Elmeosztály - Hatodik emelet

Az ablakokon rács, az ágyakon szíjak vannak, és néhol tébolyult sikítás hangzik fel. Ez a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotálynak az idegosztálya. Ide kerül mindenki, akinek az elméje beteg.
És ne feledd! Bekerülni könnyű, kikerülni már annál nehezebb!

[Elméleti elemzés]

TO; Johann


2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

A lépteim koppannak a lépcsőn, ahogy haladok felfelé. Néha azt gondolom, hogy a munkahelyemen szórakoznak velem, és ebből kezd kurvára elegem lenni. Ha nem lennék alkalmas a munkára, akkor miért nem tanácsolnak el, miért nem százalékolnak le vagy bármi más, miért kell ilyen szar vizsgálatokra járnom? Elmeosztály, egy pszicho-medimágus vizsgálata, amely része az alkalmassági vizsgának. Nem is értem, miért gondolják azt, hogy nem vagyok alkalmas, már rég túl vagyok rajta. A májusi és júliusi eredmények miért nem voltak elegek?
Mielőtt még elveszteném az állásomat, inkább megcsinálom ezt a vizsgálatot, de közlöm majd a doktorral, hogy megvagyok, teljesen egészséges vagyok elme szempontjából. Nem hiszem, hogy különösebb módon magyarázni kéne miért van erre szükség. Ha valaki ránéz az aktámra, akkor nem fogja elhinni ezt nekem. A családom halála is megviselt, utána megöltem azt a szemetet, aztán Warren majd a saját halálom, és akkor arról még nem is beszéltem senkinek Ellioton kívül, ami a nyáron történt. Ilyen előélettel még akkor is, ha több évtizeden keresztül megy végbe, nagyon nehéz ép ésszel maradni. Talán nekem sem sikerült volna, ha nincs Metz.
Mostanában nagyon keveset találkozok vele, már gondoltam rá, hogy üzenek neki, jöjjön át hozzám megint vagy találkozhatunk egy semleges helyen is. Azt hiszem, tőle is bocsánatot kell kérnem még a nyáron történtek miatt. Nem veszthetem el őt is. Megállok az ajtóban, majd egy nagy sóhajt követően benyitok az Elmeosztály folyosójára. Sok dolgom lenne, még utána kell néznem néhány dologgal Kingsley feladatával kapcsolatban, szóval nem szeretnék sok időt itt tölteni. Jó lenne, ha ez is olyan könnyen menne, mint a fizikai vizsgálat. Ott legalább el voltak ájulva tőlem, és nem szó szerint szerencsére, de megtette a hatását a sok edzés.
Lassan haladok a kérdéses szoba felé, mintha tudnám, hogy az akasztásomra készülök. Hallom ahogy egy másik ember léptei is koppannak a padlón. Talán szerencsém lesz és ő az, aki előttem várt a sorára, akkor nem kell itt lennem olyan nagyon sokáig. A paprírjaimat lesem, tisztában akarok lenni a már meglévő eredményekkel, ezért nem is veszem észre, hogy egyenesen nekimegyek az illetőnek. A picsába, így már esélytelen az, hogy elkerüljem a találkozás… látszatát is, mintha soha nem jártunk volna itt.
- Elnézést, figyelmetlen voltam – morgom szinte a bajszom alatt és csak ekkor nézek fel. - Metz, a frászt hoztad rám. – A kezem nyújtom felé.
Akkor így már nem is lesz szükség arra az üzenetre, akár személyesen is meghívhatom egy beszélgetésre. Nem tudom, nem hiszem, hogy itt alkalmas lenne bármilyen mélyre hatoló diskurzus két barát között. Főleg úgy, hogy barátom teljesen sápadt. A szokásosnál is, de egyelőre annyiban hagyom. Tudom, hogy őszinte velem, el fogja mondani majd, ha valami nyomja a lelkét.
- Látogatóba vagy konzíliumra jöttél valakihez?
Lassan megpróbálom a székek felé terelni, hogy ott leülve azért mégis tudjunk egy pár szót beszélgetni. Remélem, hogy csak ennyi, és nem valami komolyabb. Még mindig nem akarom semmilyen módon elveszteni őt.

[Elméleti elemzés]

TO; Johann


2002. november 10.
Elméleti elemzés

Bárcsak azt mondhatnám, hogy nincs szükségem arra, hogy erre a hülye kivizsgálásra jöjjek, de sajnos nagyon is van. Mármint a munkaadóim szempontjából biztos nagyon is van. Lényegében a halállal élek együtt ennek az átokhegnek köszönhetően itt a mellkasomon, és biztos kíváncsiak rá hogyan is boldogulok vele.  De ettől függetlenül még mennyi alkalmassági vizsgálatot kell elvégeznem? Miért nem mondják egyszerűen a szemembe, ha félnek a képességeimtől és attól, hogy majd pont bevetés közben dobom fel a talpam? Inkább mondanák, hogy állandó pszicho-medimágusi felügyeletre szorulok, és akkor legalább tudnám, hogy ide kell járnom és nem csak úgy berángatnának.
Szerencsére most két ügy között vagyok, a kutatást nem befolyásolja, hogy behívtak ide. De ettől függetlenül még kellemetlen és sokkal jobb lenne nem egyedül ülni itt, de ha már ismerőst nem is tudtam elcsábítani magammal, legalább annyi legyen, hogy gyorsan végezzek. Mikor belépek a folyosóra hamar kiderül, hogy mégsem leszek egyedül, de az is, hogy tovább fog tartani, mint azt elsőre gondoltam.
- Nagyon örülök, hogy látlak. Már azt hittem, egyedül kell majd itt ülnöm és várnom az ítéletre.
Nem mondom, még mindig félek attól, hogy elvesztem a munkám, de az való igaz, keményen érintene. Van már B tervem, de nem tudom, hogyan tudnék meglenni azzal a tervvel.
- A vizsgálatra… Félórás csúszásban vannak, kávéért indultam.
Óh, ez nem hangzik valami jól. De azért nem gondolnám, hogy Metznek is szüksége lenne orvosi vizsgálatra hiszen mediaurorként azért nem mindennaposak a számára a veszélyes helyzetek. De ettől függetlenül, azért az ösztöneim azt mondják, hogy történt valami. Vagy tényleg csak annyi lenne, ami a nyáron történt?
- Gondolom gyorsan túlesünk ezen, úgyhogy ráér az a kávé…
Dörmögök egy „aham” félét, mert próbálom megemészteni a hallottakat és a látottakat. Valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami történt.
- Sajnálom – nyögöm ki végül, aztán rájövök, hogy talán nem vagyok elég egyértelmű. - Sajnálom, hogy a nyáron olyan paraszt voltam.
Felnézek rá, és úgy folytatom a gondolataimat. Nem is tudom, miért. Talán azért, mert azóta nagyon sok minden történt, és nem volt úgy igazán lehetőségem senkivel sem megosztani. Bár, jobb lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg.
- Nem tudom, tudsz-e róla, de… – hátradőlök a széken és igyekszem úgy tenni, mintha egy délutáni teapartin lennék. - szeptemberben összefutottam Elliottal egy nyomozás miatt, és baromira hiányoztál ám.
Basszus nem kellett volna belefognom. Ha elmondom az igazat akkor a végén még bűntudata lesz, és azt igazán nem akarom. Nem tehet róla, hogy elmartam magam mellől, nem ő tehet róla, hogy a háború végeztével már nem kapunk közös feladatokat.
- És nagyon hiányoztál, nem volt aki védje a hátam.
Mivel nem maradhat a történet befejezés nélkül, inkább lezárom ott, ahol biztonságosan megtehetem. Mivel bekerültem a Mungóba, abban sem vagyok biztos, hogy nem tudott róla. Azért a Gabriel Milton név az elmúlt időszakban eléggé feltűnő lett, sajnos. De gondolom az átokheg miatt egyébként is folyamatos megfigyelés alatt vagyok valamilyen formában.
- Most mesélj te. Mi történt veled? Vagy meséljek én Tibetről?

