Anchante Mademoiselle

A legújabb, egyedi tervezésű talárokból válogathatnak itt az igényes, ifjú vagy érett boszorkányok. A tulaj, Mademoiselle Mimi egy igen apró, de rendkívül fürge ujjú boszorkány, aki bármely talárt csodássá tudja varázsolni egy-két ötlettel. Hétköznapi viseletnek ajánlott talárok ugyanúgy megtalálhatóak itt, mint a legextravagánsabb dísztalárok, sőt akadnak kimondottan esküvőre tervezett modellek is. A tágas teremben kényelmes próbafülkék is rendelkezésre állnak, a személyzet minden kívánságukat lesi.

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Miért hívtam ide Frasert? Nem tudom… talán nem kellett volna, de mégis csak ő az egyetlen korombeli, akivel körülbelül jóban vagyok. Williamsonnal mégsem jöhettem volna éppen ide. Mármint nem tudom, ez nem az a klasszikus szobatárs elfoglaltság… és hát lássuk be, Fraser nagyjából családtagnak minősül. Családtagnak… mármint ő az egyik apósom, ami azért eléggé érdekes felállás. Nem, mintha Cassen szeretné, hogy az apjának tekintem, de hülye lennék kihagyni egy ennyire jó poént.
Az Anchante Mademoiselle kirakata előtt ácsorogva előrángattam egy szál cigit, hogy az ajkaim közé dugjam. A pálcámat kihúzva a nadrágom zsebéből gyorsan meggyújtottam a cigarettát és mélyet szippantva belőle fújtam ki egy adag füstöt. Közben megnéztem a kínálatot, bár itt leginkább csak estélyik és más elegánsabb ruhadarabok voltak, ám Cassenéknél múlthéten a Szombati Boszorkány egyik számában láttam, hogy megjelent a legújabb fehérnemű kollekciója Mademoiselle Miminek az üzlet tulajdonosának.
Kicsit oldalra billentettem a fejemet, hogy belessek az üzlet belsejébe. Nem láttam túlzottan semmit, csak egy ide-oda mászkáló aprótermetű boszorkányt, meg néhány ruha oldalát. Lehet, hogy kicsit klisé a barátnőmnek fehérneműt venni, de abban még a csoporttársaim is egyet értettek, hogy eljutott a kapcsolatunk már arra a szintre, hogy ilyesmivel is meglephetem. Végül is testileg is nagyon vonzódom hozzá, nem csak érzelmileg, szóval… ezt is ki akartam fejezni valahogy.
Nyeltem egyet, ahogy elképzeltem Cassent selyemben. Persze anélkül sokkal jobban néz ki, de azért egy kicsit ellettem volna ezzel a látvánnyal is. A testemen enyhe kis forróság futott végig, hát pontosan ezért nem kellett volna ilyeneken gondolkodnom. Már az ilyen kis képek is túlzottan fokozták a hiányát, nem mintha nem minden percben ő járt volna a gondolataim középpontjában. Nem hittem volna, hogy ezek az érzések valóban léteznek. Régen úgy véltem, ilyen csak a romantikus regényekben van… de nem. Ha külön voltunk úgy éreztem magam, mint aki nem egész. Alig vártam, hogy befejezze a Roxfortot és egy helyen lakhassunk. Bár nem beszélt sokat a jövendőbeli terveiről, de reméltem, hogy Hertfordshire-ben találja meg az útját ő is, akárcsak én.
Frasert a kirakat tükröződésében pillantottam meg. Az lepett volna meg, ha nem csupa feketében kerül el, mint valami halálmadár. Felé fordultam, eldobtam a cigimet, majd egy lépést téve előre össze is tapostam alaposan. Biccentettem csak köszönés helyett, nem voltam jó ezekben a haverkodós dolgokban, igazából nem is volt túlsok barátom. A csoporttársaimnak is csak felületesen meséltem magamról és a Cassennel való viszonyomról.
– Hm… te is akarsz venni egy csipkés bugyit Elliotnak? – kérdeztem, majd fejemmel az ajtó felé bökve belöktem az ajtót. Odabent az apró boszorkány széles mosollyal köszöntött minket.
– Üdv, uraim! Segíthetek valamiben? – kérdezte azonnal.
– A fehérneműket szeretnénk megnézni… Muci szeretne a párjának venni valami szépet… – Böktem Aiden felé a fejemmel, majd mikor a boszorkány megmutatta, hol találjuk a ruhadarabokat, magunkra is hagyott.

[i'm not the same kid from your memory]

i'm not the same kid
from your memory


2001. december 2.
style

Túl jófej vagyok... már megint. Mármint... nem is tudom. Ez a helyzet több oldalról is kissé elcseszett.
Először is, én már Elliot és a kiscsaj kapcsolatán is elvesztem, ezen az apa-lánya dolgon... mi is a neve? Szégyen, hogy sosem vagyok benne biztos, hiszen Elliot mindig emlegeti, meg amúgy is, még halovány emlékeim mintha lennének is róla a suliból, még ha elég kicsik is voltunk akkor. Hasonló a helyzet Fynnel is... igazából azon kívül a néhány képen kívül, ahogy a vakítóan fehér frizurájával fel-le lobog a hálókörletben, semmit sem tudok róla. A baráti körünk kétlem, hogy valaha is közel esett volna egymáshoz... bár ki tudja? A roxfortos évek már olyan távoliak, hogy alig emlékszem bármire is, ami nem fájdalmas és kegyetlen.
Szóval a helyzet zavaros kissé, ahogy a hétvégéken jópofizunk ott egymás előtt... olykor kissé frusztrál az egész, hiszen engem igazából nem nagyon mozgat meg a feltartott rendes-család látszat... vagy legyen akármi is... de inkább csendben maradok, elcigizgetek az asztal sarkában, hiszen belehalni úgyse fogok. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy álljak Flynnhez, eddig legalábbis főképp csak hidegen hagyott a jelenléte... erre most vásárolni akar velem.
Még mindig azon gondolkodok, hogy talán összekevert Benjaminnal, ahogy végigsétálok a Mágus Téren, tökéletes tudatában azzal, hogy valamennyit késni fogok. De ez van, volt még egy kis dolgom ezelőtt, amit el kellett intéznem... bár nem mondom, így is könnyebben ment, mint gondoltam. A zsebemben lapul az értékes karóra, és már csak arra vár, hogy a találkozó után át is adjam a következő tulajdonosának.
Flynn valami flancos ruhabolt előtt akar találkozni... és nem, továbbra sem értem. Miért pont én? Persze elutasítani túl bunkó lépés lett volna, meg igazából amúgy sincs vele különösebb bajom... nem is ismerem. Egy ideig szobatársak voltunk, ennyi. Aztán én olyan messzire sodródtam a Roxforttól, amennyire csak lehet.
Ahogy odaérek a kirakat elé, figyelem, amint eldobja a cigarettát, és akármennyire is próbálom elterelni a figyelmemet másra, csak az jut eszembe, hogy én is mennyire rágyújtanék... miért is nem jutott eszembe eddig? Viszont kétlem, hogy az eladók kifejezetten értékelnék, ha körbefüstölögném a ruhákat, így a cigiszünet későbbre marad.
– Hm… te is akarsz venni egy csipkés bugyit Elliotnak? – kérdezi, mire kicsit felhúzom a szemöldökömet, és én is bepillantok az üzlet belsejébe, ahogy kinyitja az ajtót. Nem látok sok mindent, csak rózsaszínt és fodrokat... ez a hely rémisztő.
- Ki tudja, miután felpróbáltál néhány csini báliruhát? - kérdezek vissza, és az egyik, pont nem messze a bejárattól kirakott vörös, kövekkel kirakott darab felé lesek. - Ha engem kérdezel, a piros a te színed.
Az eladó boszorkány túlságosan lelkesen keveredik elénk, mintha csak tényleg az volna a napja fénypontja, hogy kiszolgáljon két srácot... A feje felett pillantok fel a választékra, velünk majdnem pont szemben egy mindenféle különös szímben pompázó talárkollekció virít, a próbabák pedig, mintha csak észrevennék, hogy rájuk pillantok, pózolni kezdenek, hogy a lehető legtöbb szögből megmutassák a türkízkék és vakító rózsaszín darabokat.
– A fehérneműket szeretnénk megnézni… Muci szeretne a párjának venni valami szépet… – A szemem sarkából pillantok a mellettem állóra, de épp csak a pillantásomban csillan meg a gyilkos fény. Azután mosolyt varázsolok magamra, és visszanézek az eladóra.
- Így van. Mutassa meg a legszexibb darabokat, kérem! - A nő pedig már siet is előre a különféle rongyok között, hogy csak egy gyors pillantást vetek Flynnre.
- Szóval ezért rángattál magaddal... Kreatív.
Ahogy beérünk a fehérneműk részlegére, a legkülönfélébb csipkék bukkannak fel... mindenféle színben és formában, bár egy közös azért akad mindegyikben; hogy nem takar túl sok mindent. Elrejtem a vigyoromat, és úgy fordulok Flynn felé, mint akit tényleg nagyon leköt a vásárlósdi.
- Szóval? Selyemmel vagy csipkével lepnéd meg a csajodat, vagy inkább válasszak én?

