Belvárosi utcák

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Szerintem meg nagyon is ez volt a szándékod.
- Nem gondoltam, hogy zavarba jössz ettől - tárom szét a kezeimet finoman, kicsit bűnbánóan, kicsit meg huncutul. Nem gondolok én már semmit, mindig képes meglepni, felesleges is előre találgatnom. Kiszámíthatatlan, mint egy mennydörgő, irányíthatatlan, mint az elharapódzó  lángok. Még szerencse, hogy én szeretek a tűzzel játszani.
- Hmm ez alapján akkor Mirol az ideális választás. Mert te nem akarsz se házasságot, se gyereket, se semmit. Csak gondolom Vörös Tangákat női mosdókban…
Mivel ő nem vesz a felé kínált tálról, hát én elkapok még egy darabot.
- Vörös Tanga régen lekopott már - kezdem az ellenrohamot mintegy mellesleg, két falat között ezzel a kis felütéssel. Igen, nagyon régen. A többivel együtt. És furcsa, ennyi elvonás után már kezdem nem a hiányt érezni, hanem valami újabbfajta szabadságot. Mert én momentán nem tudom, nekem mi kell. Illetve ez talán így nem igaz, de most többfelé vezet az út, és amíg nem döntök, addig az összes egy jó lehetőségnek tűnik.
- Neked ez kell? Kirakat-esküvő a rokonságnak és az irígyeknek hetedíziglen, örökösgyártás az elvárásoknak megfelelően? Pelenkákat varázsolni tisztára, és meleg vacsorát, ha az urad hazaérkezik? Esküdj meg, hogy ez kell… - mondom, és a pezsgőbe is belekortyolok, várva a választ kíváncsian.
- Egyébként nem döntök arról, mit akarok. Úgy sokkal izgalmasabb. Talán nem akarok esküvőt, talán egy újabb részeg éjszaka után arra ébredek, hogy Las Vegasban elvettem valakit. Vagy egyszer lesz egy titkos, megszöktetős esküvőm a Bahamákon. Vagy igen, talán sohasem házasodom meg, mégsem - rántom meg a vállam, és elgondolkodva leteszem a poharam. Az övé mellé. És valahogy ő pont akkor nyúl a sajátjáért.
Nagy a késztetés, hogy odanézzek. Hogy lássam összeérni a bőrünket, a nagy lapátkéz melett a vékony, kecses ujjakat. De tudom, hogy ez olyan kicsit, mint a bűvészmúsorban a színpadi füst és a sok csillám - csak figyelemelterelés. Úgyhogy én most a szemébe nézek kutatón, huncut mosollyal.
És talán csak belelátom a saját tekintetem csillogását, nem tudom. Talán csak képzelem, hogy bizony nem csak erről az oldalról merül fel a féltékenység, s véletlenül kötünk ki már megint a mosdós incidensnél. De azt sejtem, szándékos, ahogy bemerészkedik a kimondatlan területemre. Hogy direkt sarkall tettre.
- Nahát, mit találtam - fordítom rá az ujjaimat egy gyors, és elegáns mozdulattal a vékony csuklójára valahogy úgy, ahogy ő próbálta a borospohár kristálynyakát elkapni.
- Mennyien áhitoznak ez után a kéz után… És közben ez milyen kalandos, csak nem elszökik? - kérdezem, és finoman, érzéssel fogom Melanie-t, de ha elrántaná a kezét, azért végigsimítok rajta, mielőtt elengedem.

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

- Nem gondoltam, hogy zavarba jössz ettől
Talán a bűnbánó arc az, ami megbocsátásra késztet, vagy egyszerűen csak a puszta nyílt igazság ami a szemeiből süt. Bárhogy is, a felém kínált tányér guszta falatkáit inkább meghagyom neki, pláne mert a saját ostoba csapdámba esek. Őt akarom bántani, de saját magamtól veszem el a kedvet Betty emlegetésével. Még a férfi cáfoló válasza se derít jobb kedvre.
- Vörös Tanga régen lekopott már
Hümmögök egy sort nagy bölcsen, amolyan hiszem ha látom jeligés tartalommal. Lehet itt szépíteni a dolgokat de ha ő igen hát más majd átveszi a helyét. Nott legalább olyan sűrűn cseréli a nőit mint más az alsóneműjét és ebben biztosan vetekedhetnek Mirollal. Valamiért azonban a megérzésem azt súgja a mérleg képzeletbeli serpenyője nem a titkár felé billenne.
- Neked ez kell? Kirakat-esküvő a rokonságnak és az irígyeknek hetedíziglen, örökösgyártás az elvárásoknak megfelelően? Pelenkákat varázsolni tisztára, és meleg vacsorát, ha az urad hazaérkezik? Esküdj meg, hogy ez kell…
Vállat vonok pláne a számonkérő hangnemre a végén.
- Valójában nem, nagyon nem, de…. ki tudja? Lehet egyszer mégis… megőrülök.
Az aranyvérű családoknál ez a hajlam meg a fura szokások sosem voltak életidegenek. Egy gyerek puszta gondolatai is meg én két külön mátrixot képezünk, de lehet egyszer csak összefonódik ha az élet viharai úgy hozzák. Pláne ha kényszerből Monstro mellett kötök ki, ahogy apám azt eltervezte egykor.
- Egyébként nem döntök arról, mit akarok. Úgy sokkal izgalmasabb. Talán nem akarok esküvőt, talán egy újabb részeg éjszaka után arra ébredek, hogy Las Vegasban elvettem valakit. Vagy egyszer lesz egy titkos, megszöktetős esküvőm a Bahamákon. Vagy igen, talán sohasem házasodom meg, mégsem.
- Na látod, ez biztosan igaz.
Bólogatok és igyekszem kedvesen illedelmes mosolyba burkolni mennyire felkeltette az érdeklődésem Las Vegas. Nem, nem kifejezetten az esküvő gyors és vad lefolyása miatt hanem a kaszinó és a szórakozás végett.
- Tőled nem is várna el kevesebbet az ember.
Igazából bármennyire is szarkasztikus a hanghordozásom, ez voltaképp egy bók akart lenni. Nem tudom unott pingvinként bájvigyorogva elképzelni London bármelyik kápolnájában egy rakás ember előtt. Már önszántából, csakis belekényszerített helyzetben.
Nem tudom ez bíztatja-e vagy alapvetően se hagyta volna ki a felkínálkozó lehetőséget, de hiába csak súrolja az én kezem az övét, kertelés nélkül veszi sajátjába. Szerencsére a jobbot nem pedig a balt, így nem kell aggódnom hogy esetleg újabb zálogként túszul ejti újra az órám.
- Nahát, mit találtam
Van valami a mély, enyhén morgós hanghordozásában, amitől meglendül a szívem mint a menekülő vadé. Talán csak az izgalom, hogy nem tudom mit is várjak tőle vagy csak az érintése, ahogy a csuklóm köré fonódnak erős, meleg ujjai.
- Mennyien áhitoznak ez után a kéz után… És közben ez milyen kalandos, csak nem elszökik?
Ebből már tudom, benne van ő a játékban. Mondjuk sosem kellett kétszer kérni ilyesmikre. Pláne ahogy előre hajol le sem véve a tekintetét rólam én ellenben elszakítom a kékjeiről a tekintetem és inkább a túszul ejtett kacsómat szemlélem. Nem húzom el, sőt. Úgy forgatom hogy még jobban hozzá érjen. Befészkelje magát kezem teljesen az övébe.
- Szeretnéd hogy elszökjön?
Hajolok előrébb kissé megvillanó tekintettel és már csak szinte a két borospohárnyi távolság ékelődik közénk.
- Tudom, hogy mindened a kaland és a vadászat…
Nem kellett sok idő hogy átlássam, mennyire imádja a másik a veszély különböző fajtáit. Olybá tűnik, számára ez a gyengeség. Talán ezért is vett meg egy padlásszellemmel összeboronált házat. Ujjaim hozzá és hozzáérnek az övéhez, a tenyeréhez, amit épp érinteni tudok. Kívülről egy romantikusan enyelgő párocskának tűnhetünk, de valójában mik is vagyunk? Magam sem tudom biztosan...
- Bevallom, még sose találkoztam padlásszellemmel…
Nem azért suttogok, mert szégyellem ezt bevallani. Valójában nem is teljesen igaz, mert hallani hallottam már de felmenni nem mertem a skóciai kúriában Archeronékét megnézni. Inkább csak azért halkítom le a hangom, mert van ennek a hiányosságomnak egyfajta varázsa, amire szinte biztos vagyok hogy Edwardot megbabonázza. Kimondatlan felkérés egy újabb keringőre.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

where is your home vagabond?