[Elméleti elemzés]

TO; Johann


2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

Nem tetszik nekem a barátom. Nagyon szótlan és a mosolyát sem látom igazán őszintének. Talán van valami a háttérben azzal kapcsolatban, hogy itt van? Talán nem csak egy sima látogatás még akkor is, ha neki is szükség van az alkalmassági felülvizsgálatra. Várjunk, neki miért lenne szükség rá? Akárhogy is, mielőtt még nagyon kutakodni kezdenék, elmondom neki mennyire sajnálom a nyáron történteket. Igazából úgy érzem, ideje lenne visszaépíteni a barátságunkat és ehhez nagyon sokat kell dolgoznom. Túlságosan is sokat, és jobb, ha minél előbb elkezdem.
Pont ezért kezdek bele a mesébe a szeptemberben történtekről, de azzal, hogy nem mondok el mindent, talán nem lerombolom a köztünk lévő szakadékot, hanem inkább még jobban elmélyítem. Mégis ezt érzem helyesnek, mert így legalább nem aggódik majd. Feltéve, ha még aggódik miattam.
- Hát tényleg elég nagy paraszt voltál nyáron.
Ezt meg is érdemlem, ha már saját bevallásom szerint is az voltam. Örülök neki, hogy legalább ezt felismerem és el is ismerem, mert így tudom, hogy a nyáron Tibetben eltöltött idő hasznosan telt. Megpróbálok kiszedni belőle pár szót, de úgy tűnik ez nehéz lesz. Lényegében lepattintja a feldobott labdámat három szóval, amivel nem is igazán tudok mit kezdeni. Úgy értem, lennének kérdéseim, amivel talán szóra tudnám bírni, de egyelőre hagyom.
- Mielőtt elmentem volna Tibetbe, még visszamentem Oroszországba. Meg akartam köszönni a megmentőimnek, hogy életben tartottak, de mire odaértem megölték őket. Nem sokkal később megtaláltam az egyiküket azok közül, akik márciusban ott voltak.
Tudom, azt mondtam, hogy őszinte leszek, de nem tudom mit szólna hozzá, ha elárulnám mit tettem. A gyilkosságot mindig is elítéltem, mindig is jobb embernek tartottam magam, és a családom megölése, a bosszú vezérelt akkor, és azt gondoltam egyszeri alkalom lesz, de mikor ott álltam az üres házban a vérfoltokkal, tudtam, hogy ez is ugyanaz lesz. Talán annak a bandának nem is volt köze hozzá, talán ott a saját sérelmeimet akartam megbosszulni. Akármi is volt a valódi indok, utólag már nem fogok keseregni rajta.
- Tibet csodálatos hely. A béke szigete, ahol az ember könnyen rátalálhat saját magára. Ehhez kaphat segítséget is, és nem kényszerítenek semmire. Megtanultam meditálni és úgy érzem jó úton haladok egy bizonyos lelki béke elérése felé.
Néha mondjuk pokolian nehéz fenntartani, ott sokkal könnyebb volt, de ettől még nem fogom feladni. Mindent megteszek majd azért, hogy legyen hosszabb távon is értelme annak a kirándulásnak.
Azt viszont látom, hogy a közelmúltban történtekkel kapcsolatban őszintének kell lennem vele, ha bármit el akarok érni nála. És a bármi alatt most inkább arra gondolok, hogy nem kertelni. Nem tudom mi játszódik le benne, de nem akarom a szakadékot tovább mélyíteni.
 - Tudom mire gondolsz. Egy egyszerű bevetésre nem szokták kérni, hogy gyere velünk. És való igaz, ez is annak indult, egy egyszerű nyomozásnak egy tolvaj után, de kiderült, hogy elátkozott volt a ház, és… sokáig voltam benn. Felnyitotta a pecsétet az átokheg körül.
Szerencsére nem voltam akkora veszélyben már, miután kijutottam az épületből, de így is be kellett jönnöm a Mungóba, hogy helyreállítsák a dolgot. Csak egy éjszakáról volt szó, és azt hiszem, ezzel innentől kezdve számolnom kell.
- Jól meg vagytok Ericával? - próbálkozok kihúzni belőle mégis egy-két szót.

[Elméleti elemzés]

TO; Johann


2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

Örülök neki, hogy újra látom barátomat, de talán a hely miatt, nagyon nem érzem jól magam a bőrömben. Érzem a levegőben, hogy valami nem stimmel, de nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy mi az. Pont ezért is próbálom terelni a figyelmem arról, hogy milyen helyen is vagyok.
Próbálok nagyon őszinte lenni barátommal, ezért mindent elmondok neki a legutolsó találkozásunk után.
- Egyedül odamentél…? Legalább Elliotnak szóltál előtte?
- Nos, ami azt illeti. Nem, senkinek sem szóltam. Nem azért mentem oda, hogy kivégezzem a bandát, akik márciusban megtámadtak. Pihenni és nyaralni indultam. Az élet az, ami nem úgy hozta össze, ahogy én akartam.
Meg aztán az is hozzájátszott ehhez az egészhez, hogy akkor éppen Elliottal sem voltam túl jóban. Mondhatni akkor éppen vele sem beszéltem. Lényegében egyedül voltam a világban, így talán azért is mentem Oroszországba, mert ott még nem utáltattam meg magam senkivel és tölthettem volna velük egy pár jó napot. De aztán rájöttem, hogy azzal csak a múltam és a problémáim elől menekülnék, szóval a kirándulásom után hazajöttem, és most próbálom helyrehozni azt, amit akkor elbasztam.
De próbálom már most helyrehozni, ezért is mesélek Metznek Tibetről, majd a szeptemberi kis kalandról az átkozott házban. Talán ez nem tűnik valami logikusnak így, és ahogy kiejtem az utolsó szót a számon, magam is rájövök, hogy ez tényleg kaotikus lehet, de azt hiszem, miután lenyugodtam augusztusban, és hazajöttem, elkezdtem visszarázódni a saját korábbi életembe.
- És most mi a helyzet a heggel?
- El van zárva. Kicsit meg lett erősítve, de többet nem tudnak tenni az ügy érdekében. Ha lehetne, már akkor megtették volna, mikor megkaptam.
Végignézek barátomon, és igazából legilimencia nélkül is tudom, mire gondol. Egy pillanatig gondolkodok csak azon, hogy megemlítsem-e. Azt fogadtam meg magamnak, hogy őszinte leszek vele, akkor szerintem ehhez ez is hozzá tartozik.
- Ugye tudod, hogyha történik velem valami a nyáron vagy szeptemberben, akkor az kurvára nem a te hibád lett volna? Pont úgy nézel rám, mintha félig eltemetted volna magad a bűntudat bűzös mocsarába. Mondd, hogy nem ezen rágódsz éppen.
A háború összesodort minket, de a béke szétválasztott. Hivatalos felkérések nem érkeznek ezért felé, akkora bevetésre nem kellett menni azt a néhány tömeges rendezvényt, ahol felbukkant a Szeszély. De ott meg olyan harcok nem voltak, mint a háború idején. Az az idő már elmúlt, talán csak akkor tudnám elhívni magammal, ha nem hivatalosan lenne jelen.
Hogy tereljem erről a témát egy picit, inkább barátom hogyléte felől érdeklődök. Igazságtalan voltam vele akkor, és most ezt is helyre kell hoznom. Talán egyelőre közös vacsorán vagy ebéden nem fogunk részt venni, de ettől még érdekel, hogy a barátom jól érzi-e magát.
- Elvagyunk. Együtt élünk.
Elmosolyodom. Valahogy sejtettem, hogy előbb-utóbb be fog következni. A Foltozott üst nem arra való, hogy normális ember ott szálljon meg hosszabb időre. Másrészt, ez is mutatja, hogy barátom talán révbe ér. Megkapja, amire mindig is vágyott. Családot.
- Ennek örülök. Komolyan. Megérdemelted, hogy végre boldog legyél.
Az ajtóra nézek, most már hosszú percek óta ülünk itt, és még mindig sehol senki. Szabadságra mentek, vagy micsoda?
- Télen elmegyünk az Alpokba síelni a fiaival… és Elliottal.
- Tudom, Elliot mesélte. Karácsonyra mentek, ha jól emlékszem. Csak aztán vigyázzatok rá, mert a végén még kitöri valamelyik végtagját, vagy mindegyiket és alibizni fog egy kocsmában.
Persze, ezt inkább azért mondom, mert tudom, néha mennyire a nyomában jár a balszerencse, és bár nem szokta feladni a dolgokat, valahogy nem tudom őt elképzelni sítalpakkal a lábán. Aztán ki tudja, talán én lepődök majd meg a legjobban, ha meghallom az ottani sztorikat.
- Én idén is viszem a karácsonyi műszakot.
Keresztbe teszem a lábam, majd kiveszem a belső zsebemből a cigis dobozt és Metz felé tartom. Egyelőre csak kiveszek belőle egy szálat és azzal kezdek játszani. Ha még nagyon sokáig megvárakoztatnak, akkor biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb fellobban az a láng a szál végén.
- Valamikor átjöhetnél hozzám, vagy… – Sóhajtok egy nagyot. - Gondolom, Erica még mindig közellenségnek tart, a Minisztériumi találkozásunk után még nem telt el elég idő.