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Talán nem volt nyerő ötlet éppen Frasert elcsábítanom erre a kis vásárlásra, de nem igazán vannak fiú barátaim. Lényegében vele találkoztam a korosztályomból egyedül rendszeresebben és azt is leginkább Cassen miatt. A csoporttársaim között több volt határozottan a lány, mint a fiú, és velük is voltam el jobban. A srácok legfeljebb ilyen tanácsokat tudtak adni, mint ez a fehérnemű vásárlás... ami végülis tetszett. Cassennek tökéletes alakja volt, minden jól állt rajta, de meztelenül tetszett azért mégis csak a legjobban.
– Ki tudja, miután felpróbáltál néhány csini báliruhát? – kérdezte, mikor beléptünk az üzletbe. Olyan furcsa, púderes illat volt, amitől azonnal viszketni kezdett az orrom hegye, mintha éppen allergiás reakciót készülnék kapni. Ráadásul mindenhol fodrok, csipkék, kövek, flitterek és rózsaszín dolgok sorakoztak.– Ha engem kérdezel, a piros a te színed.
– Pedig a zöld a kedvencem – válaszoltam. Talán még emlékezett rá, hogy egy hálóteremben voltunk a Roxfortban, így pedig érthette a reakciómat is. Mindenesetre nem sok időnk volt nekem báliruhát keresni, mert az eladó azonnal megkérdezte miben segíthet.
– Így van. Mutassa meg a legszexibb darabokat, kérem!
Ahogy elmosolyodott… hihetetlen volt, hogy ez ugyanaz a morcos Fraser, aki a vasárnapi ebédnél ott cigizett az asztal sarkában. Akkor leginkább csak morgott, mint én. Nem igazán tudtam mit kezdeni ezekkel a családi programokkal, bár hálás voltam Elliotnak, hogy ott van Cassen mellett és vigyáz rá, főleg a Vincentes ügy óta. Ezért mostanában próbáltam legalább némi beszélgetést kierőltetni magamból, na meg minden ebédhez vittem egy üveg italt. Ennél többre nem futotta tőlem, de már így is fényévekre voltam az első pár találkozáshoz képest.
– Szóval ezért rángattál magaddal... Kreatív.
– Életem legjobb döntése volt – villantottam meg felé a tökéletes mosolyomat, aztán beléptem az üzlet hátsó részében, amit teljesen a fehérneműknek szenteltek. A nő megmutatta a felakasztott bugyikat, meg melltartókat.
– Ezek itt mind selyemből vannak. Olyan puhák, hogy a barátnőd szinte észre sem venné, hogy rajta van – magyarázta a nő Mucinak… én meg röhögni kezdtem. – A csipkék a másik oldalon vannak, a legtöbb Párizsban készült, a másik részük pedig Amsterdamban.
– Itt biztosan találunk megfelelő ajándékot a nyuszidnak – mondtam, majd az eladóra pillantottam. Láttam, hogy elpirul, mint azok a roxfortos csajok, akik Cassen előtt megpróbáltak a közelembe kerülni. A legtöbb nem volt több egy menetnél. Sosem kerestem komoly kapcsolatot… ez lényegében Averyvel változott meg. – Köszönjük. Akkor kicsit válogatnánk – tettem hozzá, célozgatva, hogy tűnjön el. Szerencsére a nő vette a lapot és hamarosan el is indult vissza a kasszához.
– Szóval? Selyemmel vagy csipkével lepnéd meg a csajodat, vagy inkább válasszak én? – kérdezte aztán Fraser, mikor végre teljesen kettesben maradtunk. A tekintetem végig futtattam azon a rengeteg bugyin és azon gondolkodtam, hogy vajon melyiket lenne jobb érzés lehúzni Cassenről.
– Te melyiket választanád? Ha már így szóbahoztad. – Pillantottam rá hümmögve, de közben megfogdostam egy halványrózsaszín melltartót, aminek a szegélyén csipke dísz ült. Talán ez egy kicsit túl elegáns volt szexi ajándéknak. – Egyébként, ha nem gond, erről ne beszélj Elliotnak. Gondolom, nem örülne, ha ilyeneket adnék a lányának… – Vigyorodtam el és felemeltem egy selyembugyit, hogy Fraser képébe nyomjam.
– De ha még is elkotyognád, sajnos kénytelen volnék megemlíteni neki, hogy ilyen bugyikat nézegettél neki – nyögtem oda egy kis zsarolást, hogy bebiztosítsam magam.

[i'm not the same kid from your memory]

