Astoria

A tér legelegánsabb épületében működtetett étteremben a legfinomabb francia különlegességeket szolgálják fel. Akadnak sokfős, bordókárpitos boxok és kétszemélyes asztalok is lebegő gyertyafénnyel. A falakon mindenütt tükrök, a plafonról kristálycsillárok szórják szét ezerszínű fényüket.

[Gastro porn]

Gastro porn

with: David
2002.01.28.

outfit

Megőrjített, hogy nem keresett... nem küldött baglyot... mióta is? Idestova már öt nap telt el azóta a mámoros éjszaka óta, és én ezúttal tényleg bíztam abban, hogy majd ír, keres, találkozunk, és... hogy valamelyest komolyan gondolja velem a dolgokat. De természetesen keserűen csalódnom kellett, ahogy mindig. Willben az volt a bosszantó, hogy pontosan tudta, hogy elég rám nevetnie, és azonnal elolvadok tőle. A szőke haj, a sötétbarna szemek, és az az észveszejtő vigyor, aminek nem lehetett ellenállni. Jó ideje szédített már ez a se veled-se nélküled kapcsolat... Kezdetben azt hittem, csak azért ír ilyen ritkán, mert a vándor társulatbeli élet miatt túl elfoglalt, de mostanra kezdett leesni, hogy ez csak ócska kifogás...
Körül-belül három napig tartottam magam, nem jártam utána, nem kerestem, de aztán brutális elvonási tünetek jöttek rám... Nem tehettem róla, oda kellett mennem a hotel elé, ahol megszállt. Ha épp nem volt próbám, vagy előadásom, ott lebzseltem, mint valami megszállott... Így vettem észre ma, ahogy egy fekete hajú, bőrkabátos fazonba karolva lépett ki az épületből. Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen muszáj volt követnem...
És most itt állok ez előtt a puccos étterem előtt, és legszívesebben elsüllyednék a föld alá.
Egy fának támaszkodva bámulom őket a nagy üvegablakon át, mint egy mazochista... Érzem, ahogy ujjbegyeim felhorzsolódnak kissé, ahogy erővel szorítom a göcsörtös fatörzset, és ez a fájdalom végre észhez térít valamelyest.
Nem lehetsz ennyire szánalmas... Szedd össze magad! - sziszegem magamnak, majd miután háromszor-négyszer elmormolom ezt - mintegy mantraként - egy határozott mozdulattal ellököm magam a fától, hogy meginduljak a Mágus Tér túloldalán lévő kocsma felé, hogy ki tudja hanyadik alkalommal fojtsam alkoholba és egyéb tudatmódosító szerekbe a viszonzatlan szerelem felett érzett szenvedést, de ezúttal másfajta figyelemelterelést szán nekem a sors... Mert ahogy megmoccanok, a fejem váratlanul beleütközik valami iszonyatosan keménybe.
- Aú... Baszki - kiáltom meglepetten, majd szembetalálom magam egy ismeretlen férfival, akit láthatóan még rosszabbul érintett az ütközés, ugyanis ő a földön landolt.
Felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, és bocsánatkérő vigyorral az arcomon mondom:
- Ne haragudj, Haver, totál elbambultam... - magyarázkodom, majd ha engedi, akkor felhúzom a földről. Most veszem csak észre, hogy a szeme színét leszámítva kiköpött úgy néz ki, mint Will... Ha ez nem a sors keze, akkor nem tudom mi lehet az, így egy pillanatnyi gondolkodás után, összerakva magamban a tervet, ravasz mosollyal az arcomon bököm ki:
- Ööö... Nem vagy éhes? Vacsorázni indultam... ha van kedved velem tartani, kárpótolnálak ezért a frontális ütközésért egy jó kis fine dininggal...
Mégis mi lehet jobb revans annál, minthogy Will hasonmásával az oldalamon állítok be az étterembe?
Reménykedve pillantok a zöld íriszekbe, bízva abban, hogy talán csábító lehet neki a meghívás, tekintve, hogy első ránézésre nem olyasvalakinek tűnik, aki mindennap ilyen helyen kajál... Persze a látszat könnyen csalhat, mint azt jól tudjuk.

Giacomo

Újabb hűvös, bár száraz este köszöntött Londonra, és mivel nem volt különösebb okom sietni, úgy döntöttem hogy nem a megszokott útvonalak egyikén térek haza. A Patkányfészekbe ráérek holnap is leadni Cartwrightnak a nálam lévő értékes malíciamutatót, amit Harrison szerzett a minap, és a zsebemben lévő egyéb cuccok se voltak annyira értékesnek mondhatók hogy rögtön az elosztóközpontba kelljen rohangásznom velük. Szakadt koszos bőrzsekimben párás lehelet hagyva magam után vonulok az utcán, és bár magam sem tudom miért, olyan érzésem van, valaki követ. Pedig… nekem kellene követnem Trix-et. Egy hete találkoztunk, még ugyan van némi ideje, de hamarosan újabb alkalmam nyílik megcsodálni azokat a zölden fénylő tekintetet…
Míg erre gondolok hátrafelé pillogok, de csak az este felkerekedő szél zörejei, meg a fákról leszakadó levelek és szemét követ, más láthatóan nem. Már épp elengedném a dolgot, mikor… BAMMMMM!
Lendületből szaladok bele valakibe, aki eddig kurvára biztos hogy nem volt ott, és kibillenve az egyensúlyomból nem túl elegánsan seggre ülök. A fekete farmerem felszív némi mocskos nedvességet az utca kövezetéről, belőlem pedig kiszakad egy cifra bazdmeg, bárki is okozta a dolgot.
- Ne haragudj, Haver, totál elbambultam...
- Vettem észre… - vetek sötét pillantást az amúgy sötét bőrű faszira, aki van oly kegyes és a kezét nyújtja hogy felsegítsen. Egy percig habozok, majd végül a zsebemből előhalászva a jobbom odanyújtom hogy felrántson. Mikor talpon vagyok s a fekete tornacsuka a lábamon újra megtartja a súlyom visszateszem a kezem, ahol a másik is van, a kabát két zsebébe. Ujjaim eljátszanak a drága kincsemmel, de úgy teszek mint aki semmi érdemlegeset nem csinál. Helyette pillantásom a színesbőrű csávóra függesztem, akit láthatóan zavar hirtelen megjelenésem vagy csak a képem magam. Fene tudja.
- Ööö... Nem vagy éhes? Vacsorázni indultam... ha van kedved velem tartani, kárpótolnálak ezért a frontális ütközésért egy jó kis fine dininggal...
A mosoly arcán megnyerő, már-már túlzottan is kedves. Valami azt súgja nem kellene, de követem a feje intését a túloldalon lévő puccos étterem irányába. Cartwright törzsvendég itt, valószínű engem is megismernek még ha nem is offical-be tolom a dolgot kivételesen, de… akarom én ezt? Végül is, éhesnek éhes vagyok, a szakadt szerencsétlen csöves karaktere pedig nem áll messze tőlem hogy a faszikám is úgy érezze bőven kárpótol. Otthon meg max megint kimaradok a vacsorából de valószínűleg se Chris se Anna nem szól be érte. Alfrednek meg mindegy hányterítéket tesz ki vagy szed le.
Vállat vonok beleegyezően.
- Tőlem!
Aztán lazán átvonulok az étterem felé.
- Jártál már itt? Mit ajánlasz?
Valójában tudom mi a menüsor, és az a tipik verziós a dolog ahol az előételtől a kurva desszertig végigeszel mindent de éhes maradsz. Tárgyalásokra, ügyfelek elkápráztatására ideális a kristálycsilláros nyolcszáz fontos borokkal megtűzdelt kis étterem, meg persze az aktuális csaj felszedésére vagy lenyűgözésére is kiváló helyszín, de amúgy… amúgy pénzmosoda mint sok minden más.

