Astoria

[(Nem) egyedül]

(Nem) egyedül
Aiden Fraser



2003. július 7.

- Kár, pedig elég bájosak vagyunk. Egyszer eljöhetnél hozzánk, Rosemaryt biztosan imádnád - mondta Aiden olyan büszke vigyorral az arcán, ahogy csak egy apa teheti. Mégis a meghívást annyira zavarba ejtőnek találtam, hogy hirtelen reagálni sem tudtam rá. Nem ismertem annyira Elliotot, hogy a gyereke közelében legyek. Legfeljebb egy-egy családi ünnepségen találkoztunk, ahol ő valami őrültséget csinált, hogy az összes felnőtt rá figyeljen, aztán eltűnt… és nem is láttam többé az újságokat leszámítva.
- Forest a múlt, és ez szerencsére így is marad - jelentette ki aztán. Ezt persze egészen más hangsúllyal már. Talán volt a háttérben valami kis féltékenység, vagy féltés, amivel Foresttel kapcsolatban érzett… nem volt tisztem még csak rá kérdezni sem, de ha szerettem is volna, esélyem sem volt rá, mert egy puha jószág, egy megtermett macska ugrott a tányéromba.
Éppen csak elkapni tudtam, de akkor meg nyervogva, fújva kezdett ide-oda ficeregni a fogságomban. Fogalmam sem volt, mit kell vele tenni, de a körmei hamar a kezembe fúródtak, véres sebet hagyva maga után. A csípős érzés nem rázott meg, köptek már rám mérget, haraptak meg, karmoltak össze… sőt egyszer még le is ütött egy agresszívá vált páciens. Ezt megszoktam.
- Lehet, hogy éhes. Előbb meg kellene nyugtatni, vagy ki kellene zökkenteni a pánikból - magyarázta Aiden, majd egy intéssel pincért küldött a konyhára. Én pedig csak próbáltam tartani az ijedt állatot. Végül persze Fraser volt a megoldás, illetve a szalvéta, amiből kis játékot készített.
A macsak szép lassan lenyugodott. Mancsaival a kis szalvétát kezdte ütögetni, engem pedig csak a farka talált arcon, újra és újra. Ez kevésbé zavart, mint a karmolászás, ráadásul hamarosan megérkezett a sült hal is, amit a pincér nagy gonddal helyzett a cica orra alá.
- Nézd csak micsoda finomság… - súgtam oda a macskának, aki azonnal beleszimatolt a levegőbe, majd felmászott az asztalra. Finoman kezdte nyamnyogni a halat, lekusshadva a tányér elé. Hamarosan már csak dorombolás és csámcsogás hangja hallatszott… képtelen voltam nem elmosolyodni, ezer év után először.
- Békésebb… - simítottam végig újra és újra a macska loncsos hátán. Olyna puha volt a szőre és tiszte, bizonyára nem egyszerű kóbor termetés volt. Ráadásul tűrte az érintést. Evés közben, a simításokra csak még hangosabban kezdett el dorombolni. Nem zavartam meg az evésben egy pillanatra sem.
- Mr. Smith! Mr. Smith! - rontott be egy rikácsoló idős nő, mire a macska felült és a száját nyalogatva figyelte, mi történik. Szinte azonnal rájöttem, hogy a néni a gazdája, ám őt annyira lefoglalta az evés, hogy nem rohant oda lelkesen köszönteni. - Kis drágám! - Kiáltott fel, majd ahogy meglátta a macskát, oda sietett hozzánk. Először a kezei közé fogta Aiden arcát és nagy, vörös csókot az arcára, majd velem is így tett. - Megmentették Mr. Smith-t. -  Folytatta tovább, majd a macska a vállára ugrott, hogy aztán lekushadjon, hogy a nő arcához simuljon. Láthatóan remek kapcsolatban voltak, így az uraság bizonyára csak kiszökött, de megijedt.
- Hát… ő…. - dünnyögtem. Túl fáradt voltam most kedves lenni.
- Mr. Smith, köszönje szépen meg a fiatalembereknek a segítséget. - Macska nyervogott egyet, majd az idős hölgy pukkedlizett egyet, majd távozott.
- Azt hiszem, ideje, hogy ezt a napot én is rövidre zárjam… - ásítottam egyet, ahogy felkeltem az asztal mellől és némi pénzt tettem a terítőre. - Nos, Aiden. Talán majd még találkozunk. - Közöltem, majd a vérző kezemet bekötöttem egy szalvétába, mielőtt magamhoz vettem a dolgaimat.
- Szép napot. - Aztán hátat fordítottam neki, hogy a cirmos kaland után végre visszatérjek a szürke mindennapokba.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

zene:PatD - the good, the bad and the dirty

dress


E F E L D A

'...nem minden az, aminek látszik...'

~~ ❈ ~~

Rettenetesen vártam a mai napot. Az izgalom a tetőfokára is hágott. Ha Miss Mimi volt valaha kiállhatatlan, hát az a mai nap százszorosan megfejelte. A modellek fejvesztve szaladgáltak volt, amelyik félmeztelenül. A munkatársaim mind verejtékben úszva izommegfeszítve dolgoztak, hogy minden apró részlet, minden kicsi ránc a helyére kerüljön, minden varázs, bűbáj tökéletesen működjön. Az egész öltöző egy hatalmas káoszba torkollott és csak ilyen kiáltozásokat lehetett hallani, hogy „hol az olló? Hol az az istenverte olló?”, „Leszakadt a gomb, cérnát azonnal!” és „ez így nem jó, meg kell igazítani”. Épp egy tüllszoknya utolsó rétegeit igazítom meg hogy a bűbáj mellett kézzel is beigazítsam a formáját mikor a főnököm nekem ront szinte eszét vesztve hogy ne piszmogjak már, segítsek Lilibeth-nek, aki nem boldogul a csipkével Merlin csontos bokájára sem. Halk, fáradt sóhajjal fordulok is és hagyom ott modellem hogy a munkatársamhoz siessek, aki szinte már sír elkeseredettségében.
- Hagyd csak, majd én!  
Kapom ki egy könnyed mozdulattal ujjai közül a finom anyagot és rózsafa pálcámmal pár apró finom suhintással nonverbálisan rábírom hogy szépen fodrozódva simuljon a modell karcsú derekára, sőt a színváltós hatást is tesztelem működik-e a bűbáj.
- Látod kész is. Nem kell túlaggódni.
Biztatom elkeseredett kolléganőm, még szelíden a vállát is megszorítom. Nem mindenki bírja a stresszt a főnököm pedig kifejezetten kemény iramot diktál úgy vélem indokolatlanul. Már épp fordulnék el a következő emberhez, mikor egy oda nem illő magas szőke hajzuhatag kerül a látóterembe, aki tanácstalanul álldogál a nagy forgatagban. Emlékeztet valakire, ó de mennyire és lesokkol mikor profilból meglátom a bátyám egykori nagy szerelmét.
- Lyanna? – kiáltom döbbenten és nem is teketóriázom sokat, csapot-papot otthagyva indulok felé. - .. Merlin szerelmére! Hát mit keresel te itt?
Igyekszem nem túl számonkérő lenni de sajnos nem sikerül pont annyira, mint szeretném. Rádadásul a másik a nevére oda se figyel rám. Lyana la Claire nagy hatással volt rám mindig is, voltaképp példaképem is volt egy időben és nem titok hogy nekem köszönheti a bátyám hogy összejött vele és nem a századrangú Clem Banks mellett horgonyzott le. Lyana már-már barátnő/nővérszerűség is volt valahol nekem mikor egyszer csak történt valami és Mathiast összetört szívvel hátrahagyta. Érthetetlen. Tud a bátyám bunkó lenni de ennyire szeretni ennyire megtörni  sose láttam. Még az amnéziájánál sem. Talán pont emiatt ver mellbe a balettáncos felbukkanása és hogy magamra hívjam a figyelmét ha már a zsibongásban a szavaim mit sem értek megragadom a csuklóját. Finoman, szelíden de határozottan.

