Botanikus szoba

Avery Cassen pennájából



Eldugott, rejtélyes szoba, melybe a Társalgótól nem messze vezet az út. A legtöbb diáknak fel sem tűnik, hiszen az ajtó olyan tökéletesen beleolvad a kastély falába, hogy szinte csak megtapogatva érezhető az, hogy kissé kidudorodik. Se kilincs, se másmilyen jelzés nincs rajta, azonban nagyon könnyen utat enged befelé, ha valaki tudja, hogy közelítse meg. A legfinomabb érintésre is azonnal kitárul az ajtó, ha az embernek egy kis magányra, csendre és harmóniára van szüksége -  feltárva ezzel a bent burjánzó mindenféle növény képét, a valamerről csobogó kis szökőkút hangjával és persze az illatorgiával megfűszerezve. Ellenben egy dühös, indulatokkal telt diák egyszerűen képtelen kinyitni, akárhogy os püföli az ajtót. A tanárok pedig, mivel hogy nagyrészt tudnak a szoba létezéséről, két-három pálcakoppintással akármikor feltárhatják a szinte láthatatlan ajtót.
Egy zárt helyiség, és bár a mennyezet üvegből van, a fény mindig olyan borús, mintha kint zuhogna az eső, épp csak annyira elég, hogy az ember elgyönyörködhessen a virágokban. A levegő mégis friss, és a legkülönfélébb növények nyílnak.

[ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ]

ღ zenebona ღ

ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ

Mirabella

(2001. szeptember 10.)

Eltévedtem.
Fogalmam sincsen hogy hol vagyok, pedig éppen Teddyt akartam megkeresni, hogy hogy áll az SVK házidolgozattal. De ahogy elindultam megint bekavartak a folyosók, lépcsők és minden egyéb izék. Elképesztő, hogy hét éve járok ebbe az iskolába és még mindig folyamatosan eltévedek. Csoda, hogy a konyhához már csukott szemmel is odatalálok. Jó,mondjuk az motiváló, az a hely a Teddy-randik fő helyszíne. De ez... ez mi ez itt ez a dzsungel?
Oké, ez nagyon fura. Remélem nincsenek itt errefelé olyan vizilények meg mutymutyok meg egyéb  fura micsodák itt, mert akkor még félni is fogok. Csak hozzáért a könyököm a falhoz én meg beborultam ide, és most itt vagyok a... a nem tudom, hogy hol vagyok. Igazából még jó, hogy ez a suli olyan keszekusza, hogy harminc év múltán is biztos felfedeznék valami újat.
Na jó, ha már itt vagyok szét is nézhetek. És akkor hátha kikeveredem. Vagy itt maradok örökre, elvégre kinek tűnne fel, hogy valakit megzabált itt valami húsevő random növény. A tanárok amúgy vajon tudják, hogy van már vagy öt üvegház a Roxforban? Vagy Lachaster proffot elkapta a hév?  Közben igyekszem nem eltaknyolni a nagy mászkálás közepette valami furán plafonig érő, furán vastag gyökérrel megáldott lilásrózsaszín növényben. Olyan pillantásokat vetek felé, mint aki menten attól fél, hogy megesz, vagy legalább lecuppogja a fejem, és kiszívja a vizet belőlem, hogy aztán egy gusztustalan ráncos mazsolafejem legyen. Véletlenül se hoznám rá a frászt a barátaimra, és Teddyre. Megrázom a fejem, na jól van, Sophie, viselkedj legalább egy picit úgy, mintha egy érett tizenhat éves hetedéves lennél. Menni fog?
Nem, nem fog menni. Inkább csak levetem magam egy padra, ami valami kikövezett vizes szökőkútszerű tó felé néz. Vajon ki fog belőle ugrani egy cápa? Vagy egy ilyen megmagyarázhatatlan kinézetű rémisztő varázslény?
Inkább csak lemondóan sóhajtok, és úgy döntök várom a csodát. Hogy megnyíljon alattam a föld vagy a plafon, hátha kujutok innen...
Nem is tudom mióta kuksolok itt, lehet már mindeki elballagott és már 2002 van, én meg még mindig itt ülök... AMikor valami zörejt hallok, én meg frászt kapva felpattanok, hogy most akkor oké, ennyi volt megesz egy növény. vajon a sikolyomat visszhangozni fogják a falak? Én is egy fura szellem leszek, mint Hisztis Mirtylle?

