Red Lion Pub

A legveszedelmesebb pub a Soho-negyedben. Ez a külvárosi szórakozóhely a bűnözés színtere, itt lehet kábítószerhez, csempészett árukhoz, lopott tárgyakhoz jutni. Aki ide egyedül tér be, az nagy valószínűséggel másodmagával távozik innen, nemtől, kortól függetlenül.
Azonban szórakozás közben érdemes vigyázni az ártatlannak tűnő táncosokkal is - gyakran lopnak el ezt-azt az ide betévedőktől, miközben azt a kiraboltak észre sem veszik.
Itt ne várj jóindulatot senkitől - csak ha meg tudod fizetni.

[Aiden]

Aiden 

s k i n

____________

MMI-IX-VI 
játszunk a sötétben

____________

Gyűlölöm az éjszakát. Mert beszippant és elnyel, betemet a sötétség, és nem tudsz onnan soha többé kimenekülni. De már nekem mindegy, mert belemerültem, és azt hiszem soha nem fogok belőle kikeveredni. Elnyeltek a fekete hullámok mocskos habjai, úgy ahogy apámat is elnyelték. Érzem a bőröm alatt, érzem a csontomban, érzem minden egyes sejtemben.
Meg akarom ölni. Meg fogom ölni.
Csak erre tudok gondolni, de megszállott lettem. De az is lehet, hogy mindig az voltam, csak most robbant ki belőlem. Beleőrültem, tudom jól, hogy teljesen bekattantam, amikor megpillantottam apát abban a koszos épületben. Egy pillanatra megállok, mert a gondolatra is rosszul leszek. Nekitámaszkodom Soho mocskos lebujának a falához, hogy mély lélegzetet vehessek, mert csak fulladok. A kezem megmarkolja a testemre karcsún simuló ruha anyagát, miközben fogaimat a vörös rúzzsal kifejtett ajkaimba mélyesztem.
Fülembe belezúg Soho mocskának minden zaja, miközben elvonul mellettem egy kisebb csapatnyi arázsló, jól végigmérve engem. Hűvös pillantást vetek rájuk és kihúzom magam. Én még mindig egy aranyvérű család utolsó maradéka vagyok. És ezen nem változtat az sem, hogy a Minisztériium elvette a szüleim vagyonát, és az otthonomat.
Kiürítem a fejem, és végigpörgetem a lehetőségeimet. A gyász véresre kapar engem belül, de most nem győzhet le.
Megtaláltam apa aktáját. Rajta kívül még négy férfi neve volt hozzá csatolva, de ők is halottak. Kivéve azt az egyet, akinek a nevét nem jegyezték fel. Ha a Minisztérium ilyen hanyag munkát végez a halálfalókról, hogy hihessem el, hogy az összes gyilkosságot, ami az aktában van, az apám nevéhez lehet kötni?
Hazugság, hazigság, hazugság. Ő jó ember volt.
Aki a saját lányával játszott kalózost, az nem lehet gyilkos. Nem, őt biztos csak felhasználták.
Az egész egy rohadt nagy szarság. És tudom, hogy nincs elég erőm, és most már pénzem sem, hogy a nevét tisztára mossam. De nekem az is elég, ha elkapom azt, aki megölte. A fekete táskámat megmarkolom, amiben ott lapul az a véres drót. Apa mocskától beszennyezett drót. beteges, hogy magamnál hordom, mintha valami rohadt ereklye lenne. De pontosan ezzel fogom megfojtani.
Ha elveszel egy életet, a halálodon meg fog látszani. És én teszek róla, hogy azon a rohadékon meglátszódjon.
Dühös vagyok, és elkeseredett. Így nem fogok semmire sem jutni. Hirtelen mindennél jobban megkívánom az alkoholt. Megállok az utcán, aminek a vörös sötétjében kibontakozik az egyik Pub, én pedig gondolkodás nélkül berontok rajta. Ahogy belépek pár szem rám szegeződik, éhesen, mintha csak egy friss hús lennék, de én kiélvezem ezeket  a pillantásokat, mert úgyis olyat bámulnak, amit nem kaphatnak meg. Büszke mosollyal az arcomon odalépek a pulthoz, miközben direkt kecsesen ringatom a csípőmet és rendelek magamnak egy pohár vörös bort.
Ahogy az ujjaim rákulcsolódnak a pohárra, hátat fordítok a pultosnak, és nekitámaszkodom a pultnak, elnézve a tömeget. Az zene őrült tempóban lüktet, ahogy az emberek elegye is, egyfajta groteszk hullámzó masszát alkot, miközben egy-egy ponton kitűnnek a táncoslányok ringó alakjai.
A tekintetem pedig megakad egy srácon aki éppen egy másik alakhoz furakodik, és nyilván nem a táncpartnert keresi benne. Szórakozottan figyelem, ahogy a fiú éppen a szemem előtt zsebel ki valakit. De nem igazán izgat. Én is elveszem azt, ami megtetszik.
És jelent pillanatban egyetlen ember rohadt élete kell nekem.

[all you have isyour fire]

all you have is
your fire


2001. szeptember
style

Végigsétálok az emberek közt, érzem, ahogy az ereimben lüktet a hangos zene és a tömeg monoton zaja, amely teljesen körbezár. Zsebemben pihentetem az egyik kezemet a varázspálcámon - ezen kívül ugyanis amúgy sincsen nálam semmi fontos. Felőlem a ruhámat is lelophatják... és talán meg is teszik, hiszen ez a Soho, és itt bármi lehetséges. Pontosan ezért vagyok én is itt. Mégis ki a fene kapna el egy tolvajt ebben az undorító embertömegben?
Nem veszem le a tekintetem a célpontomról, miközben két táncikáló pár közt préselődöm át. Már követem egy ideje... de híve vagyok a tökéletes, hibátlan körülményeknek, és annak, hogy pontosan oda tereljem az eseményeket, ahol tudni akarom őket. Felépítem a csatateret... és csak azután támadok. Ez már évekkel ezelőtt is pontosan így ment.
Nem is tudom felidézni, mikor voltam utoljára otthon... Mármint, nem csak aludni. Hiszen az ágyam kényelméért általában hazamegyek. Az már más kérdés, hogy megesett olyan is, amikor más ágyában ébredtem... de arról az incidensről határozottan nem beszélünk. Persze ez az egész klub szarság eléggé deja vu, de most mindez lényegtelen. Ez nem az a nap, én pedig kivételesen egyedül vagyok, ha már O'Mara valami faszság miatt nem volt hajlandó eltolni ide a seggét... Nem is baj, jól esik a magány, még ha ilyen hangos is ezúttal. Mindig is élveztem a magányt, de úgy néz ki, ha nem Benjamin, akkor O'Mara tapossa erőszeretettel a idegeimet.
Beszívom a pub füstös levegőjét. Rá se kell gyújtanom idebent, annyi szer keveredik a levegőben, hogy a szál jóleső bizsergésének helyét is kitölti valamennyire. Megközelítem közben a fickót, aki táncolás közben ki is szúr. Összeakad a tekintetünk néhány pillanatra, de aztán botladozik is tovább a körülötte riszáló lányok között, kezében valami üveget szorongatva, amelyből a bár gyér, villogó fényeiben is látom, hogy minden ingoványos mozdulatára kicsöppen az alkohol. Pontosan ezért követem már az első kocsma óta... mostanra ugyanis olyan részeg, mint a franc. A következő pillanatban pedig megbotlik, mire olyan sebesen mozdulok, ahogy csak tudok.
- Hümpf... - mormog valami érthetetlent, miközben a hónalja alá nyúlva megtartom attól, hogy lefejelje a pub mocskos padlóját. Beletelik egy pillanatba, hogy felnézzen rám, én pedig ekkor ártatlan, kedves kis mosolyt vetek felé. Ujjaim pedig aközben már becsusszannak az inge ujja alá. - Mhp... kössz, hav'r...
Biccentek egyet, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Csak óvatosan. - Amint megáll a talpán, finoman megveregetem a vállát, aztán pedig továbblépkedek a tömegben. Az persze összezár mögöttem, a pasas pedig már el is tűnik... én pedig finoman végigsimítok a karkötő hideg kövén. A sötétben épp csak annyit látok, hogy finoman dereng a lilás, skorpiót formáló kő rajta, de aztán sebesen a zsebembe is csúsztatom, még mielőtt tőlem is lenyúlják. Az egy nagyon amatőr lépés volna.
A tömeg kissé szétoszlik mögöttem, ahogy a bár közelébe érek. A tekintetem elidőzik a kifelé vezető folyosón... de aztán mégiscsak odalépek a pulthoz, a tekergőző táncosok és egyéb megpihenő alakok közé. Hova is sietek? Pláne, hogy az a szűkruhás kis hölgyemény úgy bámul oldalról... hát hadd legyen még egy kis ideje csodálni, miért is rontanám el a pillanatot?
- Egy whiskeyt - hajolok közelebb a pultoshoz, majd amíg az italomra várok, a lány felé pillantok, hátha tekintetünk megtalálja egymást néhány pillanatra. Aztán teljes nyugalommal lejjebb pillantok, de csak sebesen vezetem végig a tekintetem a csábító látványon, épp csak hogy felmérjem. Aztán, amint megkapom a poharat, benne az ide-oda lötyögő itallal, egyszerűen közelebb lépek hozzá. Közben pedig szerencsére még mindig érzem, ahogy a varázstárgy a zsebemben lapul.
- Fő az elegancia, hm? - biccentek fejemmel a vörösbor felé, aztán én is megtámaszkodom, és a pacává olvadó tömeg felé fordulok. Ki jön be egy ilyen helyre bort inni?