when everyone looks at you, but nobody sees you

to: Blaire



♫

Amíg Dél-Szudánban időztem, eléggé elhanyagoltam a kötelességeimet az Erős Boszorkányok Társaságában. Ezt mindenképp orvolsolni akartam az idő alatt, amit itthon töltök, úgyhogy a teendőim élére vettem a társaság és főleg az alapítótag, azaz felém intézett kéréseket. Persze mindezt amellett, hogy Anyát istápoltam, aki ugyan egész jó állapotban volt, de mindannyan tudtuk, hogy egy időzített bomba. Mivel Zoe európai turnén volt egész nyáron, így egyedül én tudtam mellette lenni, és ezt nem is éreztem tehernek, nagyon hiányzott már a társasága. Máskor heti szinten beültünk egy kávéra, vagy elmentünk shoppingolni a kedvenc boltjainkba, de erre az elmúlt fél évben a távolság okán nyilván nem volt lehetőség. Pont ebben az időszakban romlott rohamosan az állapota, és elég nagy bűntudat gyötört, amíg kint voltam Szudánban, hogy nem tudtam rá kellően odafigyelni. Szerencsére Zoe-nak kicsit lazább volt ez az időszak, így ő állta a sarat, most pedig én vettem át az oltalmazó leány szerepét egy pár hónapra legalábbis. Hogy utána mi lesz, abba bele sem mertem gondolni, az életemet jelenelg nem lehetett másként jellemezni, mint őskáoszt... egy olyan elszabadult thesztrál-fogat voltam, amely összevissza sodródik, amíg valami végre meg nem állítja. A gond csak az volt, hogy senki sem látott engem valójában, ahogy a thesztrálokat is csak nagyon kevesen. Szerettem volna, ha valaki odajön hozzám, a szemembe néz, és megkérdezi végre, hogy mi a fészkes fenét művelek tulajdonképpen.
Ez a pillanat a lehető legváratlanabb helyzetben jött el, az Astoria hotelben megrendezett jótékonysági divatbemutató öltözőjében, amikor is az EBT képviselőjeként kissé elveszetten tébláboltam a zűrzavar közepette. Az eseményre régi jó ismerősöm Miss Mimi hívott el, de jelenleg sehol sem találtam őt, és mivel a ruhámat egyenesen ide hozták, a bemutató meg nemsokára kezdődött, elég kétségbeesetten kerestem őt a tekintetemmel.
Aztán ha ő nem is, valaki más megtalált... Olyasvalaki, akire a legkevésbé számítottam. Blaire Montrego. Amíg Szudánban voltam, a nővérem elküldött egy cikket, amit Rita Vitrol írt róla és Morganről... Kissé érzékenyen érintett hát, hogy most ilyen közel kerültünk egymáshoz, ráadásul mindezt úgy, hogy neki fogalma sem volt, ki vagyok, vagyis ő azt hitte, hogy tudja. Csak tévedett.
- Szia... Blaire... Azt hiszem összetévesztesz valakivel. Én Elfelda Hall vagyok - magyaráztam miközben rózsaszín árnyalatúra pirultam zavaromban. Megszoktam, hogy úgymond ismeretlenek jönnek oda hozzám, de az még sosem fordult elő, hogy másnak néztek volna. Ez alapjáraton nem is zavart volna, de a Morgannel való kapcsolatom miatt most más volt  a helyzet. Azok a kék szemek olyan mélyen fúródtak ugyanakkor a tekintetembe, hogy közben mégis azt éreztem, végre valaki lát engem... Talán ezért hagytam, hogy engedély nélkül a csuklómat "szorongassa". Valami megbénított, és egy pár pillanatig még így maradtam, mielőtt elhúztam volna a karom.
- Nem láttad Miss Mimit? Bele kéne bújnom a ruhámba, de fogalmam sincs hol van... - tettem hozzá egy fokkal összeszedettebben.

zene:PatD - the good, the bad and the dirty

dress


E F E L D A

'...nem minden az, aminek látszik...'

~~ ❈ ~~

A zsivaj mértéktelen ül hangossá válik, ebből tudom vészesen fogynak a percek a bemutató kezdetéig. Az egyik lány visítva szalad el hol a rúzsom hol a rúzsom jajkiálltásokkal de én csak az ismerősnek hitt nő arcát fürkészem, aki… így közelről is hasonlít ex-majdnemsógornőmre de vannak mégis csak eltérő jegyek.
- Szia... Blaire... Azt hiszem összetévesztesz valakivel. Én Elfelda Hall vagyok
Döbbent csendben állok, de van épp elég másik felajzott boszorka hogy hangoskodjon. Ajkaim apró o-betűt formálnak és a kezemmel elfelejtem elengedni a másikat. A név sok mindent eszembe juttat, a modellmagazinok címlapjain át egy kevésbé kellemes újságcikket is. Morgan nem ezzel a csajjal járt? Hol is voltam ekkor? Spanyolországban talán?
Fura mód érdekesnek találom hogy arca a csipkeszoknyám lágyrózsaszínét ölti, mintha valami turpisságon kaptam volna vagy csak a keze elrántásáért kér ilyen kurtán-furcsán elnézést? Bárhogy is ujjaim a levegőt markolják egy pillanatig még majd összefűzöm magam előtt a kezem. Távolságtartóan. Most esik le, be se kell mutatkoznom mert ő ismer. Na vajon honnan…? Erős a gyanúm és nem teljesen pozitív, így inkább mélyen hallgatok.
- Nem láttad Miss Mimit? Bele kéne bújnom a ruhámba, de fogalmam sincs hol van...
Hátrasandítok a vállam felett kérdésére de mivel én sem látom a főnökömet vállat vonva intek a modellnek.
- Áh, most nagyon elfoglalt, de tudom hol tárolják a ruhád. Gyere velem. – kérem udvariasan azzal elindulok az egyik szélső szekrénysor felé, ahol a tartalék darabokat tartjuk. Minden szépen fel van címkézve nincs nehéz dolgom, mindössze pár röpke perc kutakodásra van szükségem.
- Ahogy látom két ruha is van számodra. Mondd csak a kifutón is szerepelni akarsz? Mert akkor ezt kell viselned.
Előkapom az egyik vállfán lévő lélegzetelállítóan szép darabot. Minden nő álma egy ilyen de valószínű ennek a nőnek a ruhatára tele van ilyenekkel. Ennyire vékonyan és magasan mondjuk nem nehéz. Morgana kegyeltje.
- Ha csak támogató és néző vagy akkor ez a tiéd és akkor a másik bejáraton át a vendégekkel helyet tudsz foglalni.
Eldöntöm a fejem és ezüstkék tekintetemmel áthatóan mustrálom. Ő dönt én alkalmazkodom. Valahol pedig megértem a srácokat. A bátyámat és Williamsont is, hogy adóztak ennek a már-már klisés szépségideálnak. Van benne valami földöntúli báj, pedig… még csak nem is véla.