to Miss Sophie Vanheim

2001. szeptember




welcome to the jungle 

- Mi ez a dzsungel itt? - bukik ki belőlem a kérdés, félig bosszúsan, félig  meg csodálkozva, és most kivételesen nem akkor, mikor belépek a griffis hálókörletbe. Nem, most valahol tök máshol sikerült kikötnöm, pedig csak a cipőfűzőmet akartam bekötni, azért támaszkodtam a falnak. És azon minutumban hanyatt fekve tálaltam magam, s néztem a levelekből, indákból, ágakból és csiricsáré virágokból szőtt plafont. Most vagy nagyon odavertem a fejem, vagy a Roxfort nagyon furcsán reagál a kikötődött cipőfűzőkre.

Igazából a saját épségemért nem is aggódom annnyira. Felemelem még fektemben a táskámból kifordult termoszt,  és megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy a tartalma nem borult ki. Olyan vagyok mostanság, mint egy kihaló félben lévő, de minimum veszélyeztetett állatfaj, aki csak egy bizonyos nagyon specifikus élelem formát fogyaszt; csak ez esetemben nem bambuszrügy vagy eukaliptusz levél, hanem a kakaóbab magjából kinyert csodálatos mennyei manna, alias csoki. Na jó, kicsit hígítottam tejjel meg némi lángoló nyelvvel,  mert hát a jó kis ír forró csoki úgy jó.  Meg úgy, ha nem a padlóról kell felnyalnom, mert Merlin engem úgy segéljen, most azt is megtenném.

 A folyosón még mélabús nyugalmam éppen kezd visszatérni, erre valami növény kiszemeli a kezemben lévő gusztán meggypiros kulacsot, és meg  is célozza virágszirmokból álló szájszerű izéjével.

- Még mit nem! - hördülök  fel felháborodásomban, és elrántom az orv támadó elől az italhordót. Aztán azzal együtt én is arrébb hemperedem, mert ahogy ez hirtelen kinéz, lehet hogy velem is beérné, nem mintha lennének fogai, de ebben a kastélyban ki tudja... A szirompofa felnyalja utánam a földes padlót,  én meg talpra ugrok és biztos távolba szökkenek.

Hogy Lancaster aprítana a százfűlé főzetbe, te csoffadt muskátli, te. Igyál gyomirtót... - füstölgök egyre kisebb lendülettel, elvégre én ma csendesen depizni indultam el valahová.

Magamhoz szorítva a termoszt, elindulok felfedezni, hova is kerültem, meg keresni valami biztonságosabb helyet a mélabús italozásomhoz. Mondjuk lehet, hogy inkább a pálcámat kéne a kezemben tartanom, de megviselt lelki világon számára a csoki most fontosabb.

Nincs velem Mezzi, Darcival bujkálnak a Tiltott Rengeteg egy számukra biztonságossá és védetté tett részén. Meg se látogathatom őket az aurorok  miatt. Cartwright haragszik rám. Folyamatos életveszélyben vagyunk, pedig be vagyunk ide zárva a négy fal közé, mint valami elcseszett karanténba. Szóval legalábbis azt érzem, hogy egy nagy fekete felhő követ engem mindenhová. Ami dementorokból van. Ezek ellen meg még a csoki is csak forrón, whiskyvel használ. Ha patrónusom lenne, az vagy egyszarvú lenne, vagy csoki. Vagy a dühös Cartwright, tuti egy dementor se állna meg előtte.

A vizcsobogas irányába ballagtam, várva hogy esetleg egy vízesés vagy ilyesmi van ott. Amikor azonban kiléptem a bokorból, egy szökőkutat tálaltam ott, még egy hetedéves hugribugrit, aki kábé az arcomba sikított, miközben felugrott.

