A főút

Egy végeláthatatlan, macskakővel felrakott hosszú út, melynek mindkét oldalán boltok sorakoznak. A meleg nyári napokon a standok megtelnek a nyüzsgő, sürgölődő vásárlókkal, izgatott gyerekekkel és az egymást túlkiabáló árusokkal. A híresebb üzletek előtt kígyózó sorok szinte lehetetlenné teszik a kényelmes közlekedést, persze ennek is megvan a maga bájos hangulata.

[- Á, minek. Úgyis elsőszámú hobbim aurorokba belerohanni -]

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽

C l a r a C o l e

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8

☾ m y f u r ☽

Odafent a felhők sűrűsödve egymásnak gyűrődnek, és a szél a közeledő eső szagát hordozza magán. A Főút macskakövén lassan lépkedve kerülgetem az arrajáró varázslókat, és kissé összehúzva magam, lefelé nézve. Tudom, hogy veszélyes terepen járok, mert némelyik falon, az ázott körözési plakátokon látom annak a dühödt kölyöknek a lángoló tekintetét visszabámulni a külvilágra. Annak a kölyöknek a tekintetét, akit bezártak az Azkaban sűrű falai közzé, hogy élete végéig amiatt üljön odabent, amit el sem követett. Olyan mocskosul ironikus volt pedig az egész. Hiszen egy gyilkos vagyok, aki ki tudja hány ártatlan embert fosztott meg az élettől. Ki tudja hánnyal végzett, amikor a hold fénye elvakította az elméjét, kieresztve a benne őrjöngő vadállatot. Ha értékelném T roppant nagy humor érzékét ez ügyben, még röhögnék is rajta egy sort. De nem teszem. Helyette a gyűlölet és a mérhetetlen undor, a keserűen üres fájdalom zilál belülről, akárhányszor rágondolok. Akárhányszor eszembe jut az a bűzös, savanyú szaga, ami elnyomja azt a fájóan ismerős kamilla illatot. És egyedül csak egy holtest rémlik az egész képből, meg a kamilla és a fűszeres illatok keveréke. Azon túl minden keserűen fehér, akár csak a fehér szoba. Az a fehér szoba, ahol megölte Katet.
Megtorpanok, és már nem a macskakő csúszós felületét vizsgálom, hanem már megint a fehér szoba rohadt fehér falait bámulom... És a fehéret beszennyező vért. A lány holttestét, ami vérzik és vérzik és vérzik és vérzik. Feláll a szőr a takrómon, ahogy eszembe jut a vérének a fémes íze számban, és úgy érzem már megint rosszul leszek. Összeszorítom a fogamat, és nekidőlök a falnak.
Francba már. Miért van az, hogy az összes meglévő emlékemet gyűlölöm és egyszerűen azt kívánom, bárcsak elfelejteném. Miközben annyira vágyom az üres hézagok után? Logikátlan. AZ egész kibaszott élet cseszettül logikátlan.
Ellököm magam a faltól, és lassan újra elindulok, amikor beleüttközöm valakibe. Mind a ketten hátra tántorodunk, én pedig reflex szerűen felé kapom a fejemet. Ami nagy hiba. Nagyon nagyon nagy hiba. Mert akibe belerohantam és akit majdnem feldöntöttem egy kibaszott auror. A francba, teljesen kiment a fejemből, hogy ezek így nagyjából mindent megszálltak a Csillagles óta.
- Azért jobban is figyelhetnél - morran rám, mire egyre jobban fürkészni kezd. A pillanat azonban, amikor felismer a képekről még mindig felbecsülhetetlen, de nem szórakozok sokáig a döbbbent arcán, és a hirtelen tett mozdulatain, ahogy a pálcáját keresgéli a hülye köpenye alatt.
- Á, minek. Úgyis elsőszámú hobbim aurorokba belerohanni - vetem felé, majd rohanni kezdek, miközben ő is kiáltozva és átkokat dobálva üldözőbe vesz. Gyorsan analizálom a helyzetet, a menekülő utakat, annak az esélyét, hogy hol és merre tudok elbújni, amikor egy félreeső sikátorba vetem magam és onnan várakozom, hogy egyáltalán előtolja-e a büdüs seggét az a gyökér auror.
Aztán egyszer csak valami neszezést hallok meg, de a szagából is már rájövök, hogy nem a pasas az. Felpillantva a szőkeségre összehúzom a szemöldököm, és sóhajtok egyet.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat - dünnyögöm felé, mert cseppet sem vagyok az az osztozkodó típus.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.

Messzire mentem. Aztán visszajöttem. Visszajöttem? Elmenekültem Londonból egy időre, jártam a világ körül. Én, a szürke kisegér, hátam mögött egy mintaszerűen unalmas és egyhangú élettel, reggel nyolctól délután fél ötig tartó irodában seggeléssel, hirtelen belecsöppentem egy egész más valóságba. Erdőtüzek Ausztráliában, orvvadászok Afrikában, lerobbant kórházak Brazíliában. Csupa olyan helyzet, amivel a muglik vért izzadva küzdöttek. Én meg egy pálcaintéssel rendet raktam. Aztán futottam a helyi mágikus rendfenntartók elől. És imádtam. Megváltoztatott. Régen még a mágiatörténet órai puskázáson is leizzadtam, most lazán elsütök egy nonverbális átkot egy muglival szemben, ha arra van szükség. Nem főbenjárót - sajnos, de bár előbb jutott volna eszembe az imperio azon az estén… Mert a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve ugyebár.
Haza jöttem. Anyám miatt, meg mert egyszerűen vissza akartam. Valahol mélyen érett már a gondolat, hogy újra és újra a brit varázstársadalom orra alá dörgöljem, hogy mi a véleményem. Hogy mit csinálunk rosszul. Hogy milyen nevetséges, hogy ártatlan életeket hagyunk veszni, mikor egy hussba és egy pöccintésbe se kerülne megakadályozni a vesztüket. Úgyhogy meg is tettem ezt estéről estére, meg amikor csak nem foglaltak le az olyan mellékes emberi szükségletek, mint az alvás és az életfunkciók fenntartása.
Az is úgy indult, mint a többi éjszakai műszak. Ültem a rendőrautóban, amit varázslattal törtem fel, és szórakozottan hallgattam a rádióból szóló karattyolást. Szép aláfestést adott neki a szélvédőn doboló, szemerkélő eső. Ex-irodista lévén gyorsan megtanultam a rendőrségi kódokat, melyik milyen bűncselekményt, balesetet vagy veszélyhelyzetet jelent, úgyhogy már nem lapozgattam a könyvecskémet, amiben ezek voltak, ahelyett a két fakabátot tartottam szemmel, akik boldogan fánkoztak az utca túloldalán, egy gyorsétterem nagy, esőcseppektől csillogó üvegablaka mögött.
“Gyorshajtás… Koccanás… Tilosban parkolás…” Egyik se olyasmi, amire vártam. Ásítottam egyet, és újra az autó jogos tulajdonosaira nézvén eszembe jutott, hogy nem emlékszem, mikor ettem utoljára. Folyton elfelejtem. Bizonyságául ennek, a következő pillanatban is. A rádióból recsegve, kicsit élesebben szólt a diszpécser hangján egy szám, amit nem sokszor hallok, viszont határozottan olyasmi, ami érdekes lehet.
-  Fegyveres rablás - suttogtam a számsor jelentését, és nagyot bólintottam. A rádióból a hang mondta a címet is. Jártam már ott. Egy kis bankfiók az, nem messze az Abszol úttól egyébként. Lendült a pálcám, és már ott se voltam az autóban, nyomom se maradt. Hacsak az nem, hogy nyitva felejtettem az autó ajtaját, de talán fel se tűnik majd nekik.
A bankfiók épületének tetején bukkantam fel, aztán egy koppintással kinyitottam a tetőtéri ajtót, majd rohanni kezdtem lefelé a lépcsőházban.
Biztos voltam benne, hogy hamarabb értem ide bármelyik hatósági személynél. Edzésben lennék? Nem meglepő. Nem is szuszogtam, mikor leértem a földszintre, és egy, az ügyfélszolgálati teremre nyíló ajtó mögül meghallottam a fogvatartó hangját.
- … és ezzel a szarral idecsődítetted a zsernyákokat!
Egy nagy koppanás, múanyag és fém csörömpölése hallatszott a kőpadlón. Gondolom a támadó a földhöz vágta a szóban forgó mobiltelefont. Én csendben elismeréssel adóztam az ötlet iránt, hogy SMS-ben szólt az a valaki a rendőröknek, kár, hogy nem volt túl ügyes, és lebukott. Sebaj, ezért vagyok itt.
- Ezért veled kezdem a kivégzést, te kis…
Bár, pisztollyal hadonászó muglira még nem volt meg a bevett taktikám, de nem estem kétségbe. Talán meg tudom úgy oldani, hogy észre se vegyék, varázslat történt. A pálcám hamarabb lendült, mint ahogy a varázstalan lőfegyver emelkedett a magasba. A résnyire nyitott ajtóból elsuttogtam egy confundo-t. Aztán dörrenés. Sikolyok. Egy test a földre zuhant, nagy dobbanással. Sötétvörös tócsa növekedett a feje körül.
Én meg álltam az ajtó mögött, és nem értettem. Mellé kellett volna lőnie. A célpont mellé. Nem azzal pont szembe. Magával szembe…
A szám elé kaptam a kezem. Most komolyan megöltem valakit? Nem, magát ölte meg. De nem akarta, és a varázslatom miatt halt meg, mert rosszul sült el… Hát az nem kifejezés. Hátráltam iszonyodva, a fejem csóválva, próbálva kirázni az emlékképet a fejemből, de sokkal hatásosabban terelte el a figyelmemet az, hogy mögöttem halk pukkanás hangzott fel, és nekihátráltam valakinek, aki az előbb még határozottan nem volt ott.
Ballonkabátos, szigorú tekintetű pasas magasodott fölém. A kezében volt a pálcája. A hátam mögé nézett, láthatta is a jelenetet, de ha nem, hát a hangokból gondolom összerakta a képet. Aminek a része voltam én is, még mindig előre mutatva a magyalpálcával.
Nem vagyok jó párbajmágiában. Nem vagyok jó a hazudozásban. Csak egy dologhoz értek - menekülni. Egy hajszállal gyorsabban dehoppanáltam, minthogy ő a képembe vágta volna a maga stupor-ját. Hirtelen az Abszol-úton találtam magam. Ez jutott eszembe, talán mert az előbb gondoltam rá, hogy a közelben van. Meg itt talán el tudok vegyülni…
Nincsenek túl sokan a környéken. Máris felhangzik valami csetepaté, de kicsit még távolabb tőlem. Talán az én emberemet is eltéríti ez a hangos kis intermezzó. A fejemre húzom a kapucnit, próbálok halkan surranni a tornacsukámban a macskaköveken, és az első sarkon eltűnök, lekuporodok egy konténer mögött, úgy kapaszkodva a pálcámba, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mert az elvek, az egy dolog, de az Azkabanban azért nem óhajtok vendégeskedni. Pedig technikaila az előbb megöltem valakit. Megöltem valakit… Majdnem összerogyok a gondolatra, halk, remegős nyikkanás tör fel belőlem.
Valaki közben bevágódik a sikátorba. Talán az auror? Az ujjaim úgy szorítják már a fényesre csiszolt magyalfát, hogy csoda, el nem törik. Muszáj összeszednem valami kis bátorságot. Elszánom rá hát magam, hogy kilessek a konténer felett, de nem az aurorral találom szemben magam. Egy srác az.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat. - Morcos, sápadt arcának érdekes kontúrt ad az esővíz csillogása meg a háta mögül érkező gyér világítás. Elfog az értetlenség, enyhe bosszússág, hiszen hé, én voltam itt előbb, és különben is… De rohanó léptek hangzanak fel szinte a sikátor bejáratánál, hirtelen sokkal közelebbről, mint eddig, gondolom előrehoppanált az illető a nyilvánvaló rejtekhelyt látva, mindjárt befordul a sarkon.
- Osztozzunk! - javaslatom inkább kijelentés, és kihasználva az esetleges meglepetését, a pólója nyakánál fogva berántom a srácot magam mellé. Kellemetlen közelségből bámulok az arcára, kicsit mérgesen, kicsit meg bocsánatkérőn. Főleg pedig kiskutya szemekkel kérlelőn, hogy lécci ne buktass le minket. De már késő.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - reccsen egy rekedt, szigorú hang a sikátor bejáratánál, én meg nem tudom, hogy ez az a tag-e, aki engem üldözött, vagy az, aki őt. Most már semmi más nincs a képemen, csak puszta rémület. Kétségbeesetten nézem a fiú arcát, aztán, bár nálam jóval magasabb, megpróbálom kilökni a búvóhelyről. Reméljük, ez az a tag, aki engem üldözött, és akkor őt talán nem bántja...

