Svart Måke hajóvállalat és kikötő

Søren Stærmose pennájából



A legfélreesőbb dokk a kikötőben, melyet a rejtélyes Søren Stærmose vásárolt és újított fel. Nappal úgy fest, mint a kikötő többi része, hajók és munkások, teherhajók lepik el. Ám a kikötő ezen részét esténként sűrű köd borítja, és csak az találja meg oda az utat, aki tudja, hogy kit keres. Olyankor sötét üzleteket bonyolítanak le, egy hajó kifut tele elrabolt, vagy szöktetendőben lévő emberekkel, egy másik éppen befut tiltott árukkal.

[ღ Formák a sötétben ღ]

ღ Formák a sötétben ღ

Jasper

(2002. október 7.)

Ruci

Big girls cry when their hearts are breaking
Big girls cry when their hearts are breaking
Big girls cry when their heart is breaking

Megint én zártam. Sosem szeretek zárni, anyni mindent elronthatok. Nem kapcsolom le a sütőt, és lehet miattam robban fel a hely. elfelejtem levédőbűbájozni estére az épületet, és bezárni a mágikus zárat. A tulaj kicsit félős fajta volt, nem mintha bárki is kirabolta vona őt a vííí-ző gabonapehelyből, vagy a rémsajtos melegszendvcisből, esetleg a táncoló pizzából. Annyira stresszes volt... Nagyon-nagyon stresszes. és most Armint sem tudtam megkérni, hogy helyettesítsen. Pedig mindig leráztam róla azt a furán gyanús alakot, aki mindig a rokonnak hazudta magát. Azért az kicsit gyanús, ha valaki a saját rokona elől bújkál, és Arminból nem néztem ki, hogy valami aranyvérűs, hercegi szeszély miatt szivatta vonla meg azt a hapsit. Na mindegy, most  valahogy anynira sietett lelépni. Iagzából tudom, hogy nem szeret itt dolgozni. Bár itt ki szeret? A főnök valamiért folyton mogorva volt, valami mindig kiömlött, összetört, az emberbe ttköztek és tiszta kajás ragacsok lettek. Én valamiért mindezek ellenére élveztem egy kicsit, hogy dolgozhatok, hogy a legtöbb ember aki itt megfordult nem is olyan gonosz és sokszor egészen vicces dolgok történtek itt. De nappal. Nem este.
Lassan nyolc felé jár az idő, és szokásosan szomorú őszi, esős nap van. Már derengenek az utcalámpák fényei is. A járda kicsit nedvesen csillog, mert egész nap esett az eső, és a falevelek veszélyesen csúszossá válva várták, hogy valaki - jelen esetben én - rájuk lépjen és eltaknyoljon. Nem szeretnék most piszkosan hazaesni, és minden vágyam az volt, hogy a takaró alá bevacoljam magam jasper ölébe. Akkor is, ha éppen tanul, vagy bármit is csinál. Hiányozni szokott az ilyen hosszú napok után. Éppen az kezembe fogom a pálcámat, hogy elhoppanáláljak végre MézLakba. Nem lakunk innen olyan messze, de sötétben nem szeretek egyedül sétálni. Mindig is féltem, hogy egyszer egy sötét köpenye alak elém, aki megszólít, hogy...
- Elnézést, hölgyem, eltévedtem. Tudna segíteni? - azt hiszem mindenki életében eljön a pillanat, hogy annyira megijed a gondolatainak a testet öltésétől, hogy sikítani se tud. Kihagy a szívem, ahogy megugrok, és megprödülök hogy a hang tulajdonosa felé nézzek. Brrr, hát még a kezemből is kiesik a pálcám, de mikor hajlonék le érte, a hapsi közelebb lép, én meg furán pislogva ránézek.
- Iigeen? Izé hova szeretne eljutni? - kérdezném kicsit szorongva. De csak nem lehet egy emberrabló. Mostanában mindenki fekete esőköpenyekben mászkál.
- Egy bizonyos házat keresek, új építésű, hatalmas üvegablakokkal  - mondta és ahogy még egy lépéssel közelebb jön felém, én már meg se merek mozdulni. Oké, Sophie a filmekben is ha jól viselkedsz nem bántanak. De nem is értem hogy miért gondoloko erre. Olyan baljóslatú a hangja, és a ház amit keres... túl ismerős.
- Nagyon sok ilyne ház van szóval...  - motyogom, hogy ellépjek, de a mondatom többi része elhal, ahogy a fejem is elnehezül, miközben egy olyan elkábító varázslatot használ amit én még nem is hallottam, aztán elnyel valami félelmetes sötét.  
amikor magamhoz térek valami nedves, furcsa helyen vagyok, és nem tudok mozogni. Sötét, kissé penész szagú helyiségben vagyok, ahol minden olyan ynirkos és víz szagú. vagy csatorna. SZinte fel se fogom mennyire félek, csak érzem, hogy egyre jobban reszketek. A távolban valami munkásemberek vaskos hangját hallom. te jó ég. engem el fognak adni. Biztosan el fogják adni a vesémet. Valahol olyat is hallottam, hogy egyes sötét varázslók a különleges színű szemeket is eladják. Meg a hajakat. Oké, mindnet ami egy embert emberré tesz. Vagy lehet eladnak indiába olyan szexrabszolgának? Nem akarom, hogy az én képem is ott legyen a tejesdobozokooon. Aaaj, miért is ejtettem el a pálcámat, olyan szerencsétlen vagyok... Remélem Jasper jól van.
Jesszusom minjárt sírok.
- Lám, lám, lám. Hát nem gyönyörű itt? Elképzelem, hogy ez a sötét, fémes mennyezet bámulod, miközben meghalsz - nyomja a homlokomhoz a férfi a pálcáját, ami görbe végű, és szinte érzem, ahogy erőszakosan pulzál. Beleharapok az ajkaimba, hogy ne adjak ki semmilyen hagot, de a nevetése egyre magasabb oktávokba megy át, még Joker is megirigyelhetné. - Kiabálj, sikolts, úgysem hal meg itt téged SENKI!
Lehunyom a szememet, egy rövid pillanatra, majd amikor kinyitom belenézek abba az őrült szempárba.
- Nem kell ahhoz kiabálnom, hogy meghalljanak.
- Azt majd meglátjuk