- Bocs, nyugi - kiáltom félig én is a rémülettől, úgyhogy annyira nem erem el szerintem a kívánt hatást, de legalább nem dobom el ijedtemben a termoszt.

- Nem akartalak megijeszteni - mondom kifújva a benn rekedt levegőt, most már tényleg megnyugodva.

- Rád is Rád fér egy kis szíverősítő, mi? - vigyorgok megértően, mert én meg tőle meg a sikításától kaptam majdnem szívbajt. - Kérsz forró csokit? - kínálom a nagy ijedelemre, és lehuppanok a kút melletti egyik gömbölyded kőre, sőt, őt  is hellyel kínálom magam mellett.

- Mindjárt eszembe jut,miből és hogyan kell valami ivóedényt varázsolni. Te nem tudod esetleg? Talpaspoharat tudok, de patkányból, és azt nem látok erre - vakarom meg a fejem elgondolkodva.

- Amúgy hol vagyunk? Csak be akartam kötni a cipőmet, és erre itt találtam magam - legyintek körbe a dzsungel felé.




  

[ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ]

ღ zenebona ღ

ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ

Mirabella

(2001. szeptember 10.)

Hoogy a fenébe kerültem én ide. A kérdés annyiszor vetődik fel bennem, hogy lassan strigulázhatnám is. És akkor ilyen kis pálcikákkal lenne tele körülbelül az egész botanikus szoba izé, mert hogy egészen biztosan itt fogok éhen halni, és majd egy éhes szellem lesz belőlem csupán. Remek, Sophie, remek.
Az a baj, ha az ember magányos, midnenféle nem túl vidám gondolat is az eszébe jut, és hát mostanában egészen sok olyan dolog nyomaszt, ami nyomivá tesz. Jó, nyilván nem igazán engedem, hogy ezt észrevegyék a többiek rajtam, Avery meg Teddy biztos aggódnának, hogy ha folyton a búskomor fejemet látnák. Sőt melyik fiú örülne egy szomorú lekvároskenyér képű lánynak? Na nem akarom, hogy az elkámficsorodottságom miatt Teddy mondjuk tényleg elhagyna... De... De ez az év is pontosan ugyan olyan félelmetesen indul. Az a Csillagles nagyon para volt, nem is tudom, hogy éltem túl. Mostanában egyre kevésbé érzem magam biztonságban este, akárhol is megyek, mert mindig olyan érzésem van, megint eltalálhat valami átok. Vagy elalvás előtt mi van ha megint valami megbűvölt hülye helyre kerülök? Pont mint a Kastélynál, vagy a Csillaglesnél... Oké, Sophie, nyugodj meg. Elvégre senki sem lelte halálát az iskolában... Csak Mirtylle, több száz varázsló, boszorkány és diák az ostrom alatt... Közöttük Balthasar is... És az a hollóhátas lány... Végül is teljesen biztonságos épület nem?
Nagyot sóhajtok. Nem szabadnak ezen aggódnom, most már aurorok vannak mindenhol, és amúgy is...
Ekkor hallom meg a fura hangot én meg egynesen azt hiszem, hogy az életemre tör valami növény, vagy valami lény, vagy valami izé. Én meg azt hiszem menten szörnyet halok. Csápolva hátrálok a medence vagy mi a fene felé, és már felkészülök, hogy belezúgok, de a kalimpálás közben megakad a kezem valami indás izében. Oké, szóval nem a víz, hanem az inda öl meg. Vagy az infarktus. Micsoda sokféle lehetőség a halálhoz...