[- Osztozzunk! -]

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽

C l a r a C o l e

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8

☾ m y f u r ☽

Néha. Alkalomadtán megkísért a dementorok jéghideg fagylehellete. Belekúszik egyenesen a csontjaim alá, ésmegint úgy érzem beleusztulok abba, ahogy kiszívnak belőlem mindent, még azt is, amire nem emlékszem. gyűrűztek körülöttem, mintha csak az én elbaszott életem keserűsége valami rohadtul zamatos húscafat lenne a számukra. Nem tudom, miért nem ítéltek dementorcsókra. De talán ez volt a szerencsém, és az, hogy a bennem lakozó tomboló vadállat nem akart beledögleni abba a jeges kietlen ürességbe. Túl büszke volt az ilyen szar halálhoz. Meg én is. Ha meghalok, az legyen normális halál, valami erdőben, vagy egy mezőn, ahol befed a virágok és a természet bódító illata... Ahol minden kamilla, és édes-savanyú fűszer illat. De persze tudom, hogy ez a fajta békés kimúlást úgysem érdemelem meg. Hiszen annyi mindenkit megöltem. És annyi mindekit megölök még most is ezzel a kibaszott farkassal a bőröm alatt. Egyébként is addig nem tervezem meghalni, míg meg nem találom és darabokra nem tépem T kibaszott testét.
Francba már. fasza, hogy csak a bosszú tart életben, azon kívül nincs semmim. Nem mintha hiányozna az a fura gicses családi idill, amit abban a hülye fogadóban láttam. Oda sem passzoltam, meg is lett az eredménye. Amúgy is csak a szarság szakadna rájuk, mert engem mindig rohadtul megtalálnak a cseszett aurorok. Csak azért mert balfaszok voltak valamit rendesen megcsinálni most nagyon keménygyereknek érzik magukat a hülye és értelmetlen járőrözéssel. Nyilván megint rám kell startolni, nem lehet egy rohadt nyugodt estém. De valahogy egy részem még élvezi is ezt. Ha elvennének a nyilvántartásból még ennyi izgalom se lenne az életemben. És én meg a rohadt dög is bennem élvezi a fogócskát.
De aztán ebbe a fogócskába belerondít egy szőke nő. Alig hogy rámordulok, már bele is pofátlankodik a területembe, még fel is horkanok elégedetlenül, miközben embertelenül közelről vagyok kénytelen belebámulni a pofájába, és még az illata is megcsapja az orrom. Fasza. Az arcomról leolvashatja, hogy körülbelül annyira örülök neki, mint Melfoy Potternek. Szóval rohadtul semennyire. De a csaj illatán kívül más szag is az orromba kúszik. A vér és a halál szaga. Ha érdekelnének az emberek még kíváncsi lennék, honnan ragasztotta ezt magára. De egyébként rohadtul leszarom.
- Osztozzunk! - közli velem, mire csak felhorkantok, majd elégedetlenül összeráncolom az orromat, ahogy fejen csapnak a szőke hajszálai. Remek, mindjárt abba döglök meg, hogy belefulladok a hajszálaiba. Tök jó.
- Osztozik a nyomor - mondom neki kelletlenül, de ahogy kiejtem a szavakat a számon máris hallom az auror lépteit. Most komolyan ez még így betör ide, aztán rámhoz egy zsernyákot? Komolyan? Merlin tökére, mi a szart vétettem én.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - Na persze. Máris. Ó, gyere csak ide, hadd átkozzam az agyadba az orrodat. Nem, én itt szépen és türelmesen megvárom, hogy elhúzzon a francba. Türelmes vagyok kibaszott türelmes. Közben a szemem sarkából látom a lány furán barátságos képét is. Miért üldöznek ezek is engem. Az egyik megetet a másik elvisz a farkasodúba... Ennyire nem nézhetek ki szerencsétlennek.
Igazából tényleg teljesen jól elvagyok  ahelyemen - azon túl, hogy még mindig a képembe bámul a csaj, de aztán annyira váratlanul ér a taszítás, hogy kitaknyolok a bűzös, latyakos földre. Ó, hogy basszki.
- Te meg ki vagy? - hallom a férfi hangját, mire nagyjából kezd leesni, hogy lehet a csajt keresi. Oké, Sean csak állj fel, és tégy úgy, mintha részeg lennél. Úgyis megrészegülsz havonta egyszer ez sem másabb.
- Senki - válaszolom barátságtalanul, mire a pofaszakállas auror rám mered szürke szemeivel és erősen néz, mintha ismerős lennék. Közben hátra lesek a lány felé. És magam sem tudom, de időt akarok nyerni neki.
- Ismerős vagy... - huzigálja a szőrzetét az arcán, mire lazán megvonom a vállamat.
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - mondom fanyar mosollyal, mire hátrálok egy lépést, miközben az alak arcán lassan átvillan valami felismerés. Hátrálok, majd mielőtt pálcát rántana felé vágok egy varázslatot. - Everten Static! - mondom, majd a pálcám megint szórakozott módon vitelezi ki a varázslatot, mert nem  csak a levegőben pördül, hanem pattog is egyet kettőt a földön, mintha egy labda lenne a pasas. Nem tudom mi a rémisztőbb, hogy a pálcámnak még nálam is betegebb és morbidabb humora van, vagy ezt az egész azért csinálja mert én nem vagyok normális.
- Oké, most le is léphetsz - fordulok felé, de aztán engem oldalba vág valamimásik varázslat, amitől nekivágódok a konténer hideg, nyirkos falának.
- Most megvagy, West! - hallom a másik férfi hangját.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.

