Digby professzor irodája

Demelza Digby pennájából

Az ajtó csupán egy fél folyosónyira nyílik magától a mugliismeret tanteremtől, kellemes fa ajtaját jobbról egy ligetben kergetődző tündérekről festett kép őrzi. Balról a kastély csupasz kőfalát egy ugyanilyen témában készült mugli kép díszíti. Az ajtón túl fél tanteremnyi helyiség, a közepesebb fajtájú tanterem feléhez viszonyítva, szép kilátású ablakkal. Jelenleg egy masszív íróasztal kap benne helyet, mely tele van ragasztva különféle rajzfilmfigurák matricáival. Van itt azon kívül néhány tiritarka fotel, egy kizsigerelt televízióból készült akvárium színes halakkal és egy kristálykoponya halbújócskával, egy elaggott, de folyton szóló rádió, és egyéb szórakoztató mugli holmik. Övék a bal sarok. Az iroda amúgy teljesen tele van, növények, rikító lakástextilek és rengeteg könyv meg papír halmai mindenfelé. Jobbra nyílik egy ajtó a lakrészbe, ami berendezését tekintve szintén kaotikusan otthonos, a könyvespolcokon a sok színes, mugli regény mellett helyet kap néhány rock'n'roll zenekazetta és egy bowling-golyó is, az ágy mellett pedig egy éjjeliszekrényen pedig három, itt-ott horpadt, viharvert vekker is van. A ruhásszekrényből kifolyó színes-vidám ruhafolyam is barátságosabbá és kuszábbá teszi az összképet.

Konzultáció halaszthatatlan ügyben




2002. február 11., este hat óra

Demelza

Az utóbbi időben őszintén nem értette, mi lelte a griffendéles diákokat...  Az egy dolog, hogy egyre közeledett a Valentin nap, de ez mégsem szolgálhatott teljes mértékben magyarázatul arra a sok sületlenségre, ami az óráján zajlott.
A fegyelmezetlenségek zavaró sorát Noah Nightingale indította el, aki a téli szünet előtti utolsó mágiatörténet órán oly sokat sejtetően utalt egy mendemondára, amit Dawson azóta részben a tanár kollégáktól már hallott, de szerencsére mégsem ismert meg minden részletre kiterjedően, na nem mintha egyáltalán akarta volna tudni...
Hogy mi történt az ifjú Nightingale és háztársa, Mr. Bates között, azt egészen pontosan csak ők tudhatták, s senki másra nem is tartozott, épp ezért bosszantotta oly kifejezetten Hamoxot, hogy Noah az ő óráját választotta a legalkalmasabb pillanatnak ahhoz, hogy az egész csoport figyelmét elterelje a kis kalandjukkal...
A karácsonyi szünet után Hamox végre azt hitte, fellélegezhet a szemtelen nebulók csínytevéseit illetően, de keserűen csalódnia kellett, mikor Mark Wingers az óráját választotta legalkalmasabb pillanatnak, hogy kipróbáljon valami illegális bájitalt, ami után padjából a padlóra zuhanva, habzó szájjal rázkódott, oly rettegést keltve Dawsonban, ami azóta sem múlt teljesen, még akkor sem, ha Merlinnek hála az ilyen esetekre való tekintettel mindig magánál tartott egy bezoárkövet, s ezzel sikerült elejét vennie a tragédiának... Az ifjú Wingers természetesen kifejezetten hálás volt tanárának a közbelépésért, és váltig bizonygatta, hogy ártatlan volt a dologban, hogy ő csak a közelgő RBF-ek miatti izgalmát igyekezett a bájitallal orvosolni, s hogy végtére is ő ebben az egész történetben puszta áldozat, nem más... De Dawsonnak volt egy erős sejtése, hogy mindez csak kifogás, s ez be is igazolódott, mikor a folyosón véletlenül elcsípte két diáklány beszélgetését, akik épp azt taglalták, hogyan próbálta feldobni a dögunalmas mágiatörténet órát Wingers, majd szívta meg a próbálkozást, akár a torkos borz.
A kellemetlen sorozat azonban itt sem ért véget, a mai óráján ugyanis Mirabella Harpell, egyébként jó képességű, és aktivitása miatt bizonyos értelemben véve Dawson egyik kedvenc tanulója sokkolta le a professzor urat azzal, hogy óra közben a pad alatt csokit majszolt... Itt azonban nem állt meg, mert az öntermelő varázslattal megbűvölt csokit lelkesen osztogatta is társainak, ezzel végérvényesen kihozva a sodrából Hamoxot.
Nem csoda hát, hogy ezek után a professzor megragadta az alkalmat, hogy tanítás után haladéktalanul felkeresse kollégáját, Digby professzort a fogadóóráján.
A professzor nagyokat nyelve, három jól hallható kopogtatással jelezte érkeztét, s ha bebocsátást nyert, úgy bizony nem húzva az időt, közelebb lépve a tanerőhöz, azonnal a tárgyra is tért.
- Miss Digby, elnézést, hogy ezzel zaklatom, de a dolog már nem tűr halasztást... A diákjai az utóbbi időben borzasztóan elkanászodtak... - vett mély lélegzetet. - Név szerint Noah Nightingale-ről, Mark Wingersről és Mirabella Harperről van szó - sorolta az illetékes diákok nevét.
- Kérem, legyen oly kedves és beszélgessen el velük, hogy a mágiatörténet óra semmi esetre sem arra való, hogy annak keretei között tárgyalják ki a szexuális életüket, próbáljanak ki illegális bájitalt, avagy a pad alatt majszoljanak és osztogassanak csokit a társaiknak... - hadarta végig a griffendéles diákok bűnlajstromát, bízva abban, hogy Digby professzor segít neki megzabolázni a szemtelen kisoroszlánokat.

február 11.

 