- Bocs, nyugi - kiált felém valaki, mire én rémülten pislogok rá, de aztán csak felismerem benne az egy évvel alattam járó Griffendéles Mirát. - Nem akartalak megijeszteni.
- Én se téged - pislogok rá, majd kiszabadítom magam a növény markából. Vagy mijéből. Azért attól is megijedhet valaki, ha a másik megijed. A szemembe zúdult, kissé borzas tincseimet igyekszem hátra rendezni, majd a lány felé araszolok, és igyekszem nyugodtan felé mosolyogni, hogy itt minden oké. Akárhol is van most ez az itt.
- Rád is Rád fér egy kis szíverősítő, mi? Kérsz forró csokit? - kínálja a termoszt, mire felcsillan a szemem, és szinte úgy bámulok a lányra, mint aki nem is tudom, fényes glória szerű aurában fürdik.
- Úúú, forróó csoki. Imádom a forró csokit - bólogatok lelkesen, hogy kérek. Mindenhogyan képes vagyok beteges mennyiségű forrócsokit elfogyasztani, még a nyár közepén is. Bár annyira nincs Angliában afrikai hőség, de nekem mindig kell forrócsoki. Az nekem a benzin, az éltető nektár. Szóval lelkesen letelepedem mellé egy másik kőre, amit előtte jól megnézek magamnak, hogy él-e vagy ilyesmi. A mágus világ dolgaiban nem lehet megbízni. Főleg nem egy ilyen fura botanikuskertben.
- Mindjárt eszembe jut,miből és hogyan kell valami ivóedényt varázsolni. Te nem tudod esetleg? Talpaspoharat tudok, de patkányból, és azt nem látok erre - én erre kissé megborzongok,  azért sosem mertem abból a pohárból inni. És szegény patkányok.
- Öhm. Nem is tudom - végigtapogatom magamat, hogy egyáltalán nálam van-e a pálcám. AZtán ahogy kitapintom a vonalait, megnyugszom, hogy most magammal hoztam. - Egyáltalán van itt valami, amivel kezdhetnénk valamit? - teszem fel a rendkívül értelmesen megfogalmazott kérdést. Aztán a tekintetem megakad valami nagy Totoro levél szerű levele, amit megfogok és magunk elé helyezek. - Esetleg ebből megpróbálhatjuk - dünnyögöm, majd a pálcámmal elmormogok egy varázslatot, és várom a csodát. A levél aztán valami furán csorba, zöld pohárrá alakul, ami kissé ingatagon áll az ölemben. - Hát. Tadamm - mondom vigyorogva, mert azért egészen aranyosan néz ki ez a levélpohár.
- Amúgy hol vagyunk? Csak be akartam kötni a cipőmet, és erre itt találtam magam - együttérzően bólogatok, majd tekintetem követi Mira kézmozdulatát.
- Fogalmam sincsen. Valami rejtett botanikuskertben, azt hiszem. Lehet ide dugják el a növénykísérleteiket, és megetetik a rossz diákokkal őket - suttogom kissé elviccelve, eltúlozva a dolgokat. Azért annyira nem lehet közveszélyes ez a suli. - Én megbotlottam és lekönyököltem a falat, úgy kerültem ide - teszem hozzá, aztán valahogy észreveszem, hogy furán mozog a táj. És ha az ember ül, akkor nem kéne mozognia, nem? Lepillantok a kőre, amin ülök... És az egy mozgó kőteknősbéka, aminek a tetején ülök.
- Kőteknősön ülünk - jelentem ki a nyilvánvalót Mira felé pislogva. Oké. Ez nagyon cuki. Kőteknőős. - Remélem nem húsevők... amúgy merre visznek minket?