- Valójában nem, nagyon nem, de…. ki tudja? Lehet egyszer mégis… megőrülök.
Halkan kuncogok ezen, az ötlet abszurditásán fejcsóválva, de egy kicsit szomorúan. Tudnék mit mesélni a családi őrületről sajnos, de ez van, ha a vér tisztasága fontosabb, mint az épsége. Derült már ki a történelem folyamán sok helyütt és sokféle vérrel kapcsolatban, hogy jobb, ha rokonok nem szűrik össze szorosan a levet. Még kialakul valamiféle szerencsejáték, ami “fej vagy írás?” helyett “normális vagy őrült?” címet kaphatna. Bár velem kapcsolatban már nem volna olyan izgalmas fogadni, elég egyértelmű az utóbbi időben.
- Na látod, ez biztosan igaz. Tőled nem is várna el kevesebbet az ember.
Csibészes félmosollyal nyugtázom a véleményét, és nem mulasztom el észrevenni azt az apró, halvány kis szikrát. Mintha vágyakozás lenne? Hát igen, Vegas még egy óceánnyi távolságból is vonzó hely, főleg annak, akinek semmi egyebe nincs, csak veszteni való vagyona, és végtelen kedve a mulatásra.
Oda kéne menni. Egyszer talán. És vissza sem jönni. Megszökni minden ismerős elől, ott legfeljebb anyám távoli pereputtya zaklatna, de Amerika elég nagy ahhoz, hogy őket elkerülhessem, és soha ne kelljen velük találkoznom. Nem véletlenül a szabadság földje. És ha már tiltott szabadság...
- Szeretnéd hogy elszökjön? - kérdezi úgy, hogy az felér egy kihívással. - Tudom, hogy mindened a kaland és a vadászat…
- Ejjnye, de kiismertél - sóhajtom játékos bosszankodással, de a tekintetem rajong, és közelebb húz hozzá a maradék távolságon, hogy egymás tükörképeiként az asztal fölé hajlolva majdnem összeérjünk.
- Szurkolok neki, hogy a szabadságot válassza - teszem hozzá, és most már beszélhetek akár suttogva is, ilyen távolságból azt is hallhatja.
- Bevallom, még sose találkoztam padlásszellemmel…
- Sajnálattal hallom - duruzsolom eltúlzott döbbenettel, aztán finoman megszorítom a kezet a kezemben.
- Addig pedig nem is éltél igazán. Ezt be kell pótolnod. Most azonnal - pattanok fel, és húzom őt is magammal. Megtorpanunk az asztal mellett, eszembe jut, hogy talán nem kéne lelécelni, míg be nem fejeztünk itt valamit… De ő már lényegében befejezte az ebédjét, én pedig elcsipegettem azt a néhány falatnyi fogást, amit hoztak. A bort nyakon ragadom, a nőt pedig derékon.
- Mehetünk? - kérdezem huncutul.

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

Valami oknál fogva olyan bensőségesen bizalmassá válik közöttünk a légkör, ami eddig talán még sosem volt. És meglepő módon ez cseppet sem frusztrál, sőt… kifejezetten élvezem.
- Ejjnye, de kiismertél
Elmosolyodom szélesen, mert egy újabb nyílt dicséret tőle már igazán nem volt a napom betervezett része. Valójában egyetlen szegmense se de pont ezért élvezetes. Még hogy a spontaneitás ne lenne izgalmas…
- Szurkolok neki, hogy a szabadságot válassza
Igazából nem tudom itt a kezem szabadságáról van-e már szó ténylegesen vagy valami egész másról. Mondjuk esetleg rólam, meg a felvázolt lehetőségekről, melyek kecsegtetőek de kivitelezhetetlennek tűnnek. Az ujjaim az ő keze fogjai, főleg mert még közelebb húzza magához még inkább csökketve a távolságot. Mint eddig mindig, a közelsége úgy hat rám mint ostoba furkászra a fénylő arany, a gondolatok szelíden átsiklanak agyamon, egyet se tudok megragadni vagy értelmezni… vagyis egyet mégis. Az pedig a padlásszellem.
Magam sem tudom minek hozakodok elő vele. Ostobaság, de mégse annyira, mert Nott felnevet úgy, hogy attól még az én szívem is megolvad és nyoma sem marad bennem ellenkezésnek.
- Sajnálattal hallom. Addig pedig nem is éltél igazán. Ezt be kell pótolnod. Most azonnal!
A meghittség varázsát, mely mintegy láthatatlan puha takaró ölel körbe minket ő töri meg azzal, ahogy a kezem szelíden megszorítva felpattan és felhúz magával. Hirtelen zökkenek ki mindenből és meglepett pislogásra futja majd egy nevetésre. Letekintek a tányérjára, az övén több van mint az enyémen, és úgy intek felé..
- Nem akarnád befejezi a…
De láthatóan nem akarja, mert inkább a borosüveg nyakát ragadja meg lelkesen csillogó szemekkel. Olyanokkal, amikbe belepillantva könnyeden elengedem az étkezés témáját. Ehhez a ponthoz pedig az is közelebb sodor ahogy derékon ragadva nem tolakodóan de bizalmasan érdeklődőn kérdezi:
- Mehetünk?
Még ha egy nem is lenne a válasz akkor is igent mondanék. Mellette nem kell tartanom semmitől, se padlásszellemtől se mástól de azért hogy ne bízza el magát csak odaszúrom.
- Hmm, hát ha elég felkészültnek tartasz…. akkor igen.
Hagyom hogy kikalauzoljon az étteremből, kezembe a szatyrokkal majd az utca forgatagába belevegyülve egy csöndesebb helyre bevonjon. Muglik ostoba szeme csak egy párocskának vél, mindössze a halk pukkanás mely egy pezsgődugó kihúzására hasonlít jelzi, hogy mi már egy Viktoriánus ház birtokának a szélén állunk, messze London forgalmas bevásárlóutcájának zajától.

A helyszín szabad!

◊ Hopp, hova mész?◊
2002.07.18.

