Vakegér

Ariane Ahler és Elliot O'Mara pennájából



A Vakegér nevű kocsma, mely egy bizonyos Janus Ahler vezetés alatt áll, nem akármilyen hely. Az elhelyezkedése is magáért beszél, hiszen az Abszol út és Zsebpiszok köz találkozásánál nyitja meg nap, mint nap ajtaját a látogatók előtt. No igen, a látogatókat említve sem beszélhetünk mindennapi társaságról: csempészek, bűnözők, lecsúszott varázslók és boszorkányok kedvelt találkozó helye ez.

Reunión



2001.11.20. 18:00

Elliot

Elliot nem hallatott magáról az elmúlt napokba, de ahogy megbeszéltük eljöttem ma a Vakegérbe. Nem tudom, hogy sikerült-e jutnia valamire a bálványt illetően, de bíztam abban, hogy meg tudott valami hasznosat. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy az megnyugtatta volna őt is és engem is, hogy végre elpusztíthatjuk az a cuccot. Persze, ha fel akarja használni valamire, akkor lehet, hogy meggondolta magát az elpusztítást illetően. Hát reméltem, hogy nem ez a helyzet, mert akkor azt hiszem csalódtam volna benne. Mármint nem tudom mire használta volna fel, de ő is nagyon jól tudja, hogy az a mini bálvány igenis gonosz dolog és jobb, ha egyetlen varázsló vagy boszorkány sem tartja közel magához. Lehet, hogy aggódtam Elliotért? Nehéz volt eldönteni, de mikor ott voltunk az esőerdőben, akkor azt hiszem, hogy a legrosszabb formájában is láttam és emiatt az volt az érzésem, hogy szüksége van jó barátokra. Én csak egy útitárs voltam neki első körben, de szívesen lettem volna a barátja is, hogy tudja, hogy számíthat rám. Meg aztán az sem lenne rossz, hogyha még el tudnánk menni egy-két érdekes helyre kutakodni. Elliotnak szerintem egész jó kapcsolatai lehettek, én igazából inkább magányos farkas voltam és szívesen mászkáltam egyedül, de vele együtt sem unatkoztam végül is.
Nem voltak sokan a Vakegérben, amit nem bántam, nem kell mindenkinek azt hallgatnia, hogy valami titokzatos varázserővel bíró tárgyról folyik az egyeztetésünk. Mivel nem voltak sokan azt hamar észrevettem, hogy Elliot még nem ért ide.
 – Egy lángnyelvet kérek –mondtam a pultosnak és miután megkaptam az áhított italt leültem a sarokba az egyik asztal mellé. Anyám kedvenc könyveiben a gyanús alakok mindig a sarokban lévő sötét asztalhoz ültek le, ezen nevetnem kellett, de inkább csak belekortyoltam az italomba. Egy pillanatig gondolkodtam rajta, hogy talán Elliotnak is rendelhettem volna, de nem voltam benne biztos, hogy mikor ér ide és amúgy sem kockáztatnám, hogy valami olyat kérek neki, amit nem inna meg.
Türelmesen vártam, de egy részem arra gondolt, hogy remélhetőleg nem esett baja a bálvány miatt. Mármint csak nem nyomozta le a megbízó és támadt rá a semmiből? Nem tudhatom, de akkor biztosan megpróbált volna valahogy jelezni nekem, hogy ma mégse jöjjek ide. Vagy nem tudom, túl sokat feltételeztem? Fura dolog ez, mert annyira nem ismertem még Elliotot, de mégis olyan érzésem volt, hogy szólt volna, ha bármi baj lenne.

 

újratalálkozás


Fernando
2001. november 20.
Este hat óra

outfit

Csendesen hagytam otthon Aident. Nem böktem oda egyetlen szót sem, csak hogy „megyek.” Őt ismerve amúgy sem kérdezte volna meg, hogy miért vagy hogyan… és nyilván féltékeny sem lenne, pedig aztán Fernando tényleg egész jó pasi volt. Talán az sem tűnt fel neki, hogy elmúlt néhány napban elég elfoglalt voltam, a saját munkámmal törődtem. Nem is igazán munka volt, inkább kíváncsiság… mert az a bálvány egész egyszerűen bemászott a gondolataim közé és nem hagyott nyugodni. Nem csak egy dísztárgy volt, hanem valami gonosz dolog… amit fegyverként is lehetett használni.
Megigazítottam a galléromat, ahogy végig siettem a macskaköves úton. Fernando már bizonyára ott volt, de én a reggeli incidens nyomán késésben voltam. Az egész kicsit félre siklott, felborította a terveimet… mégis eljöttem.
Séta közben a kezem önkéntelenül is a kabátom zsebébe vándorolt. Finoman rászorítottam az aranybálványra s éreztem, ahogy lüktet benne a gonosz mágia. Talán, ha nincs elég önfegyelmem, megint belerángatott volna valami fájdalmas látomásba… amiben megint elhagynak és eltaszítanak. Nem akartam azt látni, hogy elveszítem Aident, vagy a gyerekeim kikerülnek az életemből… vagy éppen mindenki hátat fordít nekem. Nem voltam kész szembe nézni a félelmeimmel, amik már régen nem apám körül forogtam. A magány. Ez ijesztett meg, ettől rettegtem… mert valamit felépítettem, mikor idejöttem Londonba. Az önvédelmi falam mögé beengedtem embereket… beengedtem őket, hogy ne kelljen állandóan egyedül lennem. Utáltam a bálványt, amiért ezzel szembesített.
Keserű szájízzel léptem be a Vakegér ajtaján. Péntek este nem sokan voltak itt, mindenki terepen volt, így tökéletes hely volt arra, hogy egy ilyen kegyetlen tárggyal foglalkozzunk. Na nem, mintha a Vakegér nem látott volna már rosszabb dolgokat… hetente verekednek össze varázslók vagy átkozzák egymást porrá. Ez nem az a hely volt, ahol titkolózni kellett, mindenkit lefoglaltak a maga sötét kis ügyei.
Az egyik sarokbeli asztalnál ült. Én csak odaintettem Arianénak, aki szokás szerint a pult mögött ácsorgott és már töltötte is kis a lángnyelvet. Akárhányszor idejöttem, ezt kértem, ez volt a kedvencem. Fernando szokás szerint nagyon latinos volt a bajszával, így széles vigyorral az arcomon ültem le vele szemben.
A szék kicsit megnyikordult, ahogy behúzódtam az asztalhoz. A poharára pillantottam.
– Na mi van, muci, nem akartál nekem rendelni? – Nevettem fel, ekkor érkezett meg Ariane. Kacsintással tette le a poharat elém, majd a fenekét riszálva távolabb sétált. Ez a kis flört már három éve áll közöttünk, mióta először pillantottuk meg egymást… és amikor valahogy a kocsma hátsó részében kötöttem ki.
– A kutatásom egész érdekes eredményekkel járt… – hajoltam közelebb hozzá, egész az asztallapra dőlve, mintha csak nem akarnám, hogy a kocsmában lévő három kobold, vagy a félszemű, kopasz fickó meghalljon minket. Mindannyian Cartwright emberei voltak, vagyis, ha valami érdekeset szimatolnak, azonnal köpnének… Nem, nem volt szükségem még egy féltékenységi jelentre, csak azért, mert most éppen egy szabadúszóval lógom. Valójában én is az voltam, csak ezt Christopher nem tudta elfogadni, pedig én aztán nem óhajtottam a kis bűnszervezetének a tagja lenni.
– A bálvány nem oda tartozott eredetileg, ahonnan elhoztuk. Egyszer már járt Angliában… – kezdtem bele a kis történetbe, hogy felcsigázzam Fernandot, majd felemeltem a poharamat, hogy koccintásra emeljem. – Igyunk a bálványra!