[Elméleti elemzés]

TO; Johann


2002. november 10.
Elméleti elemzés
16+

Remélem nem lepődik meg barátom, hogy legilimencia nélkül is ki tudom találni, mire gondol éppen. Még ha nem is emlékszem minden egyes pillanatra a kapcsolatunkból, akkor is tudom, hogy mire gondol. Néha elég a sorok között olvasni ahhoz, hogy tudjam mit is gondol valójában. Persze, nem találhatok ki mindent, de tudom, hogy mennyire a szívére tudja venni a dolgokat, ezért is sajnálom annyira, hogy úgy nekiestem a nyáron. Azt hiszem, azt már soha többé vagy csak nagyon sokára fogom tudni helyretenni.
De most szóba kerül a karácsonyi kirándulás. Már akkor is meglepett, mikor Elliot felhozta témának, és azóta is barátkozok a gondolattal, de szerintem jót fog tenni Metznek az a kis kikapcsolódás. Nem hiszem, hogy a folyamatos stressz helyzet, amiben itthon van, jót tenne neki. Tényleg jó lesz majd, ha kiszabadul innen és örülök is neki.
- Szerintem nem fog annyit akciózni a pályán. Aiden nem rajong a durva sportokért… de talán majd a környéken kirándulnak egyet.
- Azért a síelés vagy a szánkózás nem annyira durva sport, mint a boksz. De ha azt nézed, hogy megsérülhetsz, akkor akár a kirándulás is lehet veszélyes.
Meg aztán tudnék még néhány durva sportot mondani, ha ez már annak számít, akkor szerintem jobb lenne, ha a Fraser fiú burokban tartaná Elliotot. Akkor biztos nem esik majd bántódása. Másrészről viszont érdekes, hogy a durva sportok gondot jelentenek, de a fekete mágia használata nem. Vajon mennyire őszinték egymással a múltjukról vagy akár a jelenjükkel kapcsolatban?
Az én karácsonyom ugyanúgy fog telni, mint az eddigiek. Munkával. Abban legalább nem lesz semmi veszélyes talán. Ilyenkor még azok is nyugton maradnak picit, akik egyébként rosszalkodnának. Ha meg mégis történne valami, az sem gond, legalább eltereli a figyelmem az unalmas papírmunkáról, ami aznap vár rám. Bár, elég nagy meglepetés lenne egy jó kis karácsonyi hulla.
Jó lenne újra találkoznunk és nem ilyen hivatalos és felettébb zavaros körülmények között. Amikor kicsit szabadabban beszélhetünk. Hozzám bármikor jöhet, amikor csak akar, de nem tudom, hogy Erica örülne-e neki, ha én mennék át hozzájuk.
- Nem Erica szabja meg, kikkel barátkozom.
- Tudom, csak arra akartam célozni, hogy nem biztos örülne neki, ha odamennék hozzátok vendégségbe. De te jöhetsz bármikor, akár bejelentés nélkül is, ahogy eddig is. Metz, jó lenne, ha gyakrabban tudnánk találkozni.
Mire azonban ebbe a témába jobban bele tudnánk menni, addigra nyílik az ajtó és kijön a benn lévő páciens. Már csak pár percünk van együtt, aztán vár a pokol. Nem vagyok benne biztos, hogy most olyan könnyen meg fogom kapni az engedélyt. Sóhajtok egyet, mert nagyon nem akarok itt lenni, főleg nem egyedül, de ha már itt vagyok, és látták is, hogy itt vagyok, és ráadásul ahhoz az alkalmasságihoz is kell, kénytelen leszek kibírni még egy kis időt.
- Hát… azt hiszem, hamarosan mennem kell. Erre majd térjünk vissza.
- Rendben, térjünk. De Metz… Ha nagyon megkínoznak rátok rontok. Nem hagyom, hogy akár tettlegesen, akár csak szóban bántsanak.
Igen, nekem sem lett volna szabad, ezért is voltam olyan fasz. De az már a múlt, tanultam belőle. Menni fog.

Köszönöm a játékot. 

A helyszín szabad.