[Gastro porn]

Gastro porn

with: David
2002.01.28.

outfit

- Tőlem! - egyezik bele a meghívásba, ami teljesen váratlanul ér, de persze piszkosul örülök a fejemnek miatta. Az indokolatlan mértékű lelkesedést azért igyekszem leplezni, ehhez kapóra jön, hogy az ismeretlen srác megindul az étterem felé, és követnem kell, nehogy lemaradjak.
- Jártál már itt? Mit ajánlasz? - kérdezi lazán, mire átpörgetem gyorsan az agyamban, hogy mit ettem itt legutóbb.
- Baconbe tekert, mandulával töltött datolyát, kápiapaprika levest kecskesajttal, füstölt lazacot citromos kapormártással, escargot-t pikáns habbal, na meg fehércsokis soufflet málnás - pisztáciás öntettel - idézem fel a múltkori kínálatot. - Ezek mind nagyon jók voltak, de hogy most mi lesz a menü, fogalmam sincs, ha jól tudom, hetente változik - rántom meg a vállam.
Bár egészen pontosan emlékszem a menüsorra, jóval fontosabb számomra, hogy kivel ettem itt a múltkor. A Púder és Varázs Mágikus Színház igazgatója hívott meg egy privát megbeszélésre, abból az apropóból - mint előzetesen sejtettem - hogy átcsábítson a Keresetlen Komédiásoktól a saját színházába.
Adott egy hét gondolkodási időt, ami hamarosan lejár, egészen pontosan két nap múlva, én mégsem jutottam dűlőre egyenlőre a kérdésben. Szerettem a kamaraszínházban játszani, itt tanultam meg a szakma csínját-bínját, ennek a helynek köszönhettem gyakorlatilag mindent. Otthonosan mozogtam a közegben, jól kijöttem a társulati tagokkal és a vezetőséggel, szereztem pár mecénást szép számmal  a színháznak, így hálásak is voltak nekem, és ami ebből következett: számítottak rám. Tetszett az a művészi szabadság, amit a kamaraszínház képviselt, és élveztem a vezető színésznek kijáró privilégiumot, de... be kellett vallanom magamnak, hogy két év után már kezdtem kicsit rutinból játszani, ami nagyon, de nagyon nem volt jó irány. Nem akartam olyan színész lenni, aki megúszós manírokkal él, szerettem volna újra ugyanazt a pezsgést érezni, mint amikor az egyetem első nyári szünetében ideszerződtem.
Tanulni akartam, fejlődni, a határaimat feszegetni, és ehhez kiváló lehetőség volt a Púder és Varázs, még akkor is, ha jóval konzervatívabb és hagyománykövetőbb irányvonalat képviselt, mint ahol most voltam. Ráadásul a legismertebb színészóriások mind játszottak itt a pályájuk során jó néhány évig.
Akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy talán felesleges tovább gondolkodnom, ahogy az étterembe belépve az ablak melletti üres asztalhoz vezet minket a pincér, ahonnan tökéletesen rá lehet látni a Mágus Tér túloldalán álló impozáns színházépületre.... na  meg - teljes megelégedésemre - Willék asztalára. Élvezem megdöbbent pillantását, ahogy végigméri a kísérőmet. Még egy kis zavart, talán féltékenységet is vélek felfedezni a jól ismert, magabiztos vigyor mögött, amit most is felém villant. Futólag odaintek, mint aki nem ér rá ennél több interakcióra, mert fontosabb dolga van... majd vacsorapartnerem felé fordulok.
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom így ismeretlenül is.. - pillantok rá hálás mosollyal, majd a menüt a kezembe véve átfutottam gyorsan a borkínálatot. - Te mit innál? - kérdeztem tőle lazán, mikor visszatért hozzánk a felszolgáló. Megvárom, hogy a szőke herceg rendeljen, majd a pincér felé fordulok.
- A szokásosat kérném - biccentek neki bizalmaskodóan, aztán ha magunkra hagy bennünket, visszafordulok az ismeretlen felé.
- Hogy az ismeretlenséget orvosoljuk, Giacomo Belian Santeria vagyok - nyújtom felé a kezem, mintegy bemutatkozásul, és ha elfogadja, a kelleténél egy pillanatnál tovább szorítom meg, hogy Will is megtapasztalja a féltékenység kellemetlenül szúró tüskéjét.

Giacomo

A fél menüsor felsorolása talán el kellene hogy kápráztasson, de csak unottan hallgatom végig. Csak bólogatok, mint aki rohadtul figyelmes, de ehelyett felmérem kik is vannak itt ma. Nem szeretnék lebukni, és a pincér is mikor jön csak egy szolíd aprócska nemet jelentő nyakrándulásomból érti, hogy jobb ha úgy tesz, mint aki föl sem ismer.
A kis színjáték kedvéért füttyentve pillogok körbe, mintha sose láttam volna a díszes és ocsmány csillárt, a faragott oldallapokat, az aranyozott berakást, a képek puccos széleit benne a tájakkal, melyek mindennek elmondhatók csak lenyűgözőnek nem. Hagyom, hogy a pincér tegye a dolgát kimérten, és ugyanilyen hűvös biccentéssel némileg esetlenül ülök le a székre, bár igyekszem laza maradni, hogy a partnerem ne gondolja feszélyezve érzem magam a puccos választástól.
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom így ismeretlenül is.
Szavai előtt azért odaint valakinek, de attól rafináltabb vagyok hogy nyakam tekerve megnézzem magamnak a libát, inkább az átlóba helyezett tükörbe enyhe fejbiccentéssel mérem fel a konkurenciát. Lesújtva látom hogy ipse az egyén és nem is tettetem a meglepettségem miközben válaszolok.
- Hát én kösz, hogy meghívtál. Végtére is… nem minden nap ehet az ember… kagylót, úgyhiszem.
Bökök közbe a menüsor közepére, ahol a paradicsomos kagyló az egyik kiemelt ajánlat.
- Te mit innál?
- Nem vagyok egy nagy szakértő, megmaradtam a sör és lángnyelv mezején. Szóval ezt rád bízom asszem…
Vonok vállat és mivel meleg van, lekapom a zsekim, bár előtte behúzom a zsebem zipzárját, nehogy valaki késztetést érezzen megfújni Cartwright kincsét.
- A szokásosat kérném
A bizalmas biccentésre a pincérnek tettetem a hülyét hogy ja, én is hogyne persze, majd mikor távozik köreinkből az asztalra könyökölve méregetem a partnerem. Szimpatikus, talán tényleg gálánsan daliás, ahogy előadja, de van benne valami,  ami azt súgja, titkolózik.
- Ezek szerint te rendszeres tag vagy itt. – sóhajtom irigykedést imitálva, amit nem is oly nehéz megjátszanom. - Mi vagy te valami báró? Vagy lord?
Annyi felfuvalkodott faszfej járja szerte Londont, hogy nem lepne meg ha ebbe a sleppbe tartozna.
- Hogy az ismeretlenséget orvosoljuk, Giacomo Belian Santeria vagyok
- David Evanson.
Közlöm tömören miközben kezem az övébe csúsztatom. Majd fejemmel a fickó felé bökök, aki persze minket bámul gyilkos tekintetet vetve rám.
- Azt ott pedig a…
Nyitva hagyom a mondatot, hogy úgy fejezze be, ahogy neki tetszik. Ha óhajt, hazudhat. Ha óhajt, szépíthet. De van egyfajta sejtésem miért kaptam gyors vacsorameghívást puszta merő véletlenségből és szívélyességből.