when everyone looks at you, but nobody sees you

to: Blaire



♫

Ahogy itt álltunk egymással szemben, és az ezüstkék íriszekbe mélyedtem, hirtelen kívülről láttam magunkat. Két nő, aki a saját csomagját hordozza, és most ebben a zűrzavaros forgatagban egy térben, egy időben találja magát. Azon kívül, hogy gazdag, aranyvérű család sarja, és nagy eséllyel volt, vagy van valami köze Morganhez, nem tudtam mást Blaire-ről. Hogy ő mit tudott rólam, az számomra most egyáltalán nem volt fontos. A ruha kérdése jóval sürgetőbb volt, bár ha egészen őszinte akartam lenni, cseppet sem izgatott, hogy időben ki tudok-e állni a kifutóra. Kötelességből jöttem el, nem azért, mert annyira kedvem lett volna a mai bemutatóhoz. Ugyanakkor a designer ruhák a legrosszabb hangulatomból is ki tudtak mozdítani, és azt hiszem, most erre volt szükségem.
- Rendben - követtem Blairet a szekrénysor felé, ahol az én csodás költeményem is megbújt.
- A kifutóra is megyek, igen - megvártam, amíg Blaire megmutatja az eseményen viselt darabot, ami egy elképesztően gyönyörű Mauricio Carneiro darab volt. Bár az idős mugli tervező pár éve elhunyt, a fia átvette a tervezést, és ő is ugyanilyen tehetségesnek bizonyult, mint az édesapja. Ritka az ilyen, ellenben olyat már gyakran láttam, hogy a sikeres, tehetséges divatszakemberek helyét a kevéssé rátermett utódok veszik át, alanyi jogon. Amikor elkezdtem filmezéssel foglalkozni, én is nagyon rettegtem attól, hogy majd lehúznak a kritikusok, és azzal szembesítenek: semmi keresnivalóm színésznőként, hiába vagyok az egyik legnagyobb élő filmcsillag lánya. Merlinnek hála végül nem ez történt, megláttak bennem valamit, és talán egész eddigi pályafutásom alatt arra vagyok a legbüszkébb, amit A véla című filmben alakítottam. Persze volt személyes érintettség, hiszen szépanyám, Viola véla volt, emiatt még izgalmasabb volt átélni, milyen is egy ilyen különös varázslény bőrébe bújni. Igaz, ahogy én tudom, neki kevéssé volt olyan nagyívű élete, mint a filmben megformált Deliláé, akit egy féltékeny varázsló gyilkolt meg. Viola csupán nagyon nagyon öreg volt már, és természetes módon hunyt el.
- Wow, ez a darab elképesztő - siklott ki ajkaim közül az elragadtatás, ahogy a kezembe végigsimítottam a sötétzöld csipke anyagon. Természetesen a rövid bazsarózsa mintás ruha is csodásan nézett ki, de erre az estére egyértelműen a zöld estélyi nyerte el a szívemet. Örültem, hogy ez a mai bemutató végre ténylegesen elvonta a figyelmem a mindennapi káoszomról, még akkor is, ha a sors különös fintorából fakadóan éppen Blaire Montrego közreműködésére volt szükségem ehhez.
- Segítenél esetleg hátul begombolni majd az estélyit? Ahogy nézem, nem fogom elérni a gombokat... - kértem kedves mosollyal a lányt, majd elkezdtem kibújni a farmeremből és a pólómból, elvégre ez az egész terület öltöző volt, a divatvilágban sem intimitásra, sem privát szférára nem igen volt lehetősége az embernek. Persze pálcával is meg lehet oldani a gombolást, de ha már így összesodort minket a szél, szerettem volna jobban megismerni őt. Öltözködés közben csak úgy lazán feltettem hát a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy Blaire megszólított.
- Különben ki ez a Lyanna, akivel összekevertél? Még sosem hallottam róla...

zene:PatD - the good, the bad and the dirty

dress


E F E L D A

'...nem minden az, aminek látszik...'

