Hyde Park

London híres parkja a Buckingham Palota közelében, tele ösvényekkel, hatalmas terekkel és játékos mókusokkal. Rendszerint tömve van turistákkal és muglikkal.

[vakrandi2001. szeptember 29.Summer]

vakrandi
2001. szeptember 29.
Summer

Nem tudtam, hogy helyes-e belekezdenem újra. Nem tudtam, Zarának milyen tervei lenne, de most már hetek óta nem találkoztunk, ha meg mégis állandóan zsörtölődött valamin. A vége az lett, hogy azt mondta, idő kell neki. Aztán a Mungóban jött Tom és közölte, hogy ne várjak állandóan másokra, vessem bele magam újra a randizásba. De most tök őszintén… ki randizna egy majd’ harmincéves, egyedülálló apával? És akkor még azt nem is tettem hozzá, hogy nekem van a földön a legmorgósabb apám és a kétlábonjáró káosz bátyám sem javított éppen a helyzetemen.
Tény, hogy már hiányzott a törődés. Nem olyan értelemben, amit a családtól megkapok… mármint nálunk mindenki állandóan Elliot szarságaival volt elfoglalva. Jaj szegény Elliot, megint elhagyta Forest, végre született egy gyereke, de nem élhet vele. Sajnálatos dolgok ezek, de közben baromi irritálóak is, hogy állandóan a középpontba kell keverednie. Ezekre a gondolatokra keserű íz gyűlt a számban. Nem azért, mert igazak voltak, hanem mert túlságosan szerettem a bátyámat ahhoz, hogy haragudjak rá. Ha nem tűnt volna el megint hetekre, még talán vigasztalni is próbáltam volna. Csakhogy a házából is felszívódott, egyetlen ismerőse sem hallott róla, még Nat sem… pedig reméltem, hogy az unokaöcsém miatt legalább majd keresi.
Csendesen sétáltam be a Hyde parkba, hogy aztán a főútról szinte azonnal lekanyarodjak egy kisebb ösvény felé. Erre nem voltak turisták, mert a mókusok egy egészen másik részen bujkáltak. Egyszerűbb volt a parknak ezen a csendes pontján megtalálni valakit, akit még sosem látott az ember… bár engem azért nem olyan nehéz kiszúrni. Majd’ 190 cent és vörös haj, vörös szakállal. Klasszikus ír fejem volt, mint a legtöbb O’Mara nevet viselőnek.
Még jó tíz perc volt a megbeszélt találkozóig. Igazából fogalmam sem volt, ki a lány… Tom csak annyit mondott, hogy egy Rick nevű haverjának a Mandragórában tanuló testvére ismeri és poén lenne összehozni valami menő arccal. Kicsit féltem, hogy majd sokkal fiatalabb lesz nálam és azonnal elbénázom az egészet. Nem mintha számított volna ez az egész… legfeljebb ugyanúgy egyedül leszek, mint az elmúlt években. Ha az ember elveszíti a társát, akivel azt hiszi, egy életre rendelték őket egymásnak, akkor elég nehéz tovább lépni. Nehéz, de nem lehetetlen és én nagyon vártam az én nem lehetetlenemet.
Leültem az egyik padra, ami egy sárguló levelű fa alatt állt. Ezután nyúltam csak a barna kabátom belső zsebébe, hogy előhúzzak egy kis verses kötetet. Idefelé menet vettem, hogy legyen mit lapozgatnom, míg várok. Az első verset olvasva megborzongtam:

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hosszan sóhajtottam egyet, nem bírtam tovább olvasni. Sok seb volt még, amit Margaret halála hagyott maga után. Sokszor álmodtam még róla, de az arcvonásai egyre halványabban derengtek. Szörnyű volt még csak belegondolni is, hogy egyszer talán teljesen elfelejtem majd. Ahogy ezen gondolkodtam, hirtelen valami mintha a lábam szárának ütközött volna. A nadrágomat ráncigáltam, majd megjelent egy mókus fejecskéje, ahogy a térdemre kapaszkodott.
– Csak nem éhes vagy? – érdeklődtem. – Sajnos nincs nálam kaja…

[Daniel]

Daniel

s k i n

____________

MMI-IX-XXIX  
hull az elsárgult levél

____________

Az ősz szívfacsaró, keserű és egyfolytában a halálra emlékeztet. Egyszer minden tönkremegy, elhal, és kihullunk ebből a világból, úgy, mintha csak egy olcsó színdarab ócska kellékei lettünk volna. Nem emlékszik ránk senki, és a föld ugyan úgy forog tovább, ahogyan eddig. Keserédes a hangulatom minden ősszel, és ez még abban is fokozódik, hogy az apám gyilkosát keresem. Ahogy erre gondolok elönt valami mélyről jövő, ösztönszerű valami, talán nevezhetném bosszúnak is. Aztán csak leránt magával és én pedig hagyom magam a feketeségben sodródjak. Elönt a fekete, sötétebb vagyok, mint a fekete. És ez ebben az őszi ldérces délutánon még jobban elhatalmasodik felettem.
Pedig most aztán igazán élveznem kellene egy kissé az életet, nem pedig teljesen beleőrülni abba, hogy árnyakat üldözök. Pedig már ez rég megtörtént. Mintha a családom tagjai maguk után vonzanák ezt az éjjfekete kígyót, ami a nyakadra tekeredik és egyfolytában mar, és gyötör, addig, míg bele nem pusztulsz. És közben elevenen elemészt. Ez maga az őrület.
Megáállok egy rövid pillanatra egy kis fahídon, és az ég, meg az ég felé nyújtózkodó elhaló, vöröses-barnás levelek felé fordítom az arcom. A levelek lehullanak az ágakról, és táncukkal árnyjátékot festenek a bőrömre és a hídra is, ahol állok. Lehunyom a szemem, hogy próbáljak nem arra a szemét állatra gondolni, aki megölte apát, de most is csak az jár a fejemben, hogy csapkodjam agyon egy bunkósbottal. De aztán egy sóhaj kíséretében kiengedek magamból egy cseppnyi feketeséget, hogy normélisan viselkedjek, elvégre ez egy vakrandi.
Idejét se tudom, mikor mentem el utoljára ilyenre, pedig régen kifejezetten élveztem. Élveztem, mert játszhattam a másikkal, szórakoztató volt elhitetni velük, hogy megkaphatnak, de aztán elsétáltam tőlük. Szerettem adni  a királynőt, a megközelíthetetlen szépséget. Anyám ezt tanította, legyen mindig gyönyörű és finom lelkű, de sose hagyjam magam mások által irányítani. Sajnos ahhoz nem adott atlaszt, hogyan álljak ellen a feketeségnek és a gyűlöletnek.
Engedd el, és légy az a nő, akire anya büszke lehet.
Közben ismét elnyomok egy sóhajt úgy megyek a Vakrandi helyszíne felé. A park csendes félre eső részénél megpillantom a célpontot... Mármint a férfit. Még egy vaknak is felnűnnek azok a jellegzetes ír vonások, na meg persze azzal a verseskötettel sem fest kifejezetten rosszul. Az olvasott férfiak szexik. Feltolom a fejemre a fekete napszemüvegemet, miközben megüti a fülemet a férfi orgánuma.
– Csak nem éhes vagy? Sajnos nincs nálam kaja…
Akkor szúrom ki a lába között a mókust, mire picit megtorpanok. Nem nagyon vonzódom a rágcsálókhoz, és ha az állatokról van szó, igazán meg vagyok lőve. Egyedül a lovekhoz, meg a kutyámhoz értek. De aztán határozottan és óvatosan előre lépek, miközben a földről felveszek egy makkot, vagy mit. Halk léptekkel odasuhanok és a férfi válla fölött odanyújtom óvatosan a mókusnak. Bár még mindig olyan furcsa ez az érzés sosem foglalkoztam ilyen állatokkal. Meztelennek érzem hirtelen magam tőle, mintha csak valami nudista lennék a strandon. Azért azzal nyugtatom magam, hogy egy medve csak nem ugorhat elő a bokorból. A mókus kikapja a kezemből és majszolni kezdi, mire én végre a férfira pillantok.
- Karamellát? - kérdezem és a táskámbólfelé nyújtok egy adaggal, miközben mellé ülök. Édesszájú vagyok és a karamell a legjobb dolog a világon.