- Senki - mondja a srác, én pedig tudom, hogy hazudik, rögtön, ahogy kilesek a konténer mocskos sarka mögül, és meglátom a sötétből kilépő auror arcát. Ő az, aki engem üldözött, és most mégis felismerés fut végig elszánt képén, ahogy a srácot meglátja. Ennek hangot is ad aztán, elég vészjóslón. Ki lehet ez az alak? Aggódnom kéne talán...
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - állítja, én pedig először azt hiszem, viccel. Ezeken a falakon egy ideje csak a szeszélyre figyelmeztető tájékoztató plakátok, meg körözések vannak, amiket félig elmázolt  az eső. Csupa zord arcú alak, pont mint… ő, az egyik földön fekvő, szakadt plakáton. A betűk szerint Sean Westerfield. És nem kisstílű bűnöző, ezt így is látom, hogy nem állok le olvasgatni. A szemem még jobban elkerekedik, összepréselem a szám, nehogy kiadjak bármilyen hangot meglepetésemben. Az ujjam kicsit erősebben kapaszkodik a konténer rozsdás vaspántjába, ahogy újra kilesek.
- Everten Static! - Inkább visszahúzom a fejem, próbálom lenyelni a torkokban dobogó szívemet. Oda se merek nézni, csak bámulok előre kiguvadt szemmel, és a plakáttal nézek újra farkasszemet, míg a puffanások elhalnak. Mi a fenét csinálhat, pattogtatja a földön az aurort, mint egy kosárlabdát?
Ázott a papir, és meg is taposták. Van rajta keresztben egy lábnyom, de valóban ugyanaz az arc, mint aki épp az imént átkozott le egy aurort. Jó, hát igazából miattam... Kilöktem a zsarunak magam helyett, úgyhogy jófejség tőle. És nem mintha én jobb lennék, mert én meg elszaladtam a törvény embere elől. Előtte meg megöltem valakit. Jóindulatból. Mint tudjuk, a pokolba vezető út azzal van kikövezve.
Felfordul a gyomrom, most már nem csak a rémület miatt kapaszkodom a kukába, hanem azért is, mert a hideg, kemény fém érintése segít itt tartani magamat az ittben és mostban. Francnak se hiányzik a lelkizés.
- Oké,  most le is léphetsz! - harsan a srác - a körözési plakát szerint tehát Mr. Sean Westerfield - hangja, én pedig épp készülök kiskutya szemekkel előoldalogni, hogy eleget is tegyek a kérésének. Nyitottam a számat egy halk “köszönöm”-re, de alattomos fényvillanás következik, és Sean úgy vágódik bele a konténer oldalába, hogy az megkondul, mint valami büdös, mocskos gyászharang.
- Most megvagy, West! - reccsen rá egy számomra ismerős hang - csak egyszer hallottam, de sajnos jól megjegyeztem. Az az auror, aki utánam jött.
Újból támadásra emelte a pálcáját. Megbénítani akarta a kuka tövében fekvő alakot. Groteszk kép volt ez valahol, mert a bűnöző feküdt védtelenül a földön, a törvény elvileg jó embere pedig ádáz élvezettel kegyetlen képén a magasba emelte a pálcát.
Biztos, hogy velem van a gond. Miért próbálok megmenteni egy, a kőrözés szerint minden bizonnyal gyilkos alakot? Talán, mert egy másikat ma véletlenül megöltem. Vagy mert ő meg megpróbált megmenteni. Vagy csak mert nem bírtam nézni ezt az egyenlőtlen helyzetet.
Nem vagyok egy nagy csatamágus, egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor fordultam szembe nyíltan bárkivel. Csak addig érek valamit, míg titokban, muglik között bűvészkedek. Itt meg egy támadásra lendülő aurort kell feltartóztatni. És nekem milyen varázslat jut eszembe először?
- Exlukhops! - suttogom a konténerre mutatva. Sose voltam jó a teljesen néma varázslatokban, de abban, hogy ne vegyenek észre, annál inkább. A mágia nyomán a fémtartály okádni kezdi magából a mocskot. Röpködnek a szennyes pelenkák, rothadó ételmaradék, műanyag kacatok, miegymás. Egy konzervdoboz orrba vágja az aurort, de az már lendítette a pálcát, így végülis ellövi a tervezett átkot. Aztán még két másikat is útjára enged, de majdnem vaktában lövöldöz már, mert egy banánhéj teljesen beteríti a képét. Záporozik körülötte a szemetes tartalma. Nem tudom, a kőrözött srácnak sikerül-e elugrania, vagy hogy amúgy eltalálná-e, de a konténer ismét nagyott dörren, majd megadva magát a mágikus erőnek, hátrább csúszik néhány métert. Velem együtt.
Nagyot nyekkenek, ahogy a falnak taszít a jókora fémszerkezet. Nem kapok levegőt, moccanni sem bírok, úgy megbénít ez a szorítás, hogy még a pálcát tartó kezem se mozdul. Még jó, hogy nem törtem össze teljesen, de így is csapdába kerültem. Csak pislogok, aztán próbálok kivergődni valahogy innét, mielőtt megfulladnék. Közben azon gondolkodom, vajon az utcát beterítő mocsokhalom alatt vajon ott van-e valahol az auror meg a Westerfield nevezetű.

[- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között -]

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽

C l a r a C o l e

2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8

☾ m y f u r ☽

Mindig is úgy éreztem, hogy egyfolytában egy sarokba szorított vadállat vagyok. Valaki olyasmi, akit arra neveltek, hogy támadjon, ha a hurok sorul a torkán. Szeretném visszaszorítani gyerekes makacssággal a bennem szunnyadó vadat, de hirtelen, ahogy betámadnak az aurorok kirobban, és valahogy abban a perceb, ahogy a dühe izzó vörös tűzként szétáramlik a testemben már nem érdekel az a kis hang a fejemben, ami talán egykori énem letűnt maradéka volt. Nem enged neki, mert csak a düh van, és a fenevad haragja, ami irányít, ami vérre éhezik, ami sértődésnek veszi, ha valaki rászegezi a pálcáját, és aki nem akar ismét az Azkaban falai mögött rohadni.
Régóta nem okoz lelkiismeret furdalást, ha egy hulla teteme mellett ébredek fel. Régóta nem okoz bennem lelki törést az, hogy űzött vadként aurorok üldöznek és egyszer az egyiket meg is öltem. Nem érdekelnek az emberi sorsok, még akkor sem, ha Anna, vagy Elliot valamiért meglátta bennem a kétségbeesett kölyköt, vagy a nem is tudom én mit bennem. A tényeken sose lehet változtatni gyilkos vagyok, embereket öltem, és azt hiszem fogok is, a farkasölőfű főzet ellenére is. Mert az a bennem lévő bestiát sosem fogja elaltatni. Arra sosem lesz gyógymód, hiába hitegetik magukkal az orvosok. Akkor se lenne rá, ha az a sápadt képű kurva leesne az égről.
A pálcámat markolom, veszélyesen háborgó dühvel, és életösztönnel. Készen vagyok rá, hogy megint nekik essek, akárkik is ezek. Még ebben a lecspocsos ködös, nyállás időben is, és az sem zavar, ha egy hullát repítek ki egy átokkal a sikátorból.
Amikor hirtelen fejbe vág egy nyers hal. De úgy telibe tarkón, rajtam meg akartalanul is végigszalad a hideg, de aztán már csak félre ugrani van időm, mert repül mindenféle ubdorító dolog az aurorok felé, és közben rájövök, hogy ezt a csaj csinálhatta aki az előbb kilökött a helyemről. Kissé lehangoltan nézem a repkedő kajamaradékokat olyan micsoda pazarlás féle fejjel, majd a telibe arcon kapott büdös aurorok undorodó alakja felé dobok még egy-egy stuport, miközben meghallom, ahogy a konténer élesen felnyekken, majd becsapódik a falba, én meg ösztönösen arra fordulok. Mondanom sem kell, hogy megérzem a lány illatát, a konténer mögül. Az égnek emelem a tekintetemet és egy keserű sóhaj hagyja el a számat, miközben magam sem értem, de odamegyek a konténerhez.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - dünnyögöm a szőkeség felé, majd egy pálcaintéssel arrébb tolom a batár nagy izét a lánytól, és leguggolok mellé, miközben arréb rúgok valami tisztasági betétet és egy halom pelenkát. - Szar nap, mi? - kérdezem aztán, miután meggyőződok róla, hogy életben van a csaj. és őszintén még azon túl, hogy tele van kuszmákkal, meg majdnem palacsintává lapította a konténer, még azon túl is éppen úgy nézett ki, mint aki menten pánikrohamot kap. Magam sem értem miért csinálom, talán az a sok éves magány teszi ezt velem, hogy nem kerülöm már annyira az embereket, vagy ez mégis csak valami farkas ösztön lehet, hogy keresem a társaságot. Hülyén ellentmondásosnak érzem magam, de az aurorok nyöszörgése félbeszakítja a roppant elmés gondolatmenetemet.
- Tiplizzünk le - mondom, és megragadva a könyökét felhúzom, és elindulok valilyen... aurormentesebb hely felé.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.

