Vakegér

[Pálca-hadművelet]

Pálca-hadművelet

2002. január 15.

to: David Evanson

Egyértelműen tetszik neki a válaszom, a hozzáállásom, még akkor is, ha ő ezt pimaszságnak könyveli el. Én pedig elégedett vagyok magammal, megteszem, ami tőlem telhető, hogy megszerezzem az üzletet. Emellett egyértelműen flörtöl is velem, de én csak bátorítóan rámosolygok, hadd gondolja azt, hogy nyeregben van.
Elmagyarázom neki a lényeget - legalább is remélem, hogy ki tudta belőle hámozni -, de úgy tűnik, őt a pálcakészítés szakmai háttere annyira nem érdekli. Inkább őt ennek a Cartwrightnak a véleménye érdekli, magamban fel is jegyem, hogy utána kell néznem a pasasnak.
-És mondd csak, Cartwright honnan hallott az én zsenialitásomról - ezt eléggé gúnyos hangnem mondom, mert közel sem gondolom magam zseniálisnak - és hírnevemről? - a hírnévből már többet el tudok képzelni, néhány nagyobb ágyúnak is készítettem már pálcát.
David nem kispályás, az egyből látszik, amikor egy nagy halom pénzt rak ki elém az asztalra. Nyelek egyet, mert azt hiszem, még soha nem láttam ennyi pénzt egy kupacon, pedig az én családom sem szegény.
-A mugli pénzzel mihez kezdenék? - kérdezem flegmán. - Megmondtam a pálcáim árát. - tolom vissza a pénzeszsákot. - 20 galleont kérek a első pálcáért. A többiről pedig egyezkedhetek veled vagy Cartwrighttal. A hallgatásom pedig szakmai követelmény. Hova lenne a hírnevem, ha szétkürtölném, mire készülök?
Megvárom, amíg leszámolja a pénzt, és amikor odanyújtja, előredől, hogy közelebb kerüljön hozzám. Kiderül, hogy neki kell a pálcát elkészítenem, és felajánlja a "feltérképezés" lehetőségét. Újra nyelek egyet, és próbálok nem elpirulni az ajánlatra. Soha nem vallanám be ennek az arrogáns, beképzelt srácnak, hogy még nem voltam együtt férfival. A Roxfortban Jasperre vártam, a csata után nem úgy alakultak a dolgaim, és persze Jasperre vártam, és most? Hát most is rá várok.
Aztán bevillan egy gondolat? Mi van, ha csak akkor kapom meg a munkát, ha valami mást is nyújtok... mondjuk ennek a srácnak? Mi van, ha többet is kell adnom? Ennyire szükségem volt erre a munkára? A válasz egyértelmű volt: főszerkesztő asszisztensként nem lehet nagy karriert befutni. De pálcakészítőként! Igen, határozottan szükségem volt Cartwright támogatására.
David vagy türelmes ember volt, vagy a feltérképezésnek tudta be a viszonylag hosszú csendet, de végül ő szólalt meg:
- Tény, ami tény már van egy vagy meglehet kettő is, ami remekül szuperál…. de sose árt egy biztonsági tartalék…
Gúnyosan elmosolyodtam.
-Meglátod, ez a pálca nem biztonsági tartalék lesz. Szóval - vettem elő a noteszemet, és egyelőre próbáltam nem törődni a kételyeimmel, és Dave szemöldök vonogatására. - most milyen pálcád, pálcáid vannak? Maradjunk a... öhm... fő pálcádnál. Elégedett vagy vele? Vannak olyan varázslatok, amikre különösen szeretnéd használni az új pálcádat?

