Starbucks

Emily Myra Dean pennájából



A világszerte ismert kávéház már a Covent Garden negyedében is képviselteti magát!
Ha az ember kora reggel nem vágyik másra, csak egy friss kávéra, cappuchinora, vagy egy jó forró csokoládéra, a Starbucks valószínűleg minden igényét ki fogja elégíteni. Különleges eljárással készített italok, akár elvitelre is - így a munkába rohanóknak sem kell lemondaniuk a reggeli koffeinadagjukról.
Ha már ott jártok, egy karamellás macchiatot kérnék!

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

London.
Már nem is tudom mit gondoljak róla. Féljek? Reméljek? Meneküljek? Higgyek?
Olyan sok érzés kavarog bennem, hogy nem tudok egyet sem kirántani belőle értelmezni majd visszadobni a többi közé. Ez a tömegkavalkád egyszerre idézi a múlt homályba vesző történéseit és a jelen aggodalmait. Mégis, mikor a zsupszkulcs végül ide hozott tovább mehettem volna, szinte rögtön… de nem tettem.
Ehelyett már második napja járom be a vegyes élményekkel tarkított utcák szürke, néha mocskos néha színfoltos köveit. Eddig csak tegnap délután esett, akkor sem nagyon csak éppen szemerkélőn, mintha csak jelezné felém, hogy igen B, valóban jól érzed, valóban itt vagy.
November lévén vastag sálat kötök ma reggel is a nyakamba és az egyszerű kis motelszobát magam mögött hagyva szürke, vastag kabátomba indulok újabb felfedező útra. Nincs konkrét célom, csak bolyogok és felfedezek. Az elmúlt évek alatt rendszeresítettem ezt a tehetségemet más, idegen városok járdáin, de Londont sosem fedeztem még így fel. Rácsodálkozom hát az utcatáblák és cégérek sokszínűségére, a muglik viselkedési normáira, a fák megsárgult, lehulló faleveleinek kavalkádjára, a hirtelen beálló némaságra egy-egy néptelen utcán és a zaj sokféleségére egy-egy forgalmasabbon.
Azért a nagy magányban egyetlen egy dologra figyelek, gondosan elkerülöm azokat a közegeket, ahol potenciálisan óriási esélyem van olyanokba botlani, akik talán túlzottan is közelről ismertek egykor engem. Így például az Abszol út felkeresése kizárt, noha a vágy újra végigróni a varázslónegyed színes kirakait igen- igen csábító. Ugyanígy a Mágus teret is messze elkerülöm a londoni szállásunkkal egyetemben. Nem tudom a bátyám itt tartózkodik-e egyáltalán de nem akarom az esélyét se megadni a dolognak. A Sohot ellenben egyszerűen képtelenség elkerülni. Bárhogy megyek, bármerre is fordulok csak elsétálok az épp csendes és lezárt Meredező Pálcák klubja mellett. Halovány mosoly suhan át arcomon mert persze óhatatlanul megrohamoznak az emlékek. Dean, Elena, Mathias, az itt töltött esték, a nevetések, a koktélospoharak csilingelő hangja… mind bennem visszhangzik vissza, mint egy rossz, elcseszett ómen. És persze Henry Mirol jóképűen sármos vigyora. Meg is hagyom itt az emlékeket, nem viszem tovább az ominózus hotelszobára helyette tovább sietek a felkavarodó szél kíséretében.
Átfagyva bolyongok egy sort az egyik közeli parkban, ahol mugli gyerekek etetnek három majd végül négy mókust s aztán úgy döntök muszáj dolgoznom is, mielőtt tovább állok. Ezüstkék szemeimmel körbetekintek kutatva valamit, ami kellően csendes vagy félreeső.
- Forrócsokit akarok anyaaaa!
Az egyik kisfiú nyafogására felkapom a fejem és elnézem őket egy percig. Mélykék kötött sapkájába a park túloldalán, a fák mögött megbúvó zöld cégér felé int és anyját kézen fogva vonszolná arra, de az nem hagyja. Szelíden elégedett mosollyal arcomon pislogok a Starvucks irányába, majd a családot magukra hagyva el is indulok.
Dideregve lépek be az ajtón halk csilingelés kíséretében, mely fennen hirdeti hogy új vendég érkezett. Lekapom kötött kesztyűmet és sapkámat, kócos hajamba gyors mozdulattal túrok bár sok értelme nincs. Így röviden sokkal makacsabb de egyszerűbb is kezelni.
- Egy karamellás latte machiato-t kérnék egy konnektort használnék ha szabad.
Lépek a pultnál lévő mugli lányka felé, aki csak bök egyet az egyik oldalsó asztal felé majd elindul a rendelésem elkészíteni.
A kirakatnál árválkodó asztalhoz veszem az irányt s könnyeden leülök. Előveszem a laptopom, a töltőt bedugom a közeli konnektorok egyikébe majd pár pillanat után bejelentkezem.  Már épp megnyitnám a munkaanyagot és a hozzá tartozó teendőlistát mikor a laptop felett felpillantok.
Hiba, végzetes hiba.
Kint ugyanis egy ácsorgó, bámészkodó suta alak kelti fel a figyelmem. Sötét kócos haja nem lenne érdekes, de a húzott mandulaszemek újabb régi emlékeket idéznek benne. Ujjaim a billentyűzet felett lebegnek de nem ütnek le semmit se.
Könnyen a laptop mögé bújhatnék és vagy összepakolhatnék és felszívódhatnék, de… valahogy lefagyok és csak mint egy őz, akit a reflextor fényébe állítanak dermedten várok. Szívdobbanások sora telik el mire Elliot O’Mara felém fordul az út túloldaláról és talán első percbe fel se ismer, de aztán… aztán a gyanakvás még innen is jól látszik az arcán.
Zavart tizedmásodperc alatt végül csak átfut az arcomon egy szelíd, de barátságos mosoly és… felemelem a kezem. Köszönésféleképpen.
Épp… felé.