[vakrandi2001. szeptember 29.Summer]

vakrandi
2001. szeptember 29.
Summer

A könyv kishíján kiesett a kezemből, ahogy az apró mókus vöröses bundája, fekete szemei kivillantak a térdem felett. Amber biztosan odáig lett volna a látványért, ő ugyanis minden állatért rajongott. Számára ők mozgékony plüssállatok voltak, akiket ugyanolyan szeretettel gondozott, mint a játékait. Egy ilyen kislányban még nem volt más csak kedvesség, meg némi csibészség, bár ez utóbbi csak akkor vált nyilvánvalóvá, ha Adával játszottak.
Ahogy ezen elmélkedtem és az állatot csodáltam, amint cseppnyi félelem nélkül várja, hogy ételt nyújtsak felé… csakhogy az nem tőlem érkezett, hanem a vállam fölött átnyúló kecses kézből. Csupán egy szem makk volt, de a mókus olyan lelkesedéssel vett el, mintha a legfinomabb kekszet dugták volna apró ujjai közé. Közben megéreztem az illatot, ami a mellettem elhajoló nőből áradt.
– Karamellát? – kérdezte, miközben leült mellém, így volt alkalmam végre jobban megszemlélni. Barna haj, barna szem, túlzottan is szép volt egy magamfajta fickóhoz… ráadásul ránézésre is kiszúrtam, mennyire fiatal. Valahogy éreztem, hogy ez a randi nem feltétlenül lesz sikeres. Hozzá képest egy ápolatlan külsejű, vörös hajú-szakállú, egyszerű vidéki embernek tűntem, hiába éltem évek óta Londonban.
– Ó, köszönöm… de azt hiszem ez csak beleragadna a szakállamba – nevettem fel, hiszen azonnal megindultak az emlékek. Nem, nem én voltam a szerencsés, akinek a vörös szakállába bele ragadt egy hasonló édesség… apám nyerte azt a kört. Egyszer karácsonykor történt, még egészen kicsi korunkba, mikor Elliot, minden előjel nélkül beugrott az ölébe, hogy a szájába nyomja a házilag készült finomságot. Vicces volt, ahogy anya mindent megtett, hogy eltávolítsa a nyomokat. Akkor még boldogok voltunk… nagyon boldogok. – Egyszer az apám szakállába ragadt egy karamella, nem kockáztatnék inkább… bár igazából elég vicces volt, hat éves fejjel, ahogy anyám mindenféle varázslattal próbálta helyrehozni a bátyám által elkövetett szörnyűséget – Tettem hozzá nevetve, de mielőtt elindult volna a nagy szövegelés hullám, a mókus leugrott a lábamról és megindult a szemközti fák felé. Egy hosszú pillanatra magával ragadta a tekintetemet, azon gondolkodva, mégis mit kéne csinálni egy randin…
– Egyébként Daniel O’Mara vagyok. – Mutatkoztam be és felé nyújtottam a kezemet, hogy inkább csak jelképesen, semmint túlzottan hivatalosan próbáljak meg megismerkedni vele. Mondták talán a nevét a randi előtt, de nem emlékeztem rá. Az izgalomtól gyakran képes voltam elfelejteni a dolgokat. – Nagyon csinos vagy. – Folytattam, hogy azért valami bókot is kapjon, ha már ez egy randi. Egyelőre persze nehéz lett volna eldönteni, hogy a szépsége mellett mennyi kémia van közöttünk, az édességgel már félig-meddig megnyert és ha nem lettek volna gátlásaim, biztosan el is fogadom azt… azonban egy első randi a lehető leggázabb helye lett volna a szakállragasztásnak.
Éreztem, hogy a hangom kicsit zavart lesz, ezért inkább elkaptam a tekintetem. A könyvvel foglalkoztam, hogy óvatosan összezárjam és eldugjam a kabátom zsebébe. Csak azután pillantottam ismét a lányra, hogy visszanyertem a magabiztosságomat, ami Margaret halála óta nem igazán volt.
– Hogyhogy belementél egy ilyen vakrandiba?

[Daniel]

Daniel

s k i n

____________

MMI-IX-XXIX  

____________

hull az e l s á r g u l t levél
sír a f á r a d t őszi s z é l
m o n d d, hogy nem múlt m i n d e n el
m o n d d, hogy néha k ö n n y e z e l

