a pálcát pedig a professzor úr kérésére a táskám mélyére süllyesztettem, de persze az én számat is elhagyta egy fájdalmas sóhaj. Karjaimat keresztbefonva dőltem hátra, igazából sok írnivalóm nem less, hiszen a párbajozást apám már gyerekkorom óta veri a fejembe, mert fél attól, sőt biztos benne, hogy a halálfalók visszajönnek értünk. Még mindig nem múlt el a derekamról az a sérülés, amit legutóbb okozott nekem egy gyakorlás alkalmával, de a húgom monoklija durvább volt, igen őt sem igazán kíméli.
-   Nézeteltérést oldanak meg vele legtöbbször, tehát nem vérre menő a küzdelem. – emelem fel a kezem a tanárúr kérdésére, s bár lehet jobban is ki lehetett volna fejteni a témát, amúgy sem az én szokásom órán jelentkezni. Most persze, kivétel az, hogy ismerem az anyagot és jó is vagyok benne, bár lehet, hogy így is sokaknak meglepetést okoztam most.
Természetesen a válasz bővebb volt, még akkor is, ha rajtam kívül többen is jelentkeztek, nem sok ujdonságot tudott eddiig mondani a professzor úr, amit apám már ne szajkózott volna el nekem már ezerszer. Azonban Dumbledor és Grindelwald párbajának mesélésére felemelem a tekintetem, az tuti izgalmas bunyó lehetett, nagyon sajnálom, hogy a korábbi igazgató meghalt, még mielőtt tudott volna mesélni erről, na nem mintha csak úgy feljöhettem volna ide hozzá kifaggatni a sztoriról.
-   Professzor úr, mesélne nekünk arról a párbajról? – kérdeztem felemelve a kezem, s bár lehet hogy nemleges választ kapok, de mindig is érdekeltek a múltbéli varázscsaták, a Dumbledor vs Tudjukki vagy a Harry Potter vs Tudjukki párbaj sem lehetett egyszerű, de valahogy nekem mindig is a professzor úr által említett párbaj jelenti a number one-t. Két korábbi jó barát közti nézeteltérés okozta csata, aminek a kimenetele talán a világ formálására lett volna olyan hatással, amit soha nem lehetett volna befoltozni, vagy csak nagyon nehezen.
 

D R I N K S ♡ C O F F E E

•     •    •     •    •     •     •  

౨ৎ ˚｡ ೀ

drinks,
coffee,
drinks,
or coffee
call me
౨ৎ
•     •      •     •      •     •     •  

        Soffi reggele ma különösen álmosan indult - ennek oka többek között az lehetett, hogy a nemrég érkezett könyvet lapozgatta még hajnalban is, utána pedig extra figyelmet fordított rá, hogy megpróbálja eltakarni a karikákat a szeme alól.. Sok mindennek ellent tudott mondani, de a kísértésnek nem.
        A szépen megírt szerelmes versek egy kortárs szerződől származtak, Deckard hatalmas sóhajtások között tett ígéretet rá, hogy nemcsak megrendeli neki, de el is küldi mindenféle belefirkálás nélkül, amennyiben a húga nem emlékezik meg a következő levelében arról, ki járt náluk látogatóban a szünet utolsó napján. Soffi csak akkor süllyesztette a táskájába - a kis figurák és masnik csilingeltek rajta örömükben egyet - mikor már annak a lehetősége fenyegetett, hogy semmit nem alszik majd épp Fawcett professzor órája előtt, ezt pedig el kellett kerülnie mindenképp.

        - Áh, látok még üres helyet, Zafi, nézd! Üljünk a fiúk mögé! - épp időben voltak, izgatottan gyűrte a kötött rózsaszín sapkát a talárja zsebébe, ahogy észrevette a padok között a legideálisabbat. A szünet óta megpróbált minél több időt tölteni az unokabátyja közelében, ha az nem is rajongott ezért az ötletért - Soffi arcán napsugaras mosollyal foglalt helyet és az sem törte le a vidámságát, hogy el kellett tenniük a pálcáikat is.
        Megkereste a kis nyulakkal díszített mappáját, amiben az üres pergameneket tartotta, és kipakolta sorban, gondosan a pennákat és mugli tollakat is a tinta mellé, aztán a vizesüveg következett, egy szülinapi torta ízesítésű ajakbalzsam és végül az előírt tankönyv. A sötét varázslatok kivédése nem tartozott a kedvencei közé, párbajozni pedig egyáltalán nem szeretett - de Fawcett professzort hallgatni annál inkább.

        Soffi azok közé tartozott, akik szinte folyton fáztak a kastélyban a padokat, termeket, folyosókat felmelegítő bűbájok ellenére is, így a talárjától nem szívesen vált meg, de itt fognak ücsörögni most pár óráig, különös volna, ha lényegében kabátban tenné ezt - legalábbis gondolni ezt gondolta, míg egy kicsit ügyetlenül, de elhelyezkedett. Korábbi jegyzeteit most nem kereste meg, bár lopva vissza-visszanézett a táskájára, és benne az izgalmas könyvre, amit olyan jó lett volna csak.. lapozgatni még egy kicsit.
        - Oh.. szerinted miről lesz ma szó pontosan? - nagyon szívesen kibeszélte volna a lehetőségeket Zafirával, de Fawcett professzor el is kezdte az órát. Még tétovázott az epres és a narancsos tollak között, amíg a felvezetést hallgatta, és próbálta kitalálni, milyen gyümölcs illata is illene jobban az elméleti párbajozáshoz.

        - Nekem a hattyúk jutnak eszembe róla, Fawcett professzor! - nem volt benne biztos, mennyire lehet hosszú az a kifejezés, így csak vidáman mosolygott a mondat végén további magyarázat helyett. Igen, így Nialent nézve hátulról nagyon is érthető volt a hattyúk említése, ők mindig elegánsnak tűntek, mint a párbajhoz meghajló mágusok a képzeletében. Talán megvan a maguk koreográfiája is, mint egy különleges, megismételhetetlen tánchoz.. milyen romantikus! Talán mégis megkedveli ebben a félévben a párbajokat, olyan misztikusnak tűntek most az elméleti beszélgetés miatt.

        Szorgosan írni kezdett, a fantáziája csak néha tett egy-egy kanyart a képek között: vajon mit viselhetett Dumbledore professzor azon a párbajon, hogyan hajoltak meg egymás előtt? Biztosan épp közeledett a vihar, a háttérben egy fűzfa bólogatott.. igen, Soffi ezt nagyon is érdekesnek találta, jóval érdekesebbnek, mint a gyakorlatot. Mit is írtak róla, hol történt pontosan? Talán villámlott, az égen fekete fellegek váltották egymást vörös leplekkel, hamarosan zuhogni fog, két magányos alak áll egy szirten.. nem, inkább egy tó mellett, amely visszatükrözi az arcukon égő szenvedélyt. Soffi elandalodva rajzolni kezdett, fél füllel követve a valósi eseményeket is, de máris kevésbé érezte a verseskötet, vagy Nialen nézésének csábítását.