Beatrix

-És mondd csak, Cartwright honnan hallott az én zsenialitásomról… és hírnevemről?
Elvigyorodom a kérdés hallatán. Valahogy úgy, mint egy ragadozó nagymacska mikor kiszúrja a kedvenc prédáját. Igaz nem az én érdemem ez a csaj, nekem az infót kell csak szállítanom róla, de a gyanakvása bizonyítja, nem ejtették a fejére, így a csinos kis pofi alatt kellő ész is rejlik. Ami azért sose árt.
- Ohó, hát Chrisnek megvannak a maga… forrásai.
Nem szándékozom kifejteni ezt jobban, egy kis rejtélyes somolygással elintézem hogy még sejtelmesebbnek hasson a dolog. Meg amúgy is, már az nagy szó hogy Cartwright kipécézte magának. Persze ezt Trix nem sejtheti.
-A mugli pénzzel mihez kezdenék?
Tetszik a lesajnáló pillantása, így a fontokkal teli kötegeket vissza is veszem, míg a másikat az orra előtt hagyom. A kikerekedő zöldes íriszek rabul ejtenek.
- 20 galleont kérek a első pálcáért. A többiről pedig egyezkedhetek veled vagy Cartwrighttal. A hallgatásom pedig szakmai követelmény. Hova lenne a hírnevem, ha szétkürtölném, mire készülök?
Lényegre törő és nem az az alkudozós típus. Olybá tűnik tényleg könnyűnek ígérkezik vele a munka, de lejátszott kviddicsmeccsnek erre nem fogadnék egyelőre. Csak biccentek felé válaszképpen egyetértéssel. Helyes, óvja csak a kis hírnevét, ez van meg az erénye. A tudását úgyis mindenki kurvára kihasználja ebben a világban.
Úgyhogy inkább a tesztfeladatra és annak felvázolására fókuszálok. Az elején még talán zavarba is ejti a dolog, de ha ez így is van hamar magáévá teszi a helyzetet és él a lehetőségeivel. Már a válaszában és kérdésében is csupa szenvedély csendül ki.
-Meglátod, ez a pálca nem biztonsági tartalék lesz. Szóval…
- Szóval…
Vonom fel a szemöldököm várva, mit is reagál. Ha már nem hát már ezért a szórakozásért megérte a boszorkánnyal foglalkozni.
- most milyen pálcád, pálcáid vannak? Maradjunk a... öhm... fő pálcádnál. Elégedett vagy vele? Vannak olyan varázslatok, amikre különösen szeretnéd használni az új pálcádat?
Egy perc jelentőségteljes csendet iktatok be, csak a hatásszünet kedvéért, és persze hogy felcsigázzam. Ez elég ahhoz is hogy felmérjem a lányt aki bár nincs messze tőlem az asztal túlvégén a széken billegve mégis fényévnyi távolságnak tűnik. Pláne a kurva notesszel ahogy jegyzetelni kezd, mint egy kibaszott titkárnő.
- Most… van kettő is bár attól függ honnan nézzük. Az egyik galagonya, sárkányszívhúrral. Kifejezetten ügyes transzbűbájokra. Könnyű használni és könnyű szeretni. A másik…
Jelentőségteljesen pillantok Trixre, hogy ne a papírlapra való kaparással legyen elfoglalva. Látni akarom vonásait, ahogy a nyugodt sima felszínt megborzolja szavaim hatása, akárcsak egy kavics amit a sima felszínű tóba dobnak.
- …hát az minden lyukat be tud tömi. Igazi gyógyír.
Vigyorgok nagyképűen, és ez nem csitul pláne ha szelíd pírt csal a pálcakészítő arcára.
- De sajnos olyan, ami jól szuperál a háztartási bűbájokkal, nincs. Szóval vagy keresek egy feleséget… vagy készítesz nekem egy erre szabott pálcát.

[Pálca-hadművelet]

Pálca-hadművelet

2002. január 15.

