Dolce Vita Café

Beatrix

Talán mókásabb lett volna váratlannál váratlanabb helyzetben, szituációba, pillanatban lekapni a lányt, na már nem a szó szoros értelmében, de meglehet úgy is, sokkal inkább a pálca szempontjából. Ám mégis inkább a hagyományos old fashion-d elcsépelt levelet küldtem el végül, mert talán biztos pofonnal illetett volna ha a munkahelyén a viszketeg Vitrol jelenlétében vagy netalántán a lakásán, méginkább a fürdőszobájában török rá a munka eredményét követelve.
Csak a fantáziámra bíztam mi mindent is művelt volna a pálcával, vagy akár egy egész másmilyennel, helyette jómodorosan megvártam a válaszát és február elejére szabaddá tettem magam.
Tudtam, hogy bár Chris ragaszkodni fog a beszámolóhoz és a pálcához, de arra a napra neki is tengernyi dolga akadt, így tojva a fejemre legyintett hogy csináljak amit akarok. Nekem pedig terveim voltak, mindig vannak, de hogy ebbe a kis pálcabűvész mennyire lesz partner majd ott és akkor spontán dől el.
A mugli motort könnyeden fékezem le a kávétó bejárata mellett, hogy aztán a bukósisakot lekapva szőke fürtjeimbe, melyek most szabadon vannak eresztve belekapjon a hűvös februári szél. Unottal lököm be a kávézó ajtaját, és máris hiányzik a megszokott kocsmahangulat, a csiszolt de annál viseletesebb és mocskosabb döngöltfa pulttal és a szeszgőzzel. Ehelyett letisztult világosság vesz körbe, kávé édesen keserű és gyomorforgató aromája, meg persze egy csapat jól öltözött mugli vendég, akik suhancként elkönyvelt pillantásokat vetnek rám. Nem zavartatom magam, mindenkit alaposan megbámulok mígnem kiszúrom azt, aki miatt itt vagyok. Egy, a megszokott félmosollyal arcomon indulok felé, és mire az asztalhoz érek már leveszem a fekete bőrkesztyűket majd lehámozom a kabátomat is magamról. Itt azért mégis csak fűtve van és Trix átható pillantása is tesz róla, hogy kimelegedjek.
- Hellóka tündérkém!
Gonoszkodom, és levágom magam könnyedén a vele szemben lévő székre, mintha csak ez is a törzshelyem lenne, noha normál esetben közelébe se mennék. Kényelmesebb lett volna újra a Vakegér, de ez a túlzott tisztaság gondolom neki jobban bejön. Meg lehet az italkínálat is.
- Itt gondolom nincs alkohol. Ha csak az ír kávét ide nem vesszük…
Fanyalgok egy sort, és elindőzök a lányon. Az arcán, a haján, a zöld macskaszemeken, meg mindenen, ami az asztal fölött őhozzá tartozik. És hogy ne várassam sokat a pincérnőt, aki már felém les elkapom az asztal közepére állított kis elegáns fa tartóból a kínálatsort.
- Pfej… maradok asszem a víznél…
Morgok magamban, mert hát még mindig dolgozik bennem a három nappali ezelőtti részegség emléke. Ha Mirabella nem lett volna annyira kotnyeles, talán két napra is húzódott volna a dolog így még ma is másnapos lennék. Nem siratom meg hogy ma utazik vissza a Roxfortba. Lássuk be nyugodtabb vidék egész London de főleg Garden Lodge nélküle.
- Hmmm és mondd csak, hiányoztam?
Pillantok fel sunyin vigyorogva míg lecsapom a papírt az asztalra és várom, hogy a kiszolgálószemélyzet odalibegjen hozzánk.

[WAND-ering]

WAND-ering



To: David Evanson
2002. február 1.

Végül csak megjött, belibbent, úgy, mintha minden nap ide járna. Baromira bosszantó volt ez a nagy magabiztossága - valójában kicsit irigyeltem is. Én soha nem voltam ilyen. Persze, most már megtanultam, hogyan mutassam magam biztosnak, és félelmet nem ismerőnek, de tele voltam bizonytalansággal. Magamnak sem könnyítettem meg a helyzetemet. Folyamatosan kattogott az agyam Jasperen, és a munkámban is mindig talált kivetnivalót az a bosszant Vitrol, na és természetesen illegális pálcákat készítettem. Mondjuk a pálcakészítésben legalább magabiztos voltam. Most is egy tökéletes varázspálca lapult a táskámban.
A lényeg, hogy David megérkezett és mindenféle kérdés nélkül lehuppant szemben velem, a bőrkesztyűit meg az asztalra csapta. Az a letörölhetetlen félmosoly most is ott bujkált az arcán, és legszívesebben képen töröltem volna. Ugyanakkor... De nem! Nem terelheti el a figyelmemet arról, ami miatt elsősorban itt vagyok.
-Hellóka tündérkém! - üdvözölt, én meg egy kényszeredett mosolyt villantottam rá. Egyszerűen nem bírtam, hogy nem vesz komolyan. De majd ha kipróbálja a pálcámat...
-Helló David. - biccentettem felé, végigmértem, aztán hozzátettem. - Remélem már nagyon izgatott vagy. - Szuper. Ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Rendelt magának egy vizet, én meg gúnyos mosollyal toltam felé a másik itallapot, amin a sörök voltak, de nem említettem neki, hogy jobban körül is nézhetne, mielőtt elhamarkodott döntéseket hoz. Végül arra volt kíváncsi, mennyi hiányzott nekem.
-Nem volt időm rajtad gondolkodni. - Ez persze szemen szedett hazugság, de annyiban igaz, hogy amíg lekötöttem magam a pálcakészítéssel legalább sem rá, sem Jasperre nem gondoltam. - Feladatom volt. - Tértem rá a lényegre, és lehajoltam a táskámhoz, ahonnan kivettem egy egyszerű dobozt, benne a somfa pálcával. David elé toltam, kíváncsian figyeltem az arcát, bármi reakció után kutatva.
-11 hüvelyk, somfa, szemiflázs maggal. Ilyet még soha, egy pálcakészítő mester sem készített. - Villant a szemem, jelezve, hogy mennyire különleges a pálca. Figyeltem, David kinyitja-e a dobozt. Mindenképpen szerettem volna, ha ő is kipróbálja, itt előttem. Én már varázsolgattam vele otthon, ismertem a pálcát, de az igazi használója kezében még bőven alakulhatott az elkészülte után is. A férfi pedig pont olyan varázslónak tűnt, aki elég erős személyiséggel rendelezik ahhoz, hogy saját magához idomítsa a pálcáját.
Közben megérkezett David vize, a pincérnő vetett egy kíváncsi pillantást a dobozra, de én éppen elég szigorúan néztem rá, hogy megértse, semmi köze ahhoz, hogy mi történik ennél az asztalnál.
-Ha jól emlékszem, akkor még jár nekem tíz galleon. - vigyorogtam rá elégedetten, mert tudtam, tökéletes munkát végeztem. Most már csak az volt a kérdés, hogy David és Cartwright is így gondolja-e?