____________

Furcsán viszonyulok az állatokhoz. Nem félek tőlük, csupár nem tudok velük mit kezdeni. Mármint bizonyos esetekben nem. Nem kezdek el visongatni és olvadozni, hogy ha valami aranyos állatot látok, én csupán konstatálom, hogy ők is léteznek, részei ennek a hatalmas világnak, és kitöltik benne ők a sötét foltokat. De ahogy a férfit megpillantom azzal a mókussal kifejezetten érdekes, már-már aranyos látványt nyújtanak. Egy apró mosoly is átsuhan az ajkaimon, amire még nem festett fekete vonalakat a bennem rejlő sötétség, majd egy makkal a kezemben közelebb lépek.
A férfi kellemes, frissítő illata belekeveredik az őszi táj összehasonlíthatatlan illatába, ami kellemes és békés elegyet kölcsönöz ennek a nyugodt, talán gyanúsan is nyugodt őszi délutánnak. Persze lehet, hogy már üldözési mániám is van. Ezzel nem is vetekednék, csak néha rám tör valami furcsa érzés, ami gátat szab annak, hogy teljesen ki tudjam élvezni ezt a jelenetet. De aztán csak magamra erőszakolom a szokásos kissé keserédes hangulatomat, és lehuppanok mellé, óvatosan, hogy még ne riasszam el a férfin ücsörgő mókust.
Jóval idősebb nálam, bár a legtöbbjüket a szakáll némileg öregebbé teszi. Rövid pillantással végigmérem a vöröses hajzuhatagát, a szakállát, és az enyémnél sokkal élénkebben csillogó szempárt. Még ha valami melankólia is csillog bennük. Furcsa látványnak tűnhettünk így mi ketten, de még megmaradt belőlem az a régi lány, aki szerette a furcsa ellentétes dolgokat. Végül is egészen jó barátnők voltunk Serena Fawleyal is.
– Ó, köszönöm… de azt hiszem ez csak beleragadna a szakállamba – hümmögve pillantok ismét rá, és mepróbálom elképzelni, hogy karamellás lesz a szakálla. Erre ismét megeresztek egy mosolyt, nem azért mert kinevetem, csupán maga a kép ad valami különösen bájos hangulatot. keresztbe teszem a lábamat és a számba veszem a karamellát, miközben félrebillentett fejjel hallgatom tovább, ahogy mesél. – Egyszer az apám szakállába ragadt egy karamella, nem kockáztatnék inkább… bár igazából elég vicces volt, hat éves fejjel, ahogy anyám mindenféle varázslattal próbálta helyrehozni a bátyám által elkövetett szörnyűséget
Az emlékének a képére elmosolyodom. Nekem nincsen testvérem, és a szüleim halála után teljesen maga vagyok a torkomig tekergő méregfogú kígyóval, ami egyre jobban csepegteti belém azt a bosszúvágyat, ami addig hajt, míg el nem kapom apám gyilkosát. Elvégre még fel is béreltem valakit, hogy segítsen, bár gyanúsan kerüli velem egy ideje a kontaktust.
- Jó lehet, ha az embernek van testvére. Ezek alapján nem unatkozhattál mellette - jegyzem meg a történetre elgondolkozva, aztán követem én is az elszaladó mókust a tekintetemmel. Régóta nem randiztam így, pedig amikor még egyben voltak a darabjaim szórakoztató volt. Most valahogy kiestem a ritmusból kihullottam mindenből, ami egykor stabilitást adott nekem, és csak támasz nélkül keringek egy fekete örvényben. Szét vagyok csúszva apró fekete részekre.
– Egyébként Daniel O’Mara vagyok - nyújtja felém a kezét én meg kecses mozdulattal megfogom és rámosolygok. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy használjam-e apám nevét, de igazából ő csak a halálfalók között volt teljesen ismert, és a Minisztárium is nagyon igyekezett eltitkolni a nevét a nyilvánosság elől. Még akkor is, ha a bűneire hivatkozva elvették a családi vagyont és a kastélyt minden tárgyával együtt. De én tudom... Tudom, hogy apa jó ember volt.
- Summer Feryll - mutatkozom be én is, majd a bókra elmosolyodom, majd kiszúrom az ölében lévő könyvet. Az olvasott és intelligens férfiak mindig is szexik voltak. - Köszönöm. Látom szeretsz olvasni - csúszok kicsit közelebb hozzá, hogy elolvassam a könyv címét. - Edmund Spenser igazi klasszikus, kevesen ismerik - mondom elismerően. Szeretem a verseket. Megragadja azt, amit képtelenek kifejezni az emberek. Megragadja a bennünk rejlő bánatot, keserűséget és a mélységesen mély sötétséget is.
– Hogyhogy belementél egy ilyen vakrandiba? - kérdezi aztán mire elgondolkodva hümmögök egyet. Igazából én magam sem tudom, miért jöttem el. Kellett valami ami felráz, ami kicsit még visszajelez nekem, hogy ember vagyok, és élnem is kellene. Hogy ne temetkezzek bele az őrületbe, ami egyfolytában a hatalmába kerít, akárhányszor eszembe jut apa és anya holtteste? Azért ezeket a válaszokat igen kellemetlen lenne elsütni.
- Hiányzott a társaság, és a vakrandi mindig olyan mint egy zsákbamacska. Sosem tudhatod mit tartogat ez pedig egészen izgalmas - adom meg a választ. - És te? - kérdezek vissza, miközben felpillantok a fák lombkoronája fölé és a gomolygó felhőkre pillantok. Közben pedig mintha valami ág reccsenne, amire összevonom a szemöldökömet. Talán tényleg nem ártana egy kis nyugtatót szednem.

[vakrandi2001. szeptember 29.Summer]

vakrandi
2001. szeptember 29.
Summer

Ahogy figyeltem a lányt, csak az járt a gondolataim között, hogy te jó ég, mennyire fiatal. Olyan furcsán bájos, babaszerű vonásai voltak, ráadásul édes illat áradt belőle, ami engem az otthonra emlékeztetett. Anya sokszor sütött, mikor kisfiúk voltunk. Talán csak Elliotot akarta életben tartani, aki nem volt hajlandó még egy falat nyers zöldséget sem legyűrni a torkán… és ez csak egy volt minden más finnyásága mellett.
– Jó lehet, ha az embernek van testvére. Ezek alapján nem unatkozhattál mellette – mondta. Ebből azt már megtudtam, hogy neki minden bizonnyal nem voltak testvérei. Hát… lényegében az életem felét én is úgy éltem le, hogy Elliot nem volt. Csak nagyon kiskori emlékeink voltak együtt, tizenöt volt, mikor utoljára láttam, majd már elmúlt harminc mire hazatért. Lehetetlenség volt nem kamaszfiúként kezelni. Egyszerűen az maradt meg bennem, még ha én időközben fel is nőttem. Talán bátyónak hívtam, de a szememben inkább volt egy kedves kisöccs, akire vigyáznom kellett. Most is összetörték a szívét és eltűnt… ki tudja hol jár megint. Sem a Suttogóban, sem Forestnél kérdezősködve nem találtam róla semmit sem.
– Hát… így is mondhatjuk – bólintottam. Nem akartam utat engedni a keserűségnek, amit a gyerekkorom felett éreztem. Lényegében a szüleim az egész életemet azzal töltötték, hogy Elliotot istápolták és próbálták a jó úton tartani, holott túl rossz és engedetlen volt. Apám még mindig ezen dolgozik, pedig most már felnőtt ember… néha úgy érzem, észre sem veszi én miket értem el, csak mert a bátyám szomorú.
Inkább nyeltem egyet és bemutatkoztam. Ez volt a legjobb módja, hogy kicsit magammal törődjek. Egy randi, egy jó beszélgetés, a lány édes illatának kiélvezése, akiről egyelőre azt gyanítottam, hogy nem sok vonzót látott bennem. Meg tudtam volna érteni, túl idős volt hozzám. Ettől függetlenül azért bókoltam neki, mert miért ne? Magadra koncentrálj, Daniel! Megérdemled. Ezzel bíztattam magam, nem törődve a korábbi gondolatsorral.
–  Köszönöm. Látom szeretsz olvasni – csússzant közelebb, így a padon pihenő kezem finoman érintette a combja oldalát. Nem akartam szemtelen lenni, ezért nem simítottam rá, de nem is húzódtam el. – Edmund Spenser igazi klasszikus, kevesen ismerik.
Bólintottam.
– Pedig elég egyedi a verselési stílusa. – Bólintottam, inkább nem mentem bele, hogy egy egész versformát neveztek el róla. Nem akartam túlságosan belemerülni az okoskodásba, az cseppet sem vonzó és amúgy sem voltam oda érte. Aztán inkább témát váltottam, hogy kicsit oldjam a randi okozta feszültséget. Azt hiszem, minden kezdet nehéz, de ha átlendülünk és jól elbeszélgetünk, akkor minden könnyebb lesz.
– Hiányzott a társaság, és a vakrandi mindig olyan mint egy zsákbamacska. Sosem tudhatod mit tartogat ez pedig egészen izgalmas – magyarázta, mintha csak az én gondolataimat mondta el. – És?
Elmosolyodtam picit és felé fordultam, hogy a szemeibe nézzek, de pont elfordította a tekintetét, így én is inkább a saját kézfejemet bámulva szólaltam csak meg. Az apró verseskötetet közben a lábamra fektettem.
– Azt hiszem, azért hogy kicsit visszarázódjak ebbe az egészbe. Mármint nem akarok most olyan szöveggel jönni, ami nyilvánvalóan minden épeszű lányt elriasztana… de a háború alatt elveszítettem a feleségemet. Azóta nem igazán ismerkedtem, csak egy-két rövidebb kapcsolatom volt. Most már eltelt jó pár év. Szeretnék is kicsit boldog lenni. – Magyaráztam és elhúztam a másik kezemet is, hogy az ölembe tegyem a könyv tetejére. – Szóval azt hiszem, egyelőre csak én is szeretném mások társaságát élvezni és ez a vakrandi elég izgalmasan hangzik.
Óvatosan felkeltem és felé nyújtottam a kezemet. Akár át is karolhatott, de meg is foghatta a kezemet, ha úgy akarta.
– Gyere, sétáljunk egyet. Talán nem szakad ránk az ég. – Vontam vállat és próbáltam a lehető leglazábbnak tűnni. Igazából csak azért kellett a séta, hogy esetleg a látnivalókról tudjunk cseverészni, ha engem megunna.