Reunión


2001.11.20. 18:00

Elliot

Elliot végre megérkezett és már alig vártam, hogy beavasson mire jutott a nagy kutatással. Nem tudom igazából, hogy mennyire érdekelt ez a bálvány téma – persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy érdekes varázstárgyról van szó. Mert érdekesnek érdekes, csak éppen rohadtul veszélyes is és ezt nem igazán tudtam hova tenni egyelőre. Találkoztam már veszélyes tárgyakkal és annak soha nem volt jó vége. Elliot mondjuk ebben biztosan jártasabb nálam, én legtöbbször családoknak segítek megtalálni elveszett dolgokat, azok pedig nem mindig szörnyűek.
Elliot semmit nem változott a legutóbbi találkozásunk óta, de ez annyira nem lepett meg, végül is kb. csak egy hónap telt el. Mindenesetre jó, hogy a Vakegérbe nem hozta el a gyerekét azt hiszem. Nem éppen gyerekeknek való ez a hely, még akkor sem, ha ennyire kevesen vannak itt.
– A kutatásom egész érdekes eredményekkel járt… – magyarázta Elliot, miután megkapta az italát. Természetesen szóvá kellett tennie, hogy miért nem rendeltem neki, de nem vettem magamra a dolgot. Ez is olyan Elliotos volt, mindig máshogy reagált a dolgokra, mint azt egy normális embertől vártam volna. Vicces volt, de most nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy nem tudtam mit szokott inni. Szerintem ezt magától is kitalálta.
– Izgalmasan hangzik. Nem küldtél egy baglyot sem, úgyhogy kíváncsian vártam mire jutottál – válaszoltam és belekortyoltam a saját italomba.
–  A bálvány nem oda tartozott eredetileg, ahonnan elhoztuk. Egyszer már járt Angliában… Igyunk a bálványra! – Elliot felemelete a poharát így koccintottam vele, de nem gondoltam volna, hogy annyira innunk kellene erre a bálványra. Mindenesetre a lángnyelv elég jó volt.
– Hogy érted, hogy járt már Angliában? – kérdeztem, miközben visszatettem a poharamat az asztalra. – Valaki ellopta korábban? És hogy került vissza Dél-Amerikába? – kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy Elliot el fogja húzni a témát. Eléggé szeret beszélni, úgyhogy türelmesen vártam, hogy mit talált végül is a bálvánnyal kapcsolatban. Ez amúgy érdekes volt, hogy már valamikor itt járt Angliában, kicsit kezdett olyan érzésem lenni, hogy sokkal érdekesebb az egész bálvány története, mint amilyennek elsőre tűnt. Mármint persze a tárgy energiái és a mágia, ami benne volt érdekes volt alapban, de ez, hogy össze-vissza járt két kontinens között még érdekesebbé tette.

 

újratalálkozás


Fernando
2001. november 20.
Este hat óra

outfit

Furcsa volt újra látni azt a bajszot. Azonnal elvigyorodtam, ahogy kiszúrtam a Vakegér egyik lefeltűnőbb asztalánál. Nem bántam, mondjuk, hogy emellett döntött. Itt szerettem, ha tudják: megjött Elliot O'Mara. Mióta nem vagyok Nathaniel Forest selyemfiúja, mintha a tekintélyem is egyre inkább a régi színben pompázott volna. Csak Christopher miatt aggódtam, hogy ne kapjon újabb féltékenységi jelenetet, csak mert éppen a kaland kedvéért melózom és nem azért, mert ő boldoggá akarom tenni. Fernando nem volt bűnző, inkább valami kalandor féle, aki úgy ismert a világ rejtélyes pontjait, mint a tenyerét. Ez pedig izgalmas volt, legalább annyira, mint amikor Gustaf vitt magával, hogy megmutassa, milyen az élet odakint a világban,
- Izgalmasan hangzik. Nem küldtél egy baglyot sem, úgyhogy kíváncsian vártam mire jutottál.
Magához vett egy kortyot az italából, én pedig csak bólintottam válaszként. Nos valóban nem kerestem az elmúlt hónapokban, de ennek több oka is volt... egyrészről a költözéssel járó bonyodalmak, másrészről a családi mizéria, ami csak nem látszott nyugodni. Minden olyan volt, mint egy összeomlani készlő kártyavár... csakhogy ez hatalmas volt s éppen maga alá készült temetni engem is. Nat miatt mentem bele apám óhajába... akkor még jó döntésnek tűnt, most viszont egyre veszélyesebbnek és kiszámíthatatlanabbnak látszott.
Hogy érted, hogy járt már Angliában? - kérdezte, miközben a pohara visszakerült az asztalra. Az ital maradványai ott csillogtak a bajszán, olyan bájos volt, hogy majdnem el is mosolyodtam, ám ehelyett rajtam volt a sor, hogy igyak. A pohár tökéletesen illett a kezembe, már megszoktam a Vakegér vendég szeretetét. A lángnyelv pedig olyan fűszeresen égetve siklott végig a nyelőcsövemen, hogy szinte beleremegtem a szépségébe. Tökéletes volt ez így. -  Valaki ellopta korábban? És hogy került vissza Dél-Amerikába?
Elmosolyodtam, ahogy lejjebb eresztettem a poharat. Tetszett, hogy izgatottá vált... éppen ezért nem válaszoltam azonnal. Ahogy én is cseppenként jutottam az információ, kiélvezve a kutatkodás minden apró szeletét, úgy itt volt az alkalom, hogy Pedro is megtapasztalja, mire vállalkozott, mikor elfogadott partnernek.
- Hát, ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Egy ásatáson találták meg, valami furcsa nevű pasas... aztán idekerült Londonba és egy varázstárgyakból álló kiállításon mutatták meg. Talán hallottál róla már. Az 1922-es Nemzetközi Varázskiállításként szokták emlegetni. Minden országból hoztak valami különlegességet, amit az adott nemzet kutatói leltek meg. Anglia a bálvánnyal büszélkedett, csakhogy a bemutató közepén kitört a pánik, egy csomó ember transzba esett és rémképeket látott...   - magyaráztam és megemeltem a poharamat megint, de ezúttal Ariane felé, hogy újabb adagot kérek. Végül is, egy kis iszogatásból nagy baj nem lehetett.
Megvártam, míg a kocsmáros kisasszony odacsoszog és széles vigyorral újabb pohár italt hoz. Talán még kedvelt egy kicsit, annak ellenére is, hogy jó ideje nem kevertem magam nők társaságába. Mondjuk ez nem az ő hibája volt... egyszerűen csak a férfiakkal egyszerűbb volt. Ez alól persze Aiden kivétel volt, mert bár már könnyen átláttam rajta, de azért még így is néha szíven ütött, mikor érdektelenséget mutatott. Túlságosan megszerettem, veszélyesen közel engedtem magamhoz, szinte készenállva egy újabb szívtörésre...
- Egy jelentéshez jutottam hozzá, ami azt állítja, hogy a bálvány... itt konkrétan a Démonok megtestesülése címmel illetik... - előrángattam a zsebemből a papírt és kiterítettem Fernando elé az asztallapra. - Szóval a Démonok megtestesülését elrabolták 1923. január 7-én. - Magyaráztam tovább, a lapon lévő, régies, girbe-gurba, nehezen olvasható betűkre mutogatva.