◊ Hugo ◊
kopogtatás nélkül bejöhetsz...

zene ◊ Sea of Love outfit ◊ simple

Úgy tűnik, annyi időt töltöttem a suliban, hogy már nem is tudom pontosan, mi merre van. El akartam menni a 2 éve nyílt kis könyvtárba, ahol olyan finom száraz sütiket lehet kapni, erre eltévedtem. Már több órája eljöttem otthonról, mondtam anyunak, hogy szerintem két óra és itt vagyok. Már több mint három órája eljöttem, de még csak meg sem találtam a könyvtárat. Mondjuk az én hülyeségem is, mert nem mertem senkit se leszólítani, hogy hékás, elnézést, meg tudná mondani hogy...szóval némán róttam az utcákat, és most..most szomorúan veszem tudomásul, hogy már igazán éhes is vagyok, és nem csak a sütire. Délelőtt egész nap anyának segítettem takarítani. Mindent, de mindet kisuvickoltunk, és így délutánra egészen el is kókadtam. Pedig tényleg úgy rémlett hogy a wasabis után le kell fordulnom a Philphoot Lanen, egészen a Joe and Juiceig, de itt, itt nincs semmi. Vagy az a Gracechurch streeten volt?  Jaj, szent szalamandraláb, a héten másodszor tévedek el. Kissé kiizzadtan fordulok le az A 15ös busz vonalára, hogy lebaktassak a Starbucks felé. Utálok itt menni, mindenhol autók, buszok, sok ember. Ha ezt tudom, akkor nem szállok le a buszról a Lime streeten... Nyomkodom a mugli mobilomról az smst anyának, hogy ne aggódjon, csak a lánya megint eltévedt, mintha nem itt élne amúgy. Annyira elszoktam már London mugli utcáitól, hogy folyton rossz felé fordulok. Ha egyszer elvégzem a fősulit is, nem tudom, vissza költöznék e ide. Heartfordsire biztonságosabbnak tűnik, ott kéne valami albérletet keresnem. A tömeg éppen elsodorni készül, mikor én sodrok el egy fiút. Már éppen szabadkozni kezdenék, mikor felismerem az arcot, és egy nagyobbacskát sikkantok a meglepődöttségtől. Előttem áll Hugo, de nem csak Hugo, hanem ...hanem a bőröndjei is kísérik.
- Hugo!-
Az emberek jönnek mennek körülöttünk, csak mi állunk ott a forgalmas utca közepén. Rossz érzés fog el, nem tudom, miét van nála ez a sok cucc. Remélem, hogy éppen kiréndulni megy, és lemaradt a családjától, vagy valami, etvedt, mint én. De Hugonak több esze van, mint nekem, a bamba lánynak, és biztos előre megnézné a térképet, ha azt érzi, hogy ismeretlen helyre megy. Gyanúm csak fokozódik bennem, de fel kell tennem a kérdést.
- Kirándulni mentek? Lehagytak a szüleid?-
Kedvesen, de félve kérdezem meg, és közben reménykedek, hogy azt fogja válaszolni, hogy fején találtad a szöget, és nem azért mert füllent, hanem mert valóban fején találtam a szapírtyót.  A szívem a torkomban dobog, villog egy kis piros izé is itt a fejemben, és ettől aztán teljesen összezavarodom. A torkom kiszárad, és hirtelen megszűnik a körülöttünk lévő zaj. MÍg Hugo meg nem szólal, olyan, mintha megsüketültem volna. Észreveszem, hogy magasabb lett nálam, és ahogy felnézek rá, arcom ismét kicsit kipirul. Aztán újra a bőröndöket nézem, aztán megint őt, és megint a bőröndöt.

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱Livin' the dream, watchin' the leaves︱β


Ω time 20020718 beat: take me somewhere nice Ω

Húzom magammal a bőröndöm, és néha muszáj megállnom, hogy megigazgassam a válltáskámat is, amibe belegyömöszölve cipelem a szerencsétlen macskámat. Igazából egészen jól viseli, valószínüleg ő se nagyon szeretett otthon lenni. nem is tudom, hány napja keltem útra. Egy részem remélte, hogy keresni fogják. De a szüleimnek valószínüleg nem tűnt fel, hogy leléptem. Egyszer majd csak eszükbe jutok. De az is lehet,l hogy nem. Túlságosan bezsőtte magát Amy a testükbe, a gondolataikba, hogy totálisan bekattantak.
Megálltam az egyik kis bolt előtt, hogy a londoni tömeg ne sodorjon ki valamerre. Így is sokszor belegabalyodtam valaikbe, akiktől csak mogorva pillantást kaptam viszonzásul. Igazából nem nagyon szálltam meg sehol, bár egyszer kétszer az a hülye varázsbusz is felkapott, főleg ha éjszakáig nem tudtam szállást szerezni.
Az üvegajtó visszatükrözött, látszott az egyszerű, szürke pólóm, és a drappos nadrágom. Nem vittem sosem túlzásba az öltözködést, de azért látszik a nadrág szárán, hogy olyan hülyén rövid. Általában a Roxfortban növesztettem meg a cuccaim, anyák sose vettek nekem normálisan ruhákat, nekem meg pénzt se adtak. Párat elloptam ugyan Amy-től, de azt hiszem inkább most már neki adnám mindenemet, hogy megint velem legyen. Szóval, egészen megnyurgultam, talán még Beth-szt is sikerült tuklnőnöm ezalatt a pár hét alatt. Azért remélem még növök egy kicsit, legalább ennyivel kevesebb okuk lenne engem piszkálni a suliban és akár Beth-szt is megvédhetem, ha bajba keveredik. Vagyis ha egyáltalán van kedve velem még szóvba állni. Kissé beteges önbizalom hiányban szenvedek azt hiszem, de  senki sose dícsért meg és Amy szavának nem hittem, mert nem volt súlya. Akiktől vártam ezt sose adták meg a dícséretet, csak rontottak a helyzetben. Talán ezért is vagyok olyan nyomorultul béna minden szociális kapcsolatomban... De mindegy is, talán enyni az életem, hogy senkinek sem kellek.  Még a macska se azért van velem, mert velem akart jönni, hanem mert egyszerűen betuszkoltam szegényt a sport táskámba. Inkább csak vágok egy grimaszt, és tovább indulok, nem is tudom hova. talán tényleg le kéne mennem a világ pereméről. De persze ez fizikailag is képtelenség. Pedig az anyni mindent megoldana.
Ahogy evickélek valamerre, egyre nagyobb a tömeg, össze-vissza lök, hogy aztán valaki miatt teljesen előre lendülve elsodorjak valakit. Igazából egy pillanatra megbillen velem a világ, Meadow panaszosan nyávogva dugja ki a fejét a táskából, ami a vállamon lóg, miközben próbálom megtartani az egyensúlyomat, és nem elengedni a bőröndömet. Abba van mindenem, és azt hiszem egy sima ember nem igazán tudné hova tenni a megbűvölt bőröndömet hogy minden benne van... Egy fél könyvtár, egy csomó rejtvény... és igazából ennyi. ENnyi az életem.
A kis sikkanás viszont ismerős volt, és ahogy lepillantottam a lányra párat pislogtam, mintha csak valami nagoyn fura látomás lenne. A nagy számok törvénye alapján még nem is lenne olyan furcsa, de most valahogy az volt, hogy másodjára is csak úgy... belebotlok.
- Elisabeth Hepburn - mondom, és a hengomban egy kis meglepetés is bújkál.  Ahogy elnézem ő is meglepődik, hiszen a tekintetével végigszalad rajtam és a bőröndjeimen.
- Kirándulni mentek? Lehagytak a szüleid? - kérdezi, és nyilván nem is haragudhatok rá. pedig már a gondolat is meglehetősen bizar. ha mentünk is valahova anyáékkal, akkor az Amy miatt volt, és csak Amy bezsélte őket rá, hogy én is menjek velük. De a sor végén kullogtam mindig párszor el is hagytak, fel sem tűnve képesek lettek volna hazavezetni, hogy ha Amy nem keres meg. Mindig megkeresett, aznap is megeresett. pedig anyniszor mondtam neki azt, hogy ne tegye. Szóval nem haragudok a lányra a kérdés miatt, inkább csak elbámulok a feje felett egy rövid időre, aztán csak megfogom a karját és kiljebb húzom a londoni nyári forgatagból, ami tele van túristákkal meg mindekivel.
- Én csak eljöttem - mosolygok rá fanyarul, majd inkább lebámulok az esőtől még egy kicsit nedvesen csillogó járdára. betölti a kettőnk közti kis csendet az autók tülkölése, az emberek duruzsolása, és a levegőben kúszik London nem túl kellemes belvárosi szaga, ami szinte olyan, mint Agyar lehelete. - Gondoltam megnézem eljuthatok-e a széléig - húzom kis mosolyra a számat, hiszen előző találkozásunkkor is ezt szerettem volna.