~~ ❈ ~~

- Wow, ez a darab elképesztő
Akaratlanul is egy mosoly kúszik ajkaimra az őszinte reakciónak köszönhetően. Hát igen, vannak elég extravagáns darabok, amik az olyan piszkafa jellegű nőkön mint amilyen Efelda is, mutat, ahogy mutat. Mindig is irigyeltem magas sudárságukat, és bár nem vagyok kövér azért én hozzájuk képest a pici és tömzsibb a kelleténél fogalmát elégítem ki inkább. De ezt elfogadtam és nem is feltétlen érzem akkora hátránynak. Sosem vonzott a kifutó, a billegés egy pofás magassarkúban több ezer éhes szem és villódzó vaku kereszttüzében. A tervezés az alkotás már inkább vonzz ebben a szakágban, de az a csendben megbújó díszletek mögötti tudás, távol a rivardafénytől.
- Segítenél esetleg hátul begombolni majd az estélyit? Ahogy nézem, nem fogom elérni a gombokat..
- Persze, hogyne.
Felszökik szemöldököm a kérésre, nem gondoltam volna hogy pont rám lesz szüksége de vissza több ok miatt sem utasíthatom. Egyrészt, mert rossz néven venné a főnököm ha épp Efelda Hall-al nem foglalkoznék, másrészt meg már meg is szabadul a farmertől majd a pólótól. Őszintén hajt a kíváncsiság hogy milyen a teste, részben szakmai szemmel is, elvégre akkor tudok valakit jól felöltöztetni ha látom adottságait vagy épp hiányait és mert… kíváncsi vagyok mi fogta meg benne Morgan-t. Nem vagyok féltékenykedős típus igazából pár közös izgalmas éjszaka áll csupán mögöttünk. Nincs semmi kimondva, nincs semmi kőbe vésve és jól is van ez így. Mindössze csak két felnőtt ember vagyunk akik élvezik néha egymás társaságát minden kötöttség nélkül. Nincs ebben semmi rossz. És igen, én nem akarok komoly kapcsolatot, nem érzem sem késznek magam sem biztosnak hogy akarom ezt, pedig ha valakivel vele talán tényleg összejöhetne… de… és itt a nagy de, Eric Lestrange után nem tudom a szívem képes-e egy újabb csalódást, egy újabb darabokra hullást túlélni. Esélyesen nem. Talán ezért sem erőltetem, ezért is felelek a hívásra ha adódik de nem várok el semmi magyarázatot ami a mélyebb érzelmi vonulatokat érinti. Efelda láthatóan zavarban van, hogy miattam, a meztelenség vagy a közös pasink(?) miatt fogalmam sincs, de mit sem törődve ezzel söpröm félre hosszú szőke puha tincseit hogy a gombok közé véletlen se fűződjenek be.
- Különben ki ez a Lyanna, akivel összekevertél? Még sosem hallottam róla...
- Hmm, hát mondhatni az ex-sógornőm, vagy majdnem. Nem is tudom végül tényleg megkérte-e a bátyám a kezét. Áh, mindegy is! Elég híres balettáncos itt a szigeteken, de Mathias miatt Hertfordshire-ba költözött. Aztán pár hónapja, lehet már fél éve is van, gondolt egyet elhagyta őt és most a nemzetközi karrierjét építi amennyire tudom. A megszólalásig hasonlít rád…
Pont ennyi idő kell hogy a ruhát beigazítsam a helyére és egyetlen lépéssel hátrébb lépek hogy megszemléljem teljes egészében.
- Tökéletes! De pár apróság még hiányzik. – gangomban az őszinte elismerés csendül ki, de mielőtt kiülhetne ez arcomra a szekrénybe nyúlok hogy a ruhához passzoló magassarkút a szőke ciklon orra alá tartsam. Lifeg egy kicsit közöttünk míg el nem veszi, aztán a pálcám megforgatva a kezemben pislogok rá.
- A hajad hogy szeretnéd? Van pár profi sminkbűbájos boszorka is ott a túloldalon, de ha engem kérdezel már most jobban festesz mint a többi modell, nem gondolom hogy szükséged volna rá.
Nem tudom ő ilyen ügyes és profi, valószínűsíthetően igen, vagy csak szimplán minden reggel már úgy ébred mint aki skatulyából húztak ki. Bár nekem is benne… de én kócos és gyűrött vagyok minden reggel és néha még azt érzem nap közben is.

when everyone looks at you, but nobody sees you

to: Blaire



♫

Nem tudtam, hogy Blaire mivel foglalkozott pontosan, de az látszott, hogy rutinosan mozgott a ruhák és a lányok között, így hát bizalommal kértem tőle segítséget. Ahogy belebújtam a mélyzöld csipkekölteménybe, rögtön elfogott egy komfortérzet, amit az új, minőségi darabok felpróbálásakor rendre éreztem. Attól egyáltalán nem voltam zavarban, hogy fehérneműre vetkőztem a lány előtt, hisz nem igazán voltam soha szégyenlős alkat, inkább ismeretségünk pikantériája okán éreztem magam kicsit furcsán. Itt állt ez a két nő, akiket mind erős, avagy lazább érzelmek fűztek ugyanahhoz a férfihoz, és most lazán elcseverésztek egymással... ez mind szép és jó volt, de én valahogy mélyebbre akartam menni. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, de már vártam a megfelelő alkalmat, hogy szóba hozzam a témát, ami igazából foglalkoztatott. Addig is Lyannáról ejtettünk szót, akiről - most, hogy rendesen belegondoltam - be is ugrott, hogy kicsoda.
- Jajjj, tudom, ki ő! Egyszer olvastam vele egy interjút, és tényleg baromira hasonlítunk... - néztem izgatottan Blaire-re.
- Remélem a bátyád kiheveri majd... - tettem hozzá együttérzőn, hisz tudtam milyen elveszíteni valaki számunkra fontosat, nem egyszer megtörtént már ez velem is. Aztán a frizurámra és a sminkemre terelődött a szó.
- Hmmm, köszi, azt hiszem a sminktől most eltekintek. Otthon feldobtam egy alapot, amit általában kifutókon viselni sozktam. Az erős fények miatt eléggé izzadni szoktam, és nem akarom, hogy a ruhán kössön ki, ha túl sok sminket tesznek rám. Talán egy laza szájfényt még felteszek közvetlenül a bemutató előtt - vontam vállat.
- Viszont azt hiszem, a hajam jobban mutatna ehhez a ruhához kontyban vagy magasra fogott lófarokban. Te mit gondolsz? - érdeklődtem Blaire-től. A ruha hátul mélyen dekoltált volt,elől viszont elég magasan, a nyak középső részénél ért véget, így a leengedett haj olyan furcsán mutatott volna hozzá meglátásom szerint. Ha Blaire megosztotta velem a véleményét, úgy megragadtam az alkalmat, hogy szóba hozzam Morgant, elvégre ki tudja, mennyi időnk van még addig, hogy megkezdődjön a bemutató és mindkettőnknek rohannia kell a dolgára.
- Köszönöm, mesésen néz ki - néztem meg gyorsan magam egy épp mellettünk elvándorló tükörben, ami körbe-körbe járt a teremben, hogy épp annak legyen segítségére, akinek szüksége van rá. Mosolyogva vettem át a magassarkút Blaire-től, és élvezettel bújtam bele.
- Hmm... ez valami álom... nem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmes lesz! Visszatérve az újságcikkekre... mennyi igaz abból, amit Vitrol írt, hogy van köztetek valami Morgannel? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal az arcomon... Akárhogy is volt, szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet, főként, hogy pár nap múlva volt esedékes a találkozóm a szóban forgó illetővel először azóta, hogy visszatértem Szudánból. Fogalmam sem volt, hányadán áll velem, azt viszont tudtam, én hogyan érzek, és ezt muszáj volt elmondanom neki. Őszintén szólva, ebben a döntésben nem ingatott volna meg, bármit is mond Blaire, de azért borzasztóan érdekelt az igazság.

zene:PatD - the good, the bad and the dirty

dress


E F E L D A

'...nem minden az, aminek látszik...'