Reunión


2001.11.20. 18:00

Elliot

Valahogy nem lepett meg, hogy a bálvány milyen bonyodalmakat okozott azon a kiállításon, amiről Elliot mesélt. A transzba esett boszorkányok és varázslók látványa nem volt elképzelhetetlen, hiszen én is éreztem annak a gonosz kis bálványnak az energiáit. Furcsa, hogy Elliot és én végül is nem kerültünk nagyobb bajba mikor megtaláltuk. Az még furcsább, hogy azóta sem történt semmi extra, azon kívül, hogy persze fura érzés, ha a közelben van a bálvány.
–  Egy jelentéshez jutottam hozzá, ami azt állítja, hogy a bálvány... itt konkrétan a Démonok megtestesülése címmel illetik... – magyarázott tovább Elliot, én pedig figyelmesen hallgattam, hogy milyen titkokat sikerült megtudnia a bálványról. Közben kiterített elém egy darab papírt, ami a szóban forgó jelentés volt. Kicsit közelebb húztam magamhoz a gyűrött papírdarabot és megnéztem a jelentést magamnak. –    Szóval a Démonok megtestesülését elrabolták 1923. január 7-én. – tette hozzá, miközben a magam részéről sokat nem tudtam kivenni a nehezen olvasható betűkbúl. 1923-ban az emberek még nem arra törekedtek, hogy minden olvasható legyen azt hiszem.
– Ez akkor sem magyarázat arra, hogy hogyan került Dél-Amerikába és ott is az amazóniai őserdő közepére –mondtam elgondolkodva, de volt egy olyan érzésem, hogy ebben Elliot is egyet érthet velem. Végül is az ilyesminek oka kellett, hogy legyen, nem? Dél-Amerika innen nézve a világ másik vége, az őserdőben pedig ki akarna megkeresni egy gonosz mágikus tárgyat? Hát éppenséggel én, ha megbíznak vele, de ezt 1923-ban még senki sem tudta. – Szerinted nem furcsa, hogy éppen ott bukkant fel? –kérdeztem, majd ismét ittam egy kortyot.
Igazából nem tudtam, hogy Elliot mit látott bele ebbe az egészbe vagy mit akart belelátni. Nekem az tűnt fel, hogy valaki vagy nagyon meg akart szabadulni a bálványtól, vagy elrejtette a bálványt, hogy később használni tudja valamire. Ha Elliotnak igaza volt abban, hogy ez a kis cucc tényleg akár fegyverként is használható, akkor ez az utóbbi gondolat nem is tűnt annyira lehetetlennek. Egy varázsló vagy boszorkány aki bosszút akar állni valamiért éppenséggel pontosan tudta volna, hogy hogyan használjon fel egy ilyen fegyvert. Vagy lehet, hogy nem tudta volna, de akkor is fel akarta volna használni és talán nagyobb katasztrófát is okozott volna vele, ha végül használja.
– A megbízód… vajon ő honnan tudta, hogy a bálvány ott van az őserdőben? –kérdeztem és felnéztem Elliotra, várva, hogy válaszoljon. Persze, könnyen lehet, hogy fogalma sem volt róla, de most őszintén, nem gyanús ez az egész? Oké, ha azt nézzük elég régen volt már ez a kalandunk, azóta sok dolog történt, de mégis úgy éreztem, hogy a megbízásnak meg mindennek oka volt. Lehet, hogy ez paranoiás gondolat volt, de szerintem akkor is igazam volt. Ettől viszont egy pillanatra kirázott a hideg, hiszen, aki megbízta Elliotot, az azt is tudta, hogy én elég jól ismerem Dél-Amerikát.