Beatrix

- Remélem már nagyon izgatott vagy.  Szuper. Ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Ha ott folytatnánk, tündérkém, akkor hanyatt döntenélek és én adnék pálcát neked nem pedig fordítva
A gondolat csak egy különös, csábos somolygás képeként jelenik meg arcomon. Az orrom elé tolt itallapra vetek egy pillantást majd fanyarul ellököm magamtól. Jobb ha nem élek a piával, nem mert a színjózanság szórakoztató, hanem mert jobb ha tiszta a fejem.
-Nem volt időm rajtad gondolkodni.
- Hmmm.. kár.
Dörmögöm az orrom alatt félig meddig csalódottan, s nem tudom eldönteni ez valóban így van vagy csak takargatja vele az igazságot de mindenhogy szar. Ha az előbbi akkor azért, ha az utóbbi akkor azért mert még önmagának is tagad. És az bazira nem célra vezető sehogyan sem.
- Feladatom volt.
- Aha, hogyne.
Cinikus hangszínem mellé belejátszik a nemtörődömség és a szórakozottság, és a felém tévedő pincérnőre meg a vízre csak biccentek köszönetképpen. Nem iszok még, mert mire a kiszolgálás elpályázik olyan infó üti meg a fülem, amire érdeklődve kapom fel a fejem.
-11 hüvelyk, somfa, szemiflázs maggal. Ilyet még soha, egy pálcakészítő mester sem készített
- Azt meghiszem..
Ha nem itt lennénk, nem ennyire nyílt terepen talán még füttyentenék is egyet elismerően. Szemiflázst összevadászni nem mindennapi teljesítmény még Nagy-Britanniában sem. A somfa is ritka alapanyagnak számít. Húsz galleontól talán többet is ért volna ez a pálca bár így is jó summa.
A doboz hívogatón kerül az asztalra, pontosan kettőnk közé. A gondolat édes kis fonala, hogy kézbe vegyem csábítóan hat, de egy muglikkal teli kis kávéház félreeső zugában se lenne éppen tanácsos.. Így csak a doboz csinos kis fedelének bámulásával érem be, majd felpillantok az igéző zöld szemekbe.
-Ha jól emlékszem, akkor még jár nekem tíz galleon.
A dacos kis mosolyt kedvem lenne mohón lecsókolni az arcáról, mert bár ő nem gondolt rám én annál többet rá. Ehelyett csak benyúlok a zsebembe úgy hogy egy percig se veszem le róla átható tekintetem és dobom oda a maradékot, amivel Cartwright lóg neki.
- Tedd magad szabaddá a közeljövőben. Cartwright találkozni akar veled, tündérkém…
Búgom neki és várom a reakcióját. Megretten? Aggódni kezd? Végtére is jópár szennylap lehozza a milliomos magánéleti és üzleti fogásait, de azt kevesen tudják mi is ő ténylegesen, igazából.
- Ne aggódj… - teszem hozzá kisvártatva. - … mivel jó benyomást tettél rám, csupa szépet mondtam rólad.
Hízelgek tenyérbe mászón, de kivételesen… teljesen őszintén is.

[WAND-ering]

WAND-ering



To: David Evanson
2002. február 1.

David elég szűkszavú. Vagy rossz napja van, vagy siet, vagy egész egyszerűen csak nem azt kapja tőlem, amit szeretne. Mondjuk a kis somolygás, és az átható pillantása elég árulkodó, de én még mindig őrlődök magamban, hogy mi a helyes döntés. Annyiszor megfogadtam már az elmúlt két hétben, hogy Jasperen csak egyféleképpen tudok túllépni... De vajon túl akarok lépni rajta? Kész vagyok, hogy elengedjem?
Ilyenkor jöttem rá arra, hogy mennyire jó lett volna egy barátnő az életemben. Vagy egy barát. Vagy valaki, bárki, akivel ilyen dolgokat át tudtam volna beszélni. De hát egy barátom sem volt, a családomat pedig más problémák éltették. Úgyhogy maradt az, ami eddig: agyalni.
Kérésemre odaadta a maradék pénzt, én gyorsan elraktam, majd kérdőn, felvont szemöldökkel néztem Davidre:
-Ki sem próbálod a pálcádat?
Kicsit előrébb is hajoltam, részben azért, hogy húzzam kicsit Davidet, ahogy némileg jobban belátott a dekoltázsomba, mint ahogy az illendő lett volna, részben azért, mert tényleg kíváncsi voltam, hogyan fog működni a pálcám a kezében. Kíváncsi voltam, hogyan tudja használni, mennyire képes uralni a pálcáját.
Aztán olyan mondott, amitől rögtön kihúztam magam. Cartwright találkozni akart velem. Ő is úgy szavazott bizalmat nekem, hogy még nem is látta a munkámat. Vajon David győzte meg? Vagy a hírem megelőzött? Rettenetesen kíváncsi voltam, ugyanakkor rendkívül izgatott. Itt volt a lehetőség, hogy feljebb kerüljek a társadalmi ranglétrán, hogy nevet szerezhessen - ha máshol nem is, legalább az alvilágban.
Cartwright egy rendkívül rejtélyes alak volt. Mindenki ismerte, aki számítani akart, mégsem tudott róla senki. Amikor nem dolgoztam vagy nem a pálcát készítettem, próbáltam megtudni ezt-azt erről a fickóról, de szinte semmit nem sikerült. Éppen ezért voltam igazán izgatott, hogy végre találkozhatok vele.
-Tényleg? És miket mondtál rólam? - kérdeztem, újra közelebb hajolva. Vajon mit mondhatott? Mik lehetnek azok a szépek? - Mesélj nekem Cartwrightról! Hogyan tudok a kegyeibe férkőzni?
Tudni szerettem volna, mit kell tennem ahhoz, hogy sikeresen teljesítsek előtte. Szükségem volt erre, hogy tovább léphessek. El a Szombati Boszorkányból, amit egyre jobban utáltam. Elszakadni a családomtól, hogy soha többé ne kelljen velük törődnöm. Hogy végre azt csinálhassam, amit szeretek. Ezért szinte bármit megtettem volna. És ha ehhez nem teljesen legális út vezet, hát még azon is hajlandó lennék végigmenni.