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Kávé. Kávé és muglik. Nyeltem egyet, ahogy az út túloldaláról átpillantottam a kávézó felé, ahol egyszer talán éppen Irene-nel voltam. Mellette bátrabbnak éreztem magamat, egyedül azonban egyre nehezebb volt a varázstalanokkal vegyülni. Nem tudom miért, talán Roxmorts volt rám ilyen hatással, ahol egyetlen mugli sem fordult meg s mindent átszőtt a mágia. Londonnak ezen szegletében azonban nem éreztem azt a vibráló erőt, azt a mindent átjáró, békés energiát, amiről pontosan tudtam: annyira a részem, mint a vér és a hús, a bánta és a boldogság elegye.
Félre néztem, túl hideg volt ahhoz, hogy ott ácsorogjak. Ideje volt eldöntenem, hogy a kávé és némi kellemes meleg kibírja-e az Abszol útig. Nem, mintha Londonban túl biztonságos lenne nekem, mióta apám szerint diliházban lenne a helyem… ki tudja, talán éppen most is figyel valahonnan. De legalább nem volt nálam Noah, sem kíséretként Aiden. Ez most így volt rendjén. így volt jó.
Megigazítottam magamon a kabátot, hogy kicsit jobban érezzem magam, ám ettől nem volt kicsivel sem kellemesebb a közérzetem. A hideg már egészen áthatolt a ruha anyagán. Egyszerűen nem voltak elég meleg kabátjaim, a tél viszont egyre jobban közeledett… vissza akartam a régi cuccimat szerezni, de már így is elloptam egy csomó mindent Forest házából. Nem akartam még többet, ahhoz ugyanis még több időt kellett volna vele töltenem és nem, erre nem voltam felkészülve azóta sem, hogy a nyáron elhagytam. Már éppen elég mélyre temettem azt a fájdalmat, hogy ne kelljen folyvást bőgnöm… ostobaság lett volna előásni ismét. Inkább fagytam volna meg, kaptam volna tüdőgyulladást, minthogy a szemeibe nézzek.
Visszanéztem a kávézóhoz, ahol különös alak képe rajzolódott ki a kirakat mögött. Nem láttam annyira jól, hogy megpillantsam a szürke szempárt, de tudtam, hogy ott van… ott csillog és talán éppen engem figyel. Blaire… – csendült fel a neve elmém mélyéről s a borzongás. Mikor legutóbb találkoztunk nagyjából egy halálos fenyegetést vágott az arcomba… nem csak Mathias, de ő is megváltozott. Fogalmam sem volt, miért, én ugyanis ugyanazzal a barátsággal tekintettem rájuk még akkor is. Ezért nem kerestem tovább őket… ők sem engem. Így alakult az élet. Elfogadtam, mert mást nem tehettem. Már megtanultam, hogy a társaságomat nem erőltethetem rá senkire… kivéve, ha nagyon akartam, ahhoz ugyanis túl önfejű voltam, hogy belássam, valamiben nincs igazam.
Ahogy integetésre emelte fel a kezét és talán mosolygott is, kicsit meglepődtem. A kicsit enyhe kifejezés, konkrétan annyira, hogy véletlenül még vissza is integettem. Körbe néztem az úttesten, nehogy most találjon elütni valami mugliizé és amint tisztának tűnt a terep, átsiettem az út másik oldalára. Közben beletúrtam a hajamban, hogy a tincsek elrendeződjenek. Nem is értettem magamat, hogy minek megyek oda hozzá… minek kellett ez az egész. Még is benyitottam a kávézóba, hogy odasétáljak az asztalához.
– Hm… nem mondom, hogy így képzeltem el… MI A SZAR EZ? – hőköltem hátra, ahogy észrevettem azt a dobozt vagy mit előtte. Sosem fogom megszokni ezeket a mugli dolgokat. Egyik ijesztőbb, mint a másik s amelyik éppen nem pittyeg vagy ad ki hangokat, az megtámad. Zaj. A muglik mind zajosak, én pedig mindennél rosszabbul tűrtem a zajokat, talán azért, mert tizenöt éven át nem igazán életem civilizált területen. Az erdők csendesek voltak, ahogy a kis falvak is, amiket megjártam.
– Ööö… – próbáltam összeszedni magam és leültem, nem nagyon számított, hogy nem kínált hellyel. Mindenesetre kicsit kijjebb toltam magam a székkel, nehogy túl közel kerüljek ahhoz a cucchoz. – Rég láttalak – próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát. Érdekes, hogy Blaire-re pillantva a mellkasomban még mindig kicsit gyorsabb ritmus vette át az uralmat… talán egy kicsit beleszerettem régen, ám gyorsan megértettem, hogy közöttünk nem sok esélye volt annak, hogy bármi is tartós legyen. Persze, most hogy az apám elintézte, hogy mindenki aranyvérűnek higgyen és ehhez még egy jó adag hamisított papírt is intézett, valószínűleg Blaire is másképpen tekintett volna rám. Így utólag már persze kár volt ezen gondolkodni… neki nagyjából egy herceget kellene kapnia maga mellé, nem egy tolvajt.
– És nyugi, elkerültem a bátyádat, vagy ő engem azóta az emlékes dolog óta, szóval nem kell megöletned. – tettem hozzá a mihez tartás végett, de közben a pult felé pillantottam. Onnan ülve nem igazán láttam a kávé kínálatot, de egy ideig még kibírtam koffein nélkül.

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

Hiba, óriási hiba ha ismerőst látok és nem kerülöm el. Erre figyelmeztetett Liam, és szavai ott csengenek a fülemben a mély, öblös hangján.  De mit tudok tenni? Mit tudok tenni ha már magamnak okozom a bajt? Nem is értem saját magam sem, vagy a reakciómat. Elliottal nem volt fényes a viszonyunk, mikor elváltunk. Mit is akarok tulajdonképpen?
Remegő szívvel veszem tudomásul mikor ő is hasonlóképp mint én, felém int. Talán egyfajta szavak nélküli békejobb ez. Nem várok el semmit, szabadon továbbmehetne én pedig maradnék a kávémmal a gépem előtt, előbb utóbb elfelejtve őt és a munkába temetkezve. Csakhogy… egy percig nem történik semmi sem, majd… a kínai szétnézve végül átvág az úttesten és elindul felém. Kell egy perc míg csendül a kávézó ajtaja és bezáródik mögötte. Még egy, hogy átvágjon az asztalok között. Ennyi idő alatt talán leülhetnék, de nem teszem. Csak nézem őt, s felé fordulok. Arcomon szelíd kis mosoly játszik, talán kissé félszeg.
Nem tudom a múlt árnyéka mekkorára nőtt, kihat-e a jelenünkre. És ha igen, mégis mennyire.
– Hm… nem mondom, hogy így képzeltem el… MI A SZAR EZ?
Meglepve pislogok csak párat aztán kirobban belőlem a nevetés. Kénytelen vagyok a kezem az arcom elé tenni, mert a laptopom olyan hatással van a másikra mintha egy kínai zouwu lenne.
- Öööö…Rég láttalak.
Mire elmúlik az első ijedtség az én nevetésem is alább hagy. Ő leül én pedig követem. Kivárok egy pillanatot és derűs jókedvvel, kedvesen válaszolok vissza.
- Neked is szia, Elliot.
Nem szándékszom a beálló csendet megtörni, csak kivárok.
– És nyugi, elkerültem a bátyádat, vagy ő engem azóta az emlékes dolog óta, szóval nem kell megöletned.
Félrebillentem a fejem, rövid hajam épphogy súrolja így a vállam. Szelíden megrázom a fejem nemet intve, de továbbra is mosolyogva. Számít ez már? Talán nem. Számomra nem.
- Örülök. De nem különösebben érdekel.
Vállat rántok könnyeden és magamhoz húzom a gépet. Félig Elliotra sandítok, mit is reagál rá és jót mulatok rajta. Két pillanat alatt kikapcsolom, de nem sietem el az elrakását. Megvárom míg szépen leáll a rendszer s csak aztán mikor már fekete a képernyő nézek a férfira.
- És… hogy vagy mindig?
Talán nem ezzel kellene nyitni, de nem igazán tudom mégis mivel tehetném. Lehajtom addig is a gép tetejét ujjaim eldobolnak picit a fedelén. Figyelmesen hallgatom a választ. Nincs rossz színben a másik, s tudom rajtam sem hagyott nyomot Toszkána, talán inkább a bahamák barnasága sugárzik csak továbbra is a bőrömről.
- Ne haragudj, de nem nagyon követtem nyomon a életet itt, remélem jól vagytok Foresttel…
Megemelem a gépet, hogy visszategyem a táskámba, de valamiért megakad ez a mozdulat. Részben a kávé miatt, amit a pincérnő hoz ki, részben Elliot barna szemének villanása gátolja meg a befejezést. Van benne valami, ami… nem is tudom. Talán sose láttam eddig. Vagy csak sose hittem hogy látni fogom. És ez… ledöbbent.