[Daniel]

Daniel

s k i n

____________

MMI-IX-XXIX  

____________

hull az e l s á r g u l t levél
sír a f á r a d t őszi s z é l
m o n d d, hogy nem múlt m i n d e n el
m o n d d, hogy néha k ö n n y e z e l

____________

Az őszi levelek susogó körkörös táncot lejtenek a cipőm orra előtt. Eg ideig csak azt nézem, gondolataim pedig sötétebb helyekre vezetnek, én úgy érzem egyre tép és szaggat is engem egy megnevezhetetlen, anyagtalan örvénylő spirál,ami csak húz és húz lefelé, én pedig csak fuldoklom, miközben a torkomat markolja a gyűlölet és egyre csak préseli ki belőlem a levegőt.
A nap fénye derengően átszűrődik a felettünk elvonuló felhőkön, és árnyékot vésnek a mellettem ülő férfi arcára, és azt hiszem az enyémre is. De az én arcomon már anyi árny van, hogy beleolvad ez is a sötétségbe, mely egyfolytában mérgezi a belsőmet. ugyan úgy, ahogy az aámét is mérgezte. Úgy tűnik a családom már csak ilyen. Valahogy megmérgez bennünket a bosszú. Valahogy elsodor minket a józanságtól. Pedig én még egy picit. Egy nagyon picit szeretnék ezen a talajon maradni. Egy nagyon kicsit szeretnék még józan lenni. Mielőtt még minden mást elborít teljesen a sötétség.
Oldalról lopva végigpillantok Daniel érett vonásain, és eljátszom azzal a gondolattal, hogy egy kicsit belesodródhanék egy egészen picit jobban ebbe az egész randevús dologba. Szeretek játszani, és azt hiszem kissé kegyetlen is vagyok, hogy most pont egy férfi érzéseivel akarok szórakozni. De kétségbeesetten kapaszkodom valamibe. Valamibe ami még egyben tart. Ami miatt azt érzem még ember vagyok.
Arcomra felveszem a laza, bájos mosolyt, és ránézek, csak élvezve azokat a nyugodt pillanatokat, és élvezem a kellemesen hangját.
– Azt hiszem, azért hogy kicsit visszarázódjak ebbe az egészbe. Mármint nem akarok most olyan szöveggel jönni, ami nyilvánvalóan minden épeszű lányt elriasztana… de a háború alatt elveszítettem a feleségemet. Azóta nem igazán ismerkedtem, csak egy-két rövidebb kapcsolatom volt. Most már eltelt jó pár év. Szeretnék is kicsit boldog lenni.
A válasza kissé meglep, de az arcomra csak egy megértő mosolyt engedek ki, és... nem tehetek róla, de eszembe jut. Egyszerűen mindig eszembe jut. Vajon az apám tette? Nem... Nem, az apám nem lehetett gyilkos. Egészen biztosan nem. Ő nem mészárolt le családokat csak úgy... Ő jó ember volt.  Ő nem tehette. Egy pillanatra lehunyom a szemem, amint a kétségbeesett gondolataimat lenyugtassam.
- Ezt őszintén sajnálom. A háború sok mindenkit tönkre tett - mondom, és még meg is simítom a felkarját. Habár ez nem igazán nyomulás, egyszerűen csak nem veszett ki még belőlem a részvét. Valahogy mindig tudtam hogyan kommunikáljak az emberekkel, és még élveztem is. A Roxfortban pedig egyenesen imádtam ezt és a társaság központjában lubickoltam. Elhittem magamról, hogy menő és sebezhetetlen vagyok. Hogy én vagyok a királynő. De mire megyek vele? Semmire. Kibaszottul semmire. - A boldogságot meg mindenki megérdemli - húzom széles mosolyra a számat. Persze egy elhunyt feleség. Ha csak apámra gondolok mit érezhetett anya halála után. Csoda, hogy ő nem lett teljesen őrült. Bár ki tudja. Rólam se mondhatja meg senki ezt első látásra.
– Szóval azt hiszem, egyelőre csak én is szeretném mások társaságát élvezni és ez a vakrandi elég izgalmasan hangzik.
- Én azt mondom, élvezzük is ki egymás társaságát - válaszolom élénken és játékosan rákacsintok, majd azzal a lendülettel fel is kászálódom vele, és miután kiigazgattam a redőket meg a gyűrődéseket a ruhámon - az elegancia fontos -, bele is karolok.
– Gyere, sétáljunk egyet. Talán nem szakad ránk az ég. –  Egyetértően bólogatok. De ahogy elindulunk, kellően kihaltnak tűnik a park ezen része. Ami kissé baljóslatú.
- Olyan sejtelmes ez a csend, nem? De valahogy hozzád a csend tökéletesen illik - mondom üdén, ahogy mellette lépkedem.
Aztán valami reccsenés, vagy matatás üti meg a fülemet. Nem is tudom mennyi idő elteltével, és mire megfordulnék, puffanást hallok. Nem, nem egyszerű puffanást, mint amikor ez ember leejt egy üveget, és szétpukkan. Ez lövésnek a hangja. Ami pisztolyból jött.

[vakrandi2001. szeptember 29.Summer]