Beatrix

Nyelek egyet miközben figyelem Trix arcvonásait, ahogy a pálca dobozára majd rám pillant és végül csak nem állja meg hogy ne kérdezze meg.
-Ki sem próbálod a pálcádat?
Meghökkenek a nyílt kérdésen és körbepillantok laposan, hallott-e minket valaki, de a legtöbben elfoglaltak a maguk ügyével-bajával.
- Nem, itt nem.
Hangom talán kissé nyers, így pajkosan azért hozzáteszem oldva a bennem és a köztünk lévő feszültséget.
- De ha tudsz egy olyan privát lyukat mutatni, ahol nyugodtan megtehetem szíves örömest….
Sunyin vigyorgok, úgy hogy kellően kellemetlen, kellően kétértelmű legyen számára a kérdés. Kimehetnék a férfi wc-be, de az olyan unalmas és elcsépelt, akkor már mindegy ha estig kihúzom és ott tesztelem a pálcát ahol egyetlen mugli se zavar.
Persze Christopher emlegetése rögtön jobban leköti a lány figyelmét mint alkotása birtokba vétele, így mikor a nevelőapámról kérdezősködik csak rejtélyes kis somolygással húzom az agyát.
- És miket mondtál rólam?
- Miket nem?
Dobom vissza a kvafflabdát, ha már ilyen magas bevágom én abba a középső karikába, nem kell aggódni.
- Bár mondanék több mindent is, de ahhoz behatóbban kellene hogy ismerjelek….
Szándékosan nyomom meg a szót, várva hogy elpiruljon vagy lesüsse azokat a szép zöld szemeket. Tekintetem falja minden rezdülését, mint a prédát leső farkas.
- Mesélj nekem Cartwrightról! Hogyan tudok a kegyeibe férkőzni?
- Hmmm… - kuncogom el magam egy percnyi gondolkodást követően. – Előbb talán az én kegyeimbe kellene férkőznöd… nem gondolod?
Vonom fel a szemöldököm de van egy olyan érzésem hogy ő túl félénk, túl ájtatos és túl prűd ahhoz hogy spontán bármibe is belemenjen ami a megszokott komfortzónáján kívül esik. Bezzeg engem elrángatni egy mugli kávéházba nem gond… Hogy mit meg nem teszek egy nőért…

[WAND-ering]

WAND-ering



To: David Evanson
2002. február 1.

Ah, miért torkollik minden beszélgetésünk ilyen erotikus szóbeli adok-kapokká? - gondoltam magamban David vigyorgó arcát bámulva. - Torkollik... Haha... - folytattam magamban, és legszívesebben ugyanolyan kacéran vigyorogtam volna vissza Davidre, mint ahogy ő tette, de egyelőre nem tehettem meg. Most arra kellett koncentrálnom, hogy mielőbb bekerüljek abba a körbe, ahol elég sok munkával terheljenek ahhoz, hogy ne kelljen tovább amellett az ostoba Vitrol dolgoznom. Persze mindig belementem a játékba.
-Kíváncsi lennék, hogyan működik a pálcád a kezedben... Nálam egészen jól bevált. - kacsintok rá kacéran.
Cartwrightról továbbra sem tudok meg semmi konkrétat, pedig már nagyon szeretnék vele megismerkedni. Semmit, de tényleg semmit nem tudtam meg róla az égvilágon. Mindenki ismeri, és mégsem ismeri senki. Ez felettébb bosszantó volt, de abban bíztam, hogy ami késik, az nem múlik. Előbb-utóbb csak találkozhatok vele személyesen is.
-És mondd csak, mennyire szeretnél behatóbban megismerni? - Egyre jobban úgy éreztem, hogy ennek a fickónak csak a szája jár. Már sokadszorra vívtuk meg a kis szócsatáinkat, de lépni nem lépett. Elgondolkoztam azon, hogy vajon nem léphet - Cartwright vagy valaki nem engedi neki, vagy egyszerűen jobb ez a kis évődés, mint a tettek mezeje. Valójában én sem tudtam eldönteni, mit akarok - akarom-e egyáltalán, hogy közeledjen felém, vagy jobb lett volna az álomvilágomban maradni.
-Szóval rajtad keresztül vezet az út Cartwright kegyeihez? Mi vagy te? Az előkóstolója? - kérdeztem kihívóan. Igazából elég sok mindent megtettem volna azért, hogy nekik dolgozhassak. Sok veszítenivalóm már nem volt, így nem is féltem attól, ami rám vár.
-Tehát, mit is kell tennem még, hogy találkozhassak Cartwrighttal? - kérdeztem még a széken hátradőlve, a karjaimat a mellkasom előtt összekulcsolva. Tényleg érdekelt, hogy mennyire messze kell elmennem, hogy megismerhessem ezt a férfit. Egyre kíváncsibb voltam rá, ugyanakkor azt sem bántam volna, ha még egy kicsit Daviddel kell elszórakoznom ahhoz, hogy tovább léphessek.
Magamnak is nehéz volt bevallani, de élveztem ezeket a találkozókat. David letörölhetetlen, magabiztos mosolya minden nőt megfogott volna. Tudta, hogy neki nyert ügye van, akárkinél is próbálkozik. Mégis hajtott a bizonyítási vágy, hogy elismerjék a munkámat, és hogy úgy érezzem, hogy valaki hasznára vagyok - még akkor is, ha ez nem feltétlenül teljesen legális módon történik.
Kiskorom óta vágytam az elismerésre, de nagyon ritkám kaptam ezt meg. A szüleimtől soha, hiszen csak egy lány vagyok. Nem számítottam nekik. Jasper volt az első, aki igazán, magamért értékelt. Aztán pedig Roxane. De ennyi, két ember az elmúlt húsz évben.
Szóval itt volt a lehetőségem, hogy másoknak is megmutassam, hogy több vagyok egy csinos kis pofinál. Lehet, hogy David ezt soha nem fogja elhinni, de talán ez a Cartwright értékelni fogja a tehetségemet. Mindenképpen adnom kellett ennek egy esélyt.