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMI-IX-VI  
játszunk a sötétben

____________

A fülledt levegő vibrál körülöttem, és én úgy érzem magam, hogy egy apró kis fekete folt vagyok a csillámos, füstfelleggel betakart, mámoros helyiségben, ahol fel-fel villannak a csillogó rohák és ékszerek, hol a táncoló lányokon, hol pedig a velük együtt ringó tömegen.
Ujjaim között lazán fogom a borospoharat, miközben körkörös mozdulatokkal felkavarom a bordó felszínt, miközben tekintetemmel szórakozottan a tömeget fürkészem, hátha akad valami érdekes, kellően érdekes ahhoz, hogy ne mindig az apám gyilkosán kattogjak. A levegőt megtölti a drogok bűze, és valahogy ez mégsem zavar. Már amúgy sem lehetek az a büszke felhúzott orró lány, mint aki évekkel ezelőtt voltam. Felnőttem, hogy apám támasza legyek, anyám helyett, de úgy tűnik kevés voltam ehhez. Kevés voltam megtalálni őt azelőtt... Azelőtt, hogy az a szemét megölte.
Lehunyom a szemem, és a vörös ajkaimhoz emelem inkább a bort, hogy az alkohol felmelegítsen az amúgy is forrongó felsőmet, és tekintetemmel végre kiszúrok valami szórakoztatót is. Figyelem, ahogy a srác kicsen valamit egy részeg fazontól. Nem kifejezetten helyes, amit tesz, de én most nem akarok ebbe beleszólni, még elrontanám mind a kettőnk szórakozását, ezen a fülledt partyn. Helyette inkább lehunyom egy kis időre a szemem, és csak élvezem  abor kellemesen bizsergető, keserédes ízét.
Próbálok nem gondolni rájuk. Próbálom kikerülni azokat a dolgokat, amik eszembe juttatják őket, de lehetetlen. London fülledt, piszkos utcáin főleg. Minden durranásra összerezzenek, és elfog a rosszul lét. És a bogaraktól is rosszul vagyok, ahogy repkedni látom őket, mert apám bomló teteme jut eszembe. Pedig nem akarom, hogy ezek elgyengítsenek. De ezek a képek jobban belém égtek és minden más boldog emlék csak halovány füstös lenyomat. Az ujjaim erősebben markolják a poharat, miközben végiggondolom, mit is tudok róla.
Nagyjából semmit... csak azt, hogy a nyilvántartásban is valami James a neve. És Angliában minden második fiú gyerek vagy James vagy Henry vagy Williem. Remek. Csak nyugalom, Summer. Előbb utóbb úgyis elkapod. Mert senki sem menekülhet örökké.
De egyelőre ebben a pillanatban nem rohanok sehová és élvezem a boromat, amit a pultos legnagyobb döbbenetére kértem. Pedig azt hiszem nálam már kértek furcsábbakat is, ahogy a felhozatalt elnézem.
- Egy whiskeyt - hallok meg egy hangot a közelemben, és kissé félrebiccentett fejjel odapillantok, és egy időre elkapom a tekintetét, így találkozik az én barna szempárom az ő barna íriszével. A villanó fények miatt nem tudom rendesen kivenni a tekintetének mélységeit, így egyelőre be kell érnem a kissé kiégettnek tetsző karamellszín pillantásával. Észreveszem, ahogy végig mér, én pedig mosolyra húzom az ajkaim, és feltűnésmentesen kihúzom magam. Az anyám arra tanított, hogy ha már nő vagyok mindig adnom kell magamra, és bár már a legfelsőbb színvonalat nem igen tudom tartani, hogy egyedi ruhákat készíttetek, mégis csak adok magamra. Nem fogok szakadt ruhákban járkálni, hogy szégyent hozzak apám vérére.
Közben azért én is végigfuttatom rajta a tekintetem. Fiatalabb nálam, de furcsán ismerős,mintha láttam volna a Roxfortban. De annyira nem érdekel, hogy ezen agyaljak, csak kiélvezem a látványt, amit nyújt nekem.
- Fő az elegancia, hm? - pillant a boromra, mire én felé emelem a poharat.
- Ha már ez a hely magától nem elegáns - válaszolok. - Nem mintha én lennék itt az egyedüli aki kissé túlöltözött - mondom, majd a nyomatékosítás kedvéért közénk vágódik egy meglehetősen szétesett alakk, aki már az előtt összeesik a padlóra, mielőtt kikérné az italt. Felvont szemöldökkel pillantok a földön fetrengő alakra, aztán csak átlépek rajta, hogy kikössek a srác másik oldalán.
- Elképesztő volt az iménti mutatványod. Mondd, gyakran csinálod? - szólalok meg egy idő után, a lopásra célozva, és a fiú felé fordulok, és miközben a válaszára várok megiszom az üveg boromat is.

[all you have isyour fire]