[- Szabályozott összecsapás.]

SVK 2005. január idusa előtt három nappal


18+ - káromkodás, még több káromkodás, general Nialen bullshit

  Kibaszottul gyűlölöm a szerdákat, illetve ezt a „vége a téli szünetnek” faszságot. Az első hetet mindig szeretem, de most... most nem akarok itt lenni, órákra járni, baszakodni itt, amíg kirabolnak, elviszik mindenemet. Kifutok az időből, és ma kurva szar hangulatom van, ahogyan a terem felé haladok. Legalább az felvillanyoz, hogy ez az óra az, ahol kiengedhetek mindent, végre odabaszhatok egyet, és még csak attól sem kell félnem, hogy bármilyen retorzió ér.

 Alistair és Damien valószínűleg látják rajtam, hogy szar hangulatom van, mert nem basztatnak semmilyen hülyeséggel, és inkább azokról a kibaszott ostoba csokibéka kártyákról beszélnek, meg a hülye játék szabályairól, amit tizenhárom évesen találtunk ki velük valami mugli rajzfilm alapján. Szívesen hozzászólnék, hogy egy Roxfort Igazgatói kéz simán veszít az Alkimisták kéz ellen, és eleve egy kurva nagy faszság az egész, de az órára menet is lefoglal az a sajtos-tojásos szendvics, amit összeraktam magamnak három szelet kenyérből. Úgyis kibaszott csóró leszek egész életemben, ha a családom kisemmizett, majd ehetek fos büdzsé vajas kenyeret.

 A napom aztán még kurva szarabb lesz, amikor a professzor rögtön ezzel a „pálcát a táskába!” faszsággal indít. Hallottam, hogy Umbridge első mondata is mindig ez volt a kurva óráin, és még ha Fawcett nem is csak faszságot tanít, az kifejezetten idegesítő, hogy talán valami elméleti faszságot fogunk tanulni. Ki nem szarja le, hogy a Confringo exoterm folyamatokat indít-e el a célpontjával? Elég annyit tudni, hogy hol, mikor és kit kell pofán lőni vele. De ez.... ETIKÁJA, baszdmeg?

 Kussban leülök Alistair és Damien közé viszonylag elöl, és olyan gyorsan betömöm azt a kurva szendvicset, amilyen gyorsan lehet, azután elteszem a pálcámat abba a fasz tartó dobozba, amiben anno megvettem, és amibe csak az ilyen kurva rózsás alkalmakkor teszem vissza. Maga legilimentor lehet, mert valóban kurva nevetséges. És mi a faszt kell rendbe rakni? Mert öt éve tanuljuk ezt, a legtöbbünk már használt mágiát harcra, és a jobbak elég jók a pálcával egyéb, nem az órai anyag részét képező varázslatok végrehajtásában is... ha olvassa a gondolataimat, tudja, mire gondolok.

 Vetek egy gyors pillantást a hátam mögé Zafira Tavishra, és Soffira- most dühösnek kéne lennem rá, mert biztos megint kémkedni akar utánam, de valahogy... kurvára nem hiszem el, hogy még mindig nem hiszem el, hogy a téli szünetben csak manipulált, de még majdnem mosolygok is rá, mielőtt észbe kapok, és visszanézek a tanárra.

Soff válasza meglep, kicsit hátra is nézek rá. Hattyúk? Hogy? Miért? Eszembe jut egy pillanatra, hogy mintha rám is így hivatkozott volna, de nem egészen értettem akkor sem, hogy miért. Kicsit zavarba ejtő, még ha ez alapján hízelgő is lehetne, hogy én jutok eszébe a párbajokról. Sóhajtok egyet, és válaszolok a kérdésére.

  - Szabályozott összecsapás.- unalmas választ adok, mert gondolom ez az a beugratós kérdés, amikor a válasz igazából negyvenkettő, és senki nem fog tudni válaszolni (vagy csinálunk egy kurva gondolattérképet). Ha most olvassa a gondolataimat, a valódi válaszom az, hogy szabályozott körülmények közötti fejszétbaszás, de erről biztosan tud, tekintettel arra... Elnézek a hugrabugosok felé, mely házból a leggyakoribb célpontjaim kerültek ki. Igaz, nem annyira szabályozott keretek között. Mármint... akár velük, akár másokkal párbajoztam, a „fejre nem lövünk” meg hasonló faszságok kimennek az ablakon abban a pillanatban, hogy valaki vesztésre áll. Bármennyire a cozy pofatömés sárgában valaki identitása, az összes kibaszott ember a világon győzni akar. Aki nem, tudja, hogy vesztes, és minimalizálni próbálja a kudarcait előre. Inkább rajzolni kezdek.

 Persze, kit érdekelnek a szabályozott keretek? Nem 1600-ban vagyunk, a Minisztérium kurvára megbasz, akkor is, ha írásba adod, hogy te bizony hozzájárulsz ahhoz, hogy a másik fél úgy elintézzen, hogy vödörben vihessenek el, attól a faszszopó még ugyanúgy megy az Azkabanba gyilkosságért, akkor is, ha bizonyítani tudja, hogy tisztességes párbaj volt, és a csaj, akit kinyírtál, rámászott a feleségedre.

 Meg amúgy is, mi a faszomnak szabályozzuk az egészet? Úgysem lesz fair- teszem azt, ha Yuria visszatolná a képét, és végre kiállna Morgenstern ellen, akkor nincs az a kibaszott szabályrendszer, ami bármennyire lehetővé tenné, hogy a húgomat ne mészárolják le, mint egy bigott, rohadt, vérelmélethívő, enyves csülkű mangalica kurvát. Meg mi ez a faszság az ártalmatlanításról? Tisztességről? Etikettről? Ha valamilyen okból úgy döntöttünk, hogy harcolunk egymással, és az egyikünk nyilvánvalóan sokkal kurva jobb benne, mint a másik, mennyire tisztességes archaikus autofellatio keretében rákényszeríteni arra, hogy átkoztassa szarrá magát? És pont egy ilyen tömeggyilkos fasznyelő lesz a morális etalon, mint Gellert Geci?

 Hangosan felsóhajtok, ahogy Finnighan bedobja, hogy mesélje el a történetet, még ha taktikai szempontból bölcs dolog is pofáztatni egy professzort, mert addig is lehet fontosabb dolgokkal foglalkozni. Például rajzolhatunk- eredetileg valami obszcénra gondoltam, aminek hét feje és tizenegy szarva van (vagy tizenegy más típusú, pálca-szerű testrésze), fején a káromlás nevével, de végül fekete hattyú lett a kis papírdarabon, miközben hallgattam őt, és amikor Fawcett professzor reményeim szerint nem figyel, hátrajuttatom a papírt Soffinak, rajta a madárral, ami enyhén mozog a vízgyűrűkön. Legalább ő szórakozzon jól. Mert én most elintézek magamnak egy büntetőmunkát.