Beatrix

-Kíváncsi lennék, hogyan működik a pálcád a kezedben... Nálam egészen jól bevált.
Meghiszem azt csillagom… gondolom magamban de csak ravasz kis somolygás ül ki arcomra. Nem akarom a tüzet szítani, pláne nem ennyire zsúfolt muglikkal övezett területen, így jobbnak látom ha a kis dobozkát, melynek tartalma engem is érdekel nem csak őt, elsüllyeszteni a zsebembe. Nyugodtabb és kedélyesebb leszek rögtön, már-már normálisnak ható párosként. Tudom mennyire fontos az álca, főleg a muglik előtt. Nem szeretnék a Minisztériumra járkálni vagy az aurorparancsnokság valamelyik veszett kutyájával összeugatni a lebukásveszély miatt.
-És mondd csak, mennyire szeretnél behatóbban megismerni?
- Mindegyhogy.
Bukik ki belőlem félig-meddig meggondolatlanul a válasz, mely teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem leszbikus vagy prűd a lelkem, maga is rájöhetett.
-Szóval rajtad keresztül vezet az út Cartwright kegyeihez? Mi vagy te? Az előkóstolója?
Kegyetlen kis kuncogással veszem tudomásul újdonsült szerepköröm, melybe beosztott.
- Hát ha szeretnéd, miattad az leszek. Megkóstollak itt, meg ott… meg amott…
Tekintetem szándékosan időzik el az arcán, pontosabban a huncut ámde félszeg mosolyt villantó ajkain, aztán lentebb, formás mellein végül pedig még lentebb tekintenék de hát ott már az asztal kitakarja a lényeget, én mégis úgy fixírozom mintha csak röntgenlátásom lenne.
-Tehát, mit is kell tennem még, hogy találkozhassak Cartwrighttal?
Talán csak én érzem, hogy kissé hűvösebbre vált. Meglehet a testbeszéde adja ezt az érzetet, ahogy hátra dől, és félig védekezőn összefonja karjait maga előtt.
- Tenned semmit. Majd keres ha ráér, és hidd elfog. De ő elfoglalt ember, ne csodálkozz rajta.
Vonok vállat unottan. Chris az Chris, a maga logikai síkjaival, amit nem mindig könnyű kikalkulálni. Még nekem se, hiába élek vele egy fedél alatt.
- De addig is, jó pont lenne ha engem szórakoztatnál.
Vicceskedek egy sort.
- Már ha a te szűkös idődbe ez belefér persze…
Ajánlgatom magam, és kíváncsi vagyok ráharap-e a dologra. Ha igen, hát akár már most elmehetnénk innen végtére is, baromi idegesítő a mugli negyed ezen része.
- Kipróbálhatnánk az alkotásod is... valami... meghittebb helyen....
Dobom fel a magas labdát, úgy hogy a döntés rajta álljon. Nekem meg amúgy mindig akad jó pár randiötletem ilyen hirtelen jött lehetőségekre, ha úgy hozza az élet.

[WAND-ering]

WAND-ering



To: David Evanson
2002. február 1.

Rettenetesen idegesítő Daviddel beszélgetni. Minden egyes szava csöpög az elfojtott - vagy talán annyira nem is elfojtott - vágytól. Találkoztam már egy csomó ilyen férfival, azt hiszik övék a világ. És talán tényleg övék is. Hiszen nem azon gondolkodom, hogy megadom magam? És mi bajom származhatna belőle? Valójában semmi.
Ahogy az arcomra pillant, aztán a melleimre, és végül egyértelműen oda, ami minden nőnek becses kincse. Ez még magamban is irtózatosan gázosan hangzott. A belső szemem körbe-körbe forog. Én már nagyjából mindent elvesztettem, miért őrizgetném ezt ennyire? Persze, tudom, miért. Beúszik a képzeletembe újra az az idegesítő szőke hajjal keretezett arc. De megéri várni?
A gondolataim továbbra is azt súgják, hogy nem, de a szívem meghasad, ha arra gondolok, hogy ily módon megcsalom a szeretett, és ugyanakkor gyűlölt férfit. El kell engednem, ezzel győzködöm magam.
-Majd keres ha ráér, és hidd elfog.
A gondolataim gyorsan visszatérnek a jelenbe, Cartwrighthoz.
-Csak ne gondolkozzon annyit. Lehet, hogy megtalál valaki más is, aki szívesen támogatná a pálcakészítési törekvéseimet. - mondom Davidnek, és figyelem a reakcióját. Nem kell tudnia, hogy mennyire szeretnél ennek a fickónak dolgozni: pénz és megbecsülés. Mit várhatnék többet? Én pedig meg akarom ismerni Cartwrightot, pálcákat akarok készíteni, és ha ez a kettő együtt megy, akkor én leszek a legboldogabb.
- Kipróbálhatnánk az alkotásod is... valami... meghittebb helyen....
-Mindenképpen szeretném látni, ahogy kipróbálod a pálcádat. - eresztek el egy széles mosolyt. - Tudsz valami... meghittebb helyet?
Tényleg érdekel, hogy mit fog művelni a pálcájával. Nincs is jobb, amikor bebizonyosodik, hogy jó munkát végzett az ember. Ugyanakkor érdekelt, hogy mi fog ebből kisülni. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy David meddig mer elmenni. Vajon csak a szája járt vagy tényleg a tettek embere?
Fel is pattantam, felkaptam a kabátomat, és türelmetlenül néztem rá.
-Hagyd csak, majd én fizetek, én választottam a helyet. Ráadásul pont most kerestem szép kis summát.
Amíg David készülődik, odamegyek a pulthoz, kifizetem, amit ittunk, és az ajtóban várok a férfira, hogy vajon hova készül elvinni engem. Nem aggódom, hogy történne velem valami - mert velem mindig történik valami.