to: David Evanson

Chris Cartwright. Egyre jobban izgat ez az alak. Utána kell néznem, ki is ő, akit -úgy tűnik számámra - még ez a szőke srác is nagyra becsül. Mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy a varázslók és boszorkányok elégedettek a munkámmal. Nyilván szuper lenne mindezt legálisan is csinálni, de mennyi esélyem van erre Londonban, Ollivander üzlete mellett. Az embereknek viszont mindig lesz szükségük regisztrálatlan pálcákra, amiket nyilván sokkal veszélyesebb volt használni, de annál is nehezebb volt lekövetni. A családom pedig épp elég sötét alakot ismert ahhoz, hogy fenn tudjam tartani magam a mellékes betevőkből.
A húsz galleon ott hever előttünk, de addig nem veszem el, amíg meg nem egyeztünk a részletekben. Mindig is fontos volt számomra és a Flint család számára a látszat fenntartása. Talán éppen ezért nem tudódott ki sohasem, hogy bő másfél évig a Szent Mungó elmeosztályán kezeltek. Egy őrült éppen elég volt egy családba. Bár szerintem a Flint család nagy része jobban örült volna annak, ha meghalok a roxforti csatában.
De végre rátérünk a pálcákra:
- Most… van kettő is, bár attól függ honnan nézzük. Az egyik galagonya, sárkányszívhúrral. Kifejezetten ügyes transzbűbájokra. Könnyű használni és könnyű szeretni. A másik…
Eddig jegyzeteltem, de egyszerűen nem tudom megállni, hogy rá ne pillantsak Davidra. A hangja annyira kéjes, és csábító, kíváncsi vagyok, mire készül. Szégyentelenül vigyorog, és várja a reakciómat, ahogy folytatja:
- …hát az minden lyukat be tud tömi. Igazi gyógyír.
Egy pillanatra lefagyok, ahogy leesik szavai értelme. Eltátom a számat meglepetésemben, de gyorsan úgy teszek, mintha mondani akarnék valamit, de aztán megrázom a fejem, és leteszem a noteszt. Az asztal alatt akaratlanul is keresztbe rakom a lábam - tényleg az erényemet félteném? -, majd közelebb hajolok Davidhez az asztal felett. Elgondolkozom azon, amit mondott: gyógyír. Mennyi mindenre keresem én is a gyógyírt. De vajon tényleg ennyi lenne? Egy kellemesen eltöltött éjszaka, egy jóképű, izmos sráccal mindent megoldana? El tudnám engedni akkor Jaspert? El tudnám felejteni azt, ami a csata közben és utána történt. Valószínűleg ez nem ennyire egyszerű. Kiestem egy pillanatra a szerepemből, keresem a szavakat, ezt látja ő is rajtam, úgyhogy lazán, nagyképű mosollyal folytatja:
- De sajnos olyan, ami jól szuperál a háztartási bűbájokkal, nincs. Szóval vagy keresek egy feleséget… vagy készítesz nekem egy erre szabott pálcát.
Köhintek egyet, és Davidre nézek:
-Komolyan háztartási bűbájokra rendelsz egy illegális pálcát? - Ez annyira béna cél. És meg fogja látni, hogy tényleg nagyon nem mindegy, mire készülnek a pálcák. - Szerintem feleséget olcsóbban találnál. De ha erre van felesleges 20 galleonod... - vonom meg a vállam. A másik pálcáról szóló monológját inkább említés nélkül hagyom egyelőre. Inkább a feladatra koncentrálok, próbálom a profi üzletasszony benyomását kelteni, akit egy kis évődés nem tud kiszakítani a gondolatmenetéből.
-Ezekhez a varázslatokhoz a gyertyán a legjobb fafajta. Szerencsére ez könnyen beszerezhető akár Londonban is. A mag viszont már nehezebb kérdés. Persze használható lenne az egyszerű egyszarvú szőr, de az eléggé snassz. Meg vannak vele bizonyos problémák is. Én a szemiflázs szőrét ajánlanám neked. Sokkal erősebb és hűségesebb pálcát eredményez. Csak nehezebb beszerezni, általában ezért nem bajlódnak vele.
-A méretekhez viszont...  - ki sem akarom mondani, mert magas labdát fogok ezzel adni - ... le kell mérnem téged. Talán még a másik pálcádat is megvizsgálom... - villan a szemem, kíváncsi vagyok, mennyire nagy a szája.