hakuna matata

Túl voltam már egy büntetéskiadáson, vagy egy tucat fejmosáson, és három, lábon kihordott szívrohamon. Csak a mai nap! Mintha egy burleszkben élnék, olyan lassn ez az egész. Mindenkit megvisel a bezártság, az állandó frusztráció, ami szépen lassan beleivódik a csontjainkba, a minket körbevevő falakba is. Már akkor is érzem ennek a helyzetnek a a furcsán nyomasztó terhét, ha épp nem gondolok a támadásokra, a szeszéllyel járó felfordulásokra, a fenyegetésekre, és csak a mindennapok átlagos dolgait intézem. Példának okáért griffendéles kölyköket próbálok meggyőzni róla, hogy nem vicces véletlenszerű helyeken kikapcsolni a gravitációt, vagy önálló helyváltoztatási képességet bűvölni ételeknek.
Nem csoda, ha a gyerekek is megzakkannak ebben a kialakult szituban, és talán ők jobban is, mint mi. Épp annyi tudással a világról, hogy már felfogják a dolgok súlyát, de annyival még híján, hogy tegyenek is ellene, vagy hogy ráhatásuk legyen - nehéz ám ez. Nekünk kell tartanunk magunk. A fogadóóra kezdete előtt még belenéztem a tükörbe, na nem mintha nagyon igazgatni akarnám a vörös, lófarokba fogott hajzuhatagot vagy a szolíd sminket. Csak a pici ráncokat tornáztatom meg a szemem alatt, csak azért is rámosolygok a tükörképre, és elégedett, kissé szomorkásan nyugtázom, hogy még mindig a somolygás okozta barázdák vannak túlsúlyban ott. Helyes, maradjon is így!
Aztán visszaülök  az asztalomhoz, és magam elé vonok egy adag dolgozatot a varázstalan közlekedési eszközökről. Mindig változó, mennyien érkeznek hozzám egy beszélgetésre vagy hegyibeszédre, és ezúttal nincs szerencsém, mert a  piros, “javítós” tollam nem is érinti méga botrányos dolgozatot, mikor valaki három határozottat koppant az ajtómon.
- Szabad! - kiáltom, és lekoppantom a tollat, majd hátradőlve, keresztbe font karokkal fogadom a belépőt, arcomon továbbra is enyhe, makacs, “csakazértis” félmosollyal.
- Mit csinált már megint melyik? - sóhajtom mókás bosszankodással köszönés helyett, mikor meglátom Hamox kollégát a nyíló ajtóban, még mielőtt bármit mondana. Túl sokat látom ezt a kifejezést túl sok prof társamon mostanság… De igaz, ami igaz, Mr. Hamox arcán még ez is kellemesebb látvánt nyújt, mint másokén.
- Miss Digby, elnézést, hogy ezzel zaklatom, de a dolog már nem tűr halasztást... A diákjai az utóbbi időben borzasztóan elkanászodtak… - sóhajtja, én pedig udvariasan, szomorkásan somolyogva bólintok, hogy folytassa, és nem teszem hozzá, hogy nem csak az utóbbi időben. Kedélyesen intek neki az asztalom túloldalán lévő fotel felé, hogy helyezze magát kényelembe, hátha tovább fog tartani a beszélgetés.
- Név szerint Noah Nightingale-ről, Mark Wingersről és Mirabella Harperről van szó - sorolja, én pedig előre dőlök érdeklődve.
- Egyik név sem meglepetés - csóválom meg a fejem. Nightingale nagy bajkeverő, Harpell komisz kis jószág, Wingersnek pedig akkor sem szabad hinni, ha kérdez.
- Kérem, legyen oly kedves és beszélgessen el velük, hogy a mágiatörténet óra semmi esetre sem arra való, hogy annak keretei között tárgyalják ki a szexuális életüket, próbáljanak ki illegális bájitalt, avagy a pad alatt majszoljanak és osztogassanak csokit a társaiknak...
- Természetesen kolléga. Szörnyen sajnálom, hogy az óráján rendetlenkedtek. Beszélgethetek is velük, egyik fülükön be, másikon ki, de kitalálok valamit, amiből tanulnak - mondom, és nem teszem hozzá, hogy amúgy meg mindenki másén is rendetlenek, lassan úgy üvölthetnék, mint egy anyaoroszlán. Égetni való rosszcsontok, nem is csoda, hogy a vörös szálak közé keveredik már néhány ezüstös színű is.
- Mondanám, hogy nem fog többet előfordulni, de… - hallgatok el egy fáradt grimasszal fejezvén be a gondolatot, de szerintem érti, mire akaok kilyukadni. Talán nem volt még olyan messze, mikor ő is fiatal volt, és hát régóta a pályán van ahhoz, hogy ismerje a gyerekeket. Gyerekek… Áh. Ezek már oroszlánszagú, lakli nagykamaszok, épp az a gond, hogy nem gyerekek már, csak még éppen nem is felnőttek.
- … De megteszek minden tőlem tellhetőt. Pomona már kezeli a fiúkat, Harpell meg… kérem, ne vegye rossz néven, professzor, de attól tartok, vele még a legkisebb gond, hogy a pad alatt csokit dílerkedik a tanítás alatt. Még csak a jéghegy csúcsa. Oh, ha már témánál vagyunk… Csokit? - kérdezem, és a fickó orra elé tolok egy dobozzal, amiből én is veszek.
- És igen, ezt Miráék küldték, még Karácsonyra. Mintha legalábbis dementorhordákra számítanának, és nincsenek is messze az igazságtól, nem igaz? Elkél most egy kis tartalék boldogság mindnyájunknak - sóhajtok merengve, s ehhez a futó elkalandozáshoz nem is választhatnék jobb háttérképet, mint Dawson fess, borostásan megnyerő vonásai.
- A kislány nevelőapja állítólag valami nőt szerzett, aki első körben úgy tűnik, remek hatással van a kis család életére… De az a gyanúm, ez sem az, aminek látszik - csóválom meg a fejem, és inkább eszek még egy csokit. Hát igen, szövevényes szappanopera kerekedhetne abból a roxforti életből, ami ezek közt a sokat látott falak között (és azokon túl) zajlik.
- De azért jó srácok ám. Vadak, de jóindulatóak - mentegetem a kisoroszlánjaimat, magamnak is sulykolva, amit mélyen valahol tudok is, de meg kell küzdenem azért, hogy ez az érzés ne merüljön egyre mélyebbre és mélyebbre.
- A tapasztalás most a nyelvük, a hegyibeszédekre nem nyitottak sajnos. Szóval, milyen következményeket szánjunk a kis bajkeverőknek? - kérdezem kedvesen és kicsit játékos-gonoszan, újra a másik felé kínálva az édességet, ha az kér. Azt hiszem, nem véletlen csacsogok olyan hosszan és húzom az időt, tán azért, mert tudom, hogy ma még Friccs is meg fog látogatni annak ügyében, hogy valaki oroszlánsörényt varázsolt a macskájának. És mibe, hogy nem egy hugrabugos diák volt...

Konzultáció halaszthatatlan ügyben




2002. február 11., este hat óra

Demelza

Egy hosszú, fárasztó nap után nem vágyott semmi másra jobban, mint egy felnőtt társaságában átbeszélni a nap történéseit... Amíg Cecilia élt, ez a kiváltság minden nap adott volt számára, ám lassan már hat keserves éve, hogy a sors elszakította tőle a feleségét, így nem volt kivel átbeszélnie a napi ügyes-bajos dolgokat...
Dalton továbbra is az élete része volt, persze, de hát nem zaklathatta minden nap a saját problémáival a fiát, akinek egyetemistaként nyilván megvolt a saját élete, a saját gondjaival... Hetente egyszer így is váltottak egy hosszabb levelet egymással, beszámolva arról, hogy kivel mi történik, de semmi esetre sem akarta túlságosan leterhelni gondolataival a fiát, még így is azt érezte néha, hogy túl sok figyelmet követel tőle, de Merlinnek hála ezt Dalton minden alkalommal nagylelkűen tagadta, ha rákérdezett nála.
Nem kívánhatott volna jobb fiút az égtől... Dalton melegszívű, okos, tehetséges, erős fiú volt, akire mindig büszkék lehetettek Ceciliával, nem csoda hát, hogy semmi esetre sem akart csalódást okozni neki... ezért is engedte el a nyáron a boldogság lehetőségét inkább. Ha valaha pótolta is volna Cecilia helyét az életében, olyasvalakit akart választani, akivel nem csak a kémia van a helyén, hanem akit büszkén felvállalhat, és aki nem csupán az ő életében jelent új fejezetet, de akire a fia is egyfajta pótanyaként tekinthet... Hiába töltötte be nemsokára a 21-et Dawson, ettől még igenis szüksége volt az anyai szeretetre és gondoskodásra, amit Dawson sehogy sem pótolhatott. Cecilia hatalmas űrt hagyott hátra maga helyett, és bár lett volna idejük felkészülni a halálára, ez mégsem sikerült nekik... A tátongó űrt Dawson épp ezekben a pillanatokban élte át oly mélyen, amikor legszívesebben csak leült volna mellé, elmesélte volna, milyen válogatott eszközökkel hozták ki a sodrából a diákjai, majd nevettek volna rajta egy jót és ezután továbblépett volna, mosolyogva várva a másnapot, amikor ismét próbára teszik az idegeit.
Ahogy bebocsátást nyert, Digby professzor megérezhette rajta, miért jött, mert egyből fel is tette a költői kérdést:
- Mit csinált már megint melyik? - érdeklődött a vörös hajú tanerő, akire sokan néztek kissé ferde szemmel a tanári karban alternatív tanítási módszerei miatt, de Dawson nem tartozott közéjük. Jól tudta, milyen nehéz a diákok szívéhez közelebb hozni egy olyan tantárgyat, amit a legtöbben érdektelenként tartanak számon.... ő maga is próbált hát kilépni a Binns professzor által oly hosszú ideig meghatározott kerékvágásból, bár ő azért még nem számított olyan mértékben újítónak, mint Demelza. Akárhogy is, a maga részéről izgalmas tárgynak tartotta a mugliismeretet, és érdeklődve követte nyomon Miss Digby tantervét. Ha gyakran nem is találkoztak, időnként azért összefutottak a folyosón, vagy a nagyteremben, és ilyenkor mindig kedélyesen elcsevegtek egymással. Nem lepte meg hát, hogy Miss Digby segítőkészen áll a problémájához, de azért örült neki, hogy nem nevette ki a professzor, mert a lelke mélyén azért erre az eshetőségre is felkészült, tudva róla, hogy milyen jó humorérzéke van.
A panaszáradat első hulláma után megkönnyebbülten foglalt helyet a felkínált széken, majd mosolyogva hallgatta Miss Digby válaszát, akit cseppet sem lepett meg a felsorolt jómadarak személye.
- Természetesen kolléga. Szörnyen sajnálom, hogy az óráján rendetlenkedtek. Beszélgethetek is velük, egyik fülükön be, másikon ki, de kitalálok valamit, amiből tanulnak. Mondanám, hogy nem fog többet előfordulni, de… - hagyott kis hatásszünetet Demelza, amíg a megoldáson gondolkodott.
- De megteszek minden tőlem tellhetőt. Pomona már kezeli a fiúkat, Harpell meg… kérem, ne vegye rossz néven, professzor, de attól tartok, vele még a legkisebb gond, hogy a pad alatt csokit dílerkedik a tanítás alatt. Még csak a jéghegy csúcsa. Oh, ha már témánál vagyunk… Csokit? - nyújtott felé egy doboz csokit, mire Hamox szemöldöke meglepetten magasabbra szaladt a homlokán, de aztán jobb híján csak elvett egy szimpatikusnak látszó bonbont a dobozból, és majszolni kezdte. A nyelve alatt elolvadó csoki váratlanul jobb kedvre derítette, így halványan el is mosolyodott.
- Köszönöm, Kolléga! - bólintott hálásan, majd fészkelődött egy kicsit a székben és hátrébb dőlve kényelembe helyezte magát, míg Miss Digby beszámolóját hallgatta Mirabella apjáról és annak új kedveséről. Nem tudott ugyan sokat Mirabelláról, de érdeklődve raktározta el az új információt, ami egyszer még hasznos lehet számára... Például ha a lány sírógörcsöt kapna az óráján, vagy ilyesmi, akkor immár tudná, hogy mely hozzátartozóinak küldjön baglyot a helyzetről.
- De azért jó srácok ám. Vadak, de jóindulatóak - adta meg végül a konklúziót Demelza, mire Hamox megértően hümmögött.
- Azok, bizony... Csak nem árt nekik egy kis anyai gondoskodás - pirult el hirtelen, mikor rájött, hogy mi is szaladt ki a száján, aztán zavartan elnevette magát, remélve, hogy a kollégája nem orrol meg rá emiatt a kissé indiszkrét megjegyzés miatt.
- A tapasztalás most a nyelvük, a hegyibeszédekre nem nyitottak sajnos. Szóval, milyen következményeket szánjunk a kis bajkeverőknek? - tette fel a kérdést Miss Digby, mire Dawson gondolkodóba esett. Épp válaszolt volna, de szavait nem lehetett érteni, mert valaki erősen dörömbölni kezdett Miss Digby ajtaján. Dawson jól ismerte már ezt a fajta "kopogást", ami csak egy emberre volt jellemző a kastélyban.
- Azt hiszem, Argusnak most nagyobb szüksége van magára, mint nekem... A magam részéről nem gondoltam büntetésre, csak egy kis lelki fröccsre, de abszolút magára bízom a helyzet kezelését... Láthatóan maga sokkal jobban tudja, hogy mivel lehet rájuk hatni - állt fel a székből.
- Nem is tartom fel tovább, hálás vagyok, hogy fogadott, Miss Digby, és nagyon köszönöm a csokit is... Jól esett! Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem ne habozzon megkeresni! - nyúlt egy újabb darabért a felé tartott dobozból, majd immár jóval nyugodtabban, az édességet kedvtelve nyammogva lépett ki a folyosóra, bízva abban, hogy az ajtó előtt idegesen toporgó Frics nem harapja majd le csintalan kölykei miatt az anyaoroszlán fejét.