~~ ❈ ~~

Ahogy Efelda felismeri a külsőségbeli hasonlóságot és ennek hangot is ad úgy bólintok rá kelletlen igennel. Hát, Lyana nagy csalódás volt számomra. Valahogy többet vártam volna tőle. Tisztább lezárást, amelyet megérdemelt volna a bátyám.
- Remélem a bátyád kiheveri majd...
- Hát… azt én is. De ismerve Mathiast, mennyire mély érzésű nem lesz egyszerű. Nem ezt érdemelte. Tény, néha tud makacs és bosszantó lenni, na de melyik pasi nem? Igaz, túlvészeltünk már egy amnéziát ahhoz képest ez már sétagalop lesz, de  a szívem sajdul bele. Pech, hogy az ilyen nők a zsánere, mint amilyen te is vagy… akarom mondani ti vagytok… Már a... bonyolult.
Vállat vonok. Nem Efeldát akarom ezzel sérteni, de a magánéletéről harsogó pletykalapok egyértelműen utalnak rá, ő is minden csak egyszerű nem.
A smink elutasítására bólintok a haját illetően alaposan végig mérem. Valóban kontyban jobban mutatna, és mivel ő az utolsó sztárok között fellépő modell még időnk is van elkészíteni. Intek neki a közeli sminkasztal felé hogy üljön le, majd a pálcámmal nonverbálisan mozgásra bírom a hajkefét a csatokat és a hajtűket hogy hosszúnak érzett pillanatok alatt az eközben elhangzó kérdés miatt elkészüljön a tökéletes frizura.
- Hmm... ez valami álom... nem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmes lesz! Visszatérve az újságcikkekre... mennyi igaz abból, amit Vitrol írt, hogy van köztetek valami Morgannel?
Zavarba kellene jönnöm. De ezt kamaszkorom után a sok évnyi utazás és szabad élet tapasztalata valahogy levetkőztette velem. Kihúzom magam az állam is felszegem. A tükörben nézek a nőre, aki olyan szép, olyan tökéletes, amilyen én soha a merlinadta büdös életben nem leszek. Mégsem vagyok irigy mert tudom, más jellegű volument képviselek, nem ennyire… földöntúlit.
- Williamsonra gondolsz? – ostoba kérdés, tudom magam is. - … Mindenki tudja, hogy az sem igaz amit Vitrol kérdez nemhogy az amit összefirkál…De.
Legyintek aztán a kötőszó kellő hatásszünetet ad, hogy ne szóljon talán közbe és rájöjjön mégis kielégítem a kíváncsiságát bár közel sem lenne kötelességem.
- …Nem tartozom neked elszámolással, úgy tudom ti amúgy is rég szakítottatok… - méregetem kicsit a nőt a folytatás előtt. – Mi nagyon rég háztársak voltunk a Roxfortban. Mindketten Hollóhátasok, mindketten kviddicseztünk. Volt köztünk valami kamaszkori vonzalom, ami jégbe fagyott és sose bontakozott ki igazán, ahogy ő fogalmazott. Jobbára miattam, mivel már akkor valaki más volt fontos a szívemnek.
Hosszú pillanatra eltűnődöm, még a köröttünk lévő zsongás is semmisnek hat.
- Aztán az évek elsodortak egymástól minket. Ő a karrierjét építette és világot láttam. Meglepett hogy nem felejtette el, mit ígért és küldte rendszeresen a jegyeket a meccseikre. Mikor hazatértem elmentem az egyikre ahol összetalálkoztunk. Nem akartam, színtiszta véletlen volt. Ott akkor, nos, felolvadt az a múltbéli pillanat és mondjuk úgy bepótoltuk, ami kimaradt. Azóta többször is. Nincs ebben több, barátság ahogy szokták mondani extrákkal, két felnőtt ember élvezi egymás társaságát és… ennyi. Hiába, meglehet ő többet akar. Hiába tudom, vele talán minden jó lehetne. Vele talán működhetne… Én… nekem még felejtenem kell valakit valahogyan, nem állok kész egy komoly kapcsolatra.
Az ajkamba harapok, lesimítom a szoknyám és a pálcám a fülem mögé tűzöm, akár egy ceruzát.
- Ha te… ha ti újra egymásra találtok, nem kell aggódnod miattam. Nem leszek az utatokban.
Egy kényszeredett kis mosolyt villantok felé, szomorú búsat és megdermedek mikor mintha a tükörben Eric Lestrange sármos arcát és vádlókék pillantását látnám tükröződni, de mire odafordulok rájövök csak a felidézett emlékképek viccelnek meg, ő ugyanis nincs itt, sőt talán az országban sem.