Őzike szemeim kigúvadnak az erőlködéstől, és tehetetlenül pislogok az előttem tornyosuló fémre, ami kis híján agyonnyom.  Hiába, nem hatom meg, az ridegen, kíméletlenül présel a mocskos tégláknak, kiszorítva belőlem lassan az összes levegőt. A tenyereim nekitámaszkodnak a súlyos szerkezetnek, de semmi erő nincs bennem, hogy akárcsak megmozdíthatnám. A pálcám elejtettem az előbb, a lábamnál lehet valahol. Eddig nagyon vigyáztam, nehogy sarokba szorítsanak. Hogy keverednék ki magamtól? Sehogy, mint most se. Sose voltam igazán harcos típus, sose voltam tehetséges és erős sem. Az ügyeskedésem is csak addig tarthatott, míg fel nem fedeznek, míg el tudok futni. És most itt vagyok, és a sok szemét, amit én borítottam ki, végül megfojt. Megérdemlem talán? A mai napon biztosan.
Kínlódva nézek fel az égre, kapkodva levegőért, és tehetetlenségemben kicsordul egy könnycsepp szemem sarkából. Az épületek szigorúan magasodnak fölém, mintha azok is készülnének rámvetni magukat. Közöttük a sötét égbolt is alig látszik. Vörös fény villan, többször is, befestve a feketeséget. Kicsit a tűzoltó autó figyelemfelkeltő villogója jut róla eszembe, még gyerekkoromból, mikor láttam, bár nem villog sokáig. De furcsa csend áll be utána, olyan békés szünetszerű, amibe van esélyem belenyikkanni, hátha meghallja a másik.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - hallom a szavakat, de csak egy kérlelő tekintettel tudok csak válaszolni. Vajon meghatja, vagy hagy meghalni? Hiszen minden jel (de legalábbis a kőrözési plakát) szerint emberölő bűnöző.
Nézem a srác flegma arcát, szürkésszöld szemét, és azon gondolkodom, olyan, mint bárki más. Na jó, van a képén valami szomorú, sötét borongás, olyan baljós árnyék féle.
de első blikkre nem mondanám meg, hogy gyilkos lenne. Csak egy mogorva srác. Bizonyítéka annak, hogy az ember sose tudhatja. Amúgy ismerős is, kezd derengeni valahonnan az arca, ha az említett sötétséget leszámítom. Most, hogy engem éppen kihúz a kutyaszorítóból, főleg.
Engem, aki egyébként meg sem érdemli. Ahogy a szorítás megszűnik hirtelen, én tehetetlenül rogyok a földre. Hátammal a tégláknak dőlök, két tenyerem a mocskos betonon támaszkodik magam mellett a fal tövében, és zihálva kapkodok levegő után. Becsukom a szemem is egy pillanatra, és amikor kinyitom, a srác már egész közel hajol hozzám. Azért egy kicsit mégis ijesztő, nem ő maga, csak a tudat, hogy ő egy elég keresett gyilkos. Főleg így fegyvertelenül, a padlóra zuhanva nézni vele farkasszemet zavarba ejtő. Próbálom összeszedni magam, hátradőlök kissé, míg a fal engedi, és becsukom a számat, most már az orromon át fújtatok, egyre halkabban, felszegett állal. Igyekszek úgy csinálni, mint aki mégsem nyomorult annyira.
- Szar nap, mi?
Kínomban elmosolyodom egy kicsit, csak halványan, és biccentek egy aprót. Kedves, hogy kérdezi. Még egy utolsó, nagy sóhaj, és elég levegőm van egy rövid válaszhoz.
- Az… - válaszolom levegősen, felnézve a másikra, aki guggolva is mintha fölém tornyosulna. Átvillan bennem a gondolat, hogy: de tényleg, miért is segített ki a kutyaszorítóból? Ám közben meg olyan megértően kérdezett az előbb, hogy nem is tudom, mit várjak tőle.
Úgyhogy egyelőre nem engedek a mindenféle előítéleteknek, hanem míg döntök, marad az udvarias hála.
- Köszönöm szépen - mondom motyogva, és zavartan eltávolítok a hajamból egy csokoládépapírt. Aztán felveszem a pálcámat is, karnyújtásra volt a földön, majdnem a kezem ügyében. Próbálok talpra állni, de az aurorok felől halk, panaszos hang hallatszik, én meg majdnem újra elejtem a varázseszközt ijedtemben, és visszahuppanok a szutyokba. Kicsit azért megkönnyebbülök, hogy West - Westerfield? Szóval, hogy a srác nem ölte meg őket, de így viszont veszélyt jelentenek Rá is, meg hát Rám is. Végülis váratlan segítségem akad, megint, és pillanatok alatt talpon találom magam.
- Tiplizzünk le - mondja, és úgy emel fel a mocsokból a karomnál fogva, mintha aprópénz volnék, vagy valami egyéb, könnyű dolog. Megijedek egy kicsit, ahogy hozzám ér, mert ugye még mindig azon tanakodok, vajon mi szándéka van velem. Talán le kellene most lépnem. Az egyik gondolatom éppen ez, hogy itt hagyhatnám. Csakhogy még fogja a könyökömet, és farkasszemet néz velem. Az az érzésem támad, mint mikor az ember valami vad, harapós állattal találkozik össze. Sose szabad elfutni. Csak szép lassan, óvatosan hátrálni, pont annyira kicsinyenként, hogy ne indítsa be a vadászösztönt.
És közben meg segített is rajtam. Megértő volt. Mintha láttam volna már egy hasonló embert korábban, de nem tudtam hová tenni. Lazán indul el a két nyöszörgő auror között, pedig a sarkon túl szaladó léptek hangzanak fel. Nyilván más is hallotta a csetepatét, és a főúton futva érkezik az erősítés.
Elhoppanálhatnék egyedül is. Azt kéne tennem. Ő egy kőrözött bűnöző… De hamarosan én is az leszek. És nekem most segített. Néha nehéz jól dönteni, mert nincs igazán helyes döntés. És mégis könnyű, mert nem kell mindig gondolkodni. Ha akarok, segítek. Most szerettem volna.
- Exmemoriam - mondom először az egyik, aztán a másik pasas felé hadarva és közben sebtében rájuk bökök a pálcámmal. Így nem lesz tökéletes a felejtés átok, de nincs most idő vacakolni. Egy negyed órát teljesen elfelejtenek, ami feltűnő lesz, de talán nem tudják majd helyreállítani az arcokat meg a neveket a fejükben. Sean lehet, hogy hátranéz, míg varázsolok, főleg, mivel most én kapom el a könyökét, de csak finoman, inkább rásimítom az ujjaim, mintsem megragadom velük. Nem mintha ezzel önmagában feltartóztathatnám, inkább csak figyelemfelkeltésként. A főúton a felfordulás hangjai egyre közelebb érnek a sarokhoz, de nem várom meg, hogy kiderüljön, hány újabb auror vagy egyéb valakik érkeztek. Bocsánatkérőn pillantok a másik szemébe, aztán hirtelen elhoppanálok vele. A mágia nagyot ránt rajtunk. Először egy erdőben, aztán egyháztetőn bukkanunk fel, végül pedig egy tengerpartra érkezünk meg.

Innen tovább is megyünk, lásd a tengerparton.