[Gastro porn]

Gastro porn

with: David
2002.01.28.

outfit

Az, hogy egy ilyen vonzó férfival szemben ülök egy ilyen nívós étteremben, már önmagában elég jó érzés, de ahogy el-elcsípem Will ránk vetülő pillantását, nem csak jónak, hanem egyenesen utolérhetetlennek mondanám. Láthatóan vacsorapartnerem sem bánta meg, hogy igent mondott a meghívásomra, szerény válaszaiból legalábbis erre következtetek.
- Tényleg nem rossz itt a csiga, de csak azért, mert nagyon finom öntettel szolgálják fel... önmagában elég jellegtelen lenne az íze - vonok vállat, majd elmélyedek a borkínálatban, ami itt kifejezetten gazdag. Az évek során végigittam majdnem az egész repertoárt, de az utóbbi időben mindig egy bizonyos bort, a mágikus merlot fantázianévre hallgató vöröset szoktam rendelni, ami különösen isteni, nem beszélve arról, hogy valami titkos bájitallal van megspékelve, így nem csak az ízlelőbimbókra, hanem az idegvégződésekre is lazítóan hat, miközben kétségtelenül jobb kedvre is derít...
Mint azt alkoholkedvelők oly jól tudjuk, minden nedűnek megvan a hangulatra gyakorolt külön hatása is az illuminált érzeten kívül... A sör barátkozóssá, a gin partyarccá, a whisky bölccsé, a tequila kanossá tesz... míg tapasztalatom szerint a jó bor érzelmessé, már-már melankolikussá, ami viszont sokszor nem kívánt mellékhatása egy chillezősre tervezett iszogatós estének... Ezért is örülök annyira, hogy ezt a kellemetlen utóérzetet a mágikus merlot esetében felülírták a bájitalnak hála. Bízom benne, hogy David elégedett is lesz vele, s erre nem is kell sokáig várnia, mert pár perccel azután, hogy rendeltünk, már hozza is a fekete üveget a pincér, profin megtöltve az előttünk csillogó kristálytiszta poharat. Imádom, hogy minden alkoholhoz hozzá illő pohár is dukál, valahogy a poharak maguk képesek szimbolizálni a bennük megpihenő ital egyéniségét... A széles, elegáns vonalvezetésű vörösborospohár mindig nagy kedvencem volt, így a bemutatkozást követően eleresztem David - már ennyi idő alatt is feltűnően szépen ívelt, férfias kezét - majd élvezettel veszem a kezembe a poharat, és emelem azt asztaltársam felé.
- Örvendek David! Hát akkor... proszit! - koccintom össze poharainkat, ha partner ebben, majd futólag meglögybölöm a vörös nedűt, élvezettel szimatolva, majd kortyolva bele.
- Mmm... - hagyja el a szám az elégedett morgás, majd leteszem magam elé a poharat, és kis fáziskéséssel válaszolok a kérdéseire.
- Igen... elég gyakran járok ide, és ha bejön a számításom, szinte minden nap megfordulok majd itt - húzódik büszke mosolyra szám, aminek okát David természetesen ennyiből nem tudhatja, de ha érdekli, szívesen elmesélem majd neki.
Addig is lazán felnevetve felelek a másik kérdésére.
- Nem... dehogy is... semmi ilyesmi... Én csak egy mezei színész vagyok... Na és te mivel foglalkozol? - mosolygok rá egy fokkal melegebben, mint ahogy az indokolt lenne, csak hogy elég feltűnően érezzem jól magam a társaságában, tovább szédítve Willt... David persze nem tudhatja, hogy ez nem neki szól, avagy mégis? Amikor Will gyilkosan villanó szemmel kezdi méregetni a férfit, gyorsan leesik a tantusz...
- Az ott pedig a… - hangzik el a nem is olyan burkolt kérdés, amire őszintén válaszolok.
- Ő a pasim... avagy inkább exem... fogalmam sincs már, őszintén szólva - csóválom meg a fejem kissé tanácstalanul, majd nagyot kortyolok a borból, hogy aztán rámarkolva a pohár kecses vonalára, annak ívén táncoltatva ujjaimat leplezzem növekvő zavaromat.
Gyerünk, Gia, nyögd már ki! - korholom magam, amiért ilyen mérhetetlenül gyáva vagyok, hogy vázoljam a tervem, ami abban a pillanatban pattant ki az agyamból, hogy megpillantottam Davidet az Astoria előtt.
- Öhm... hajlandó lennél esetleg egy kicsit rájátszani arra, hogy mi van köztünk? - hangzik el aztán egy mély levegővételt követően a nem is kérdés, inkább kérlelés... persze olyan halkan, hogy Will asztaláig még véletlenül se hallatsszon el.
- Természetesen busásan megfizetném a fáradtságodat...