i'm not the same kid
from your memory


2001. december 2.
style

Az üzletbe lépve akárhova nézek, minden rózsaszín és csipkés. Ez pedig elég undorító. Én nem kifejezetten követtem a divatot soha, mármint oké, roxfortos koromban még talán érdekelt egy kicsit, de akkor is csak főleg az, hogy hogyan nézhetek ki a többieknél okosabbnak, elegánsabbnak és aranyvérűbbnek... most meg már igazán leszarom. Persze, még mindig jó az aranyvérrel mutogatózni, de hogy én igazából már nem vagyok az, az teljesen biztos. Vajon lehet idebent cigizni?
– Pedig a zöld a kedvencem – válaszolja Flynn, én pedig újra végigpillantok a kipakolt próbabák sorain, de mielőtt egy zöldet is kiszúrhatnék a ruhák közt, a fürge kis eladó boszorkány már fel is bukkan előttünk, hogy úgy hallgassa, mit keresünk, mintha az élete múlna rajta. Milyen kurva érdekes lehet egy ilyen ruhaboltban dolgozni, hmm... már-már irigykedem.
– Életem legjobb döntése volt – vet felém Flynn egy olyan tipikus szépfiús vigyort, amire csak egy sejtelmes, halovány kis fintorral válaszolok. Tényleg nem sok rémlik róla a Roxfortból... a vakító fehérségét leszámítva, persze. Arra ki ne emlékezne? Mindenesetre nem reagálok, de a bosszúmat azért szépen eltervezem, ahogy mindig szoktam.
– Ezek itt mind selyemből vannak. Olyan puhák, hogy a barátnőd szinte észre sem venné, hogy rajta van. - Nem is figyelek Flynn röhögésére, csak előhúzom ugyanazt a csodálatos műmosolyomat. – A csipkék a másik oldalon vannak, a legtöbb Párizsban készült, a másik részük pedig Amsterdamban.
Úgy vezetem végig a tekintetemet a minket körbevevő csipkéken, mintha bármennyit is értenék hozzájuk, aztán egy kis hümmögéssel fordulok vissza a nőci felé, mielőtt Flynn elzavarná.
- Azt hiszem, a nyuszim mindenképpen a legjobban érdemli... meg tudná mutatni a legdrágább darabokat? Egyszerűen gyűlölöm a silány minőséget - érdeklődöm fesztelenül, és amíg a boszorkány körbefordul, vetek egy laza mosolyt Flynn felé is, mintha csak azt kérdezném mellé: nem csodás ez a nap?
- Ezek itt elég drágák... - mutogat néhány darabot az eladó. Végigpillantok a kollekción, bár én semmi különbséget nem látok köztük a színüket leszámítva... jó, meg van, ami csipkés, van, ami nem...
– Te melyiket választanád? Ha már így szóbahoztad. – kérdezi Flynn, ahogy a boszorkány végül odébb áll, én pedig zsebredugom a kezeimet, és újra végigpillantok a körbe-körbe felakasztgatott fehérneműkön. Engem különösebben lázba se hoznak az ilyenek... mármint, jó, szép, meg minden, de úgyis lekerül, akkor meg mindegy, nem?  – Egyébként, ha nem gond, erről ne beszélj Elliotnak. Gondolom, nem örülne, ha ilyeneket adnék a lányának… – Felhúzom a szemöldökömet az arcomba érkező bugyira. – De ha még is elkotyognád, sajnos kénytelen volnék megemlíteni neki, hogy ilyen bugyikat nézegettél neki.
Semleges arccal pillantok rá a szánalmas kis fenyegetésére, aztán inkább újra visszabámulok a ruhadarabokra. Kikerülöm őt hogy végighúzzam az ujjaimat egy csipkés, halványlila darabon, aztán visszafordulok felé.
- Hűha, Flynn... most aztán beszarattál... különben meg nem tudom, én nem ismerem a nődet. Csak annyit tudok róla, hogy nem kedvel, és ezt elég hevesen fejezi ki - válaszolom az előbbi kérdésére, és közben kitapintom a zsebemben lapuló ékszert, csak hogy érezzem, még mindig megvan. - Vegyél neki valami olyat, ami neked tetszik.

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Jó… meglehet, nem kellett volna elszórakoznom Fraserrel, mégis csak eljött és nem hisztizett, mikor azt mondtam, ő akar tangát venni. Végül is ez egész jófejség volt tőle, de közben meg megvolt a gyanúm, hogy előbb-utóbb miatta szívok majd én is. Nem hinném, hogy tizennyolc évesen túl komolyan tervezi Elliot mellett a dolgot és már az előző szakításánál is eléggé ki volt, amiből kifolyólag pár napig nem tudtunk találkozni Averyvel. Szóval egy kis előre bocsátott szivatást igazán megérdemelt.
– Azt hiszem, a nyuszim mindenképpen a legjobban érdemli... meg tudná mutatni a legdrágább darabokat? Egyszerűen gyűlölöm a silány minőséget – magyarázta, tökéletesen játszva, hogy ő a vásárló fél.
Nem gondoltam, hogy túl komolyan venne minket az eladó. Csak két fiatal srác voltunk, közepesen márkás ruhákban, az ilyen nők pedig az ilyesmit azonnal leolvassák az emberről. Nálam persze volt elég pénz, elég tetemes zsebpénzt kapok otthon… a szüleim ezzel is csak a Vincenttel történteket akarták kompenzálni. Elkényeztettek, ezért lettem beképzelt és nagyszájú, még ha ezek mögött meg is húzódott némi gyávaság.
– Ezek itt elég drágák… – mutatott néhány darabot az eladónő. Mindegyik csak bugyi meg melltartó volt, némi színbeli különbséggel. Csak hümmögtem egyet, mire a nő elindult, hogy kicsit hagyjon minket szétnézni, éppen csak egy pillanatra szólt vissza: – Ott hátul pedig van pár exkluzív férfiköntös – mondta és rám kacsintott, mintha valamit mondani akarna a dologgal… fogadjunk azt akarja, hogy páros szettet vásároljunk ennek a végén. Gondolom, minél nagyobbat kaszál, annál nagyobb a prémium.
Csak ezután böktem oda az enyhe kis fenyegetést, hátha akkor nem szól Elliotnak az itt látottakról. Nincs gondom vele, idővel egyre lazábban kezdett hozzám állni, de ha megtudja, hogy a lányának bugyit adok, akkor biztosan kinyír. Azt hiszem, nem örülne, ha ennyire szexualizálnám a kapcsolatomat Cassennel, pedig azon a téren is tökéletesen működünk.
– Hűha, Flynn... most aztán beszarattál... különben meg nem tudom, én nem ismerem a nődet. Csak annyit tudok róla, hogy nem kedvel, és ezt elég hevesen fejezi ki – válaszolta és a zsebébe nyúlt. –  Vegyél neki valami olyat, ami neked tetszik.
Sóhajtottam egyet. Most nem vesz komolyan, pedig képes lennék beárulni, ha esetleg ő is köpne… a saját bűnéről az ember a másik bemocskolásával tudja a legkönnyebben elterelni a figyelmet.
– Te mit adsz a nyuszidnak karácsonyra? – kérdeztem csak úgy mellesleg és megfogdostam egy halvány rózsaszín melltartót. Bár nem értettem a méretezéshez, de azt mondják, hogy egy tehetséges boszorkány könnyen magára tudja igazítani az ilyesmit és azért Cassen egészen ügyes volt a varázslatok terén. Ezen részén egyelőre nem akadtam fenn a dolgoknak. Az anyaga finom volt és puha, finom csipkével szegélyezve.
– Nem akarod meglepni? – böktem a fejemmel a köntösök felé, amikre korábban célozgatott a nő. Volt mindenféle, selyemből készült, puha, bolyhos fajta, steppelt, biztosan talált volna valami neki valót. – Válassz egyet, meghívlak rá titket, mégis csak az apósom…

[i'm not the same kid from your memory]