Köszönöm a villámjátékot!:)

február 11.

 


hakuna matata

Annyira keveset találkozom kollégákkal, és olyan sokat tizenhét év alattiakkal, hogy néha rá is csodálkozok, felnőttek is vannak a kastélyban. Mindenképpen üdítő a felismerés, jó egy kicsit felnőtt módra beszélgetni még akkor is, ha persze a gyerekek a téma. Dorina mondjuk volt olyan koravén, hogy vele néha én éreztem magam gyermetegnek, de ő kirepült már az almamáterből, és most épp egy éves pályaválasztási szabadságát tölti a világban utazgatva. Megérdemli, hogy lehessen egy kicsit gondtalan, kicsit felelőtlen (bár épp azért mertem elengedni, mert úgysem lesz az igazán), és hogy megszabaduljon egy kicsit tőlem. Hozzánőttem volna, mióta Donald itt hagyott minket? Talán az emlékébe kapaszkodtam általa is, az ő vonásait láttam az arcában, az ő vidám nyugalmát a viselkedésében. Nekem is jót tesz ez az egy év, és talán számomra is egyfajta életútválasztási szabadság lesz.
- Azok, bizony... Csak nem árt nekik egy kis anyai gondoskodás… - nyögi ki a kolléga hirtelen, én pedig -talán szertelenség vagy illetlenség, de - harsogó nevetésben török ki.
- Jaj, ha tudná… Ahányszor rájuk szólok, hogy öltözzenek melegebben, ha megigazgatom rajtuk az inget, hogy ne lógjon ki a valaguk a folyosón, vagy ha korholom őket, hogy a salátát is fogyasszák ebédnél, ne csak a desszertet, mintha legalábbis crucio-t bocsátottam volna rájuk. És közben ha tudná, hányszor szalad ki a szájukon véletlenül, hogy “anya” a professzor helyett… - sóhajtok most már csak derüsen, kiadva a bennem még maradt kis feszültséget egy jóízű kacajjal.
- Sok gyerekünk van nekünk, kolléga - dőlök hátra egy kicsit merengve, fejcsóválva, aztán gyorsan helyesbítek: - Mármint képletesen. Kicsit a pedagógusok a szüleik helyett a szüleik, hogy így ránk vannak hagyva az év nagy részére...
A további párbeszédet otromba dörömbölés zavarja meg, én pedig megforgatom a szemem.
- Azt hiszem, Argusnak most nagyobb szüksége van magára, mint nekem... A magam részéről nem gondoltam büntetésre, csak egy kis lelki fröccsre, de abszolút magára bízom a helyzet kezelését... Láthatóan maga sokkal jobban tudja, hogy mivel lehet rájuk hatni - kedveskedik Hamox, én pedig fáradt félmosollyal fintorgok vissza rá.
- A próféta szóljon Önből, kedves! De nem, nem is büntetésre gondolok, csak a tetteik következményével szembetalálkoztatni őket… - gondolkodom hangosan, megtartva magamnak a véleményt, hogy milyen bájos a prof gondolkodása és hogy ennyire hisz a diákokban. Pedig újra meg újra próbára teszik a hitünket, ez nem is vitás...
- Nem is tartom fel tovább, hálás vagyok, hogy fogadott, Miss Digby, és nagyon köszönöm a csokit is... Jól esett! Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem ne habozzon megkeresni!
- Részemről a szerencse, talán nem is fogok habozni - somolygok, és az asztalra könyökölök összekulcsolt ujjaimra hajtva az államat finoman, elgondolkodón.
- Minden jót! - intek a tanárkollégának, akit majd’ fellök a befelé tolakodó Friccs. Az öreg mindenes jó morcos, mint mindig, és úgy öleli magához a most hétköznapinak tűnő macskáját, hogy annak rendesen gúvad már a szeme a nyomástól.
- Azok az átkozott kölykök, az a két nyavajás…
- Argus, kérem, már visszavarázsoltuk Mrs. Norrist az eredeti formájába - próbálom csitítani a fickót, erre azonban a házikedvenc kitátja a száját és panaszosan nyávog…na, csak hogy ahelyett egy velőtrázó, ablaküvegremegtető oroszlánüvöltést hallat, hogy mindhármunk haja lobog tőle.
- A nagymacska rúgja meg - sóhajtom, és előveszem a pálcám, hogy folytassam a pedagógusi feladatok sorát. De jó volt ez a kis felüdülés, amit Mr. Hamox jelentett az imént.

Köszönöm én is, még folytatjuk!

To: Digby professzor

2002. február 26.
Este 6 óra

Reszketve álltam Digby professzor irodájának ajtajában, azt várva, hogy most majd megint jön egy fejmosás. Nem is tudtam pontosan, hogy most éppen miért vagyok elővéve, hiszen Noah-val hetek óta nem is találkoztam. Kiábrándult belőlem, gondolom, hiába próbáltam meg érdekesebbnek tűnni, mint amilyen vagyok. Egész egyszerűen nem ment ez ennél jobban... nem ment. Csak tizenöt éves vagyok, nem tudom felvenni olyanokkal a harcot, akik nálam tapasztaltabbak. Persze azóta is állandóan előjött a téma a tanári karban, Madam Pomfrey még legalább két-három felvilágosítást tartott nekem, de nem voltam zavarban. Csak ültem némán és bámultam magam elé, tudva, hogy Noah már úgysem ér hozzám többet. Talán nem is csak ő. Vele együtt senki más sem és ezt jelen pillanatban nem is bántam volna.
Sápadtan pislogtam a kilincsre, tudva, hogy meg kell fognom, be kell mennem, hiszen már is késésben voltam. Legalább öt perce ácsorogtam ott, azon agyalva, mit rontottam el. Az előző holdtölte nyomai elcsúfították a bőrömet. Undorítóan martam magamba, haraptam a saját karomat, így a csuklómon ott éktelenkedetek a vörös fognyomok, a kézfejemen pedig a karmolások nyomai. Fájtak, szinte égtek, ám ez még mindig jobb lehetőség volt, minthogy másokba marjak bele.
Az ujjaim a kilincsre simultak. Eszembe jutott a szilveszteri jelent, amikor valaki... valaki Nightingale-nek álcázva magát megpróbált velem... velem... azt csinálni. Nyeltem egyet, mert éreztem még magamon az illatát, amitől azonnal reszketni kezdtem. Nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen, hogy azt mondja, nem vagyok elég jó. Nem. Nagyon nem. Eszembe jutott Morrow tekintete, ahogyan rám nézett a folyosón. Talán örült neki, hogy ennyire tönkre tett... hogy emiatt szakadt meg közöttünk minden Noah-val, mert onnantól nem szerettem volna, hogy hozzám érjen... hiába is akartam vele lenni.
Végül mégis lenyotmam a kilincset és beléptem az irodába. Nem néztem körbe, nem láttam, hogy hol van a tanárnő. Csak hagytam, hogy a hely illata rám találjon, a Digby professzor szívverésének hangját éreztem a fülemben lüktetni. Tudtam, hogy ott van.
- Jó estét... tanárnő... - Dadogtam kicsit remegve, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Nem akartam a szemébe nézni, ezért lehajtott fejjel sétáltam beljebb a szobában. - Elnézést, hogy elkéstem... - Tettem hozzá és ekkor emeltem csak rá a tekintetemet. Próbáltam levakarni magamról az elveszett kutyakölyök képet... de tudtam, hogy megbüntetnek majd valamiért.

rapport
febr.26.