all you have is
your fire


2001. szeptember
style

Elégedetten tapintom ki zsebemben a karkötőt, aminek mágikus erejét még a ruhán keresztül is érzem pulzálni, miközben a whiskey-t várom, amit aztán hamarosan oda is passzol a fickó a pulton keresztül. Ujjaimmal végigjárom az üveg oldalát párszor, és a gyér fényekben figyelem hullámozni a barnás italt, végül aztán felpillantok, és nekitámaszkodom a pultnak. Furcsa még kicsit ez az egész dolog... hogy nem csak otthon heverek, és várom, mikor jön be újra anyám vagy Benjamin azokkal a kiskutyaszemeikkel. Hogy végre újra visszatért az izgalom és az adrenalin, amit akkor is éreztem, amikor az utcákon kuporogva ételt kellett szereznem, vagy amikor eldöntöttem hogy kiirtom azt a három mocskot. És aztán lassacskán levadásztam mindegyiket... a gondolattól pedig végigárad mellkasomban az büszkeség, főleg, amikor arra gondolok, milyen volt Feryll utolsó, szenvedő kis pillantása. Hihetetlen... még abban is gyűlölet is ellenkezés izzott, és tudom, hogy az utolsó gondolata is az volt, mennyire szeretne engem darabokra szedni, amiért cserbenhagytam azon a napon. Milyen drámai... Sok embert cserbenhagytam már életem során, nem ő az első, sem pedig az utolsó. Egyszerűen csak a legdühösebb.
Megízlelem nyelvemen a csípős alkoholt, közben pedig kiélvezem a látványt, amelyet a pult kicsit távolabbi sarkában álló lány nyújt. Igazából nem tervezek semmit... de ettől függetlenül szemem még van, egy ilyen helyen pedig egyszerűen csak kegyetlenség lenne nem használni.
Aztán valamiért közelebb is lépek - miért is ne? Mit is magyarázott O'Mara? Viselkedj természetesen, olvadj bele a környezetedbe... én csak egy srác vagyok, aki nemrég végzett a Roxforttal, és bejött kiengedni egy kis közt Soho legnagyobb mocskába, közben meg lecsap egy nőre is... és véletlenül sem egy gyilkos, aki épp lenyúlt egy mágikus karkötőt.
- Ha már ez a hely magától nem elegáns - hangzik a válasz, erre pedig kicsit közelebb hajolok, hogy halljam is a hangját a bár káoszában. - Nem mintha én lennék itt az egyedüli aki kissé túlöltözött.
Féloldalas mosolyszerűségre húzom a számat, miközben valaki behempereg közénk a pult tövébe. Csak egy undorodó pillantást vetek rá, és remélem, hogy hányni azért nem fog, a biztonság kedvéért pedig valamivel hátrébb is húzódom.
- Hmmm... - értek egyet egy kis bólintással, és közben kortyolok még egyet a poharamból. A whiskey kellemesen égeti a torkomat egészen le a gyomromig. - Sosem lehetsz eléggé túlöltözött. - jegyzem meg, és közben azért félreérthetetlen pillantást vetek a rövid, rásimuló szoknyára. Nem mintha panaszkodnék miatta... valamiért belém kódolódott már kölyökkoromban az elegancia, az egyenes hát és a cuccok, amelyek azt sugallják rólam, hogy valaki vagyok... ami persze elég röhejes. Erre inkább csak újabbat kortyolok az alkoholból.
- Elképesztő volt az iménti mutatványod. Mondd, gyakran csinálod? -  kérdezi aztán hirtelen a csaj, amire azért belülről megfeszülök egy kicsit, de szerencsére nem hat olyan gyorsan a pia, hogy ne tudjam megfékezni, hogy ennek jelét mutassam kívül is. Fasza... ennyit arról, milyen kibaszott jó vagy, Fraser!
Minden egyes porcikámmal nyugodt maradok, és a pohár széle felől pillantok rá kissé laposan. Nem kérdezem meg, mi a fenéről beszél, nem vagyok hülye sem én, sem ő... Helyette inkább előhalászom a cigisdobozomat, ahogy viszont kihúzok belőle egy szálat, felé biccentem.
- Egy cigit? - érdeklődök, és leteszem a pultra a dobozkát, hadd döntse el, addig én a számba dugom a szálat, és meggyújtom a jó öreg mugli öngyújtómmal, ami szintén a zsebemben hever. Nem válaszolok még az előző kérdésére, először jó mélyet szívok a szálból, aztán lassacskán kifújom annak füstjét.
- Mi számít gyakorinak? - A válaszom azért továbbra sem egyértelmű, inkább csak húzom a témát. - Azért örülök, hogy elképesztőnek találod... mindig nagyon jól esik a pozitív megerősítés.
Keserű kis mosollyal dugom vissza a szálat a számba, közben pedig vetek egy pillantást a kiürült poharára, hogy aztán egyből a pultos fickó felé pillantsak.
- Még egy ugyanilyet - biccentek az üres pohár felé.

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMI-IX-VI  
játszunk a sötétben

____________

A bor íze lenyomatot hagy a nyelvemen, mitha még mindig ott lenne, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a vér is pontosan ugyan ilyen mélyvörös volt abban a plázában, ahol anyát lelőtték. Igyekszem arra gondolni, hogy ez csak bor, és nem érzek fémes ízt a számban, akárhányszor eszembe jut apám holtteste. Vajon mire gondolhatott, amikor meghalt? Szinte fájó a tudat... az a tudat, hogy pontosan tudom: nem anyára, és nem is rám gondolt. Hanem csak gyűlölt és gyűlölt. Talán félt is. Talán azt akarta elhinni, hogy őt mégsem győzhetik le. Talán elkézelte, hogy magával rántja azt a rohadékot a pokolba.
De kevés volt hozzá. A halál árnyékában hirtelen mindeki kevés, és gyenge.
És aztán megszűnik létezni.
A gondolataim vörös füsfellegbe burkolnak, és szinte a zene, a zsibaly is teljesen elhalkul, mert csak a szívem dühtől heves pulzálása tölti ki a fülemet, és azt érzem, a kezeimmel szét is tudnám robbantani a poharat. Pedig nekem kornyikálnom sem kellene hozzá, mint annak a szánalmas Kövér Dámának, a Griffendéleseknél.
Aztán kirángat a semmiből, vissza a tömegbe egy hang, én pedig már csak pislogok a tulajdonosának barna, sötétlő íriszébe. A srác arcán táncolnak a fények, hol sárgán, hol vörösen, hol kéken, és az egész valami cseszettül béna mugli filmhez hasonlít. Mintha olyan sorsszerű találkozás lenne ez, pedig aligha tűnik annak. Én csak egy random lány vagyok, aki meg akarja ölni az apja gyilkosát. Ő pedig... Nos, ki tudja. De a helyzet attől olyan izgalmas. Mert itt bárki lehet bármelyikünk.
Ahogy közelebb hajol hozzám megérzem az illatát, ami furcsán kellemes. Félmosolyra húzom a szám, miközben válaszol.
- Hmmm... Sosem lehetsz eléggé túlöltözött - mondja, miközben továbbra is méreget, én pedig hagyom. De persze én is végig mérem, és ha már így belelendülünk a szemezgetésbe. Ha már így elém sodorta Soho gusztustalan mocska, ki is élvezem én is a látványt. Most rajtam a sor, hogy eget értve bólintsak, majd lassan iszok én is a saját alkoholomból.
Figyelem a reakcióját  a megjegyzésemre. Óvatos, nagyon óvatos. Sőt, mintha teljesen nyugodt maradna továbbra is. De persze engem nem lehet hülyére venni. Amit láttam az imánt pedig felkeltette az érdeklődésemet, és még egy apró kis hang is kezd beköltözni a fejembe. Ami azt szajkózza, hogy nem muszáj teljesen egyedül végig csinálnom. Elvégre nem lehet rossz a srác, ha rajtam kívül senki másnak nem tűnt fel, hogy elcsent egy nyomorulttól valamit. A világ ilyen volt és ilyen is marad. Nekem meg véletlenül sincsen kedvem csak úgy kiverni itt a balhét.
- Egy cigit? - kérdezi, mire elmosolyodom, mintha engedném, hogy elterelje a figyelmem. Szóval játszunk? Még szerencse, hogy én imádom a játszmákat. Kihúzok egy szálat a dobozából, és a számhoz emelem, majd közelebb hajolva felé kérek tüzet tőle. Ha kapok, két ujjam közzé csippentem a szálat, és elegánsan elfújom a tömeg felé a füstöt. Még szerencse, hogy apa és anya nem látnak így. De ez is  ajáték része, és most valahogy olyan jól esik, ahogy megtölti mindenem a keserű füst. Mintha a bennem lévő lyukas hézagok kissé megtelitődnének.
- Szép öngyújtó - jegyzem meg mosolyogva, és ahogy a fémes tárgyat figyelem nem tudom nem észre venni, hogy mennyire sokat látott darab lehet. Túlságosan is jó megfigyelő vagyok. - Biztos közel állhat hozzád - mondom ártatlanul fecsegve, mint aki el is felejtette az előző témát, pedig én eldöntöttem, hogy kell nekem ez a srác.
- Mi számít gyakorinak? Azért örülök, hogy elképesztőnek találod... mindig nagyon jól esik a pozitív megerősítés.
Elmosolyodom és ahogy kiiszom az utolsó cseppet is a poharamból végig ránézek. Ügyes, meglehetősen ügyes. Akárhogy is próbálja kerülni én annál jobban meg akarom magamnak szerezni. Legalább is annyi időre, míg fel nem keresi nekem azt aki megölte az apámat. Muszáj felbérelnem. Még akor is, ha az összes megkeresett pénzem rámegy. Akárhogy is ködösít így még jobban akarom. És én pedig megszerzem magamnak mindig azt, amit akarok. Mert apám lánya vagyok. Akit nem állíthat meg semmi.
Egyedül csak a dróthuzal a torkomon.
- Ó, hát persze - bólogatok. - Az ilyen dolgokat nagyon kevesen értékelik. Még milyen szerencse, hogy én nagyon is értékelem. Egyébként meg az emberek segítése nagyon nemes tett. Olyan kevesen fizetik meg ennek az árát, nem csoda, ha néha megszalad az ember keze - mondom felvont szemöldökkel, és kellően halkan teszem hozzá, a srác füléhez hajolva. Még ha hangos is a zene, mindig van olyan aki hallgatózik. Mostanában meg kissé sok az auror a Csillagleses incidens óta.
Leteszem az üres poharat az asztalra, majd a pultosra nézek, aki máris csapolja a friss whiskeyt.
- A szokásosat kérem. Majd én állom a következő kört - biccentek felé és visszafordulok a sráchoz. - Summer vagyok, örvendek - emelem a poharam és kortyolok is belőle. - Szóval... milyen melókat válalsz még el?