◊ Hopp, hova mész?◊
2002.07.18.

◊ Hugo ◊
kopogtatás nélkül bejöhetsz...

zene ◊ Sea of Love outfit ◊ simple

Valahol pontosan tudom, hogy nem kirándulni mennek, de nem akarom elhinni. Nem akarom, hogy a piros villogó izének a fejemben igaza legyen. Azt szeretném, hogy téves riasztás legyen. Nézem a csomagjait, a kikandikáló macskát...érzem, hogy most valami nagyon nem jó.
- Elisabeth Hepburn -
Hiába a nagy riadalom, ahogy kimondja a nevem, mintha a nagy hidegben begyújtanák a kályhát.
- Hugo Theron.-
Felelem mosolyogva, majd újból aggodó pillantás veszek a cuccaira.  A táskája a vállán, a bőrönd, elég ziláltan fest, de neki még ez is jól áll.  A zajos utcából semmi mást nem érzékelek, csak őt, pedig egy ember majdnem fel is lök hátlról, de én csak ott állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Eltalálta egy átok.
- Én csak eljöttem -
Valahol már akkor sejtettem, mikor megláttam. Sok minden érzés kavarog most bennem. Egyrészt borasztó jó őt látni, mert..mert többször is eszembe jutott, és le is rajzoltam őt. Azt hittem, a nyáron már nem is látom többet, és ettől különös köd ült a szívemre. Aztán itt van a féltés is, igen, azt hiszem ezt érzem. Féltem őt, hiszen így, egyedül a nagyvilágban a cókmókkal..nem kéne így lennie, egyáltalán nem. Mi lehet otthon náluk, amitől Hugo ennyire nem akar otthon lenni? Valami komolynak kell lennie. Na és aztán itt van ez a..nem tudom pontosan mi is ez. Met hát én mondtam, hogy jöhet hozzánk bármikor és..és..nem írt, nem szólt. Biztos nem is bír annyira, csak udvariasságból mondt, hogy jófej vagyok, meg kedves. Persze, hát, megértem..nincs is semmi gond. Nem sértődhetek meg, de azért fáj egy kicsit. Olyan nehezen megy nekem az emberek megismerése. Butának és bénának érzem magam, de persze annak a gondolata, hogy továbbra is egyedül császkáljon, egyáltalán nem tetszik.
-Gondoltam megnézem eljuthatok-e a széléig-
Szélesre húzza a száját, de én most egyáltalán nem tudok vele vigyorogni. Haragszom rá, mert nem szólt semmit, pedig kellett volna...vagyis, dehogy is,  nem kellett volna persze, cak..jaj, tisztára össze vagyok zavarodva. Nehezn jön ki hang a torkomon, úgy ki van száradva.
- És..eljutottál?-
Tényleg, Beth, vegyél magadnak egy társalgás alapjait, mert ez kritikán aluli.
-Te elszöktél.- Egy kis csend. Nem tudom, mit reagáljak. Azt, hogy szólhattál volna? Valamiért kiabálnék vele, de nem teszem. Nem lehetek önző. Hugonak nagyobb baja van, mint az én beazonosíthatatlan tini hisztim.
- Nem kéne egyedül lenned. Van hol...van hova menned? -
Vigyázz, Hugo, mert ez a pisze boszorkány orr hamar kiszagolja, ha most hazudsz, és ha nem kedvelsz, ha haragudni fogsz rám, akkor is el foglak rángatni hozzánk, ha nincs hova menned. Ez már eldöntött dolog. Akkor is, ha idegesítelek. Igen, akkor is. Nem hagyhatlak magadra. Makacs vagyok.

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱Livin' the dream, watchin' the leaves︱β

Ω time 20020718 beat: take me somewhere nice Ω

- Hugo Theron.
Furcsa arccal méregetem, ahogy ő is azén tekintetemet keresi. Kicist megváltoztam, kicsit nőttem, kicsit fakóbb lett talán a bőröm, mindenem, a ruhám se feltétlenül passzol rám rendesen, de azt hiszem, ahogy a nevem kimodja, hogy felismer, és valiért ez olyan jó érzéssel tölt el engem. Hogy van még valaki ezen a világon, aki képes felismerni, aki az én nevemet mondja. Érzem magamon, hogy nem normélis, ami otthon megy, nem tudom magam értékelni, nincsen semmiben sem önmbizalmam, se hitem, mert nem erősítették meg bennem ezeket. Néha most is meggérdőjeleződik bennem, hogy én tényleg lehetek-e bárki más is, annál a valéakinél több, akit nem vett észre senki.
Kívácnsi vagyok, hogy mi jár most a fejében, amiért annyira kutakodva fürkész engem. De szerencsére nem vagyok legilimentor, hogy kitaláljam, biztosan azon töpreng, hogy minek van rajtam, velem ennyi cucc. Meadow közben álmosan kikukucskál a vllamon lógó sporttákából, apró kis orrával szaglászni kezd london bűzös tömény levegőjét, és nyávog egyet Beth felé nyújtogatva  a fejét, hogy kikunyeráljon egy kis simogatást.
- És..eljutottál?- kérdezi Beth, én pedig megvonom a vállamat.
- Nem igazán - húzom keserű, bánatos mosolyra a számat, mikközben igyekszem vele kioldalazni a tömegből, hogy ne bökön és nyársaljon fel minket semmiféle erre járó, munkába rohanó brit alak, vagy elvetemült orosz turista. - Túl messze van - teszem még hozzá.
-Te elszöktél - mondja, én meg csak felsóhajtom. Lehet mondanom kellett volna neki, hogy nincs hova mennem, nem igaz? Hiszen a lény parkban is felajánlotta, hogy mehetek hozzájuk. De túl hangosan karistolnak a fejemben a gondok, nem akartam, hogy az ottani belső zajom bárhogy is megsértse, vagy bántsa., Iagzából csak féltem belemenni ebbe. Úgy értem egy másik család, ami teljesen méshogy működik, mint az ahol felnőttem. Hogyan is viselném. Félek, hogy bántanám őt is, mint a nővéremet. De válaszul bólogatok, és lehunyom a szemem egy pillanatra.
- Nem kéne egyedül lenned. Van hol...van hova menned? - kérdezi, mire kinyitom a szememet, és rápislogok. Iagzából hazudhatnék is, de Beth se olyan ostoba, mint a legtöbb ember, megérezné, hogy hazudok. Amúgy se megy az nekem olyan jól. Inkább csak megvonom a vállamat, majd a lábam elé bámulok, miközben a macskám kihámozza magát a táskámból, és Beth ölébe veti purrogva magát. Ő legalább mindig is azt cisnálta amit akart, és nem érdekelte semmi más.
- Nem... nem igazán van. Pedig azt terveztem, hogy elmegyek a peremig, és onnan hajót bontva elutazok a holdra - vetek felé egy nevettséges, gyerekes vigyort. AZtán persze el is komorodom, hogy elnézem ahogy a macska kúszik-mászik Beth karjaiban. - De ha neked is van egy csónakod, szívesen beleülök - mondom, még én magam is meglepődve ezen.
Egy kicsit féltem, hogy mi lesz velem, nincs nálam annyi pénz, hogy a Roxfortig akár a Foltozott Üstben tengődjek. És valahogy nem akartam diákmunkába se fogni, ahol persze hogy értesíti a szüleimet is arról, hogy mit csinálok, elvégre még messze vagyok a nagykorúságtól. Várakozóan Beth felé pislogok. Remélem, hogy nem haragszik annyira, hogy elküldjön a bús fenébe. Bízok benne, nem az a baj. magamtól félek és magamban nem bízom.