Giacomo

Koccannak a poharak, és csilingelő összjátékuk felidézik bennem, mikor Cartwrighttal ültünk itt először. Akkor még suhanc voltam, s bár most se tűnök túl idősnek tudom jól mennyivel másabb voltam akkoriban. Gyermek még, céltalanul, bolyongva a világban, akinek csodálatos volt hogy mások így élhetnek. Akkoriba elképzelhetetlen volt hogy ide betévedve bármikor szóba álljanak egyáltalán velem, vagy hogy az életemnek legyen egy normál medre, ne pedig egy ártérre vetett hamar elhaló tajtékhullám legyek.
- Igen... elég gyakran járok ide, és ha bejön a számításom, szinte minden nap megfordulok majd itt
Felvonom a szemöldököm kérdőn. Valahol hencegésnek hatnak a szavak, valahol unszimpatikusak, de a férfi magabiztossága megnyerő is egyben. Ha engem akar vele lenyűgözni hát nem igazán jön be, de igazából nem feltételezem hogy ez a célja. Inkább amolyan önhitegetés is, vagy a remény megkeseredett hajszolása. Mellesleg baromira rá lehet erre unni, szerintem.
- Na és te mivel foglalkozol?
- Ahm… mondjuk úgy hogy kifutófiú vagyok. Nagy álmokkal és szép tervekkel…
Még nem is hazudok orbitálisan nagyot, de talán szebben is leírhattam volna a munkaköröm. Az igazság azonban biztos mellbe vágná, végtére is az a mondat hogy csá, David vagyok, profi tolvaj, hm, le is loptam a drága Rolex karórád biztosan kiégetné az agyát, mint egy remek sárkánylehellet az ember húsát. Úgyhogy inkább eladom a szánalmas lótifuti szerencsétlen szerepét. Mit számít ugyan mégis?
- Ő a pasim... avagy inkább exem... fogalmam sincs már, őszintén szólva
- Aha…
Morgom félig röhögve, félig zavartan az információra, mert most már világossá válik, miért is kellettem én. Meg hát hogy a másik nem épp a bögyös szőke nőket szereti. A kínosan beálló csendet nem töröm meg, inkább csak iszom a rendelt borból mely valóban pazar és nem mellesleg jó drágára rúg.
- Öhm... hajlandó lennél esetleg egy kicsit rájátszani arra, hogy mi van köztünk?
Nem sok híja van hogy vissza ne köpjem a számba kerülő kortynyit az öblös üvegpohárba. Helyette csak krákogok vagy kettőt halkan, mert nem épp erre a kérdésre számítottam látva lányos zavarát.
- Természetesen busásan megfizetném a fáradtságodat...
- Hát…
Elakadok és egy percnyi habozás után folytatom csak.
- Ilyenre se kértek fel sose. Mégis mit kellene csinálnom? És mennyiért?
Az ár mindenek felett. Vajon mennyire tart engem? Hisz mindenkinek van egy ára… ez volt az első, amit hamar megtanultam. Nincs bajom amúgy azokkal akik ezt szeretik, Chris sem szent életű, engem nem is zavar míg sok közöm nincs hozzá. Én magam inkább megmaradok a két labdás lepattanós klasszik verziónál mint a homárválasztásnál. Ellenben jó poénnak se vagyok az elrontója, de azért mint mindenhol, vannak itt is határok. Remélem ezt a színészünk is sejti.

[Gastro porn]

Gastro porn

with: David
2002.01.28.

outfit

- Ahm… mondjuk úgy hogy kifutófiú vagyok. Nagy álmokkal és szép tervekkel… - feleli a másik, mire kétkedő félmosoly jelenik meg arcomon. Valahogy nem úgy néz ki nekem, mint egy tipikus kifutófiú, ezért nem tudom megállni, hogy ne faggassam tovább.
- Kifutófiú? Ez igen érdekesen hangzik... - szalad magasra egyik szemöldököm.
- Na és miben utazol? Mi váltja majd valóra azokat a szép álmokat és terveket? - kérdezek rá konkrétan a mestersége címerére, majd hirtelen rajtam a sor, hogy színt valljak, de most nem a szakmai, hanem a magánéletemet illetően. Igazat mondok, fogalmam sincs, hányadán állunk Willel, de ez valójában nem is olyan meglepő. Már a legelső közös éjszaka óta úgy érzem magam, mint egy tehetetlen, légürestérben lebegő entitás, ami elszállni képtelen, de ami még rosszabb, leszállni sem képes a földre. Pedig már jó ideje tudom, hogy ezt kéne... le kéne szállni a fellegekből végre, még Belian bácsikám is ezt mondta a helyzetre, pedig ő aztán nem az a típus, aki hegyibeszédekkel traktálna.
- Gia, szedd már össze végre magad, Grindelwald szerelmére... Ez így rohadtul nem lesz jó! Te is pontosan tudod, hogy olyan seprű után nem szabad futni, ami nem vesz fel - paskolta meg az arcom jóindulatúan, és én nagy beleegyezően bólogattam is, hogy igen, persze, tökéletesen egyetértek, és így lesz, magasról teszek majd Willre, de mint az ábra mutatja, ez rohadtul nem sikerült. Már megint. Itt teszem magam, hogy sikerüljön felkelteni a figyelmét, és ráadásul odáig süllyedek, hogy konkrétan pénzt ajánlok egy vadidegennek, hogy játssza el a szeretőmet... Ennyi erővel már A Szirénbe is járhatnék, pedig semmi kedvem fizetni a szexért. Az nekem már annyira az alja. Ha nem is járok oda, azért képben vagyok a jelenlegi tarifákat illetően, így amikor David rákérdez, hogy konkrétan mennyi az a bizonyos ellenszolgáltatás, amire gondoltam, gyors fejszámolást követően így felelek.
- Semmi különöset... csak tettesd kicsit, hogy odáig vagy értem - rántom meg a vállam lazán, miután sikerült visszanyernem a lélekjelenlétemet annak köszönhetően, hogy nem küldött el rögtön a büdös picsába, amint felhoztam ezt a bizarr kis alkut.
- Ötven galleonra gondoltam... - siklik ki ajkaim közül aztán a konkrét ajánlat, amit személy szerint elég nagyvonalúnak gondolok, tekintve, hogy két óránál többet biztosan nem fogunk itt ülni, akkor sem, ha csigalassúsággal eszünk. Egy valamirevaló kurtizán, ha hihetek az egyik társulati haveromnak, nem megy el egy órára tíz galleon alatt, szóval akárhogy is számolok én bőven a dupláját adnám egy profi bérének erre a pár órácskára... Kíváncsian oldalra billentem a fejem, hogy meghallgassam David válaszát, s közben belekortyolok a mennyei borból, ami kellemesen csiklandozza a torkomat. Ekkor lép oda hozzánk a pincér, hogy két méretes tányért helyezzen le elénk, amin az előétel díszeleg. Osztriga... kapros citrommártással... mi más is illene jobban a kialakulóban lévő kis színjátékunkhoz? Gyorsan elnyomom a feltörő röhögési kényszeremet, így a hangos hahotázás helyett szerencsére csak egy kis kuncogás hagyja el a szám, ami természetesen nem kerüli el Will figyelmét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, ahogy ingerülten pillant a kis kettősünk felé, az arcára van írva, mennyire bosszantja, hogy ilyen jól érzem magam valaki mással...