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.︱β


Ω time 20021214 beat: t i m e Ω

Sosem hittem volna, hogy még egyszer eljövök ide. Iagzából régen letettem erről a vágyról. Nem azért, mert nem akartam a nővéremet látni - nagyon is szerettem volna -. Csak egyszerűen... Nem voltam rá felkészülve. Anyámék szinte egyenesen elzavartak tőle, amikor eljöttem én is, mondván az egész miattam volt, hogy ha én nem lettem volna varázsló, csak Amy, hogy ha én meg se születtem volna, csak Amy. Nem is értem, ha ennyire nem akartak engem, miért is szült meg az anyám. Nem értettem, sehogy se illettek össze a dolgok, és egyre jobban úgy érzem csak méginkább összedől felettem a kártyavár, méginkább csak elfújta felőlem a lapokat a szél.
A Mungó hatodik emelete nem volt bíztató látvány, fájdalmas hangok és a néma csend alkotott furcsán goteszk keveréket itt, ahol a betegek néha ijesztő árnyakként bukkantak fel a szemem sarkából, miközben a gyógyítók terelgették vissza őket a szobákba. A falak biztonságot és békét akartak híretni mindenki felé,a ki a folyosókon járkált, de én csak kétségbeesést és fájdalmat láttam. Vajon felkészültem? A kezemben szorongattam a kis csomagot, amióta csak Beth-szel együtt elindultam ide. Csoda, hogy el nem tört a sápadt ujjaim között az a régi kazetta, amin Amynek írt dalom volt felvéve. Szerettem volna adni neki valamit, és csak enyim maradt. A zene. És abban reménykedtem, hogy talán... talán így egy kicsit elérem őt. Még ha teljesen meg se tud gyógyulni, egy picit... Eszébe jussak.
- Nem szeretem ezt a helyet - suttogom halkan, mégis olyan hangosnak tűnik. Nem merek normális hangon bezsélni, félek, hogy megzavarom a nyugalmat. A fájdalom és a néma szenevdés nyugalmát. - Igérem nem leszünk sokáig - mondom aztán, és valahogy olyan hosszúnak tűnik az út a nővéremig. Mintha előttem még a fényes padló is csak nyúlna és nyúlna, beleveszve a sötétségbe. Tényleg nem tervezek sokáig maradni, képtelen vagyok napokat... órákat azzal tölteni, hogy nővérem kifejezéstelen üres tekintetét bámulom, abban rmeénykedve, hogy esetleg, talán újra kigyúl benne  afény. És tudom én is. Ez az egész, ami történt az én hibám volt. Minden egészében az én hibám volt.
- Ha... Ha nem akarsz bejönni hozzá, nem kell. Tudom, hogy te is jóban voltál vele, és... Csak ha kint akarsz maradni maradj - dadogtam még, mikor megálltunk az ajtó előtt, ami ugyan olyan fehér volt, mint legutóbb, rajta a kis számmal. 19. Iagzából szerettem volna, ha bejön velem. Akkor talán nem menekültem volna annyira el. De nem montdtam ezt neki, hiszen.. nem is kényszeríthettem erre. Amy jó gyerek volt. Mindenki szerette. Tétován ácsorgok még az ejtó előtt, mintha inkább meg akarnék fordulni. Nem nem fordulhattam meg, már nem. Csak  add oda az ajándékod, és tűnj el. Kifújom a levegőt, amit ki tudja meddig tartogattam a tüdőmben, és lenyomom a kilincset, miután Beth barátságosan csillogó tekintetébe nézek.

◊ nincs semmi baj◊
2002.12.14.

◊ Hugo ◊
A bátorság az egyetlen erény, amit nem lehet hamisítani.

zene ◊ Dance of the Druids outfit ◊ simple

Egészen fura, és kicist rémisztő is most itt lennem. Mikor Hugo megkérdezte, eljönnék e vele, rávágtam, hogy persze. Hiszen annyira jól esett és esik még mindig, hogy ide hívott engem, és ettől talán jobban megismethetem és megérthetem őt. Mert hiába vagyunk jó barátok, itt ez a fal, ez a homály, amit képtelen vagyok áttörni. És nem is erőszakoskodom, mert nem vagyok faltörő kos, és ha ő  nem akarja, akkor nem fogom áttörni. Nagyon erősen ver a szívem, mert én életemben eddig egyszer voltam itt, és akkor is csak egy béna kis Weasley játék baleset miatt. Ahogy belépünk, a levegőben is megérzem azt a tipikus illatot, szagot, ami minden ispotálynak, kórháznak megvan. A mugli kórházban a fertőtlenítő szag, itt a fertőtlenítő keveredik egyes bájitalok, kenőcsök illatával. Furcsán ijesztő szagok ezek, hirtelen félni kezdek, pedig nem miattam vagyunk itt. Nem fognak nekem esni, és elráncigálni valami műtétre, nem szedik ki a mandulám, és nem bódítanak el. Mégis fura. Hogy elnyomjam a félelmem, inkább Hugora pillantok, és próbálom a tekintetemmel és a mosolyommal bíztatni. Úgy sueretném, ha tudné, itt vagyok, és bármi őrültség, ijesztő, vagy szívszorító dolog is fog ma történni, én itt vagyok, és nincs egyedül. Amy kedves lány volt régen is, bár nem dumáltunk sokat, de segítőkész volt, türelmes, bájos. Hasonlít Hugora, mert Hugo is ilyen, csak ő ezt nem látja. Talán mert a szülei nem akarják, hogy lássa. Pedig Hugo is éppen olyan okos, mint Amy. Egyszerűen nem is fér a fejembe, miért piszkálják, miért bántják, mikor....ah, megcsapott a fura szag. A hatodik emelet mintha még ijesztőbb lenne. Egy egy hangra hirtelen hátra fordítom a fejem. Azt sem tudom, melyik szobából, honnan jajgatnak. Hugo is megszorítja a kis csomagját, már annyira, hogy attól félek, összetöri. Nem tudom mi van benne, de nem is akarom tudni, hadd maradjon meg az ő kettük titkának, dolgának.
- Nem szeretem ezt a helyet -
Azt nem csodálom. A hideg ráz tőle. A lassan vánszorgó alakok, varázslók, boszorkányok látványától teljese összefacsarodik a szívem.
- Igérem nem leszünk sokáig
De, semmi baj, kibírom. Tudtam, hogy nem a Mekibe megyünk, vagy a mézesfalásba. Felkészültem, hogy nem egy karácsonyi vásárba jövünk. Ösztönösen megfogom  a kezét, és megszorítom- De most nem jövök zavarba, mert egy őszinte baráti kézszorítás jön tőlem. Bár nagyon tetszik Hugo, most mnt a barátja vagyok itt, és szeretnék segíteni, ahogy csak tudok. Ha kell hallgatok, csak állok, vagy bemegyek vele. De ha kell, kimegyek és kint várom. Bénán is érzem magam, mert szeretnék segíteni, de nem tudom most pontisan, hogyan is tudnék. A keze hideg, most hidegebb, mint az enyém.
- Addig maradunk, amíg szeretnéd. Nem lesz baj.-
Minden egyes lépésnél csak azt mantrázom, hogy nem lesz baj. Hogy jó, hogy itt vagyunk, és hogy végső soron örülök. Most nem is lehetnénk jobb helyen. Fogalmam sincs, valójában így van e, de szeretném ezt gondolni, ezt hinni.
- Ha... Ha nem akarsz bejönni hozzá, nem kell. Tudom, hogy te is jóban voltál vele, és... Csak ha kint akarsz maradni maradj
Kedves tőle, de azt hiszem, azt olvasom ki az arcából, hogy azért nem bánná, ha mégis bemennék. Éppen ezért már eszem ágában sincs kint maradni. A vállára teszem a kezem bíztatásul.
- Mehetünk.