 Jelentkezem, de csak jelzés értékűen, és nem várom meg, hogy felszólítson. Tudom, a mondandómon úgyis ki fog akadni, de nem az ő hibája, hogy ilyen szerencsétlenül jött ki ez az egész, mert mindenki leszopja Dumbledore, és rajta keresztül Grindelwald nagyságát is, és tudom, hogy úgyis meg akar büntetni majd, nem akarom nehézzé tenni ezt számára.

  - Nekem egy dolog nem világos. Ha Dumbó... ledore annyira kur... szóval kiválóan tisztességes volt, akkor ez az egész meghajlunk meg fair game dolog elég érdekes. Rosszabb az „etikus párbaj” szabályai miatt például nem tökön lőni Grindelwaldot, vagy nem megkérni azt a Kowalski muglit vagy valaki mást a követőiből, hogy jól küldje hátba amikor éppen monológot tart a Nagyobb Jóról, mint hagyni, hogy valami holdkóros kiirtsa vagy rabszolgává tegye a muglikat? Én nem hajlonganék egy ilyen csávó előtt, meg játszanám el, hogy ez egy ilyen filozófiai hülyeség úriemberek között, mert ha Grindelwald úriember, én rohadtul nem akarok az lenni. Ha egy párbaj tétje több, mint a résztvevők egójának masszírozása, szerintem hülyeség lekorlátozni magunkat szabályokkal.- kicsit büszke vagyok magamra, hogy nem káromkodtam egyszer sem, pedig elég indulatos vagyok a gondolat hatására, hogy ha apám visszajönne és párbajra hívna, valaki komolyan elvárná, hogy ne omlasszam rá a plafont vagy basszam visszakézből pofán, ha elég közel kerül, ÉS MÉG VÁRJAM IS MEG, AMÍG VALAKI HÁROMIG SZÁMOL, MINT VALAMI FOGYATÉKOS! Mintha egy ilyen ember megérdemelne bármilyen tiszteletet, meg bármilyen szabályt! Képzelem, hogy mennyire meghajolt azok előtt a mugliszületésűek előtt, akiket kinyírt.

 Ha meg nem utálod a másik embert eléggé hozzá, hogy hajlandó legyél megtenni ezeket a dolgokat, valószínűleg egy üveg lángnyelv whiskey melletti megbeszélés bőven elegendő lenne, nem kellene párbajozni. Vagy valami olyan dolog, amit Langleytól képzelek el, például fogjuk egymás kezét, nézzünk mélyen egymás szemébe, vagy valami ilyesmi.

[i'm the coldest]

U N D E R  Ω  P R E S S U R E

under

                     pressure
                                                   i can promise
                                                                                      i'm the coldest

+18! szégyenítés, erőszak említése.
        Mikor megérkezem Fawcett professzor aktuális órájára, eltölt némi elégedettség: nem a névsor hallatán, amelyre már semmi szükség, az ajtó kerete mögött csak olyanok foglalnak helyet, akik legalább elfogadhatóan teljesítették a követelményeket. Ha rajtam múlna, csak várakozáson felüli eredménnyel lehetne ezt a tantárgyat felvenni, azonban látom a hasznát, ha igazak azok a híresztelések, hogy a legtöbb angol mágus a háborút megelőzően - és alatt! - még egy egyszerű pajzsbűbájra sem képes, ezt pedig a legkevésbé sem érzi kínosnak.
        Még az általam leginkább megvetett csoporttársaim is legalább annyira bizonyították képességeik meglétét, hogy most eredményesen haladhatunk a magasabb szintű tudás megszerzése felé - kedvelni természetesen nem kedvelek senkit, nem is igénylem, nem húzom senki idejét megjátszott kedvességgel, ami a legapróbb nyomás alatt is megmutatkozik - és nem igénylem, hogy az enyémet húzza valaki. Tanulni vagyok itt, ahogy mások is, ebben pedig mindig partner voltam.

        A húgomról nem véve tudomást foglalok helyet az egyik első padban, a szemem sarkából pedig a várható órára koncentrálván próbálom kizárni Venust. Évek óta tartó versengésünk során azt már meg kellett adnom neki - szigorúan magamban - hogy a keresztnevén szólítsam, ezzel adózom a nem lankadó értelmének és válaszkészségének az általam nagyon is támasztott kihívásokra. Semmit nem értékelek jobban, mint a céljukért szenvedélyesen eltökélt embereket, hiszen magamtól sem várok kevesebbet - talán ezért nem fogalmazhatnék meg ellenérzéseket Fawcett professzor irányába. Olykor antipatikus a tartózkodása, de a tudásához legalább nem férhet úgy kétség, ahogy az elődei jelenlétéhez aggodalom az igazgatónő értékítélete felett.
        
        Már megjegyeztem, kik vannak jelen ezen a kurzuson: különösen szégyenteljesnek tartanám, ha O'Hara és Traverse nem vették volna sikerrel az akadályokat, ebben azonban nem kell csalódnom. Amennyiben Langley nem ezt az órát használja fel az olyan értelmetlen és embertől távoli koncepciók emlegetésére, mint az empátia - amit kétlek, mikor meglátom a tematika címét, és a Fawcett & Finnighan páros nem most kívánják a legújabb csínynek nevezett istenkísértésüket megvalósítani, bizonyára tartalmas SVK lesz.
        Az első kérdésre adott válaszokhoz nem csatlakozom, túl sok megállapítás hangzik el egyszerre, és bár titkon remélem, hogy Fawcett professzor ezt nem afféle csapatépítési, vagy klasszikus minden válasz elfogadható léleksimogatásnak tervezte, ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim. Tapasztalatom szerint még ebben az intézményben is gyakori a teljesítmények hiányában adott megerősítés csupán a teljesítmények folytatására, az angol mágusok elkényeztetik a gyermekeiket a meg nem érdemelt figyelemmel. Talán Echohawkon nem látom ennek jeleit, Ashford pedig szerencsésen magának valóbb annál, hogy érvényre juttassa az irányába gyakorolt pozitív diszkriminációt.

        - Tisztelettel, Fawcett professzor, az ön által tisztességesnek nevezett párbaj is agresszió. Egy csatatéren csak akkor lehet betartani a hadviselés szabályait, amennyiben azt a másik fél és a körülmények is lehetővé teszik. A nemzetközi varázsjog is épp annyit ér, amennyire utólag érvényesíteni lehet azt, nekem ez a jelző, a tisztességes, csak liberális jóhiszeműségnek tűnik. Ember embernek farkasa, és talán szerencsés esetben egy tisztességes farkassal van dolga, de azért a párbaj csak agresszió marad, bárhogy nevezzük. - már megtanultam, hogy bizonyos oktatók, talán a háború múltbéli közelsége miatt is, de kifejezetten ezeket a balra húzó elveket vallják, rettegnek a konfliktustól. Én nem rejtőzöm el sem az agresszió, sem a konfliktus elől, és a leírások alapján a halálfalók sem tették - amely számtalan mágus életét követelte.
        A halottak már nem pereskednek, és bár nem vitatom el a nemzetközi szervezetek és a Wizengamot szükségességét, nehéz mindezt nem jóléti államok aktákat és felelősséget tologató magatartásának látni.