[the darkness welcomes you]

the darkness welcomes you

2002. október 7.
Sophie

outfit
 
„trouble usually
finds me”

Nem jött haza. Csak az kattogott a fejemben, hogy valami nagyon nincs rendben… valami nagyon, de nagyon félre csúszott, mert Sophie nem szokott eltűnni csak úgy. Ha későn is zárt, mindig gyorsan hazaért. Hertfordshire azért nem volt olyan nagy város, hogy az ember órákra távol maradjon otthonról, ha elindul a munkából. Ezért hát nem aludtam, nem ettem, nem ittam… csak ültem a ház előtt, a kerítésre mászva és vártam. Egészen hajnalig volt ez így, addigra pedig a gyomrom már olyan görcsben volt, hogy kegyenesedni is alig tudtam. Szólnom kellett volna valakinek, de senki sem jutott eszembe. Frasert nem zavarhattam, mert most éli a családi életét, Benjamin valahol röpködött… Sophie rokonai meg muglik voltak.
Ahogy ott ücsörögtem, egyszer csak egy testes, fekete madár jelent meg az égbolton. Hangos húhogással jelezte, hogy leszállni készül és éppen mellettem landolt a masszív kőkerítésen. Elhelyezkedett, kicsit felborzolta magát, majd felém nyújtott a lábát. Azonnal kiszúrtam a levelet, ami össze volt tekerve és furcsa, vöröses valamivel összekötve… ahogy közelebb hajoltam úgy láttam meg, hogy az bizony haj. Sophie haja.
Szét bontottam azonnal. A kezeim is remegtek, de annyira, hogy alig tudtam olvasni a levelet, mert a sorok le-fel siklottak a szemeim előtt. Nyugalom… nyugalom. Azt persze azonnal felfogtam, hogy nagy betűkkel lett felvésve az a három sor. Így elég figyelemfelkeltő volt és ijesztő… főleg az írás furcsa, szabálytalan képének tükrében. Egy őrült írta, nem sok kétség fért ehhez.

„Kölyök! Nálam van.
Kapj el ha tudsz.
V.”

A rövidke üzenettől még inkább görcsbe rándult a gyomrom. Vincent… tudtam, hogy ő volt és tudtam, tudtam, hogy Sophie-hoz tartozik a haj. Nem volt más választásom, követnem kellett a nyomát. Voltak erre megfelelő varázslatokat, amiket még az én gyenge, mágikus képességeimmel is ki tudtam csikarni a bizonyítékokból. Így hát Londonban kötöttem ki… a kikötőknél.
A hullámok neki-neki csapódtak a hajók oldalának. Furcsán hangos volt az egész, de éppen elég ahhoz, hogy a gyomorgörcs még erőteljesebben törjön rám, a lábaim is remegni kezdtek. Már nem kellett a nyomkövető bűbáj. Ezen a hajnali óránk csupán csak egyetlen raktárból jöttek zajok. Egy férfi beszédének a hangja. Közelebb sétáltam a törött üvegablakhoz, s hallottam, ahogy távolról zaj hallattszik: –  Kiabálj, sikolts, úgysem hal meg itt téged SENKI!
A magas hang egyértelműen Vincenthez tartozott. Bár a választ nem értettem, felismert Sophie hangjának kellemes dallamát. Belestem az ablakon, nem láttam senkit… a hangok valahogy bentebb jöttek, így fogtam magam és egész egyszerűn behoppanáltam az üvegcserepek másik oldalára. Nem gondolkodtam… most nem lehettem gyáva, meg kellett mentem Sophie-t.
Óvatosan osontam közelebb ahhoz a helyiséghez, ahonnan a szavak jöttek. Túl sötét volt, ezért nem készülhettek fel rám.
– Lumos Maxima! – Kiáltottam bele a sötétbe és reméltem, hogy ez a varázslat elég lesz ahhoz, hogy egészen elvakítsa Vincentet.