 

Lopva pillantottam a faliórára egy halom házidolgozat felett, és szomorúan sóhajtottam. Mr. Bates tán azt gondolja, hogy milyen haraggal várom - pedig ami azt illeti, valahol még örülök is neki, hogy vele beszélgethetek, megment legalább az unalmas javítástól. Mondjuk, Tachibana kolléganőt is megmentette, más módon, sőt még több tanártársam is, ezért is ez az egész mai találkozó. Többek között. Azért nem késik sokat, csak annyit, hogy én addig egy újabb borzalmas irományhoz kezdhessek.
- Jó estét... tanárnő... - nyit be a srác, pontosabban inkább a küszöb alatt bekúszik. úgy, mint egy igazi, profi, ázott kiskutya.
- Jobb estét, Mr. Bates - mosolygom derűsen, már-már cinkosan, na nem mintha látná. Legfeljebb akkor venné észre, ha keresztbe feküdnék előtte a szőnyegen, de talán akkor is inkább keresztül esne rajtam, csak hogy ne kelljen rám néznie.
- Elnézést, hogy elkéstem…
- Tudja, hol van az elnézés? Az igavonó thesztrál két füle között, ott… Kerüljön beljebb, nem harapok. És mesélje el, mi tartotta fel, úgy kivételesen megbocsátom, hogy nem előbb terelte el a figyelmemet Wingers uraság felháborítóan hibás házidolgozatáról - dobom félre az említett pályaművet méla undorral, amit nyilvánvalóan valamely mugli tündérmese alapján írhatott a tulajdonosa. Aztán kényelmesen hátra dőlök a székemen, keresztbe fonom magam előtt a kezeim és úgy méregetem a szerencsétlen jószágot. 
- Bates, mit keres már megint itt… - teszem fel a félig költői kérdést, de azért hagyok némi időt, ha véletlenül szeretne válaszolni. Persze, nem akartam szemtelenségre provokálni, épp csak elgondolkodtatni. Meg is enyhülök hamarosan, úgy folytatom.
- Sokat késik. Hallom nem ír házi feladatot. Legutóbb még a bájitaltan dolgozatot is üresen adta be… Ha jól tudom, pótlólag beadhatja, elkerülendő az egyre valószínűbb évismétlést. Dolgozik már rajta? - kérdezem kedvesen, de igen, egy kicsit számonkérőn is. Érezze csak, hogy nem bújik ki a nyomás alól ilyen könnyen.
- Mit szólna az üdítő változatossághoz, ha nem büntetést kapna? Illetve… nem azonnal. Üljön le, vegyen egy sütit, és mesélje el, miért romlik a teljesítménye a trollbéka tompora alá, és mi a terve akkorra, ha véletlenül mégis elvégzi a Roxfortot. Addig én kitalálom, mit kezdjek magával - kínálom hellyel a fiút, és közelebb tolom felé a tripla csokis aprósüteményt. Bár nyilván nem teszi közszemlére, nem kerülik el a figyelmemet a ruhája alól kikandikáló borzasztó, viszonylag friss hegek.
- Ha már annyit értekezik Pomonával, igazán csinálhatna valamit azokkal - csóválom meg a fejemet.
- Szóval hallgatom... - támasztom az állam a könyökömre egy bátorító mosollyal, és egy olyan “adj valami okot, hogy ne kelljen nagyon megbüntesselek” arckifejezéssel.

To: Digby professzor

2002. február 26.
Este 6 óra

- Tudja, hol van az elnézés? Az igavonó thesztrál két füle között, ott… Kerüljön beljebb, nem harapok. És mesélje el, mi tartotta fel, úgy kivételesen megbocsátom, hogy nem előbb terelte el a figyelmemet Wingers uraság felháborítóan hibás házidolgozatáró.
A tanárnő szavára összerezzentem. Olyan voltam, mint valami ijedt kutyakölyök, aki azt sem tudta hol van... valójában csak mocskosul elegem volt mindenből és mindenkiből. Az egész világ nem állt másból, mint undorító emberekből, akik kihasználják a másikat. Először az a valaki, aki Noah-nak álcázva magát megpróbálta a számbadugni azt, aztán meg az igazi, akinek csak kellett egy kis szexjáték. Éreztem, hogy a puszta emléke is fáj, bár közel sem annyira, mint a tény, mennyire naiv vagyok, hogy elhittem a hazugságokat, amiket sugallt. Nem. Nem akartam, hogy valaki valaha még hozzám érjen.
Lesütöttem a szememet, ahogy beléptem és közelebb sétáltam a tanári asztalhoz. Nem akartam Digby professzorra pillantani még mindig. Csak nyeltem egyet. Azt vártam, hogy ossza ki a büntetésemet, bár aligha volt rá szükségem az amúgy is gyatra figyelmem mellé. Ez is csak elrontotta volna a lehetőségeimet, hogy javítsak... nem, mintha terveztem volna. Nem volt kedvem tanulni, létezni sem igazán. Nyomorult szellemként lézengtem az iskola falai között, alig várva, hogy vége legyen a tanévnek. Ennél még odahaza is jobb lett volna éhezve.
- Bates, mit keres már megint itt…
- Én csak... - makogtam, de azonnal kiszáradt a szám és elfogyott a levegőm. Mit kellett volna mondanom? Hogy mekkora hülyét csináltam magamból és nem tudom feldolgozni? Hogy gyűlölök hetente a szexről hallani, miközben azt sem akarom, hogy bárki megérintsen? Semmi köze nem volt hozzá még neki sem... hiába a házvezetőm.
- Sokat késik. Hallom nem ír házi feladatot. Legutóbb még a bájitaltan dolgozatot is üresen adta be… Ha jól tudom, pótlólag beadhatja, elkerülendő az egyre valószínűbb évismétlést. Dolgozik már rajta? - kérdezte. Nem. Nem gondoltam rá, hiszen éppen eléggé ki voltam készülve. Szinte éreztem, ahogy ez az újabb ynomás megül a mellkasomon, még jobban fullasztani kezd. A szívem pedig vadul kalapált. Megremegtem, és attól féltem, hogy menten rosszul leszek. - Mit szólna az üdítő változatossághoz, ha nem büntetést kapna? Illetve… nem azonnal. Üljön le, vegyen egy sütit, és mesélje el, miért romlik a teljesítménye a trollbéka tompora alá, és mi a terve akkorra, ha véletlenül mégis elvégzi a Roxfortot. Addig én kitalálom, mit kezdjek magával.
Elsápadtam. Tudtam, hogyha nem teszek úgy, ahogyan mondja és nem ülök le össze fogok esni. A térdeim iszonyatosan remegtek, az étvágyam ugyanis megszűnt szimplán létezni. A vércukorszintem a padlón volt... de a süti gondolatától is hányni tudtam volna.
- Elnézést... - Makogtam és elkezdtem a csuklomón várakozó sebeket kapargtani. Az egyikből azonnal meg is indult a vér, így viszont, nem kellett a süti felé nyúlnom, hogy eljátszam, hogy enni akarok... nem akartam hányni, miután kimentem innen.
- Elnézést... - ismételtem meg újra.
Nem akartam, hogy ilyennek lásson, de máris szörnyen éreztem magamat. Az egész testemben éreztem a zsibbadt feszültséget... mivel érdemeltem ezt ki? Nem voltam elég felnőtt, elég hazug, elég megjátszott? Tudom, hogy túl egyszerű vagyok, nem elég okos, nem elég izgalmas... de akkor miért mondott nekem olyanokat? Miért...? Nyeltem egyet és a tanárnő hangjára felnézetem rá. A gyengélkedőről kérdezett, de nem fogtam fel igazán.
- Szóval hallgatom...
Nyeltem egyet, hátha meg tudok szólalni.
- Én... nem tudok... tanu... tanu... tanulni... - nyögtem ki és majdnem elbőgtem magam a szöveg végére, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Talán ezértn em kellett senkinek soha. Még a szüleimnek sem kellek, mióta a tanárok szóltak nekik, hogy lefeküdtem egy felnőttel. - És... bocsánat... - Éreztem, hogy öklendezni kezdek, de nem tudtam megállítani. Kellett egy jó öt perc, hogy mély levegőt véve, kicsit előre görnyedjek. Nem. Nem lettem rosszul, mert nem volt mit kihánynom, de szörnyen éreztem magam.

rapport
febr.26.