        - Dumbledore professzorról nem derült ki abban a kötetben, hogy bűntudatot érzett a Grindelwald felemelkedésében érzett tevékenysége okán, valamint mindig rettegett mások életének kioltásától és a felelősségtől is? Az elvek fontosak és szépek, de semmi közük a párbaj gyakorlatához, ez a törvényalkotók kiváltsága. - magam is meglepem, mikor egyetértően bólintok Traverse hozzáfűzött kommentárjára, ezúttal Finnighan kérdése sem siklatja ki a témát. Kíváncsi vagyok, mi a liberális nézőpont arról a párbajról, noha olvastam róla már - Fawcett professzor bizonyára másként írja majd le, hiszen ezek szerint vagy a tananyagnak megfelelően, vagy valóban egyetért Dumbledore professzor elveivel.
        Természetesen ebben is van valami tiszteletet érdemlő, hiszen magam sem élnék tisztességtelen eszközökkel egy valódi párbajban, nincs is szükségem rá: de ha őszinték vagyunk, és hol máshol lennénk azok, mint egy pálcával vívott konfliktusban, a gyakorlat dönt, nem az elvek.

Hatodév és Fawcett professzor

Ó, az órák! Az a monoton, végtelen vergődés, hol a tanárok hangja álmos harmattá csapódik a diákok lankadó tudatán, s én, e szellemjárta folyosók bús vándora, minden reggel csüggedt sóhajjal veszem utam a tudás lomha erdejébe. A pergamenek zizegése, a sastollak nyikorgása, mintha csak a lélek fáradt jajszava volna, s a varázstörténet fakó sorai közt elmerülve úgy érzem, mintha az idő maga is penészes gúnyával borítaná be az elmúlásra ítélt perceket. Ó, mily terhes a tudás kényszere annak, kit a sors nem tudósnak, hanem álmodónak szánt!
S mégis, bár minden porcikám tiltakozik, s a homlokomban doboló fejfájás oly kitartó, mintha egy gonosz kis manó verné belülről a koponyám falát, mégis elindulok. Lépteim tompán koppannak a hideg kövön, s a folyosók hajnali félhomályában úgy vonszolom magam előre, mint valami kísértet, akit egy átok köt ehhez az árnyas kastélyhoz. A gondolat, hogy a következő órában varázsigéket kell ismételnem vagy bájitalok fojtó szagában fuldokolnom, még jobban megfeszíti a halántékomat, de nincs választásom. Megszokásból mozdulok, kötelességtudatból lélegzem - s mert tudom, hogy ha egyszer nem megyek be, talán soha többé nem lesz erőm újra elindulni.
A sötét varázslatok kivédése terem mindig is komorabb volt, mint a kastély többi része - mintha az évek alatt felhalmozódott tudás és harcok emlékei még most is a kövek közé ivódtak volna. Mély levegőt veszek, a fejem még mindig lüktet, de legalább az ájulás gondolata egyelőre távol marad.
Fawcett professzor már a katedrán áll, tekintete végigpásztázza a belépő diákokat. Ma a párbajok elméletéről és etikájáról lesz szó - mintha az ilyesminek valóban lenne etikája. Az osztály nagy része izgatott suttogással foglalja el a helyét, egyesek már most azon tanakodnak, vajon lesz-e lehetőségük gyakorlatban is kipróbálni az elhangzottakat. Én a terem egyik hátsó padja felé indulok, remélve, hogy senki sem veszi észre a fáradt arcomat, és hogy a professzor sem engem szemel ki az első példázatra.
Ahogy Fawcett professzor int, hogy mindenki tegye el a pálcáját, kelletlenül, de engedelmeskedem. Nem mintha különösebben használni akartam volna - a fejfájás még mindig zsibong bennem, és a koncentráció is nehezemre esik. Ha csak figyelni kell, az nem gond. Valószínűleg így is megjegyzem az anyagot, ahogy általában szoktam. Nem látom értelmét hosszú, részletes jegyzeteket írni, így csak néhány címszót firkantok le a pergamenem sarkára, hogy később visszakereshessem, ha mégis szükség lenne rá. Egyelőre nem mond semmi olyat, amit ne olvastam volna már valahol. Ujjaim a pennán dobolnak, ahogy az asztalon támasztom a fejem. Ha lesz valami igazán érdekes rész, majd úgyis utánanézek - egyedül sokkal könnyebb elmélyedni a részletekben, mint egy egész osztály zsongása közepette.
- Értelmetlenül elnyújtott halál - válaszolok egyszerűen és röviden, ha már ez volt a kérdés. És az is átfut az agyamon, hogy talán az én végső párbajom nem egy tanteremben fog lezajlani, hanem egy sötétebb, kegyetlenebb helyen. Egy olyan párbaj lesz, amit nem lehet elkerülni, és ahol a tét nem a pontszám vagy egy tanári elismerés, hanem az élet és a fájdalom jótékony elkerülése.
Finnighan válaszára csak egy szemforgatással reagálok, hiszen... komolyan, mi a tököm? Sosem párbajozunk azért, mert éppen jó szórakozásnak tűnik. Ennyire nem lehet egy háborús kor után naiv. A társadalom kegyetlen és kérlelhetetlen ahhoz, hogy megálljon egy capitulatusnál. Soffi válaszán csak felvonom a szemöldökömet. Sokszor nem tudom hova tenni a lányt, de talán ennek a varázsa nyűgöz le. A többiek válasza meg igazán nem érdekel, eddig volt kapacitásom erre figyelni.
Szelíd melankóliával hajtom le fejem, míg körülöttem a szavak lassú folyóként hömpölyögnek, egymásnak csapódnak, elmerülnek, s ismét a felszínre törnek. Grindelwald és Dumbledore vitájának árnyai lengenek a teremben, s az elme csapongó hullámai közt felrémlik a múlt kísértete, melybe oly makacsul kapaszkodnak mások - de én? Én tudom, mily felesleges e régvolt árnyakat idézni, mily balga öncsalás a megfakult emlékek után nyúlni. Hiszen a múlt csupán tört üvegcserepek mozaikja, melyeket a sors láthatatlan keze már régen elsodort - s ha így van, ugyan miért vájkáljak benne? A jövő az, ami számít, a jövő, amely vad és félelmetes, de legalább még formálható, még nem vált végérvényessé. Csak a jövő érdemli meg a gondolatot… és mégis, valahol mélyen érzem, hogy ez a gondolat is csak egy gyáva menekülés.
Travers és Morgenstern szóváltása egy pillanatra megragadja a figyelmem - van bennük valami élénk, valami nyers hév, ami a vita súlyától függetlenül figyelemre méltóvá teszi a jelenetet. Érdekes, talán még tanulságos is, de a lényegen mit sem változtat. A múlt marad, ami volt, a jelen meg úgyis arra sodródik, amerre akar. Az óra anyaga sem módosul attól, ha most itt, egy hideg tanteremben két diák elméleteket csap össze, s bizonyosan a professzor is hamarosan közbelép, hogy lezárja a parttalan beszélgetést. Ő sem az a típus, aki hagyná, hogy a vita messzire kanyarodjon az előírt témától. Talán pár perc még, egy utolsó szóváltás, aztán ismét a tananyag száraz valósága következik.
Jelenleg kellően unalmas az óra ahhoz, hogy inkább elmenjek, de a házi feladatot meg kéne várni. Bár új tanár, pont olyannak tűnik így fél év után, aki minden kibaszott alkalmat megragad, hogy feladatot osszon ki – mintha attól jobban belevésődne a fejünkbe az anyag. Mintha attól majd jobban érdekelne. Néha azon tűnődöm, hogy tényleg élvezik-e ezt, vagy csak kényszeresen bizonygatják maguknak, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Fawcett professzor sem kivétel, már látom az arcán azt a sajátos, kissé fölényes kifejezést, ami azt jelzi, hogy hamarosan egy újabb dolgozatot, esszét vagy épp gyakorlati feladatot varr a nyakunkba.