[ღ Formák a sötétben ღ]

ღ Formák a sötétben ღ

Jasper

(2002. október 7.)

Ruci

Big girls cry when their hearts are breaking
Big girls cry when their hearts are breaking
Big girls cry when their heart is breaking

Mindig is attól tartottam, hogy majd a naivitásom hozza el számora a véget. Igazából csak szeretném azt hinni, hogy az emberek alapvetően jók. HOgy midneki szeretne egy normális és boldog életet élni azzal, akivel szeretne, ott ahol szeretne, és így megvan mindeki számára a happy end. Még Aiden és ELliot is erre törekedtek, ahogy JAspertől hallottam, pedig nekik sem volt könnyű az életük. Annyira, de annyira sok ember szeretne csak úgy vígan élni, és szeretni. Én pedig túlságosan bután ragaszkodom ehhez az elképzeléshez, hogy elfelejtkezem arról a rossz oldalról. Ahol meghúzódnak az árnyak, és furcsa formákat ölt a sötétség. Ott karmok vannak és fájdalom. Félek ettől a sötéttől, ez nem olyan barátságos és kedves takaró, ami minden este elfed, mikor eldőlök az ágyban Jasper mellett.
Kicist remegek,már amnenynire a bándultágom engedi. Érzem, ahogy lüktetnek a horzsolások  atestemen, és rápllantva a tárdemre látom, hogy több helyen is kiszakadt, és még véres is. Kívácnsi vagyok, hogy hiányzik-e a vesém. Bár akkor nem lennék ennyire életképes állapotban.
A sötétben nehezen tudom kivenni az előttem magasodó őrülten körbe-körbe sétáló fickót, aki úgy fest abban a furcsa feketeségben, mintha rágná a körmét. Vagy a kezét. Presze igyekszem csendben maradni, gondolom ő már nem abba a kategóriába esik, amikor a film hőse hosszú szónoklat után jó útra tereli a gonoszt. Vaalhogy olyan árzésem van, hogy még az is baj lenne, ha kinyitnám csak úgy a számat. Vajon halottnak kéne tettetnem magam, vagy ha kellően mozdulatlan vagyok, siekrül láthatatlanná válnom? Aligha.
Vajon Jasper hogy van? Tudja, hogy hol vagyok? Vagy már alszik? Esetleg Tarzan ellopta az alsógatyáját zuhanyzás után, és őt üldözi? Őszintén nem is tudom mit szeretnék. Azt, hogy jönnön ide, és az életét kockézattva mentsen meg, vagy legyen otthon egy békés környezetben. Iagzából egyszerre a kettő lenne ajó, de az sajnos lehetetlen.
Aztán egy hirtelen mozdulattal elém terem a férfi, és nekem szegezi a pálcáját. Először érthetetlenül motyog valami bosszúról, meg halott csecsemőről, aztán kiabál, és hirtelen megcibál és megüti az arcomat. Ez annyira sokkol, hogy teljesen lefagyok. Érzem, ahogy az ajkaim megduzzadnak, zsibbadnak a fogaim, és mintha vér is serkenne. Szeirntem a szívem is megáll egy pillanatra a döbbenettől, így azt sem hallom, ahogy valaki közeledik, és nem ismerem fel a hoppanálás ismerős pukkanását sem.
– Lumos Maxima! - Az ismerős hang zökkent vissza a kába rémületből, de a fény élesen villan, én pedig kénytelen vagyok lecsukni a szememet, miközben Vincent hörrögve felpattan.
- Te mocskos szemét! - kiabálja, de úgy, hogy nem is biztos, hogy Jaspernek címzi. Lehet senkinek.
- Jasper! - kiáltom fel, és egy kis boldogság is keveredik a hangomba. Érzem, hogy az a fura varázskötél,a mivel megkötözött kezd lazulni, ahogy kizökken. Szeretnék felpattanni és JAsper nyakába ugrani, hogy menjünk el innen. De a pálcám még mindig a büfé előtt hever valahol. Remélem, ha reggel Armin nyit, megtalálja. Legközelebb magamhoz kötözöm, mint ahogy a kisgyerekek kezéhez szokták a lufit. A fickó azonban hamar magához tér, és Jasper mögé hoppanál, hogy onnan támadjon. - Mögötted, mögötted van! - figyelmeztetem, miközben igyyekszem magam kioldani a kötelekből. Szerencsére nem olyan ügyes varázslat ez, hogy erősödjön, amikor szökni akarok. Olyan tébolyodottan hanyag, mint ahogy annak az embrenek az összes mozdulata. Még midnig zsibbad az arcom, érzem, hogy bezsélni is fájdalmas és nehézkes. gyerünk, Sophie, muszáj seígtened Jaspernek. Most nem futhatsz el, nem bújhatsz el, úgy ahogy az ostromnál. Nem veszhetek el gyávaság miatt még valakit, akit szeretek.
- Osruptum! - kiabálja az elrablóm, de ez olyan varázslat, amit sose hallottam. De már a varázsige sem hangzik túl barátságosan. Sikerül kiszabadítanom az agyik kezem, és a magam körül kezdek matatni, hátha találok valamit, amivel megzavarhatom. Egy kisebb kőbe üttközik a kezem, amit felé dobok, hátha megzavarja, és nem találja el Jaspert.