újratalálkozás


Fernando
2001. november 20.
Este hat óra

outfit

Fernando elé toltam a jelentést, ami a bálvány ellopását bizonyította. Nem, mintha olyan egyszerű lett volna elolvasni. A korabeli cirádás kézíráshoz még nekem is nagyítót kellett használnom, mikor első ízben próbáltam meg elolvasni a tartalmát. Jó pár órámba telt, mire átmásoltam egy papírra betűről betűre és össze tudtam olvasni a szavakat… de azt hiszem, minden erőfeszítést megért. Elhúztam a számat egy félmosolyra, ahogy ő is a betűket bogarászta.
– Ez akkor sem magyarázat arra, hogy hogyan került Dél-Amerikába és ott is az amazóniai őserdő közepére – felelte némi gondolkodás után.
Lassan bólintottam.
Ebben tökéletesen egyetértettem vele. Még én sem jöttem rá, hogy ki és miért vihette oda, pedig én aztán mindent megpróbáltam megmozgatni a felderítés érdekében. Annyit bizonyosan tudtam, hogy egy spanyol tolvajnál volt 1923 év végén, de aztán ő is a nyomát vesztette a látszólag nagyon is értékes tárgynak. Pino Zarco ugyanis fegyverként akarta eladni egy diktátorszerű fazonnak, de egy éjszaka eltűnt a bálvány. Azóta senki sem tudott róla semmit.
– Annyi biztos, hogy Dél-Amerikába már 1923-ban visszajutott. Egy idősebb tolvaj ismerte a történetét a Patkányfészekben… Pino Zacro egy piti tolvaj és varázstárgykereskedő volt Ecuadorban. Állítólag egy ismeretlen alaktól vette meg a Démonok megtestesülését, majd tovább akart adni rajta… szó szerint fegyverként árulta. – Magyaráztam és megköszörültem a torkomat. – De tőle is ellopták. Valamikor ezután kerülhetett oda, ahol rátaláltunk.
Sóhajtottam egyet. Persze a megbízom pontosan tudta, hogy hol keressem… érdemes lett volna vele is beszélni erről, csakhogy… Pápaszemes Johnny nem olyan régen elég durván megfenyegetett, amiért nem szállítottam le neki az árut. Szinte biztos volt benne, hogy nálam van, hiába hazudtam neki szemrebbenés nélkül. Nem hitte el, hogy nem bukkantam a tárgy nyomára.
– Szerinted nem furcsa, hogy éppen ott bukkant fel? – kérdezte és ivott egy kortyot az italából.
Én csak fogtam az enyémet, majd lehúztam az egészet. Ha a mai napon több energiát akarunk még ebbe fektetni, akkor nekem bizony kelleni fog egy jó adag alkohol, hogy kibírjam. Korán keltem, hogy Aiden ajándékának csomagolását elintézzem.
– A lehető legfurcsább… – bólintottam és az üres pohárra pillantottam, amit megforgattam az ujjaim között. Még egy csepp lángnyelv ott csillogott az alján a maga aranyos színével. Gyönyörű volt és legszívesebben azt is lehúztam volna, de már így is többet ittam a kelleténél éhgyomorra.
– A megbízód… vajon ő honnan tudta, hogy a bálvány ott van az őserdőben?
Fernando okos ember volt, könnyen eljutott addig a gondolatig, ameddig én magam is. Biccentettem egyet, jelezve, hogy ez nekem is megfordult a fejemben. Gyanítottam, hogy nem éppen azért vitték ugyanis oda a bálványt, mert meg akarták védeni az emberiséget. Ez egy tolvaj trükkje volt… és Pápaszem sok idősebbel kapcsolatban volt, akik még az előző generáció idején vittek véghez nagyobb tetteket. Voltak, akik Voldemort első uralma alatt varázstárgyakat csempésztek ki az országból, hogy elrejtsék azokat a halálfalók elől… így megakadályozva, hogy tömegeket pusztítsanak el velük. Talán így került a bálvány is éppen oda, ahova.
– Sajnos nem volt módom felvenni a kapcsolatot Johnnyval… illetve egyszer összefutottunk, de megfenyegetett, hogy kivágja a szemem, ha nem adom neki oda a báltányt. – Vigyorodtam el nagy büszkén, hogy megint magamra haragítottam valakit.
Végül még is csak megittam az utolsó kortyot a poharam aljáról. Csak ezután emeltem újra Fernandora a tekintetemet.
– Elvihetlek a Patkányfészekbe, hogy beszéljünk vele… de ha egy késsel közelít az arcom irányába, akkor meg kell mentened… világos?

Reunión


2001.11.20. 18:00

Elliot

Elliot sok hasznos dologra rájött, de még így is úgy éreztem, hogy a felét sem tudjuk annak, ami ezzel a bálvánnyal történt. A Démonok megtestesülése – milyen hülye neve van, bár tény és való, hogy igenis illik rá. Akárki is akarta fegyvernek használni az tudta, hogy tökéletes fegyver lenne belőle, konkrétan szerintem tömegeket lett volna képes megölni vele. Egy ilyen pici tárgy és mégis rengeteg problémát okozhat, hogyha rossz kezekbe kerülne. Számomra most már egyértelmű volt, hogy a legjobb az lenne, hogyha valahogy végül el tudnánk pusztítani a bálványt.
– Sajnos nem volt módom felvenni a kapcsolatot Johnnyval… illetve egyszer összefutottunk, de megfenyegetett, hogy kivágja a szemem, ha nem adom neki oda a bálványt. –mondta Elliot vigyorogva, bár nem tudom, hogy annak miért örült, hogy valaki ki akarta vágni a szemét. Mindegy, vannak furcsaságai.
– És ennek ennyire örülsz? –kérdeztem, de nem vártam rá választ, helyette inkább megittam a lángnyelvem maradékát és félretoltam a poharat.
– Elvihetlek a Patkányfészekbe, hogy beszéljünk vele… de ha egy késsel közelít az arcom irányába, akkor meg kell mentened… világos? – kérdezte Elliot.
– Nyilván –bólintottam. Elliot lehet, hogy nem így gondolkodott, de végül is társak voltunk. Mármint ebben az ügyben azok voltunk, mert együtt találtuk meg bálványt és együtt csináltuk végig az egész szenvedést Dél-Amerikában. Igazából ezt leszámítva nagyon hiányzott Dél-Amerika, de most nem volt időm erre gondolni, mert más problémáink voltak. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a Johnny haverod tud nekünk valami újat mondani? Csak mert a magam részéről nem hiszem, hogy megbíznék valakibe, aki megpróbálta kivágni a szememet –tettem hozzá, bár volt egy sejtésem, hogy Elliot nem véletlenül akart hozzá fordulni. De sajnos az az igazság, hogy valószínűleg igenis tudhatott valamit, amit mi nem.
– Igyunk még egyet, ezt rendesen meg kell tervezni –sóhajtottam fel végül és aztán intettem a csaposnak, hogy hozzon még lángnyelvet, lehet egy egész üveggel kellett volna kérni ehhez.
Igazából tudtam, hogyha meg is tervezzük részletesen, hogy hogyan megyünk oda, akkor is majd valami bajba keveredünk. Mindenesetre mindent meg kell tennünk az előkészületeket illetően, nehogy Elliot szemek nélkül térjen vissza a családjához. Azt hiszem, akkor engem is mindenki meg akarna ölni majd, mert én sodortam veszélybe.