to Miss Sophie Vanheim

2001. szeptember




welcome to the jungle

- Higiénikusabb, mint egy patkány, és még stílusos is  - bólintok elismerően a zöld ivóalkalmatosság láttán. - És illik ide. Nagyon. Kaphatok én is? - kérdezem szemtelen kiskutya szemekkel, és szedek egy másik olyan levelet. Nem baj, ha nem, mert amúgy az alkohol úgyis fertőtlenít, majd iszom a termoszból, miután Sophienak  töltöttem.
Szürcsölgetve hallgatóm a válaszát, és a rossz diákos részre elfintorodom.
- Hát én simán megeszem őket bünti nélkül is, az egyik majdnem lenyúlta a termoszt - mesélem ki magamból a sértettséget, és nagyot húzok mérgemben a csokiból. - Simán megpróbálta, a kis gaz, hogy lenne belőle parajfőzelék egy agresszív matróz konzervdobozában…
- Biztosan a jó helyen kell könyökölni- találgatok, aztán két korty közt meglepetten veszem észre,  hogy Sophie nem mozog ugyan, de távolodik. Értetlenül vonom fel a fél  szemöldököm,  aztán meg a  másikat is,mert ugyan a hugris lány helyváltoztatása hozzám képest  abbamarad, viszont a dzsumbuj meg a csobogó meg megindul.
- Mi a…
Végül félbe hagyok az értetlenkedéssel, mert Sophie megmondja a tutit. Előre hajolok, és fejjel lefelé nézek farkasszemet a velem a hátán mélán bandukoló sziklatestű jószággal, míg Sophie felteszi a fontos kérdéseket.
- Nem t’om. Nem tűnik éhesnek, de ha meg akar enni, szerintem lefutjuk. Szerinted hova megyünk? - kérdezem játékosan a meglehetősen bamba tekintetű tekitől, de nem válaszol. Persze, a varázslényeknél sose lehet tudni, mert valamelyik meg beszél, de pont ez éppen nem. Sebaj.  Felegyenesedem, nevetős prüszköléssel vállat rántok és még egyet húzok az italból, nyugtázva ezt az egészet.
- Nem tudom, de viccesek. Versenyzünk? Előre! - mutatok színpadi hévvel előre, kard híján a termoszommal, a teknős pedig változatlan lelkesedéssel és iramban halad tovább, Sophié mögött.
Igazából úgy tűnik, egy jó kis kertnézegető körútra visznek minket, lomhán ballagnak be a fák közé velünk, de legalább nem tűnik úgy, hogy zavarná őket a jelenlétünk. Jó, hogy ők ismernek néhány szép ösvényt itt, ahol kényelmesen el is férnek - csak épp nem kalkulálják bele a mi magasságunkat a komfortos ösvényszélességbe és magasságba. Úgyhogy kicsit ügyességi feladat, néha limbózni kell a behajló bokorágak és indák alatt, néha meg egészen felhúzni a lábunkat, nehogy a kaktusszerű izék tüskéi megszurkálják.
- Sima liba - vigyorgok Sophiera, akinek a teknőce most olyan közel mászik hozzám, hogy koccintásra emelem ivóedénykém.
Aztán hirtelen eltűnik Soph, meg az addigi táj, és jó két métert szánkázok lefelé valami kavicsos lejtőn, próbálva rajtamaradni a továbbra is rendkívül stoikus kőállat teknője tetején.
- Na! - morgok a lejtő alján, a susnyásban és körbenézek, hogy hogyan lehet egy botanikus szobában ilyen szintkülönbség, meg hogy Soph jön-e a hátasával, vagy hova lett. Csak utána iszok a forrócsokiból, ami egyrészt kezd már kihűlni, másrészt meg nem töltötte be a feladatát, hogy velem depizzen, mert egyelőre odáig még nem jutottam el. De ez nem is biztos, hogy baj.


  

[ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ]

ღ zenebona ღ

ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ

Mirabella

(2001. szeptember 10.)