Giacomo

Érdekes vagy sem, a kifutófiú sztorija jobb mint a piti tolvaj kőkemény valósága. Így hát előadom magam, ami fel is kelti a másik érdeklődését.
- Na és miben utazol? Mi váltja majd valóra azokat a szép álmokat és terveket?
- Hát lehetnék pizzafutár vagy egy sima árukiszállító de inkább eladtam a lelkem magának az ördögnek..
Somolygok egy sort, főleg mert Cartwright kuncogna ezen a vicces tudom én jól. Giacomot meg meghagyom ebbe az édes kis semmi tudatba. Nem fogok állást foglalni a munkámmal kapcsolatosan, de olybá tűnik szerencsére nem is nagyon kell, leköti a figyelmét a bor, meg a kaja kirendelése mellett a másik asztal felé pillogás. Sóhajtva hajtok valamennyit fel én is az italból. Ez azért sem rossz mert időt nyerek a másik felmerülő feladat-szerűségre.
- Semmi különöset... csak tettesd kicsit, hogy odáig vagy értem
Hát nem sok kell hogy visszaköpjem a számba lévő nedűt, de inkább csak nagyot hümmögve lenyelem. Mégiscsak kulturáltabb mint leköpni a másikat.
- Ötven galleonra gondoltam...
Kell egy perc hogy felocsúdjak és nagy kigúvadt zöldes szemeim normális méretet öltsenek, aztán nem teszek egyemet mint egy kis hatássszünet után hangosan füttyentek. Más asztaloktól rosszallóan pislognak át felénk én pedig nem zavartatom magam, karom a tarkómon összekulcsolom és lazán hátrabillentve a súlyom hintázni kezdek a széken.
- Hát meg kell hagyni aranyapám, neked aztán van bőr a képeden. Ilyet kérni… először is. És ennyit fizetni, másodszor…
Csóválom a fejem színpadiasan, pedig kettőnk közül ő az előadóművész. Én csak… az élet komikusa.
- Egy drágább szajhának többet fizetek egy jó éjszakáért. Fájdalom hogy csak ennyit érek neked…
Parodizálok hogy a szívemhez kapok bánatos arccal, majd elnevetem magam és visszaülök normálisan a székre, épp mielőtt befutna a pincér hogy rám pirítson, viselkedjek már.
- Nyugi a kaját megeszem és meglehet még tényleg jól is érzem magam. Tartsd meg a pénzed. Neked nagyobb szükséged van rá mint nekem.
Elégedetten siklik fel a szemöldököm, várva hogy leessen neki, a látszat nem csak néha hanem sokszor és jelen esetben is csal. Aztán a kezembe veszem az evőeszközt és mit sem törődve a többi asztal felém bámészkodó tagjaival nekilátok a vacsorámnak.

[Gastro porn]

Gastro porn

with: David
2002.01.28.

outfit

Kíváncsian várom a választ, hogy miben is utazik ez a fiatal, korombeli srác. - Hát lehetnék pizzafutár vagy egy sima árukiszállító de inkább eladtam a lelkem magának az ördögnek.. - válaszolja David, mire lazán vállat rántok, mintegy azt felelve, oooké haver, ha nem akarod elárulni, hát nem kell, végülis nem az én dolgom... De ez csak a felszín, valójában egészen csalódott vagyok, amiért nem avat be a bizalmába. Nem tudom, miért érdekel ennyire, vagyis mégis... A hivatásomból fakadóan eléggé kíváncsi alkat vagyok, vagy épp azért lettem színész, mert ilyen a természetem, nos, ez a főnix és a hamu esete, szóval inkább nem mennék bele mélyebben. Lényeg a lényeg, hogy az átlagosnál sokkal jobban érdekelnek az emberek, szeretem kifürkészni hogy mi mozgatja őket, és megismerni a különböző sorsokat. David elég érdekes arcnak tűnik, ezért érthető, hogy szeretnék róla is többet megtudni, de ha erre valaha is sor kerül, az bizony nem most lesz, ezt be kell látnom.
Ezután gyorsan lapozunk, és meglepően hamar a lényegre térünk, nevezetesen, hogy miért is invitáltam meg magammal őt ismeretlenként ebbe a méregdrága étterembe. Botor módon kiterítem előtte a lapjaimat, sőt, még ajánlatot is adok, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna. Míg én - elnézve a másikat - nagyvonalú ajánlatnak gondolom az ajánlott összeget, addig ő láthatóan teljesen sértőnek találja azt, és felhúzza magát rajta. A szemei kigúvadnak, majd szarkasztikus arccal füttyent egyet, jó hangosan, lehetőleg úgy, hogy mindenki felénk nézzen, és én ekkor már biztosra veszem, hogy nagyon, de nagyon meg fogom bánni, amit az imént mondtam.
- Hát meg kell hagyni aranyapám, neked aztán van bőr a képeden. Ilyet kérni… először is. És ennyit fizetni, másodszor… Egy drágább szajhának többet fizetek egy jó éjszakáért. Fájdalom hogy csak ennyit érek neked… - csóválja rosszallóan a fejét, mire én akaratlanul is Willre pillantok, aki hangosan felröhög a hallottakra. Teljesen lefagyok, ezért lehet, hogy a kelleténél jóval tovább szemlélem az exemet, aki gyakorlatilag megsemmisít a lesajnáló pillantásával, majd látványosan közelebb húzódik az újabb hódításához, és hevesen lesmárolja az orrom előtt... Hogy közben David mit magyaráz, azt a testemen végigfutó sokk hatására egyáltalán nem is hallom innentől, érzem, ahogy sötétbarna arcomon két erőteljesen barackos folt jelenik meg, jelezve, hogy mennyire, de mennyire égek most belülről. És ezúttal nem a vágytól, de nem ám... Általában véve jó emberismerőnek tartom magam, de ezt most iszonyatosan csúnyán benéztem.
- A retkes picsába is... - káromkodom el magam félhangosan, úgy, hogy lehetőleg Daviden kívül senki más ne hallja.
- Nekem most mennem kell, David... - nyúlok a zsebembe zaklatottan, majd két marék galleont húzok elő és dobok az asztalra. Idegesen a hajamba túrok, és annyi lélekjelenlétet azért összekaparok magamban, hogy búcsúzóul odavessem.
- Remélem élvezted ezt a kis műsort... További jóétvágyat - majd sebtiben felállok és kirohanok az étteremből, kényszerítve magamat, hogy még véletlenül se nézzek rá se Willre, se Davidre. Nem vágyom semmi másra, csakhogy jó alaposan leigyam magam, és ahogy a friss levegő néhány lépés után kissé magamhoz térít, eszembe jut, hogy Fred, az egyik púderszínházas haverom meghívott mára valami kis összejövetelre magához. Persze a meghívás nem csak nekem szólt, hanem rajtam keresztül a húgomnak, Eve-nek is, akit nem túl érthetetlen okoknál fogva majdnem minden társulati tag meg akar húzni, mióta a színházhoz szerződött. Nyugodt lelkiismerettel koncentrálok Fred lakására, mint hoppanálási úticélra, hisz ha én nem is adtam át neki a meghívást, valaki más biztosan megtette, így nagy eséllyel lesz kinek a vállán kisírnom magam, jó pár üveg bor elfogyasztása után...

Köszönöm a vadrandit!