[all you have isyour fire]

all you have is
your fire


2001. szeptember
style

Figyelem, ahogy kihalászik egy szálat a cigarettás dobozból, majd pedig közelebb hajol. Ujjam közben megmozdul az öngyújtó gombján, de egy pillanatig parázslik a tűz, mielőtt elérni elérné a számban tartott szál végét. Figyelem a csaj világosbarna tekintetét és az arcát keretező, hasonló színben játszadozó tincseket. Talán csak a fények, talán csak a whisky, vagy akár a szög, de egy pillanatra Hope-ra emlékeztet. Ez pedig bosszant... egészen egy kicsit. Hiszen nem akarok rá emlékezni. Ő is csak egy a sok ember közül, akiket cserbenhagytam... ahogy viszont beszívom a levegőt, megcsap az édes megfoghatatlan aromája, amely köztünk keveredik valahol a levegőben. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a lány-e, vagy csak a klubban terjengő szerek egyvelege... De nem segít elkergetni Hope arcának a képét a szemeim elől. Hiszen ő is mindig valami túlcukrozott szartól illatozott, amit a cukrászdában szedett össze, és hiába nem vagyok oda a süteményekért, az ő aromáit mégis annyira szerettem.
Kegyetlenül elüldözöm a lány gondolatát is, és meggyújtom a cigimet, aztán odanyújtom a szemben ülőnek. Ahogy mindkét szál füstölögni kezd, elalszik a kis tűzcsík, de mielőtt a zsebembe csúsztatnám az öngyújtót, utoljára végigsimítom a domborművét ujjammal. Egyszerre juttatja eszembe apámat, Benjamint, és Chrissie-t is, mert amikor ezt lenyúltam apa asztaláról, ő ott állt az iroda ajtajában valami hülye plüssállatával, és csak annyit kérdezett: "Mi van abban a dobozban, Aiden?". Még csak nem is feltételezte, hogy rosszat csinálok. Mert számára evidens volt az, hogy okkal veszem el. És mi volt az ok? Hogy néhány hónap múlva mind a ketten meghaljanak.
Hogy megöld őket... A keserű kis hangocska csikorgatja a belsőmet, de csak hátradőlök, neki a pult szélének, és iszok egy korty whiskyt, hogy leöblítsem vele kicsit a füstös torkomat.
- Szép öngyújtó - szólal meg a lány. - Biztos közel állhat hozzád.
Lepillantok a kezemben tartott darabra, majd kisvártatva zsebredugom.
- Elég régi darab - válaszolok, ismét valamelyest kikerülve a témát, és visszadugom ajkaim közé a szálat. Élvezem annak a bizsergető melegét, ahogy végigperzseli a mellkasomat, kellemesen lenyugtat és ellazít. Lerakhatatlan függőség ez.
Aztán persze az előbbi eseményekre sodródik a beszélgetés, én pedig eljátszom, hogy tökéletesen tudatában vagyok annak, mit beszélek. Eljátszom, hogy rohadt profi vagyok... közben meg mégiscsak eszembe jut, hogy mi a francot reagálna ilyenkor O'Mara? Persze, gondolom őt alapból sosem kapják rajta semmin... Merlin faszára! Pedig minden tökéletesen haladt.
De megőrzöm a hidegvéremet, és inkább Elliot gondolatait is messzebbre űzöm. Hiszen azok sem kifejezetten nyugtató jellegűek, főleg, ha a legutóbbi Sohos kis kiruccanásunkra gondolok... És jobbnak látom inkább visszakoncentrálni a jelenre, és a néhány méterre táncoló testekre.
- Ó, hát persze. Az ilyen dolgokat nagyon kevesen értékelik. Még milyen szerencse, hogy én nagyon is értékelem. Egyébként meg az emberek segítése nagyon nemes tett. Olyan kevesen fizetik meg ennek az árát, nem csoda, ha néha megszalad az ember keze.
Csak hümmögök egyet, ahogy közben közelebb hajol, és már egészen a bőrömre suttogja a szavakat. Így már megint megcsap az édes illat... biztos, hogy hozzá tartozik. De nem fordítom felé a fejemet, csak kiiszom a maradékot a poharamból, aztán a pultra teszem, hogy a pultos szó nélkül újra teletöltse. Ilyen szerencsétlennek nézhetek ki? Pedig általában kettőnk közül Benjamin szokott az lenni, aki részvétet vált ki mindenkiből a megrúgott kiskutya fejével.
- A szokásosat kérem. Majd én állom a következő kört. Summer vagyok, örvendek - mutatkozik be, én pedig egy pillanatra habozok, mielőtt válaszolnék. Mi is legyek? James, vagy Aiden? Esetleg valami egyéb... hiszen ez a Soho?
- Aiden - felelem végül, és figyelem, ahogy belekortyol az újabb pohár vörösborba. Ahogy megkapom a whiskyt, biccentek felé egyet. - Lekötelezel.
- Szóval... milyen melókat válalsz még el?
Nem hazudok, meglep a kérdés. Hiszen tartottam kicsit attól, hogy a ide vagy oda a csaj kellemes illata, majd keresztbetesz nekem az előbb látottak miatt... Felé pillantok, hogy komolyan beszél-e, közben pedig szép lassan kifújom a füstöt a számon keresztül.
- Amit megfizetnek - válaszolom aztán egy száraz kis félmosollyal megfűszerezve, talán kicsit túl nagyképűen is. Általában Elliot szerzi a melókat, és a gondolat tagadhatatlanul elégedetté tesz, hogy ebben a pillanatban kissé fordul az állás. Az pedig, hogy azt szimatolom, ezúttal nem egy egyszerű lopásról lenne szó, mégjobban felborzolja az idegeimet. A lány arcára emelem a tekintetem. - Szóval, miről volna szó?

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMI-IX-VI  
játszunk a sötétben

____________

A dübörgő zene éles késként hatol közém és a srác közé, ahogy próbálunk átkiabálni a másikhoz, de aztán csak közelebb és közelebb araszolok, hogy aztán megcsapja az orromat valami kellemes és furcsa szag, ami kissé mentolos is, mégis olyan jól esik most érezni. Jól esik, mert kellemes, mert a cigifüst, ami körbe lengi nem juttat eszembe se rémképeket a múltból, és nem festi le előttem a keserű színtelen jelenem sem.
Nem voltam én olyan rossz kislány, hogy cigizzek, sokkal inkább volt ez valami kellemesen új és jó. Meglepően jó, még ha az első pár szívás kegyetlenül rossz volt, de szeretem mutatni a sebezhetetlent, szeretem azt eljátszani, hogy én vagyok az aki előtt semmi sem akadály, aki a legnagyobb fájdalmat is kegyetlen mosollyal az arcán tűri, és ha kell ezzel a mosollyal nevetek bele a halálba is. Anyám azt tanította legyek finom és méltóságteljes, olyan nő, aki nem hajol meg mások akarata előtt. Apám pedig azt hagyta rám, hogy mindig én irányítok, és akkor nem bukok el.
Vajon a te kezedből mikor csúszott ki az irányítás? Észre vetted egyáltalán a hibát a rendszerben és megpróbááltad kiírtani? Úgy tűnik nem volt elég alapos. Az apám hibázott ugyan, de én nem fogok. Lapulni fogok az avarban és addig várni, míg halálra nem marom azt, aki megölte.
A fiún tartom a tekintetemet, ahogy az ujjaimmal a cigaretta csikkjével játszom.
És játszik. Látom rajta, hogy játszik. És ez a dolog már önmagában is felizgatja a fantáziámat. Imádok játszani, játszmákat nyerni, és bennük részt venni. Mondd, te ki vagy most? Mi a szereped ebben a kicseszett pár precben, amíg beszélgetünk? Talán egy elkényeztetett ficsúr, aki itt engedi ki a gőzt? Vagy csak egy normál srác? Kinek az arcát vetted fel ma éjszaka...
És kinek az arca rejtőzik ezeknek az álarcoknak az árnyékában? Látom, hogy nyugodt, vagy csak annak szeretne látszani. Talán belerondítottam a tökéletes trükkbe. És milyen szerencse. Tökéletes lehetőség rajzolódik ki előttem, én pedig semmit és senkit nem hagyok futni a szorításomból. Szóval csak bedobom a csalit. Mert ez csali.
- Amit megfizetnek. Szóval, miről volna szó? - kérdezi, mire sejtelmesen rápillantok, majd lassan beengedem a tüdőmbe megint a szúrkáló füstfelleget, miközben leteszem a kezemből a boros poharat.
- Kellene egy kis segítség - kezdem, de aztán megint mellém furakodik valami részeg, akinek a látványától undorodom, így még közelebb araszolok Aidenhez, hogy a vállam az ő karjához ér. Undorodva figyelem a böfögő alakot, aztán csak visszafordítom a tekintetem a barna szempárhoz. - Meg kellene találnunk valakit. Igazából a pénz nem számít, bármennyit tudok fizetni, ami neked kellően kielégítő - mondom.
Apámnak volt egy titkos a széfje. Talán pénz van benne, talán valami sokkal értékesebb. Ha hozzá jutok talán fedezi ezt a költséget.
- Az apám gyilkosát keresem. Előleget is tudok adni - csúszik az ujjam a nyakamban lógó aranylánchoz, amit az anyám vett nekem. Egy nefelejcs medál van rajta, és még némi mágiája is van - Viszont remélem megérted, hogy a többi részletet csak akkor mondom el, ha úgy döntesz elvállalod - húzom ravasz mosolyra a számat. Nem akarom, hogy esetleg beijedjen azért, mert a hírhedt Charles Feryll gyilkosát keresem. Nem, ezt a srácot nem hagyom kicsúszni a kezeim közül.