vakrandi
2001. szeptember 29.
Summer

Nem voltam azért benne egészen biztos, hogy jó döntés volt ezt az egészet éppen az első randin megbeszélni… vagy az egyetlenen. Egyelőre jó kérdés volt, hogy ennek lesz-e bármilyen folytatása. Nem tudtam elhinni, hogy tetszhetek egy ilyen fiatal lánynak. Biztosan a korabeliek jobban érdeklik, na meg azért egy fiatal srác izgalmasabb is lehet nálam… nekem ugyanis szinte percenként eszembe jutott Margaret, amit Zara sem tudott elviselni, mit várhattam volna mástól? Egy felnőtt nő nem tudta megérteni, hogy a halott feleségemet már nem tudom csak úgy kitörölni az életemből.
– A boldogságot meg mindenki megérdemli – a keserűséget hirtelen bearanyozta ez a pillanat. Summer arcára olyan széles, szép mosoly ült ki, hogy még a szívem is megdobbant. Nem mondom, hogy máris felcsigázott, ahhoz túl sok mindenen mentem keresztül, hogy csak úgy első látásra beleszeressek bárkibe is… de valami kedves melegség járt át.
Bólintottam egyet. Ebben egyetértettünk és legalább témát váltottunk a háborúról. Ha valami, hát az aztán végképp nem illett egy randira, főleg, hogy az én családomat különösen megviselte a dolog. Először Margaret halt meg, mikor Ambert védte a halálfalóktól… aztán anyám, mert megszülte Elliotot. Mindenki tudta a családban, hogy annak a Rowle alaknak köze volt a halálához, vagy így, vagy úgy, de le sem tagadhatta. Talán csak egy füles volt a társainak, de azt sem tartotta kizártnak, hogy az ő kezében volt az a pálca, ami kiengedte a halálos átkot magából.
Nyeltem egyet és megpróbáltam inkább a lány édeskés illatára és a körülöttünk lévő tájra koncentrálni.
– Én azt mondom, élvezzük is ki egymás társaságát – mondta. Ahogy felkelt elkezdte a ruháját igazgatni, mintha számítana egy-két gyűrődés. Addig vártam és tartottam felé a karomat, hogy karoljon csak belém nyugodtan.
–Tudod, igazad van. Ez a pillanat most van, ezzel törődjünk – Mosolyogtam rá, majd mikor végre belém karolt, elindultam előre. A talpam alatt éreztem, ahogy a sárgás-barnás-pirosas levelek megroppannak vagy éppen megcsúsznak a korábbi eső utáni nedvesség miatt. A szél is talán kicsit jobban járt, mint korábban, ez persze nem zavart. Írországban nőttem fel, ahol aztán tényleg állandóan esett az eső és hűvös volt.
Örültem, hogy a parknak éppen azt a csendesebb részét választottam a találkozó helyszínéül. Alig volt rajtunk kívül valaki és ettől olyan furcsán meghitt volt az egész helyzet… nem tudom, talán éppen ezért kezdtem közöttünk valamiféle vibrálást érezni.
– Olyan sejtelmes ez a csend, nem? De valahogy hozzád a csend tökéletesen illik.
Bólintottam.
– Meglepően nyugodt pasas vagyok – vallottam be. Ezzel persze már elrontottam a lehetőségét, hogy egy kicsit is izgalmasnak tartson. Sosem én voltam odahaza a csodabogár. Elliot viselte ezt a címet, s talán észre sem vette, hogy milyen könnyen vonzotta magához az emberek figyelmét és társaságát. Féltékeny voltam rá, akárhányszor anya ott ült mellett és sajnálta vagy csak próbált vele gyengéden megértetni valamit… én ezt még azután sem kaptam meg, hogy eltűnt. Akkor is csak ő érdekelt mindenkit otthon.
– De azért… – kezdtem, de a hangomat hangos puffanás nyomta el. Azonnal Summer elé léptem, mert mintha abból az irányból érkezett volna a hang. – Ez meg mi volt? – kérdeztem, de a pálcámat előre szegeztem, nem mintha varázslatnak tűnt volna az a hang. Minden esetre jelen pillanatban az sem érdekelt, ha egy mugli lát varázsolni.
– Szerintem tűnjünk el innen… – mondtam mert a bozótosban nem tudtam kiszúrni senkit sem. Gyanús volt, hogy a támadás onnan érkezett. Hirtelen persze az jutott eszembe, hogy Elliot miatt van ez megint… valami hülye Rowle-dolog és most én vagyok épp az áldozat, mert apámról egy ideje leszálltak.
Óvatosan megfogtam Summer karját, hogy elhúzzam a park egy biztonságosabb részére. Nem volt más célom, minthogy beszélgessünk, harc és felesleges dráma nélkül. Nem kellett, hogy Elliot múltja még ebbe is belerondítson... hiszen én is megérdemlek egy kis szórakozást.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

[A BESZÉD]

A BESZÉD


2003. október 15.

A Hyde park központi részén, mágiával levédett, mugliktól mentes övezetben állt a kis dobogó, ami arra várt, hogy Kingley Shacklebolt, mágiaügyi miniszter fellépjen rá és megkezdje beszédét. Az emelvény körül aurorok álltak, hiszen a sárguló tájban, nem csupán békés boszorkányok és varázslók várakoztak, hanem egy szervezet is hangosan, táblákat lóbálva gyülekezett.
– Védelemet! Védelmet! – Skandálták. Az egyik táblán Nora Pots, a Roxfortban, szörnyű körülmények között meggyilkolt diákklány mosolygós képe jelent meg, néha-néha még integetett is a tömeg felé, mintha nem tudná, mi történt fizikai valójával.
A skandálás hangosodni kezdett, ahogy egyre többen gyűltek fel. A táblák pedig olyan szövegeket hirdettek, mint „MI LESZ VELÜNK?” vagy „KI VÉD MEG, HA NEM A MINISZTÉRIUM!” A zaj egészen elviselhetetlen volt, ám Mr. Shacklebolt felbukkanása némi tiszteletteljes csenddel érkezett el. Még a skandálók is elhallgattak, ahogy a miniszter elemelve pálcáját, hogy hangját megerősítse, a kis emelvényre lépett.
– Üdvözlöm Önöket! – Szólalt meg, mire néhányan hangosan beszélgetni kezdtek. Azonban a férfi, tekintélyt parancsoló, mély hangjára, csend lett ismét. – Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet.
Hangja elnémult, végig nézett a tömegen, ám valaki bekiáltott: – Meddig kell még várnunk, hogy biztonságba tudjuk a gyerekeinket? Hiszen Önök engedték Murphyt a kastélyba!   – A hang alapján egy aggódó anyuka lehetett. Nem volt erőszakos, hisz a mondat végén elcsuklott a hangja. Talán éppen Nora édesanyja lehetett, bár a tömegben csak az igazán közelállók vehették észre.
– A kastélyt folyamatosan ellenőrizzük. Aurorokat rendeltünk az épületbe már a tanév kezdete előtt és a teljes tanári kar átvizsgálásra került. – Jelenti ki a miniszter, bár korábban megígérte, hogy nem fog egyetlen vádaskodásra sem válaszolni. Csak erősen, magabiztosan végig mondja a szöveget, melyet megírt. – Tudom, hogy félnek. Mind félünk, de éppen ez kell, hogy erőt adjon ebben a helyzetben. Nem ismétlődhet meg mégy egyszer, hogy valaki az életét veszítse ilyen elvek miatt. Nora eset szomorú és megrendítő, éppen ezért a többi gyereket, a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk. – Kingsley szinte úgy beszélt, mintha még mindig Tudjukki ellen küzdenének.
Aki figyelmes volt, az láthatta, amint a miniszterelnök feje felett, magasan az égen betűk rajzolódtak ki. Olvasható, kacskaringós betűk, mintha csak csillagok villannának a felhős, szürke felületen. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.” Ez állt rajta, mire többen felnyögtek és az ég felé mutattak. Shacklebolt is így tett, majd elolvasva a feliratot ismét megszólalt: – Nyugodjanak meg. – Kezdte, majd intett az aurorok felé, hogy kezdjék meg a helyszín kiürítését, mielőtt újabb szabotázs történne.