 

Egyre nagyobb aggodalommal figyeltem ezt a szegény gyereket.
- Én csak… - hebegi, aztán jobb is, hogy elhallgat, attól félek, még egy szó, és elájul. Próbálok szelíd hangnemet megütni vele, de félek, nincs is mód, hogy mondhassak neki bármit. Ha az ő jelen állapota alapján próbálnám alkalmazni a Maslow piramis elméletét… Nos, akkor az a piramis a csócsán állt. És összedőlt. Pont, mint ahogy ez a fiú lerogyott a székre velem szemben.
- Elnézést… - motyogja, és a borzalmas sebheyeit piszkálgatja. Kedvem lenne rászólni, hogy ne tegye, de mire lenne az jó? Tépelődik… Szó szerint ugyan, de lelki oka van, hiába tiltom meg, belül attól még ugyanúgy tépelődni fog. Halk sóhajjal próbálom megállni hát, és koncentrálni arra, amiért idehívtam. Hogy beszéljen.
- Elnézést… - mondja újra, és aggaszt, hogy ezt az egy szót tudja csak úgy ahogy kinyögni. Házi feladat? Dolgozatok? Fényévekre van azoktól. Hisz megszólalni is alig bír.
- Én... nem tudok... tanu... tanu... tanulni… És... bocsánat...
- Világos. Semmi baj… - próbálom csitítani, de még mielőtt bármi egyebet mondhatnék, szegény fiú olyan rosszul lesz, hogy félő, mindjárt a padlóra rókázik.
- Oh, jó ég… - pattanok fel, aztán megkerülve az asztalt odaguggolok hozzá aggodalmas képpel. Nem érek hozá, van egy olyan gyanúm, hogy nem venné jó néven, ha melapogatnám a hátát, vagy ilyesmi, amit egyébként ilyenkor a gyerekekkel kapcsolatban szoktam, de valahogy ösztönösen a közelében akarom tudni magam, ha esetleg elűjulna. A varázspálca is a kezembe akad, ha takarítani kéne, de nem.
Csípőből az jönne, hogy megkérdezzem, jól van-e, de felesleges lenne, elég világosan látszik, mi a tényállás.
- Tudom, hogy nagon sok mindenen keresztül ment, és attól tartok,van olyan is, amiről nem is tudok… - kezdem csendesen, próbálom megkeresni a fiú tekintetét, hogy figyel-e egyáltalán.
- Van, akivel tud beszélni azokról a dolgokról, amik bántják? - kérdezem. És igen, szó szerint komolyan gondolom a “bántják” szót. Nagyon fontos lenne, hogy az őt ért traumkat valaki segítsen neki feldolgozni, hiszen láthatóan nem képes megemészteni őket. Sem mást. Ennek így nagyon rossz vége lesz, de persze ezzel őt nem aggasztom. Elég, ha én aggódok rajta.
- Egy barát, háztárs, családtag? - kérdezem, mert úgy emlékszem, mintha azért lennének hozzá közelebb állók itt az iskolában. Furcsa különben, hogy a szüleitől nem érkeznek újabban baglyok, sem semmi érdeklődés, de ennek az okát majd kiderítem, teljes titokban fogom behívatni a szüleit, legalább az egyiket, hogy megoldást találjunk a kialakult helyzetre. Persze, ez már komolyabb ügy annál, hogy egyszerű beszélgetésekkel megoldható legyen, de kezdetnek ez is fontos. Aztán...
- És figyeljen ide… Tudom, hogy nem menő a kortársai között, ezért ezt a következő dolgot titkos büntető munkának is felfoghatja - mondom, szelíd határozottsággal.
- Keresünk önnek valakit. Egy szakembert. Közösen. Én is segítek benne, felkutatom a lehetséges személyeket. Kiválasztatja maga, ki legyen közülük, ebbe nem is szólok bele. De képzett pszichomedimágus lesz. Nem kell senkinek megtudnia, azt mondjuk majd, korrepetálásra jár.  Más is részt vesz egyébként titokban ilyesmin az iskolából, csak mondom. Egyébként, ha eltörné a karját is gyógyítóhoz fordulna. Most más a gond, de ugyanúgy kezelhető, és kezelni is kell - jelentem ki szelíden, de határozottan. Ahogy itt ül előttem, kihozza belőlem a makacs anyaoroszlánt. Nem hagyom elveszni, nem én…
- Nem mondunk le magáról, Mr. Bates. A kollégáimnak sem engedem, és nem is akarnak. Kap némi titkos engedményt, a leckék alól mentesül egy ideig, természetesen később be kell majd pótolnia, és órákra ugyanúgy járnia kell. Ja! Igen. A hivatalos büntetőmunkája, hogy Welch professzornak segít az alsóbb évesek repüléstan óráin. Úgy hallom, a repülés jól megy. Kamatoztassa - javaslom, s közben arra gondolok, hogy sokszor ha az ember magán nem is tud segíteni, a másokon való segítés is javíthat a helyzetén.
- Ha nincs más mondani valója, most elengedem. Később majd hívatom, hogy ismertessem, milyen szakemberek közül választhat, és beszámolhasson róla, milyenek a repüléstan asszisztációi. És az ég szerelmére, rögtön keresse fel madam Pomfreyt, adjon magának valamit a sebekre, meg a rosszullétekre - mondom, és ha olyan állapotban van, hogy el merem engedni, akkor tényleg útjára bocsátom. Ha nem, akkor meg elkísérem a gyengélkedőre magam.

To: Digby professzor

2002. február 26.
Este 6 óra

Nem Digby előtt akartam rosszul lenni... de ahogy eszembe jutott, ahogy az a Noah kinézetű srác ott álltt fölöttem és azt mondta, hogy vegyem a számba. Annyira nem ő volt, én mégis el akartam hinni, hogy annyira akar, hogy még a buliról is elrángat. Aztán szembesültem vele és bár tudtam, egy marással legyőzném, mégis rettegni kezdtem. Aztán eszembe jutott, ahogy mindezek után Noah eldobott magától és elidegenültünk, pedig annyi mindenen mentem át miatta. Még a szüleim is megharagudtak rám, mert egy nagykorúval és ráadásul fiúval voltam együtt. Kár volt belebonyolódni, csak tönkre tett mindent az egész és még csak nem is kellettem neki igazán... éreztem, ahogy megremeg a gyomrom, ahogy a hányás ki akarna szakadni belőlem.
- Oh, jó ég… - hallottam meg a tanárnő hangját, éreztem, ahogy közelebb sétál, de nem néztem rá, csak a cipőm orrát bámultam. Szerencsére nem volt mit kihánynom, így csak a szédülés és a fájdalom maradt meg a gyomromban.
- Tudom, hogy nagon sok mindenen keresztül ment, és attól tartok,van olyan is, amiről nem is tudok… - Nyeltem egyet. Nem tudtam, hogyan bökhetném ki, hogy valaki a számba akarta erőszakolni azt, ráaádsul úgy, hogy Nightingale-nek adta ki magát, aki szintén felültetett és engem még mindig felvilágosításokra küldtek Madam Pomfreyhoz, holott nem is ért hozzám már senki. És nem is akartam.
- Van, akivel tud beszélni azokról a dolgokról, amik bántják?- faggatott. Ő maga vagy az igazgatónő szólt a szüleimnek, sejthette, hogy nem igazán beszél velem otthonról senki. Főleg nem az apám, aki undorodott attól, hogy meleg vagyok. Anyám pedig úgy kezelt, mintha csak egy betegség lenne, ami majd elmúlik.  - Egy barát, háztárs, családtag? - Csak megráztam a fejemet. Nem tudtam értelmesen válaszolni, de szép lassan felegyenesedtem ültömben. Végre kaptam levegőt, nem kellett öklendeznem.
- És figyeljen ide… Tudom, hogy nem menő a kortársai között, ezért ezt a következő dolgot titkos büntető munkának is felfoghatja- Magyarázta. Könnyektől csillogó szemmel pillantottam rá. -Keresünk önnek valakit. Egy szakembert. Közösen. Én is segítek benne, felkutatom a lehetséges személyeket. Kiválasztatja maga, ki legyen közülük, ebbe nem is szólok bele. De képzett pszichomedimágus lesz. Nem kell senkinek megtudnia, azt mondjuk majd, korrepetálásra jár.  Más is részt vesz egyébként titokban ilyesmin az iskolából, csak mondom. Egyébként, ha eltörné a karját is gyógyítóhoz fordulna. Most más a gond, de ugyanúgy kezelhető, és kezelni is kell.
Csak pislogtam. Tudta, hogy valami bajom van, hogy valami komoly bajom van, amit igazából neki tudtam volna egyedül elmondani. Ha Jacknek bökném ki, hát nagyjából lemészárolná a fél iskolát, azt meg nem akartam. Azt a kevés időt, amennyit ki kellett még bírnom ezeknek a diákoknak az arcát nézve... talán kibírtam. Talán. Nagyon talán, mint ahogy azt a helyzet is mutatta.
- De... - dadogtam. Nem bírtam kibökni, hogy nem akarok idegennek beszélni arról, ami velem van. Nem akartam, nagyon nem. Még a végén rájön, hogy mi történt és elkezdenek vizsgálgatni, hogy megerőszakoltak-e... miközben igazából nem. Csak. Nem tudom mi volt az.
-  Nem mondunk le magáról, Mr. Bates. A kollégáimnak sem engedem, és nem is akarnak. Kap némi titkos engedményt, a leckék alól mentesül egy ideig, természetesen később be kell majd pótolnia, és órákra ugyanúgy járnia kell. Ja! Igen. A hivatalos büntetőmunkája, hogy Welch professzornak segít az alsóbb évesek repüléstan óráin. Úgy hallom, a repülés jól megy. Kamatoztassa.
Sóhajtottam. Ezt a büntetőmunkát még elviseltem, de leginkább a házik elmaradása nyugtatott meg. Azok stresszeltek a legjobban. Meg akartam csinálni, de nem tudtam figyelni. Csak mereven bámultam az üres pergament és nem jöttek a gondolatok. Ugyanez volt, mikor tanulni próbáltam, a tankönyvek betűi egész egyszeűen összefolytak a szemem előtt.
- Ha nincs más mondani valója, most elengedem. Később majd hívatom, hogy ismertessem, milyen szakemberek közül választhat, és beszámolhasson róla, milyenek a repüléstan asszisztációi. És az ég szerelmére, rögtön keresse fel madam Pomfreyt, adjon magának valamit a sebekre, meg a rosszullétekre.
- Köszönöm... - mondtam. A hangom még mindig remegett, de hálás voltam, hogy nem állított sarokba. - Tanárnő... én... tényleg sajnálom... - Motyogtam és nagy nehezen felkeltem a székből. Nem tudtam elmosolyodni, sem hálás képet vágni. A sebeimre pillantottam, amik megint vérezni kezdtek a karomon. Szép lassan elindultam az ajtó felé, hogy elinduljak a gyengélkedő felé... bár semmi kedvem nem volt odamenni, ahol lefeküdtem félig-meddig Noah-val... Madam Pomfrey asztalán... 
- Viszlát... - nyitottam ki az ajtót és egész egyszerűen kiléptem a folyosóra, hogy útnak induljak a gyengélkedő felé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[Átértékelés]