 

újratalálkozás


Fernando
2001. november 20.
Este hat óra

outfit

Apró kis tárgy volt ez a bálvány. Apró, értékes és ránézésre tökéletesen veszélytelen, pedig ebben aztán semmi olyasmi nem volt, amire az ember ráfoghatta, hogy ugyan, nem lesz baj. Ha az ember fogékony volt a sötétségre, mint én és egy olyan sokat látott ember, mint Fernando, akkor képtelenség ellene harcolni. A legrosszabb rémálmot mutatja meg olyan élethűen, hogy nem lehet simán elhessegetni, mint egy rossz gondolatot. Valószínűleg ezt Pápaszemes Johnny is tudta, vagy éppen az, aki őt megbízta, hogy engem megbízzon… furcsa dolog volt ez, de biztos voltam benne, hogy ártani akartak a tárggyal. A pápaszem amúgy sem volt éppen megbízható alak, ha úgy tartotta kedve bárkivel örömmel elszórakozott, ez alól még én sem jelentettem kivételt, hiába tudta, hogy akkor talán az egész Patkányfészek neki megy.
– És ennek ennyire örülsz?
Fernando nem ismert. Fogalma sem volt, hogy a félelem volt az én éltetőerőm. Az adrenlain lüktett bennem, minden porcikámat megfertőzte, ha kést vagy pálcát fogtak rám… de néha már egy fenyegetés is elég volt. Csak ez utóbbitól inkább a fejemet veszítettem el és neki rontottam a támadómnak.
– Nem, de rendkívül élvezem, hogy azt hiszi, tudna nekem ártani… – vontam vállat. Végül is volt valami szórakoztató abban, mikor egy magát erősnek érző fickó megpróbálta elmetszeni a torkomat, kitépni a szememet, aztán hoppon maradt. Én nem tűntem soha elég erősnek, de azt biztosan tudtam, hogy ügyességgel, némi átveréssel, ez is menne, legalább annyira, mint bármi más.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez a Johnny haverod tud nekünk valami újat mondani? Csak mert a magam részéről nem hiszem, hogy megbíznék valakibe, aki megpróbálta kivágni a szememet.
– Az előbb még jó ötletnek találtad, hogy vele beszéljünk – nevettem rá, bár tény, hogy értettem, miért gondolta át. A fenyegetés ellenére én azonban nem tartottam annyira Johnnytól… sőt, igazából azt gondoltam, hogy a megfelelő módszerrel még információkat is ki tudunk belőle húzni. Kételkedtem abban is, hogy ő akart elpusztítani egy tömeg embert… talán ő sem tudta pontosan, mit keres. Ehhez azonban tényleg beszélnünk kellett vele.
– Esetleg elcserélhetünk vele némi információt egy másik csecsebecsére. – Tettem hozzá aztán, hogy ne legyen zavarban, csak azért, mert némi önellentmondásba keveredett. Ilyen helyzetben ez bárkivel előfordulhatott volna.
–  Igyunk még egyet, ezt rendesen meg kell tervezni – mondta és közben intett a pult mögött álló Ariane felé. Csak biccentettem. Bár nem voltam a tervezés híve, azért ez egy másik helyzet volt… mi ketten voltunk, Johnnynak viszont bizonyára egy egész halom embere volt, akik állandóan körülötte legyeskedtek.
Hamarosan meg is érkezett az újabb kör ital. A poharamat koccintásra emeltem, erre ugyanis tényleg inni kellett.  Egyetlen korttyal húztam le a lángnyelvet, immáron érezve, hogy többet ittam a kelletténél. Az alkoholtól kellemesen megszédültem, de azért részeg még nem voltam… vagy legalábbis nem annyira.
– Van egy viking kelyhem, ami érdekelné pápaszemet. Szóval, ha azt felajánljuk neki, szerintem van rá esély, hogy azért cserébe megadja a szükséges információt és még a szemem is helyén marad. – Magyaráztam és megpiszkáltam a poharat. Kellett egy pillanat, míg leesett, hogy ezt bizonyára kicsit felesleges volt Fernandora zúdítani. Akármennyire is kalandor, nem mozog annyira az alvilágban otthonosan. Pápaszemesről sosem hallott még, pedig egy tisztességes bűnöző legalább egyszer „átmegy” rajta.
– Eléggé érdeklik a középkori cuccok. Szenvedélyesen gyűjti őket.
 

Reunión


2001.11.20. 18:00

Elliot

Nem akartam annyiban hagyni ezt a bálvány dolgot, de annyira nem fűlött a fogam ahhoz, hogy találkozzak ezzel a pasassal. Az sem tűnt viszont jó ötletnek, hogy Elliot egyedül menjen, még a végén valaki tényleg kivágta volna a szemét. Nem hiszem, hogy szemek nélkül akart volna élni az élete hátralévő részében. De mindegy, ettől még gyanús volt ez az egész és nekem tényleg nem sok kedvem volt most bajba sodorni magamat. Mintha nem lenne éppen elég bajom meg Elliotnak sem éppen rózsás az élete gondolom, de a bálvány témát azt meg kell oldani. Mi ketten tudunk csak erről, szóval nekünk is kell lezárni a dolgot.
– Van egy viking kelyhem, ami érdekelné pápaszemet. Szóval, ha azt felajánljuk neki, szerintem van rá esély, hogy azért cserébe megadja a szükséges információt és még a szemem is helyén marad.  – mondta Elliot, ez valahol megnyugtatóan hangzott, de én nem voltam olyan magabiztos, mint ő.
– Egy kehely? Ennyi kell neki, hogy leállítsa magát a szemeddel kapcsolatban? –kérdeztem és felvontam a szemöldökömet. – Talán vigyünk neki valami mást is, hogy még véletlenül se akarjon semmi olyat tenni, aminek az lenne a vége, hogy szem nélkül kell majd hazavinnem téged – tettem hozzá, nem mintha találkozni akartam volna a családjával. Nem ismertem egyetlen ismerősét vagy rokonát sem, de jobb is volt ez így. Végül is ha azt nézzük csak „munkatársak voltunk.
–  Eléggé érdeklik a középkori cuccok. Szenvedélyesen gyűjti őket.  – mondta Elliot és ez jó kiindulópontnak tűnt, hogy én is be tudjak szerezni valamit addig, míg sor nem kerül a nagy találkozásra.
– Jól van, majd szerzek neki még valamit a kehely mellé, hogy jól le tudjuk fizetni és daloljon mint egy kismadár. A bálványt viszont inkább ne hozd magaddal, mert akkor biztosan megpróbálná azt megszerezni. Nem tudhatjuk, hogy másra milyen hatással van az a cucc. – mondtam, aztán beleittam a lángnyelvbe, ami még ott volt előttem. Nem mondom, hogy mindent megterveztünk száz százalékosan, de volt egy kiindulópontunk. Az a fazon pedig megadhatta a kérdéseinkre a válaszokat, nem igazán volt más választásunk, minthogy odamenjünk, beszéljünk vele és el tudjuk pusztítani a bálványt.
– Mikor akarsz odamenni? Nincs idő megtervezni komolyabban ezt a témát, szóval essünk rajta túl. Mondd meg mikor és ott leszek a patkányos helyen. – mondtam és közben reménykedtem benne, hogy Elliot legalább ennyire túl akar esni ezen a témán, mint én. Nehogy meggondolja magát a végén, hogy mégis megtartja a bálványt, mert annak biztosan csúnya vége lenne.