Beatrix

Nem kerüli el figyelmem hogy nem nyúl a pénzzel teli zsák felé, de úgy vagyok vele hogy az ő dolga. Én a helyében ebben a csehóban ahol pazar rossz arcok hada ücsörög nem hagynám a pulton a jussom, de meglehet amilyen bájos olyan ügyesen forgatja a pálcát is s még mielőtt bárki illetéktelen hozzá tudna érni vagyonához már egy csinos kis ártást kapna tőle. Cartwright és persze én se fizetek neki kétszer, az is biztos.
-Komolyan háztartási bűbájokra rendelsz egy illegális pálcát?
Vártam valami ilyesmi reakciót. Elhűlést, döbbenetet, megvetést… de ugyanakkor azért van benne jócskán kihívás ha az ember jobban belegondol. Csak szerényen megvonom a vállam, mint aki nem tehet róla hogy ennyire béna. Az igazság az hogy azért annyira nem vagyok elveszve, a pálca jó segítője lesz Alfred-nek Garden Lodgeban és Trix tudása vagy annak kiaknázására ideális feladat. Aztán majd kapja a megrendelést C-től ha beindul az üzlet. Másolásra, hamisításra, bájolásra, ártásokra való komoly pálcákra…
- Szerintem feleséget olcsóbban találnál. De ha erre van felesleges 20 galleonod...
Elvigyorodom és felszökik a szemöldököm. A feleség olcsóbb lenne… nem gondolom.
- Minden nő drága. Neked mennyi is az árad? Nem hiszem hogy húsz galleon..
Pimaszkodom élvezkedve de mivel ő abszolút  profi próbál maradni, inkább csak piszmog a jegyzetfüzete meg a pennája felett.
- Ezekhez a varázslatokhoz a gyertyán a legjobb fafajta. Szerencsére ez könnyen beszerezhető akár Londonban is. A mag viszont már nehezebb kérdés. Persze használható lenne az egyszerű egyszarvú szőr, de az eléggé snassz. Meg vannak vele bizonyos problémák is. Én a szemiflázs szőrét ajánlanám neked. Sokkal erősebb és hűségesebb pálcát eredményez. Csak nehezebb beszerezni, általában ezért nem bajlódnak vele.
Egyszerűen unott fejjel hallgatom végig a monológját. Őszintén szólva magasról teszek rá miből csinálja, meg hogyan csak legyen kész és működjön, ahogy kell. Akkor Chris hátba vereget engem, Trix megkapja édes kis jutalmát, én meg hátba veregetem Trixet már ha hagyja. Ha nem akkor lesz elég időm a hosszú távú szerződés keretein belül paskolgatni itt meg ott meg amott.
- A méretekhez viszont...  
Imádom, ahogy elakad és arcára pillantva látom rajta az édes belső vívódás nyomát.
- ... le kell mérnem téged.
Kuncogok.
- Talán még a másik pálcádat is megvizsgálom...
- Ejha! – füttyentek miközben rám pillant. – De rámenős lett itt valaki.
Képemről a vigyort még egy erős pofon se tudná lemosni.
- Miből gondolod hogy csak úgy a kezedbe adom a legbecsesebbik fegyverem?
Nem tudom megállni hogy ne üssem azt az amúgy is forró vasat. Erre inni kell, így ujjammal csettinve intek Ariannénak hozzon nekünk még egy kört. Közbe felállok és kihúzom magam.
- Hát rendben. Ha felettébb ragaszkodsz hozzá… - megadón tárom szét a kezem, mint aki motozásra adja testét. – Bár azt hittem intimebb helyen akarsz vizsgálódni nem ennyi szem láttára. Jó tudni hogy nem vagy szégyenlős.
Búgom lágyan ha már elém lép ha pedig nem hát lazán az asztal szélére támaszkodva várom, hogy lemérjen. Itt meg ott meg amott.

[Pálca-hadművelet]

Pálca-hadművelet

2002. január 15.

to: David Evanson

Ez a férfi, úgy tűnt, folyamatosan zavarba hoz. Mi mást tehettem volna, amikor az "áramról" kérdezett, mint hogy elpirultam. Nyilván számára az én áram, mint feleség megfizethetetlen. De hány lányt láttam én már házasodni, miután pár galleont gazdát cserélt. Hány érdekházasság köttetett már aranyvérű körökben? Jobban belegondolva, alakulhatott volna így is az életem. Valami undok aranyvérű férj mellett is leélhettem volna felnőtt korom nagy részét, ha apám beszámítható állapotban lett volna, és a családi hagyományokat követi. Alapvetően örültem, hogy itt kötöttem ki Londonban, és a saját utamat járhatom. Amit persze beárnyékol a múltam, de egy idő után azt is magam mögött hagyhatom talán... Vagy újra visszaszerezhetem, amit elvesztettem.
Így inkább nem is válaszolok Davidnek, inkább rátérek arra, amihez értek: a pálcákhoz.
– De rámenős lett itt valaki. - mondja, amikor megemlítem, hogy esetleg mást is kihozhatunk a dologból. Úgy érzem, fűznöm kell a srácot, el kell kápráztatnom. Szükségem van erre a melóra, és a többire, ami ezzel együtt jön. De mennyit ér meg nekem ez? Egyáltalán van-e értelme Jasperre várnom, amikor ő egy másik lányba szerelmes, rám pedig a legutóbbi találkozásunkkor undorodva nézett? Semmiképp nem akartam Davidben annyira megbízni, hogy az ágyamba engedjem, de talán még hasznomra válhat a srác, ha szorult helyzetbe kerülök. Nyilván én sem voltam neki más, mint egy jó kis szórakozás.
- Miből gondolod hogy csak úgy a kezedbe adom a legbecsesebbik fegyverem? - kérdi incselkedve.
- Elég jó a kézügyességem. - mosolygok rá csábítóan. - Sokan mondták már.
Közben David rendel még egy kört, örülök is neki, kezdett kiszáradni a szám. Akkor még jobban, amikor felajánlja, hogy tapogassam végig, tegyem a dolgom, egy kocsma kellős közepén. De hát, a munka az munka, úgyhogy nekiálltam. Próbáltam komolyan venni, profin csinálni, még ha a férfi ezért le is nézett. Ezek szerint ő nem ismeri azt a szót, hogy hivatás. Nekem a pálcakészítés nem egyszerű bérkiegészítés volt, vagy hobbi volt, én tényleg ezt szerettem volna csinálni. Mert egyedül ebben voltam jó, és magabiztos.
Nekiálltam méricskélni. Először a karjával kezdtem, aztán a magasságával, aztán a háta mögé mentem, és gyanúsan sokat időztem az egészen formás popójánál. Aztán eléléptem, egészen közel, és vigyorogva felnéztem rá. Jóval alacsonyabb voltam nála, nagyjából a mellkasáig értem. A mérőszalagot, amit eddig használtam, nagyjából a nyakához tettem, aztán szépen lassan elkezdtem a kezem lehúzni a mellkasán, egészen az ágyékáig. Lepillantottam, hogy dudorodik-e odalenn valami, aztán sóhajtva hátraléptem:
-Áh, nincs ott lenn mit lemérni. - vágta mű csalódott arcot, és kíváncsian vártam a reakcióját. Közben elfordultam tőle, lehúztam a maradék italomat, és zsebre raktam a pénzemet.
-A pálca nagyjából két hét múlva készül el. Hogy érhetlek el, ha készen vagyok? - kérdeztem, mintha mi sem történt volna.