◊ Hopp, hova mész?◊
2002.07.18.

◊ Hugo ◊
kopogtatás nélkül bejöhetsz...

zene ◊ Sea of Love outfit ◊ simple

 Furcsa így összefutni vele. Hugoval. Hugo Theron. Mikor kimondom a teljes nevét, akkor igazán elfog az érzés, miszerint egy különleges fú ő. De az, hogy ilyen furcsa, különös helyzetben találom szembe magam vele, mégsem csak örömmel tölt el. Hiszen egy egész szobát cipel magával! Na jó, nyiván nem, de majdnem. A cica nyávogni kezd. Nagyon szeretem a cicákat, és egy halk , vagyis néma rajongással nézek a cicus felé, aztán megrázom, magam, koncentráljunk a lényegre. Kérdésemre, hogy ugyan eljutott e a széléig, kissé tétova választ kapok.
- Nem igazán. Túl messze van.
Hülyeség is volt részemről még a kérdést feltenni is, de nem tudtam, mit kérdezzek, vagy válaszoljak. Tekintetem ismét a macskára téved, ahogy nyújtogatja kis nyakacskáját, majd újból Hugora. Egyértelműen állapítom meg, hogy elszökött. Sosem árult el sok mindent a családjáról, és a nővérével sem voltam szorosabb viszonyban, így tényleg nem látok bele. Nem láttam bele.  Vagy bele kellett volna? Látnom kellett volna, vagyis valamit láttam, de nem kérdeztem. Vagyis... nem elég konkrétan. De nem akartam tolakodni se.... És most...hogy talán tényleg nem is kedvel annyira, bár ugyan barátok vagyunk, de nem úgy, mint gondoltam, és semmi egyéb. Hogy talán csak haverok vagyunk, ennyiben is kéne hagynom, nem kérdezősködni. De nekem ez nem fog menni. Ciki, vagy nem ciki, én kedvelem Huugot, most már sejtem, hogy jobban, mint ő engem, de sebaj. Akkor sem hagyom magára. Soha. Arra, hogy van e hova mennie, megvonja a vállát. Kiváncsi vagyok, mit válaszol, és már azon jár az agyam, hogyan is vonszolhatom el akarata ellenére hozzánk, de a macska hirtelem az ölembe ugrik, Reflex szerűen kapom el, mintha egy váratlan püassz jött volnaé Megvakargatom a fejét, de nem szólalok még meg.
- Nem... nem igazán van. Pedig azt terveztem, hogy elmegyek a peremig, és onnan hajót bontva elutazok a holdra -
Ez végtelenül magányosnak hangzik, már már kezd depressziósnak csengeni, ami egyáltalán nem tetszik. Zavartam pesztrálom a macskát, keresem a stavakat, amik ide illenek.
-De ha neked is van egy csónakod, szívesen beleülök.
Az utolsó mondatára kissé fellélegzek. Talán mégsem fogja most elutasítani a segítségem. Megpróbálom minden sértettségem elnyomni., és egy halvány mosolyt küldök Hugonak. Bólintok.
- Persze hogy van. Adj valamit a kezembe, ne cipeld egyedül. Buszoznunk kell majd, de jó lesz, ígérem.-
Nyújtom a kezem, hogy ráakasszon valamit. Kicsit félek is a haza vezető úttól. Mit kérdezzek, mikor kérdezzem. Lehet, hogy egyszerűen csak némán kísérem el hazáig. Anyának majd írok egy üzenetet, mire hazaérünk biztos csinál egy forró teát. Azt sem tudom, milyen teát szeret Hugo.
-  Mondd csak...Hallottál már Marry Poppinsról?-
Hogy kevésbé feszengjünk, bedobok egy jégtörőt. Elmesélem neki, hogy Marry poppinsban a Banks család lakott ott, ahol én. Cherry Tree Lane 17 szám alatt. Imádom.

/A  játék máshol folytatódik, a helyszín szabad!/

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.



2003. február 11.

outfit

Még mindig minden percben csak rá gondoltam. Hiába került el és tett úgy, mintha nem lett volna semmi karácsonykor… együtt voltunk a fa alatt, evett a vacsorából, amit gyorsan dobtam össze. Sean ilyen volt. Ha kedve volt, besétált és elvette, amit akart, aztán kegyetlenül sétált kifelé. Mindig csak attól féltem, hogy megint a hátát pillantom meg, ahogy gyors lépésekkel távolodik és az alakja egyre apróbb lesz, míg el nem veszik a tájban.
Nem akartam ezt újra átélni. Erős nő akartam lenni, ahogy előtte is voltam… de nem ment. Ha csak megláttam egy szerelmespárt, irigyelni kezdtem őket, amiért kettesben lehetnek. Irigyeltem, hogy viszonozzák egymás érzéseit. Ma reggel nem erre akartam koncentrálni, csak arra, hogy bemenjek a munkába, előtte meg szerezzek egy finom kávét abból a híres mugli kávézóláncból, ahol olyan isteni lattét készítettek… méghozzá cukor nélkül. És még szerettem volna egy finom szendvicset is, hogy bepótoljam a reggelimet, ami bizony elmaradt, mert inkább kocogni mentem el reggel. Többet kellett törődnöm magammal, hogy ne Seannal kínozzam magam. Ő nem szeretett engem.
Lassan sétáltam végig az utcán. Be-benéztem egy-egy kirakatba, mint régen és reméltem, hogy megpillantok valamit, amibe elképzelhetem magam… ehelyett azonban a kirakat visszatükröződésében ismerős mozdulatsort pillantottam meg. Hirtelen fordultam meg, azonnal megpillantottam a magas alakot, barna hajjal, zöld szemmel, amint egy csinos szőke nő beszél hozzá. Miért bámulta meg így? Mi köze van hozzá? Dühösen indultam meg felé, mintha nem is lettem volna nyugodt egy pillanattal korábban.
Ez annyira nem te vagy Safiya! Állj meg most! Pórbáltam magamra hatni, de nem ment. A gyűlölet úgy robbant ki belőlem a nő iránt, mintha egy vadmacska lennék, akinek a territoriumára tévedt volna. Mégis csak egy megvető pillantást vetettem rá, aztán Sean felé fordultam.
– Mi a fenét művelsz? – Emeletem meg a hangomat, majd megszorongattam a táskámat és olyan erővel ütöttem képen, hogy az még nekem is fájt, a bőr csattanását hallva. Megérdemelte, hogy rossz legyen neki, mégha képtelen is voltam úgy bántani, ahogy ő gázolt át rajtam.
– Egy ribanccal mászkálsz az utcán, miközben engem eldobsz? – üvöltöztem tovább, most már olyan hangosan, hogy egy csomóan megbámultak minket. – Ez komoly, Sean? Megcsaltad velem?! – Még mindig hangosan beszéltem.
– Már elnézést! – szólalt meg a nő, de csak felemeltem a kezem, hogy fogja be. Láthatóan nem akart ő is az arcába kapni egy ütést a fehér bőrtáskámmal. Elég volt az Seannak, akinek máris vörös volt az arca tőle.
– Nem érdemelsz meg engem! – Folytattam Sean arcába ordítozva, de legszívesebben megint felpofoztam volna. Nem tudom miért haragudtam ennyire, semmi értelme nem volt. Már párszor bebizonyította, hogy nem jelentek számára semmit. Most még is fájt látnom, hogy mással milyen jól elvan.