[2003. július 7.outfit >><< óraLassú pislogások. Csendes dorombolás]

2003. július 7.
outfit >><< óra

Lassú pislogások. Csendes dorombolás

Lassú mozdulattal simítottam bele az ujjaimmal a hajamba, miközben a cigi lazán lógott ki az ajkaim közül, vékony füstcsíkot húzva maga után. Kissé borús volt az ég London felett, az utcák csillogtak az előbbi esőtől, néhol pedig a víz apró tócsákba gyűlt össze az egyenetlen felületen. Álmos reggel volt, én pedig élveztem ezt a kis csendet magam körül. A család és a munkám szinte minden időmet felemésztette. nem mintha nem szerettem volna egyiket sem, csupán egy kis nyugalomra volt szükségem, meg a saját gondolataimra, hogy helyre tegyem én is magamban a dolgokat. A dolgokat, amit Elliot apjához voltak köthetők. Nem tudtam úgy megbocsájtani ahogy kellett volna, egy részem még most is bosszúszomjasan akarta megtorolni mindazt, amit tett velünk. Csendesen és alattomosan akartam kínozni gyötörni, hogy szenvedjen, amiért a saját fia szenvedett tőle. De tudtam, hogy Elliotnak fontos, és láttam, hogy ha ő szenvedett, akkor Elliot is.
Lusta mozdulattal csippentettem ki két ujjam közzé fogva a cigarettámat és lassú ködfoltot engedtem kigomolyogni az ajkaim közül. Úgy úszott tova a levegőben, mintha egy szellem lett volna. Álmos délelőtti idő volt, amikor csak az mászkált kint, akinek elintéznivalója akadt, vagy gyerekkel volt, esetleg kimenekült a munkahelyről. Én is ezt tettem, már nagyjából leszámoltunk a Fészeklakókkal, akik legutóbbi sörszállítmányból loptak. Loptak. Tőlem. Aiden James Frasertől. Ez kurvára sértő volt, és nem csak velük számoltunk el, hanem azokkal is, akiknek a felelőssége volt vigyázni az árumra. Nem voltam kedves a megtorlást illetően, de legalább páran életben maradtak. Szerencsére Szepiék elég profin eltüntették a maradékot, én pedig jöhettem a megérdemelt sétámra.
Úgy döntöttem, hogy benézek az Astoriéba egy kis kellemes francia reggelire, ami szigorúan halmentes, ezzel is hangolódva arra, hogy hamarosan családi nyaralásom lesz, és Elliot egy halom olyan förmedvényt fog velem megetetni, amitől bizonyos részeim jobban fognak majd működni. pedig most is tökéletesen működtem. AMikor az asztalhoz vezettek, a kevés ember között kiszúrtam egy nem is olyan távoli ismerős alakját, aki nekem háttal ülve kávézott.
- Csak nem kiszökött a munkából, Mr Pye? - léptem közelebb hozzá, majd elvigyorodtam, miközben egy elegáns mozdulattal elnyomtam a cigimet az asztalán lévő hamutartóban. - Vagy mostanában kevesebb a sárkényharapás? - ültem le hozzá, kissé talán pofátlanul, de nem úgy nézett ki, mint aki várt volna valakit.
Egyszer már találkoztunk, talán ő volt az, aki ellátta az öcsémet, amikor összeverekedett valami varázslénnyel nyáron és be kellett hozom, természetesen nekem, mert a szüleink éppen valami nagyon fontos aranyvérűs rendezvényen voltak, és az öcsém éppen sokkot kapott a fájdalomtól. Akkor még csak 14 évesek lehettünk talán, amikor berobogtam a testvéremmel, aki a fájdalomtól még sírni is elfelejtett. Én mondtam, hogy abban a vízben, ami a Böffentőben van, él egy varázslény, és biztosan nem fogja megenni a mogyorókrémes szendvicset. Mondjuk ebben tévedtem, megette. Egsézen pontosan megette, majdnem Benjamin kezével együtt.
- Mellesleg remélem nem zavarok? - tettem hozzá még egy ártatlan kis félmosollyal. - Rendeltél már valamit? ha nem, akkor a vendégem vagy. Rosszul venné ki magát, ha nem hívnám meg Elliot unokatestvérét. - magyaráztam és intettem, mire egy vékony, cingár bajszú férfi lépett elő, és erőteljes francia akcentussal megszólalt.
- Óhajtanak valamit?

[(Nem) egyedül]

(Nem) egyedül
Aiden Fraser



2003. július 7.

A magány csendes társam volt Londonban. Nem szólt, nem piszkált, hogy feleljek meg vagy keressem valakinek a társaságát, aki veszélyes nem csak rám, hanem az egész családomra is. Szerettem ezt az életet, a maga unalmas nyugalmával. Nem volt többé Walsh, sem Miron, hogy megzavarják a békémet. Csak én voltam, a hétvégi család látogatások és az Astoria legjobb kávéja.
A délelőttöm szabad volt. Az éjszakai műszak mementójaként ott pihent a táska a lábam mellett, de igenis megérdemeltem azt a reggelit. A kávémat már megkaptam, amit feketén-cukrosan kevergettem, miközben vártam az omletett, a toastot és mindent, amit még a tányérra halmoznak. Rám fért egy jó evés.
- Csak nem kiszökött a munkából, Mr Pye? - jelent meg egy ismerős alak. Figyeltem, ahogy elnyomja a cigarettát a hamutálban, addig pedig beazonosítottam. Aiden Fraser. Elliot férje... Elliot pedig valamelyik O'Mara nevű rokonom örökbefogadott gyereke. Nem ismertem őket túl mélyrehatóan, éppen csak futólag. - agy mostanában kevesebb a sárkényharapás? - Folytatta, aztán leült oda az asztalomhoz.
- Éjszakás voltam. - Feleltem tömören, kicsit talán keserűen, majd intettem a pincérnek, hogy vigye el a hamutálat. Én is dohányoztam, ám csak is a szabadban viseltem el a dohány keserű bűzét.
Sóhajtottam egyet, ahogy a hamutál elkerült az asztalról.
- Mellesleg remélem nem zavarok? - kérdezte megjátszottan. Zavart, hogy nem egyenes, de nem tettem szóvá. - Rendeltél már valamit? ha nem, akkor a vendégem vagy. Rosszul venné ki magát, ha nem hívnám meg Elliot unokatestvérét.
- Pont elég távoli unokatestvére vagyok ahhoz, hogy ezen nem sértődtem volna meg. - Közöltem egyszerűen. Nagyon-nagyon vágytam arra békés reggelre, de Fraser már többet beszélt hozzám, mint szerettem volna.
Nem volt nyugtom. Még a pincér is megjelent, hogy a rendelést felgye.
- Óhajtanak valamit?
- Köszönöm. Már rendeltem. -  Húztam ki magam és inkább belekortyoltam a kávéba. - De Mr. Fraser bizonyára még nem. - Tettem hozzá.
Megvártam, hogy Aiden is rendeljen.
- És hogyhogy magányosan erre? - kérdeztem. Amíg ő beszélt, nekem nem kellett. Ez volt a legjobb lehetőségem arra, hogy még nyugodt legyen a napom kezdete. Aztán persze majd úgyis hazamegyek, veszek egy rendes fürdőt, utána pedig bedőlök az ágyra. Vágytam erre... de egyelőre Fraser arcát bámutlam az étteremben, ahelyett, hogy csendesen élveztem volna a zenét, az evőeszközök kopogását.
- Daniel azt mondta, egyenesen össze vagytok nőve Elliottal. - Folytattam, mintha kedvem lenne csevegni. Nem volt. Ezért inkább megint nagyot kortyoltam a feketéből.