Beatrix

-Csak ne gondolkozzon annyit. Lehet, hogy megtalál valaki más is, aki szívesen támogatná a pálcakészítési törekvéseimet.
Bár kötve hiszem hogy annyira szaggatnák a kerítését a megrendelők, meg hogy Cartwright ne tudná bármelyik ajánlatot is megfejelni neki, azért jól szórakozom a tettetett magabiztosságán. Végtére is ez sokszor fél siker így inkább imponálónak tartom semmint rosszallom a dolgot.
-Mindenképpen szeretném látni, ahogy kipróbálod a pálcádat.
Mosolyom kiszélesedik, mert hát mi ez ha nem felhívás nyíltan keringőre? Én pedig remek táncos hírében állok, hát elfogadom a felém küldött kvafflabdát.
- Tudsz valami... meghittebb helyet?
- Természetesen…
Hajolok szándékosan közel hozzá és kisimítok kezemmel egy puha barna hajtincset az arcából. Imádom ha zavarba hozom, ha elpirul, ha lesüti a szemét. Valamiért bájosan szexi ilyenkor, engem pedig egyfajta eufórikus mámorral tölt el hogy tudom, én okoztam mindezt.
De visszahúzom a kezem és felállva már nyúlnék a kabátzsebemben a pénzért, mikor megelőz nem kis meghökkenésemre.
-Hagyd csak, majd én fizetek, én választottam a helyet. Ráadásul pont most kerestem szép kis summát.
Nézem, ahogy kifizeti a fogyasztásunk értékét, majd vállat vonok. Hát jó, nekem aztán tök mindegy. Elegáns és széles mozdulattal engedem előre, egyrészt mert így kívánja az illem másrészt legalább hátulról is megbámulhatom a hullámos csigás hajfürtjeit, a feneke ívét, hosszú lábait.
Mikor kint vagyunk bevillan egy ötlet, egy vad és ostoba ötlet. Cartwrightnak bejön, mindig bejön, Volkovát is hasonlóképp szedte fel… talán nálam is működne. Hisz mennyiből tartana a kávézó fehér kővel kirakott falához nyomni és szenvedélyesen megcsókolni? Még a pofont is vállalnám… de végül nem teszem. Helyette csak a motorhoz sétálok és a bukósisakot leakasztva megfordulok. Beállítom két határozott mozdulattal a szíjt hogy szűkebb legyen, majd Trixhez lépve kihívóan villanó szemekkel meredek rá.
- Remélem szereted a száguldást kis pálcamester…
Kuncogok, és ha nem tiltakozik a fejére illesztem a sisakot. Még kicsit tovább szöszmötölök a csattal mint kellene, de addig is közel vagyok hozzá és puha bőréhez érnek szinte véletlennek hatóan újra meg újra dolgos ujjaim. Mikor kész felpattanok és felsegítem őt is hogy ezt követően elvigyem Chris egyik hoteljába, a Hiltonba, annak is egész pontosan az éttermébe melynek saját privát részlege van nekem és a nívós törzsvendég gárdának.

A helyszín szabad!

[Káosz a fejben, gondolatok Rendben]

Káosz a fejben, gondolatok Rendben


outfit

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Már több, mint egy hónap telt el a bizonyos Foltozott Üstben történt események óta, de még mindig nem igazán tudtam hova tenni az eseményeket. Szerencsére Mrs. Hardy előkerült, akit a szemünk elől raboltak el, de az állapota nem volt megnyugtató. Hallottam ezt-azt, most már benne is voltam a dolgok közepében, mégis szerettem volna rendet tenni a fejemben.
Rendet... - magamban gúnyosan vigyorogtam. Hiszen ez a társaság próbál bekavarni mindannyiunk életébe.
Azalatt az egy év alatt, amíg nem voltam itthon egy csomó minden történt. Jött ez a Szeszély, megjelent ez a titokzatos csoport, akik terrorizálták a varázslótársadalmat, engem pedig rettenetesen zavart, hogy csak elkapott beszélgetésekből, a Próféta hol igaz, hol hamis állításaiból tudtam csak összerakni, hogy mi történt.
Viszont eszembe jutott egy ember, aki talán segíthet, aki többet tudhat, mert úgy tűnt, ő mindig, mindenhol ott van, és mindig, mindenről tud: Elliot talán tud felvilágosítást és talán egy kis megnyugvást is adni.
Küldtem neki egy baglyot, gyorsan válaszolt is, habár éppen csak friss házasként talán jobb dolga is lett volna, mint az én lelkemet ápolni. Ő viszont készségesen a segítségemre volt, és ezért hálás voltam neki.
Fogalmam sem volt róla, hogy fog menni ez a lelkizés, valójában még soha nem csináltuk, de Elliot gyakorlatilag a barátom volt, és ha legalább meghallgatott, már az is a segítségemre volt.
A Dolce Vita kávézóba hívtam el, nemrég hallottam róla, hogy egész jó kávét főznek. Egy fekete-fehér ruhát választottam, ami jól tükrözte a mostani hangulatomat. Egy ideje nem aludtam jól, néha rémálmaim voltak, néha meg szimplán csak nem jött álom a szememre. Az időjárás is a mostani napjaimat tükrözte: esett az eső, szürkeség volt. Egyértelműen magam alatt voltam.
Amikor megérkeztem, Elliot még nem volt a kávézóban. Kerestem egy félreeső asztalt, leültem, és amikor a pincérnő odajött, én csak a fejemet ráztam, hogy inkább megvárnám a barátomat, akire várok. Így csak ültem, nézelődtem, és minden egyes ajtónyitásra kicsit összerezzentem.
Aztán végre belépett Elliot, az újdonsült férj, én pedig halvány mosollyal intettem neki.
-Szia, Elliot! Nem is találkoztunk az esküvő óta! Gratulálok! Jól telt a nászút? - kérdeztem kíváncsian, de a hangom közel sem volt az a gondtalan hang, ami korábban volt.

◂ chaos in mind ▸

2002. szeptember 5.