[- Basszus, most komolyan... Nem tudtál volna várni míg elmegy? Ennyire szerenéd látni, hogy midneki megbámul minket? Miért állítasz be úgy, mintha valami utolsó szemét lennék? -]

☾ I'm no shooting star, just a burning heart ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-f-e-b-r-u-á-r-1-1

☾ m y f u r ☽

A kimenőmet élvezve bóklásztam az utcán, és még mindig megvolt az a szokásom, hogy ha kuka mellett haladtam el beleszimatoltam, mintha csak onnan lett volna kinyerhető minden élelmem. Már nem éheztem, Aiden elég jól fizetett nekem, de valahogy el vagyok még így is anyátlanodva. Hirtelen lett pénzem és nem tudtam mit kezdeni vele, szóval csak bepakoltam a nagyját a széfembe a Gringottsban. és valahogy ugyan úgy éltem... Nagyjából, azért Safiya miatt kezdtem egy kicsit jobban odafigyelni, meg úgy voltam vele, talán mégsem kéne kitennem az örökös aggódásnak se őt, se Leah-t, se pedig mondjuk Aidneéket. Furcsán szétcsúszva vagyok ebben a pár hónapban, és valahogy mindig úgy érzem magam, mintha valaki bábuként rángatna engem ide oda. Szenvedtem, mert egyszerűen égetett Safi hiánya, a kellemes illata, az érintése a hangja, a csillogó barna szempárja, ami olyan őszintén nézett rám, mint még talán sneki más. Nem mintha jogos lenne bármit is viszonyíthatnom az életem 12 éve homályba fullad, és szinte kezdek lemondani róla, hogy valaha vissza is kapom őket. Még csak el se mertem menni Elliottal a szülőfalumba. Talán tavasszal...
A gondolataimba merülve bóklászom a belvárosi utcák között, miközben a bennem ébredező vérfarkas már kész szinte kiszemelni, hogy kire fog vadászni. Mondjuk nem mintha akartam vonla bárkit is a fogai... a fogaim között találni, és éreztem, hogy a vörös fertő a hold dagadásával egyre erőteljesebben borítja be a tagjaimat és már megint olyan beteglégynek érzem magam, pedig még van egy hetem. Egy hetem, hogy aztán ismét a pokol kilépjen belőlem. Gyűlöltem ,még mindig ezt, és nem is értem, hogyan képes valaki megbarátkozni a benne dúló fenevaddal, úgy, hogy még... még csak nem is szelíd. Anna maga hazsnálta fel a vérszomját, de én nem voltam erre képes. Mondhatni tűzben edzette bennem a fenevadat Thomas, és úgy alakult bennem a farkas, ahogy azt ő magának kitalálta. Csak lett volna elég ereje neki, hogy a burjázó lény egyszer... jóval az azkabanba kerülésem előtt feltépte volna a torkát.
mélyen sóhajtok, hogy begyűljon az oromba a tél és a város perzselő illata. Mintha kiszimatolnám Safit, vagy ilyemsi. De nyilván nincs itt. Sőt, ha meglátna is remélem, hogy nem jön hozzám, mert akkor minden kezdődne előröl. Gyűlöltem a bennem lévő betegséget, hogy még boldognak se enged lenni. Bárcsak normélis ember lehetnék, bárcsak lehetne normáélis életem, bárcsak ne kellene minden nap hatcolnom a bennem lévő szörnyel. Bárcsak...
Bárcsak ne rettegnék attól, hogy egy éjjel után a reggel magával hozza Safiya feltépett, és tönkretett testét.
SZinte végigszánkáz erre ezer tű a hátamon, a gerincem mentén, és Kate képe sem halványul, csak egyre erősödik, és erősödik a vérének íze a számban, és érzem a görcsöt a gyomromban. DE ahogy ez ránt le egyre mélyebbre, és már a város zaja is tompul, az illatokkal együtt, egy szőke nőszemély tömködi be magát az arcomba. Olyan tipikus nő szaga van, akik vagy prostituáltak, vagy pedig csak egy ecort csaj. Inkább utóbbi.
- Drágám! Jaj, drágám! - szólít meg affektálva, mintha valami ismerőse lennék, én meg csak kifejezéstelenül bámulok rá, olyan hagyj már tovább szenvedni sóhajjal. - A buszmegállót keresem, ami a reptérre visz. Senki se áll velem szóba, mintha én már rögtön rájuk okádnám az AIDS-et, Komolyan mondom - magyaráz sápítozva, én meg csak felsóhajtok. Miért midnig engem találnak meg. Éppen eldünnyögném neki, hogy csak erre, meg arra kell mennie, egyébként itt van öt percre, de akkor ismerős léptek zaja csapja meg a fülemet, és mielőtt még megörülnék Safiyának, már csattan is egy pofon az arcomon, mire én meg is tántorodom, és csak kerek szemekkel bámulok rá.
– Mi a fenét művelsz? Egy ribanccal mászkálsz az utcán, miközben engem eldobsz? Ez komoly, Sean? Megcsaltad velem?!
- Már elnézést! - emeli fel a hangját a szőke párducmintás kabátban sziporkázó nő, de Safiya most teljesen be van pörögve, és még a fejem is sajog. Nem elég, hogy kezd égetni a telihold, még fel is pofoznak. Úgy érzem magam, mintha kivert kutya lennék, akit senki se szeret és még a hold is rúgdos, miközben belül marja a veszedelem. Safi persze leinti a szerencsétlen nőt, ami egyszerre ijesztő és olyan rohadtul szexi tőle. Még most is érzem, hogy egyenesen megőrülök tőle, mikközben a kezemet az arcomra simítom, ami durván kezd felduzzadni és még most is csípősen lüktet, de biztos vagyok benne, hogy ez neki is ugyan úgy fáj.
– Nem érdemelsz meg engem! ordít a fejemre, én meg egyre idegesebb leszek, mert feszült vagyok, közeledik a telihold, és az utcán vagyunk és így is már elégszer kiabált velem. Nem mondom, hogy sosem bántottam, de... valahogy nem esik jól, hogy most még egy helyzetet is totál félre ért.
- Basszus, most komolyan... Nem tudtál volna várni míg elmegy? Ennyire szerenéd látni, hogy midneki megbámul minket? Miért állítasz be úgy, mintha valami utolsó szemét lennék? - morgom vissza neki, és csak duzzogva bámulok rá, miközben a kezem az arcomra tapad, és mindeki megbámul minket.
- Az egész nem lenne, ha nem mentettél volna meg abban a hülye raktárban! - teszem hozzá. Nem kellett volna, én is tudtam, hagynom kellett volna, hogy elkapjon az az idióta O'Brian, és bevittek volna megint a cellámba, hogy ott dögöljek meg.

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.