A párbajozás elmélete és etikája
2005. január 12.

Connor kényelmetlenül fészkelődött a padban. Valahogy idegennek érezte magától ezt az egész helyzetet, hogy őt, aki az égre született, nemes egyszerűséggel bepasszírozzák egy fadobozba a négy fal közé, mint egy csapdába esett madarat. Pedig a Sötét Varázslatok Kivédése egyike volt azon tantárgyaknak, amik iránt – a kviddics mellett még - érdeklődést mutatott.
Hogy mi fogta meg annyira a tárgyban, arra könnyű szerrel válaszolhatott volna: édesanyja halála miatt akart foglalkozni a sötét erők leküzdésével. Továbbá ez volt egyik leggyakorlatiasabb tantárgyuk a Repüléstan mellett, és mint olyan, valahogy jobban kézre állt neki, mint a sok elméleti baromság, élükön az Asztronómiával, vagy a Mágiatörténettel. A Mugliismeret is csupán azért tartozott az erősségei közé, mert – akárcsak az SVK-hoz –, ehhez is gyengéd érzelmek fűzték őt, az édesanyja hagyatéka miatt.
Csupán egy lesajnáló pillantást tervezett vetni az érkező Finnighan-re, ám ehelyett meglepett arcot vágott. Hirtelen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a hugrabugos srác rákacsintott.
Ez hülye, vagy mi? - tette fel magában a költői kérdést, lévén minden hugrabugost agyalágyultnak tartott.
Hallva a „pálcát a táskába!” utasítást, érthető csalódottság lett úrrá rajta, és fejben máris haszontalan időhúzásnak könyvelte el az órát. Előkotort a táskája mélyéből egy tekercs pergament, egy üveg tintát, egy pennát, majd a padra hajította a tankönyvét, amely puffanva ért földet az évszázadok diákserege által kicicomázott asztallapon.
„L+J” – olvasta unottan a fába vésett szerelmespár monogramját, tarkóján azzal a kínos érzéssel, mintha valaki figyelné őt. Márpedig elhatározta, hogy csak azért sem fog hátrafordulni és a gyűlölt szempárba pillantani. Ma valahogy nem volt vevő a megvető tekintetekre.
- Mi jut eszetekbe, ha meghalljátok a „párbaj” szót? - hangzott a kérdés, amely nagy nehezen utat tört a tudatába és elvonta a figyelmét az ismeretlen szerelmespár neveinek kezdőbetűiről.
Connor megvonta a vállát és inkább kibámult az ablakon a park felé. Odakint tiszta volt az ég, és bár az üvegtáblára kiülő jégvirágok tomboló mínuszokat jeleztek, ő másra sem vágyott jobban, minthogy seprűre pattanjon és átszelje a fagyos levegőt. Ehelyett ott ült a kastélyban és elmosódott hangfoszlányként hallgatta a társai válaszait.
Hattyúk… Ekkora baromságot. Pedig azt hittem, hogy a hollóhátasok okosak. A hattyúk nem is párbajoznak egymással. Akkor már inkább a kosok, vagy mik, akik egymásnak esnek a nagy szarvaikkal. Vagy a veszett kutyák…
Mindeközben Fawcett professzor folytatta, és egyhamar rátért Dumbledore és Grindelwald harcára. Connor felkönyökölt az asztalra és megtámasztotta a tenyerén az állát. Unalomig ismételt történet volt ez két nagy mágusról, egy nagy eszméről, meg a Végzet Pálcájáról, melynek végén a jó győzedelmeskedett a gonosz felett. Mondhatnánk, hogy „itt a vége fuss el véle”, de ez nem volna igaz, mert kettejük története itt még nem ért véget, volt még bőven történés, úgy hét kötetre való, melyekből főként az utolsó foglalkozna velük, de azért a többi sem elhanyagolható. Connor fél szemmel a padtársa, Nialen felé sandított, aki ekkor kezdett bele egy hosszas monológba.
Remek… most vonnak le mindjárt 5 pontot a Mardekártól Travers összes káromkodása után. - gondolta magában mérgesen, aztán nem kicsit lepődött meg, mikor padtársa egyetlen oda nem illő szó nélkül zárta a gondolatmenetét.
Vágott a meglepett grimaszt, majd újfent kibámult az ablakon. Ezúttal gondolatai valahol egészen máshol jártak. Felrémlett benne egy régi emlék, ahogy az előszobában állva, fülét az ajtóra tapasztva hallgatózik. Odabent emberek beszélgetnek, a nagyszülei, az apja, és egy ismeretlen férfi a kandallóból. A hír, amit az idegen hoz, a legszörnyűbb rémálma. Kicsúszik talpa alól a föld, ő pedig csak mered maga elé, és ott látja a lelki szemei előtt a holttesteket.
Arcizma teljesen elzsibbadt, ahogy jobb kezére támasztotta a fejét. Hirtelen felocsúdva egy madarat kezdett forszírozni, aki a téli, jeges szélben vitorlázott valahol fent a magasban, ott, ahol neki, Connornak épp lennie kellett volna.
Vajon ők is meghajoltak anyám és a társai előtt, mielőtt kimondták rájuk a gyilkos átkot?
Nem is sejtette, hogy a jobbján ülő Travers fejében hasonló gondolatok cikáztak az apját illetően.