i'm not the same kid
from your memory


2001. december 2.
style

Lepereg rólam Flynn nagymenősége... vagy az a dolog, amit ő és mások ennek neveznek. Talán ha az életem máshogy alakul és nem hagyom magam mögött a Roxfortot akkor, amikor, még barátok is lehettünk volna. Így viszont... a felszínen kívül semmit nem látunk egymásból, és ez valahol jól is van. Bár az életem nagyokat változott az utóbbi csupán pár hónapban, azért továbbra sem lettem sokkal nyíltabb és barátságokra áhítozóbb. Ott van Elliot... és ez tökéletesen elég, én pont ugyanolyan boldogan elvagyok egyedül, mint előtte.
Az alacsony kis boszorkány tisztességtudóan megmutogat nekünk mindent, felhívja a figyelmünket a háttérben lévő selyemköntösökre is, aztán végre eltűnik, én pedig halk kis sóhajt hallatok. Van egy érzésem, hogy sokáig itt leszünk... Flynn ugyanis nem pont úgy néz ki, mint aki mindjárt eldönti, mit szeretne. Unottan figyelem, ahogy az anyagokat tapogatva nézelődik, majd a plafon felé emelem a tekintetemet.
Kissé hihetetlen, hogy már december van... hogy már egy év telt el Feryll halála óta. Egyszerre tűnik sokkal többnek és kevesebbnek... az viszont egészen biztos, hogy azt nem gondoltam volna, hogy jövő ilyenkor egy puccos ruhabolt közepén állok majd egy egykori évfolyamtársammal... sőt, még ki is röhögtem volna azt, aki valami ilyesmit felvet nekem. Bár igaz... akkor azt sem gondoltam volna, hogy áprilisban egyszercsak hazamegyek.
– Te mit adsz a nyuszidnak karácsonyra? – érdeklődik Jasper a fehérnemű fogdosás közben, mire felé sandítok, zsebemben játszva a cigarettás dobozommal. Karácsony... kissé még abba is furcsa belegondolni, hogy három év után egyszercsak újra elkezdjem ünnepelni.
- Van pár ötletem, de még nem tudom - felelem végül szűkszavúan. Sosem voltam jó ajándékozó... még ha tudom is, mire vágyik a másik, sosem vagyok igazán biztos ezekben a dolgokban, milyen alkalomra mit illik adni... nem is szeretem annyira az ünnepeket, ami azt illeti. Olyan feleslegesek.
– Nem akarod meglepni? – Erre kicsit meglepetten sandítok felé. – Válassz egyet, meghívlak rá titket, mégis csak az apósom…
Vetek egy pillantást a köntösök felé, de nem sokáig figyelem őket. Nem értek ezekhez... nem tudom, mi tetszene Elliotnak, és igazából nekem sem tetszenek... ruhák terén elég szűk az ízlésem.
- Te csak válogass a hercegnődnek - lesek vissza a fehérneműk felé, aztán elnyomva egy ásítást a pult felé fordulok, ahol az eladó boszorkányt pillantom meg minket bámulni. Ahogy feltűnik neki, hogy kiszúrtam, egyből elfordítja a fejét és bár ilyen távolra nem látok teljesen jól, elég biztos vagyok benne, hogy el is pirul. - Már így is többet voltunk itt, mint amennyire vállalkoztam...
A karórámra pillantok, hogy megnézzem az időt. A fickó, akinek le kell szolgáltatnom a lopott ékszert, talán már a Vakegérben van... bár még van egy kis időm odaérni.
Ha Flynn végre kiválasztja a szimpatikus darabot, akkor egyszerűen csak kikapom a kezéből, mielőtt a pulthoz induljunk - természetesen csak hogy tartsam az előbb már olyan jól előadott képet.
- Ennyi lesz, drágám - csúsztatom át a pulton a boszorkánynak és rá is kacsintok mellé, csak hogy egy kicsit felforrósodjon az arca. - Van esetleg hópelyhes szatyrotok? Karácsonyi ajándék lesz.
Az eladó motyog valamit, aztán beledugja a választott fehérneműt valami bordó-zöld színű papírba, mire arrébb lépek, hogy a fizetés részét a dolognak átadjam Flynnek. Közben kilesek az üvegen... úgy tűnik, odakint újra elkezdett szemerkélni a hó, a kirakat előtt azonban egy furcsa arcot pillantok meg. Egy középkorú fickó lesekedik befelé, a báliruhák helyett azonban a tekintete a pultot célozza meg. Összehúzom a tekintetemet, egy pillanat múlva azonban úgy néz ki, hogy észrevesz, mert hirtelen megpördül és eltűnik valamelyik irányba. Furcsa... bár nem mondom, a kiscsaj elég szemrevaló, de azért az ilyen perverzeket nem ártana valamivel távol tartani.
- Mehetünk? - pillantok vissza Flynn felé.

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Abból a pillantásból azt szűrtem le, hogy Fraser jobban szereti meztelenül Cassen apucit és ezért nem ítéltem el. Én is csak azért akartam meglepni cicamicát, hogy egy kicsit feldobjuk a dolgokat, hogy bókoljak a szépségének még ezzel is… szóban úgyis sokkal nehezebben mondtam ki. Ezért másképp kellett neki megmutatnom, mennyire tetszik.
– Te csak válogass a hercegnődnek – mondta. Hallottam a hangján, hogy már unja magát, de én azért teljesen nyugodtan nézegettem a púderrózsaszín csipkéket. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik volna a legjobb, mindegyik szépen mutatott volna rajta, de azért túlzás mindent megvenni. – Már így is többet voltunk itt, mint amennyire vállalkoztam...
– Jól van… igyekszem… – válaszoltam és egy rózsaszín selyemdarabot, némi csipkével közelebb vontam magamhoz, letéve a többi fehérneműt, ami addig a kezemben volt. Azzal a kezemben sétáltam a pult felé, az oldalamon Fraserrel. Hagytam, hogy kivegye a kezemből a kiválasztott darabot.
Figyeltem, ahogy a pultra kerül a bugyi és a melltartó, meg ahogy Fraser adja a szépfiút. Azért annyira nem nézett ki jól… de nem léptem közbe. Engem aztán nem érdekelt, ha ez tetszik a törpenövésű boszorkánynak.
– Ennyi lesz, drágám – mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy most flörtölni próbál-e vagy éppen csak rosszul játssza meg magát… de a „drágám” éppen elég furán hangzott a szájából. Kicsit még meg is borzongtam tőle. – Van esetleg hópelyhes szatyrotok? Karácsonyi ajándék lesz.
Az apró termetű boszorkány zavartan pislogva kutakodott a pult mögött, majd magához vett egy csomagot. Zöldes-bordós színű volt, mondhatni klisésen karácsonyi. Ez tetszett, megúsztam, hogy nekem kelljen még valamibe szépen belebugyolálni is. Az ilyesmiben nem voltam elég ügyes, ráadásul karácsony előtt mindig a csomagolópapírhalmazban veszítettem el végképp a türelmemet, pedig az ajándékozást kifejezetten szerettem.
– Természetesen van díszcsomagolásunkat. – Makogta és felénk torta a papírtasakot. Előbányásztam a pénztárcámat és azonnal ki is fizettem a szerzeményt. Csak egy pillanatig tartott, hogy visszagyömöszöljem a pénztárcámat a zsebembe és elinduljak Fraser után, de persze már jött a türelmetlenkedés. Mi van vele basszus? Talán siet? Jó, megértem, ha Cassennel laknék én is minden percet vele akarnék tölteni. Ezért is jut egyre többször eszembe a közös jövőnk… mert nagyon is közösen tervezem. Fiatal voltam, de közel sem annyira, hogy az furcsa legyen. Vannak, akik már tizenhét évesen megházasodnak. A varázsvilágban ez nem volt szokatlan, még ha én egyelőre ettől a kérdéstől tartottam is. Csak azt akartam, hogy egy helyen legyünk… nehéz volt nélküle.
– Mehetünk? – kérdezte, én meg csak biccentettem.
Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, már emeletem a tekintetem, hogy egy cinkos vigyorral Fraserre kacsintsak… csakhogy nem őt szúrtam ki először, sőt nem is a havazást, ami akaratlanul is karácsonyi érzéseket kelthetett volna… hanem Vincentet. Szürke képpel bámult meg minket.
– Tűnj el… – közöltem gyenge hangon. Nem voltam elég erős, sosem voltam az és nem tudtam vele szembe szállni, ráadásul most Cassen sem volt itt, mint egyetlen húzó erő.
– Mi a baj, Jasper? – lépett közelebb és olyan erővel taszított meg, hogy a bolt kirakatának csapódott a hátam. Frasernek nem kellett volna így látnia, nagyon nem… – Megmondtam, hogy nem úszod meg, te kis féreg… – morogta egyenesen az arcomba. – Szeretnél még egy jelet? Mondjuk az arcodra?