[a bagoly és a lány]

a bagoly és a lány


2002. július 31.
Lola Miller

Unottan bámultam az egyik kirakatot, miközben anyám mellettem a talárokról beszélt. Nem érdekelt egyáltalán a Roxfortban viselendő egyenruha. Engem a seprűk érdekeltek, a varázspálca és az izgalmas dolgok, nem pedig a kiegészítők. Szóval unatkoztam és úgyis volt nálam pénz… a baglyok pedig itt voltak egy lépésnyire. Mathilda és anyám a méretemről magyaráztak valamit, nem is vették észre, hogy én már elkezdtem oldalogni a Mágikus Menazséria irányába.
Csak egy nagyobb tömeg kellett, amibe be tudtam nyomulni, majd a következő pillanatban már sodródtam is zajos, kissé büdös állatkereskedés irányába. Fintorogtam egyet, ahogy megéreztem az átható bűz, miután belöktem az ajtót. Mégis a tekintetem azonnal a baglyok választékára tévedt. A kalitkákban huhogó állatok hol gonoszan, hol nyugodtan bámultak rám. A tekintetem végül egy gyöngybaglyon pihent meg. Meglehetősen békésnek tűnt, világosbarna volt és huhogott egyet, ahogy észrevette, hogy figyelem.
– Szia… – Léptem közelebb hozzá. Bedugtam az ujjam a kalitkába, erre az barátságosan megcsípte picit az ujjamat. – Nagyon szép vagy.
Közben odalépett mellém az eladó.
– Csak nem elsőéves leszel a Roxfortba? Ez a kis nőstény kiváló és gyors, ha a szüleiddel akarsz levelezni. – Magyarázta a férfi és a vállamra tette a kezét.
Hümmögve néztem a sötét szemekbe egy darabig. Vajon Tejcsivel kijönne? Ez fordult meg egyedül a fejemben, sem az anyám, sem a család véleménye nem különösebben foglalkoztatott. Amúgy is valószínű, hogy mostanra már Mathildával egy kisebb pánikrohamot kaptak, hogy eltűntem. Biztosan már az aurorokat is riasztották, hogy valaki elrabolt vagy meggyilkoltak…
Nyeltem egyet.
– A macskákat szereti? – kérdeztem és addigra már az arcát vakargattam a bagolynak.
– Könnyen összeszokhat vele – felelte az eladó. Így hát egy bőséges húsz perc után már a karomban a bagoly kalitkájával sétáltam végig az Abszol úton.  Még véletlenül sem akartam, hogy esetleg anyámék rám találjanak, ezért magasra emeltem a kalitkát, hogy eltakarja az arcomat. Az új baglyom, akinek még a nevét nem is tudtam, néha-néha huhogott egyet, jelezve, hogy örül az újdonsült szabadságnak. Már előre láttam magam előtt, ahogy kiengedem és majd a nővérem arcába repül, az meg sikítófrászt kapva menekül az otthonunkban.
Éppen be akartam húzódni az egyik skátorfélébe, mikor nekiütköztem valakinek, megbotlottam és éreztem ahogy zuhanok előre. A kalitka belenyomódott a hasamba, a bordáim közé a bagoly meg hangosan visongva csapkodja magát. Annyira megijedtem, hogy legurultam róla és a kalitkát azonnal megpróbáltam megigazítani.
– Nehéz odafigyelni, te hülye törpe? – kérdeztem a lányt vádlón, akibe sikerült beleütköznöm. Ekkor még nem is sejtettem, hogy magasabb nálam.

[Abszol-utazás]

Abszol-utazás


outfit
to Alfie ♥

2002. Július 31 .

Mit tesz egy kislány, aki egy teljesen idegen helyen, sőt világban totál egyedül várja a késésben lévő felnőttet, akinek ügyelnie kéne rá? Mit tudom én… Én nem vagyok kislány. Felszegtem az állam, felcsaptam a napszemüvegem, keresztbe fontam a kezemet, és hanyagul a falnak dőlve adtam a lazát. A fekete lencsék mögött pedig nyugodtan bámészkodtam ezen a varázslóktól és boszorkányoktól nyüzsgő, kaotikus utcán. Elvégre ahogy hallottam, egy szezonra itt csak egy terrortámadás-szerű balhé jut, és nem olyan rég ezt kipipálhattuk.
Nem tudom, miért borzongok meg a gondolatra. Nem vagyok gyáva. De azért jobb óvatosnak lenni, és jó, hogy Elliot meg Aiden túlélték. Ugyan megszoktam már azt, hogy az emberek könnyen jönnek és mennek az életemben, de ők valahogy… Másmilyennek tűntek. Befogadtak, és nem csak fizikailag. Kaptam saját szobát, megismerhettem egy-két családtagot…  A könyökömmel magamhoz szorítottam a válltáskám, és megnyugodtam, amikor megéreztem benne Mr. Puhára, a plüssgolymókra jellemző puhaságot. És nem, nem gyerekes dolog ezt az Aidentől kapott plüsst magammal hurcolni - ha titokban teszem.
Így is jó szolgálatot tett a napszemcsi, nem látszódott, hogy némileg aggodalmasan szemlélem a kis ficak előtt elhaladó embereket. Mert hiába a sok kedvesség, amit a jegyespártól - és remélem egyszer még az életükben házastársaknak nevezhetem őket - kaptam, azért nem múlt el a bizalmatlanságom. Ahogy egyre jobban megismertem ezt a világot, egyre különösebb, elbűvölőbb, de felkavaróbb, és kiakasztóbb is volt. Egyszer csodálatomban, másszor rémületemben tudtam volna visítani tőle, de úgy visítozni, mint egy kislány, mindenhogy cikis, szóval próbáltam lazának maradni, meg a kifutón begyakorolt üres és kicsit lenéző arcocskám mögé bújni. Ahogy kinéz, azok a tehetségeim innentől másra már úgysem valók, mint puszta ön- és méltóság-védelemre.
Szóval itt a sikátorféle kis fedezékben várakoztam, és néha ki-kilestem az utca forgatagára. Hallottam már egy-két dolgot az itt található boltokról, és a bennük vásárolható árucikkekről, amik életre szóló fontosságúak. Hogy csak a pálcát említsem, mint legfontosabb… Vajon sárkányos, vagy egyszarvús pálca választ majd engem? És milyen színű talárt kéne választanom, melyik roxforti háznak megfelelőt? Kár, hogy nincs rózsaszín…
Újabbat sóhajtottam, és kicsit kijjebb lestem, de arra jött egy nagy darab, szőrös pasas, és akkorát tüsszentett, hogy ha az útjában állok, nyilván elrepülök. Komor (nem rémült!) arccal inkább visszahúzódtam hát.
Inkább gondolatban tervezgettem, hogy ha majd Elliot is itt lesz, mire költöm a nálam lévő pénzt. Láttam a tanszerlistát, de Amber mesélt az édességekről, a színváltós öntöltő pennákról, az ezüst és arany üstökről… Újból kipillantottam volna, megnézni, hogy nem közeledik-e már újdonsült gondviselőm és/vagy apukám, mikor is valaki belém rohant.
Pontosabban valakik. Egy gyerek, meg egy bagoly. Jól nekem ütköztek, lerepült a szemüvegem, és hátra is taszajtottak. Alapból sem vagyok egy kőszikla-alkat, de a madár láttán egyébként is menekülni kezdtem háttal, és a túlzott lendületben elvesztve az egyensúlyom nekiestem a szűk kis zsákutca hátsó oldalának. Ott ültem, a fal tövében, a bagoly dühösen huhogott, a kalitka ajtaja kinyílt, és ha ez még nem lett volna elég, a srác rámförmedt.
– Nehéz odafigyelni, te hülye törpe?
- Te vagy a hülye! És jó lenne, ha nem tolnád ezt az izét az arcomba! - fújtam vissza, és ügyeltem rá, hogy a felháborodásom leplezze az irtózatomat a hegyes csőr, éles karmok és nagy, bugyuta, guvadó szemek láttán. Jó lett volna, ha a szemcsim visszarakhatom, de a gyerek talpa alól szóló hangos reccsenés biztosított róla, hogy nem fogom.
Feszengve próbáltam úgy talpra állni, hogy közben végig a falnak préselődtem, a lehető legmesszebb az őrjöngő állattól meg a gazdájától, aki nyilvánvalóan bizonytalanul tudott neki parancsolni. Reménytelenül elállták az utamat, így nagyobb távolságot tartani esélyem sem volt, de öröm az ürömben, észrevettem, hogy nem is én vagyok a törpe. Ha fél arasznyi is a különbség, de azt kihangsúlyozandó még ki is húztam magam - persze szigorúan a fal mentén.
- Adnék egy tippet őnagyságának: Arra nézzél, amerre mész! És jössz egy rohadt drága napszemüveggel. A minimum, hogy most szépen félreállsz az utamból - tettem hozzá, fensőbbséges arckifejezéssel. Remélhetőleg nem csorbította a kiállásomat, hogy időről időre a bagolyra pillantottam idegesen.