Hatodév SVK óra

- a párbajozás elmélete és etikája -

18+ önbántalmazásra vonatkozó utalások

A hosszú, karácsonyi szünet utáni első hét általában minden évben döcögősebben szokott beindulni. A fejem félig még mindig az otthoni dolgok és családi viták körül forog. Alig vártam, hogy a kastély biztonságot nyújtó, vastag falai között megfeledkezhessek végre a másik életemről, és az elvárt vagy képzeletbeli kötelességekről.
Az első sor Morgensterntől legtávolabbi szélén foglalok helyet, a ahol a fény épp csak oldalról ér el, és senki sem ül épp mögöttem. Morgenstern mondhatni, nem a legkellemesebb társaság. Jelenléte állandóan feszültséget ébreszt bennem, a kisugárzásában pedig van valami, ami azt üvölti, hogy nem lehet mindenkivel csak úgy ujjat húzni. Nem gondolom, hogy gyenge lennék, az RBF eredményeim kielégítőek voltak a Várakozáson Felüli osztályzattal SVK-ból, de nincsenek illúzióim afelől, ha akár valódi, akár órai gyakorlás során párbajra kerülne sor közöttünk, én húznám a rövidebbet. Néha elgondolkozom azon, vajon élvezi-e, hogy ennyire tartanak tőle. Előveszem a pálcám a táskámból, és a sima asztallapra helyezem magam előtt. Nem kell észrevegye azt, hogy figyelem.
A terembe érkező Holdennek intek, hogy üljön mellém, ha szeretne. Nem erőltetetten, csupán egy apró gesztussal. Nem tudom persze, hogy észrevette-e. De a helyet direkt fenntartottam számára. Tekintetem nem ragad rajta sokáig, nem akarom kimutatni, hogy ez tényleg számít. Ehelyett az óra kezdetéig a kezeimen lévő ékszerekkel foglalom el magam, mintha csak azt a célt szolgálnák, hogy elüssem az időt az óra kezdetéig. A gyűrűimmel játszadozok megszokásból, ahogyan csavargatom, tekergetem őket ujjaimon, épp úgy, mint máskor. A mozdulatokról észre sem veszem, hogy ezek most sokkal feszültebbek, mint ahogyan eddig. Gyorsabbak és szaggatottabbak, és olykor túl erősen szorítom meg a fémet. Nem is tudom, hogy mi a célom azzal, hogy enyhe, de érezhető fájdalmat okozok magamnak velük. A gyűrűk ennek nyomán hideg, vékony vonalakat hagynak bőrömön.
Alig hallható megkönnyebbülésem, amikor Fawcett professzor közli az óra elején, hogy nem lesz szükség a pálcánkra. Jól hallom persze, hogy megannyian csalódottan felsóhajtanak, de olykor szükségesek ezek a tanórák is, amikor az elméleti részeket elemezzük ki alaposabban. Egyébként sem gondolom, hogy nagyon formában lennék most a párbajozáshoz, már mindig ott van annak az eshetősége, hogy épp az segítene, ha a komfort zónádból lépnél ki. A pálcám visszasüllyesztem a táskámba, ahová jelenleg való, majd a széken kiegyenesedve hallgatom a többiek válaszát.
Nem tudok nem elmosolyodni Lowe válaszán – ha már Ashfordé eléggé lehozott az életről. Persze a hattyúk bájosnak, és gyönyörűnek tűnnek, de aki azt hiszi, szépségük a legerőteljesebb tulajdonságuk, az még nem próbált nekik kenyérdarabokat dobálni a tóba (ami egyébként nem jó nekik, ne tegyétek). Rettenetes a természetük, igen harciasak, akár területféltésről van szó, vagy akár arról, hogy azt gondolják, nem kívánsz nekik több eleséget adni.
Mind Robert, mind pedig Travers válaszát érdekesnek találom, hiszen azért mind a kettejüknek igaza van részben. A mugli világban a klasszikus párbaj inkább nézeteltérések lerendezésének egyik módja. Legyen szó akár vérbosszúról, ököljogról vagy istenítéletről – bár ezek gyakran valójában nagyon is vérre mennek. Mégis, a leginkább a két mardekáros az, akiknek gondolatmenetét meg kell erősítenem.
- Igaza van az előttem szólóknak. – megvárom, amíg mindannyian befejezik a gondolatmenetüket. Semmiképp sem szeretném őket megszakítani, de szeretnék konstruktívan hozzászólni a témához. - A hagyományok és tanult normák olyan dolgok, amik elviekben civilizálttá tesznek egy küzdelmet. De van az a helyzet, amikor ezek nem férnek bele. A Zsebpiszok-közben se asszertív senki hajnali kettőkor. Egy élet-halál párbaj esetében pedig nem nevetséges eleve a meghajlás, amikor tudod, hogy a párbajban vagy te mész el, vagy ő? – abbahagyom a gyűrűim tekergetését ujjaimon, amíg beszélek. A mugli világban is ismerősek ezek a szabályok. Nem annyira különböznek a varázslók tőlük, mint hiszik.
- Értem, hogy a meghajlás a tisztelet jelének egy kinyilatkoztatása. De mi van akkor, ha én nem tisztelem? Például ha olyan elvi különbségek vannak, amik miatt én nem vagyok kényszeríthető arra, hogy tiszteljem? Ha olyan elveket vall, amiket én megvetek? – mugli születésűként például soha nem tudnék tisztelni egy halálfalót. Az egész háború kimaradt nekem, túl fiatal voltam szerencsémre. De a történelmet ismerem. Tudok a szörnyűségekről, amiket műveltek. Nincs olyan erő, ami arra kényszerítene, hogy meghajoljak előttük.
- A hagyományos párbaj egy keretek közé szorított harc ugyan, de nem szimmetrikus a világ, amiben élünk. Az egyik félnek mindig több hatalma van, mint a másiknak. Az egyik fél becsülettel áll ki a párbajra, míg a másik hátba támad. Az egyik fél küzd az életéért, a másik pedig csak játszik vele szórakozásból. – rengeteg visszaemlékezést hallottam és olvastam mugli születésű túlélőktől, hogyan bántak velük. Egyértelműen nem náluk volt az erőfölény. Tizenéves kislányokat felnőtt varázslók kínoztak. Csak úgy, szórakozásból. Itt, az iskolában is.
- Mi a célja ilyenkor a párbaj etikettnek? Hiszen az nem védi meg azokat, akiknek a védelemre szükségük van. Csak egy díszes lakat egy üres ketrecen. Be lehet tartani, de mi értelme, ha mások kényük-kedvük szerint semmibe vehetik? Érdemes-e egyáltalán betartani? – vonom kétségbe az egész etikett-témát a párbajozás részéről. Az életnek vannak azok a területei, amikor egyszerűen ezek nem férnek bele. Mert az élet igazságtalan – a hatalomból valakinek mindig több jut, mint másoknak.