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Blaire Montrego egy mugli kávézóban, mugli kütyüvel… mi a fasz történt ezzel a világgal? Mikor legutóbb találkoztam vele, még adta az aranyvérű hercegnőt, szinte sugárzott belőle, hogy akkor sem kaphattam volna meg, ha még négyszer-ötször megdöntöm az egyetlen közös alkalmunk után. Nem voltam hülye, mindig is tudtam, hogy semmi esélyem nála… talán rá másznom sem kellett volna alapból. Csakhogy én is, mint mindenki más, a tiltott gyümölcsöt szerettem a legjobban.
– Neked is szia, Elliot.
Csak biccentettem, érezve, hogy az a nevetés a mugli izétől való félelmemnek szólt. Inkább kihúztam a széket és leültem, így volt esélyem még jobban megfigyelni őt. Nem is tudom. Más volt. Ugyanazok a szürkés árnyalatú, hideg szemek néztek vissza rám, de a csillogásuk megváltozott. Hol van a dekadens Blaire, aki egy lesajnáló pillantással tudtaná velem, hogy akármilyen Gucci inget húzhatok magamra, akkor is csak egy mocskos tolvaj maradok? Furcsa érzés volt ránézni.
– Örülök. De nem különösebben érdekel.
Mi a szar? Értetlenül pislogtam, miközben ő még mindig a kütyüvel matatott. Ez viszont most ki sem billentett az állapotomból, annyira ledöbbentett ez a szöveg. Mindezidáig azt gondoltam, hogy nem mehetek Mathias közelébe, anélkül, hogy a nyálgép pasiját rám ne küldené Miss Montrego… erre most, mintha le sem szarná az egészet, közli: „nem különösebben érdekel.” Mi történt? Mi a jó büdös franc történt a kishercegnővel, akibe majdnem beleszeretett a mocskos tolvaj? Mintha a mi mesénk nem is létezett volna, s egy másik ember szürke szemeit, rövidre vágott, puha barna haját, szépséges fehér bőrét – amit most mintha kicsit megkapott a nap – figyelném. Idegen volt.
– És… hogy vagy mindig?
Talán megérezte a beálló csendet, azért kérdezgetett. Nyeltem egyet, s elpillantottam a pult felé. Ittam volna egy kávét, de közben amúgy is keserű volt a szám íze, nem kellett volna a feketével tetézni a dolgot. Furcsa volt így látni Blaire-t, nem tudtam hová tenni. Ráadásul közben fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Nem tudtam, hogyan vagyok… nem gondolkodtam az érzéseimen, az életemen. Semmin. Csak haladtam előre inkább… elnyomva, ha bármi fájt vagy égetett belülről.
– Ne haragudj, de nem nagyon követtem nyomon a életet itt, remélem jól vagytok Foresttel… – Folytatta aztán. Közben a pincérnő megérkezett a kávéjával, s megvártam míg leteszi, majd távozik. Nem akartam Natról beszélni… mármint már nem fájtak a dolgok, de nem szerettem a számra venni a nevét. Olyan volt, mint valami átok, mert akárhányszor kimondtam, eszembe jutott, amiket mondott… és ahogy rájöttem: nem szeret engem. 
– Elváltunk. – Mondtam röviden. – De született egy közös gyerekünk, csakhogy egyetlen pozitív dolgot is felmutassak az elmúlt két és fél évemből. – Vontam vállat, de a hangom rekedt és törékeny lett.
Nem volt célom éreztetni Blaire-rel, hogy a Londonban töltött életemet egy kudarcnak életem meg. Nem, mintha már számított volna. Új életet kezdtem, új emberekkel, új családdal. Minden más lett… és már elfogadtam. Csak az emléke maradt annak, amit elviseltem az elmúlt egy évben. Engem nem lehet szeretni, ezt mindig is tudtam, csak hittem Nat ígéreteinek és szavainak egy röpke pillanatig. Ő viszont csak beszélt és a beszéd nem tesz jóvá semmit, ha tettek nem párosulnak hozzá.
– De jól vagyok. Kicsit szerényebben élek. – Vállat vontam, de inkább nem néztem Blaire szemeibe. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam s mosolyt erőltessek magamra. Nem akartam gyengeséget mutatni, elvégre értelme nem sok volt. – És te hogy vagy? Mintha kicsit megváltoztál volna…

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

Ujjaim szelíden simulnak a pohár szélére, lakkozott púder körmeim eljátszanak egy percig a meleggel, ami átüt rajtuk. Talán még túl forró hogy beleigyak, így nem emelem meg. Helyette a férfit nézem, azt aki egykor olyan sokat jelentett, s aki mára egy kellemetlen ismerős a múltból. Vagy legalábbis annak kellene lennie, s mégis valahogy nem érzem tehernek a jelenlétét. Ez pedig… meglep.
– Elváltunk
Rövid, tömör, lényegre törő válasz. Oly annyira az, hogy lesokkol és elfeledkezve magamról, kikerekednek ezüstkék íriszeim, sőt… még a szám is o betűt formálva tátva marad.
Hogymi? Kérdeznék vissza reflexből, de ő beelőz, lenyomva torkomon a feltörekvő meglepett felkiáltásomat.
– De született egy közös gyerekünk, csakhogy egyetlen pozitív dolgot is felmutassak az elmúlt két és fél évemből.
- K…közös gyereketek?
Furcsállva nézek rá, homlokomon mély barázdák jelennek meg és értetlen pillantásom is kifejezi mennyire nem értem mi a fene van. Mert már csak biológiailag lehetetlen ez ugyebár. És az anya mint olyan… ő mégis hol a francba marad?
Pedig gratulálnom kellene tudom… de valahogy nem jön ez a szó a számra. Furcsa, mert azt hittem már magam mögött hagytam azt a B-t aki nem tud más boldogságának önfeledten örülni. Hát ezek szerint mégsem.
– De jól vagyok. Kicsit szerényebben élek.
- Hmmm…
Nem kommentálom a szerényebb élés körülményeit, mert nincs értelme firtatni. Ha valaki tudja milyen, az én vagyok. A kúriából a vadonba, a jólétből a vándorlétbe… persze mindig kényelmesen utaztam, de nem a Hiltonba szálltam meg az elmúlt hónapok alatt.
- És te hogy vagy? Mintha kicsit megváltoztál volna…
Nem leplezem, hogy zavarba hoz a faggatózása. Mindezt azzal próbálom palástolni, hogy elengedem a bögrém és a táskámat ölembe veszem. A rutinos mozdulataim segítenek visszatalálni önmagamhoz, a lelki nyugalomhoz, s míg kinyitom és a laptopot elpakolom – mert ma már biztos nem használom – válaszolok
- Összességében? Megvagyok.
Halovány kis mosoly jelenik meg arcomon, de nem túl meggyőző még saját magam számára sem.
- Járom a világot, és most hazasodort az élet. De… nem maradok itt.
Igyekszem leszögezni a dolgokat mihamarabb. Aggódón s kétkedőn pillantok Elliotra. Bízhatok vajon benne?
- Sok minden nyomot hagyott rajtam az elmúlt év során. Te is sokat változtál.
Közlöm kertelés nélkül, szenvtelenül méregetve őt. Nem a külsőn látszik meg ez a változás feltétlen. Sokkal inkább mélyen, a lelkében. A szemeiben.
- Nem akarsz rendelni valamit? Meghívlak…
Somolyodom el s amennyiben igen a válasz intek a pincérnőnek, hogy robogjon ide egy fehér cetlivel és egy tollal s firkantsa fel mint is kér egykori… szeretőm.