[a bagoly és a lány]

a bagoly és a lány


2002. július 31.
Lola Miller

Anyától és Mathildától egészen kellemes volt megszökni. Majdnem olyan volt, mint amikor az ember kiszabadul a börtönből. Persze már az Abszol útra való látogatás is ilyen volt. Rendszerint otthon ücsörögtem és a birtokot is csak úgy járhattam be, hogy anyám folyamatos aggodalma ott lebegett felettem, mint valami sötét felhő. „Azt hittem bajod esett! Soha többé ne menj el ilyen hosszú időre!” Állandóan sápítozott, én pedig sosem sérültem meg. Legfeljebb egy-két horzsolást szedtem fel, amikor fára másztam vagy az erdőben sétálgattam.
Az Abszol út viszont új felfedezni való volt, így hát eszem ágában sem volt mögöttük kullogni, míg eldöntik, mi a legjobb nekem. A baglyomat akartam, meg a varázspálcámat, minél gyorsabban. Így elindultam a magam felfedező útjára és mikor a kezembe került a hatalmas kalitka, olyan öröm fogott el, amiről addig álmodozni sem mertem. Már azon agyaltam, hogyan nevezhetném el csőröskét, mikor valaminek nekimentem és felborultam.
Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam annyira, hogy talpra álljak. Éreztem, ahogy a cipőm alatt valami megroppan… de nem néztem oda. Nem is számított mi az, hiszen kellően bosszús voltam, hogy valaki ennyire nem tud odafigyelni semmire.
– Te vagy a hülye! És jó lenne, ha nem tolnád ezt az izét az arcomba! – szajkózta a lány, mert hogy a hangja alapján annak tűnt. Ettől függetlenül leszedtem róla a kalitkát, de csak azért, mert féltettem a baglyomat tőle. Így hát, fintorogva végig nézhettem ezen a csajon. Nem tudom honnan szalajtották, de baromi fura göncök voltak rajta.
– Valami kattant vagy? – Néztem végig rajta, ahogy a háta egészen a falhoz préselődött. A bagoly még kicsit csapkodott a szárnyaival a rácsok mögött. Érezhetően bizonytalannak tartotta még a helyzetét, pedig már régen függőlegesbe állítottam a lakhelyét. – Máskor figyelj az orrod elé! Nem látod, hogy egy nálad felsőbb rangú közeledik? – Húztam ki magam, hogy egy nemesi származású, aranyvérű család tagja vagyok. Bár Dominic mesélte, hogy a vérnek már nincs akkor jelentősége, mint amikor egészen kicsi voltam, de akkor is. Tanuljon meg tisztelni.
Ahogy közelebb léptem, feltűnt, hogy magasabb nálam egy kicsivel. Éreztem, hogy kipirulok zavaromban, ettől viszont kellően bosszús is lettem. Egyenesen fújtatni tudtam volna az indulatoktól.
– Adnék egy tippet őnagyságának: Arra nézzél, amerre mész! És jössz egy rohadt drága napszemüveggel. A minimum, hogy most szépen félreállsz az utamból – közölte beképzelt arccal. Erre felvontam a szemöldököm. Nem azért, mert meglepett, hogy valami királynőnek hitte magát, hanem mert láttam, hogy a bagoly némi idegességet vált ki belőle. Ezért közelebb léptem, hogy a visítozó madár egy egészen kicsit nyomást gyakoroljon rá.
– Tudod, ez a bagoly egy igazi vadász. Olyan kislányokat eszik reggelire, mint te… szóval ha nem tanulod meg tisztelni a jobbakat, kénytelen leszek rád engedni. – Mondtam, megjátszott gondterheltésggel a hangomban. Azért, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, még a kalitka ajtajához is nyúltam. Egy fél pillanat lett volna kipattintani és ráküldeni a nagyszájú kislányra.
– Szóval megengedem, hogy bocsánatot kérj – mondtam és vártam a csodát.

[Abszol-utazás]

Abszol-utazás


outfit
to Alfie ♥

2002. Július 31 .

– Valami kattant vagy?
Ahogy végigmért, az már elég lett volna ahhoz, hogy megmutassam ennek a nagyképű gyógyegérnek, hogy intézik a konfliktusokat nálunk Camden Townban. De egyrészt most nem otthon voltam, másrészt volt nála egy büdös, bolhás bagoly, ami még fenyegetően vergődött is a kalitkában, és nem akartam, hogy esetleg rám szabaduljon. Szóval maradt a szóbeli önérzetvédelem. Hogy felpiszkált, az legalább egy kicsit elnyomtaa madár miatti kellemetlen ellenérzéseket is.
- Nem én vagyok ebben a sikátorban a legkattantabb - szegtem fel az állam önérzetesen, és lefitymálóan néztem rá. Nyilván ő is rájött, hogy csak ketten vagyunk itt., nem számítva a huhogó dögöt, de azt ne is számítsuk.
– Máskor figyelj az orrod elé! Nem látod, hogy egy nálad felsőbb rangú közeledik?
Egy rövid hatásszünetet haytam, amíg döbbenten rábultam.
- Komolyan?! - bukott ki belőlemaztán félig röhögve, félig felháborodottan. Eddig bárki, akit megismertem a varázsvilágból, az kedves volt velem. Nem éreztették, hogy többet tudnának, vagy nagyobb varázslók lennének - bár nyilvánvalóan azok voltak. De ez a kis gyík… Fennhéjázásban lekőrözött nemcsak az általam ismert mindenkit a varázsvilágból, de jónéhány gyökeret a korábbi életemből is.
- Te tényleg így beszélsz valakivel, akit most látsz először, és nekimész az utcán? Többször álltál sorba, mikor a nagyképűséget osztogatták, mi? - gúnyolódtam nevetve, bár nem volt olyan szépen csengő ez a nevetés, mert beárnyékolta, hogy időről időre a madárra pillantottam irtózva.
- Azért nem ártott volna az ész sorba is beállni... És nem nekem figyelni! Ha  lejjebb hordanád az orrod, tán jobban látnál tőle. Bár akkor is nagy lenne… - tettem hozzá a nem épp kedves javaslatokat, megspékelve a tanáccsal, hogy előre nézhetne, ha megy valahová. Láttam, hogy kitágulnak az orrcimpái, és felszalad a szemöldöke a sápadt homloka közepéig, és ez egy kis elégedettséggel töltött el, de azért nem akkorával, mintha eltávolította volna végre a madarát. Sőt, mintha észrevette volna sajnos, hogy az a gyengém, és még inkább a képembe nyomta. Elfordítottam a fejem, és próbáltam pókerarccal oda-oda pillantani rá a szemem sarkából, de ez már kevésbé sikerült lenézően, és inkább volt nyűglődés.
– Tudod, ez a bagoly egy igazi vadász. Olyan kislányokat eszik reggelire, mint te… szóval ha nem tanulod meg tisztelni a jobbakat, kénytelen leszek rád engedni.
Kitört belőlem valami kínos kacaj-szerűség, ami akár nyüszítés is lehetett valna a személyes terembe tolakodó hegyes csőr és retkes tollak miatt, de próbáltam összeszedni magam. Ebben a szorult helyzetben kellett némi lelkierő, hogy rájöhessek, hogy szabaduljak, de szerencsére a ficsúr tett a tűzre a következő megszólalásával - meg az összessel idáig.
– Szóval megengedem, hogy bocsánatot kérj.
A felszökő dühnek hála Camden Town a fedélzetre lépett.
- A faszt kérek bocsánatot, és a faszt eszik ez a nyomi madár kislányokat, ne nézz hülyének, nem fogok félni tőle, hogy rámereszted, ez nem egy pitbull! - keltem ki magamból. Tanultuk a suliban, mit esznek, hogy élnek, az összes hülyeséget. Az mondjuk aggasztott, hogy a tanár nem válaszolt azokra a kérdéseimre, hogy, emberekre mennyire gyakran támadnak az éles karmaikkal, hogy hányszor fordult elő, hogy megvakítottak volna valakit a  hegyes csőrükkel, vagy hogy milyen halálos kórokat terjesztenek. De amit a kiscsávó mondott, az merő hülyeség volt. Ráadásul jól megemelte a baglyot, hogy az arcomba dughassa. Úgyhogy egy villámsebes pliével lebuktam, és a kalitka alatt kecsesen elugrottam a srác mellett, jó messzire.
A háta mögötti elegáns relevével szökkentem talpra, és hirtelen fordult a kocka, én voltam útban, ő meg a sarokban. De ahogy még utoljára vévignéztem rajta, kicsi és sápadt alakján és ahogy úgy tartotta maga elé azt a szörnyű jószágot, mint valami csapkodó, tollhullató pajzsot, hirtelen elfogott a késztetés, hogy egyszerűen inkább csak ott hagyjam.
- Várjad csak, hogy bocsánatot kérjek! - somolyogtam hátrálás közben. Az utca forgataga már nem is tűnt olyan ijesztőnek, és ezért akár hálás is lehettem volna a srácnak, ha nem lettem volna kiakadva, amiért ilyen pöcs volt velem.
- Nem vagy jobb nálam semmiben, fogadjunk, hogy még varázsolni se tudsz! Majd a Roxfortban…
Nem fejeztem be a mondat végét, de bár fenyegetőnek álcáztam a hirtelen hagyott csendet, igazából csak nem tudtam, hogy fejezzem be, vagy mit is helyezzek kilátásba. Elliot, Aiden meg a többiek sokat meséltek az iskoláról, de én magam se tudtam, mire számítsak. És végülis mi lenne? Csak egy iskola. Ha ott találkozunk elször, és nem így, talán csak bemutatkoztunk volna, és annyi. El is szomorodtam kissé, jó lett volna valait előre ismerni. Szóval mielőtt leléptem volna, még hátravetettem:
- … találkozunk. Lola vagyok, egyébként. Jobb, ha megjegyzed - bazsalyogtam hátra negédesen (azért kicsit halványodott, mikor tekinetem   a bagolyra tévedt) aztán egy kecses hajlibbenéssel kereket oldottam, ha csak meg nem állított.