[2003. július 7.outfit >><< óraLassú pislogások. Csendes dorombolás]

2003. július 7.
outfit >><< óra

Lassú pislogások. Csendes dorombolás

A magányomnak örültem, kifejezetten szerettem egyedül lenni, annak ellenére, hogy szerettem Elliottal és a lányainkkal is közös időt eltölteni, de még most is olyan embernek tartottam magam, aki egy kicsit magának való. Nem szerettem úgy villogni, mint az öcsém, annak ellenére, hogy szerettem, ha megakad a csodálatos külsőmön az emberek tekintete. A gondolataimat hallhattam ilyenkor lassan tűnődhettem el az élet dolgain, egy kávéval és egy magammal hozott régi, nehéz szépirodalom társaságában.
Persze ilyen tervekkel vettem a nyakamba a várost, hogy egy két óra csendes magányos olvasásba, és nézelődésbe meneküljek egy ablak melletti széken, cigarettával a kezemben, és az élettel az elmém labirintusában. Ehelyett persze kiszúrtam Elliot rokonát. Ismertem a nevüket, nem csak Elliot miatt, hanem mert kedvelt célponttá váltak a halálfalók körében. A sorsuk szomorú volt és legbelül attól rettegtem végig abban a pókhálókkal s kígyókkal teli barlangban, hogy az én családom így úgy fog járni, mert nem voltak a szüleink hajlandóak feladni az elveiket.
- Éjszakás voltam - válaszolta tömören, én meg csak blintottam rá. Nem volt egyszerű kitalálni, a szeme alatti fáradt karikákból, és a kissé nyúzott éjszakás arcból. Mi is így nézhettünk volna ki, ha Rosie állandóan felsírt volna az éjjel, de szerencsére nem történt ilyen túl gyakran. Általában egyszer sírt fel, mert bekakilt vagy fájt a hasa, egyébként tüneményes alvó volt és egy igazán jó kislány.
- Az kellemetlen. Ilyenkor én is szívesebben lennék egyedül - lovagoltam meg a témát, mert az arcára volt írva, hogy belerondítottam a csendes magányába.
- Pont elég távoli unokatestvére vagyok ahhoz, hogy ezen nem sértődtem volna meg - magyarázta kissé arrogánsan is, majd végül úgy tűnt, hogy a saját adagját saját maga állja. Persze egyszer voltam rendes, és ez volt a hála. Úgy tűnik tényleg a tyúkszemére léphettem, de nem akartam szégyent hozni Elliotra, hogy a férje totál kussban, egy rokonra rá se bagózva kávézgat és olvasgat. Azért amit illett, azt igen is illett.
- Köszönöm. Már rendeltem. De Mr. Fraser bizonyára még nem - ez az August Pye egyre kellemetlenebb alaknak tűnt, de egy kicsit felfedeztem magamat benne. A dacos, magányra vágyó saját csendét szerető srácra, aki attól is agybajt kapott, ha csak hozzászóltak. Magamnak egy fekete esspressot rendeltem, cukor nélkül. Szerettem a koffein elegáns, feketén maró ízét érezni bennem, hiszen az én lelkem is pontosan olyan volt. Mint egy esspresso.
- És hogyhogy magányosan erre? - kérdezte úgy, mintha kedve támadt vonla hirtelen csevegni. Csak ellőttem egy bájvigyort, és hátradőltem a székemen, hogy egy újabb csikkel az ujjaim között játsszak, de még nem gyújtottam rá. Pont elég szórakoztató volt az aki előttem búskomorkodott.
- Önkéntes szabadnapra vonultam, hogy kiszellőztessem a fejemet - vontam meg a vállamat. Azért én se voltam egy szószátyár típus, ha Benjamin lettem volna már az egész élettörténetét tudta volna Auguszt. Vagy pedig baromkodva az idegeire ment volna. Azért egy kicsit örültem annak, hogy Benjamin olyan volt, amilyen. Egyszer-kétszer tényleg képes volt kirángatni a komfortzónámból. Főleg, amikor seprűn versenyezve körberepültük a Roxfort épületét, hogy utána egy emberes rivallóval gazdagodjon, természetesen csak az öcsém.
- Gondolom te is olyan típus vagy, aki a saját csendjét szereti - mondtam kicsit később, miután megkaptam a kávémat és belekortyoltam.
Daniel azt mondta, egyenesen össze vagytok nőve Elliottal. - erre csak elvigyorodtam, és a számba dugtam a cigit, miközben az öreg öngyújtót az ujjaim közzé vettem, és játszottam  a lángjával.
- Nahát nem gondoltam volna, hgy ilyen népszerű beszédtéma vagyunk a családotokban - közöltem megjátszott gőgösséggel. - Azt hiszem Forest után látványosságnak számít a boldog házasságunk, hm? - mormogtam és meggyújtottam a cigimet.
Akartam még valami mondani, egy apró kis megjegyzést, de nem volt alkalmam, valaki felkiálétott, majd csörömpölést hallottunk az egyik asztal felől. Odapillantattam, és a szememmel egy vörös-fehér lompos farkincát szúrtam ki, majd a macskát, aki ugrálni kezdett az asztalokon, egyenesen felénk tartva, majd nálunk landolva mindent leborított onnan. Ezt követően pedig nyágogva cikázni kezdett az Astoriában.

[(Nem) egyedül]

(Nem) egyedül
Aiden Fraser



2003. július 7.