when everyone looks at you, but nobody sees you

to: Blaire



♫

Amikor Blaire Mathiasról mesélt, elgondolkodtam, hogy valójában vajmi keveset szoktunk mi nők, a férfiak lelkivilágával foglalkozni. Legtöbbször magunkat állítjuk be áldozatnak, pedig hányszor van, hogy csak egy-egy megtört tekintet árulja el, mennyit is szenvedett egy férfi a nő miatt. Ugyanis az ritka, hogy a férfi kiöntené a szívét ezzel kapcsolatban, akár a szóban forgó nőnek, akár a saját barátainak.
A vád, hogy bonyolult vagyok, cseppet sem hozott ki a sodromból... ez... a színtiszta igazság volt. Valami, ami ellen nem tehettem, hiába próbáltam. Mindig is szerettem volna egyszerű, letisztult életet élni egy megbízható, vicces férfi oldalán, de ez soha nem jött össze nekem. Időközben már arra is rájöttem, hogy ez a saját hibám. Rendre olyanokat választottam, akik valamilyen oknál fogva elérhetetlennek bizonyultak. Nat meleg volt... (persze ezt a kapcsolatunk elején még nem tudtam), Oleg hideg északi..., Morgan túl fiatal és szabadszellemű, Malik pedig... abban még reménykedtem, hogy mellette egyszer megállapodhatok, de sok volt bennem a kétely érthető módon.
- Hmmm... hát igen, sajnos senki nem választhatja meg, hogy kibe szeret bele. Ne aggódj, ha Mathias fikarcnyit is hasonlít rád, majd túlteszi magát rajta.. - küldtem szomorkás mosolyt Blaire felé, majd leültem a tükörrel szemben, és Blaire hozzáértésére bíztam magam. Ahogy Morganről mesélt, végig azokat az ezüst íriszeket figyeltem a tükrön át. Rendkívül különleges szemei voltak, érthető, hogy Morgan miért nem tudta feledni őket ennyi éven át sem. Jól tudtam, hogy egy olyan kapcsolatot, ami sosem teljesült be, jóval nehezebb elengedni, mint egy olyat, ami végig élhette természetes élettartamát. Az elérhetetlen mindig édesebb, mint amit elénk kínál az élet. Ezt a saját keserves élettapasztalatom bizonyítja.
- Ami azt illeti, nem szakítottunk... Még - szúrtam közbe, amikor Blaire elhallgatott. - De a kapcsolatunk már egy ideje nem kizárólagos... még ha nem is ilyen szabályok szerint éltünk... eddig, hogy újságcikkekből értesüljünk mások kalandjairól. Az viszont biztos, hogy neked nincs felém semmilyen elszámolnivalód - rántottam meg a vállam, majd feszült figyelemmel hallgattam a boszorkány válaszát. Az igazat megvallva beleszúrhattam volna Morganbe ebben a helyzetben, de nem akartam... Attól még, hogy nekünk nem működött egy kizárólagos, komoly kapcsolat, még felépíthetett mással ilyet, épp ezért nem akartam elvenni Blaire-től az illúziót, hogy Morgannel lenne erre esélye. A szeme csillogásából és az elszoruló hanghordozásából azonban egyértelműen azt éreztem, hogy... hiába olvadt fel a múltbéli vonzalom közöttük, ő nem Morganre vágyik igazából. Hanem arra az elérhetetlen férfira... akit képtelen elfelejteni. Ami engem illet, meglepő volt számomra, hogy nem viselt meg, amit Blaire mondott, nem voltam féltékeny, inkább csak együtt éreztem a lánnyal.
- Hát... ez nehéz ügy... Már ne is haragudj, de épp olyan bonyolultnak hangzol, mint én - pillantottam empatikusan az ezüst szempárba, amely most mintha a múltba, vagy valami megfoghatatlan messzeségbe révedt volna.
- Ne aggódj, a közös történetünket Morgannel én hamarosan végleg le fogom zárni, így nem állsz senki közé, ha őt választod... Viszont valamiért az az érzésem, hogy te arra vágysz, akit felejteni próbálsz... Mesélj róla, miért nem működött... és mitől olyan ellenállhatatlan ez a férfi, hogy képtelenség túl lépni rajta? - döntöttem oldalra a fejem kíváncsian. Jó volt most kicsit kívülről látni magamat, valaki olyan képében, akit a tükörben szemlélhettem, és mégsem én voltam.

zene:PatD - the good, the bad and the dirty

dress


E F E L D A

'...nem minden az, aminek látszik...'

~~ ❈ ~~

- Hmmm... hát igen, sajnos senki nem választhatja meg, hogy kibe szeret bele. Ne aggódj, ha Mathias fikarcnyit is hasonlít rád, majd túlteszi magát rajta..
Van igazság a szavak mögött, érzem én és tudom. Ettől testvér a testvér, hogy azért aggódik. És ez… valahol állandó. Mathiassal mindig is szoros volt a viszonyunk hiába kuszáltam össze mindent az évekig tartó utazásaimmal. Érdekes mód ezt a kiesett időt is áthidalhatónak érzem a kapcsolatunkban de ugyanakkor nem is én tudok segíteni neki Lyana elvesztésének feldolgozásában. Ezt is jól tudom.
- Biztos igazad van…
Hagyom hát helyben a kijelentését, mert ez a jövő zenéje, ráhatásom meg úgy sincs. És ennek köszönhetően átkanyarodunk egy gyomorszorító másik témára, ami… hát még annyira sem ide illő ebbe a környezetbe mint az előző.
- Ami azt illeti, nem szakítottunk... Még…
- Oh… - mindössze ennyi szalad ki belőlem őszintén meglepetten, mert sem a pletykalapok sem Morgan maga nem így nyilatkozott. Voltaképp sehogy nem nyilatkozott nekem meg… eszembe se jutott rákérdezni. Talán rosszul kellene éreznem magam és el is fog egyfajta bűntudatszerű szikra aztán rájövök hogy ebben nekem vajmi kevés hibám van.
- De a kapcsolatunk már egy ideje nem kizárólagos... még ha nem is ilyen szabályok szerint éltünk... eddig, hogy újságcikkekből értesüljünk mások kalandjairól. Az viszont biztos, hogy neked nincs felém semmilyen elszámolnivalód.
- Értem.
El kellene pirulnom de inkább csak farkasszemet nézek a lány tükörképével. Úgy érzem elmarasztal a történtek miatt, és bár nem volt célom nála ’bevágódni’ mégis zavar. Mint mindig, életbe lép az ösztön Blaire, a dacos aranyvér. Kihúzom magam és állom a tekintetét, mintha mit sem számítana ez se… meg más se.
Talán az a laza vállrándítás visz tovább hogy bizalmamba avatom mégis, s hogy Eric Lestrange-ről mesélek neki. Egy szinte vadidegennek.
- Hát... ez nehéz ügy... Már ne is haragudj, de épp olyan bonyolultnak hangzol, mint én
Nem felelek rögtön, elmélyülve igazítok meg egy kósza szőke tincset az amúgy tökéletes frizurán.
- Hát… meglehet. Nem nehéz bonyolultnak lenni mint azt sokan gondolják, azt hiszem.
Összemosolygok vele a tükörben. Ritka hogy bár külsőre tűz és víz vagyunk azért jellemvonásainkban több a közös semmint gondolnánk.
- Ne aggódj, a közös történetünket Morgannel én hamarosan végleg le fogom zárni, így nem állsz senki közé, ha őt választod... Viszont valamiért az az érzésem, hogy te arra vágysz, akit felejteni próbálsz... Mesélj róla, miért nem működött... és mitől olyan ellenállhatatlan ez a férfi, hogy képtelenség túl lépni rajta?
- Mesélni? Áhh….tengernyi idő lenne – kacagok fel kissé keserédesen, mert ezzel meg is rohannak az emlékek. Nem rögtön nem az összes, de ott vannak mintha csak a bőröm alatt lettek volna vagy a szívem eddig lezárt ajtaja mögött és most ki akarnának törni mint egy Magyar Mennydörgő.
- Ő… Ő különleges. Számomra minden formában. Ismerem, mióta az eszem tudom, bátyám helyett bátyám volt. Ő tanított meg táncolni és zongorázni, ő csókolt meg először… - elpirulok és most valamiért könnyebb a masszaszerű tömeget figyelnem Efelda helyett. - … mindig is veszélyes volt. Jó de veszélyes. Halálfaló volt de ez nem jelenti azt hogy rossz is… egyszerűen csak volt mindig egy árnyék benne. A szemében. És én ezt is szerettem. A kiszámíthatatlanságot. A vadságot.
Vállat vonok mintha nem számítana pedig nagyon is számít. Minden apró részlet számít ebben a történetben.
- Valahol ott tört meg végleg a bizalmam mikor kiderült, van egy gyereke. De ezt nekem el sem akarta mondani, sőt egyenesen hazudott róla. Ekkor döntöttem úgy hogy végleg elhagyom ezt az országot. Évekig senki sem tudta merre vagyok, Eric a föld alól is előkerített volna, elvégre így elhagyni őt megalázó volt számára. Férfiak és a hiúság…! Tudtam hogy kerülnöm kell a dühét, így senkivel nem tartottam biztosnak a kapcsolattartást. Aztán belefáradtam ebbe. Az éveken át tartó magányba és mellé a bátyámnak is szüksége volt rám. Visszajöttem és azóta itt dolgozom.
Nem minden élet tündérmese még ha sok lehetőség is rejlik benne és kívülről tökéletes kis üveggömbnek is látszik. De talán ha valaki, hát Efelda Hall ezt jól tudhatja.