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Blaire… milyen furcsa, hogy ennyire más lett. Már nem az a kis hercegnő volt, akit el akartam csábítani, érződött, hogy igazi nővé ért, míg nem találkoztunk. Nem sokat hallottam róla a bátyjától, na mintha Mathias az életembe keveredett volna olyan gyakorisággal, ahogyan az ember a legjobb barátjától várja. De nem haragudtam rá, megszoktam, hogy az emberek szép lassan hátat fordítanak nekem, ahogy telik-múlik az idő. Ez volt a rend, amit megszoktam az elmúlt években. Talán vissza találnak, talán nem… de ez így volt a legnagyobb rendben.
– K…közös gyereketek? – kérdezett vissza, mikor beavattam a Nattól való elválásom körülményeibe. Lényegében mire megvolt a gyerek, már nem léteztünk férj és férjként. Talán így volt a legjobb ennek a világnak, mert visszakapták a Nathaniel Forestjüket, ő meg megkapta az ázsiai gyereket az én szemeimmel, akire annyira vágyott. Nem én kellettem neki, csak egy emlék belőlem… reméltem, hogy őt legalább örökre szeretni fogja, ha már engem nem is sikerült. De hát ilyen az élet, csak egy újabb valaki, aki hátat fordított.
– Nyugi, nem én szültem meg és még csak nem is Nat – nevettem fel és legyintettem egyet. Ez a beszélgetés legalább elnyomta bennem a mugli kütyütől való félelmet, ami olyan idegen volt Blaire közelében. Egészen olyan volt, mintha nem is ugyanaz a lány lenne, akit a Montrego kastély falai között ismertem meg és aki olyan pofont kevert le, hogy még most is belezsibbadt az arcom, ahogy felidéztem. – Vérszerint én vagyok az apja… és nagyon sokat fizettünk, hogy megszülethessen. Most Nat neveli. – Magyaráztam meg, hogy értse miképpen is történt az a bizonyos fogantatás, bár őszintén kétlem, hogy érdekelte volna. Ezért olyan részletekbe már nem is mentem bele, hogy miképpen választottuk ki az anyát vagy, hogy a gyerek a Noah nevet viseli, hogy Nat Forest igazi szüleinek kedvezzünk. Akkor még ezek a dolgok fontosak voltak, mostanra már csak információk.
Figyeltem, ahogy pakolászik, mintha csak tetten akarnám érni azt a Blaire Montregot, akit kedveltem. Félénk volt kicsit, de azért benne voltak már azok az indulatok, amikkel a legutóbbi találkozásunkkor nekem esett. Megértettem, hogy nem akar a családja közelében látni… most meg olyan normálisan ücsörögtünk ebben a kávézóban, ami számomra szokatlan volt.
– Összességében? Megvagyok.
Tudtam, hogy az élet nem olyan egyszerű. Ránézve pedig az, hogy „megvan” enyhe kifejezésnek tűnt. Teljesen megváltozott, más életet élt, mint amihez szokva voltunk.
– Járom a világot, és most hazasodort az élet. De… nem maradok itt.
Ha valakiből nem néztem ki a nagyutazót, akkor az éppen ő volt. Persze régen tényleg egy hercegnő volt… egy hercegnő, akit nem érdemelt meg egy tolvaj. Emlékszem, ahogy leesett, nem kéne tepernem érte, csak néztem, ahogy aludt mellettem az ágyon és olyan békés, olyan gyönyörű volt. Palotába illet, nem egy koszos kis házba, ahol nincs senki más rajtam és a lopott szajrék közül. Blaire lehetett volna az igazi, csak nem engedtem meg magamnak, hogy beleszeressek igazán.
– Na jó… hol van Blaire Montrego? – vigyorogtam rá játékosan. El sem tudtam képzelni szexibbet, mint egy kalandornőt… habár ezek a dolgok már nem számítottak. Ha valamit megtanultam az Esmével való kapcsolatomból, hogy a nők túl bonyolultak, nem lehet kiigazodni rajtuk, ezért nem is kerestem ilyen kapcsolatot többé. Nat mellett amúgy is máshoz szoktam.
– Sok minden nyomot hagyott rajtam az elmúlt év során. Te is sokat változtál.
Bólintottam. Ebben igaza volt, mindennél jobban látta a helyzetet… más lettem, apa lettem, elvált lettem, újra szerelmes. Ez a 2001-es év olyan volt, mint egy hullámvasút. Voltam nagyon lent és nagyon fent is, de minden szenvedésért megkaptam a kárpótlást. Lett Aiden, lett Cukormáz és lett egy új életem is. Ezeket ajándéknak tartottam, még ha néha gyötörtem is Aident, hogy törődjön velem többet.
– És miért változtál ennyit? – kérdeztem, ám mielőtt még választ kaphattam volna, megérkezett a pincér és Blaire felajánlotta, hogy meghív. Talán ő sem akarta arról beszélni, ami vele történt. Mindenkinek kell egy kis feldolgozási idő… nem tudom. Nekem így jó pár hónap elteltével nem jelentett gondot válásról, Natról vagy hasonlókról beszélni. Lerendeztem magamban, ami fájt. Nem számított több. – Csak egy feketét kérek, minden nélkül.
Megvártam míg a nő távozik, csak ezután bámultam meg Blaire szinte ezüstösen csillogó szemeibe. Bevallom, még mindig lenyűgözött látványa. Nem számított, hogy rövidebb a haja vagy kicsit máshogy öltözködik, nekem gyönyörű volt. 
–Szóval mi okozta ezt a sok változást? – kérdeztem és enyhe mosolyra húztam a számat. Tényleg érdekelt, nem kíváncsiskodásból, hanem Blaire miatt. Az ő sorsa fontos volt nekem, nem volt ezen mit tagadni. A leveleket is, amiket váltottunk megőriztem és otthagytam Natnál a kuckómban. Tudtam, hogy nem fog kárt tenni a dolgaimban, ezért nem féltem ottfelejteni őket. Vigyázott mindenemre, ahogy régen rám is tette.

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

– Nyugi, nem én szültem meg és még csak nem is Nat
Csak pislogni tudok, mert ja… azért ennyire vágom a biológiát, köszönöm szépen a felvilágosítást. De inkább nem adok hangot a felháborodásomnak, hogy ennyire keveset néz ki belőlem. Firtatni meg mégse egy kávézó kellős közepén fogom hogy mégis akkor hogy is zajlott le ez az egész. Talán jobb is ha megmarad a sötét homályba. A lényeg hogy van, gondolom, már a gyerek és boldogok. Vagy hát nem, mert elváltak.
Kusza ez. Rohadtul. És rájövök egy pillanat leforgása alatt hogy épp ez nem hiányzott az életemből. London, az eső, a hideg és ez a sok szarság amit az emberek produkálnak.
– Vérszerint én vagyok az apja… és nagyon sokat fizettünk, hogy megszülethessen. Most Nat neveli.
- Ühm… szuper…
Hát talán jobb is hogy nem ittam még vagy már bele a kávémba mert lehet félrenyelve köpködném vissza. Az ő gyereke, akit a másik nevel… Merlin szakállára… hova jutottunk?
Talán csak a túlzott hallgatásomon tűnhet fel a nemtetszésem jele, de a pincérnő elintézi ezt hogy a rendeléssel kizökkentsen minket és normálisnak hasson minden. Holott igazából semmi nem az.
Talán ezért is válaszolok neki tőmondatokban, ezért nem részletezem ki az élményeimet. Messze kerültünk egymástól minden értelemben, és csak tehernek élné meg a viselt dolgaimat, akárcsak én az övét.
– Na jó… hol van Blaire Montrego?
A kérdésére meglepetten rápislogok, majd mivel halálosan komoly fejet vág hozzá elnevetem magam. Ez azért vicces, és van valami ami a régi Elliotra emlékeztet ebből a besavanyodott valakiből, akivé vált.
- Meglepő tudom, de itt ül előtted… hús vér valójában.
Megrázom a fejem hogy a rövidre vágott hajam is jelezze, ugyanaz vagyok aki voltam, csak már másabb. Érettebb. Felnőttebb. Komolyabb.
Nem egy ostoba fruska, aki mindenkinek elhisz mindent. Akit egy tolvaj könnyen elcsábít az ágyba vagy egy testvér, akit a bátyja irányít meg a család, a név és a kötelességtudat. Mindez már a múlté. Hogy teljesen, az mondjuk jó kérdés.
–Szóval mi okozta ezt a sok változást?
Komolyan ezt kérdezni kell? Hihetetlenül ostobának látom most a másikat, holott mindig azt hittem a legdörzsöltebb emberek egyike, akit ismerek. Vállat vonok mintha csak semmiség lenne.
- Sok helyen jártam, sok emberrel találkoztam és sok mindent megéltem. Gondolom te is szóval sejtheted.
A válás már önmagában nem egy könnyű dolog, pláne így gyerekkel, szóval ha más nem hát ez nyomot hagy az emberen.
- Nem is hiányzik ez az itteni életforma. Úgyhogy kérlek ne említsd senkinek hogy találkoztunk.
Elhúzom a szám és vesébe látó pillantással méregetem. Bízhatok benne? Eddig azt hittem igen, de… egyre erősebb kétségeim vannak. Ami nem jó… nagyon nagyon nem.