[i'm not the same kid from your memory]

i'm not the same kid
from your memory


2001. december 2.
style

Nincsen semmi különösebb célja annak, hogy húzzam a pult mögött álló boszorkány agyát... egyszerűen csak beteg módon élvezem, ahogy zavarbajön és kapkodva elkezdi csomagolni a fehérneműt. Kiélvezem ezeket a jelentéktelen kis színjátékokat... igazából ezekkel dobom fel a napjaimat, még akkor is, ha a másik fél ezt nagyon nem értékeli. Az a lényeg, hogy én mulassak egy jót, nem?
Ahogy a kiscsaj csomagol, Flynn meg előszedi a pénzét, unottan körbepillantok a pult köré lepakolt ruhákon is, hogy sokadjára is rácsodálkozzak a varázslóvilág különös divatjára. Igazából a háború utáni években elég sok mindenről lemaradtam... Hiszen nagyrészt mugli városokban töltöttem az időmet, így áprilisban visszatérve Londonba még ez a Mágikus Szeszély dolog is kisebb meglepetésként hatott. Nem mondom, hogy előtte esetleg nem találkoztam vele... csupán elkönyveltem egy újabb megmagyarázhatatlan őrültségnek az életemben, amire inkább meg se próbáltam észérvet keresni.
Aztán persze a tekintetemet hamar felkelti az üvegen át kukkoló alak... csapzott külsejét tekintve erősen kétlem, hogy a méregdrága ruhadarabok után érdeklődve. Általában kerülöm a még Zsebpiszok köznél is aljább helyeket, de azért ismerősek az ilyen figurák... így nem is szentelek neki sok figyelmet, csak visszafordulok Flynn felé, hogy nem gondolta-e meg magát, és a rózsaszín helyett inkább mégis egy másikat választana inkább.
- Szép napot! - vetek még egy mosolyt a lányra, mielőtt kilépnénk az üzletből, bele az egész kellemes, decemberi hóesésbe. Kissé már-már meglepő az időjárás... a folyamatos esőzés helyett ugyanis most szinte egyfolytában esik a hó, ami azért valamivel határozottan hangulatosabb, mint az előző.
Flynn felé pillantok, hogy mondjak valamit ahogy rámvigyorog, közben pedig előhúzok egy szál cigit a zsebemből, azonban egy közénk lép alak félbeszakít. Nem sokat látok persze belőle, ahogy egyenesen Flynn felé lép... de még féloldalról is megismerem az előbb leskelődő alakot benne. Úgy tűnik, engem észre se vesz... csak Jasperre figyel, ami azt jelenti, hogy ő nem verekedni jött, vagy azért, hogy ellopja azt a bizonyos frissen szerzett szexi fehérneműt.
– Tűnj el… – Flynn hangjára egyből visszacsúsztatom a cigit a helyére. Szóval ismeri... itt valami nagyon bűzleni kezd, ahogy pedig feléjük fordulok, a fickó durván nekitaszítja Jaspert a ruhaüzlet üvegének.
– Mi a baj, Jasper? Megmondtam, hogy nem úszod meg, te kis féreg… Szeretnél még egy jelet? Mondjuk az arcodra?
Sebesen kapom elő a varázspálcámat és lépek közéjük, hogy egy erős mozdulattal hátrébb toljam Flynntől a pasast. A helyzet egyre tisztábban rajzolódik ki előttem... annyira, hogy nem is kérdezek, egyszerűen csak nekiszegezem a galagonya hegyét a csávó torkának.
- Attól tartok, itt egyvalaki lesz, aki heget kap... - közlöm ridegen, ahogy méginkább Flynn elé húzódom. - Választhat, féreg, vagy eltűnik, vagy az utca közepén nyírom ki, melyik tetszik jobban? 
A fickó morog valamit felém, a szemében pedig csillan valami furcsa, őrült fény... Túl sokszor láttam már ilyet... persze nem mondom, hogy emlékeztet a halálfalókra, hiszen egy egyszerű zakkantnál azért jóval okosabbak és veszélyesebbek... de az már jobban aggaszt, hogy ez honnan ismeri Flynnt, és miért van a nyomában.
- Mivan, Jasper, már testőröd is van? Ennyire fosol tőlem, hm? - A nevetése olyan vékonyan és hisztérikusan csattan fel, hogy többen is hátrahúzódnak körülöttünk, én viszont erre csak erősebben nyomom neki a nyakának a pálca hegyét. Egyszerű lenne földrevinnem pár varázslattal, de egyelőre mégsem mozdulok, csak visszapillantok Flynn felé, hogy kiolvassak az arcából valamit, bármit... aztán visszanézek a fickóra, és még hátrébb lököm, az utca közepe felé.
- Húzzon el innen - ismétlem újra, de nem engedem le a pálcámat. Nem feltétlen akarok a Mágus Tér közepén balhéba keveredni, ez az egyetlen oka annak, hogy nem átkozok... egyébként nem vagyok szívbajos ilyen dolgokban, legyen ez akárki is.

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Mintha az agyam lefagyott volna. Vincent arca, a tekintetében ülő kegyetlenség olyan hatással volt rám, mint másra egy alapos fejbevágás. Megszédültem, s mintha az egész világ billent volna velem együtt, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy valóság-e, amit élek vagy álom… A Cassennel történtek után azt hittem, majd jó időre meghúzza magát, erre alig telik elég másfél hónap, máris itt van megint. Remegve bámultam rá, ahogy közelebb lépett. A hátam a kirakatnak ütközött, szinte éreztem annak hidegségét áthatolni a fekete szövetkabátom anyagán.
Ha Fraser nem lép közénk és tolja el, biztosan megint sebet ejtett volna rajtam. Képtelen lettem volna megszólalni vagy ellenállni… ez volt rám a hatásra gyerekkoromtól kezdve. Avery előtt talán kicsit erősebbnek tűntem, mert őt meg kellett mentenem. Aidennel kapcsolatban ilyesmit nem éreztem.
– Attól tartok, itt egyvalaki lesz, aki heged kap… – Fraser hangja hideg maradt, még akkor is, mikor a pálcája Vincent torkába fúródott. Alig néztem oda, mégis láttam, hogy ahol benyomja a bőrt, ott az világosabb lesz. Több erő volt benne, mint bennem. – Választhat, féreg, vagy eltűnik, vagy az utca közepén nyírom ki, melyik tetszik jobban?
Nyeltem egyet. A fenyegetésére Vincent szemében az őrült fény csillant, amit már annyiszor láttam. Gyerekként is ezt fedeztem fel elsőre… mintha élvezné, hogy árthat nekem, hogy azt tesz velem, amit csak akar. Most is így lett volna, csakhogy Fraser közbe lépett… és ez tetszett neki, mintha kihívást látott volna kettőnkben.
– Mivan, Jasper, már testőröd is van? Ennyire fosol tőlem, hm?
A nevetésére egészen megborzongtam. Azt kívántam, hogy Fraser nyírja ki, csakhogy megszabaduljak végre tőle… hogy ne én legyek az, akinek tovább kell viselni, akinek aggódnia kell Cassenért. Bár lett volna bennem bátorság megtenni ezt.
– Tűnj el… tűnj el… – ismételgettem remegő hangon. Ujjaim közben nagy nehezen ráfogtak a fazsebemben várakozó varázspálcámra. Nem rántottam elő, nem akartam varázsolni, sem támadni… csak kellett, hogy még inkább biztonságban érezzem magam mindattól, ami rám várt.
Elpillantottam a macskakövekre. Ha nem néztem rá, talán nem bánthatott… milyen ostoba, gyerekes gondolat, én mégis annyira hinni akartam benne. Azt kívántam, bár egy szörnyű rémálomban lennék… de ez határozottan nem az volt. Éreztem a hideget, ami szinte csípte az arcomat az ület meleg után, s éreztem Fraser parfüm illatát is, ami most került hozzám érezhető közelségbe. Nem bántam. Valahogy most hálás voltam neki, hogy egyáltalán itt van.
– Húzzon el innen – közölte aztán Fraser. Észre sem vettem, hogyan… de Vincent határozottan távolabb került tőlünk. Hallottam, ahogy válaszként fájdalmas kacajt hallatt a bolondja, majd tett még egy lépést hátrébb, mielőtt pálcát lendített volna, nem felém, hanem Fraser felé.
– Osruptum – alig, hogy kimondta a tiltott csonttörő átkot hoppanált is el. Nem tudtamm i volt ez… talán csak egy lecke, talán csak egy bemutató, hogy nagyobb kegyetlenségekre is képes, mint eddig hittem. A testemben ott maradt a remegés, hosszú percekig bámultam arra, amerre állt és nem tudtam megszólalni. Aztán rám tört az émelygés, mintha a gyomromból már is feltörne minden, amit megettem ma… előre hajoltam, de nem akartam hányni, csak mély levegőt vettem újra és újra.
– Minden oké… – suttogtam magamnak két öklendezés között, csak a szemem sarkából bámultam Fraserre. – Nem talált el az átok? – kérdeztem remegő hangon és eltűrtem a hajam az arcomból, mikor újra felegyenesedtem.
 