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.︱β


Ω time 20021214 beat: t i m e Ω

Beth mellett egy kicsit jobb volt. Jobb volt minden, ami lehetett, a világ nem volt olyan fakó és jégszilánkos, bár magam sem értettem mi történik köztük, történt körülöttünk, és a gondolatok, az érzések csomókás masszává váltak bennem, és nem tdutam őket kibogozni, csak szépen gyűltek fel bennem, a ki nem mondott kérdések és gondolatok. Félek, hogy ha megszólalnék ha kérdeznék elveszíteném, így csak csendességemben és a némaság koporsójába leszögelve a gubicsokat bennem csak hagytam magunkat lebegni a békés felszínen, alattunk bepdig csak gyűltek a koporsók a víz alatt és... és csak nem nézek le, mert megijedek a sok elhallgatott dologtól. Túlságosan kedvelem, hogy elveszítsem, és inkább csak elvagyok mellette, minthogy valamivel ezt tönkre tegyem, és... És én nem szeretnék egyedül maradni. Nem is azért, mert nem lenne hová mennem, nem számított hol vagyok, egyszerűen csak fontos.
Lehunyom a szemem ahogy haladunk a gfoylosón néha inkább csak nem is figgyelve a megállt időre felettünk. A nővérem is fontos volt, nagyon-nagyon fontos és mégis, most összetörve kiforgatva magából ül és ténfereng az elzárt világában. Létezés-e vajon ez? Tud egyáltalán bármit is magáról? Kívácnsi vagyok Longbottom itt van-e. Valahogy nem is tudom, hogy van neki annyi ereje ahhoz, hogy a szüleihez eljöjjön. Túl szomorú, túl fájdalmas. Túl rossz.
Addig maradunk, amíg szeretnéd. Nem lesz baj. - mondja hallkan Beth, én pedig sóhajtok. Legszívesebben megfognám a kezét és szorongatnám, míg oda nem érünk az ajtóhoz, de aztán a kezem nem mozdul, és az ajtó egyre közelebb kerül hozzánk miközben a folyosó úgy tűnik belevesz a végtelenbe. Csak megeresztek egy halvány kis mosolyt. Utálom, amiért ilyet kérek Beth-től, de szükségem van rá,, így ahogy bíztatva rámteszi a kezét én csak lenyomom a kilincset, hogy belépjek az ajtón, és aztán a fehér szobába.
A huzattól meglibbenjen a függöny, és szembe találkozzak a nővérem sápadt arcával, és a hosszú, szálló barna tincseivel. Összeszorul a torkom, ahogy meglátom. A tekintete vizenyősen szánkázik el rólam, ás Bethen, hogy valahol máshol állapodjon meg a fakó tekintete. kezeivel szűntelen gyürkölészi a takarót az ölében, és csak szótlanul néz egy pontot, valahol a plavon és a falak találkozásánál a sarokban.
- Szia Amy. Hugo vagyok, és... Szóval jöttem hozzád, hogy meglátogassalak. Itt van velem Beth is, tudod - dünnyögöm zavartan és magam se tudom mit mondhatnék. Nem néz rám, ahogy beszélek, én pedig bethre pislogok, hogy van e valami ötlete, hogy mit is mondhatnék. Kezemben ott az ajándéka de nem tudom odanyújtani neki.
Éppen szólnék valamit még, de aztán nyílik az ajtó mögöttünk én pedig meg se hallom őket elsápadva meredek Beth felé, és meg sem kell fordulnom, hogy tudjam kik azok. Anya erős, túl édes-savanyú parfömje keveredik apa alkoholos illatával, és ahogy meglátnak fel is hörrdülnek.
- Te meg mit keresel itt? Takarítanod kéne a szobád! - hánytorgatja fel nekem anya éles hangja, én meg csak felhorkanok. Mintha nem is tűnt volna fel nekik, hogy eltűntem, mintha nem is akarnák tudni, hogy amúgy bentlakásos iskolába tanulok én is ugyan úgy, ahogy Amy és ugyan ott..

◊ nincs semmi baj◊
2002.12.14.

◊ Hugo ◊
A bátorság az egyetlen erény, amit nem lehet hamisítani.

zene ◊ Dance of the Druids outfit ◊ simple

Most minden olyan más. Mintha érezném, ha csak egy kis szikrényit is, de érezném, amit ő érez. létezik, hogy emberek, ha csak rövid időre is, de kicsit összekapcsolódnak? Én...ha most...szóval ha most nem tudtam volna itt lenni vele, akkor..nagyon rosszul érezném magam. Mintha hirtelen, mint a vilám, úgy hasítana belém a felismerés, hogy nekem most itt kell lennem, nem is lenne más hely, ahol szívesebben lennék. Mintha ez lenne most a legtermészetesebb, hogy én most itt, ezen a folyosón, Hugoval. A felismerés. Bizonyosság. Micsoda furcsa, nagynak tűnő szavak. És milyen furcsa ezt érezni! Furcsább, mint maga a szó. Némán, féloldat látom, ahogy néha lehunyja a szemét. Nem könnyű ez. nem lehet könnyű. Én tényleg nem értem a szüleit...van 2 csoda gyerekük, és az egyiket szinte eldobják. Mégis, mi a francnak kell ilyet tenni? Kezd felkúszni bennem a düh, mert nem bírom nézni, mikor szenved. És persze Amy is bevillan, vajon milyen állapotban van. Tudom, hogy nem szörnyűlködhetek, bármit is fogok látni. Erős leszek. Mindemellett azért remeg a lábam rendesen, de mégis..mégis azt érzem, van egy biztos talaj alattam, és bármennyire is reszket az a két piszkafa valami, nem rogyik össze. Erősek. Határozottan, de nyugodtan nézek Hugo szemébe, hogy igen, bemegyünk, lenyomjuk azt a kilincset, és nem lesz baj. Csendben lépek be mögötte a szobába, a háta mögül kikandikáva nézem Amy arcát. Édes Istenem! Halk sóhajjal telik meg a szívem, a tüdőm, az egész mellkasom, ami feszít, de csak némán figyelek. Hugo egyszer csak megszólal, és azt mantrázom, jól van, jó lesz.
- Szia Amy. Hugo vagyok, és... Szóval jöttem hozzád, hogy meglátogassalak. Itt van velem Beth is, tudod -
Egyelőre azonban nem történik túl sok reakció. Hugo nagyokat pislog rám, mit is lehetne tenni. Az ajándékra mutatok, hogy adja oda neki, és beszéljen csak tovább, biztos vagyok benne, hogy érti, beszéljen csak bátran. A kezemmel intem, hogy menje közelebb, de aztán az ajtó kinyílik, aztán csukódik mögöttünk, de még mielőtt becsukódna, és igazán felfoghatnám, mi történik, egy éles, komoly hang süvít, amitől Hugo teljesen elsápad, mint aki most tudja meg, hogy egyik RAVASZA sem sikerült.
- Te meg mit keresel itt? Takarítanod kéne a szobád!
A szobájááááát? A szemeim látványosan a kétszeresére nőnek, azt hiszem, még az állam is leesik, de azt nem tudom bizonyosan megmondani. Ezek Hugo...SZÜLEI??? Amyre pillantok, aztán Hugora, és végül valami oknél fogva kibuggyannak belőlem a szavak.
- Jó napot Mr. és Mrs. Theron! Hugo ajándékot hozott Amynek.
Szobatakarítás...nem tűnt fel hogy...áhhh..talán nem is kell peccegetni. Jaj, mi lesz itt...nem hagyom hogy bántsák Hugot. Még mit nem! Örülniük kéne, hogy törődik a nővérével. Jaj, kezdek megint dühös lenni, de csak állok ott, enyhe reményteli mosollyal, hátha mégsem olyan borzasztóak, csak..csak hát a körülmények miatt.