Tudnivalók:
- Felnőtt karaktereknek a megjelenés erősen ajánlott!
- Ha valaki nem tud megjelenni, jelezze bagoly útján!
- Minden hozzászólás 2 pontot ért.
- A cél: elmenekülni a helyszínről, mielőtt megjelenne a Rend!
- A játék egy körös! Írni október 28-ig lehet rá.

f e l t á m a d a t ű z
2003 • október • 15



s k i n • b u r n i t d o w n

to: mInDenKI

Egy nyalókát forgattam az ajkaim között, a fehér vége úgy kandikált ki a számból, mintha csak egy cigit lett volna. A málnás íz édesen terült szét a számban, miközben hunyorogva bámultam az egyre sűrűbbé váló tömeget. Néha megkocogtattam csak úgy unalomból a fogammal a nyalókát, miközben egy fának dőltem és zsebre dugtam a kezemet. A fejem egy kissé sajgott, nyomta a levegő amikor eldurvultak a frontok, de ez a lüktetés már egészen gyerekkorom óta ott volt bennem, csak akkor valahogy nem foglalkoztam vele. talán túl sok minden volt bennünk, ami miatt nem is éreztünk fájdalmat. Fizikailag. Ha a Vadászatra gondolok, csak azzal nyugtattam magam, hogy nem éreztek fájdalmat. Az megmaradt nekem. Túl sok méreg volt már bennem, hogy csak úgy eltünjön belőlem. Főleg, hogy irracionális és képlékeny látomások is úszkáltak a szemem előtt, ha az idő olyan volt. De ezek nem voltak olyanok, mint amikor tényleg láttam. Csak gyenge hallucinációk, mint amikor az ember szeme sarkából képzeld oda valamit. Megszoktam őket, csak keresztülfolytak rajtam. Most is láttam a levelek mellett virágszirmokat táncolni a pódium környékén.
Pár tüntető zavart meg, miközben csak megforgattam a szememet. Nem éreztem magam úgy, hogy a biztonságos életem romokban volt. Valahogy, ha az ember az egész gyerekkorát egy szektában felnőve töltötte, nem lepte meg már semmi. Az meg pláne nem, hogy az apám is tagja volt a Rendnek. Tudtam, egyszerűen nem lehetett az, hogy ő nem tagja. Azért elnéztem a tömegben, hátha felbukkan egy ismerős, fenséges és szexi hát, vagy egy szakállas arc. Hogy jól fenékbe rúgjam, de a keresés közben kizökkentett Kingsley.
– Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet.
De cuki. Tényleg. Majdnem. Azért reméltem az apám nem fogják el. Én őt magamnak akartam, hogy a saját kezemmel öljem meg. Murphey szavai meg, amik a Prófétában jelentek meg, akár az apámé is lehettek volna. A Rend is olyan volt, mintha valami elborult szekta lett volna, ettől meg egyenesen rosszul lettem. Agymosott parasztok, akik még egy kislány életét is elvették. Persze nem voltam álszent. Én mindenkinek az életét elvettem a falumban. Szar alak voltam én is, de a Rend még nálam is jobban.
- Tudom, hogy félnek. Mind félünk, de éppen ez kell, hogy erőt adjon ebben a helyzetben. Nem ismétlődhet meg mégy egyszer, hogy valaki az életét veszítse ilyen elvek miatt. Nora eset szomorú és megrendítő, éppen ezért a többi gyereket, a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk.
Mintha csak az ostromra készítette fel minket, szinte már-már nosztalgikus volt. Furcsa a tudat, hogy pont Potterékkel jártam szinte egy évfolyamba, de ez van. Van akinek az élete szétcsúszott - mint az enyém -, és voltak ők, akik normálisak maradtak. Már ha egyáltalán a háború után az maradt bárki is. Bár nem voltam most egy nagy összefogó állapotban, mégis egy kicsit a régi tűz meg-meg moccant bennem. Még ha több is volt már rajtam a hamu.
Aztán az emberek egyenként hörrentek fel, én meg lapos pillantásokkal követtem az ég felé mutató ujjaikat. A szöveg pedig hirtelen kegyetlenül feltépte a bennem lapuló sebeket és a varratokat is. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.” Esküszöm, már csak az hiányzott volna a végére, hogy "s így szólt hozzátok a Sárga Király, kinek szavát én tolmácsolom." Undorító. Legszívesebben már most megindultam volna megkeresni azt a gyökeret, aki ezt felvéste az égre. Nem féltem, csak dühös voltam, és gyűlölte az ilyen agymosó szövegeket. Talán az apám volt, talán nem. De attól még képes lettem volna halálra átkozni. De én kicsi voltam és a tömeg persze az ellenkező irányba kezdett el oszladozni, szinte izzott a levegő a pániktól, ami végigszáguldott az embereken.
Morcosan kiköptem a nyalókapálcikát a földre, miközben egy alaknak lökött valami vénasszony, akire teljesen felkenődtem.
- Ahh, te is minek vagy útban, te bunkó paraszt - morrantam fel, fel se fogva, hogy akinek éppen nekiestem az talán lehetett egy nagyon-nagyon ismerős pasi, akire nagyon-nagyon mérges voltam megint.

Szeretném mondani, hogy nem készültem ma tüntetésre. De ugyan, kit is akarok átverni?
Elég régóta hallok a ma végül meg is jelenő demonstrációról, és valljuk be, amióta tudok róla, figyelemmel is követtem a terveket. És készültem én is, a magam módján.
Persze másra, mint transzparenses anyukák.
Érzem, hogy lesz valami. Ahogy mindig van. És ha valahol, hát a Miniszter beszédén garantált, hogy ezek a taHqeq-ek i meg fognak jelenni. Na, én értük vagyok itt. Joyeuse, több üveg gyógybájital, és természetesen pálca, bár az várhatóan nem lesz elsődleges fegyverem. Egy módja van csak annak, hogy az aurorok megakadályozzanak a vigilantizmusban: Ha növesztenek egy párat, és megelőznek, és hatékonyan leszedik az összes anyaszomorítót, mielőtt az én kezem közé kerülne bármelyik.
Én kérem jó diák voltam mindigis: megtanultam, amit tanítottak. Ők voltak, akik azt tanították, hogy ne az ő védelmükre számítsak. Egy lecke, ami a táblákat elnézve még nem mindenkihez jutott el. Persze mindig reménykedek - mármár könyörgök - hogy valaki cáfoljon rá erre a világlátásomra.
"A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom." - jelenik meg a szöveg az égen. A Miniszter a várható hatással nyugalomra inti a tömeget: persze, hogy senkit nem hat meg ennyivel. Merelkedrága egész másodpercekig fékezi az indulatait. De faragott tüzet fúj a faragott sárkány, és Merelkedrága se tudja megtagadni, miből faragták.
-Pirocus...
Meg tudok valamit állni okoskodás nélkül? A lehető legmagasabbra, legnagyobb betűkkel én is felvésem a lábjegyzetet:
"Tisztázzuk: a Rend az a "hatalom", aki a gyerekedet persze megöli a céljaiért"
Mielőtt bárkinek kétségei támadnak arról, ki áll tényleg az oldalán. Ezek így csinálják: megpróbálják úgy ferdíteni a tényeket, azokat a részeket hangoztatja, amikkel megingathat, potenciálisan meggyőzhet arról, hogy az ő pártjukat akarod fogni. Ezeket minnél hamarabb le kell leplezni. Akár csak nem hagyni elfelejteni, kik ők, és mit is tettek.
Lényegében egyetértek a Shacklebolt szándékával, de úgy tűnik, ő nem volt még csürhepánik közepén. Itt nem a racionalitás ér el bármit. A szívükre könnyebb hatni, mint az eszükre.
A torkomhoz emelem a pálcám, és nyugodt, összeszedett, felhangosított szavakkal szólok, nem kiabálva. Pszichológia az egész.
-Sonorus, Emberek! Tiszteljük meg azzal Nora Potts emlékét, hogy elkerüljük a káoszt, amit a gyilkosa is kihasználhatott. Rendezetten hagyjuk el a helyszínt.
Persze már aki. Én továbbra is tervezek ittmaradni, de ameddig nem kerül elő valamelyik taHqeq, a legtöbbet még mindig az segít, ha mindenki, aki nem harcos, biztonságban kijut innen.
Remélem, a korábbi törekvéseim értek is valamit. Remélem vannak itt mások is, akik felveszik a kezdeményezést, hogy segítsenek, ahogy módjukban áll, azokat segíteni, akiknek nem. Hogy vagyunk még, akik megvédünk, ha a Minisztérium nem.