[i'm not the same kid from your memory]

i'm not the same kid
from your memory


2001. december 2.
style

Ki a franc ez a fickó?
Ellenségesen bámulok a rideg, őrült fénnyel csillogó szemekbe, ahogy hátrébb tolom Jaspertől. Sosem kifejezetten érdekeltek az emberek, az, ha veszélyben vannak... nem vagyok az a típus, aki gondolkodás nélkül felsegít egy megbotlott idegent az utcán, vagy bármi ilyen szarság. Egyszerűen csak mert nem érdekel... nem érdekelnek az emberek, magamon kívül senki nem érdekel. Flynnel sincs ez sokkal másképp. De mégis... Ahogy a fickó tekintetét figyelem, amelyben tisztán megcsillan, mennyire bántani akarja a mögöttem állót, ráismerek a helyzetre. Nem pillantok Flynn irányába, de még így is észlelem a szemem sarkából, ahogy a kirakat üvegéhez simul és nem mozdul... és a lelki szemeim előtt látom magamat, amint a saját véremben próbálok arrébbkúszni Feryll kegyetlen nevetése elől. Ő veszélyes volt és halálos... nem csak fenyegetett, hanem félholtra átkozott, de azért biztosra ment, hogy ne haljak meg. Mert ő élvezte azt, hogy időről-időről visszajöjjön és követelje a bosszút, amiért ellenálltam a szavának azon a napon...
Mélyen beszívom a levegőt, és kicsit megingatom a fejemet, de mégsem vágom hozzá az alakhoz az első átkot, ami eszembe jut. Akármennyire is jól esne, nem akarok ennél is jobban belefolyni Flynn életébe... majd legfeljebb akkor, ha megkér rá. Ez a forma amúgy sem tűnik túl nehéz ügynek... túlságosan elborítja az agyát az őrült köd.
– Tűnj el… tűnj el… – hallom Flynn remegő hangját a hátam mögött. A fickó újra csak nekifeszül kicsit a pálcámnak, mintha a "tűnj el" volna a hívószava, de én nem mozdulok.
- Tényleg az utca közepén akar jelenetet rendezni? - mordulok felé. Még mindig olyan, mintha szinte észre se venne... csak Flynnt bámulja azokkal az undorító, véreres szemekkel. Aztán egyszercsak hátrébb lép magától, majd felém kapja a fejét.
– Osruptum – löki felém az átkot, én pedig még szerencse, hogy amúgy is őt céloztam a pálcámmal, hiszen így ki tudom védeni, de mire visszatámadnék, ő már eltűnt. A francba! Pedig ezután szívesen nekimentem volna.
Halkan kifújom a levegőt, ahogy azért még egyszer körbenézek, de az utcára hamar visszaszáll ugyanaz a nyugalom, mint egy pillanattal ezelőtt. Visszafordulok Flynn felé, de először nem szólalok meg. Hagyom, hogy rendezze magában, hogy hányjon... vagy akármit is csináljon, csak visszacsúsztatom a pálcámat a helyére. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen szálai vannak a háttérben... nem olyan srácnak tűnik, mint akit csak úgy meg akar ölni valami őrült fazon a sarkon.
– Minden oké… – Túlságosan ismerős ez az egész, még ha nem is mutatom jelét. Nem mintha megsajnálnám, vagy elkezdenék szimpátiát érezni iránta... egyszerűen csak tudom, milyen ez.
- Már eltűnt... kétlem, hogy visszajönne. Legalábbis egyelőre - lépek kicsit közelebb Flynnhez, és zsebembe mélyesztem a kezeimet. Megvárom, amíg kiegyenesedik, és csak akkor pillantok a szemébe.
– Nem talált el az átok? – kérdezi, mire megingatom a fejemet. Ugyan már... még azt is megkockáztatnám, hogy be volt lőve valamivel a fickó. Valószínűleg akkor sem talál el, ha valamivel lassabbak a reflexeim.
- Nem, ne aggódj. - Az üvegen át bepillantok az üzletbe, ahol a boszorkány fel-le járkál, valószínűleg semmit nem vett észre az egészből. - Szóval valaki meg akar ölni, Flynn? Eddig nem is említetted.
Szavaim ellenére, az alapvetőtől eltekintve nem sok gúny húzódik hangomban. Sőt, még vetek is egy firtató pillantást felé, annyira sápadt ugyanis, hogy kicsit tartok tőle, mindjárt tényleg lehány.
- Ki volt ez? - kérdezek rá végül. Felesleges lenne megkérdeznem, jól van-e... ugyanis süt az arcáról a válasz.