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.︱β


Ω time 20021214 beat: t i m e Ω

Amy árnyéka önmagának, és engem csak tovább mar a lelkiismeret, hogy hogyan tehettem én ezt vele. A számat harapdálom, miközben a kezemben ott szornogatom az ajándékát, amit csak nem tduok a kezébe adni, pedig anynira elterveztem, hogy odaadom, hogy hallani fogja a zongorát, hogy talán egy kicist valami bevillan. Utálom, hogy nem lehet gyógyítani, utálom, hogy nem lehet semmit se tenni ellene, utálom, hogy itt fog elsorvadni, miközben olyan csodás élet várt volna még rá. Nem kellett volna elrohannom mellőle, amikor vásároltunk szeptemberre az Abszol úton, nem kellett volna... Nem is... Nem kellett volna ilyen szörnyeteg lennem vele.
Beth rámpislog és mutatja, hogy adjam oda neki az ajándékát, én pedig sóhajtok egyet és közelebb lépek. Minden egyes lépés egyre nehezebb lesz, ő pedig egyre csak a gondolatainak útvesztőjébe van zárva, ahonnan nincsen kiút, ahol az iagzi nővérem sosem tér vissza. Biztos vagyok benne, hogy még így is a legkedvesebb és a legszelídebb betegek közzé tortozik.
- Beth, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom tenni - motyogom még de aztán hirtelen feltépik az ajtót, és megjelenik apám és anyám. Szinte rezzenéstelen arccal bámulnak rám, és Beth-re, miközben olyan megvető fény csillan a szemükben, mintha csak egy halom sárkánycitrom lennék. Igazából már felesleges is ezellen kűzdenem, ha én lennék az angol király sem érnék többet a szemükben, mint Amy, hiszen ő midnig is több volt nálam, és ha nem lenne beteg, akkor is több lenne nálam. Valahogy ezen nem fognak tudni túllépni, és belül azt hiszem én se fogok tudni. Mielőtt elmondanám nekik, hogy nyár óta nem is élek otthon, Beth megszólal.
- Jó napot Mr. és Mrs. Theron! Hugo ajándékot hozott Amynek - magyarázza mire én zavartan megköszörölöm a torkom és a szüleim pedig egymásra néznek. Anya megvetően felhorkan, miközben apa csak megcsóválja a fejét, miközben közelebb lépnek, és igyekeznek minket arrébb terelni. Engem. És Beth-szt A nővéremtől el akarnak küldeni.
- Még, hogy ajándékot, te! Sosem tudtál rendesen ajándékot adni neki! - rikácsol anyám. Érzem, hogy lassan elönt valami mélyről fakadó düh, hogy legszívesebben elordítanám magam, miközben, úgy érzem teljesen felesleges, hogy itt vagyok. Amy az idulatok miatt elkezd sikoltozni, és összevissza rángatózik, miközben dobálni kezdi a szobában a párnákat. Anyák nyugatni próbálják, de hasztalan, én pedig megfogom beth kezét, hogy elhúzzam onnan. Beront két medimágus, hogy a helyzet még kaotikusabb legyen.
- Beth, el kéne mennünk, ez nekem tényleg nem megy. Így főképp nem... Pedig szerettem volna, ha hallja - dünnyögöm, miközben csalódottan sóhajtok, és elindulok inkább az ajtó felé. Nem akarom így látni Amyt eleve, de amilyen őrült állapotba most kerül is miattam van. Ha nem jöttem volna ide, akkor anyáék nem stresszelik így fel. Inkább megérintem a kilincset, de a tekintetem megakad egy régi gramofonon, ami az éjjeliszekrényen van. Gondolom anyáék hozták ide, Amy szereti a zentét. A kezembe lévő lemezre nézek, de inkább... nem is kéne, hogy az én silány kis darabomat lejátszam. Biztos nem olyan jó... és biztos csak rontana a helyzeten.
- felejtsük el az ajándékom - vonom meg a válélamat

◊ nincs semmi baj◊
2002.12.14.

◊ Hugo ◊
A bátorság az egyetlen erény, amit nem lehet hamisítani.

zene ◊ Dance of the Druids outfit ◊ simple

Szóval ők a szülők. Sok órát töltöttem töprengéssel, milyenek lehetnek, miért olyan, amilyenek. Látványosan utálják Hugot, és mindenért őt hibáztatják. Én tudom, hogy Hugo szereti, és azt gondolom, ők a hibásak azért, hogy Hugoban annyi elfojtott düh és ellenszenv volt, vagy van Amy iránt. Észre sem veszik, Hugo is milyen okos, és tehetséges, mert mindig csak Amy, Amy. Azt ugyan nem tudom, most mit rez maga Amy, mit fog fel a világból, de ha felfogja, akkor ez fáj neki igazán. Hogy még mindig és folyamatosan bántják Hugot. Borzalmas, ami akkor történt, de nem Hugo tehet róla. Nem ő fogott pálcát Amyre és nem ő kínozta meg, és bármennyire is irigyelte, nem ő irányította a gondolataival Am kínzóit. Hogy lehet, hogy egy szülő ezeket fel sem fogja? Hogy egy fiúk is van, akit ugyanúgy kéne szeretni, és megersíteni benne, hogy nem az ő hibája? Nem tudom felfogni, pedig mint mondtam, sok órát töltöttem ezekkel a gondolatokkal, bejártam egy csomó képzeletbeli lehetséges utat, de nem lyukdtam ki sehova, csak a fejem fájdult meg tőle. Ha Hugo nem fut el, akkor is megkínozzák, sőt, lehet, akkor Hugo is ilyen állapotba lenne. Erre a gondolatra egy kt könnycsepp kiszalad a szemem zugából, de villámgyorsan le is törlöm őket.
- Még, hogy ajándékot, te! Sosem tudtál rendesen ajándékot adni neki!
Hogy micsoda? Ezt voltak képesek kiejteni a szájukon? Mégis milyen szülő az ilyen! Azt hiszem, én tényleg szerencsés vagyok anyuval. Ezt ár akkor is sejtettem, mikor Louis motyogta, hogy anyukája nem olyan kedves, és hát meg meg lendül az a pálca. Na, hát legszívesebben most az én kezemben is meglendülne az a pálca. Mielőtt bármit is mondanék, azt hiszem, Amynek sem tetszik a dolog, meg kiabálni kezd, rángatózni, mintha valami roham gyötörné. De bizts vagyok benne, hogy ez a roham nem olyan roham, Amynek is elege lehet ebből a műsorból, amit a szüleik adnak elő. Hugo megfogja a kezeim, ami nagyon jól esi, te tekintettel a helyzetre, az örömöm nem felhőtlen. Egyltalán nem
- Beth, el kéne mennünk, ez nekem tényleg nem megy. Így főképp nem... Pedig szerettem volna, ha hallja -
Szent gurkó!, Hát nem lehet, hogy csak így elmeneküljünk! Nem, nem és kész! Gyorsan keresni kedek valami magnó félét, tudom, hogy szokott lenni ilyen megbűvölt izé, már jártam egyszer itt, csak nem ezen az emeleten. A kentauros ügy után Madame Pomfrey elküldött ide az első emeletre, mert az ő kencéi valamiért nem tudták teljesen eltűntetni a sebeket.
- felejtsük el az ajándékom
Azt hiszem ezen a ponton valami elszakad, vagy elpattan nálam, nem tudom elfojtani. Mégsem mehetünk el úgy, hogy nem hallgaja meg a kazit. Határozott tekintettel nézek Hugo szemébe, és közben megrázom a fejem. A következő pillanatban lehajolok, átgázolok a medimágusokon és a szülőkön, majd megcélzom a kis asztalka sarkán lévő magnót. Közben Hugo kezéből gyorsan kikapom az ajándékot, és méggyorsabban bele helyezem a kazit, majd megnyomom a play gombot. Jaj, remélem jól rektam be, nem fordítva, nem darálja be a szalagot, vagy ilyesmi. Ha meghallgatná, talán abba maradna a roham, és úgy mehhetnénk el innen, hogy volt értelme. Nem hagyom cserben sem Amyt, sem Hugot.