[„A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”]

A miniszter beszéde


2003. október 15.

Kellemes őszi napnak indult. Meggyőztem James-et, hogy töltsünk együtt néhány napot. Így kerültünk a Hyde parkba. Vagyis én azt hittem, hogy csak egy sima keresztapás napot tartunk, ahol jól érezzük magunkat, de Jamesnek más tervei voltak.
Fogalmam sincs, miért nem mondta el nekem. Talán nem akart megijeszteni. Vagy szimplán nem tartotta fontosnak, hogy megossza velem, hogy ő a Mágiaügyi Miniszter beszédét akarta meghallgatni.
Engem nem érdekelt a politika, alapvetően a Rend dolgai is elkerültek, már amikor nem a közepébe csöppentem bele. Hallottam a szörnyűségeket, amiket tettek, de - mint minden embert, akivel nem közvetlenül történnek a rossz dolgok - eléggé hidegen hagyott. A saját, kis életemnek meg voltak a maga buktatói, és problémái, amikkel komolyabban foglalkoztam, mint a Renddel és az általuk elkövetett eseményekkel.
De James mesterkedésének hála, most itt voltam, körülöttem egy rakás boszorkány és varázsló, és arra vártunk, hogy Mr. Shacklebolt elkezdje a beszédét.
-Szívesebben sétáltam volna... - morogtam. Szerettem az őszt a parkokban. Szépek voltak a színek, hullottak a falevelek, és kellemes illat járta át a levegőt.
Gondolataimból a miniszter kellemes hangja szakított ki. Igazából nem is értettem, mire megy ki a játék. Félrebeszélt, általánosságokat mondott. Ne féljünk... Ha valakinek ezt mondják, akkor ez pont azt jelenti, hogy "Hahó, tökre félnetek kell". Szóval hagyjon békén ezzel a marhasággal. Inkább teremtsenek olyan helyzetet, hogy fel se merüljön a bizonytalanság a biztonságunkban. Mr. MacMillan erős kezéről meg ne beszéljünk. Akkora balfékséget, mint amit a koncerten csináltak... Pfff...
Fogjunk össze, védjük meg a gyerekeinket, bla bla bla... Kinyírom Jameset, mert iderángatott. Persze, megértem, hogy Londonban más a helyzet, ők itt vannak a tűz közelében, de sem Hertfordshire-ben, sem otthon, Skóciában nem történt semmi komolyabb attrocitás.
Először észre sem vettem, csak az tűnt fel, hogy egyre töben mutogatnak felfelé. Aztán már egyre nagyobb zsivaj is lett. Mi történhetett? Szinte egyszerre néztünk fel Jamesszel, aki felszisszent mellettem.
„A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”
Ó, Merlinre. Annyira egyszerűbb lenne a világ, ha nem akarna arcoskodni mindenki. Ez megint micsoda? A Rend a hatalom? Hát baromira nem csináltak még eddig semmit, csak terrorizálták a varázslótársadalmat.
-Elegem van ebből, menjünk. - mondtam Jamesnek, aki bólintott, és megpróbáltuk minél ügyesebben kikerülni a menekülő embereket. A keresztapám óvón átkarolt, nehogy elsodorjon a tömeg, és nem álltunk neki mi is rohanni. Annak semmi értelme nem volt.
Körülöttünk kiabáltak, segítséget kértek, egyértelműen kezdett pánikhangulat kialakulni. Egy idő után már az aurorok is közöttünk voltak, ők próbálták terelgetni az embereket. Reméltem, hogy ennél nagyobb baj már nem kerekedik.

[♡ a beszéd ♡]

♡ a beszéd ♡

☾ 2003. 10. 15.. ☽

to : mindenki ♫: m u s i c b o x öltözet: casual
                                                                              

Első gondolatom az volt, én biztos nem jövök el erre az izére, nem akarom, hogy ijesztgessenek. Elzárkózom minden ilyesmitől, ami a Renddel kapcsolatos. Aztán persze addig magyaráztam magamnak, hogy nem érdekel, míg felöltöztem, és hát itt vagyok. Végtére is...csak jó tudni, mi a helyzet most...vagy nem? Már messziről látpm, hogy vannak, akik igenis készültek erre a találkozóra, és nem is akárhogyan. Táblákkal, meg transzarenssekkel hadonásznak, elég paprikás hangulatban. Én csak közönyös arccal nézek végig rajtuk. Pontosan tudom, ki az a Nora Potts, mégis fa arccal állok a táblák mellett, miközben azt kiálltják, védelmet! Védelmet! Ha nem hal meg, Allen is lehetett volna, hiszen ő...előszeretettel...mindent is. Kegyelem nélkül. Furcsa, de legalább már nem érzem az illatát a hajamon lefekvéskor. Nagyon sokáig még behallucinltam az illatát, aztán álomba sírtam magam. És miközben tudom, teljesen jogosan vannak itt az emberek felháborodva, mégsem mozdul meg bennem semmi. Várom, hogy felbukkanjon Kingsley, és elkezdődjön.
-Üdvözlöm Önöket! Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet.-
Én nem csodálkozom ezen. Olyan könnyen azt látjuk az emberekben, amit szeretnénk. Egy jóvágású pszichomedimágust pedig annak látunk, akinek akarja, hogy lássuk. Mellettem kiabálnak kígyót, békát, ki a hibás, pedig olyan egyszerű. Megvezethetőek vagyunk. Sokszor a legudvariasabb, legkellemesebb személyiségek az őrült elmebetegek.
– A kastélyt folyamatosan ellenőrizzük. Aurorokat rendeltünk az épületbe már a tanév kezdete előtt és a teljes tanári kar átvizsgálásra került.  Tudom, hogy félnek. Mind félünk, de éppen ez kell, hogy erőt adjon ebben a helyzetben. Nem ismétlődhet meg mégy egyszer, hogy valaki az életét veszítse ilyen elvek miatt. Nora eset szomorú és megrendítő, éppen ezért a többi gyereket, a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk. Összefogás. Nem tudom, mit segíthetne egy összefogás, de ahogy megjelennek a fejünk fölött a betűk, olyan rossz érzés fog el. Mintha visszarántanának a múltba. " „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.” Igen, most kellene elindulni. Én mégis még egy ideg csak nézem a feliratot, mintha valami bonyolult rúna lenne, amit ki lenene elemeznem. Olyan nehezen indulok el.

[most mi lesz?]

most mi lesz?