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Blaire nem sokat változott. De erre csak akkor jöttem rá, mikor ismét megszólalt. Eddig átvert az a rengeteg külsőség, meg a mugli kütyü, ami pont annyira illet egy aranyvérű kezébe, mint hozzám a Rowle név. Azaz pontosan semennyire sem. Elsőre azt hittem érettebb lett… de igazából csak azt láttam rajta, amit a legutóbbi találkozásunk alkalmával: hidegséget. Valahol megértettem, mégis csak elvettem a szűzességét, majd faképnél hagytam. Akármilyen szemszögből is nézzük a dolgot, elbasztam vele, mivel már eleve ráhajtanom sem kellett volna. Túl nagy falat volt nekem, ő az olyanokhoz illik, mint nem is tudom… hát pont az a nyomorult, akinek a hatalmával fenyegetett az utolsó találkozáskor. Mi is volt a neve? Lestrange?
– Meglepő tudom, de itt ül előtted… hús vér valójában.
Bólintottam. Igaza volt, tényleg ő volt, csak olcsóbb csomagolásban. Persze ennek is meg volt az előnye gondolom. Könnyebb volt elvegyülni a londoni tömegben, mint mondjuk hercegnőnek öltözve. Nem, mintha az nem állt volna neki jól, úgy hódította meg igazán a szívemet.
– Sok helyen jártam, sok emberrel találkoztam és sok mindent megéltem. Gondolom te is szóval sejtheted.
Akárhogy is, nehezen tudtam elképzelni, hogy ő annyi mindent megélt volna. Mégis csak egy kastélyban nőtt fel, nem hiszem, hogy kifeküdt az erdőbe, mikor elfogyott a pénze… már a feltételezés is abszurd volt, hogy ekkora vagyonnal tényleg olyan komoly dolgokat élt volna meg. Ha el is akart rejtőzni, hát egy-két olcsóbb, de kellően fűtött szállást szerezhetett magának. Nem sok tapasztalata lehetett arról, milyen tényleg világgá menni. De nem ítélkeztem. Én is elkényelmesedtem, főleg az elmúlt két évben a puha ágyban, a hatalmas fürdőkben, amiket rendeztünk Tengerszemben vagy éppen a jóformán vége láthatatlan pénzmennyiségben. Bármikor, bármit megkaphattam s a változás csak mostanában kezdett utolérni. Nem csak azt mondtam, hogy szerényebben élek… én tényleg szerényebben kellett, hogy éljek.
– Nem is hiányzik ez az itteni életforma. Úgyhogy kérlek ne említsd senkinek hogy találkoztunk. – A tekintetéből leolvastam, hogy nem bízik bennem, de persze az egész arckifejezése alátámasztotta.
Megrökönyödve pislogtam rá egy fél percig. Mégis kinek mondanám el? Közel sem mozgok olyan körökben, amikben annak idején ő… a bátyjával sem beszéltem hosszú hónapok óta s akkor is csak egy rideg találkozás volt a Mungóban. Nem volt olyan, mintha még mindig barátok lennénk. Az az egész már rég a múlté volt.
– Még is miért mondanám el bárkinek? Nem az én dolgom, hogy mit csinálsz az életeddel. – Mondtam, de időközben megjött a pincérnő a kávémmal. A kis papírtasakokból, amiben a cukor volt, azonnal hármat beletettem az eszpresszóba. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a szükséges édesség mennyiségem is meglegyen mára. Nem ettem… nem is tudom mióta, pedig már muszáj lett volna. Lassan az érzékeim is rámentek erre az eszement önkínzásra… de egyszerűen mióta Nat kikerült az életemből, csak vegetáltam. Nem miatta azt hiszem, csupán a változástól, amit olyan nehezen szoktam meg. Ezért is tudtam: nem vagyok a régi Elliot. Élveztem a tolvaj életet, a kalandokat, de kellett mellé valami állandóság, ami a józan eszemnél tartott.
– Ráadásul nem tartom a kapcsolatot a bátyáddal sem és nem fogok hozzá rohanni a hírrel, elhiheted. – Tettem hozzá és magamhoz vettem egy kortyot a feketéből, hogy a meleg jólesően járjon át. – Érdekes, hogy régen – tudod Blaire, amikor szexeltünk– megbíztál bennem. Lehet, hogy változtam, de ennyit azért nem. – Sóhjatottam egyet. Kettőnk közül nem én voltam az, aki gyűlölettel ment neki, habár megérdemelte volna a hiszti után, amit nekem rendezett. Ha valaha is rosszat akartam volna Montregonak, bizonyára nem próbálkozom visszaszerezni az emlékeit, ami után annyira vágyakozott és nem keverem magam egy totál felesleges helyzetbe. De Blaire engem vádolt… mintha én követtem volna el a bűnöket, amiket jobb volt rejtve tartani. Csak egy eszköz voltam, amit Mathias a saját érdekeiért használt.
– Igen, tudom, hogy szemét volt, amikor otthagytalak… de azért hagytalak ott, mert egy kibaszott hercegnő vagy, akinek semmi köze nem kéne, hogy legyen egy tolvajhoz. – Vettem halkabbra a hangomat. – Talán ezért utálsz ennyire, hogy azt feltételezed rólam, hogy bárkinek is említeném. Láttam azt a pillantást, Blaire.