újratalálkozás


Fernando
2001. november 20.
Este hat óra

outfit

Tehát Fernando komolyabban vette a fenyegetést, ami Pápaszemes Johnnytól jött. Egyértelműen nem sok tapasztalat volt a pitibűnözés eme csodás rétegével… én azonban sok megbízást csináltam már. Volt, aki az ujjaimból akart nyakláncot készíteni, más a fogaimat akart kiütni, csak azért, mert nem tetszett neki a végeredmény. Egyelőre több kincset adtam el, mint amit megtartottam, de ha valami megtetszett, azt konkrétan a zsebembe süllyesztve azt magamnál tartottam, míg rá nem jöttem a titkára… ha pedig azután is érdekelt, hát a kincsesládámba került – ami egyelőre még mindig Nat Forest házában volt.
– Egy kehely? Ennyi kell neki, hogy leállítsa magát a szemeddel kapcsolatban? – kérdezte a röviden felvázolt tervemre. Az tény, hogy a kelyhet inkább csak csalinak gondoltam… nem akartam róla ténylegesen lemondani. –  Talán vigyünk neki valami mást is, hogy még véletlenül se akarjon semmi olyat tenni, aminek az lenne a vége, hogy szem nélkül kell majd hazavinnem téged – folytatta. Fernando majdnem olyan volt, mint valami testőr. Nem neki kellett megvédenie… nem vártam senkitől sem, hogy elém álljon és azt mondja, most már pedig megóv mindentől. Már megtanultam, hogyha életben akarok maradni, akkor gyengének kell tűnnöm, mert ebben a testben nem sok erő volt, viszont lendülettel és meglepetéssel még volt esélyem a legádázabb bűnöző ellen. Én élveztem a harcot, mindennél jobban.
– Minden ember megvásárolható, ha történetesen sikerül beletrafálni a gyengepontjába. – Rántottam meg a vállamat. Lehúztam a maradék lángnyelvet, mintha nagyon biztos lennék a dolgomban. Nem voltam az… tudtam, hogy Pápaszem nem akar majd elrugaszkodni a korábbi terveitől… mégis ha ez kellett Pedronak, hogy megnyugodjon, hát engedtem neki ennyit.
–  Jól van, majd szerzek neki még valamit a kehely mellé, hogy jól le tudjuk fizetni és daloljon mint egy kismadár. A bálványt viszont inkább ne hozd magaddal, mert akkor biztosan megpróbálná azt megszerezni. Nem tudhatjuk, hogy másra milyen hatással van az a cucc.
Biccentettem.
– Fernando, legyél már kicsit lazább. Egy kis harc csak felpörgeti a dolgokat… és gondolj bele, ha az embereit kiiktatjuk, akkor még kettesben is beszélhetnénk vele. – Magyaráztam, bár nem volt kenyerem a tervezgetés. Tudtam, hogy úgyis az adott helyzet dönti el végül, mi fog történni… talán Aidennek ez működött, de nekem nem. – De csak, hogy megnyugodj, nem hozom magammal a bálványt. – Tettem hozzá. Nem volt kedvem még vele is összevitatkozni. Volt elég gondom.
–  Mikor akarsz odamenni? Nincs idő megtervezni komolyabban ezt a témát, szóval essünk rajta túl. Mondd meg mikor és ott leszek a patkányos helyen.
– Jó kérdés, majd küldök egy baglyot. Egy kicsi sűrű a táncrendem. – Sóhajtottam enyhén színpadiasan, s végig túrtam a hajamat. Egész sok beszervezett dolog volt mostanában. Például el kell volna hoznom a maradék cuccomat Tengerszemből, bár ehhez nem igazán volt kedvem. Talán csak egy-két apróság hiányzott. – A patkányos hely… majd itt találkozunk akkor is. – Tettem hozzá.
Abba inkább nem avattam bele egyelőre, hogy Patkányfészek bejárata lényegében ennek a kocsmának a pincéjében volt. Egy igazi fertő volt odalent, csalókkal, tolvajokkal, bérgyilkosokkal, csempészekkel… egyszóval mindenki ott volt, aki nem éppen valamin ügyködött és Christopher Cartwrightnak dolgozott. Ilyen volt a mi Pápaszemes Johnnynk is.
– Na de, Pedro, haladjunk. – Keltem fel, előre hajoltam, hogy adjak egy puszit az arcára. – Akkor majd kereslek. – Tettem hozzá és egy intéssel megindultam kifelé, hogy szépen hazatérjek Cukormázba.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[Pálca-hadművelet]

Pálca-hadművelet

2002. január 15.

to: David Evanson

Általában az Édes Mérgek Kocsmában szoktam a titkos üzleteimet megkötni, de néhány napja abban a furcsa robbanásban odalett az egész. Amíg a Vakegér felé ballagok, a robbanáson gondolkodom. Akár én is ott lehettem volna. Szóval mondhatom, hogy szerencsém volt, de valójában aznap egész nap a szerkesztőségben ültem, mert a hétvégi lapszám borítóját mindenképpen nekem kellett megszerkesztenem. Ez valójában csak egy teszt volt a főszerkesztőtől, egy újabb teszt, hogy megfelelő leszek-e az igazi újságírói pozícióba. Mert, ahogy mostanában egyre többször kifejti, én csak gyakornok vagyok, és csak az anyám kapcsolatainak köszönhetem, hogy Londonban lehetek. Hát baromira örülök, hogy egy cornwalli kúria helyett egy egyszobás kis lakásban tengethetem a mindennapjaimat. Sokkal jobb lenne, ha több szabadidővel, és kevesebb főszerkesztői beszólással rendelkeznék.
Akkor talán több időm lenne Jasperre és a kis barátnőjére is...
Most viszont fontosabb dolgom volt. Egyik nap kaptam egy baglyot, természetesen név nélkül, hogy valakinek eljutott a fülébe, hogy én készítek pálcákat. Kedves anomin pártfogóm alig várja már, hogy kipróbálhassa egy feltörekvő ifjú pálcakészítőmester munkáját... Na persze, ez valójában azt jelenti, hogy valami illegális varázslatra készül, és szüksége van egy regisztrálatlan pálcára. Én pedig pont kapóra jöttem neki.
Nem ez lesz az első pálca, amit itt Londonban készítek, de ez lesz az első alkalom, amikor nem én sertepetrélek a Zsebpiszok közben munka után kutatva, hanem a munka talált meg engem. Ezért egy kicsit izgulok is. Amíg a Zsebpiszok közben sétálok, végignézek magamon. Sötét póló, sima farmer, kényelmes tornacipő, mindezt elfedve egy egyszerű fekete talárral. Szerencsére a Zsebpiszok közben senkinek nem tűnik fel, hogy fel van húzva a csuklyám. Igaz már sötétedik - habár itt mindig sokkal sötétebb van az átlagosnál -, azért mégsem tudok egészen elvegyülni a tömegben. Én egyszerűen nem vagyok képes görnyedve járni, hogy elbújjak a kíváncsi szemek elől. Most is kihúzom magam, és magabiztosságot tettetve lépkedem a macskaköves utcán.
Végül belépek a Vakegérbe. Egyáltalán nem vagyok feltűnő jelenség, a kocsma fele mégis felém fordul. Aki teheti, a hátát a falnak veti, és végigmér minden érkezőt. Én csak belépek, végigmegyek a pultig, kérek egy kupa vajsört, és leülök egy félreeső sarokba. Fogalmam sincs, kit kell keresnem. Azt írta az utolsó levelében, hogy ne aggódjak, ő megtalál.
Igazából aggódtam. Fogalmam sincs, milyen bűnözővel hoz össze a sors. Mindenesetre bíztam abban, hogy addig nem esik bántódásom, amíg a pálcát el nem készítem. Nem véletlenül írt rám ez a fickó... Vagy nő... Mindig elfelejtem, hogy a kuncsaftjaim nők is lehetnek. Nem is gondolná az ember, mennyi nő űz sötét mágiát. Aztán eszembe jutott, hogy félig meddig én is azt csinálom. Azt hiszem ez családi örökség. A fél családom halálfaló volt, a másik fele meg csak azért nem, mert megtébolyodott. Én meg a kellemes kis elegy voltam: a megtébolyodott, illegális pálca készítő.
Szóval vártam, iszogattam a vajsörömet, és azon gondolkoztam, hogy ezúttal milyen alapanyagot, és magot válasszak a pálcába. Mondjuk ez teljes mértékben a vásárlótól függött, de végig kellett gondolnom, mivel is gazdálkodhatok.
Néha körbenéztem, hátha megjelenik rejtélyes levezőtársam, de úgy tűnt, késik...