2003. október 15.

outfit: elegant black # megjegyzés: úúúúúú

Alapvetően nem foglalkoztattak a politikai beszédek. Inkább húzódtam volna vissza a saját kis műtermembe, hogy megfessem a következő csempe kezdő vonalait, ám ehelyett ott ácsorogtam a Hyde Parkban, Caine-nel az oldalamon. Eleinte nem is foglalkoztam a napvilágra került információkkal, rendszerint a világ eseményei nem kötöttek le. Az akadémián viszont egyre többen beszéltek erről is, arról is, hogy valami veszély közeleg és már én magam is elkezdtem bele látni azokba a sorokba a fenyegetést. Figyelmesebbnek kellett volna lennem, hiszen most már nem csak magamért, de Noráért, Alexért és Barbért is felelős voltam. Akárcsak Caine. Ketten vállaltuk a testvéreink felnevelését, hiszen nem volt jobb lehetőség és bár Alex már önálló volt, őt is el kellett indítani az életben, hogy kiszakadjon abból a közegből, amibe bele volt kényszerítve.
– Ugye nem lehet baj…? – kérdeztem nagyot nyelve, ahogy a tűntetőkre pillantottam. Szinte tapintható volt a feszültség, én pedig egy kicsit közelebb araszoltam Caine-hez. Sosem voltam az a bújós, kézfogós, ezért általában csak zsebre vágott kézzel vánszorogtam mellette. – Olyan, mintha el akarnának pattani a… – kezdtem, de akkor megjelent a mágiaügyi miniszter a pódiumon. Hangja megtöltötte a parknak ezen részét. Érezhető volt, hogy előre megírt szöveget akar elmondani, ám aztán egy kérdés megtörte a rendet. A szavai őszinték voltak, már-már tényleg arra sarkallták az embert, hogy elhiggye, kézben tartaja a minisztérium a helyzetet.
Nora Potts esete persze ettől még ott függött a levegőben. Bár Murphyt eltávolították a Roxfortból, még mindig ott volt az esély, hogy valakivel hasonló történik. Egyszer már bejutott ez a Rend… valami… a kastély falai közé.
Valamit éppen oda akartam súgni Caine-nek, mikor csillogó valami jelent meg, éppen a minisztérium fele felett az égen. Vonalak, mintha valaki éppen a felhők szürkeségét akarná feldobni egy kis ragyogással, ehelyett azonban betűk rajzolódtak ki. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.” Bár a szavak jelentését nem fogtam fel azonnal, mégis kiéreztem belőlük azt a fenyegetést.
– Ez nem jó… itt vannak… – magyaráztam és ahogy lökdösődés, pánik alakult ki közöttünk, belekapaszkodtam Caine kezébe. Sosem tettem volna ezt normál esetben, de most nem akartam elveszíteni a tömegben. A legtöbben rohanni kezdtek, észre sem véve, hogy végig taposnak valakin, aki elesett a lökdösésben.
– Tűnjünk el… – Suttogtam Oscarnak, majd még jobban megszorítottam a kezét. Szerencsére mindketten magas, erős emberek voltunk, így könnyedén tudtunk magunknak utat törni, de még én is majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, ahogy hátulról nekünk ütköztek.
Úgy kapaszkodtam meg Caine-be. Mekkora előny, hogy mostanában különösen sokat edz és felfújt az izmait, mintha azok csak lufik lennének.
– Megvagy? – kérdeztem.

[Rossz előérzet]

2003. október 15.
Rossz előérzet

Napokig tartó előkészületek előzték meg a mai beszédet. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer látok majd ekkora összefogást, mint korábban. Még a kezdő aurorok is kitettek magukért, hiszen tudják, ez a nap nagyon fontos lesz mindenki életében. A Miniszterelnök nem jelenik meg csak úgy a nagy nyilvánosság előtt. Bár, senkinek nincs információja arról, hogy mégis mit tervez, Macmillan elég egyértelműen fogalmazott. A Főparancsnokságon lévő összes auror oda lesz vezényelve, csupán egy kevesen maradnak, hogy tartsák a frontot, ha valahonnan mégis sürgős hívás érkezne.
Nem is tudom, hogy szerencse vagy szerencsétlenség ez a részemről. Bár nem vagyok szolgálatban, miután igyekeztem a lehető legtöbbet megtenni az előkészületek során, valahogy sikerült erre a napra szabadnapot kapnom. Mégis biztos vagyok benne, hogy mindenki tisztában van azzal, nem fogok kihagyni egy ilyen eseményt. Ha valahol meg kell jelennie a Rendnek mostanában, akkor ez egy tökéletes lehetőség. A káosz, a zűrzavar táptalaja. Ha valaha bajt akarnak kavarni, vagy kísérletet tenni arra, hogy visszaszerezzék Murphyt, akkor ez lesz az egyetlen és a legjobb lehetőségük.
Igyekszem elvegyülni a tömegben, hogy ne keltsek a kelleténél nagyobb feltűnést. Elég közel állok a kis dobogóhoz, de azért nem túl közel, ha a hátam mögött történne valami, akkor arra is mozdulni tudjak. Csöndben hallgatom a bekiabálásokat, miközben pásztázom az emberek elméjét. Nem igazán találok semmit a félelmen, felháborodáson kívül.
A beszéd egy része csak foszlányokban ér el hozzám. Nem hiszem, hogy mindjárt az elején támadnának, de ettől még nem árt óvatosnak lenni. Tekintetem körbejáratom, bizony a kollégáim között is, mert soha nem lehet tudni, mégis ki került tiltott varázslat hatása alá vagy ami még rosszabb, esetleg közvetlenül beépítve is lehet már emberük.
- Tudom, hogy félnek. Mind félünk, de éppen ez kell, hogy erőt adjon ebben a helyzetben. Nem ismétlődhet meg mégy egyszer, hogy valaki az életét veszítse ilyen elvek miatt. Nora eset szomorú és megrendítő, éppen ezért a többi gyereket, a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk.
Elérkezik a beszéd egy sarkallatos ponthoz. Az emberek elsősorban azt várjják, hogy mi, aurorok oldjuk meg ezt a problémát, de nem mindenki veszi észre, hogy a problémát ők maguk is generálják. A téves bejelentések, amiket ki kell vizsgálnunk, mind hátráltatják a munkánkat. Aztán bekövetkezik, amire számítottam. Valahogy támadásba lendülnek. A szavak lassan rajzolódnak ki, és még mielőtt bármi támadás történne, tartok tőle el fog szabadulni a pokol. A szavak mégis elgondolkodtatnak.

„A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”

Talán itt sokkal többről van szó, mint amire eddig számítottunk. Tudom, hogy segítenem kéne az evakuálásban, de valahogy azt érzem, az aki ezeket a szavakat az égre festette, még a közelben lehet. Körbenézek, hogy társaim mit tesznek, majd egy velem szemben lévő, Kingsley mellett lévő utat választok. A szavak bárhonnan oda kerülhettek, de ha valaki látni akarja a reakciót is, amit kivált, akkor két helyen lehet. Kingsleyvel szemben vagy mögötte. Mivel inkább mögötte voltak a szavak, ezért biztos vagyok benne, ha valaki van itt, akkor az ott lesz.
Ahogy haladok, a színpad közeléből megpróbálok kiterelni néhány civilt, miközben a kezem a pálcámon van felkészülve bármilyen támadásra. A megnyugtatásokra nem pazarolhatok időt, mert tudom, hogy felesleges, haladnunk kell. Most!