Beatrix

Nem tudom mi a lassabb, a kiszolgálás vagy a lány ahogy feláll hogy megkezdje a munkát. A csípős válaszára színpadiasan a szívemhez kapom a kezem, mint akit találat ért.
- Elég jó a kézügyességem. Sokan mondták már.
- Ah, ezt nem kétlem…
Nem is néztem volna ki hogy szende virágszál, sokkalta vadabb és céltudatosabb ő attól.
- De azért szeretem magam megtapasztalni a dolgokat…
Újabb felhívás keringőre, bár egyre inkább az a sejtésem csak provokál. Ezt igazolja is, ahogy körbejár mindenhol alaposan megvizsgálva. Hagyom neki, mindössze csak kuncogok a vizslató tekintetére s én ugyanolyan árgus szemekkel figyelem, mint amilyenekkel ő mustrál engem. Vajon fordított helyzetben ő miként reagálna ha ugyanígy körbejárnám?
De a gondolatra az elképzelt válasz rögtön kisiklik agyamból mintha csak egy merengőbe való ostoba emlék lenne ahogy felém lép meglepő magabiztossággal és az önműködő mérőszalagját a nyakam köré tekeri. Nem ijesztő ez, se nem támadó vagyis a szó értelmében az. A pillanat megfagy és nem bánom hogy Ari késik a sörömmel, vagy hogy a csehóban az emberek moraja hangosabbra vált. Senki nem törődik velünk, ahogy mi se törődünk senkivel. Pillantásom Trix zöldjeibe fúrom, és a benne megcsillanó fény egyértelműsíti szándékait. Ő eközben könnyedén lejjebb csúsztatja a szalagot mely végigszántva a mellkasomon elér a derékövig hogy aztán lentebb megakadjon. A lány lepillant majd gunyorosan fel rám.
-Áh, nincs ott lenn mit lemérni.
Fanyar kis mosoly suhan át arcomon a hurrogására. Nem tudom megállni hogy közelebb ne hajoljak és szelíden megérintve a vállát a fülébe búgjam:
- Súlyos tévedésben élsz, tündérem.
Aztán elengedem s előkapom a galagonya pálcám, hogy felé nyújtsam. Ha ez kell neki hát tessék, itt van, vizsgálgassa csak meg. Nem szólok semmit hozzá, csak kivárom hogy elvegye, szándékosan ujjaimmal az övéhez érve.
Ekkora fut be az ital, ami elvonja a lány figyelmét rólam, én pedig lazán megtámaszkodom közvetlen mellette az asztalon ujjaimat a sörösüveg nyakára fonva. Jobb lenne a finom kis vállait érintenem, ujjaim viszketnek hogy újra érezzék vagy csak selymes bőrének érintését, de elfojtom magamban a kísértés minden csíráját.
-A pálca nagyjából két hét múlva készül el. Hogy érhetlek el, ha készen vagyok?
- Ne aggódj, megtalállak.
Kacsintok és iszom. Cartwrightnak mindenhol vannak emberei, és két hét bőven sok minden feltérképezésére is. Néha még két óra is doszt elegendő. Nem fogom szántszándékkal követni a boszorkányt, de tudni fogom merre jár. Már ezért is megéri a nevelőapám árnyékában élnem és neki dolgoznom.
- Akkor ennyi?
Kérdezem színpadiasan sajnálatot mímelve. Jobb örültem volna ha nem áll annyira ellent a benne is felszikrázó vágynak, de talán nem is célszerű idő előtt megfektetnem. Ha távozni készül egyszerűen csak hagyom, mindössze egy sunyi de szívdöglesztő mosolyt eresztek meg felé, és ugyanolyan átható pillantásokkal mikkel ő is illetett az imént időzök el arcán, dereka vonalán, mellei formáján.
- Viszlát hamarosan…
Köszönök el, és megvárom míg kimegy végigkísérve a tekintetemmel. Mikor alakját elnyeli az utca forgataga megiszom a söröm és intve a többieknek visszarobogok a raktárba hogy ott a kellő köveket megkoppintva a Patkányfészekbe való átjárót használjam és megkezdjem a munkát ami elsődlegesen Chris számára a friss élménybeszámoló lesz a pálcakészítő csajról többek között. 