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Alig álltam a lábamon. Éreztem, ahogy kavarog bennem ezer meg ezer érzés, s rám talál az émelygés. Nem akartam, hogy Fraser ilyennek lásson… ilyen gyengének és törékenynek, de valójában az ő véleménye érdekelt a legkevésbé. Talán kezdtünk megbarátkozni egymással, már csak a különös rokonság révén is, de nem zavart, ha elkönyvel valami idiótának.
–  Már eltűnt... kétlem, hogy visszajönne. Legalábbis egyelőre – mondta, mintha meg akarna nyugtatni. Nem sok oka volt persze rá, nem bántam jól vele, végig piszkáltam a boltban is és súlyosan kihasználtam azért, hogy ne keverjem magam kellemetlen helyzetbe.
Felpillantott rá, láttam, ahogy a zsebeibe teszi a kezét. Én pedig szép lassan, a kirakatra tenyerelve felegyenesedtem a rosszul létből. Erre is megszédültem egy egész kicsit, éreztem, amint a világ megbillen velem közben, de igyekeztem nem engedni neki, hogy a hideg macskakövek felé húzzon.
– Húzzunk el, mielőtt visszatérne… – suttogtam kicsit remegő gyomorral. A tekintetem önkéntelenül is arra vándorolt, ahol korábban még Vincent ácsorgott annak a reményében, hogy esetleg bosszút állhat rajtam. – Nem akarok balhét… minden tele van aurorokkal… – magyaráztam és megigazítottam magamon a szövetkabátot, hogy úgy fessek, mint akinek az égvilágon kutyabaja sincs. Csak ezután pillantottam Fraserre, ellenőrizni akartam, hogy rendben van-e. Tanultam az átokról, amit felé küldött… sötétvarázslat, olyasmi amiből nagyon nehéz meggyógyítani a csontokat. Az általános módszerek nem is igazán alkalmasak rá.
– Nem, ne aggódj.
Nem bántam, hogy nem kevertem még egy embert bele ebbe a hülyeségbe. Akármennyi is az életem része volt, be kellett látnom, hogy nem volt több egy beteg elme agyszüleményétől… értelmetlen bántás az egész. Sokáig elhittem, hogy megérdemlem, mert gyerek voltam, de azok az idők már olyan távoliak voltak.
– Szóval valaki meg akar ölni, Flynn? Eddig nem is említetted. – Kezdett bele a kellemetlen témába… meglepő módon nem gúnyos stílusban. De mindegy, ha úgy is kérdezte volt, mintha a legundorítóbb titkomat tudta volna meg, kénytelen voltam magyarázatot adni. Még is csak belépett a pálca elé, amit rám szegeztek. Nem voltam sosem a tisztesség mintapéldánya, de úgy éreztem, hogy ezt megérdemli. – Ki volt ez?
Nyeltem egyet. Nem volt nehéz beszélnem erről… valahogy mióta Cassennel megosztottam a dolgokat, sokkal könnyebb volt. Csak megszorítottam a papírzacskó fülét egy kicsit, ahogy lepillantottam.
– Ezt kérlek, ne említsd Cassennek, már így is halálra aggódja magát emiatt… – Sóhajtottam egyet és szép lassan elindultam a macskaköves úton, intve Frasernek, hogy kövessen. Jót tett egy kis mozgás a majdnem ájulást követően. Meg kellett mozgatnom az elzsibbadt tagjaimat. Elhaladtunk a következő kirakat mellett, míg előrángattam a cigimet és először Frasernek kínáltam a doboz tartalmát, csupán ezután gyújtottam rá. Ahogy a füst kiszökött az ajkaim között, úgy éreztem végre kicsit megnyugszik minden, addig pattanásig feszülő, idegszálam.
– Vincent a neve és ahogy sejtheted nem éppen normális – kezdtem bele. Őszintének kellett lennem. – Anyám termékenykségi problémákkal foglalkozik, a feleségét kezelte, de a nő belehalt a vetélésbe. A fickó elmélye megborult és azóta nem száll le a családomról.. gyerekkoromban egyszer… nyomot  hagyottrajtam. Valószínűleg azt hiszi, hogyha engem tönkre tesz, akkor anyám is szenvedni fog…

[i'm not the same kid from your memory]

i'm not the same kid
from your memory


2001. december 2.
style

Látom Flynnen, mennyire felzaklatta ez az egész találkozó. Igazából nem lep meg... Sőt, egy kicsit magamat látom benne, azt az fiút, akire Feryll először törte rá az ajtót. Meg másodszor... aztán egy idő után már számítani kezdtem rá, már nem rémített meg annyira. Olykor elbíztam magam, azt kántáltam magamba, hogy én erősebb vagyok, fiatalabb és ravaszabb, nem győzhet le... aztán megint ott hevertem összetört csontokkal. Egy kicsit megborzongok a gondolatra... azt hiszem, senkitől nem fogok úgy félni soha, mint ahogy tőle tartottam. Egyszer legyőztem, az igaz... de ha most elém állna, én is ugyanúgy összetörnék tőle, mint Flynn.
– Húzzunk el, mielőtt visszatérne… – Biccentek a szavaira, bár akaratlanul is eszembe jut az, hogy vajon mennyit számít az, hova megyünk? A fickó úgy tűnt, pontosan tudja, merre fogja megtalálni Jaspert. – Nem akarok balhét… minden tele van aurorokkal…
- Bezzeg akkor nincs itt egy sem, amikor rádtámad egy elmebeteg... - jelzem meg. Persze, az aurorok mindig is haszontalanak voltak. A Roxfort is tele van velük, és minek? Ha valami olyan történik, ők inkább elfordulnak és behunyják a szemüket, csak hogy ne kelljen közbelépni. Vajon mit tett volna vele a fickó, ha nem vagyok itt, és senki nem hajlandó közbelépni a járókelők közül sem?
Ahogy elindulunk, visszacsúsztatom a zsebembe a kezeimet a hideg ellen, hópelyhek szállnak az arcomba. A lábnyomokat hamar újabb réteg hó mossa el, olyan hevesen kezd esni.
– Ezt kérlek, ne említsd Cassennek, már így is halálra aggódja magát emiatt… – mondja Flynn, közben pedig előveszi a zsebéből a cigarettásdobozt. Ahogy felém biccenti, kihúzok belőle egy szálat, hogy aztán ajkam közé is dugjam, de ezúttal a pálcámmal gyújtom meg, nincs kedvem az öngyújtómnak könyörögni ebben az időben. Ahogy felszáll a dohányfüst az arcomba halkan sóhajtok egyet, az izmok kicsit kiengednek hátamban.
- Tőlem nem tudja meg - vonom meg a vállamat. Csak utána biccentek felé, ahogy beszélni kezd.
– Vincent a neve és ahogy sejtheted nem éppen normális. Anyám termékenykségi problémákkal foglalkozik, a feleségét kezelte, de a nő belehalt a vetélésbe. A fickó elmélye megborult és azóta nem száll le a családomról.. gyerekkoromban egyszer… nyomot  hagyottrajtam. Valószínűleg azt hiszi, hogyha engem tönkre tesz, akkor anyám is szenvedni fog…
Tényleg vannak még beteg elmék a világon... persze nem mondom, tudom milyen az, amikor az ember teljesen belesavanyodik egy szerette elvesztésébe. Pontosan tudom, milyen ez... és muszáj találni valakit, akit hibáztathatsz, akit megbüntethetsz, mert azt hiszed, úgy könnyebb lesz.
- Jelentettétek a Minisztériumnak? - kérdezek rá. Nem mintha bármibe is nézném... de ez a helyes eljárás ilyen esetben, nem? Igazából fogalmam sincs... Halkan sóhajtok egyet, egy kicsit habozva, mielőtt folytatnám... aztán mégis megszólalok. - Tudom milyen az, amikor a nyomodban vannak... nagyon is tudom - csendesen szívok a cigarettából. - Egyszer kénytelen vagy ellene fordulni és felvenni a harcod, ha véget akarsz vetni neki. Tudom, hogy nem könnyű... de senki nem tud véget venni ennek az őrületnek helyetted.
Felé lesek mégegyszer, aztán inkább visszafordulok előre. Amíg leég a cigi, pont kiérünk a tömegből, utána fordulok csak Flynn felé újra, ezúttal már lazábban, és a pálcámat is előhúzom, hogy hoppanálhassunk.
- Visszakísérjelek a kollégiumig? - kérdezem. Nem tudom, ő tud-e hoppanálni... nekem meg nem különösebben nagy megterhelés.