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

Van valami a barna pillantásában ami tudom hogy a vesémbe akar látni. De úgy vagyok vele hogy nem akarom. Valahol szeretném megtartani magamnak a történéseket, a kalandokat, mindazt ami megesett. Lehet, sőt szinte biztos hogy Elliot értékelné a vadkempingezős sztorit Alaszkában vagy a szamárhátas vadnyugati túrát. Mégse akaródzik megosztanom mindezt vele mert van benne valami, nem is tudom mi, ami csendre és némaságra késztet. Hívhatjuk ezt bölcsességnek, de sokkal inkább talán óvatosság.
– Még is miért mondanám el bárkinek? Nem az én dolgom, hogy mit csinálsz az életeddel.
Pislogok rá egyszer majd még egyszer. Kedvem lenne neki szegezni a kérdésem, hogy őbenne ugyan mi okozta ezt a gyökeres változást… aztán inkább nem teszem.
Ráadásul nem tartom a kapcsolatot a bátyáddal sem és nem fogok hozzá rohanni a hírrel, elhiheted.
Szusszantok egyet és iszok egy kortyot a kávémból. Ő közben molyol a sajátjával.
- Ezt sajnálom.
Sajnálom? Jó kérdés hogy valóban így van-e. Részben persze igen, de más felől azért mégse annyira.
- Érdekes, hogy régen… megbíztál bennem. Lehet, hogy változtam, de ennyit azért nem.
Eltöprengek egy pillanatot. Ez idő alatt a gőzölgő italokat vizslatom az asztal lapjával együtt. Megfontoltan, halkan szólalok meg.
- Mind változtunk de nem ezzel van a baj, hanem a…
Nem tudom befejezni, mert közbe vág és a hév ami elkapja ledöbbent.
– Igen, tudom, hogy szemét volt, amikor otthagytalak… de azért hagytalak ott, mert egy kibaszott hercegnő vagy, akinek semmi köze nem kéne, hogy legyen egy tolvajhoz. Talán ezért utálsz ennyire, hogy azt feltételezed rólam, hogy bárkinek is említeném. Láttam azt a pillantást, Blaire.
Eleinte a meglepettség fog el, aztán a harag a hercegnőzésre végül a sajnált iránta. Milyen ostoba feltevések és ezek szerint félreértések vezettek minket és a köztünk lévő kapcsolatot ide, ahol most vagyunk. Vádaskodva a másikra, mutogat a egymásra.
Egyrészt, nem vagyok hercegnő. Lehet nemesi a rangom de ezt nem én választottam. Másrészt, nem feltételeztem egy percig sem hogy ezzel kérkednél vagy említenéd. A bátyám viszont…
Halkítom le a hangom s hajlok közelebb felé, jelezve hogy ez bensőséges információ.
-... Ő miattad és az emlékei visszaszerzése miatt örökké veszélybe lesz. Tudom, jót akartál, segíteni neki, de bármikor ha veritasszerumot kap a wizengamot előtt elítélik halálfalóként és vele együtt Lestrange-t is.
Egy kis csendet iktatok be míg rendezem a gondolataim. Csak aztán pillanatok fel Elliotra, remélve immár érti a múltbeli tetteimet és azok okait.
- Ezért fenyegettelek meg, noha nem gondoltam komolyan. Csak őt akartam védeni, és még mindig valahol, de… mára már ezt, hogy őszinte legyek… elengedtem.
Halk sóhajjal dőlök hátra és várom hogy döntsön. Rólam, a múltról s rányomja ezt a régi históriát az új Blaire-re ha kell.

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Komolyan nem értettem Blaire-t… de legalább az biztossá vált, hogy nem változott akkorát, mint amit a külcsín mutatott. Ugyanaz volt, aki mindig is, csupán átment egy-két dolgon, ami talán újdonság volt számára. Arra persze még mindig nem jött rá, hogy az embereket nem kéne megbélyegezni. Megbízhatatlannak tartott, pedig én ott álltam a bátyja mellett, mert vissza akarta kapni az emlékeit… ő akarta, ez volt a vágya.
Akármilyen veszélyes is tudni dolgokat, előbb-utóbb minden titokra fényderül. Ezek elkerülhetetlen dolgok, még ha az ember meg is próbál küzdeni ellene. Ha valaki pontosan tudta, mennyire lehetetlen hosszú ideig titokban élni, az én voltam. Minden féle módon megtapasztaltam, hogy képtelenség elbújnom, eltitkolnom az életem apró részleteit. Előbb-utóbb kiderültek. Ezzel pedig a Montrego családnak is előbb-utóbb szembesülnie kell, hogy megtanulják, a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni.
Belekortyoltam a kávéba. Reméltem, hogy a keserűsége megnyugtat, de valójában mélységesen csalódtam ebben a lányban… vagyis már nő, szóval nőben. Nem bízott bennem, pedig volt idő, mikor talán én álltam a legközelebb a bizalma elnyeréséhez. Én már elmúltam harminc, aligha változtam annyit, hogy egy teljesen más ember legyen belőlem.
– ... Ő miattad és az emlékei visszaszerzése miatt örökké veszélybe lesz. Tudom, jót akartál, segíteni neki, de bármikor ha veritasszerumot kap a wizengamot előtt elítélik halálfalóként és vele együtt Lestrange-t is.
Sóhajtottam egyet.
– Ezért fenyegettelek meg, noha nem gondoltam komolyan. Csak őt akartam védeni, és még mindig valahol, de… mára már ezt, hogy őszinte legyek… elengedtem.
Lassan bólintottam válaszként. Nem hittem neki. Ahogy a fejemhez vágta azokat a szavakat s még a levelekben is megfogalmazta, milyen szörnyű ember vagyok, csak mert nem hagytam a bátyját tovább kétségekben élni… képtelen voltam elfelejteni. De ő sem feletette el nekem, ezt a bizalmatlan arckifejezése is elárulta. Azt feltételezte, hogy majd elmondom bárkinek is, hogy láttam. Esélyem sem volt. Montrego felém sem szagolt egy éve és én sem kerestem a társaságát, akármennyire is hiányoztak a közös ökörködéseink. Mindkettőnk élete megváltozott.
– Most már nem kell aggódnod. – Megremegtem kicsit a rajtam átfutó érzésektől. Fogalmam sem volt, hogyan képes kihozni belőlem az ingerültséget, de tökéletesen ment neki. Meglehet ezért lettünk volna olyan tökéletes pár, ha nem az egész világ azt harsogja, mennyire nem illünk össze. – Nem vagyok tényleg kapcsolatban Mathiasszal. – Nagyot kortyoltam a kávéból. Azt akartam, hogy elfogyjon és elmenekülhessek ebből a kávézóból.
Ahogy visszakerült a csésze az asztalra, a tekintetem ismét Blaire arcára vándorolt. Szép volt, veszélyes… és nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg ennyire gyűlöl-e. Utáltam a bizonytalanságot, amit kiváltott belőlem.
– De ha úgyis lenne, nem mondanám el neki, hogy láttalak. A te dolgod, hogy milyen titkokat cipelsz magadon… de hazugságban élni fájdalmas. Hidd el, tapasztalatból mondom… – Tettem hozzá és a csésze fülét piszkáltam az ujjammal. – Ha szükséged van valamire szívesen segítek. – Tettem aztán hozzá, hogy lássa, akármennyire is fel tud bosszantani, kedvelem őt. Mindig is kedveltem, sőt talán egy rövidke ideig szerettem is.