Köszönöm a játékot!

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

Vakegér. Elcseszett egy hely, de még mindig itt volt a legkönnyebb információhoz jutni, ha az ember tudni akart valamit… ráadásul odakint sem volt éppen ajánlatos lenni, hiszen beütött a szokásos angolnyár. Nem volt más, csak eső, dörgés, ráadásul a szél is elcsendesedett, finoman jelezve, hogy ezek az esőfelhők nem mostanában fognak távozni.
Szóval idejöttem, hogy összeszedjek némi információt a skóciai Keir Mill nevű faluról. Csupán egyetlen varázslócsalád élt ott, évszázadokkal korábban és egy házat hagyott maga után. Azt azóta a muglik is elkerülik, mert állítólag furcsa zajok szűrődnek ki. Míg másokban ez rettegést váltott ki, bennem kíváncsiságot és tudni akartam, hogy mi húzta meg magát ott… már azon túl, hogy Aiden egy varázstárgyat sejtett ott, ami éppenséggel jól mutatott volna az üzletünkbe, én pedig szívesen mentem kalandra. Csak hát már megint késő délután volt, mire elszabadultam otthonról, ráadásul be is sötétedett a felhők miatt már hatkor.
– Ariane, Keir Mill mit mondd neked? – kérdeztem a Vakegér csinos csaposlányát, aki annak idején egy pár szép estét szerzett nekem, közvetlenül azután, hogy visszatértem Angliába.
– Az a kísértetház ott van, ami a muglikat paráztatja… – Vont vállat, miközben egy poharat készített elő, hogy megtöltse nekem lángnyelvvel. – Azt hallottam, hogy a minisztérium sokáig azt hitte, hogy csak egy varázsló szórakozik velük, de aztán megvizsgálták jobban a házat és a mágiájával valami nincs rendben. Egy ideig tudományosan is meg akarták nézni a történtétek, de sosem került rá sor. – Magyarázta, én pedig a lángnyelvet bámultam. Szép, aranyló színe volt, szinte csábított, hogy máris lehúzzam és kérjem a másikat.
– Szuper.
– De ne menj oda egyedül… jó? Vidd el valamelyik piáló seggfejet, Cartwrightnak fel sem tűnne. – Bökött a fejével, a tolvajokból, gyilkosokból és egyéb veszélyes alakokból álló társaság felé. Megköszörültem a torkomat, majd biccentve felkaptam a poharamat, hogy a szokásos kandalló felé vegyem az irányt… csakhogy ott már ült valaki.
Belekortyoltam az italomba, majd úgy indultam meg felé. Hát na, tudom én, hogy mire van szükségem és az bizony az a hely. A társaság meg amúgy sem zavart, főleg ha idegesíthettem vagy jól elbeszélgettünk. A kettő közül bármelyikkel kiegyeztem, ha arról volt szó.
– Hello! – Huppantam le, de ahogy a szemébe néztem, az az érzésem volt, hogy egy vámpírt sikerült asztaltársaságnak választanom. Túl erőteljesen világítottak a szemei a sötét hajhoz, na meg a hely kellemes félhomályához képest. Szuper, O’Mara, most már csak az kell, hogy kiszívják a véred! Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, de azért kicsit áthajoltam az asztalon, hogy megnézzem mit iszik. – Azt hittem a magadfajta csak a vért szereti. – Köszörültem meg a torkom ismét. Aztán ilyen közelről, egyenesen a szemébe néztem és megtámaszkodtam a könyökömmel az asztalon. Cseppet sem érdekelt, hogy a hátsóm elemelkedett a széktől. Sőt, még tetszett is, hogy így incselkedhetek vele, elvigyorodtam, ahogy letettem a poharat. -Tök jó ez a hely. Közel a kandalló és még is bejön kintről a mocskos ablakon a fény... bár az most éppen nem sok akad.