◃s e r e n a ▹

a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time ║ zene: piano

Egy részem megkönnyebbült. Talán azért, mert nem kellett otthon ücsörögnöm a gyerekekkel. Szerettem őket, de néha-néha kellett egy kis nyugi. Nat talán bírta ezért, hogy csak nekik élt, de én egészen más ritmusban léteztem. Más társaságra is volt szükségem, azon túl, hogy Aiden esténként hazaért a boltból és együtt töltöttünk egy párórát. Serena meghívása éppen jókor jött. Neki egy beszélgetés kellett, nekem meg a házon kívül töltött idő, ráadásul így Ercia is kapott egy kis időt a gyerekekkel. Egészen pontosan egy egész hétvégét, amikor nagymamát játszhatott. El sem tudtam képzelni, milyen boldog lesz, mikor végre Aidennel nekünk is sajátjaink lesznek… mert bizony szóba került már ez is.
A szokásos módon, csinosan öltöztem fel. Odafelé úton pedig még benéztem Aidenhez is a boltba. Végig sétáltam a vitrinek között, és odaléptem elé egy finom puszira. Talán kicsit meg is lepődött, mert éppen olvasott valamit – szokás szerint – és nem hallotta meg, hogy bejövök. Vagy éppen azt hitte, megint egy őrült vásárló, aki egy varázstárgykereskedésben plüss elefántot akar venni, ha nem éppen golymókot.
– Sietek haza hozzád… – suttogtam az ajkaira és megsimítottam kicsit a mellkasát. Ezután léptem csak a pulthoz, hogy lássam, mint búj éppen. Az agyonfirkált leltárjegyzékünk volt az, amit minden egyes oldalon kijavítottam Elliot O’Mara helyett Elliot Fraser-O’Marára vagy Elliot Nyuszi Fraser-O’Marára. Néha-néha eluntam magam a boltban, főleg mikor Aiden azt is megtiltotta, hogy a varázstárgyakkal játszak vagy éppen zsebre tegyem őket. Olyankor bementem Sean kis hátsó szobájába és addig firkáltam a könyvet, míg az is unalmassá nem vált.
– Ezt meg akarom tartani. – Böktem rá a nyuszis díszekről szóló feljegyzésre. Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy erre csak morgolódna egy kicsit. Nem számított, adtam neki még néhány puszit, majd a hátsó szobából elhoppanáltam a Dolce Vita kávézó elé. Kicsit megráztam magam, hogy most ne az apukaszerűség legyek, hanem az az Elliot, akit Serena is jól ismert.
A kávézóba lépve az egyik asztal mellett pillantottam meg. Azonnal felém intett, én meg már léptem is felé.
– Szia, Elliot! Nem is találkoztunk az esküvő óta! Gratulálok! Jól telt a nászút? – kérdezte kíváncsian. Hallottam a hangján, hogy nem a megszokott tónusban cseng, de egyelőre nem kérdeztem rá.
–Jó látni.
Kihúztam a szemközti széket és ledobtam magam. Aztán kinyitottam az itallapot rejtegető fekete borítós könyvecskét. Volt itt mindenféle különleges kávét, én egy mályvacukros forrócsokival szemeztem mondjuk, hiszen kávét rengeteget ittam napközben, hogy bírjam a kölykökkel. A kakaó persze túl édes volt, nem rajongtam érte, de még mindig jobban esett volna, mint mondjuk egy limonádé. Odakint már egészen hűvös volt így szeptemberben. Visszaköszönt a szokásos angol időjárás.
–Áh, kicsi, családi esküvő volt csak. Sok barátommal nem találkoztam azóta – mondtam aztán kisvártatva és a lányra pillantottam. – Norvégiában voltunk nászúton. Aiden elvitt egy olyan helyre, ahol a varázslatnak köszönhetően nyáron is lehet látni a sarki fényt… – Mosolyodtam el. Nem akartam túl boldognak tűnni, hiszen Serena láthatóan nem érezte jól magát a bőrébe. – És te… – kezdtem volna, ám megérkezett a pincér.
– Jó napot! – köszönt lelkesen a pödört bajszával. Úgy nézett ki, mint bohóc. – Mit hozhatok?
– Egy mályvacukros forrócsokit kérek. – Válaszoltam, miután Serena is leadta a rendelését. Aztán a férfi távozott és még odadünnyögött annyit, hogy a ház ajándéka a fahéjas csiga, amit az italok mellé kapunk.
– Szóval veled mi a helyzet?

[Káosz a fejben, gondolatok Rendben]

Káosz a fejben, gondolatok Rendben


outfit

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Nem találkoztunk Elliottal az esküvő óta, úgyhogy volt mit megbeszélnünk. Nem akartam rögtön lerohanni a gondjaimmal, úgyhogy inkább az esküvőről kérdeztem.
-És hogy tetszett Aidennek az esküvői szetted? - kíváncsian vártam, hiszen együtt választottuk ki, kisebb kalamajka árán. Szóval nagyon reméltem, hogy Elliot újdonsült férjének tetszett a zakó, amit a varázsló talált, mert szó szerint meg kellett harcolnia érte.
-Norvégiában voltunk nászúton. Aiden elvitt egy olyan helyre, ahol a varázslatnak köszönhetően nyáron is lehet látni a sarki fényt… - mondta. Én meg halványan elmosolyodtam.
-Áh, a sarki fény. Sokfelé jártam már, de a sarki fényt még soha nem láttam úgy igazán. Skóciában nem lakunk elég északon ahhoz, hogy lássuk, tavaly meg nem jártam egy északi országban sem. Úgyhogy ez egyelőre kimaradt, de remélem valamikor sort tudunk rá keríteni. Lehet, hogy meg is mondom anyuéknak, hogy az egyik szünetben menjünk el... tudod, úgy az egész család.
Végre volt valami terv. Egész nyáron csak úgy el voltam, kerestem a helyemet - újra. Cherub nélkül az egész nyaramnak lőttek. Otthon nem volt jó, Londonban nem volt jó. Ide-oda mászkáltam egyik helyről a másikra, de sehol nem éreztem komfortosan magam. Amióta pedig volt az a túszejtős dráma Londonban, ide sem volt sok kedvem jönni.
De most itt voltam, Elliot pedig kíváncsi volt, velem mi a helyzet. Felsóhajtottam.
-Valójában nemcsak azért szerettem volna veled találkozni, hogy kibeszéljük az esküvőtöket, habár arra is felettébb kíváncsi vagyok. - kezdtem bele. - Viszont... volt múltkor a Foltozott Üstben az a bizonyos eset. Amikor a maszkos alakok betörtek a fogadóba, és terrorizáltak mindenkit. Nem akarom elrontani a kedved, de... esetleg beszélhetnénk róla. Nem igazán tudtam azóta senkivel sem átbeszélni a dolgokat, és azt hiszem, az akkor ott túl sok volt nekem.
Nem tudtam, Elliot akart-e mondani valamit, de csak ömlött belőlem a szó.
-Eleve rossz passzban vagyok. Szakítottunk Cherubbal, még a nyár elején, aztán jött ez a túszejtéses dolog. A szemem láttára rabolták el azt a minisztériumi boszorkányt. Reméltem, hogy te esetleg többet tudsz és akarsz is mondani erről az egész Rendről, meg ami körülöttük van, mint a szüleim. Ők folyamatosan csak azt szajkózzák, hogy ne foglalkozzak vele, és kerüljem a bajt, de... Én ezt egyáltalán nem választom. Először ott volt az a Halloween-i eset. Az álmokkal... Majd ez a fogadóba való betörés. Te is ott voltál mindkét esetben, ugyanúgy, mint én. Kérlek, mondj valamit, ha te többet tudsz erről.
A hangom már-már esdeklő volt. Nem akartam, hogy Elliot is azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele. Vagy, hogy olyanba ütöm az orromat, amibe nem kellene. Én semmi nem ütném az orromat, ha nem ütnék bele folyamatosan mások. Össze voltam zavarodva, és szerettem volna legalább egy kicsit tisztán látni. És jobb embert nem találtam, mint Elliotot, aki valahogy mindig belecsöppent a dolgok közepébe, mindenkit ismert, és mindenről tudott. És most tőle vártam felvilágosítást.