[a bagoly és a lány]

a bagoly és a lány


2002. július 31.
Lola Miller

Nagy nehezen úgy fordítottam a kalitkát, hogy a bagolynak ne kelljen vergődnie benne. Hamar meg is állt a kis rúdon, ahol addig pihent és dühösen nézett a furcsa lány felé. Bzitos valami szerencsétlen sárvérű volt, aki nem ismeri fel, ha valaki jobb nála… na, majd a Roxfortban megtanulja, hogy hol a helye.
– Te tényleg így beszélsz valakivel, akit most látsz először, és nekimész az utcán? Többször álltál sorba, mikor a nagyképűséget osztogatták, mi? – kérdezte gúnyos nevetéssel. Egyelőre csak felvontam a szemöldökömet és kicsit úgy emeltem fel a kalitkát, hogy lássa a benne ülő baglyot egészen tökéletesen. Nem voltam vak, láttam, mennyire irtózik tőle és ettől kegyetlen mosoly ült ki az arcomra.
– Azért nem ártott volna az ész sorba is beállni... És nem nekem figyelni! Ha lejjebb hordanád az orrod, tán jobban látnál tőle. Bár akkor is nagy lenne… – magyarázta. Nem nagyon zavartak a sértegetései. Béna próbálkozásnak tűntek annak fényében, hogy be volt tojva egy szárnyastól. Nem bírtam hát ki, hogy ne fenyegessem meg vele. A kínos kacaj persze elárult, hogy mennyire retteg tőle, én pedig alig vártam, hogy Dominicnek elmesélhessem, milyen röhejes kiscsajba futottam bele.
– A faszt kérek bocsánatot, és a faszt eszik ez a nyomi madár kislányokat, ne nézz hülyének, nem fogok félni tőle, hogy rámereszted, ez nem egy pitbull! – Kelt ki magából.
Erre még szélesebb vigyorra húzódott a szám és megérintettem a kalitka ajtaját. Nem nyitottam ki, de jelzés értékűen ott hagytam az ujjamat, hogy láthassa, akármikor kipattinthatom, hogy madár támadás áldozata legyen.
– Te tudod… én azért kirpóbálnám. – Feleltem. Ha valamihez, hát mások sakkban tartásához tökéletesen értettem. A szomszédok, a mugli gyerekek ezt mind tudták és mivel ők inkább tartották a távolságot tőlem, más módon nem is igazán tudtam velük kommunikálni. Így legalább féltek és tudták, hogy muszáj lesz tisztelniük engem. Mégis csak egy nemes család tagja vagyok. Megérdemeltem, hogy féljenek és leboruljanak előttem – ha nem is a szó szoros értelmében.
– Várjad csak, hogy bocsánatot kérjek! – Természetesen hátrálni kezdett. Imádtam, hogy fél, jó érzéssel töltött el, hogy valamilyen reakciót ki tudtam belőle váltani már csak a fenyegetőzésemmel is. Ha anya látná, milyen erős vagyok nem küldené Marthát folyamatosan a nyakamra, hogy pesztráljon… sőt, tudná, hogy képes vagyok megvédeni magamat. Ez onnantól pedig csak még jobb lesz, ha már pálcát is tarthatok a kezemben végre.
– Nem vagy jobb nálam semmiben, fogadjunk, hogy még varázsolni se tudsz! Majd a Roxfortban… – Folytatta, mintha meg akarna fenyegetni. Csak elnevettem magam, nem túl éles hangon, éppen csak egy kis szusszanást hallhatott belőle. Kivillantottam a fogsoromat is, jelezve mennyire nem veszem komolyan.
– … találkozunk. Lola vagyok, egyébként. Jobb, ha megjegyzed – tette hozzá, mielőtt elmenekült volna. Nem nyúltam utána és nem is engedtem rá a baglyot.
– Jó menekülést, Lola. – Intettem utána és én magam is hátat fordítottam neki, hogy megkeressem a pálcakereskedő üzletét. Alig vártam, hogy a saját fegyveremet a kezembe tarthassam. Megörökölhettem volna persze az egyik nagyobb nevű felmenőmét is… én még is inkább egyedi akartam lenni. Így hát, igazgatottan vettem a nyakamba az Abszol utat, míg anyáék rám nem bukkantak…

Köszönöm a játékot!

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up ║ zene: cold december night

Odakint már egészen hideg volt, de csak azért sem akart esni a hó. Olyan volt, mintha minden a feje tetejére állt volna, pedig tavaly ilyenkor legalább odahaza, Észak-Írországban bokáig jártam a hóba… tegnap viszont, mikor meglátogattam Dean csak sár volt, meg olyan mocskos hideg, hogy még a bárányok is vacogtak. Aiden persze nem volt velem, ezért nem volt semmi, ami feltüzelhette volna őket.
Kinéztem az Aranyfog üveges ajtaján. Már elég késő volt, rég bezártunk, Aiden pedig elment, hogy az öccsével csináljon valamit. Csak annyit kért, hogy pakoljak el magunk után… én viszont inkább csak álltam és bámultam a Zsebpiszok köz furcsa forgatagát, amit egyenesen otthonosnak éreztem. Ezek a furcsa arcok voltak az új családom… vagyis persze most már, Aiden. Azonban, amikor elszöktem otthonról nekem ez maradt. Itt kellett megtalálnom a számításaimat. Valahol pedig ez az egész vezetett ahhoz az élethez, amit éltem.
A nagy gondolkodás közben szinte összerezzentem, mikor az első hópelyhek megjelentek. Egészen olyan volt, mintha valaki hirtelen porcukorral kezdené elszórni az ablakot. Csak felkaptam Aiden foteléből a kabátomat és amint rajtam volt, úgy rontottam ki az üzletből, mint egy kisfiú. 
Az utcára érve megéreztem a hideget, a várva vár, hóillatot, ami olyan tiszta és olyan makulátlan volt, mint a téli táj egy hajnali órán, mikor még minden érintetlen. Csak álltam, majd pördültem egyet, kitárva a karjaimat. Fogalmam sem volt, miért imádtam ennyire a telet, a karácsonyt… talán azért, mert a legkedvesebb családi emlékeim mind ehhez az ünnephez kötődtek. Nat megtanított karácsonyi menüt készíteni, közösen díszítettük a fát a gyerekkel… és végül is a tavalyi is egész jól sikerült. Aiden nem nagyon tudta kezelni a dolgot, mégis olyan aranyos volt, ahogy morogva cipelte az óriási pulykát haza. A szívem máris olvadozni kezdett, hát pördültem még egyet.
– Mi van, O’Mara, bebasztál? – röhögött fel valaki.
Nem különösebben hatott meg Cartwright embereinek a gúnyolódása. Azok már amúgy is elkönyveltek egy rossz szajhának, mert egyetlen egyszer ágybabújtam a nagyfőnökkel. Igen. Egyszer. Soha többé nem engedtem magam megdönteni. Nem azért, mert olyan rossz szerető lett volna… egyszerűen csak Chris nem tartozott azok közé az emberek közé, akiket eléggé kedveltem. Valahogy a barátságunkat egy csomó dolog megmérgezte.
– Kapd be a faszom… – dünnyögtem, de a pörgésben elveszítettem az egyensúlyom és egyenesen valaki karjai közé táncoltam. Csak azt a túlzottan kék szemet szúrtam ki, amit ezer közül is felismertem volna. Azonnal a tenyereim közé vettem az arcát, érezhette, milyen hidegek az ujjaim. – Fynnci! Pont jókor jössz! – Lelkendeztem és ahogy elengedtem igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Megpaskoltam mindkét kezemmel a mellkasát.
– Építsünk hóembert!– Kiáltottam fel, aztán megfogtam a kezét. – Megigyunk forralt bort! – Már rángattam is magammal az Abszol útra, ahol a híres karácsonyi vásár helyet kapott. A pár nappal korábbi gyújtogatás miatt talán még kellemes, kandallóillat is lesz. Hmm, mindennek megvan az előnye. O’Mara, te nem vagy százas.– Dünnyögte valahol mélyen a hang.