[all you have isyour fire]

all you have is
your fire


2001. szeptember
style

Az ujjaim közt szorongatott csikket figyelem, amint abból felfelé csap a füst. Persze szinte azonnal össze is keveredik a klub levegőjével, beleolvad és eltűnik, hogy alkosson egy újabb mérgező felhőt, amelyet majd valaki belélegez. A cigaretta és whisky párosa égeti a torkomat és a mellkasomat, a pia elmossa a füstös utóízt, a dohány pedig az alkohol maró élét oldja, olyan ez a páros, mint egy végeláthatatlan macska-egér harc, hiszen alighogy eltűnik az egyik, már hiányozni is kezd. Most épp a whisky a soros - kortyolok belőle egy kicsit, közben szemem sarkából figyelem a lány minden kis rezdülését, ahogy munkát ajánl. Izgalmas... Szorongatom az ujjaimmal a poharat, és azon kapom magam, hogy alig várom a részleteket.
Még mindig emlékszem arra a bizonytalanságra a nyáron. Arra, aminek már hűlt helye sincs. Csak az járt a fejemben, hogy nem tehetem meg anyával és Benjaminnal újra... de mégiscsak belekeveredtem, hiszen ha egyszer megfordult a fejemben, akkor azt valahogy kénytelen voltam végrehajtani. Mikor voltam utoljára otthon? Mikor beszéltem utoljára velük? És a francba is, mikor leszek egyszer őszinte? Ha a családomról van szó, úgy érzem, belegabalyodtam a hazugságokba és a ködös részletekbe, pedig ők az egyetlenek, akikkel őszinte lehetnék.
Végigsimítom a tarkómat, miközben egy nagyobb adag alkoholt gurítok le a torkomon. Össze sem rándulok tőle, élvezem, ahogy éget és perzsel. Ez az, ez kell neked, te fasz... fájjon csak.
- Kellene egy kis segítség - szólal meg Summer, és közben olyan közel fészkelődik, hogy a karja az enyémhez ér. Még a zakóm anyagán át is érzem a bőréből áradó hőt, de nem reagálok, csak a cigimbe szívok. - Meg kellene találnunk valakit. Igazából a pénz nem számít, bármennyit tudok fizetni, ami neked kellően kielégítő.
Szóval bármennyit? Nem kéne, hogy a pénz ennyire megmozgasson, de mégis felkelti a figyelmemet. Még mindig élvezem annak a koktélzongorának az összegét, és az érzés felemelő, hogy végre nem anyám baglyaiból élek túl. És ők erről még mindig egy rohadt szót nem tudnak.
- Előkeríteni valakit? Hmm... - nyugtázom a hallottakat, és közben megmozgatom a barna italt a pohár alján. - Jól hangzik.
Ez sem olyan dolog, amit még nem csináltam. Hiszen valahogy fel kellett kutatnom Feryllt és a bandáját is a föld alól... és persze amikor kellett volna, akkor sosem bukkantak fel, hogy egy kicsit megrángassanak.
- Az apám gyilkosát keresem. Előleget is tudok adni - folytatja, és közben megérinti a medált a nyakában. Közelebb hajolok én is, hogy ujjaim az övéi mellett a nyakláncra vándoroljanak. A medálja egy kis virágot formáz, és haloványan, de érzem a belőle áradó vibrálást. Valószínűleg O'Mara többet tudna mondani az ékszerről, ha megérintené. - Viszont remélem megérted, hogy a többi részletet csak akkor mondom el, ha úgy döntesz elvállalod.
Oldalra hajtott fejjel hümmögök, és közben lágyan elhúzom az ujjaimat, hogy a nyaklánc visszahulljon a helyére. A lány szemébe pillantok.
- Szóval, mit tudunk róla? - érdeklődöm, és közben elnyomom a csikket a pulton. Ezzel remélem neki is egyértelműen jelzem, hogy enyém a meló... hogy is mondhatnék nemet? O'Mara kibaszottul büszke lesz. Nekem pedig már most forr a vérem, hogy belevágjak. - Gondolom bosszút akarsz szolgáltatni... Nekem csupán elő kell kerítenem?
Valamiért attól sem riadnék vissza, ha a meló véresebb lenne. A francba is, Fraser... Szinte érzem magamon apám csalódott pillantását, dehát mit nekem még egy halott?

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMI-IX-VI  
játszunk a sötétben

____________

A reményt megmérgezi a kétség, a kétséget pedig újraszínezi a remény. Na persze. A remény csak azoknak való, akik gyengék, akik nem a saját erejükben hisznek, és csak felesleges ábrándokat kergetnek. Bennem nincsen remény, minden olyan istentelenül fekete, hogy az már szinte félelmetes. Vajon ez a sötétség mikor telepedett rám? Talán nem is vettem észre, hiszen az apám is olyan könnyedén elnyelte, hogy szinte észrevehetetlen volt. Láthetetlen lepelkén borult rá, én pedig csak azt gondoltam, anyám gyásza fojtogatja olyan erősen, hogy megfullad és haldoklik tőle. De nem. Apám már egy idő után a gyászt is elhagyta, mert mindent elborított a feketeség éjjfekete masszája.
Az a sötétség, ami benne volt más, mint ami a többi emberben lapul. Más, mert nem egyszerűen terjed benned, hanem egyszerűen elborítja az agyad. Dühöt szül, kétségbeesett gyűlöletes dühöt, aminek lehetetlen ellenállni, mert csak sodor magával. A világ pedig amiben él egyszerre olyan, mint a pokol. Ahol mindenki ellenség, még a saját lánya is, ahol nem tud bízni senkiben sem. És ahol azt látja az egész emberiség az oka annak, hogy anyám meghalt. Az a fekete bosszú kegyetlen, olyan mint a forró lavina, a forró hömpölygő tűzörvény, ami elszívja a színeket és nincs más csak a felperzselt föld.
Ez apám sötétsége.
És most már az enyém is.
Észrevehetetlenül kebelez be engem is, én pedig még csak nem is ellenkezem.
A vibráló fényeken túl is ott gomolyog bennem, mögöttem, minden irányból, én pedig engedek neki, és engedem, hogy a bosszúm sodorjon, hogy az vigyen előre. Kígyóként tekeredig rám, és mérget csepegtet a számba. Én pedig hagyom, hadd mérgezzen úgy, ahogy apámat is megmérgezte.
Ujjaim a nyakamban lógó láncra csúsznak, aztán hagyom, hadd szemlélje meg a srác is. Jól kell kevernem a lapokat, olyan jól kell játszanom, mint még soha. Jobban, mint amikor apám ellen sakkoztam. Jobban, mint amikor teszem a szépen játékból a fiúknak az egyetemen.
Kezemmel hátra nyúlok és kikapcsolom a láncomat, majd egy rövid pillanatra még a tenyerem között tartom. Anyámtól megmaradt utolsó tárgyi emlékem ez. Amikor az aurorok a minisztériumból beözönlöttek a házunkba még a holt anyám emlékét is meggyalázták. A szalont, amiben annyira szeretett lenni, a letakart bútorait... mindent felborogattak és elvittek. Ha nem foglalna le az, hogy apa gyilkosát előássam, biztos nekimennék a minisztériumnak.
Végül aztán - ahogy ígérem - felé tartom a láncot, mert olyan érzésem van, biztosan érdekli a munka, amit felajánlok neki.
- Szóval, mit tudunk róla? Gondolom bosszút akarsz szolgáltatni... Nekem csupán elő kell kerítenem?
Viszonozom Aiden pillantsát, majd tekintetem a vörösen csillogó borra réved. Egy kis időre eljátszok a gondolattal, hogy milyen jó is lenne... Pont ugyan úgy megfojtani azzal a huzallal a gyilkost, aki apával is ezt tette. De valljuk be, az egy erős alkatra lenne szükségem, hiszen mégsem akarnám elkábítani. Látni akarom. Látni ahogy ő is vergődik, ahogy ő is fuldoklik, ahogy ő is minden idegszálával gyűlöl. De ehhez egyedül kevés vagyok.
- Nem sokat - dobom hátra a hajamat, miközben megtámasztom én is a pultot. - Elvileg James a neve. De minden harmadik gyereket így hívtak egy időben. - vonom meg finoman a vállamat, és a másik pohár boromat is megiszom. Viszont hiába. Nem mossa ki ez se belőlem azt, ami sötétebb, mint a fekete. - Halálfaló volt ő is. Akár csak az apám. Onnan tudom, mert az apám aktájában még pár másik név is említve van. Ami igazán érdekes, hogy rajta kívül mindegyik halott... Én szerintem. Mert nem akadtam egyik nyomára sem - vonom fel a szemöldököm. Azért a keresésben elég alapos voltam. Csakis ezért ülök a  Kriminálpszicho-mágus szakon. - Odaadnám az aktáját, de hát ez a hely kissé túl zsúfolt ehhez.