when everyone looks at you, but nobody sees you

to: Blaire



♫

Látom, meglepte, hogy Morgannel még nem szakítottunk. Az igazat megvallva, engem viszont nem lep meg, hogy Morgan nem beszélt neki rólam. A viszonyunk már egy ideje elég zavaros, vagyis... inkább távoli. Már most a torkomban dobogott a szívem, ha belegondoltam, hogy pár nap múlva meg kell tennem; ki kell mondanom azokat a szavakat, amiket már soha nem lehet visszaszívni, vagy semmissé tenni. De hát ez a beszélgetés Blaire-rel is csak abban erősített meg, hogy el kell engednünk egymást. Talán Morgan is érzi már, hogy más mellett a helye. Hogy más mellett boldogabb lehetne és szabadabb... Akárhogy is, ezt mindenképpen meg akartam vele beszélni, a kapcsolatunk megérdemelt egy rendes lezárást. Ha már nem is leszünk egy pár, én szerettem volna barátságos viszonyban maradni. Ez alatt nem azt értettem, hogy legyünk barátok, az nem az én műfajom volt... csak... adjuk meg az egymásnak járó tiszteletet és lezárást. Ez a három év ennyit megérdemelt. Részemről ez mindig így volt fair. Igaz, ha valaki nem volt partner a lezárásban, mint például Oleg, akkor nem tehettem semmit. El kellett fogadnom, hogy egyszerűen vége van, és tovább kellett lépnem.
Ahogy Blaire farkasszemet nézett velem, éreztem, hogy a bizonytalanságát akarja leplezni ezzel a komoly pillantással. Nem tehettem róla, elnevettem magam.
- Jajj, ugyan már... Erre semmi szükség... Te már csak az utolsó csepp voltál a pohárban - legyintettem lazán, hisz tényleg így volt. És ezt Blaire-nek is tudnia kellett. Ha nem is mutatta, hogy felzaklatta volna a dolog, semmiképp nem akartam rá olyan lelki terhet tenni, ami nem az övé. Amit nem érdemel.
Az, hogy mindketten bonyolultak vagyunk, nem érintette olyan rosszul. Tetszett, hogy nem görcsölt rá a dologra, és önfeledten mosolyogtam rá vissza. Furcsa, de hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy akár... még... barátok is lehetnénk egyszer. Olyan okos és különleges lánynak tűnt... Valakinek, akivel jó beszélgetni. Aki... megért. Még akkor is, ha talán teljesen mások voltunk első ránézésre, ha másmerre is vitt minket az utunk. Volt bennünk valami nagyon is hasonló, és ez megnyugtatóan hatott rám. Az igazat megvallva sosem barátkoztam lányokkal. Az egyetlen lánybarátom a testvérem, Zoe volt. Mindig inkább fiúk vettek körül, ez sokaknak furcsa, de a Roxfortban elég fiús lány voltam, már a kinézetemet leszámítva. A kviddics csapart tagjaként sokkal szívesebben köröztem a szabadidőmben a pálya felett, ahelyett, hogy a lányokkal trécseltem volna a klubhelyiségben. Én a levegőben éreztem magam otthon... egészen addig, amíg be nem szippantott a modell világ. Élesváltás, tudom... de nekem mindig is volt értelme. A bonyolultság... a veszély... az adrenalin... a pillanat varázsa mind a kettőben ott volt.
- Ne viccelj, nekem van időm... - néztem rá várakozó pillantással. Reméltem, hogy van kedve mesélni... persze azt is megértettem volna, ha ebben a forgatagban ez most nem alkalmas... De... mégis... amikor meghallgattam, akaratlanul is elmosolyodtam belül. Jól esett, hogy a bizalmába engedett... nem is tudom, valahogy meghatott.
Amikor elpirult, nem tehettem róla, ténylegesen elmosolyodtam. Olyan édes, bájos, ártatlan, törékeny volt ebben a pillanatban. Megmerítkeztem ebben a különös szerelmi történetben, az első szótól az utolsóig a magaménak éreztem. És sajnáltam, hogy ilyen elcseszett vége lett.
- Csak úgy ragyogsz... amikor róla beszélsz - mondtam aztán kisvártatva...
- Nagyon sajnálom, hogy így alakult... ami azt illeti, a halálfalókkal kapcsolatban nekem is elég közeli élményem van... tudom, hogy sokan nem olyanok, mint látszanak - rántottam meg a vállam, apám baráti társaságára gondolva, akik még azután is szürke felhőként köröztek körülöttünk, hogy apám rég meghalt. De nem mind voltak velejéig gonoszak. Voltak köztük egész 'normális' emberek is.
- Az viszont megbocsáthatatlan, hogy hazudott... pláne ilyen dologban. De... akárhogy is... ilyen szerelem nem akad ám minden bokorban. Lehet furcsa ezt mondani, de... drukkolok, hogy valahogy mégis egymásra találjatok a végén... Tudsz róla azóta bármit is? - érdeklődtem, megragadva az időt még. - Különben remek lett a hajam - nézegettem a tükörben.
- Nagyon köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan. - Te mivel is foglalkozol pontosan? Miss Mimi jobbkeze vagy?

zene:PatD - the good, the bad and the dirty

dress


E F E L D A

'...nem minden az, aminek látszik...'