Beatrix

Naná hogy késve indulok. Az utóbbi időben, pláne szilveszter óta rendszeresen sose érem utol magam a hétköznapibb dolgokban sem. Pedig már nincs itt Mira, aki folyton folyvást gátoljon mindenben is, és most is csak Alfrednak vetek oda egy köszi hellón sziát. Felmarkolok a széfből előtte azért két köteg bankjegyet, muglit és varázsvilágbelit is, majd a kabátot magamra kanyarintva már a Vakegér felé menet az alagutakba ejtem meg. Nem sok ez a táv, de még így is annak tűnik pláne hogy az órám jelez.
Cartwright zabos lesz, tudom. Cifra halk bassza meg hagyja el ajkaim de nem a Patkányfészekbe megyek hanem letérek a mellette lévő alagútba, ami a Vakegér pincéjébe visz Garden Lodge-tól.
A raktár enyhén állot dohány és szesz szagú. Levegője áporodott a portól, úgyhogy szólni kellene Arianenak, hogy jó lenne kicsit rendet rakni itt is. Azért, csak mert kibaszott jó fej vagyok felkapok egy rekesz jó minőségű portói sört és azzal lököm be a csehó ajtaját. A pulthoz cipelem és széles vigyorral köszöntöm Ahler-t. Szeretek vele flörtölni, mert lazán vesz minden ilyet még annak ellenére is hogy sose volt semmi köztünk.
Kikapok együveg sört, aminek a nyakát nagy kegyesen megtörli mégse legyen már tiszta pincepor és biccent az egyik szélső asztal felé. Nem az, amelyiknél a nevelőapám szokott rendszeresen üldögélni de ez is félreeső, a túlvégen. Köszönetképpen biccentek, majd az üveget fedő kupakot a pult kemény fa széléhez ütve egy laza mozdulattal eltávolítom és belekortyolva indulok meg a sorok között.
A kis csuklyás boszorkánynak először csak a szeme villan felém, hidegen, számítóan, de nem ijedek meg tőle. Kihúzom a vele szemközti széket, megfordítom és  a támlára könyökölve ülök rá.
- Csá! Szóval te lennél a pálcakészítő?
Nem is titkolt meglepettséggel mérem végig a csuklyás alakot, várva hogy felfedje az arcát majd ha megteszi hát akkor a smaragdzölden csillogó szempár mellett a bájos női arcot is megcsodálom.
- Hm, furcsa, valaki másra számítottam őszintén szólva. Na mindegy…
Vonok vállat, mert ez nem tartozik a tárgyhoz. Lekapom a zsekim és a másik szék karfájára dobom. A kezem aztán a szutykos faasztal lapját érintik, hogy lássa nincsenek hátsó szándékaim még úgy se hogy a pálcám közel van ha szükség lenne rá esetleg.
- Cartwright megbízásából vagyok itt. Davidnek hívnak. Úgy hírlik elég jó vagy a mesterségedben, a feltörekvő tehetségeket pedig pártoljuk. Szóval… hosszú távú együttműködést ajánlunk ha érdekel…
Kék szemeim szúrósan merednek a csinos lányra, aki túl fiatalnak tűnik ahhoz hogy illegális pálcákat gyártson, de manapság már semmin nem szokás fenn akadni.
- Mit szólsz?
Iszok bele a sörömbe, de egy percre se fordítom el róla a tekintetem. Ahhoz túlzottan bájos hogy megtegyem.

[Pálca-hadművelet]

Pálca-hadművelet

2002. január 15.