2003. február 11.

outfit

Annyira, annyira gyűlöltem, hogy Sean bármilyen hatással is van rám. Nem érdemelte meg, hiszen folyton csak eldobott… és tudtam, ha anyám élne, megpróbálna lebeszélni róla. Azelőtt mindenben rá hallgattam, olyan volt, mint egy erős támasz. Most viszont csak a húgom volt, akinek meg én voltam a támasza. Nem kérhettem tőle szerelmi tanácsot. Volt elég baja, anya nélkül felnőni, elkezdeni az életét.
–  Basszus, most komolyan... Nem tudtál volna várni míg elmegy? Ennyire szerenéd látni, hogy midneki megbámul minket? Miért állítasz be úgy, mintha valami utolsó szemét lennék? – kérdezte Sean, mintha joga lett volna megszólalni. Ezúttal a táskámat lendítettem magasba és ütöttem meg vele. Megérdemelte, hogy fájjon neki. Úgyis elmúlik fél perc alatt és már tovább áll a következő szoknya alá.
– Igen muszáj! Fogd be! – veszekedtem vele. Teljesen kikeltem magamból. Még soha senki sem váltott ki belőlem ilyet, de ez a srác úgy játszott velem, mintha csak egy baba lennék. Ha rám nézett, képes voltam úgy táncolni, ahogy ő fütyül.
– Az egész nem lenne, ha nem mentettél volna meg abban a hülye raktárban!
Erre már komolyan kezdtem felkapni a vizet. Én mentettem meg az életét. Sérült volt, éhes, fáradt, tőlem pedig mindent megkapott. Ő használt ki és még neki állt feljebb. Komolyan kedvem lett volna harmadjára is felképelni, de nem emeltem magasba a kezemet. Elég volt annyi szívtörés, amennyit kaptam tőle. A férjem sem szeretett, megcsalt egy fiatalabb nővel, aki biztosan szórakoztatóbb társaság volt, mint én. Seantól sem várhattam többet. Bár nem is lett volna igazán megcsalás, ha ezt teszi. Nem voltunk együtt, nem tartoztunk egymásnak senkivel… egyszerűen csak tovább kellett volna lépnem és nekem is másokkal találkozgatnom. Carl is annyiszor hívott el ebédelni a héten. Csak engednem kellett volna neki és talán már boldogabb lennék.
– Ha nem mentem volna be abba a hülye raktárba, akkor nem járkálnál és csajoznál ilyen lazán. – Közöltem sértetten és összefontam magam előtt a karjaimat. Már nem néztem rá, nem volt kedvem tovább üvöltözni. Fájt a torkom és tényleg mindenki minket bámult. Inkább elnéztem oldalra, hogy a mocskos betont fixírozzam, hátha meglátok rajta valamit, amin elidőzhetek. Sean zöld szemei túl veszélyesek voltak. – Nem érdemled meg, hogy kedveljelek. – Tettem hozzá kicsit halkabban.
Sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet.
– Jobb lesz, ha megyek… – Folytattam és már fordultam is el, hogy lépjek oldalra. Be akartam szószerint menekülni az irodába, hogy egy jó nagy adag aktakupac mögé bújjak. Többé nem akartam Sean közelébe kerülni. Már tudja, hogy szeretem és ezért fájt annyira, hogy kihasznált. – Szia Sean.

[- Nem, nem fogom be! Semmire se jó, ha nekem esel az utca kellős közepén, Safiya! -]

☾ I'm no shooting star, just a burning heart ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-f-e-b-r-u-á-r-1-1

☾ m y f u r ☽

Annyira megdöbbentem attól, hogy Safiya ilyen brutális hatással van rám, hogy fel se fogtam, milyen fenyegetően közeledett. Még a bennem lévő farkas ösztönét is elnyomta ahogy megéreztem az illatát és nem is tudom, úgy álltam ott, mint akit megbűvölt egy friss kaja látványa, pedig még csak nem is úgy tekintettem rá, csak... Csak túlságosan megigézett. És aztán ahogy ott álltam, éppen felé fordulva már csattant is a tasli a képemre, amitől nem csak én hökkentem meg hanem az a szerencsétklen nő is,a ki amúgy csak eltévedt. Komoylan azért ennyire ne nézzen már szemétnek. Sose bújtam össze más nővel, ammióta velem van. Ó, hogy a nők miért értenek mindent félre!
Ideges farkaosm nehezen csillapítom, és inkább máshonnan eredő dühvel és kegyetlen gyilkolási vággyal etetem, hogy jól lakjon bennem, és ne törjön ki felháborodva belőlem, megmarva őt, azért, mert megütött. Gyűlöltem ezt a másik llényt bennem, gyűlöltem, hogy olyan erős volt, hogy még farkasölő szart se tdutam bevenni, és mindegyik teliholdam után az ébredés poklát kellett átélnem, azzal a tudattal, lehet valakit megint megöltem. De Szafiya miatt egy kicsit... egy kicsit szerettem volna normális lenni, csak féltem. Mert még ott volt Kate vérének íze a számban.
– Igen muszáj! Fogd be! – kiabál az arcomba, miközben a nő egy kicsit zavarban hátrébb lép, de már nem csak ő bámul minket, hanem a többi arra mászkáló ember is. Morcosan horkantok, és duzzogva  akezemet a felsőm zsebébe süllyesztem úgy bámulok gyerekes morcossággal Safi csillogó tekintetébe, ami most szinte szikrákat szór felém.
- Nem, nem fogom be! Semmire se jó, ha nekem esel az utca kellős közepén, Safiya! - dörmögöm mégesen, majd felhozom a bizonyos raktárat is. Azt hiszem akkor lehet meg kellett volna inkább halnom. Vagy nem elmenni hozzá. De hosszú idő óta ő volt az aki... Ericán és a gyerekein kívül meleg étellel kínált. És... az illata is olyan jó volt. Utálom ezt. Utálom, hogy olyan könnyen kapok az ilyen alkalmakon aztán nem bírok elszakadni tőlük. Fraseréknél is ott csövezek. Nála is ott ragadtam. Otthontalanul keresem azt ahol meglelem a saját helyem. És minden jó emlékkel teli házhoz és emberhez ragazskodni kezdek. Egy kicsit szánalmasan szentimentalista ez, ahhoz képest, mennyire előadom magamnak a magányos farkast akinek nicns szüksége még falkára se.
- Ha nem mentem volna be abba a hülye raktárba, akkor nem járkálnál és csajoznál ilyen lazán. - teszi hozzá Safi, de én csak nyelni tudok, és elnézek a feje felett, belepsilogok a kissé csípőssé váló, hideg szélbe. Nem válaszolok rá. Iagzából ha nem jött volna, tudtuk volna, mi lenne nekem a vége. SZépen kivégzett volna O'Brian, ahelyett, hogy bevitt volna az Azkabanba. Biztos vagyok benne. Az a férfi most is vakon hiszi, hogy én ölétem meg azokat akiket Thomas kent rám, pedig ő volt. Nem vagyok ártatlan. talán meg is érdemelem a halált. – Nem érdemled meg, hogy kedveljelek - erre meg már szinte összeszorítom az ajkaimat és szinte felfortyanok, de továbbra se nézünk egymésra, csak... Csak engednem kéne, hogy elmenjen, nem? Akkor többet biztosan nem bánthatom. Akkor neki valakivel biztosan szebb élete lesz. Mondjuk azzal a fickóval aki próbálja csapni a szelet.
Érzem, hogy menni akar, hogy el akar tőlem lépni, és valahogy... valahogy én hiába győzködöm magam, nem akarom. Hiába súgja az eszem, hogy engedjem el, makacsul duzzog a bennem lévő, tovatűnt kölyök megmaradt darabkéja, hogy de nem.
– Szia Sean - suttogja Safiya, és de nem!
- Fenrir faszára, Safiya, én szeretlek, érted?! - tör ki belőlem, és megfogom a karját, hogy ne menjen el. Magam se tudom mit beszélek sose voltam az a romantikus fajta, valahogy... elképzelve is hülyén állna nekem, És tudom, hogy most is tiszta gáz vagyok. De Safiya miatt akéár ilyen szánalmasan gáz dolgot is képes vagyok művelni. - Az elejétől fogva, a kibazsott elejétől fogva! És ha befordul azon a sarkon, akkor a ház másik végénél van a buszmegálló! - rivallok a nőre, aki csak pislog, úgy mint ahogy a többi ember pislog, én pedig elvörösödöm, és úgy bámulom most én  aföldet zavaromban, miközben Safi karját szorongatom.

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.