Előzmények

Átértékelés



Sebastian
2002. május 9.

Komolyan, még hülyét csinálni is képes vagyok magamból, csak azért, hogy Mr. Bates jobban érezze magát. Mert szemmel láthatóan most feszeng a közelemben, de nem tudok már ennél távolabb menni tőle. Nem tudom személyemmel van-e baj, de továbbra is azon a véleményemen vagyok, hogy itt többről van szó. Ez túlmutat rajtam.
Hamarosan meg is kapom a választ, hogy kivel szeretne beszélni erről az egészről. Nem lep meg különösebben Digby professzor neve, a saját diákját jobban ismerheti nálam. Hiába próbálom terelni a figyelmét a történtekről, hiába próbálom megnyugtatni, semmi sem sikerül. Látom rajta, hogy pont olyan, mintha egy partra vetődött hal, vergődik. Nem is próbálom megállítani, had menjen. Menni akar.
- Az ajtó nem volt bezárva belülről. Bármikor elmehetett volna.
Tudom mennyire fontos a szabadság egy ilyen helyzetben. Ha valóban bezártam volna, akkor csak még jobban rontok a helyzeten vele kapcsolatban. Legalább beleegyezik, hogy elkísérjem a házvezetőjéhez. Mozdulok én is, de mielőtt még elhagynám a szobát, visszaváltoztatom a tálat párnává és a kilincset is visszateszem a helyére.
Hogy az ő megbeszélésükön benn leszek-e, azt még nem tudom, ez a professzor társamtól is függ. Természetesen tiszteletben fogom tartani a kérésüket, de szeretnék segíteni a fiúnak, úgy pedig nem fog menni, ha nem rendelkezem megfelelő mennyiségű információval. Igyekszem mindig úgy állni, és mozdulni, hogy a diák társai később ne piszkálják. Nem lenne jó, ha még egy ilyen eset megtörténne. Akkor már biztos nem tudnánk megmenteni a kirúgástól.
Látom, hogy mennyire fél. Bekopogok Digby professzor irodájának az ajtaján, és várok egészen addig, amíg bebocsátást nem kapunk.
- Jó napot, Digby professzor. Egy fontos dologról kell beszélnünk.
Szép lassan beterelem Mr. Batest magam előtt a helyiségbe, és becsukom az ajtót. Megpróbálom fiatal diákunkat egy székre leültetni, mielőtt még rosszul lesz, és csak azután fogok bele röviden a történetbe.
- Mr. Bates verekedésbe keveredett. Mr. Solier a gyengélkedőn van. Próbáltam beszélni a fiatalemberrel, de ő csak önnel hajlandó beszélni, ezért eljöttünk ide.
Valahogy a tanár társam tudtára kéne adnom, hogy ebből még komoly baj lehet, tehát ha neki se mond semmit, és mind a kettőnket leráz, akkor akár ki is csaphatják az iskolából. Szóval valahogy mindenképpen szóra kell bírni őt.
- Kérem, ennek lehetne súlyos következményei. Ahogy mondtam a fiatalembernek, mindent megteszek azért, hogy ne kelljen eltanácsolnunk, de jelenleg még eléggé küzdök az információ hiánnyal.
Mivel Mr. Solier a saját házam diákja, de jelenleg vele nem tudok beszélni, mindenképpen szükségem lenne némi adatra, információra, hogy ha szükséges a további vizsgálódás akkor meg tudjam tenni.

To: Fawcett & Digby professzorok

2002. május 9.


i am the storm

Nem akartam Fawcett professzorral beszélni, sőt a közelében sem szívesen maradtam. Túl sok volt a különös tényező... miért zárta be az ajtót, miért követett... miért jött ennyire közel. Az illatát is túl erősen éreztem, ami most még zavaróbb volt, mint máskor. A gyomrom erőteljesen görcsbe rándult, egyre nehezebben kaptam levegőt. Féltem, hogy elájulok. A gyomromra szorítottam a kezemet és kicsit előre görnyedtem, ahogy elértük Digby professzor irodáját.
A kopogást követően, ahogy nyílt az ajtó, kicsit megkönnyebbültem. A tanárnőtől vártam egyedül a megoldást az ügyemre... na nem, mintha megmenthetne a kicsapástól. Meg is ölhettem volna Soulier-t, ehelyett az átok egy részét adtam át neki. Átalakulni nem fog, de lesznek farkasos vonásai. De megérdemelte. Morrow megérdemelte.
- Jó napot, Digby professzor. Egy fontos dologról kell beszélnünk.
Ahogy hozzám ért, hogy betereljen az irodába, azonnal odébb léptem és jó két méterre, egy könyvespolchoz húzódva álltam meg. Így kellően távol voltam tőle... és rá sem kellett néznem. Digby persze azonnal kiszúrhatta, hogy megint úgy remegek, mint legutóbb. Talán most is hányni fogok.
- Mr. Bates verekedésbe keveredett. Mr. Solier a gyengélkedőn van. Próbáltam beszélni a fiatalemberrel, de ő csak önnel hajlandó beszélni, ezért eljöttünk ide. - Magyarázta Fawcett, de kizártnak tartottam, hogy Digby professzor fülébe ne jutott volna még el, hogy nem verekedtem... hanem megmaratam és annak még nem átalakultan is vannak következményei. - Kérem, ennek lehetne súlyos következményei. Ahogy mondtam a fiatalembernek, mindent megteszek azért, hogy ne kelljen eltanácsolnunk, de jelenleg még eléggé küzdök az információ hiánnyal.
Nyeltem egyet. Nem akartam leülni, csak a könyvespolcba kapaszkodtam. Olyan erősen szorítottam, hogy az ujjaim is kifehéredtek tőle. Nem érdekelt, milyennek tűnök. Ebből a helyzetből jól már amúgy sem kerülhettem ki és nem is volt igazán kihez rohannom, hogy megvigasztaljon.
- Szándékosan martam meg Soulier-t. - Ismertem el, a h angom csak akkor remegett meg, mikor próbáltam kimondani a francia nevet a megfelelő akcentussal, de nem sikerült. Egy kicsit el is vékonyodott a hangom, ahogy a tanárnő szemébe néztem. - Mert Morrow... - Éreztem, ahogy ezúttal elcsuklanak a szavak, amiket ki akarok préselni magamból és könnyes lesz a szemem.
- Morrow miatt... - folytattam és szipogni kezdtem. - Felvette Nightingale alakját, mikor együtt voltunk.... és... és azt akarta... hogy... - A számra mutattam. - És Soulier az unokatesója...