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

– Most már nem kell aggódnod.
Nem kellene? Könnyű azt mondani. Könnyű azt kérni vagy tanácsolni. De hinni ebben, és megtenni… az azért közel sem ugyanaz. Hiába minden, az érzelmek eltörpülése, a világ bejárása, a bátyám mégis csak az egyik legfontosabb személy és talán sose szűnik meg a felé és a jövője felé vetett aggodalmam. Csakhogy mindenható sem vagyok és élnem kell a saját életem. A közelmúlt eseményei erre egyre jobban és jobban rávilágítanak minden egyes alkalommal.
Nem vállalhatom mások tetteiért a felelősséget, ezekkel a keresztekkel nekik kell élniük még ha róla is van szó. Így vagyok Elliot kapcsán is és talán részben ezért sem tudok rá már olyan hévvel haragudni. Megértettem, hogy bár jó szándék vezette ő nem tudhatta mibe nyúl bele. Csak remélem, hogy ha egyszer, valamikor, valaha kibukik ez őt nem rántja magával. Nem érdemli meg a börtönt, volt így is elég hányattatott az élete.
– Nem vagyok tényleg kapcsolatban Mathiasszal.
Aprót bólintok tudomásul vétel képen. Ezt el tudom képzelni, mert a bátyám az utóbbi időben rettentően elfoglalt. Leköti Lyana, az akadémia, a terepmunkák és ott van az esküvőjük szervezése is. Gondolom ez így, minden együtt van annyira sok hogy feleméssze azt a csekély szabadidejét, ami megadatik és azt se London koszos utcáin fogja engem vagy épp Elliotot kajtatva tölteni, bármennyire is kötődik hozzánk.
- Ne ródd fel neki…
Talán minderről nem tud a másik, de nem gondolom, hogy nekem lenne tisztem ezt elmondani. Én is csak pár hete tudtam meg, gondolom mindenkit értesít a maga idejében. Bár valójában fogalmam sincs hogy is működnek egész pontosan a dolgok.
- De ha úgyis lenne, nem mondanám el neki, hogy láttalak. A te dolgod, hogy milyen titkokat cipelsz magadon… de hazugságban élni fájdalmas. Hidd el, tapasztalatból mondom…
Sóhajtok egyet, mert valahol fájdalmasan igaz minden egyes szó, ami apró tőrdöfésként éri a szívemet. Nem kellene menekülnöm, ez talán a könnyebbik, kényelmesebbik út, de nem látok jobb és egyszerűbb alternatívát.
- Tudom… - suttogom szinte halkan. Szánalmas lehetek, de mit tudok csinálni? Nem fogok előtte szégyenkezni, látott ő már sokféleképpen. Valószínű meg sem lepi. - …de jobb ez így.
Legalábbis, jobb ezzel áltatnom magam. És elég a mandulavágású barna tekintetbe néznem, hogy tudjam, elítél. Nincs joga hozzá, és mégis megteszi. Talán akarom is hogy megtegye, hogy pálcát törjön felettem. De valahol tart is ettől, látom az esetlen, zavart mozdulatából ahogy a bögre fülét piszkálgatja. Ez még a bennem szunnyadozó mérges sárkánynak is tetszik.
Somolyogva nézem, majd meghökkenek.
– Ha szükséged van valamire szívesen segítek.
- Mi?
Bukik ki belőlem nem túl nőiesen.
- Hogy mi? Te tényleg segítenél? Vagy csak viccelsz?
Ha valaki tanácsot tud adni a rejtőzködés, úti cél és egyéb kalandpraktikákban akkor az ő lehet. Meg kell kapaszkodnom az asztal lapjába hogy ne essek hanyatt ahogy fordul egyet a világ velem és nem a kávé erős aromájától hanem attól hogy Elliot O’Mara, a hírhedt tolvaj, az egykori szeretőm és barátom, aki később a legnagyobb ellenlábasom volt… most épp segíteni fog nekem.

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Igen, Blaire, valamikor szerettelek. Talán még magamban elismerni is kár volt a történtek ismeretében, hogy volt egy rövid idő, amíg azt hittem ez a lány kell nekem. Nem tudom miért, sosem illettünk igazán össze. Ő egy kastélyban élt, én pedig egy szakadt lakásban, miközben lopásból éltem. Ez volt a gond Nattal is. Hiába ismerte a nélkülözést, az élete feletti irányítást átvette a pénz, a hatalom és a csillogás. Én ebbe egész egyszerűen nem illettem bele, még ha jól is esett a legjobb ruhákat hordani és úgy viselkedni, mint aki ezt érdemli. Még túl élénken élt bennem az ázott föld illata, azoknak az erdőknek a képe, ahol meghúztam magam esőben, szélben, forróságban. Meglehet emiatt a különbség miatt nem működött a barátságunk Mathiasszal sem. Ő sem volt az én súlycsoportom… elszórakoztam vele, mert jó társaság volt, de olyan könnyen siklott ki az egész az ujjaim közül, mint a pergő homok.
– Ne ródd fel neki… – mondta a lány.
Hogy is tenném, Blaire? Engem is lekötött a házasságom, míg tartott. Talán túl sok mindentől is engedtem, hogy elvágjon… de legalább arra jó volt, hogy megtanuljam: nem minden a szerelem. Az csak egy pillanatnyi ábránd, ami úgyis megszűnik, még ha csak az egyik fél – igen én – meri kimondani. Nem állhattam ott, hogy arra várjak egész életemben, hogy Forest is beláthassa… el kellett engednem és belátnom: barátokra, a családomra van szükségem. Ők jelenthették a biztos pontot. Nem is gondoltam olyasmire, hogy rátalálok Aidenre.
Inkább nem reagáltam a Mathiasszal kapcsolatos dolgokra. Úgy volt a legjobb mindenkinek. Végül is időközben más barátaim is lettek… tehát nem volt okom semmiféle sértettséget fenntartani. Montrego nyilván úgy döntött, ahogy neki jó volt, ez pedig jelen esetben Lyana volt.
– Tudom… – suttogta. – … de jobb ez így.
– Te tudod. – Nem volt jogom igazság szerint beleszólni mit csinál. A titkok és a hazugságok még is olyan mély nyomott tudta hagyni az ember lelkén… én már csak tudtam. Sok minden nyomta a szívemet egészen régóta. Nehéz volt, mint egy hatalmas zsák, amit valaki az ember hátára kötött és nem tudja leszedni sehogyan sem. Szép lassan megroppan alatta a test és a lélek. Ezt pedig nem kívántam Blaire-nek. Én elég elcseszett voltam, hogy mindent kibírja. De ő csak egy hercegnő volt. Egy szépséges hercegnő, aki éppen azt játszotta, hogy elszökik otthonról.
– Mi? – bukott ki belőle, ahogy felajánlottam a segítségem. –  Hogy mi? Te tényleg segítenél? Vagy csak viccelsz?
Blaire, te komolyan ennyire nem ismersz? Egyenesen a szürkés színű szemekbe pillantottam. Hihetetlen volt, hogy úgy tett, mintha ez valami újdonság lenne… sosem én kiáltottam őt ki ellenségemnek. Ő döntött úgy, hogy engem emel erre a szerepre. Az én szememben nem volt őt több, mint egy megzavarodott lány, aki nem talál vissza önmagához. Ezért nem ijesztettek el a fenyegetései, ezért próbáltam meggyőzni az igazamról még akkor is, amikor halálos ígéreteket tett arról, hogy meg fog ölni.
– Én sosem tekintettem rád ellenségként. – Mondtam ki végül a gondolataimat, bár nem éreztem szükségét. Sosem mutattam felé ellenségeskedést azon kívül, amennyit a puszta önvédelem megkívánt.
Az üres bögrémre pillantottam, majd ismét a szemébe.
– Ha szükséged van, bagollyal megtalálsz. – Tettem hozzá és mocorogni kezdtem, hogy lassan elinduljak. Nem akartam itt hagyni, de túlzottan elhúzni a beszélgetést sem, volt éppen elég dolgom a mai napra. – Tényleg, segítek… – Folytattam, de ha nem tartott vissza, hát készen álltam arra, hogy szépen távozzak a helyszínről.