[ajándékvadászat]

ajándékvadászat

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”

Bár egyetértettem Fraserrel, azért örültem, hogy még sem keveredtek ide az aurorok. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam, hogy elővegyék az ügyemet és megijesszék az anyámat. Így is pont elég bűntudata volt miattam… pedig aztán végképp nem ő tehetett arról, hogy Vincentnek elment a józan esze.
Egyszerűen nem akartam még csak gondolni sem erre az emberre. A testem azonban még mindig remegett, érezve, hogy ami történt csupán a veszélyt jelezte megint. A számba gyömöszöltem séta közben a cigarettát újra és újra, ahogy füst távozott a szép lassan, megnyugodtak az idegeim is. Most pontosan erre volt szükségem, a hideg levegőre és a dohány kesernyés ízére.
– Jelentettétek a Minisztériumnak? – kérdezett rá aztán.
Egyelőre csak bólintottam. Tudtam, hogy a kérdésére bővebb választ kell majd adnom, de igazából ez már egy annyira régi történet volt… kellemetlen lett volna felidézni újra az apró részleteket, amik tüskeként most is ott ültek a lelkemben.
– Tudom milyen az, amikor a nyomodban vannak... nagyon is tudom. Egyszer kénytelen vagy ellene fordulni és felvenni a harcod, ha véget akarsz vetni neki. Tudom, hogy nem könnyű... de senki nem tud véget venni ennek az őrületnek helyetted.
Fraser szavai kicsit megráztak. Azért, mert igaza volt és én ezt már nagyon is régóta tudtam. Előbb-utóbb meg kell küzdenem rendesen Vincenttel, talán komolyabban is, mint amit most el tudok képzelni. Ebben a harcban vagy ő, vagy én maradok állva, egyébként soha nem lesz nyugtom tőle, pedig mindennél jobban vágytam rá. Csak  Cassennel akartam törődni, tanulni, új életet építeni. Nem volt szükségem Vincentre és Beara, mint valami régi árnyékokra, amik üldöztek.
– Amikor először tett bennem kárt anyámék azonnal jelentették a Minisztériumnak. Az aurorok nem találtak rajta fogást, valahogy mindig megúszta az Azkabant… ezért van most is a nyomomban. – Mondtam és eldobtam a csikket, ahogy szép lassan elfogyott, mi pedig szép lassan kiértünk a tömegből. – Azt hittem, Elliot elmondta neked, hogy Vincent legutóbb Cukormáznál látogatott meg engem… és Cassent is. – Tettem hozzá, mert úgy tűnt, semmit sem sejt a dologból. Persze az ő dolguk, hogy mikről beszélgetnek odahaza… de talán, ha szóba is került az már azért tényleg sok héttel ezelőtt történt, esélye sem volt.
– Visszakísérjelek a kollégiumig? – kérdezte aztán.
Elvigyorodtam kicsit. Azért ennyire nem tört meg a dolog, de kedves volt tőle, hogy egyáltalán felajánlotta. Hirtelen hálát éreztem, amiért éppen most itt volt velem. Az pedig, hogy megértette a gondomat, csak még többet segített. Nem csak neki, Elliotnak is hálás voltam, amiért ezek ellenére Cassent nem próbálta meg elválasztani tőlem. Tudom, hogy veszélyt jelentek rá Vincent miatt… de tőle is megértést kaptam.
– Köszi, megoldom. – válaszoltam és kezet nyújtottam felé, hogy egy szorítással vegyek tőle búcsút. – Tudod, Fraser, örülök, hogy egy családba kerültünk. – Tettem hozzá, majd még egyet biccentve hátra léptem, hogy hoppanáljak. Talán túlzás volt minket még családként említeni, de én nem terveztem már hátra lépni és azt mondani, nem kell ez. Cassen nélkül már tényleg nem tudtam elképzelni és nem is terveztem.

 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

◂apának lenni…▸

2002. október 17.

◃ l u l u ▹

fine, make me villain

style: for a cold day ║ zene: paint it, black

Néha csak bámultam ki az ablakon és azt hittem őt látom… őt. Az anyámat, pedig igazából csak Lulu volt kint az udvaron. Még mindig nem szoktam meg a jelenlétét, hiába foglalkoztam vele annyit nyáron, hiába döntöttem úgy, hogy megmentem az anyjától, képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy biológiailag bármi közöm lehet hozzá. A sötét tincsei, a szúrós pillantása mégis az anyámat idézték. Csak egy félázsiai kölyök, Elliot, amilyen te is voltál. Semmi másban nem hasonlít az anyádra, vagy éppen hozzád… – győzködött a hang, én pedig próbáltam bízni benne.
Most még is, ahogy az utcán sétáltam vele, csakhogy az őszi szünetét apa-lánya programmal töltsük, belém hasított a felismerés. Továbbra sem volt hajlandó bevenni az elmém, hogy a gyerekem volna. Valahogy mégis szerettem. Fontos lett és ő nem ítélkezett úgy, mint Ada azért, mert Aidennel összeházasodtunk. Nem kellett neki magyarázkodnom, hogy miért akarok a válás után is boldog lenni. Egyszerűen nem kellett előle titkolnom azt, aki lettem Aiden mellett. Talán mert ő úgy ismert meg.
A Mágus tér macskaköves valójában fogadott ezen a szombati napon is. A korábbi eső nyomai még megcsillantak az impozáns kövezeten, de legalább már nem szakadt a nyakunkba semmi. Sőt, ami azt illeti a kellemetlen hűvös levegő ellenére, úgy tűnt, hogy odafent a szürkeség mögött kitalál sütni a nap is. Ilyenkor élveztem. A nyári forróságot egyenesen gyűlöltem, mert gyakran az ájulás kerülgetett. Az őszi napsütés viszont más volt. Egy egészen kicsit végig cirógatott és felmelegített annyira, hogy éppen jól érezzem magam. Így hát egy pillantást vetettem a felhőkre, hátha szíveskednének teljesen félre vonulni.
– Egy nagyon különleges helyre viszlek. – Mondtam Lulunak.
Tudtam, hogy nem nőtt fel gazdagságban, hogy még talán annyira sem volt meg mindene, mint nekem annak idején. Ezért kényeztetni akartam, mert megérdemelte, na meg talán is megérdemeltem, hogy elkapva az Anchante Mademoiselle tulajdonosát, egy bizonyos Mimit, szert tegyek az értékes tűpárnájára. Kölcsönösen jó helyzet volt ez mindenkinek… na jó, talán Mademoiselle Miminek nem, aki minden bizonnyal a mai napon rablás áldozata lesz.
Fel sem merült bennem, hogy esetleg rosszul süljön el a dolog. Tapasztalt tolvaj voltam, bár a legtöbbször nem finomkodtam, csak kinyújtottam a kezemet és elvettem, amit akartam – az sem zavart, ha vér folyt érte. Ebben az esetben viszont óvatosabban kellett eljárnom, nem csak azért, mert akkor többé nem hozhattam ide Lulut… hanem mert nem akartam címlapra kerülni, mint „Nathaniel Forest ex-kínai ringyója tolvajkodott.” Elhúztam a számat a gondolatra, majd átkarolva Lulu vállait vezettem a kis utcába, ahonnan az üzlethelyiség nyílt.
– Ez az egyik legelőkelőbb varázsló üzlet. – Meséltem neki és belöktem az ajtót, hogy aztán magam elé engedjem. Pontosan tudtam, milyen hatással van ez a hely arra, aki először lép be rajta. A csillogás, a pasztel színek… és persze az azokból áradó luxus érzés lehengerlő tudott lenni. Egészen így éreztem magam, mikor először jártam a Guccinál.
– Bármit válaszhatsz. Muci fizeti. – közöltem és elvigyorodtam, ha találkozott a tekintetünk. Még a kabátom zsebét is megpaskoltam, ahol a pénztárcám lapult, benne a tetemes mennyiségű galleonnal. – Nézz csak körbe... - Tettem hozzá, aztán a tekintetemmel már Mimit kerestem... de helyette egy nagyon édes, bézs színű, rózsaszín masnikkal díszített rugdalózót pillantottam meg. Lulunak még nem említettem meg a kishúgát, mert... nem tudom. Egyszerűen csak nem jöttel el az ideje, de most olyan önfeledten rohantam oda a ruhadarabhoz, mintha erre nem is emlékeznék és arra sem persze, hogy miért jöttem ide. – Merlinre! - Fogtam a kezembe és csillogó szemekkel bámultam rá, meg sem hallva, hogy Mimi odalépett mellénk és félig franciául karattyolt valamit.