[Hova hova?]

Hova hova?


2002. 06. 11.
Elliot

Tiszta agyalágyult ez a Léa, ha azt hiszi, ki tud csalni ilyen béna kifogással. Jaj, Fynn, szükségem van rád, úgy hiányzol...mintha nem utálna, mióta egy kis összetűzésbe keveredtem az bátyjával. Jól van, kissé elvesztettem a fejem és fullasztó élményben lehetett része, de végülis semmi baja sem lett. Tudtam, hogy még van kábé úgy 3 másodperce míg megfullad. Egy karcolásnyi nyoma sem maradt, komolyan nem kellett volna ennyire túlreagálni a dolgot. Léa elég fura, és kiszámíthatatlan, nem szívesen megyek a közelébe. Jó ott, ahol van, valahol Párizsban az igen erős barátaival, akik egy laza pálcamouzulattal kivéreztetnének. Kár, mert amúgy szívesen romantikáznék egyet a naplementében egy francia kávézóban. Mondjuk..Marseille elég messze van Párizstól, lehet elhívom Lucilet. Pár hónapja ismerkedtem meg vele. Az egyetlen nőnemű, akire szinte rokonként tekintek. Remek érzéke van a cuccaim eladására, és ő az, aki szeret velem minden felé császkálni és hozzávalókat beszerezni. Még egy sötét, nyálkás, átkokkal teli barlangba is eljött egyszer, és meg is mentette a seggem. Léától kapott levelem egyhamar összegyűröm és elégetem. Közben kihozzák a harmadik lángnyelvem is.
- Csodálatos vagy ma Ariane, köszönöm! Túlságosan is elkényeztetsz!-  
Mivel az idő elég pocsék, semmi kedvem sétálni, míg a következő fiúcska meg nem érkezik a dyspnoe cseppekért. 3 csepp kell, és az illető fulldokolni kezd. Igazából ez egy elég gyenge változat, halált nem okoz akkor sem, ha az adag többszörösét kapja valaki. Egy 20 év körüli szőke srác érdeklődött már egy ideje, van e valami enyhébb cuccom, ami ijesztegetésre, vagy menekülésre jó. Pár hete nem adtam el semmit, így meg is örültem. Mostanában megint többször megfordul a fejemben, hogy tovább állok innen. El, közel keletre, vagy ilyesmi. Törökország, begyűjtenék egy csomó cucco..
-Hello!-
Egy ázsiai srác huppan le mellém, tönkretéve a jó kis törökországi képzelgésem.
-Azt hittem a magadfajta csak a vért szereti.-
Nem tudom, ki ez a srác, de éppen belemászik az aurámba, amit nem nagyon szeretek...
- Parancsolsz?
Fogalmam sincs  miről hadovál. Vért? VAlami vicc akar lenni, amit nem értek?  Most már egészen közel hajol, amit pláne nem tudok értelmezni.
-Tök jó ez a hely. Közel a kandalló és még is bejön kintről a mocskos ablakon a fény... bár az most éppen nem sok akad.-
- Aha..-
Mormolom halkan, közben a srácot mustrálva. Nem tudom, ki ez, és mit akar tőlem, de majd gondolom mond is valamit. Én nem szoktam bájcsevegni idegenekkel, de van egy olyan sejtésem, hogy ok nélkül ő sem. Lehúzom a harmadik lángnyelvet is.
-Bocs haver, esetleg ismerjük egymást?-
Biztonság kedvéért rákérdezek, mert simán lehet, hogy volt vele valamikor dolgom, csak nem rémlik. Bár nem sok Ázsiai sráccal volt dolgom, így tuti emlékeznék rá. Akárhogyan is nézem, nem ismerem. És miért vigyorog? Kelletlenül visszavigyorgok, de nem tudom, mi történik.