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.︱β


Ω time 20021214 beat: t i m e Ω

Érzem, ahogy egyre nagyobb hévvel temet be az ár, miközben a szüleim árnyéka kegyetlen módon folytogatni kezd engem, de olyan erősen, hogy szinte megfulladok benne. Nem akarom, hogy tovább bántsanak, mégis egyszerűen nicnsen meg hozzá az erőm, hogy szembeszálljak velük. Egyedül Beth önt belém anyni bátorságot, hogy egy ideig álljam némán a tekintetük súlyát. szeretnék belé kapaszkodni, szeretném megfogni a kezét, de nem akarom még jobban belerángatni ebbe, nem akarom lehúzni őt olyan mélyre, ahol én vagyok. Amy pedig csak párás tekintettel bámul ránk, majd teljesen kiészíti a feszültség és üvölteni kezd. Nem nagyon hallottam még üvölteni, talán ha jól lenne, sose kiabálna. Nem, Amy sosem kiabált. kedves volt és segítőkész, még akkor is, amikor olyan szemét voltam vele, és bántottam. Folytogatott az árnyéka, pedig ő nem akarta, én pedig túl későn jöttem rá arra, hogy milyen jó testvérem volt és én milyen szörnyű voltam hozzá. Már nem is tudom neki ezt elmondani, hogy sajnálom. nem is tudom neki megköszönni, hogy megmentette az életemet. Már nem is tudom vele megosztani az életem úgy, ahogy a rendes testvérek szokták egymással. Már csak egy láthatatlan üvegfal van köztünk, és hiába szólok hozzá, nem hall meg. Talán emiatt is készítettem neki a zenét, taléán valami buta reménységbe kapaszkodva azt hittem, ez egy picit... egy nagyon picit elvezethet hozzá, áttörheti a vöröslő sötétet az elméjében, de hirtelen... Már nem is akartam semmit, csak elmenni innen.
Beth azonban a szemembe néz én pedig csak sűrün pislogok vissza rá, hiszen olyan nagy szemeket mereszt felém és rázza meg a fejét, hogy megtorpanok az ajtó előtt. Nem nagyon láttam még a részéről ilyen határozottságot, de valahogy olyan aranyos volt tőle, még ha inkább nézett ki így bájosan, mint ijesztően. De talán erre van szükségem, nem? Hogy egy kicsit vezessenek. Kikapja a kezemből a kazimat és olyan heves léptekkel indul meg felé, hogy nem csak én alig tudom lereagálni, hanem a szüleim is.
Ahogy beletette Beth a kazit, és felcsendül a zongora dallama, rögtön zavarba jövök, mert nem is tudom. Annyira mégsem jó, hogy ezt más is hallja. AKkor azt gondoltam ebben a dallamban benne van Amy, benne van, hogy a tudata egy álomvilágba van belezárva, ahonnan egyedül nem tud kitalálni, és hogy teljesen elszakadt innen. Szerettem volna ha minden benne van, amit érzek, ami ő, és nem tudom. De ahogy a zongora halk dallama megtölti a szobát, Amy elcsendesedik, és némán nézi a magnót, amiből felszállnak a dallamok, és ezzel egy időben apa is megindul felé, és tudom, hogy Beth-szt félre akarja lökni, mert nekik nem tetszik, hogy tönkre akarja tenni amit én csináltam mert úgysem jó. Gyorsan a magnó és Beth elé állok, miközben a pillanatot megtörve apám reszelős hangon megszólal.
- Kapcsold ki, vagy összetöröm! - és úgy lép felém, hogy el akar taszítani, de akkor én rászegezem a pálcámat. Persze úgysem tudnék varázsolni, de valahogy ez őket sosem érdekelte, csak az, hogy Amy milyen jó tanuló. Meg akarom védeni a mögöttem álló lányt és a zenét is.
- Nem nyúlhatsz se Bath-hez, se a magnóhoz, vagy... vagy leátkozlak! - mondom és még én is röhejsenek tartom ezt. Nem vagyok jó párbajtanból se, túlságosan túlgondolom. Nekem kell idő az elmélkedésre, hogy kiszámítsak mindent, de addigra kétszer meghalhatnék. Apa viszont hirtelen megtorpan, és már anya is közelebb lép, amikor hirtelen egy nagyon halk hang csendül fel.
- Hu...o... go - artikulálatlan és suta szavak voltak, de amy szólalt meg. Megismerem a hangját, és valahogy ösztönösen Beth keze felé nyúlok, hogy megfogjam, hogy még csak össze se essek a döbbenettől.
- Én vagyok - motyogom felé. A tekintetünk apa válla felett találkozik, és hirtelen, egy nagyon rövid pillanatra ott ül benne az az Amy, aki valaha volt, hogy aztán úgy tűnön el belőle, mintha csak képzelet játéka lenne az egész. Amy visszasülyled a zavart csendjébe, a zene is véget ér, és csak a csend ül meg.
Még mindig Beth kezét fogom, és aztán kihúzom magam, még mindig a pálcámat előre szegezve és a mogorva, üres tekintetű szüleim felé nézek.
- Nem vehetitek el tőle a zenémet. Soha többé. Vissza fogok jönni újra és újra. Ő az én nővérem. És ezen sajnos nem tudtok változtatni - mondom és hátat fordítok nekik, miközben húzni kezdem ki beth-szt a szobából. Eljöttem, amiért akartam, és egy kicsit... egy kicsit békére is lelek. Sosem fogom visszakapni azt az Amyt, aki volt. De néha... Lehet sikerül elérnem őt. és talán egyszer majd meg fog nekem bocsájtani.
Ahogy megállunk a kihalt folyosón, miután bezáródik mögöttünk az ajtó, remegve sóhajtok fel, és hirtelen csak mahamgoz ölelem. Nem is tudom meddig ácsorgunk ott, de olyan jól esik, hogy a szívem is csak hangosan dörömböl.
- Köszönöm. Nélküled nem sikerült volna.

◊ nincs semmi baj◊
2002.12.14.

◊ Hugo ◊
A bátorság az egyetlen erény, amit nem lehet hamisítani.