◂ chaos in mind ▸

2002. szeptember 5.

◃s e r e n a ▹

a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time ║ zene: piano

Nem is tudom, miért de olyan furcsa érzésem volt. Valahogy Serena nem volt olyan lelkes, mint amilyen szokott lenni. Kicsit, mintha elvesztette volna a lendületét… pont, mint én, amikor Gabriel meghalt… vagyis „meghalt.” Éreztem, hogy van valami, ami felzaklatta, de végülis nem kérdeztem rá.
– És hogy tetszett Aidennek az esküvői szetted? – kérdezte Serena. Sejtettem, hogy ez a házasság téma csak egy kis kitérő. Jó rég történt már… vagy legalábbis én régnek éreztem, hiszen annyi minden történt azóta is. A nászút, apám kedves kis akciója a házasságom tönkre tételére és a hirtelen lelkesedés egy közös gyerek iránt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd éppen Muci veszi elő ezt a témát. Úgy tűnt, hogy nem gondolkodik a családalapításon… az eljegyzés is váratlan volt tőle. Én is nagyrészt úgy nyaggattam a dologgal, hogy nem is reménykedtem változásba.
– Gyorsan levette, mikor kettesben voltunk. – Rántottam meg a vállamat. Inkább a nászútról beszéltem. Nem is tudom, miért, talán azért mert Norvégia nem tűnt olyan pikánsnak, mint a ruhaleszedés. Meg amúgy is, nem volt olyan hosszú az sem, nem volt időnk végig szexelni az ország minden pontját.
Aztán megrendeltem a forrócsokimat. Nem voltam oda az édes italokért, ezért kicsit féltem, hogy majd rosszul leszek tőle. Meleg is, tejes is, kakaós is, meg mályvacukros is. Volt benne némi elborzasztó adalék.
– Valójában nemcsak azért szerettem volna veled találkozni, hogy kibeszéljük az esküvőtöket, habár arra is felettébb kíváncsi vagyok. – Kezdett bele. – Viszont... volt múltkor a Foltozott Üstben az a bizonyos eset. Amikor a maszkos alakok betörtek a fogadóba, és terrorizáltak mindenkit. Nem akarom elrontani a kedved, de... esetleg beszélhetnénk róla. Nem igazán tudtam azóta senkivel sem átbeszélni a dolgokat, és azt hiszem, az akkor ott túl sok volt nekem.
Nyeltem egyet. Engem annyira nem viselt meg ez az egész helyzet… mármint tolvajként az ember egészen megszokja, hogy rátámadnak és meg kell védenie magát. A sérülések sem kifejezetten aggasztottak, ahogy az utánunk maradt holttestek sem.
– Eleve rossz passzban vagyok. Szakítottunk Cherubbal, még a nyár elején, aztán jött ez a túszejtéses dolog. A szemem láttára rabolták el azt a minisztériumi boszorkányt. Reméltem, hogy te esetleg többet tudsz és akarsz is mondani erről az egész Rendről, meg ami körülöttük van, mint a szüleim. Ők folyamatosan csak azt szajkózzák, hogy ne foglalkozzak vele, és kerüljem a bajt, de... Én ezt egyáltalán nem választom. Először ott volt az a Halloween-i eset. Az álmokkal... Majd ez a fogadóba való betörés. Te is ott voltál mindkét esetben, ugyanúgy, mint én. Kérlek, mondj valamit, ha te többet tudsz erről. – Magyarázta tovább, mintha valami féle feloldozást várna tőlem.
– Én is csak annyit tudok, mint te. – A hangom kicsit komolyabbra változott. Az sem csigázott fel, hogy a pincér elém tette a forró csokimat. Éppen csak rápillantottam a cukorbombára, mint Serena kék szemeibe. – A csillagleső fesztiválon tavaly megöltem az egyiküket. Azt hittem, hogy az elég nyom lesz a minisztériumnak, hogy elkezdjék a nyomozást. Úgy tűnik mostanáig tétlenül várakoztak. Engem már az is meglepett, hogy volt egy komplett bevetés. – folytattam, hátha valami olyat mondok, amit nem tudott.
Megköszörültem kicsit a torkomat és közelebb hajoltam. Halkabbra vettem a szavaimat.
– Azt hiszem, Serena, amíg mi… civilek, nem teszünk valamit addig nem lesz változás. Ez a veszély örökre velünk marad, ha az aurorokon múlik. Nekünk kellene eltennünk a Rendet lábalól.

[Káosz a fejben, gondolatok Rendben]