[all you have isyour fire]

all you have is
your fire


2001. szeptember
style

Ujjaim közt finoman bizsereg a lánc, ahogy megsimítom a virágalakú medált. Nem tudom, hogy mennyit ér, nem tudom, mit rejteget... én csak azt a kis mágiát érzékelem, amely körbelengi, nem vagyok olyan jó ebben, mint O'Mara. Figyelem, ahogy a lány kioldja a nyakából az ékszert, és felém tartja, a pub fényei pedig megcsillannak rajta, furcsán torzzá színezik. Elveszem a nyakláncot, és még egy utolsóm kis simítás után a zsebembe juttatom, be az előbb elcsent karkötő és apám régi öngyújtója mellé.
Végiggondolom az ajánlatot, miközben egy újabb kortyot juttatok magamba a whiskyből. Előkeríteni valakit... nem tűnik vészesnek. Pláne, ha még tud is néhány információval szolgáltatni, amelyek alapján valamelyest azonosítani tudom. Nem ijeszt meg a dolog... inkább csak felforr a vérem és bele akarok vágni, és magam sem hiszem el, hogy annyi év után végre rátaláltam valamire, ami... nekem való? Tudom, hogy ennek nem kellene örülnöm. Valahol az a kopó, rozsdásodó és haldokló tisztesség a lelkem mélyén arra ösztökél, hogy menjek haza, üljek vissza az üres és rideg szobámba, és csak bámuljak ki a fejemből, mint ahogy Benjamin és anyám is teszi... hogy menjek vissza és legyek egy újabb lelketlen darabkája annak a háznak, hiszen ez a minimum azok után, hogy hazahoztam a rothadást. Kétszer is. Mégis, minden egyes porcikám vadul ellenkezik ezellen.
- Nem sokat - szólal meg Summer. Visszapillantok felé, és leteszem a poharat. - Elvileg James a neve. De minden harmadik gyereket így hívtak egy időben. - Érzem, ahogy az ujjaim megszorulnak a poháron. James... Ne parázz már! Tényleg mindenkit így hívnak! A hirtelen felbukkanó rossz érzés azonban nem tűnik el, és kicsit akaratlanul is összehúzom a szemöldökömet. - Halálfaló volt ő is. Akár csak az apám. Onnan tudom, mert az apám aktájában még pár másik név is említve van. Ami igazán érdekes, hogy rajta kívül mindegyik halott... Én szerintem. Mert nem akadtam egyik nyomára sem - Érzem, hogy egyre jobban megfeszülök. James... halálfaló... Ne akadj ki, ne akadj ki! Olyan erősen erőltetem magamra a nyugalmat, ahogy csak tudom, de még ez is szűkös, érzem, ahogy repedezik itt-ott. - Odaadnám az aktáját, de hát ez a hely kissé túl zsúfolt ehhez.
Halkan fújom ki a levegőt, remélem, hogy az arcomra költöző frusztráció nem rajzolódik ki a sötétben. Miért sántít ennyire ez az egész? Mert ez az én történetem. Mégsem engedhetem fel a kétkedő hangokat, mert akkor rájön... És mégis ki ez a csaj? Nem lehet az ő... nem lehet ő... nem lehet... igaz?
Egyszerre húzom le a maradék adag whiskyt, és nem várom meg, amíg a kegyetlen égés csillapodik.
- Ühüümm... jól hangzik - kissé rekedt a hangom, és nem veszem le a pillantásomat a kiürült pohárról. - Szóval James... valóban elég gyakori név. Lehet, hogy nem ez az igazi neve?
Kérlek, ne én legyek... ne én legyek! Nem szoktam imádkozni valamiért, és nem rémít meg egy dühös kislány sem. Mégis... nem akarok én lenni. Nem akarom, hogy Feryll megint visszaszökjön az életembe... pláne nem a kölykén keresztül.
- Hogy hívták? - bököm ki hirtelen. Én nem is akarom... de az alkohol lelöki a szavakat szám sarkáról. - Apádat.

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMI-IX-VI  
játszunk a sötétben

____________

A dolgot lepecsételtnek tekintem, amint ujjai közzé fogja a láncot. Igazából éreznem kellene valami féle bűntudatot, bánatot, vagy keserűséget, de nem. Nem érzek semmit, mert már úgysincsen semmi, ami visszatartana. Ami visszatartana attól, amibe belevágtam pár hónappal ezelőtt. Semmi se ránt vissza a valóság ködös, áporodott szagába, mert én is pontosan úgy abban az őrült örvénybe keveredtem, amibe apám is. És tudom, hogy egyre lejjebb és lejjebb kerülök. Tudom, hogy innen én sem fogok tudni kimászni, és hogy minél lejjebb vagyok, annál hamarabb fogok én is elbukni. Odalent a mélységben már nincsen kontroll. Csak az őrület hullámai vannak, amik egyelőre csak a bokámat nyaldossák, és a bőrömbe vájnak hideg fogukkal.
Mit szeretnél Summer? Megölni, vagy megöletni? Aiden előző kérdése jár a fejemben, hogy mégis neki mit is kellene vele csinálni. Érezni szeretném ahogy a drót az én ujjaimnak és apám gyilkosának a húsába váj. De mégis valahogy ez annyira nem én voltam. Egy részem még nem akart gyilkos lenni.
- Gondolom bosszút akarsz szolgáltatni... Nekem csupán elő kell kerítenem?
Eljátszom a borral és megiszom a maradékot az alján, ami már kesernyés ízt hagy a számban. Oldalra billentem a fejem és Aidenre pillantok, majd visszavezetem a tekintetemet a riszáló tömeg felé. Szánalmasan ringó tömeg látványára elfintorodom, majd felé fordulva válaszolok.
- Előkerítheted. De ha olyan kedvem lesz, meg is ölheted előttem. Ugyan úgy, ahogy apámmal is végeztek - mondom aztán fanyar mosollyal az ajkamon. Közben a srác pókerarcátfigyelem, és elgondolkodom, hogy mégis miért erőlteti ezt a fajta teljes lelki nyugalmat magára. Talán furcsa is lehetne, de nem igazán akarom megfejtegetni mostanában az embereket. Egyszerűen nem érdekelnek, mert csak az az egy valaki lebeg a szemem előtt, akivel mindenképpen végezni akarok. Az anyám egészen biztosan szomorú lenne, ha látná, hogy a szeretett férje és az egyetlen lánya mivé lett. De az apám génjeiben lévő sötétség túl erős volt ahhoz, hogy anyám józanságát elnyomja.
- Szóval James... valóban elég gyakori név. Lehet, hogy nem ez az igazi neve?
- Talán. Talán igen, talán nem. Ha okosabb volt, mint  atöbbiek, akkor az igai neve más. Ravasz kölyök lehetett - vonom meg a vállamat, és a pultnak támaszkodom. - Remélem szeretsz játszani, Aiden. Mert ez egy nagyon jó macska egér játék lesz. Még élvezném is, ha nem kívánnám a halálát - húzom ravasz mosolyra a számat.
Egy ideig csend van köztünk furcsán nyugtalan pulzáló csend, aztán ahogy elfogy az alkohol a poharakból, Aiden rám pillant.
- Hogy hívták? Apádat.
- Charles Feryll - ejtem ki a nevet. Azt a nevet, amit elég sokan ismernek. Azt a nevet, ami a halálfalók miatt mocskolódott be. Amire annyira büszke volt egész életében, és amire én még most is büszke vagyok. Mert tudom, hogy apám ártatlan volt. Ő nem... ő sosem lett volna arra képes, hogy kiírtasson családokat. Őt csak becsapták és kihasználták. Kihasználták azt a sötétséget ami benne volt. - Ő jó ember volt. És valahogy mégis úgy gondolom, az ahogyan meghalt... Ahogy megfojtották lenyomata annak, amit másokkal tett. De én tudom, hogy nem volt rossz ember. Aki megölte nem varrta el rendesen a szálakat. Én pedig nem elvarrni akarom, hanem elégetni azokat.