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'

~~ ❈ ~~

Nem akar meggyőzni az igazáról, inkább csak könnyedén rám hagyja a dolgot. Valahol vártam volna egyféle kioktatást, így csak tudomásul veszem mennyire egyszerűen tovább lép a dolog felett. Talán úgy van vele hogy nem akar vagy nem tud beleszólni és végül is tényleg így van. Magamnak kell döntenem sok mindenről, többek között erről is.
– Én sosem tekintettem rád ellenségként.
A csésze halkan koppan az asztallapon én pedig érzem hogy a szívembe újabb késdöfésként ér a jogos megnyilvánulás. Hát igen, nekem így volt egyszerűbb lekezelni a dolgot. S bár tudom így utólag, nem volt szép, és érthető hogy Elliot ezt felhánytorgatja, attól még a hibáimat visszakapni az arcomba nem kellemes élmény. De.. megérdemlem.
Sóhajtva bólintok, egyetértően. Valóban sose ő tekintett rám aképp. S talán menthetném magam hogy nem sok választásom volt, a lényegen, azon hogy megsértettem nem változtat. Talán így, ennyi idő után megbocsát majd, de ezt is csak remélni tudom.
- Sajnálom, nem ezt érdemelted.
Hát tessék, kimondtam azokat a súlyos, nehéz szavakat, melyekkel beismerem a vétkem. Örülhet, de arcán nem látok semmit. Meg kellene könnyebbülnöm de csak ugyanolyan rosszul, feszengve érzem magam. A láthatatlan kéz súlya alatt ami a múlt árnyéka és fölém tornyosul.
– Ha szükséged van, bagollyal megtalálsz.
Meglepve látom hogy indulni készül, bár ennek fő jele inkább a szavaiban és a hanghordozásában rejlik. Már elszomorodnék, mikor hozzáteszi bíztatóan hogy tényleg szívesen teszi. Hálás mosollyal pillantok felé.
- Szuper mert kellene pár kempingezési tipp a szabad ég alatt meg némi nyomeltüntetési bűbáj ötlet, hogy ne találjanak rám akiknek nem kellene…
Somolygok, és felállok. Egy percig kivárok, aztán sután esetlenül csak elé lépek és megölelem. Ez a legkevesebb azt hiszem és persze jó érzés újra érezni az illatát, a teste melegét.
- Örülök hogy találkoztunk Elliot. És… minden jót!
Köszönök el tőle és arcomon ott játszik a mosoly míg felöltözik, int és ki nem lép a kávézóból. Talán egy pillanattal tovább is aztán mikor már elnyeli az utca komoly fejjel nézek a két csészére. A magány rohamosan tör rám és rájövök, London semmi jót nem tartogat számomra, azt az egyet leszámítva hogy talán Elliottal rendeződni látszik a viszonyunk.
Elmélázva huppanok le kezembe fogva a csészém és az övét bámulva miközben tudom jól, ma már dolgozni nem fogok így a fejemben a neki szánt levelet írom meg újra meg újra meg újra.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

little adventure


Giacomo
2002. április 11.

outfit

Kellemes, langyos szellő söpört végig Londonon újra és újra. Élveztem, ahogy cirógatja az arcomat, s kicsit megborzolja az arcomba lógó fekete tincseket. Mióta egyedül voltam, mert Gabriel... nos minden bizonnyal meghalt - bár a véres ruháin kívül nem sok maradt utána -, ma éreztem magam először jól. Bár még viseltem a gyűrűt, amit ígéretként adott, a fájdalom szép lassan visszahúzódott. Talán nem töltöttünk együtt elég időt, hogy rendesen meg tudjam gyászolni vagy éppen csak elég ügyesen nyomtam el magamban a dolgot. Nem tudom. Mindenesetre az egyedüllét szép lassan kezdett megszokottá válni. Elfogadtam így és még élveztem is, hiszen azt tehettem, amit akartam korlátok és alkalmazkodás nélkül. Mikor éreztem magam utoljára így? Nagyon... nagyon régen, azelőtt, hogy hazatértem volna harmincévesen a kis kalandozásaimról.
Kicsit megigazítottam a pulcsimat, azon gondolkodva, vajon milyen őrült rejt zsupszkulcsot egy mugli kávézóba. Csak is egy idióta adhatta a megbízást... A gondolatra még el is vigyorodtam. Valójában bírtam az őrült embereket, szerettem a meggondolatlanságot s imádtam fejjel a falnak rohanni. Csak az utóbbi időben engedtem le annyira, hogy egy kicsit elpunnyadtam, csak heverésztem odahaza azt várva, hogy mikor lesz jobb ez a mocskos élet... aztán rájöttem. Nem mástól kell várnom, hogy jóvá váljon, nem azt kell remélnem, hogy Gabriel besétál az ajtón. Egész egyszerűen egyedül, pontosan úgy, mint régen, amikor még nem zavart a kosz és a szabadég alatt alvás, kell jól ellennem. Ha jár még nekem szerelem úgyis rám talál, ha meg nem, akkor is van egy fiam, akiért élnem kell és akiért élni akarok. Ez a gondolat megnyugtatott, új erőt adott s ez hozott most is Londonba. Kalandot kerestem, azzal együtt pedig pénzt is.
Az a kávézó volt a helyszín, ahol tavaly novemberben iszogattam a feketét Blaire Montrego társaságában. Alighogy beléptem a kávéaromától terhes légkörbe, eszembe jutott, ahogy a mugli kütyü mögött ülve, cseppet sem hercegnősen pislog rám. Mihat megszűnt volna létezni a lány, akivel a londoni lakásban feküdtem le... de ez nem volt meglepő. Én sem votlam ugyanaz az Elliot O'Mara, aki a lábai közé préselte magát. Egészen megváltoztam és a változás több szempontból is előnyös volt.
- Egy eszpresszót, cukor és tej nélkül - közöltem a pult mögött álló nővel és letettem egy marék muglipénzt, hogy számolja ki amennyi kell belőle. Ezután kezdtem csak el nézelődni, hol lehet a zsupszkulcs. Nem kellett sokat tűnődnöm... ugyanis az egyik székben volt egy félpár, viseltes kesztyű, a hatalmas üvegablak mellett. Csakhogy az asztal nem volt szabad. Ismerős alak ült mellette, de mielőtt még kibökhettem volna magamban, hogy "Giacomo," a szőke lány visszatért az apró csészével.
- Nem enne egy sütit? A fahéjastekercs ma akciós és felmelegítve isteni - kérdezte, én pedig az órára pillantottam a mögötte lévő falon. Még húsz perc volt az inudlásig, én pedig nem reggeliztem - illetve ki tudja mióta nem is ettem egyáltalán -, szóval jól esett volna határozottan a fahéjastekecs a kávé mellé. Csakhogy még az előtt távoznom kellett volna a kávézóból, hogy a zsupszkulcs működésbe lép, pontban tizenegykor.
- Jó, jöhet. Két villát kérek hozzá. - Tettem hozzá.
A lány csak biccentett s nagyjából öt perccel később azt a rendelést is elkészítette, én peidg felkapva a tányért és a bögrét elindultam Giacomo felé. Ha más nem, hát flörtölgetek vele egy kicsit, hogy ne faggasson, mit keresek itt. Ezt az oldalamat ő nem ismerte. Ő azt látta, aki mellett Nattal voltam, valakivel, aki magát kereste a "normális" emberek világában. Csakhogy én nem voltam színésznek való, de még csak legjobb havernak sem.
- Szia szépfiú! De rég láttalak! - mondtam és ahogy leraktam a csészét meg a tányért, még oda is léptem egy gyors ölelésre hozzá. Csak ezután huppantam le, lényegében meghívva magamat, s közben a zsebembe szuszakoltam a kesztyűt. - Egy ismerős arc mugliéknál! Hála az égnek! - Mondtam bájos vigyorral.