[s]

s ö t é t  v a r á z s l a t o k  k i v é d é s e
•••••••

 

Tudjátok, vannak azok a napok, amikor egész egyszerűen semmi sem áll össze. Amikor magányosnak érzed magad, de mások társaságára sem vágysz. Amikor igazán rajzolni se akarsz, de amikor még a körülmények is ellened játszanak, akkor ugyanúgy mérges leszel. Amikor már várod a tavaszt, de kinézve a folyosó ablakán, továbbra is csak a szürke, fénytelen dombokat látod egymás után hullámozva végig a látómezőn.
Határozottan nyári gyerek vagyok.

Sóhajtok egyet, mikor bezárom rajzfüzetem és elteszem a táskámba pennáimmal együtt. Nehéz visszatérni a Roxfortba egy-egy szünet után. Na, nem azért, mert nem szeretek itt lenni, nagyon is szeretem, hogy a mágia itt aztán mindent teljesen átjár és egészen más hangulata van, mint az otthoninak. De kiszakadni onnan sem jó újra és újra elkap a honvágy. Ami azt hiszem teljesen normális.

Egyedül sétálok fel a Sötét varázslatok kivédése tanteremhez és ülök le az Ophelia mögötti székre. A terem már szinte tele van, talán az egyik utolsó lehettem, aki elfoglalta a helyét. Úgyfest, mintha Ophelia valakit nagyon várna, nem akarok keresztbe tenni a céljainak. Szóval csak finoman megbököm a vállát és ha hátrafordul felém, akkor rámosolygok és köszönök neki. Aztán előveszem az előbb elpakolt pennáimat és néhány pergament.
Tudatosan figyelek rá, hogy az órákon ne rajzoljak célzott alakokat, csak úgy firkálgatok. Ez segít a koncentrálásban. Bár olykor így is nehezen megy a hosszas figyelés. Nem hiába teljesítek jobban a gyakorlat alapú órákon. Az alkotás és zene nélkül való egy helyben ülés kifejezetten nagy kihívásnak számít. Valahogy egyszerre több dolognak is kell zajlania, hogy az agyamat és a tagjaimat kellő képpen lefoglalja.

Az órákon minden erőmet bevetem hát, hogy figyelni tudjak. El is szomorodom a tényen, hogy ez a mai elméleti oktatás lesz, és egy percig sem lesz szükségünk a pálcáinkra. határozottan jobban megjegyzem a dolgokat, ha közben felállhatok, cselekedhetek. De hát ez van. Gondolom néha ilyen is óra is kell… Még, ha a témaválasztást nem tartom sem kifejezetten izgalmasnak, sem olyasminek, amit hosszasan tárgyalni kéne.

- Szerintem… két varázsló egymás ellen... – Kezdem határozottan, miután Ophelia befejezte az okfejtését, ami azt hiszem nagyon is jól leírta az egész vélt vagy valós párbajetikett problémáját, úgy alapjaiban. - Szép és jó, azt gondolni, hogy ez szabályok és etikus viselkedés közé szorítható. De tény, ami tény, hogy az emberek többsége se nem szabálytartó, se nem tiszteli annyira a másikat, a másik életét, hogy ne azonnal a legnagyobb kártétel lehetőségére gondoljon, a következmények figyelembevétele nélkül. Ennél, azt hiszem a legtöbben ostobábbak és gyarlóbbak. Gondoljunk csak bele… Sokszor vagy sokan. És tisztelet minden kivételnek. De a kviddics játékszabályait se tartják be. És mi egy iskolai bajnokság vagyunk. Akkor egy dicsőségről vagy épp becsületről szóló párbajban. Majd pont az lesz a lényeg, hogy ilyenekre figyeljenek… A meghajlás. Csak egy szokásból eredő, betanult gesztus, semmi több. Ott van, vagy nincs ott. Teljesen mindegy. Az életben, élesben, kivitelezhetetlen, ha az ember az életéért párbajozik.

Aster jut eszembe. Elképzeltem a gyerekkori énjét, ahogy menekülhetett valaki elől, aki az életére tört. Párbaj etikett? Az életben nincs szabály erre. Életben maradsz vagy sem. Úgyis ez számít.

[SVK óra meg a tarkó.2005. január]

SVK óra meg a tarkó.
2005. január

Megébredek hajnalban, pisilni kell. Yaar, tesó, de utálom az ilyet, erőm sincsen gondolkodni. Csipás szemmel, félkómásan vánszorgok ki a hálóteremből a fürdőbe, fel sem fogom mi van körülöttem. Művelet kész, jajj de hideg minden, miért nem vettem fel a papucsomat? Soffi ébren van? Allah kasam, még mindig azt a verses kötetet vagy mit olvassa. Vagy már? Aludt egyáltalán? Én még biztos fogok. Vissza is bújok a jó kis meleg ágyikómban és igazából nem tudom, hogy percek vagy csak órák múlva kelek fel megint, de már nagyobb a nyüzsgés szobánkban, mindenki készülődik. Én is megerőltetem magamat, tisztálkodom és felveszem az egyenruhát, ma nincs kedvem a talárhoz, inkább csak a szürke pulcsit veszem rá a blúzra. Felkötöm a hajamat és ládámból előkotrok egy müzliszeletet. Szeretem a szünetutáni első heteket, ilyenkor még fel vagyok tankolva mugli nasikkal otthonról és minden halal.

Ahogy belépünk a terembe kisebb biccentésekkel és intésekkel köszönök azoknak az évfolyamtársaknak, akikkel jóban vagyok, Ophelianak, Poppynak, Robnak meg a többieknek. Zsúfoltnak tűnik a terem. Mióta megkezdtük a R.A.V.A.Sz. szintet, egészen hozzászoktam, hogy már szellősebbek az órák, de az SVK még mindig népszerű. Persze Fawcett Prof már bent van, bezzeg ő lehet farmerban, meg muglizhat itt.. csalás. Köpni nyelni sem tudok, khoi sharam nahi - Soffi szégyenérzet nélkül mentálisan berángat, hogy üljünk be a mardekáros srácok mögé. Miért nem ellenkezem? Fixen még kómában nyomom. Nyilván, hogy közvetlenül O’Hara mögé kerülök, nyilván megint nem fogok látni semmit és nyilván szagolhatom meg hallgathatom egész órán. Bár ma egész csendesnek tűnik. Mindegy, kibirom... assz’em.