Káosz a fejben, gondolatok Rendben


outfit

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Úgy éreztem, Elliot nem sokat akar az esküvőről beszélni. Pedig lelkesnek tűnt. És biztosan az esemény és a nászútjuk is nagyon jól sikerült. Mindenesetre megmosolyogtam a férfi beszólását, miszerint Aiden szinte letépte róla a ruhát. Elképzeltem, milyen képet vágott volna az az erőszakos fickó a boltból, ha látja, mi történik a kedvenc ruhájával. Ettől kicsit jobb kedvem lett, de újra elkomorultam, amikor az ittlétünk tényleges témájára terelődött a szó.
Elliot is rögtön megkomolyodott, amikor a Rendre tereltem a szót. Úgy tűnt, akármennyire is titkolja, azért őt is foglalkoztatja a dolog. Ahogy valószínűleg mindenkit, aki már legalább egyszer találkozott ezekkel a rejtélyes, maszkos alakokkal.
-A csillagleső fesztiválon tavaly megöltem az egyiküket. Azt hittem, hogy az elég nyom lesz a minisztériumnak, hogy elkezdjék a nyomozást. Úgy tűnik mostanáig tétlenül várakoztak. Engem már az is meglepett, hogy volt egy komplett bevetés. - mondta, én meg az italomat szürcsölgetve hallgattam Elliotot. Előredőltem, nem akartam egy szót sem elveszíteni. Minden információra kíváncsi voltam.
-Miért? - vágtam közbe. - A minisztérium nem nagyon foglalkozik ezzel a csoporttal? Vagy egész egyszerűen nincs nyomuk hozzá? És... mi történt a csillagleső fesztiválon? Én akkor még nem voltam itthon, teljesen kimaradtam belőle.
Próbáltam felvenni a fonalat. De már a Szeszély léte is teljesen meglepett. Annyira nem foglalkoztak vele máshol, még újságcikkek formájában sem, hogy az egy éves kihagyásom pont elég volt ahhoz, hogy egy teljesen új Angliába jöjjek haza. Emellett nem nagyon szerettem a Szeszélyre gondolni, mert eszembe jutott, hogyan találkoztam vele először, és arról pedig eszembe jutott, hogy találkoztam VELE először.
Cherub gondolatára kicsit összébb húztam magam - hogyan a fenében nem tudtam még mindig túl tenni magam rajta? Valószínűleg nem segítettek a levélváltások, amiket még mindig folytattunk. De most, hogy képes lennék tovább lépni, talán meg kellene teljesen szakítanom vele a kapcsolatot. De olyan nehéz volt elengedni.
-Azt hiszem, Serena, amíg mi… civilek, nem teszünk valamit addig nem lesz változás. Ez a veszély örökre velünk marad, ha az aurorokon múlik. Nekünk kellene eltennünk a Rendet láb alól. - Egy pillanatra elámultam. Nekünk? Neki és nekem? Vajon mire készülhet Elliot? És ki tudhat még erről? Egyből felkeltette az érdeklődésemet, amit mondott.
Persze abszurd gondolat volt arra gondolni, hogy Elliot csak kettőnkre gondolt. Biztosan volt valami nagy terve, ami még működhetett is. Kíváncsian hallgattam:
-Mire gondolsz, mit tudnánk tenni? - kérdeztem tőle halkan. Éreztem, hogy ez az egész Rend elleni akció nem teljesen nyilvános, ezért halkabbra vettem a hangom. Érdeklődő tekintettel, és kissé bizakodva néztem a férfira, és vártam, mit tud ajánlani.

◂ chaos in mind ▸

2002. szeptember 5.

◃s e r e n a ▹

a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time ║ zene: piano

Valahogy nem voltam olyan hangulatban, hogy túl mélyen el tudjak merülni ebben a Rend témában. Mármint láttam Serenán, hogy nem igazán önmaga és talán a kelleténél egy kicsit jobban megviselték a nyáron történtek, én azonban egészen máshogy álltam ehhez. Az esküvő, a nászút és az azóta történtek elterelték a figyelmemet… ráadásul az első sokkon már tavaly nyáron átestem. Igen, amikor Averyt kellett volna védenem a csillagleső fesztiválon és a végén megöltem egyet közülük…
– Miért? – vágott a szavamba Serena. –  A minisztérium nem nagyon foglalkozik ezzel a csoporttal? Vagy egész egyszerűen nincs nyomuk hozzá? És... mi történt a csillagleső fesztiválon? Én akkor még nem voltam itthon, teljesen kimaradtam belőle.
Vállat vontam. Honnan tudtam volna mit csinál a minisztérium? Én csak azt láttam, amit mindenki más is. Talán nyomoztak, talán csináltak valamit, legalábbis a nyilatkozataik alapján, a Rend még is újra és újra le tudott csapni, veszélyeztetve egy csomó civil életét. Nem mindenki volt olyan, mint én, hogy fejjel közéjük rohant csak azért, hogy megvédje magát és a szeretteit. Voltak, akiket megbénított a félelem, ha bajba keveredtek, mások meg egyenesen belehaltak a támadás, mert nem voltak elég szívósak. Ott volt például az az eset a Roxfortban, mikor megölték azt a hollóhátas lányt az egyik vacsora kellős közepén… Több, mint egy éve tartott ez az egész és aurorok tehetetlennek látszottak. Én persze eleve nem vártam tőlük sokat, hiszen állandóan menekültem előlük. Nekem az volt a szerencsés, ha ők kellően szerencsétlenek voltak.
– Ugyanolyan támadás volt, mint az eddigiek… – mondtam és mivel közben megérkezett a forró csokim is, óvatosan megkevergettem. Pont elég édesnek látszott ahhoz, hogy ezt a nem éppen kellemes beszélgetést megédesítse. – Egy bicskával megöltem az egyiküket. – Sóhajtottam fel és inkább beleszürcsöltem az italomba. Nem akartam erről beszélni. Nem akartam, hogy Serena tudja, gyilkos vagyok. Nem a csuklyás miatt, nem csak miatta… hanem azok az emberek előtte… Egyszerűen nem akartam, hogy megbélyegezzen. Már pedig igenis megtehette volna, tudtam, hogy ridegen beszélek róla. Ha az ember valamit egyszer megtett már nem is lesz olyan félelmetes ez az egész.
Mégis folytattam és kimondtam, amit gondolok. Az egész varázsló társadalomnak össze kéne fognia, hogy ezt elpusztítsuk. A civilekre is szükség lenne, mert igenis mi vagyunk itt az erő, nem az a néhány ember, akik különleges kiképzést kaptak. Talán jobbak a harcban nálunk, de mégsem jutnak egyről a kettőre… és nem is őket tizedeli ez a népség, hanem a civileket.
– Mire gondolsz, mit tudnánk tenni? – kérdezte aztán halkan.
– Van egy ismerősöm a Roxfortban, aki ellenállást szervez. Ha van kedved, gyere el szeptember 10-én Roxmortsba, a Szellemszállásra. – mondtam aztán. Végül is, ha többen vagyunk az jó… fogalmam sem volt persze, hogyan reagálna Serena. – Nem tudom, mire jutunk ott, de én azt gondolom, hogy fel kéne venni a küzdelmet velük. Talán ehhez már az önvédelem kevés. – Nyeltem egyet és lepillantottam az édes italra, hogy megkavarjam. Pótcselekvés volt csupán ez. Tudtam, hogy mások nem értenének velem egyet. Én magam kellően szélsőséges voltam egy ilyen lépéshez, mert tudtam, hogy eltörölni dolgokat csak úgy lehet, ha az ember kiáll eléjük.
– Ezek addig nem állnak le, míg el nem pusztítjuk őket.