to: David Evanson

Egyszer csak megjelenik - nekem úgy tűnik, hogy nagyjából a semmiből -, egy szőke hajú srác. Magabiztosan a pulthoz lép, egyértelműen nem most van itt először. Olyan kisugárzása van, hogy még az is odanéz, akinek nem állt szándékában, de az energikus mozgásáról egyszerűen nem tudom levenni a szemem. Egy kicsit Jasperre emlékeztet, lehet, hogy azért sem bírom elfordítani róla a pillantásomat. Néha totál elegem van abból, hogy folyamatosan Jasper jár a fejemben, és hogy őt látom mindenhol. Talán azért, mert mindig, mindenhol ott van a nyavalyás gondolataimban.
Egy sörrel a kezében indul meg - felém. Remek, szóval ő lehet az én titkos pártfogóm. Megmondom őszintén, többre számítottam. De vajon mire is számítottam? Egy nagymúltú sötét mágusra? Hát azok pont nem nálam fognak pálcát készíttetni. Valami pitiáner bűnözőre? Azt már jobban elhittem volna. De hogy egy korombeli, jó kiállású, magabiztos srác fog leülni velem szemben - na arra pont nem számítottam. Ahogy helyet foglal velem szemben, még jobban kihúzom a hátam, ne gondolja azt, hogy félek tőle vagy akár csak egy kicsit is el tud bűvölni a bájos pofikájával. Persze közelről már teljesen máshogy néz ki, mint Jasper. Ettől megnyugszom egy kicsit, nem igazán örültem volna, ha egy Jasper-hasonmással kellene üzletelnem.
-Csá! Szóval te lennél a pálcakészítő?- kérdezi flegmán.
-Helló! - köszönök neki lazán, hátradőlök, és egy pillanatig némán figyelem, majd lehajtom a csuklyámat. Utána előveszem a kis noteszemet és a pennámat, amit jegyzetelésre szoktam használni. - Igen, én vagyok.
-Hm, furcsa, valaki másra számítottam őszintén szólva. Na mindegy… - mondja, én meg felhúzom a szemöldökömet.
-Miért, kire számítottál? Azt vártad, hogy Ollivander fog majd szemben ülni veled, és a kezedbe nyomja az éppen nála lévő pálcakészletet? - megrázom a fejem. - Az én pálcáim ezerszer személyre szabottabbak, mint Ollivander pálcái...
A férfi egyértelműen jelzi, hogy nem áll szándékában megtámadni, vagy bármilyen ártó varázslatot szórni rám. Szerencséje van, nekem sem áll szándékomban bántani őt semmilyen módon.
-Cartwright megbízásából vagyok itt. - mondja, én pedig elgondolkozom a néven. Mintha már hallottam volna Cartwright nevét egyszer-kétszer a Zsebpiszok közben, de valójában nem tudom, kiféle-miféle alak lehet. Mindenesetre nagymenőnek kell lennie, ha már kifutófiúkat küld maga helyett. - Davidnek hívnak.
-Trix.  - mutatkozom be én is. Eszemben sincs a teljes nevemen bemutatkozni, a Beát pedig végképp nem akarom kisstílű bűnözők szájából meghallani. Úgy csak Ő hívhat.
-Hosszú távú együttműködés... -motyogom ízlelgetve a szavak jelentőségét. - Ez pontosan mit jelent? Mennyi pálcára lenne szükségetek? Ahhoz, hogy a legtökéletesebb varázspálcákat gyártsam le nektek, szükségem lesz néhány...öhm... érzékenyebb információkra is. De erre elég rátérnünk akkor, ha már megegyeztünk abban, hogy mit és mennyiért kell megcsinálnom. Ollivandernél egy pálca 10 galleon. Én egy regisztrálatlan pálcát 20 galleonért készítek el, de ha többet rendelsz, esetleg adhatok kedvezményt.  - csillogtatom rá lenyűgöző mosolyomat. - Egy pálca elkészítése nagyjából egy hónap, függően attól, hogy milyen időszakban állok neki, és milyen fából, milyen maggal szeretnétek elkészíteni.
Próbálom megmutatni ennek a Davidnek, hogy mennyire képben vagyok a varázspálca készítésben. Ez volt a legfontosabb: meg kellett győznöm a vásárlóimat arról, amit egy ilyen fiatal lányból nem néztek ki: hogy képes egy használható, jól működő varázspálcát elkészíteni. Folyamatosan figyeltem David reakcióit, és reméltem, hogy tényleg elhiszi, képes vagyok számukra a kívánt minőséget szolgáltatni.

Beatrix

- Miért, kire számítottál? Azt vártad, hogy Ollivander fog majd szemben ülni veled, és a kezedbe nyomja az éppen nála lévő pálcakészletet? Az én pálcáim ezerszer személyre szabottabbak, mint Ollivander pálcái...
Elvigyorodom a visszavágásán. Tetszik. Az is hogy nem ijed meg és az is hogy van bátorsága közölni a véleményét. Manapság kevés ilyennel akad dolgom  vagy ha igen az sem az én korosztályom béliek közül kerül ki nőként. Ahhoz rend szerint meg kell érni.
- Milyen pimasz itt valaki…
Jegyzem meg somolyogva, de láthatja jól szórakozom rajta nem veszem fel az iróniát. Inkább csak a tárgyra térek, mert sok dolgom akad mára, habár talán miatta még képes is lennék a délutánom átszervezni, végtére is azok a zöld szemek csillogása könnyen rabul tudna ejteni.
- Nos Trix… - ismétlem meg a nevét és ízlelgetem. Illik is hozzá meg nem is. De akár álnév vagy művésznév is lehet. Sose tudni. – Örülök hogy megismertelek.
Biccentek felé egy kacsintás kíséretében és iszok egy újabb korty sört. A portói keserű utója marja a torkom de pont olyan jó, amilyennek lennie kell.
- Ez pontosan mit jelent? Mennyi pálcára lenne szükségetek? Ahhoz, hogy a legtökéletesebb varázspálcákat gyártsam le nektek, szükségem lesz néhány...öhm... érzékenyebb információkra is. De erre elég rátérnünk akkor, ha már megegyeztünk abban, hogy mit és mennyiért kell megcsinálnom. Ollivandernél egy pálca 10 galleon. Én egy regisztrálatlan pálcát 20 galleonért készítek el, de ha többet rendelsz, esetleg adhatok kedvezményt. Egy pálca elkészítése nagyjából egy hónap, függően attól, hogy milyen időszakban állok neki, és milyen fából, milyen maggal szeretnétek elkészíteni.
- Woooowooowooo! Nyugi zsenikém! Engem nem kell meggyőznöd, vagy nem ebben a formában, Cartwrightot meg már elbűvölte a zsenialitásod és a hírneved. Ki tudja, lehet a csinos pofid is el fogja ha meglát.
Kuncogok egy kicsit, mert ismerve Christ ez nem túl nehezen elképzelhető, bár mostanság meglepően ellent mond saját magának mióta Volkova újra képbe került.
- A pénz nem akadály. Mágus vagy mugli zsé kell?
Kérdésem közben a kabátomhoz nyúlok és előhalászom a köteg pénzt meg a kis bársonycsomagot tele súlyos galleonokkal. Majd a zöld szemű királylány eldönti melyik a neki szimpatikusabb.
- Először is, kapsz egy próbamunkát, ezt addig… - lököm az asztal közepére kettőnk közé hanyagul a fizetőeszközt - … tekintsd előlegnek és a hallgatásod megvásárlásának. A feladat pedig elég egyszerű…
Rákönyöklök újra a szék karfájára és előre dőlök vele úgy hogy közelebb kerüljek Trix-hez.
- Nekem kell a lehető legtökéletesebb pálcát megalkotnod. Szóval…. kezdheted a feltérképezést.
Az elégedett vigyort le se tudnám vakarni a képemről még ha akarnám se. Azt hittem uncsi munka lesz nekem befogni a pálcakészítőt, meg tesztelni, de olybá tűnik fortuna ma kegyes hozzám.
- Tény, ami tény már van egy vagy meglehet kettő is, ami remekül szuperál…. de sose árt egy biztonsági tartalék…
Utalok szelíden szemöldökvonogatva, mert kíváncsi vagyok veszi-e a lapot, érti-e a célzárt, mert hát hülyének nem tűnik, túlbuzgónak annál inkább, és messzemenőkig kíváncsi vagyok mennyire készséges az üzletet némi extrával keverni. Csak és kizárólag a szórakozás jeleként.