Nem volt kedvem társasághoz az éjszakázás után. A fejem kissé lüktetett és tompán kúsztak be a gondolatok az elmém amúgy is bódult létezésébe. Csak egy tisztességes reggelire vágytam, hogy aztán hazaessek és egy hosszú, forró zuhany után beessek a párnák közé. Bár mindig ilyen egyszerűen mennének a dolgok, ám valójában sosem ment úgy. Vagy Miron bukkant fel, aki kedvesen odamosolygott, mintha még mindig jóban lennénk vagy valaki más jelent meg, akinek bizonyára a társasága kellően kellemetlen volt. Fraser inkább a semleges területen mozgott, nem jelentett számomra semmit, hiszen nem ismertem igazán. Daniel mesélt róla ezt-azt, amikor összefutottunk a Mungóban, de alapvetően családtag létére is elkerülte a figyelmemet.
- Az kellemetlen. Ilyenkor én is szívesebben lennék egyedül - jegyezte meg.
Válasz helyett, csak hümmögtem egyet. Egyetérteni kellemetlenebb lett volna, mint csendben tűrni a megpróbáltatásokat. Szerencsére a pincér is megjelent, így Frasert lefoglalta a kávé rendelés. Nem is értettem, minek ült be ide, ha csak egy feketét óhajtott ledönteni. Az Astoria reggelije ugyanis az egyik legnevesebb volt London előkelői között - legalábbis a muglik között.
- Önkéntes szabadnapra vonultam, hogy kiszellőztessem a fejemet - fejtette ki, miért is van itt magányosan. Furcsa volt Elliot nélkül látni, azok után, hogy Daniel szerint "össze vannak nőve." Valahogy kíváncsi is lettem volna a kémiájukra, de közösen meglehetősen ritkán láttam őket - lényegében soha. Ha Aiden nem szólít meg, talán észre sem vettem volna.
- Jól hangzik... - Dünnyögtem. Nem igazán a fáradtság tett szótlanná. Az elmúlt évek viseltek meg annyira, hogy nem óhajtottam senkivel sem mélyebben cseverészni. Minek fájdítottam volna a szívemet ilyesmivel? A legutóbbi két ismerkedésem is elég rosszul sült el... bár mindkettő romantikus jellegű volt. Walsh majdnem megölte a barátaimat, és engem is. Miron pedig... hát ő csak úgy elmúlt.
A pincér visszatért Fraser kávéjával és az én reggelimmel. Tükörtojás, pirítós, avokádó, paradicsom. Csupa vitamin és fehérje volt.
-  Gondolom te is olyan típus vagy, aki a saját csendjét szereti - kortyolt bele a kávéjába.
Hát igen, nem voltam túl beszédes, ezért csevegősebbre fogtam. Amúgy sem volt kedvem úgy enni, hogy ő csak kávézgatva ücsörög előttem. Túl zavarba ejtő lett volna.
- Nahát nem gondoltam volna, hgy ilyen népszerű beszédtéma vagyunk a családotokban - jegyezte meg, miután közöltem vele, hogy Daniel mesélt róluk ezt-azt. Nem, mintha olyan sok időnk lenne csevegni, legfeljebb, ha az éjszakai ügyeletben egyszerre vagyunk. - Azt hiszem Forest után látványosságnak számít a boldog házasságunk, hm?
- Nem vagy beszédtéma. Néha együtt ügyelünk a Mungóban és megemlített. - Feleltem, de mivel cigarettára gyújtott, végképp elment az étvágyam. Én magam is dohányoztam, ám sosem az étkező asztal mellett. Így hát eltoltam a tányért magam elől. - Nem igazán ismertem Forestet... - Vontam vállat. Az a fickó sosem jött el Berwick-upon-Tweedbe, de igazából nem voltak nagy családi eseményeink.
Az egyik asztal felől csörömpölés hallatszott. A következő pillanatban meg egy macska landolt az asztalunkon. Rám nyávogott, majd végig trappolva a meg sem kezdett reggelimen, leugrott az asztalról és ide-oda rohangálni kezdett. Többen felsikoltottak és felháborodva elhagyták az éttermet.
- Mit keres itt egy macska... - dünnyögtem és ahogy az asztalunkra vetette magát megint, felpattantam.  A mellkasomhoz kaptam a kezemet, majd hirtelen ötlettől vezérelve a szőrmókért nyúltam. Sikerült elkapnom, bár őrült módon szabadulni akart. - Mit kell ezekkel csinálni... - Közben persze végig karistolta a bőrömet.

[2003. július 7.outfit >><< óraLassú pislogások. Csendes dorombolás]

2003. július 7.
outfit >><< óra

Lassú pislogások. Csendes dorombolás

Augustusban megült valami elfojtott búbánat, ami az egész lényére kióült. Az emberekre sok minden rá volt írva én pedig túl jól ismertem őket ahhoz, hogy ezt ne vegyem észre. Faggatózni ugyan nem faggatóztam, inkább csak fel akartam annyira piszkálni, hogy egy ilyen melankólikus állapotból kizökkentsem egy kissé. Reggelit ugyan nem rendeltem, azon már bőségesen túl voltam Elliottal. Főleg, hogy ha úgy vesszük ő is a reggelim része volt, meg még egy flancos kis kaja, amit az öcsém rittyentett, mert átcuccoltunk reggel anyámékhoz. Szerettem azokat a közös kis pillanatokat, habár a helyzet egyre feszültebb volt Esther és Elliot között, amit azt hiszem sem Elliot sem pedig Benjamin nem viselt jól. Ő túlságosan az érzelmnek embere volt, átvette mások hangulatát is, na meg még forrófejű is volt, szóval egy az egyben az ellentétem. Egy kicsit jól is esett csak úgy elkószálni, a gondolataimba merülve sétálgatni és kikacsolni a családot egy pillanatra és a munkát. Apa is ezért szeretett olykor-olyakor elvonulni, és a dolgozószobában építgette a maketthajókat az üvegpalackokban vagy pedig horgászni ment. Belegondolva túl sok hasonlóság volt közte és köztem.
- Nem vagy beszédtéma. Néha együtt ügyelünk a Mungóban és megemlített. Nem igazán ismertem Forestet... - Augustus nem ismert anynira minket, hogy belepofátlankodjon az életünkbe, de azért szerettem volna ELliot távolabbi családtagjaival is jó viszonyt ápolni, ha már az anyja rokonai egy kicsit jobb életet kaphattak, amikor ELliottal végigjártuk a templomokat. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy egyedül van.
- Kár, pedig elég bájosak vagyunk. Egyszer eljöhetnél hozzánk, Rosemaryt biztosan imádnád - mondtam és olyan atyai büszkeséggel elvigyorodtam. - Forest a múlt, és ez szerencsére így is marad - jelentettem ki és hátradőltem.- Talén épp időben, mert éppen elszabadult a pokol, természetesen egy macskának köszönhetően, aki kiűzött szinte mindenkit az étteremből, és alaposan összemászkálta Augustus egészen pedáns reggelijét is.
Én nem estem pánikba, igazából az otthoni életemnek köszönhetően soha semmi sem érhetett kellően váratlanul. Teljes lelki nyugalommal néztem a pánikoló, elrohangáló embereket. Augustus persze meglehetősen nevettségesen reagált a macskára, ami kifejezetten szórakoztató volt. Szerettem nézni, ahogy egy ember kibillen abból a maszkból, ami mögé behúzódott és valami teljesen más arcát mutatta meg.
- Mit keres itt egy macska... - pattant fel az asztaltól, én pedig csak elegánsan kortyoltam egyet a kávémból. Aztán már nyúlt is felé, de a rémült kissé pánikban lévő állat nem nagyon örült ezeknek a kezeknek, így egy határozott mozdulattal végigkaparta Augustus karját.
- Mit kell ezekkel csinálni... - momrogta, én meg néztem őt meg a macskát, aztán megint őt.
- Lehet, hogy éhes. Előbb meg kellene nyugtatni, vagy ki kellene zökkenteni a pánikból - magyaráztam, és intettem a pincérnek, hogy hozzon valami halat, aki sebesen el is robogott a halas kajáért. Én egy szalvétából idegilenesen macskajátékot tépkedtem és elkezdtem a cica előtt húzni az asztalon, aki abbahagyta a karmolászását szerencséten Gusztinak, és a mancsaival a szalvéta felé kezdett tapogatni, lengetve a loboncos farkát, ami párszor orron találta vele Augustust is.