Mr. Batesnek és Fawcett professzornak
2002. Május 9.



hygge

Csak néztem az üres pergamenre. Felvettem a pennát, aztán használatlanul letettem. Beletúrtam a halántékomnál az őszülő, vörös tincsekbe. Ó igen, vannak fehér szálak már jócskán, és ebből nem egyet köszönhetek Mr. Bates áldatlan viselkedésének.
Meg kéne keresni őt. Felelősségre vonni. Minerva elé hurcolni. És értesíteni a szüleit. Ezeket kéne talán. Ugyan újra kézbe vettem a pennát, de aztán ismét lecsaptam a fehéren ásító papírtekercs mellé, s így most meg is repedt. Szétfolyt a vörös tinta, mint a vér.
Nincs kedvem az egészhez, és nem is tudok eleget. Amit pár perccel ezelőtt egy prefektus jelentett nekem, azt se hittem el. És sejtettem, hogy többről van itt szó, mint egy élvezetből elkövetett gonosz támadásról. De akkor is súlyos tett volt. Mennem kellett volna Bates után, talán azonnal, de ahhoz sem volt kedvem. Valahogy bíztam benne, hogy el fog kerülni hozzám. És igen, akkor mit is fogok tenni? Mert hogy lehet felelősségre vonni egy tizenöt évest? Ugyan...
Zaklatott gondolataimból határozott, ritmusos kopogás ránt vissza a valóságba. Valahogy önkéntelenül felpattanok az asztaltól. A hang alapján nem egy bizonytalan, félős gyerek zörgetett be, de nem is kérdés számomra, hogy a látogató(k)nak köze lesz az ügyhöz. Az ajtóhoz menet egy pálcapöccintéssel egybeforrasztom a pennát, eltüntetem a kifolyt vérvörös tintatócsát. Bár csak ilyen egyszerű lenne helyrehozni minden hibát…
- Tessék!
Feltárom az ajtót, minden körülmény ellenére készségesen és barátságosan, de nyilván leolvasható az arcomról, hogy tudok egysmást a történtekről már, és nem repesek az örömtől.
- Fawcett professzor... Mr. Bates...
Biccentek a kolléga, majd a sápadt srác felé. Utóbbi kap a nevéhez keverve némi extra, szomorú pillantást, de nagy igyekezetembe kerül. Láthatja, hogy szemrehányóan, de halványan mosolygok. Azt még nem tudom, hogyan, de helyrehozatom vele ezt is. Legalábbis azt, ami nem maradandó kár. Azt hiszem, keletkezett olyan bőven, és nem csak Mr. Soulier kapcsán.
- Jó napot, Digby professzor. Egy fontos dologról kell beszélnünk.
Bólintok, jelezve, hogy valami fogalmam van is a következő beszélgetésről, és közben le nem veszem a szememet a diákomról, aki úgy viselkedik, mint egy bántalmazott kiskutya. Hiába tereli a kolléga lassan és vigyázva, ő egészen a könyvespolcig menekül a lendülettől. Szépen odalépek inkább kettejük közé, nem kitakarva őket egymástól, de némileg köztes térelválasztót játszva. Behúzom az ajtót mintegy ürügyként, de nem zárom be, résnyire nyitva marad. Mindannyiunknak kell most a finoman járó levegő. De a folyosón esetlegesen erre  járó bámész szemek és fülek ellen így is megteszi. Látván, hogy a gyomortájékát markolássza, meg a polcokat, biztos, ami biztos, a még mindig kezemben lévő pálcával szó nélkül odabűvölöm Sebastian lába mellé az irodai szemetest.  Nem feltűnően, úgy teszek, mintha mi se történt volna, és a tanárúr felé fordulok illedelmesen, hogy meghallgassam. Közben elrakom a pálcám a taláromba. Nyilván a beszélgetéshez nem fog kelleni.
- Mr. Bates verekedésbe keveredett. Mr. Solier a gyengélkedőn van. Próbáltam beszélni a fiatalemberrel, de ő csak önnel hajlandó beszélni, ezért eljöttünk ide.
Szomorú mosolyom szélesbedik egy kissé, és némán intve az irodai kanapé felé hellyel kínálom a professzort, ha esetleg leülne beszéd közben.
- Kérem, ennek lehetnek súlyos következményei. Ahogy mondtam a fiatalembernek, mindent megteszek azért, hogy ne kelljen eltanácsolnunk, de jelenleg még eléggé küzdök az információ hiánnyal.
- Akkor már ketten vagyunk, kolléga. Mindkét dologgal kapcsolatban. Köszönöm, hogy idekísérte Mr. Batest. Nagyon kedves magától.
Nem felhőtlen a kedélyeskedésem, de próbálok nyugtató, és kicsit cinkos hangnemet megütni egyszerre. A professzorról Bates-re pillantok, őt meg se próbáltam hellyel kínálni, de csak azért mert nem akartam semmivel sem megzavarni. Nyelt egyet, ez jó jel. - Mi nem vagyunk az ellenségei, Sebastian. Szeretnénk megérteni mi történt. És segíteni.
Rámosolyogtam Fawcett professzor mellől, bátorítón, sőt szinte kérlelve.
- Szándékosan martam meg Soulier-t.
Ahogy ezt mondja, hálát adtam az égnek, hogy még szegény Donalddal eljártunk baráti pókerestekre. Jól jött most az ott szerzett gyakorlat. Lehettem volna dühös, de lenyeltem azt is, meg a meglepettséget is. Szomorúság… Értetlenség… Ezekről sem akartam egyelőre, hogy a diák tudjon. Csak biccentettem figyelmesen, hogy folytassa.
- Mert Morrow…
Tudtam, hogy jobb, ha nem teszek semmit. Nem szóltam közbe, nem faggattam, vártam türelmesen, magamba zárva az aggodalmas izgalmat. A balsejtelem egyre jobban a jeges markába kerített, látva, hogy bármi is történt, Bates milyen nehezen beszél róla.
- Morrow miatt…
A szipogását hallván lassan, le nem véve a szememet róla, az asztalomhoz sétáltam, és elvettem onnan a zsebkendőtartó dobozkát.
- Felvette Nightingale alakját, mikor együtt voltunk.... és... és azt akarta... hogy…
Akkor értem oda a fiú mellé a zsebkendővel, amikor a szájára mutatott. Egyelőre nem kínáltam neki oda a fehér papírkákat, hanem magam kapaszkodtam meg a dobozban. Nem volt egészen egyértelmű, mire gondol, de ismerve az előzményeket Nightingale úrfival… Rosszat sejtettem. Sőt. Borzasztó rosszat. Bármit megadtam volna érte, ha nem hagy kétségek között, de nyilván kimondatni sem akartam vele, hiszen láthatóan nehezen beszélt róla.
- És Soulier az unokatesója…
- Azt akarja mondani… - kanyarodtam egy kicsit vissza az előbbi kijelentéshez óvatosan és kelletlenül, de sajnos muszájból. -... hogy Morrow… zaklatta magát? Testileg... Más alakját felvéve kényszerítette volna bizonyos intim dolgokra? - találgattam halkan, próbálva tapintatos és megértő maradni. A zsebkendőt közben odakínáltam bátorítón, és gyorsan hozzá tettem:
- Sajnálom, hogy ennyire konkrétan kelll erről beszélnünk, és megértem, ha nehéz, de muszáj. Mert ezek nagyon súlyos dolgok. Borzasztó bűncselekmény, amit esküszöm magának, soha többé nem hagyok megtörténni… De nem kell, hogy részletezze. Nekem elég, ha mond egy igent, vagy bólogat.
Az ajkaimat pengevékonnyá préselve vártam, mit válaszol. Még nem tudtam, hogyan, de ha mindez igaz, nem állok jót magamért. Se ezért a szerencsétlen gyerekért. Ez túlmegy a szokásos roxfortos csínyek és kihágások mezsgyéjén.
- Ami pedig Souliert illeti… Neki is volt köze mindehhez? A zaklatáshoz? - kérdeztem óvatosan, és nem kisebb aggodalommal.  A kolléga felé pillantok, hátha ő is tud valamit arról a másik ügyről. Bizonyára ő is érzi, hogy itt többről van szó, mint egy csintalan gyerek leszidásáról, és hogy érzékenyebben kell a problémához állnunk.
- Mert ugye tudja, hogy még ha volt is köze hozzá… Önhatalmúlag nem ítélkezhetett volna. Nem állhatott volna önkényesen bosszút.
Érezheti a hangomon, hogy nem vagyok dühös rá. Próbálom megérteni, és nagyon szomorú is vagyok, igen.- Sajnos a másik vétkességének ténye sem menti fel a hiba alól… De megpróbáljuk helyrehozni, amit lehet. És azt is enyhébbé tenni, amit nem - teszem hozzá megenyhülve és továbbra is bizakodva, hátha Bates-re is átragad.
- De ahhoz tudnom kell, hogy hajlandó-e velünk együtt működni. Mert Fawcett professzor és én hiába küzdünk, ha nem működik velünk együtt - sugallom egy kicsivel határozottabban, és őszintén reménykedve, a kollégához fordulva megerősítésért. Magunk mellé kell állítanunk ezt a fiút, hogy igazán segíteni tudjunk rajta, és ne csak kíméletlenül (és minden bizonnyal hiábavalóan) megbüntetni.