zene ◊ Dance of the Druids outfit ◊ simple

Sok mindenre számítottam, mikor elindultunk ide Hugoval. Abban bíztam, hogy senki nem zavarja meg őket. Ha kell, én kint őrködök, és senki sem fog észrevenni minket, Hugo arcára pedig mosolyt csal az egész nap. Ezt akartam. És Amynek is ezt akartam. Egy békés napot a testvérével, amikor senki sem zavarja őket. Ha Amy nem is képes úgy kommunikálni, mint régen, attól még biztos vagyok benne, hogy érzékeli a körülötte történteket. Hugonak borzasztóan fontos ez a mai nap, láttam rajta már napokkal ezelőtt is. Arra is számítottam persze, hogy esetleg a szüleik is itt lesznek, de erre...erre igazán nem számítottam. Talán túl naiv vagyok bizonyos szempontból. Amy üvölt, Hugo fájdalmas arcától pedig az én szívem is menten megszakad. Abban az egyben biztos vagyok, hogy nem távozunk innen így. Hosszú végtagjaimmal megpróbálom átverekedni magam  a szobán. Egy kis sámli szerűségben majdnem el is botlok, de nem adom fel, a kis kazettát igenis belehelyzem a megbűvölt magnóba, ha ragyafertőzést kapok, akkor is. Gyorsan belehelyzem, és megnyomom a play gombot és őszintén remélem, hogy nem eszi meg a kazit. A magnó megszólal, én pedig elégedetten állok ott, és nézek hol Amyre, hol Hugora. Furcsán átjár az elégedettség, ami azt hiszem egy csipetnyi daccal van fűszerezve, amit Hugo szülei vltottak ki belőlem. Amy elhallgat, és én élvezem. Hugo csodálatosan játszik, és egészen biztosan nem elfogultságból gondolom így. Nyilván a szüleik ezt sem veszik észre, mert vakok. Rosszabbul látnak, mint az a Jason fiú, aki folyton elhagyja a szemüvegét. Pár hete is én varázsoltam vissza a fejére, mert a padon hagyta. De az ő fejükre nem tudok mit rárakni. Nincs az a szemüveg, amitől meglátják Hugot, és nem csak valami árnynak nézik. Ez rosszabb, mint ahogyan azt elképzeltem. Éppen Amy arcát figyelem, mikor Hugo elém ugrik valamiért. Csak eután látom, hogy az apjuk elindult felénk. Nem varázsolhatok, mit csináljak?....öleljem magamhoz a magnót, és rohangáljak vele a szobában? Az sem segítene sokat a helyzeten.
- Kapcsold ki, vagy összetöröm!
Nem, nem, és nem, azt nem hagyhatjuk, nem tehetik! Riadtan nézek az apjára, és mielőtt bármit is mondhatnék, Hugo megelőz, én pedig csak pislogok rá. Sosem hallottam még ilyen határozottnak.
- Nem nyúlhatsz se Beth-hez, se a magnóhoz, vagy... vagy leátkozlak!
Nem tudom, Hugo valóban rátámadna e az apjára, elvesztené e a fejét annyira, de azt hiszem ez tözedmásodpercre elhiszem, hogy...hogy mindjárt megtámadja, de aztán Amy szakítja félbe.
- Hu...o... go -
Merlinre, Amy megszólalt! A szám is tátva marad a meglepettségtől, aztán hurtelen olyan zavar jár át, hogy elvörösödöm. Hugo elkapja a kezem. Csak mosolygok sután, és próbálom felülviselkedni a zavarom. Hugo Amyhez siet, én pedig csak állok, és igyekszem azt a tényt, hogy még mindig a kezemet fogja, figyelmen kívül hagyni.
- Én vagyok - A zene közben elhalkul, a magnó kattanása jelzi, hogy vége, lejárt. Úgy tűnik, üres kazettára vette rá, mert nem szólalt meg utána a salt 'n pepa. Nem tudom, Hugo hallgat e ilyeneket, csak úgy eszembe jutott. Hugo ismét megszólal ezen a különleges, határozott hangján. Rá sem ismerek. Úgy tűnik, a testvéri szeretet tényleg nagyon erős tud lenni.
- Nem vehetitek el tőle a zenémet. Soha többé. Vissza fogok jönni újra és újra. Ő az én nővérem. És ezen sajnos nem tudtok változtatni -
És ezzel a mondattal, el is kezd húzni kfelé. Én még integetek hátra Amynek, aztán visszafordulok. A szüleikre inkább nem is nézek. Az ajtó csukódása mögöttünk kicsit megnyugtat, így több időbe telhet az apjának, míg megátkoz minket, vagy engem, amiért lejátszottam a kazit. Nem hagytattam ezt csak úgy annyiban. Nem szoktam nagyon bátorkodni, de...nem is volt most más választásom. Sóhajtanék én is egy jó nagyot, de Hugo megölel, amitől hirtelen az ütő is megáll bennem. De persze megértem, erre most nagyon nagy szüksége volt. Mélyet szippantok az illatából. Nem vagyok egy farkas, de mindig hamar megétzem, pedig nem locsolja magt tele valami pacsulival, de mégis olyan kellemes illata van.
- Köszönöm. Nélküled nem sikerült volna.
Amennyire tőlem telik, olyan erővel és szeretettel ölelem vissza. Kész, vége, megcsináltuk.
- Ugyan. Örülök, hogy segíthettem, Amy megérdemelte. Te pedig...te pedig pláne.
Még hátrapillantok egy utolsót, nem e jönnek mégis ki utánunk, de semmi.
- Én ...nem gondooltam volna, hogy a szüleitek ennyire....hát...érted. De ez a zene Hugo....te tényleg fantasztikus vagy! Mi volt ez a zene?

[Az élet mélyvíz, de te evezel]

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és közben igyekeztem nem foglalkozni az oldalamba hasító szúró fájdalommal. Tornacipőm puha gumitalpa nyikorgó visszhangot vert a lépcsőfordulóban, ahogy egyre feljebb küzdöttem magam a hatodik emeletre tartva. Egy pillanatra megtorpantam, megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban, és megpróbáltam legyűrni a rám törő rosszullétet, valamint rendezni a levegőmet.
Sosem voltam az a kimondott sportos alkat. Gyerekkorom folyamatos megkeserítői, az olykor rám törő, rohamszerűen érkező fulladások szinte lehetetlenné tették számomra, hogy túlzásba vigyem a mozgást. Szerencsémre sosem voltam hízékony alkat, szóval a mozgáshiány e téren nem okozott hátrányt, azonban az állóképességemben már mutatkoztak problémák bőven. A betegségemnek végül Audrey vetett véget. Miután összeköltöztünk, már nem tudtam titkolni előtte a gondjaimat. Az első átvirrasztott éjszakán még ijedtnek tűnt, a másodikon azonban már pontosan tudta, hogy mi a teendő. Ő volt az, aki rámutatott, hogy a gond az én fejemben van, és hogy a betegségem nem fizikai, hanem pszichés eredetű: egy feldolgozatlan gyermekkori traumám kivetülése. Rengeteget dolgozott velem azon, hogy a rohamok csillapodjanak. Kezdetben bájitalokkal tompítottuk a hatást, de Audrey ragaszkodott hozzá, hogy találkozzak pár kollégájával a kórházban, akik kimondottan az emberi lélekre voltak specializálva, mely minden létező mágia közül a legösszetettebb, legtitokzatosabb dolog.
Immár több év telt el az utolsó roham óta, ám lustaságomnak köszönhetően a kondimon még mindig nem sikerült javítanom. Letöröltem homlokomról a verejtéket, majd nagy levegőt vettem és folytattam utamat felfelé. Igyekeztem nem foglalkozni a fel-feltörő bűntudattal, amiért sikerült elkésnem a megbeszélt találkozóról, ezzel megvárakoztatva a mentoromat.
Ez volt a harmadik alkalom a kezelésből, amelyre azért kezdtem el járni, hogy folytassam az Amerikában megkezdett, majd évekre félbehagyott munkát, és végre képes legyek kibékülni önmagammal. Immár túl voltunk az ismerkedési fázison, és habár kezdetben zavart, hogy idősebb vagyok a mentoromnál, sikerült legyőznöm az ezzel járó bizalmatlanságot és már nyíltan tudtam beszélni előtte a bennem kavargó érzésekről.
Hatodik emelet – Elmeosztály
Hirtelen elfogytak a lépcsőfokok és egy ajtó előtt találtam magam. A megszokott szorongással vegyes izgalommal nyúltam a kilincs után, majd kitártam az ajtót. Végigsiettem egy hosszú folyosón, amelyről vastagon párnázott ajtókon keresztül rácsos ablakú kórtermek nyíltak, majd elfordultam a sarkon és tekintetemmel keresni kezdtem a már jó ismert rendelő bejáratát.
Valahol egy ember üvöltött, ám hangja tompa zajként szűrődött csak át a a vastag falakon. Az efféle hangoktól, a nyomasztó kinézetű folyosóktól, a kórházi szagtól betegnek éreztem magam. Talán jobb lenne másik helyszínen folytatni a beszélgetéseket, ahol kevésbé tűnök őrültnek – gondoltam.
A rendelő ajtaja résnyire nyitva állt. Lefékeztem lépteimet, és újból letöröltem a verejtékcseppeket gyöngyöző homlokomról. Magam sem tudom miért, de jól akartam kinézni Miss Greenberry előtt. Beletúrtam kócos hajamba, aztán még egy utolsó nagy sóhajt engedtem magamnak, és végül beléptem a szobába.
– Elnézést kérek a késésért! Volt egy kis fennakadás ma a Csikóhalban, aztán a kórház előtt is rengeteg volt a mugli, vigyáznom kellett, hogy észrevétlenül be tudjak jutni.
Behajtottam magam mögött az ajtót, majd a nőre pillantottam. Valahogy olyan másnak tűnt…
– Öhm… Minden rendben?