[❅❅Sima December❅❅]

❅❅Sima December❅❅



Elliot

2002. December 5.

  A tegnapi síeléstől még mindig van egy enyhe izomlázam. Az a jól eső, izomláz, ami emlékeztet, milyen király volt a tegnap. Elterelte a figyelmem Cassiék meghívójáról. Egyelőre nem szóltam Alizonnak, hogy én kaptam, ő pedig nem, és pontosan tudom, miért nem, bár ez nem vita téma, ő is pontosan tudja. Ezt anno Cassie elég világossá tette a számára, és számomra is. Nem akartam még ezzel foglalkozni, csak ki akartam szakadni kicsit innen. Elhúzni a francba a hegyekbe Németországba, és itt hagyni kicsit mindent. Alizont sem faggattam arról, vajon meddig marad, és mik a céljai. Gyanúsan kerüli a témát. Az elején arról volt szó, hogy kicsit jön, megnézi mi a helyzet velem, mi van Roxmortsban, és aztán..aztán tovább áll. Egy hónapja van itt, ami Alizonnál fura. Másfél hétnél tovább nem marad sehol.  Most viszont még mindig nálam lakik. Naphosszat olvas a szobájában, éjszaka meg eltűnik, vagy velem fecsérli az időt. Nem mondtam neki, de én örülnék, ha maradna. A házban mindig lesz helye. Most sem tudom merre van, reggel elindult, még mielőtt felkeltem volna. Izomlázas lábaim megmozgatása miatt indultam el, séta közben talán bemegy én is a könyves boltba ajándékokért.  Az első hópehely a jobb szempillámon akadt meg. Na, csak ide is elér a hó. Nem is nagyon vettem észre, hogy őszből télbe váltottunk. Sosem szerettem igazán a karácsonyt, bár a hóval egész jó a viszonyom. De jobban szeretem bentről nézni, mint kint fagyoskodni. Kivételesen nem rohanok, nézem, ahogy az utca lassan hófehér lesz. Előbukkan pár rossz emlék a karácsonyról. Mikor a szekrényben voltunk bezárva anya pranoijája miatt. Az volt a karácsonyi kívánságom, hogy másik anyám legyen. Ja, sziprokázó egy ünnep ez a karácsony. He nem is lett más anyánk, de legalább kinyírta apát és magát is. Dec 20-án. De a forrócsokiját szerettük. Nem tudom, mi lenne most, ha anyánk még élne. Elég valószínű, hogy a mungóban lenne, valami kényszerzubbony félébe belecsavarva, láncolva, lakatolva. Talán egy fokkal szemntimentálisabb hangulatba kerültem a hótól, mint amire számítottam. A cipőm orrát bámulva haladok előre, mikor valaki egyszerűen a karomba esik. Nem Evelyn, és nem Léah szép arca néz velem szembe, csupán Elliot az a jéghideg ujjaival.
-Fynnci! Pont jókor jössz!-
Jókor. Attól függ, mihez. Az igazat megvallva jól esne most egy rövid ital, de igazából egy forró rumos teával is beérem. Vagy punccsal. Nem vagyok túlzottan vidám hangulatomban, de a meleg és az alkohol általában segít.
- Cső Elliot. Legalább valami csinos csaj lennél, ha már így az ölembe táncikálsz.-
Számat félre húzom egy enyhe féloldalas mosolyra.
- És húzz kesztyűt.
Az arcomat megdörzsölöm, hogy újra érezzem, amit Elliot az imént lefagyasztott. Igyekszik visszanyerni az egyensúlyát. Megpaskolja a mellkasom, mint aki jól be van baszva.
- Ittál? Vagy mitől van ilyen fene jó kedved?
Mielőtt még mondhatnék bármit, újból felkiállt.
-Építsünk hóembert!  Megigyunk forralt bort! -
Kézen ragad, és nem is tudom, hova vonszol. Pár másodperc múlva beugrik, hogy már van karácsonyi vásár. Ettől aztán kicsit erőre kapok, az árusos forralt borok általában eglszen jók.
- Jó, igyunk forralt bort. De na, ne húzz már ilyen erősen, jövöööök...
Dünnyögök kissé, miközben követem.
- Te is ilyen...karácsony rajongó vagy, vagy mi van?

◂christmas feeling ▸

2002. december 5.

◃ f y n n ▹

i know what i want
and i’m gonna get it

style: warm up ║ zene: cold december night

Fynnci jelenléte csak hatalmas vigyort csalt az arcomra. Főleg, miután sikerült taplra állnom és nem akartam megint letarolni a testemmel, csak azért, mert a frissen hullott hópelyheken megcsúsztam. Nem akartam zavarba hozni a közelségemmel.
– Cső Elliot. Legalább valami csinos csaj lennél, ha már így az ölembe táncikálsz. – mondta és elhúzta egy mosolyra a száját. – És húzz kesztyűt. – Tette hozzá, finoman jelezve, hogy egy kicsit túl hideg van ahhoz, hogy ilyen lazán mászkáljak.
– Egy pár csöcs nélkül is elég csinos vagyok. – közöltem és beletúrtam a hajamba, ahogy újabb vigyort eresztettem meg felé. Éreztem, ahogy a karácsony közelsége, a havazás, az imádott hideg időjárás egyenesen felpörget. Míg mások mindennel is szenvedtek, én ilyenkor voltam igazán elememben. Nem csak azért, mert úgy éreztem, hogy a világ minden dolgát képes lennék egyetlen nap teljesíteni, hanem mert egyszerűen ez volt a legmeghittebb szakasza az évnek és én minden pillanatot ki akartam használni, amit csak Aidennel tölthettem.
–  Ittál? Vagy mitől van ilyen fene jó kedved? – kérdezte aztán.
Hát igen. Ez van általában, ha jól érzem magam. Mások nem érthetnek meg és éppen olyan dilisnek néznek, mint éppen Fynn is. Aztán persze elkaptam két rosszabb arcú varázsló pillantását. Az egyik még nem is olyan rég ki akart nyírni, mert nem tetszett neki, ahogy a Vakegérben ránéztem. A másik meg Cartwright embere volt és rendszerint csámcsogott azon, hogy mindenkin átmentem már a Zsebpiszok közben. Most mindketten undorodva röhögtek fel, ahogy Fynn-nel megpillantottak. Nem számított. Nem érdekeltek mások. Ezért hát visszanéztem a vámpírosan kék szempárba.
– Még nem, de ami késik nem múlik. – Fogtam meg a kezét és már vonszoltam is magammal az Abszol útra. Nem sok esélye volt ellenkezni, mert olyan erősen szorongattam, mint egy megvadult kölyök az apukáját. – Mellesleg itt a karácsony! Persze, hogy jó kedvem van. – Közöltem túlzott lelkesedéssel, ahogy vonszoltam magammal mind inkább a tömegbe. Most persze még nem is voltak olyan sokan, mint a későbbi órákon. Nyilván mindenki az esti fényeket akarta látni, ahogy megcsillannak a szinte érintetlennek tűnő fehér hón.
– Jó, igyunk forralt bort. De na, ne húzz már ilyen erősen, jövöööök... – dünnyögte, mintha annyira marha erős lennék. Két lépésből mellém tudott volna érni, de csak azért sem engedtem el, hogy aztán elmeneküljön és eltűnjön a Zsebpiszok közbe, míg meg nem érkezünk a helyszínre és legalább egy forralt bort le nem döntöttünk.
– Te is ilyen...karácsony rajongó vagy, vagy mi van?
A kérdésre elmosolyodtam.
Nem válaszoltam azonnal, mert kiszúrtam a fabódét, amin az díszelgett „Fincsi Mama forralt bora.” A sor persze hozzú volt, de beálltam. Izgatottan vártam, hogy sorra kerüljünk, de aztán inkább Fynn felé fordultam.
– A karácsony önmagában nem érdekel. – Válaszoltam és megvántam a vállamat is. – Csak Aidennel karácsonykor voltam nagyon boldog. Tavaly. Akkor minden olyan jó érzés volt. Egyszer kimentünk az akkori házunk mögé, hogy Aiden cigizzen és rajtam nem volt kabát. Ő pedig levette a sajátját és a vállamra terítette. Akkor tudtam először biztosan, hogy szeret engem. – Magyaráztam el és a távolba nézve, ahogy egy szerencsétlen párocska két megpakolt dobozt cipelt, a mi életünk jutott eszembe. Valójában Cukormázban minden olyan nagyon-nagyon egyszerű volt. Aiden nem használta a családi vagyonát, mindenért keményen megdolgoztam, megdolgoztunk.
– Szóval ezért szeretem a karácsonyt. Csak megint érezni akarom azt az érzést. – Suttogtam még a végére és ahogy léptünk egyet előre a sorban, már meg is éreztem a forralt bor émelyítő illatát. – Te nem szereted a karácsonyt?