Ahogy leülünk Nialen hátrales és mintha a szeme picit hosszabban megülepedne padtársamon, jah tényleg mindig elfelejtem hogy ők ketten rokonok vagy mik. Azért is vagy mik, mert bazira nem viselkednek úgy. Bezzeg ha nekem lenne itt rokonom az a duppatámba kapaszkodna és el sem engedné. A pakisztáni család az ilyen, bas, nem lehet megszökni. Seprű ápoló illat van! De jó! Már körbe is néznék, amikor leesik kiből árad. Gusztustalan, ez sosem mosakszik?! Bhai, tudod mi az a szappan?!
Mosolygok ahogy Soffi előveszi a nyulas mappáját, kész ez a csaj. Bár nem ünneplem a karácsonyt, a téli szünet után mindig hozok neki valamit, szegény csaj otthon nem túl sok mindent kap. Idén egy pokémon plüsst kapott tőlem, nagy divat most otthon a kölykök körül, a nagyszemű rózsaszín törpegolymokszerű izéről meg azonnal barátosném ugrott be.
- Hogy mi? Ja.. hát gondolom a párbajokról – válaszolok a kérdésre és fejemmel bólintok a táblára bűvölt felirat irányába, de a prof már is kezdi az órát. Felsóhajt a terem a pálcaelpakolós utasításra, én csak megvonom a vállamat és becsúsztatom a fenyőpálcát az ütött kopott vans hátizsákba. Biztos a szürke téli idő az oka, de ezt a szerdát eddig nem nagyon érzem, csak úgy vagyok.

Megindul a bekiabálás és Will kommentjére csak forgatom a szememet – y’alla, ez a srác mindenből akkora drámát csinál, behalok. Ha leesne a fagyija, temetést rendezne neki. Padtársam kommentjén mosolygok egyet és ahogy ilyenkor lenni szokott páran furcsa arckifejezéssel néznek rá, Travers is hátrafordul újra, de O’Hara nem. Miért nem fordul hátra? Ránk sem nézett mióta leültünk ide, csak bambán bámul ki az ablakon. Vajon mit néz? Amúgy miért is érdekel engem, hogy mi van ezzel a tahóval? Most már a saját gondolataimon forgatom a szememet és inkább elkezdek firkálni előttem a pergamenre. Valahogy mindig jobban figyelek, ha közben jár a kezem. Közben Travers hátra passzol valamit Soffinak. Ez fura, valami zavar van az erőben, de igyekszem nem törődni vele, tökre nem az én dolgom.

Bezzeg mások nincsenek ilyen közömbös hangulatban, meg is kezdik a nagy filozófiai fejtegetéseket, persze hogy a Travers és Morgenstern páros azzal jön, hogy jobb támadni, mint hajolgatni, de azon, hogy Ophelia a pártjukat fogja meglepődők. Valahogy furcsa őt egyoldalon látni Orin-nal. Leginkább Poppyval értek egyet, de ma lusta vagyok ahhoz, hogy ténylegesen belemásszak a vitába. Igazából jobban örülnék, ha Rob javaslata szerint inkább csak mágiátöriznénk Dumbledorék párbajáról, nem bootolt ma be az agyam az ilyen vitákhoz. Igazából csak firkálgatok meg az előttem ülő létra tarkójára bambulok.
- Szerintem tökre nem a szélsőségesen éles helyzetekre gondolt a Prof – jegyzem meg Soffinak félhangosan – nyilván nem csatatéren kell hajlongani, de tényleges leszámolásoknál így tiszteljük meg a másikat... meg magunkat.

Sötét Gondolatok Varázslatok Kivédése

 

Az a helyzet, hogy utálok késni, már csak azért is, mert olyan kegyetlenül méltatlan úgy érkezni, mint a túlhajtott ló, de most nincs más választásom. Valahogy elnéztem az időt és ettől az egész nap borul, tehát úgy loholok végig a folyosókon, mint egy őrült és minden energiámmal igyekszem közben az utamba kerülőktől kedvesen elnézést kérni, pedig könnyebb lenne csak orbákolni, hogy „Utat!”.
Fawcett professzor már éppen szóra nyitja a száját, mikor lobogó hajjal bevágódom. Sok lehetőségem nincs köszöngetni, így egy biccentéssel igyekszem nem én lenni a nap bárdolatlan nyomorultja.
-Elnézést! -tátogom alig hallhatóan a professzornak és Ophelia intésére azonnal le is dobom magam mellé. Ami azt illeti jó most így látni, mégha már vannak is fogalmaim arról, hogy mik zajlanak a fejében.
 Gyorsan végifuttatom a szemem a táblán, a kellemetlen izgalom egyszeriben elmúlik a gyomromból, ezekszerint ma nem engednek rám senkit, akitól fixen sokkot kapnék és hős cherokee nemzetemhez nem illő módon bebújnék a sarokba, gondolva itt  többek között Orinra, akinek néha már az energiáitól is elfog a csodálattal vegyes rettegés. Tulajdonképpen több aggodalomra okot adó párbajellenfél is lapul a teremben, de ma nem kell ezen pörgetnem magam. Elmélet és etika, civilizált népeknek való úri luxus ez, megadatik, ha megadatik. Bezzeg apám mindenek felett igyekezett benne hinni, talán épp itt rontotta el.
Hosszan hallgatom a többieket, mérlegelek mielőtt bármit is mondanék, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek gondolataim, éppenséggel pont a fordítottja igaz, de hirtelen olyan negatív kifejezések jutnak eszembe, amiket nem engednék ki csak úgy a számon.
Arra, amit Travers fogalmaz meg, alig láthatóan bólintok, etika ide vagy oda, vannak olyan emberek, akikkel annyira különböző elveket vallok, hogy még a minimális tisztelet megadására sem lenne kedvem rávenni magam, apám gyilkosa előtt fognám ezt az egész udvariaskodást és oda tenném, ahova egy ilyen ember esetében való…pláne, ha lenne bármi fogalmam, hogy milyen ember lehet, aki képes így ölni.
Visszatérve erről a rohadt ingoványos és magánjellegű gondolatösvényről, úgy hallom az évfolyam nagyjából egyetért, ebbe az én véleményem is belesimul. Bizonyára Fawcett sem azt akarta, hogy a híres-neves béke évfolyama itt mindenféle agresszióra, vérengzésre és életellenes cselekményekre gondoljon, de a nagy részünkbe valahogy még is ez jelent meg, mint első gondolat.
-Bizonyos szempontból, ha a helyzet is megengedi, a párbajetikett és annak betartása azt mutatja, hogy emberek vagyunk. Nem az az elsődleges célunk, hogy átharapjuk egymás torkát az első adandó alkalommal, mint a prérifarkasok. Jelen van a tisztelet, a tisztesség és a becsület, már, ha egy ideális világról beszélünk.
Hogy hiszek-e egy ilyen világban? Nem feltétlenül, talán ezt jobban ki is sikerült nyilatkoztatnom, mint szerettem volna. Egyáltalán mi választja el az embert az állattól? Mélyebben belegondolva nem is olyan borzasztóan sok minden, hiszen miért is harcolunk? Túlélés, terület, szaporodás, ennyi az egész, csak a mi esetünkben valahogy bekerült a kondérbe a puszta gonoszság is. Az állatok általában nem gyilkolnak, ha nincs rá okuk. Csak az emberi faj képes ilyen borzalomra, ahogyan csak mi tudjuk mindezt felérni ésszel. Hol van ehhez az etika és a tisztelet? Ne ennyit arról a bizonyos világról, amit korábban említettem.