2003. február 11.

outfit

Hová lesznek azok a mosolyok, amiket nem vesz észre senki? Ezt a kérdést tettem fel magamnak, ahogy Seanra néztem… hiszen mikor nálam volt, annyiszor időzött el rajta a tekintetem. Ha csak aludt, ha csak evett, én mosolyogva figyeltem s ő észre sem vette. Nekem fontos pillanatok voltak, de neki? Eldobott mindent, ami közöttünk volt… újra és újra… és újra. Akárhányszor neki adtam magam rideg lett.
– Nem, nem fogom be! Semmire se jó, ha nekem esel az utca kellős közepén, Safiya! – jelentette ki nagy határozottan, mintha ő azt olyan összeszedett srác lenne. Hát nem az, egy szemét, mert kihasznált, mert eldobott és most bólogathatnék, hogy ez nem megoldás valóban semmire, mégis annyira megérdemlte ezt, mintha ártással a szemei közé léptem volna oda hozzá.
– Pedig tökéletesen megérdemled. – Dühösen beszéltem és még erőteljesen is gesztikuláltam közben, hogy férhetett, mindjárt arcon is csapkodom. Nem volt több erőm erre persze. Szívesebben mentem volna el, meghúzva magam, mint egy bűnös furkász, hogy elbújjak a világ elől. Csak én kincsek elrejtése helyett, a könnyeimet kendőztem volna el előlük.
– Fenrir faszára, Safiya, én szeretlek, érted?! – szólalt meg, majd megragadta a karomat és kicsit visszahúzott, mielőtt tovább léptem volna. A szavai szíven találtak, éreztem, hogy az egész testem meg merevedik az sz-betűs szóra… abban sem voltam biztos, hogy jól hallok. Nem mozdultak a lábaim. Lassan fordultam felé, hogy a profilján időzzek el. – Az elejétől fogva, a kibazsott elejétől fogva! És ha befordul azon a sarkon, akkor a ház másik végénél van a buszmegálló! – Tette hozzá a nőnek, de az elejét a mondandójának nekem szánta.
Nyeltem egyet nagyot és megráztam kicsit a fejemet, mintha valamiféle varázslás nyoma talált volna tarkón, hogy nem tudom értelmezni a szavai. A füleim is csengtek, tovább bizonygatva, hogy ez az egész nem lehet igaz… mert nem lehet…
– Azt mondtad… hogy… szeretsz? – kérdeztem és hirtelen düh fogott el megint. Szeret. Kibaszottul szeret és eddig szórakozott velem, csak mert… szeret? Hirtelen nem fértek meg a Seannal kapcsolatos fogalmak a fejemben.
A nő elsétált mellettünk. Valamit mondott egy ribancról… gondolom rólam. De a tekintetem Sean felé nézett. Láthatta rajtam, hogy mennyire haragszom, mert az ajkaimat egy pillanatra összeszorítottam, jelezve, mennyire nem tetszik ez az egész.
– Szeretsz, mégis így kicsesztél velem? – A hangomban érződött a csalódottság. Kedveltem Seant, de az egész olyan magas volt… miért? Csak miértek sora csengett a fülemben és nem tudtam feltenni őket, mert képtelen voltam megfogalmazni. – Ennek mégis mi értelme van, Sean, mi? – Emeltem meg a hangom és könnyes lett a szemem. Hát nem látta mennyire szenvedek? Szörnyen rosszul esett, hogy mennyire komoly érzéseim voltak iránta, ő meg csak valami tartalékos szeretőként kezelt végig, miközben én nem azt kértem, hogy vegyen el. Azt kértem, hogy aludjon velem.
– Hogy tehetted ezt velem…

[- Hallottad, nem? -]

☾ I'm no shooting star, just a burning heart ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-f-e-b-r-u-á-r-1-1

☾ m y f u r ☽

A farkas bunda sok mindenre volt jó. Először is meleget adott a hidegben, az eső se zavart annyira, ha abban az alakban mászkáltam. Jobban kiélesedtek az érzékeim is. bár ha úgy vesszük azok amúgy is élesek. Mellesleg kényelmesebben lehetett úszni, hemperegni, és még a pocak vakargatásokat se vetettem meg. Most is, ahogy ott álltam az utcán, és kikiabáltam hogy szerettem, azt kívántam, bárcsak farkassá változhatnék és elszaladhatnék valahová. Éeztem, ahogy elvörösödtem, miközben a szívem is hevesebben dobogott, bár nem vártam azt, hogy majd ezek után Safi csak úgy a nyakamba borul. Iagzából így is úgy éreztem magam, mintha egy elcseszett, szirupos kilencvenes évekbeli tini romantikus filmben lettem volna. Mégis kik kiabálnak így az utcán? Komolyan Safiya teljesen elvette az eszemet... Olyan lassan fordult felém, mintha nem is hallota volna jól, öpedig az utcán ácsorgó emberek szinte drámaian egyszerre Óóó-ztak vagy ááá-ztak.
– Azt mondtad… hogy… szeretsz? - kérdezi, miközben a nő elvonul és még motyog valamit egy ribancról. MÉg szerencse, hogy olyan undorítóan egyedi a bűze, remélem legközelebb a farkasom őt vadássza le. Nem fordulok utána, inkább Safit nézem, ahogy végigmér, mintha egyenesen megsértettem volna az előbb. Bármi is legyen valahogy nincs bennem megbánás. Van, hogy csak... ki kell üvölteni a dolgokat magunkból, hogy hátha jobb lesz. Kate halála után sokat ordítottam. Aztán elvittekThomas emberei a Gödörbe, hogy megszűnjek embernek lennni. Safi mellett mégis úgy éeztem, hogy az vagyok. Egy részem... nem egészben de egy kicsi részem... emberi.
- Hallottad, nem? - mormogom csendesen magunk közzé, de még én is csak óvatosan lesek az arcára. Kerülgetjük egymás tekintetét, és most én se tudom mit csináljak. Merre lépjek, vagy mit mondjak.
- Szeretsz, mégis így kicsesztél velem? – A kérdésére csak beharapom az ajkam és nem szólok semmit. Valahogy nem is tduom mit mondjak. Hogy nem akarom feltépni a torkod, mint ahogy KAte-nél tettem? Ezt nehéz csak úgy elmondani. Ha elmondom a szavakkal valósággá válik. Így könnyeb elbújni előle, és a tetteim elől. - Ennek mégis mi értelme van, Sean, mi? - kérdezi, és látom, hogy könnyes a szeme. Nem iagzán gondolkodom, csak megérintem az arcát, és nem érdekel az se ha elüti a kezem magáától, vagy hogy megint megver a táskájával.
– Hogy tehetted ezt velem… - suttogja, én meg nem is tudom, csak odahajlok és megcsókolom. Már az óbégatók tömege se érdekel nagyon. Nem nagyon szólok semmit, csak kézen ragadom, és odébb húzom egy fgélre eső helyre, ahol mr nem mi vagyunk a helyi látványosság. Nekitámaszkodom a falnak, miközben őt nézem és nem is engedem el a kezét, amit azóta fogok, hogy végighúztam az előbb az utcán.
- Safi, én nem mentem snekihez, csak hozzád. Nem mertem közelebb menni, mert félek. Félek, hogy egyszer arra ébredek, hogy én bántottalak. Tudom, hogy nem akarsz megbocsájtani, de igaz amit mondtam az előbb. Ha kell felmászok a Big Bang tetejére is, hogy onnan kibáljam el, amit érzek irántad. suttogom aztán csak a homolokának döntöm az enyémet, hogy legalább még egy kicsit érezzem az illatát.
- Nem akarlak többet elhagyni. De ha nem kérsz belőlem eltűnök az életedből