[all you have isyour fire]

all you have is
your fire


2001. szeptember
style

Érzem a feszültséget a bőröm alatt, ahogy végigszáguld az egész testemen. Hiába próbálom elfedni az idegességemet a magamra szorongatott nyugodt maszkkal, ez nem csillapodik. Olyasfajta kellemetlen bizsergés kúszik végig rajtam, mint amit akkor érzek, ha halálfaló jár a közelemben... ám most nem csak a csuklóm lüktet, az összes sebem. Örülök a félhomálynak, hogy nem olvashatja le hibátlanul arcomról a vonásaimat, mert mát képtelen vagyok őket teljesen palástolni.
Izgulok. Nem szoktam izgulni, általában ura vagyok a helyzetnek, történjen akármi is. Most mégis hevesen dübörög a szívem, és nem akarom, hogy válaszoljon. Nem akarom hallani, hogy a beszélgetés abba az irányba sodródik el, amerre sejtem, hogy fog... mert félek, nagyon félek, hogy azt nem tudnám kezelni.
- Talán. Talán igen, talán nem. Ha okosabb volt, mint  atöbbiek, akkor az igai neve más. Ravasz kölyök lehetett. - Megérintem a tarkómat, ahogy ő mesél. - Remélem szeretsz játszani, Aiden. Mert ez egy nagyon jó macska egér játék lesz. Még élvezném is, ha nem kívánnám a halálát.
Le kell nyelnem a bennem kavargó rossz érzést egy pillanatra, pedig már itt azt érzem, hogy vissza akarom mondani az egészet a francba. Nem érzek részvétet az emberek felé... Egyáltalán nem. Nem érdekel, hogy meg akar ölni vagy öletni valakit, de az, ha ez a célszemély én vagyok... nem, ez már kurvára nem tetszik. Túl sokszor akartak meggyilkolni az elmúlt három évben, és én ebből többet nem kérek.
Magamra erőltetek egy rideg mosolyt, ahogy kicsit közelebb hajolok.
- Szerencsédre én is nagyon szeretek játszani.
Nem esik nehezemre hazudni, sosem esett. A szavak könnyedén gördülnek a számra. De a név... az apja neve... arra így sem vagyok felkészülve.
- Charles Feryll. - Lesápadok. Érzem, ahogy az egész testem kihűl és rosszul leszek. - Ő jó ember volt. És valahogy mégis úgy gondolom, az ahogyan meghalt... Ahogy megfojtották lenyomata annak, amit másokkal tett. De én tudom, hogy nem volt rossz ember. Aki megölte nem varrta el rendesen a szálakat. Én pedig nem elvarrni akarom, hanem elégetni azokat.
Nem hallom a szavait. Kibaszottul nem hallom, hogy miről beszél. Nem, levegőt se kapok! Ellököm magam a pulttól, de zsibbadnak a tagjaim, megszédül velem a világ. Képtelen vagyok ellenállni a rosszullétnek... és ehhez már csak a neve említése is tökéletesen elég. Feryll... és a kölyke... Senki nem említette, hogy van egy gyereke! A kibaszott életbe, a kibaszott életbe... Rendben, Fraser, nyugodj le, kurvára nyugodj le... Mindig megy, de most egyszerűen nem, érzem, ahogy remeg a kezem, sőt, mindjárt idehányok.
- Értem... - mormogom, és reflexszerűen a zsebemhez kapok, hogy ellenőrizzem, ott lapul-e még mindenem. El kell tűnnöm innen... muszáj... most. - Bocs, de asszem mégsem megy. Nem hiszem, hogy belefér az időmbe, hogy egy rejtélyes gyilkost hajkurásszak... - A saját szavaimat sem fogom fel, csak jönnek kifelé, ahogy kell nekik. - De hátha egyszer előkeríted. Szép estét, Summer... - Hátralépek, hogy beleolvadjak a tömegbe, aztán a kijárat felé kezdek igyekezni. Forog velem minden, sebesen rángatom elő a varázspálcámat a helyéről, hogy minél hamarabb el tudjak innen hoppanálni a francba. O'Mara... O'Marához megyek. Nem tudom, ez a helyes döntés-e, talán nem, de hogy visszaroskadjak egy hotelszoba magányába, annak tudatában, hogy épp a nyomomban van Feryll utódja? A kurva életbe...
Ahogy kiérek az ajtón, már hoppanálok is. Nem akarom, hogy utólérjen, nem akarok ránézni... mert félek, egyszerűen rettegek attól, hogy hirtelen felfedezem a hasonlóságait azzal a gusztustalan féreggel, aki rávett, hogy meggyilkoljam a családom... és attól félek, abban a pillanatban ez az egész macska-egér játék hirtelen egészen más fordulatot venne, olyat, amire a csaj valószínűleg egyáltalán nem számít.

Köszönöm a játékot!

Elkapunk, te szarházi...

2001. december
To; Seosaphine alias "Szaffi"

leather
mood

- Hé, Davis, hallottad, hogy Meteora egy nemzetközi lénykereskedő szervezetnek szállított? - tette fel a kérdést Tom, az egyik artista a Mágikus Lények Legendás Vándorcirkuszában, ahova most is, mint minden hónapban egyszer, beugrottam.
Jeremiah Meteora említésére azonnal felment a vérnyomásom... Persze alapvetően nem voltam híve a kegyetlen gyilkolásnak, de az az álszent állat megérdemelte. A legjobban az bosszantott az egészben, hogy az orrom előtt csinálta, amit csinált... Na jó, annyi felmentést azért érdemeltem, hogy a társulat többi tagja sem vette észre a dolgot. Különben egy pillanatig azt hittem, még engem toloncolnak az Azkabanba az aurorok, amikor kihallgattak, de Merlinnek hála még időben ráakadtak a tettes nyomára...

Valami Morrow volt az, egy igazi sorozatgyilkos. Durva, hogy én aznap még találkoztam is vele, a franc se gondolta volna első ránézésre, hogy az a fiatal nő képes lenne hidegvérrel gyilkolni, bár az ösztöneim azért elég jól megsúgták, hogy valami nagyon nincsen rendben vele. Ezért is néztem be Jeremiah-hoz, még lefekvés előtt, mert nem tetszett, ahogy a boszorkány kérdeződködött utána. Mikor ha Meteora holttestére nem is, de a gyilkosság nyomaira határozottan rátaláltam, először számos kérdés merült fel bennem... hogy ki tehette és főként, hogy miért...