 

To: Fawcett & Digby professzorok

2002. május 9.


i am the storm

Éreztem mennyire remeg a gyomrom a puszta gondolattól is, hogy miket mondok és fogok kimondani. A saját érdekemben kellett megtenni… össze kellett szednem a bátorságom. Ettől persze a hányinger és a mellkasomban szorítás. A könnyek végig siklottak az arcomon, óvatosan elértek az államig. Aztán lecseppent.
– Azt akarja mondani… – szólalt meg Digby professzor, mikor odaért elém. Éreztem, hogy még őt is megdöbbenti a mondanivalóm. Csak a szemem sarkából pillantottam Fawcettre, talán benne is tudatosult már régen, amit mondtam. – ... hogy Morrow… zaklatta magát? Testileg... Más alakját felvéve kényszerítette volna bizonyos intim dolgokra?
Nem tudtam megszólalni. Éreztem mennyire kiszárad a szám, a torkom. Csak elvettem a zsebkendőt, hogy végig töröljem az arcomat vele, a szemeimet.
– Sajnálom, hogy ennyire konkrétan kelll erről beszélnünk, és megértem, ha nehéz, de muszáj. Mert ezek nagyon súlyos dolgok. Borzasztó bűncselekmény, amit esküszöm magának, soha többé nem hagyok megtörténni… De nem kell, hogy részletezze. Nekem elég, ha mond egy igent, vagy bólogat.
Megköszörültem a torkomat. Muszáj volt kimondanom.
– A… azt a részét… azt akarta, hogy vegyem a számba. Aztán a hajamba markolva odahúzott magához… mikor nem tetszett neki, ahogy csináltam. – A hangom remegett. Érezhető volt rajta, hogy milyen gyorsan elfogy a levegőm közben. – Aztán. Megéreztem az illatát… – motyogtam tovább. – Ellöktem… és akkor azt mondta, Noah alakjában, hogy szakít vele, mert nem tudom rendesen… boldoggá tenni…
Zokogás tört ki belőlem. Végül is tényleg szakítottunk, nem emiatt, de vége lett annak az egésznek és még mindig nagyon fájt.
– Ami pedig Souliert illeti… Neki is volt köze mindehhez? A zaklatáshoz?
Csak megráztam a fejemet.
– Mert ugye tudja, hogy még ha volt is köze hozzá… Önhatalmúlag nem ítélkezhetett volna. Nem állhatott volna önkényesen bosszút. – Folytatta. – Sajnos a másik vétkességének ténye sem menti fel a hiba alól… De megpróbáljuk helyrehozni, amit lehet. És azt is enyhébbé tenni, amit nem. De ahhoz tudnom kell, hogy hajlandó-e velünk együtt működni. Mert Fawcett professzor és én hiába küzdünk, ha nem működik velünk együtt.
Megint nyeltem egyet. Össze akartam szedni magam, nem akartam remegni… meg akartam szabadulni ettől az egésztől. Csak újra az a Sebastian akartam lenni, aki jól érzi magát Jackkel, a legjobb barátjával.
– Én csak… elborult az agyam. Úgy éreztem mindenki ellenem van. – Motyogtam, egyre szerencsétlenebbnek érezve magamat. Fawcett professzorra pillantottam. – Azt hittem, hogy a tanár úr is bántani akar… és nem direkt… én csak… én csak… – Folytattam a remegést. Fáradt voltam, pihenni akartam. Még jobban neki dőltem a szekrénynek. – Tanárnő… muszáj pihennem… nem vagyok jól… – Közöltem, ahogy a fejemben megült a fájdalom.

[Átértékelés]

Átértékelés



Sebastian és Demelza
2002. május 9.

Valahogy éreztem, hogy ez az ügy többszörösen is túlmutat azon, amit a felszín láttatni enged. Az, ahogy Sebastian tart tőlem, és az, ahogy remeg, biztos vagyok benne, hogy itt valami komolyabb dolog van a háttérben. Szemmel láthatóan tőlem tart a fiatalember, így nem tudok mást tenni, mint elvinni a házvezető tanárához. Remélem ott majd könnyebb lesz megnyílnia.
Beljebb araszolunk a fiatalemberre Demelza szobájába. Megpróbálom tartani a távolságot, ezért jó messzire állok meg tőle. Eléggé messzire ahhoz, hogy ne kelljen tőlem félnie. Egy biccentéssel jelzem, hogy csak természetes az, hogy a házvezetőjéhez kísérek valakit, akinek őrá van szüksége. Csak azért nem megyek vissza a nyugalom termébe a taláromért, amit ott felejtettem, mert szeretnék elsőkézből értesülni az események mögött megbúvó eddig rejtve maradt eseményekről. Úgy könnyebb lesz nekem is előállnom valamivel az igazgatónő felé. Csakhogy arra nem számítottam és nem is voltam felkészülve, ami ezután következik.
- Hogy…?
Nem tagadom le, eléggé meglep ez a fejlemény. Szándékosan megmarni valakit? Egy pillanatra elsötétedik a tekintetem, érzem ebben a pillanatban, hogy ha be akarom tartani az ígéretem, akkor nagyon sokat kell kockáztatnom magamnak is. Így azért elég sok minden változik a tények felállásában. Szerencsére vagy szerencsétlenségünkre a történet folytatódik.
Ez a történet pedig nagyon nem tetszik. Nem akarnám ezt mondani, de itt biztos fejek fognak hullani. A kérdés már csak az, hogy kié. Az ígéretemet biztos betartom, Mr. Bates számíthat rám. De ez a zaklatás… és egy másik férfi által. Már értem, hogy miért tartott tőlem annyira, és miért a házvezetőjével akart elsősorban beszélni. A szexuális zaklatás bármilyen formája elfogadhatatlan az iskola falai között.
Némán figyelem az eseményeket. Lényegében hagyom, hogy Demelza intézze a fiúval a lényegi részeket, neki szemmel láthatóan jobban megnyílt, mint nekem. Valószínűleg van valamilyen előéletük már, amiről kollégám tudhat, de mi többiek nem igazán. A hátam mögé rejtem a kezem, ökölbe szorítom, ahogy hallom a részleteket.
- Mr. Morrow ezért biztos meg fogja kapni a kellő büntetést. Az erőszaknak nincs helye az iskola falai között.
Ezt szerintem nem is kell részleteznem, de eltanácsolni egy diákot az mégis annyira ritka, és annyira meghatározza az ember életét. Arról nem is beszélve, hogy ezzel csak még nagyobb bajba kerültünk most. Valahogy meg kell Mr Morrow-t is büntetni, eleget kell majd tenni Mr. Solier szüleinek a kívánságának, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogják annyiban hagyni.
- Mr. Bates, az ígéretemhez híven, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne tanácsolják el, de Digby professzornak igaza van, nem tudjuk semmissé tenni, biztos lesz valamilyen következménye ennek az esetnek.
El se tudom képzelni, hogy milyen lehet ennek a fiúnak most. Biztos eddig sem volt könnyű, de ez most egy olyan pont, ami meghatározza az egész hátralévő életét. Látom rajta, hogy mennyire el van fáradva, ezért az egyik székkel közelebb megyek hozzá, és leteszem úgy, hogy lényegében bármikor csak megrogyasztja a térdét és máris leül rá, aztán újra eltávolodom.
- Ez miatt nem kell aggódnia. Így már értem azt, ami korábban történt a nyugalom termében. Tiszteletben tartom az akaratát és nem fogok meggondolatlanul közelebb menni, mint korábban.
Addig, amíg Sebastian kényelembe helyezi magát, kicsit félrevonom Demelzát, megpróbálok beszélni vele egy pár szót. Nem mondom, hogy négyszemközt, mert jelenleg az ifjú diákunk nem hagyható egyedül. Amennyire sápadt, még az is lehet, hogy a gyengélkedőre is kell vinni őt.
- Demelza, ennek komoly következményei lesznek. Minerva már tud az esetről, de meg kell akadályozni, hogy a diákok pletykáljanak. Addig, amíg döntés nem lesz az ügyben, meg kell védenünk Mr. Batest.
Még nem tudom hogyan, mert ehhez ki kéne szakítani a környezetéből, de azok, akik látták az esetet vagy látták Mr. Solier testét, biztos nem fognak csöndben maradni.
- Este beszélek a diákjaimmal, megpróbálom csírájában elfojtani a dolgot. Remélem valamennyire sikeres lesz.
Még egyszer végignézek a fiún. Kegyetlen a sors, hogy ennyi mindennel megátkozta már ilyen fiatalon. Ezt senkinek sem kéne átélnie.
- Mr. Bates… – szólítom meg még egyszer, ha nem aludt el eddigre. – Tudom, hogy a kérésem nyomán nem lehet varázsütésre bizalmat kicsikarni valakiből. De szeretném, ha bízna bennem, és ha bármi történne még mostanában, akkor felkeresne, amennyiben – ránézek Demelzára – Digby professzort nem éri el.