~~ ❈ ~~

- Jajj, ugyan már... Erre semmi szükség... Te már csak az utolsó csepp voltál a pohárban
És akkor ez most jó? Nem gondolnám. Nem érzem annak, noha a hangszínben semmi sértő él nincs. Sőt, egész kedves próbál lenni, úgy tenni hogy nem a hibám ami tényleg talán így is van. Én csak amolyan besodródó extra vagyok ebben a képletben, mint egy folyóban az uszadékfa ami koccan merő véletlenségből mással is. Minden esetre ettől mégsem érzem jobban magam sokkal.
- Ne viccelj, nekem van időm... –
Megsomolygom a választ, olybá tűnik nem csak én vagyok aki szeret a dolgok után menni és elhagyni a sejtelmes titkolózás árnyékködét. Hízelgő hogy kíváncsi rám, az érzéseimre, a múltamra, de megbízhatok benne? Elvégre csak most ismertem meg. S valami azt súgja, igen… meséljek bátran. És hallgatok erre a belső hangra, ami az utóbbi időben ritkán vitt tévútra.
- Csak úgy ragyogsz... amikor róla beszélsz –
Ha valamikor elpirulok igazán az most van. Ragyogni? Dehogy! Keserédes fájdalom marja a lelkem, ez nem öröm nem boldogság, ez színtiszta kín. Mit lát mégis ez a lány? Talán a színfalak mögötti egykori gyermeteg rajongásom, ami olthatatlan szerelemmé nőtte ki magát. De veszélyes a tűz én meg ostoba mód játszottam is vele, pórul is jártam és jobbnak láttam sötétségben maradni.
- Nagyon sajnálom, hogy így alakult... ami azt illeti, a halálfalókkal kapcsolatban nekem is elég közeli élményem van... tudom, hogy sokan nem olyanok, mint látszanak.
Egyetértően bólintok. Egy ilyen jeles eseményen nem illik felemlegetni őket, sőt nem is tanácsos. Egyszerűen ennyiben is hagyom, mert azért van bennem némi aggodalom hogy akár a falnak is füle lehet…
- Az viszont megbocsáthatatlan, hogy hazudott... pláne ilyen dologban. De... akárhogy is... ilyen szerelem nem akad ám minden bokorban. Lehet furcsa ezt mondani, de... drukkolok, hogy valahogy mégis egymásra találjatok a végén... Tudsz róla azóta bármit is? –
- Kösz, de szerintem ez a hajó már elúszott.
Vagyis én voltam konkrétan azon a hajón Averyvel Amerika felé menet.
- Nem, nem tudok és talán jobb is így. Élje az életét, legyen boldog, nem kívánok neki semmi rosszat.
A frizura dicséretére meg csak legyintek, hogy ugyan, semmiség. Mert tényleg pár csatt egy csipet bűbáj és kész is. Sok gyakorlás de még egy kétbalkezes boszorka is hamar megtanulja.
- Te mivel is foglalkozol pontosan? Miss Mimi jobbkeze vagy?
- Mellette tanulok a divatszakmát. Egyszer szeretnék saját vállalkozást és márkát indítani. Talán leszek olyan népszerű mint Vera Wang de olyan sikkes mint Chanel soha… - vágok egy viccesnek szánt fintort aztán már intenek is Efeldának hogy lassan ő jön. Így hátrébb is lépek a székétől hogy felállhasson.
- Sok sikert! Innen figyellek és drukkolok!
Kacsintok rá és hagyom hogy kilejtsen. Jártában arra gondolok hogy tényleg mennyire hasonlít Lyannára a légiességével és hogy mekkora hülye volt Williamson hogy hagyta őt kicsúszni a kezei közül.

Köszönöm a játékot!

when everyone looks at you, but nobody sees you

to: Blaire



♫

Miközben Blairet hallgattam, ahogy lezártnak tekintette azzal az ismeretlennel való kapcsolatát, szomorúan bólintottam. Ezt az érzést bizony ismertem. Olyan érdekes, hogy eddig minden nagy szerelem, amit megtapasztaltam, ezzel az érzéssel ért véget. Vége, nincs jövő, lépjünk tovább. Hiába tűnt könnyűnek egy ilyen következtetést levonni, jól tudtam, hogy a valóságban ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Az érzések és a közös múlt vissza-visszahúztak egy téren és időn kívüli helyre, ahol bizony még mindig hiányzott, és gyakran gondoltam a másikra. Ez minden exemnél így volt... egészen addig, amíg nem érkezett meg az életembe a következő nagy szerelem. Kíváncsi voltam, hogy Malik lesz-e, aki begyógyítja majd a Morgan miatt érzett sebet, vagy valaki más? És hogy Blaire-nek Morgan segít majd továbblépni, vagy valaki egészen más? Nem tudhattam, de jó lett volna Blaire sorsát is tovább követni, persze fogalmam sem volt, hogy engedné-e, hogy a barátja legyek. Ezt még korai volt megmondani, de azt elhatároztam, hogy egy baglyot mindenképpen küldök majd neki hamarosan. Elvégre sosem voltam az a típus, aki nem meri megtenni, amihez kedve van. Inkább bántam meg valamit borzalmasan, minthogy ne vágjak bele, ha úgy érzem. És ahogy Blaire az utamra bocsátott, valami azt súgta, hogy ma valójában azért kellett ide jönnöm, hogy őt megismerjem. Hálás voltam ezért a különös véletlenért. Ha valamit, hát a véletlenek összjátékát mindig is nagyra tartottam.
- Értem, ez elég jól hangzik... Nagyon drukkolok a saját márkához! Na és mindenképp megemlítem majd Miss Miminek, ha összefutok vele, hogy milyen jó munkát végeztél ma. Kíváncsi leszek a te kreációidra is, ha eljön az ideje - mosolyogtam rá finoman, majd megindultam a kifutó backstage felé, hogy elfoglaljam a helyem a már sorakozó modellek mögött. Amikor rám került a sor, a szokásos izgatottság fogott el... a torkom a szívemben dobogott, éreztem, ahogy lassan ki és belélegzem, minden lelassult körülöttem. Kimerevített pillanatként érzékeltem, ahogy elsuhantak előttem a szebbnél szebb árnyalatokban pompázó minőségi ruhaanyagok, vagy amint a magassarkúk elegánsan, mégis kissé agresszívan koppantak a kemény, sima kifutón. Mint mindig, most is kiszúrtam magamnak egy pontot a falon, velem tökéletesen szemben, és arra szegeztem a pillantásomat, hogy ne szédüljek meg a fények kereszttüzében. Csak akkor mozdítottam el onnan a szemem, amikor már a többiekkel együtt, a végső felvonuláson megálltunk egy rövid időre, hogy az adakozó vendégek egyszerre pillanthassanak végig a kreációkon, majd tapsolva ünnepeljék a tervezőt.
Büszkeség fogott el, amiért egy ilyen jó cél, a családban elnyomott boszorkányok megsegítése mellett álltam, és a magam egyszerű módján segíthettem egy új komplexum létrehozásában, ahol biztonságra lelhetnek. Végül a koreográfia szerint mi is megtapsoltuk a Carneiro ifjút, visszatértünk az öltözőkbe és Blaire után kutattam, de ezúttal nem leltem a nyomára. Biztosan egy csomó másik modellnek segített levenni a ruháját épp, így megelégedtem egy idősebb öltöztető segítségével, de közben csak az a különös, ezüstkék szempár járt a fejemben, hátha ismét belébotlok valahol... valahogy.

Köszönöm a játékot!:) A helyszín szabad.