A miértre aztán egészen hamar meglett a válasz, a tettes ugyanis direkt ott hagyta Meteora titkos füzetét, amiben lerántotta a leplet az általa folytatott illegális lénykereskedésről. Bár nyár óta tudatában voltam az igazságnak, még most is iszonyatosan felcseszett, ha azokra az ártatlan kimérákra, hippogriffekre és varázserővel bíró mérgeskígyókra gondoltam, amiket az aurorok szerint orvvadászoknak, vagy legendás lényekkel kereskedő maffiózóknak adhatott tovább az egykori porondmester… Mindegyik mellett egy-egy név és hatalmas összeg szerepelt a listán, majd a sor végén oda volt biggyesztve, másfajta kézírással a következő infó: Gringotts, 919. széf.

Az elmúlt hónapokban azon voltam, hogy a gyilkos által hagyott nyomon tovább haladva eljussak a forráshoz, magához. Nem nyugodtam, amíg meg nem találtam a tagot, aki ezt a szennyet irányította. A Gringotts széfet természetesen nem tudtam feltörni, nem is akartam, hisz azonnali hatállyal dobtak volna ki a sárkánygondozói állásomból, (és dugtak volna be az Azkabanba), na meg nem akartam, hogy valami másik pszichopata vegye át a helyem, aki külön élvezi, ha kínozhatja ezeket a különleges lényeket. Így hát meg kellett elégednem azzal, hogy lefizettem egy takarító kollégámat, aki az éjjeli műszakja alatt valahogy kileste a Gringotts nyilvántartásából, hogy kihez is tartozik az a bizonyos széf.

Oz Thomson neve azonnal kiverte nálam a biztosítékot, mert már korábban is hallottam lényidomári körökben, hogy illegális orvvadászatokat rendez beteg elméjű mágusoknak, akik busás vagyonért lődözik kedvükre a védett lényeket. Nem volt szükségem több cseppre a teli lángnyelves poharamba hát.... Isacre természetesen száz százalékban számíthattam, és rajta kívül néhány cimborámmal még összefogtunk, hogy kézre kerítsük ezt a beteg faszt, vagy legalábbis feldobjuk a parancsnokságon... Igaz, utóbbiakban annyira nem bíztunk, jobb szerettük volna magunk lerendezni az ügyet, de azt is tudtuk, hogy hiába tesszük el láb alól Thomsont, ez a szervezet úgy működik, mint a százfejű kiméra, ha levágod az egyik fejét, kinő helyette három másik... Hosszútávon tehát muszáj volt bevonnunk a minisztériumot is.

Heteken keresztül, felváltva figyeltük meg Ozt, mire eljött a leszámolás ideje... Jól tudtuk, hogy Thomson ebben az órában szokott találkozni az egyik beszállítójával a Red Lion Pub különtermében, így hát szétváltunk, és vártunk a pillanatra... Zane a bejáratnál lapult, Kip a hátsó bejáratot figyelte, míg én Isac-kel a különterem ajtajától nem messze lévő boxban - laza whiskyzgetést tettetve - szivarral a számban vártam, hogy elkapjuk végre azt a gennyes alakot. Türelmetlenül sandítottam az órámra, mert általában negyed 11 körül lépett ki az ajtón, és lassan felet ütött az óra. Bal kezem a zene ütemére dobolt a pohár peremén, miközben jobbom már alig várta, hogy izzíthassa az asztal alatt készenlétben lévő vörösfenyő pálcát...

[WATCH ME]

WATCH ME
Joshua Davis

2001. december
language! + style

Természetesen megint nekem jutott a parkolópályás meló.
Flan az utolsó percben küldött egy baglyot, hogy egyedül kell a mai napot is lehoznom… Szarházi. Persze, hogy megint nekem kell valami kocsma poshadt levegőjében ülni egyedül és az oldalamat szorítani, mint akinek folyamatosan pisilnie kell, pedig csak a cuccaimat védem. Itt a falnak füle meg keze is van, amivel seperc alatt megszabadít az értékeidtől és a gátlásaidtól, amikből bár nekem sincsen túl sok, azért ami maradt, ahhoz ragaszkodnék.

Kortyolok egy nagyot a vodka-narancsomból és a pohár pereme fölött újra végigvezetem a tekintetem a termen, míg a másik kezemmel szorosabban markolom a pálcámat. Még nem vagyunk olyan rég rátapadva erre az alakra, egy elég nagy kaliberű orvgazdára, aki ritka, veszélyeztetett és törvényileg védett lényekkel kereskedik, de ahhoz már elég ideje figyeljük, hogy egyértelmű legyen, hogy a Red Lionban intézi a piszkos ügyeit és milyen találó módon. Ettől a helytől mindig kivételesen nagyszerű polgárnak érezhetem magam: nem vagyok se alkoholista, se bűnöző és ez úgy néz ki, itt ritkaságnak számít.
Ahogy visszateszem a poharat az odakészített alátétre, nagyot sóhajtotok. Már itt ülök pár órája, nagyjából össze tudtam rakni, hogy ki-kicsoda és kivel van. Több társaság is mozgott egyszerre a téren: pár aranyvérű piperkőc élvezte az egyik táncos műsorát, két ember valami bájitalt terített véletlenszerűen lecsapva a vendégekre, a sarokban pedig egy madame várta lányai kegyeire a megfelelő kérőt. Egy másik csapatot szúrtam még ki, pár valószínűtlen alak, akik együtt érkeztek és elég határozottan helyezkedtek el… minél tovább néztem őket, annál egyértelműbb volt, hogy valamire nagyon várnak és az a valami a terem hátulján nyíló ajtóban fog előbukkanni.

Véletlenül magam is azt az ajtót figyelem, várva, hogy a különterem felfedje a megfigyelésem valódi célpontját. Ebben a fázisban, főleg hogy Flan sincsen velem, hogy a minisztériumi engedélyét vagy megbízólevelét lebegtesse, szigorúan csak megfigyelés volt a feladatom. Követni a csávót erre-arra, feljegyezni kivel találkozik, mit csinál - ezt persze a zárt ajtók jelentősen nehezítették, de már kezdett körvonalazódni bennem, hogy nagyjából itt kellene lefizetni egy-két felszolgálót, hogy kicsit közelebb juthassunk, esetleg elkaphassuk - a füzetemre pillantottam a nevét keresve - Oz Thomsont.
A karomon végigfutott a hideg ahogy a képekre gondoltam, amik az aktájából kerültek elő, a nevét is csak azért nem tudtam megjegyezni, mert túl sokan kapcsolódtak ugyanahhoz az ügyhöz a körözési listán, amit kaptunk. Undorodtam ezektől az alakoktól - elvégre ki akarna ártani egy olyan nemes és ártatlan lénynek, mint egy hipogriff? - és valamiféle büszkeséggel töltött el, hogy még ha most rögtön nem is, de idővel rács mögé juttathatom az ilyen faszfejeket. Persze nem egyedül és nem én személyesen, de csak a lehetőség maga, hogy közöm lehet az elkapásukhoz, jól esett az egómnak.

Ha viszont valaki elhappolja a lehetőséget, netán belepiszkít a tervünkbe mielőtt cselekedhetnénk, akkor még meg is úszhatják a rohadékok és ez nekem nem tetszett. Amúgy is untam már a seggemet lapítani a kényelmetlen faszékek egyikén a pult széle mellett. A tagjaim hálásan mozdultak a kis csapat tagjai felé, akik továbbra is türelmetlenül nézegettek a különterem felé - a közeli boxban ülő két alak felé vettem az irányt, hogy megállhassak nem sokkal mellettük és a falnak dőljek.
Arra nem kaptam utasítást, hogy másokat nem figyelhetek vagy nem hallgathatom meg miről beszélgetnek, így a szemeimet egyelőre a pultnak szentelem, a füleimet pedig a tagbaszakadt alaknak, aki először ragadta meg a tekintetem a társaságból. Remélem, hogy talán a reszelős hangon a pultnál rendelt Lángnyelv megoldja annyira a nyelvét, hogy megtudjam mire készülnek és hogy az okozhat-e bonyodalmat az én operációmnak.
A biztonság kedvéért a táskámban kezdtem kotorászni, míg a fülemet hegyeztem, hogy ne legyen olyan feltűnő a jelenlétem. Csak egy szerencsétlenkedő kislány, aki nem találja a tárcáját, annyi italra hívták meg. Meglátjuk bejön-e.