[varázslatos]

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

A Vakegér szokásos, füstfelhős, már-már varázslatos légkörében otthonosan éreztem magam. Innen csak egy köpés volt a Patkányfészek, amiről persze csak a magam fajta csőcselék – tolvajok, gyilkosok, csempészek – tudott. Cartwright búvóhelye az ilyen esővel terhelt, túlzottan is kellemetlen napokon, meglehetősen kellemes volt. Odalent ingyen ital, kaja, na meg állandó megbízások várták az embereket. Én azonban ezt most inkább kihagytam. Csak a megszokott asztalomat akartam, a kandalló mellett. De persze ott ült valaki.
A valaki persze történetesen pont úgy festett, mint egy vámpír. Azok a világító kék szemek egyenesen borzongást váltottak ki belőlem. Ez persze engem nem ijesztett el, sőt egyenesen elvigyorodtam, készen állva arra, hogy most aztán alaposan eljátsszak ebben a helyzetben.
– Parancsolsz? – kérdezett vissza. Máris minden tökéletes volt, nem értette a játékot, sem az apró kis megjegyzést, ha meg még is, hát akkor csak még viccesebb volt. Kimondottan szerettem az embereket bosszantani a hülyeségeimmel. Volt valami kielégítő abban, ahogy kiakasztottam őket.
– Borzalmas édes a vérem, inkább ne próbáld ki! – Folytattam és kicsit jobban belemásztam az arcába. Hát igen. Ez most megint csak egy olyan dolog volt, amit a bosszantás kedvéért tettem. Na meg már régen nem olyan jó a látásom, hogy meg tudjam alaposan figyelni távolabbról. A csokibékát is már csak az illatáról ismerem meg. Ezt persze nem kellett mindenkinek tudnia… hiszen volt elég gondom úgy amúgy is. Ha Aiden még azt is tudná, hogy szemüveget kéne hordanom, totál kiakadna. Így is frászt hozom rá, akárhányszor tök sérülten megyek haza. De hát végül is ez a munkám, tárgyak megszerzése.
Na mindegy is. Inkább a jelenlévőkre koncentráltam. Muci pontosan rá fog érni akkor, amikor hazaértem és kicsit összebújunk. Így is miatta voltam itt, kellett egy kis ivászat, mielőtt belevetem magam a komolyabb melóba… na meg, hogy Keir Millről minden tudni valót összeszedjek. Ariane kis információ már közelebb juttattak ahhoz, mi várhat rám. Én persze nem féltem egyedül odamenni… mert miért félnék? De hát el-elkaptam a lány aggódó pillantását, szóval előbb-utóbb tényleg választanom kellett a sok tahó között. Végül is abból gond nem lehet, ha nem megyek egyedül és egy sört később még fizethetek neki.
– Aha.. – bökte oda, mire közöltem, hogy egész kellemes ez a hely, ami az enyém. Nem is tudom, csak figyeltem az arca változását, ahogy reagált a szövegelésemre. Láttam, hogy nem jövök be neki semmilyen téren, ez nem volt kérdéses, de tetszett, hogy olyan nagy hévvel húzza le a lángnyelvet, hát én is így tettem. Persze mindezt úgy, hogy cseppet sem húzódtam hátrébb.
– Bocs haver, esetleg ismerjük egymást? – kérdezte aztán.
– Majd ma megismerjük egymást. – Közöltem egyszerűen és visszahuppantam rendesen a székembe. – Jó varázsló vagy, vámpírsrác?– Kérdeztem és kicsit megigazgattam magamon a ruháimat, hogy ne álljanak olyan mocskos gyűrötten. Közben a háttérben valaki kiáltott egy, mintha éppen valami szörnyű sérelem érte volna. Engem azonban nem érdekelt, egyenesen a para kék szemekbe néztem.
– Úgy nézem rád férne egy kis gyakorlás… olyan uncsin keserű képet vágsz. – Köszörültem meg a torkom, ahogy végig mértem. Aztán egy pillantást vetettem Arianéra, még kacsintottam is, majd kinyújtottam a kezemet és a srác csuklójára szorítottam. Ez pont elég volt ahhoz, hogy hoppanálhassunk végre. Még mindig béna voltam persze benne, így a gyomrom azonnal megkavarodott, ahogy beindult a forgás és csak a szerencsén múlt, hogy össze nem hánytam magam.
Elengedtem vámpírfiút és kissé előre görnyedve a gyomromra szorítottam a tenyeremet. Valami keskeny úton álltunk a sötétben. Odafent a telihold nehezedett ránk, esőnek itt Skóciában persze nyoma sem volt… de éppen meleg sem volt, kellemetlenül hűvös szél fújdogált. Hát igen… valami iskola előtt lehettünk. Öreg épület volt, vöröstéglás, kissé miniatürizált kastély benyomását keltette, de ott volt mellett egy játszótér.
– Szuper. Megjöttünk.

A helyszín szabad.