[the darkness welcomes you]

the darkness welcomes you

2002. október 7.
Sophie

outfit
 
„trouble usually
finds me”

Miattam esik baja. Miattam bántják. Miattam van ez az egész. Nyeltem egyet s közben abban reménykedtem, hogy a varázslatom elvakítja annyira Vincentet, hogy meg tudjam szabadítani Sophie-t. Az idegességemben remegni kezdett a gyomrom is… hányni tudtam volna… a pálca is remegett a kezembe. De küzdenem kellett. Nem engedhettem meg, hogy elvegye tőlem Sophie-t, mielőtt még megkérném a kezét és megházasodnák – ha egyáltalán hozzám akar jönni.
– Te mocskos szemét! – Hallottam meg Vincent őrült kiáltását. Szinte hallottam, ahogy kicsendült belőle a bizonytalan él, amivel anyámat szidta régen, amivel röhögve véste a karomba a „Halál” szót, én pedig csak némán zokogva tűrtem. Akkor még gyerek voltam, most viszont felnőtt, aki nem viselte el, hogy bántják élete szerelmét. Sosem gondoltam így Sophie-ra korábban… csak tudtam, hogy el akarom venni. Most viszont, ahogy megfogalmazódott bennem, csal még inkább meg akartam menteni.
– Jasper! – kiáltott fel Sophie. Életben volt. Életben volt, bár nem láttam meg a pálca fényében, éppen csak a szemem sarkából azonosítottam fel, hogy hol lehetnek a vörös tincsek. Vincentre koncentráltam, azonban egy pillanat alatt hoppanált félre, a pukkanás újabb pukkanásban végződött. Hallottam, hogy a hátam mögül. – Mögötted, mögötted van! – Mondta Sophie ismét.
– Osruptum! – Hallottam meg a varázslatot is, ám éppen ezzel egy időben félre hoppanáltam és úgy érkeztem kicsivel odébb, hogy éppen szembe kerüljek Vincettel. A támadás nem ért sokat, csak becsapódott éppen mellettem a padlóba. Láttam, hogy a feje vérzik… talán Sophie találta el valamivel, így talán meg is szédült annyira, hogy ne tudja a támadásomat kivédeni.
Azonnal kinyújtottam a karomat, rászegeztem a pálcámat:
– Confringo! – kiáltottam, Vincent feje fölé érkezett a robbanó átok. A gyenge gerenda megreccsen és a tető elkezdett beszakadni. Hallottam, ahogy káromkodik és por kerül a szemébe. – Húzz már el az életemből, te bolond segg… – Üvöltöztem és közben odasiettem Sophie-hoz.
Leguggoltam mellé, egy pálcaintéssel kioldottam a kezét fogvatartó köteleket. Ahogy felszabadult a keze, a hüvelyujjaimmal végig dörzsöltem a pirosló bőrön. Utáltam, hogy ez a barom fájdalmat okozott neki… hogy állandóan beletúrt az életembe és másokat bántott helyettem. Felkeltem Sophie elé léptem és úgy néztem Vincentre, aki éppen a port legyezgette el maga elől.
– Te kis szarházi! – kiáltott fel és megint lendítette volna felém, de még mielőtt varázsolhatott volna bármit, megreccsent felette a tető. Hangos robajjal robbant be minden, ami odafent volt és a törmelék egyenesen Vincent magas, sovány testét elborította a törmelék és nem volt már ott más… csak egy kupac…
– Sophie…. – Fordultam meg, felhúztam a földről és azonnal magamhoz öleltem. Az arcomat a vörös tincsek közé fúrtam, hogy mélyen beszívjam az illatát. Nem vártam meg, hogy mondjon bármit is, csak hoppanáltam vele haza, hogy mind jobban a karomba tarthassam.