Nyújtok egy levél izét Mirának is, és felé nyújtom, majd ahogy megkapom a firró csoki adagomat beleszürcsölök. Mondjuk nem várt kesernyésen csípős utó íz kissé fejbe kólint, és határozottan végigrohan rajtam a hidegrázás is, brrr, ahogy megérzem az alkohol kesernyés ízét. Vajon be fogok ettől rúgni? Nagyon remélem, hogy nem, mert az nagyon ciki lenne.
- Úúh, alkoholos forrócsoki? Menő vagy, Mira - vigyorgok rá. - Szerencsére most nincs kedvem prefektusnak lenni a fura őserdő izé közepén, meg hát na. Annyiranem is vagyok véres prefektus - teszem hozzá. Na tessék. Máris beszédesebb vagyok. Nem mintha nem beszélnék hülyeségeket alapjáraton. Csoda, hogy eddig Teddy meg Ave nem kergetődött az őrületbe mellettem a hülyeségeim miatt. Közben megint iszok egy kis kortyot belőle, mert jólesően felmelegít ebben a nyirkosan fülled helyen, és körbepillantok a helyiségben, hogy van-e valamerre valamilyen gyanús növénymozgás.
- Hát én simán megeszem őket bünti nélkül is, az egyik majdnem lenyúlta a termoszt. Simán megpróbálta, a kis gaz, hogy lenne belőle parajfőzelék egy agresszív matróz konzervdobozában… - Erre elkerekedik a szemem, és majdnem a szám is, azzal pedig a forrócsoki majdnem kiköpődik, de aztán inkább gyorsan lenyelem a forró italt és csak nézek Mirára.
- Itt élnek a növények? Mármint azok élnek, csak itt olyan szörny növényesen élnek? Ójaj, mint az ilyen régi filmekben... Jönnek a fura indáikkal, meg a csattogó fogaikkal, amik a közepükből állnak ki... - igen megint túl sok filmet néztem nyáron, de hát mégis mit csináltam volna, Teddy eltűnt, és a Csillagles után már kimozdulni sem volt kedvem, mert attól féltem valami dimenzióváltás lesz megint ahol mindenféle emberek átkoznak összevissza a sötétben. Inkább kortyolok megint, hogy azt a kellemetlen elméket az Elvarázsolt Kastéllyal együtt kizárjam.
Aztán először el sem hiszem, de mozognak a kövek, amikről kiderül, hogy kőteknősök. És még önmagukhoz képest egészen fürgén bandukolnak. De igazából lepillantva rájuk nem tűnnek olyan agresszívnek, mint azok a növények a képzeletemben.
- Nem t’om. Nem tűnik éhesnek, de ha meg akar enni, szerintem lefutjuk. Szerinted hova megyünk? - kéredi, mire én megvonom a vállamat.
- Gőzöm sincsen. Mr. Teknős, hova megyünk? - pillantok le megint rá, de ő ugyan olyan álmos és bamba fejjel menetel előre. Lehet süket, mint a kő? Minden esetre nem szeretném ha ők is hirtelen ilyen veszélyes izékké alakulnának át, amik így fogják magukat és megesznek.
- Jóóó, előreee - bólogatok lelkesen, és tovább döcögünk a hátukon, miközben kíváncsian nézelődök összevisszára a botanikus kertben, ahol alapjáraton egészen szép növyének is vannak, amik egyelőre nem tűnnek se barátságtalannak se éhesnek. Nagyban tekergőzöm azért ki az ingák elől, nem szeretnék úgy járni, mint Clayton a Tarzan mesében... Ugh...
Már kezdek megnyugodni, amikor eltűnik Mira és a teknőse én meg azonnal bepánikolok, hogy mégis Merlinre, mi a fene történt? Aztán leugrom  a teknősről, és lenézek valami leejtőről, aminek az alján megtalálom MIrát is a teknősével, aki a lehető legnagyobb nyugalommal eszik valami növényt a lába mellett. Felkapom az én jószágomat az ölembe és lebámulok a lányra.
- Jól vagy, MIra? - kérdezem és lehasalva nézem a mélyben lévő lányt, aztánvalami nagyon ijesztő hangot hallok a hátam mögül, és mire hátra esek, azt hiszem mentem meghalok a rémülettől. Valami izgő mozgó veszéles növény kúszik-mászik felém, éhesen. Oké vagy meghalok mert leugrom, vagy meghalok mert megesznek. Magamhoz szorítom jobban a teknőst és inkább lecsúszom a hasamon Mira mellé a meredekes leejtőn, reménykedve abban, hogy a növénynek ez nem jut az eszébe.

to Miss Sophie Vanheim

2001. szeptember




welcome to the jungle

Prefektus. Basszus! Képes voltam megkínálni egy prefektust a higított forrócsokimmal. Még jó, hogy ebben a suliban csak jófej prefikkel tudok összefutni, Avery se bírságolt meg, amiért egy meglett lovat eregettem a folyosón, van remény. Kigúvadnak a szemeim, ugrálnak kicsit a fényesen csillogó jelvény, meg a rémesen fintorgó lány között.
- Csak… Csak tudod, ősz van, mindenféle nyavaja van a levegőben, kell egy kis fertőtlenítés. Ez amúgy nem erős, tényleg, csak lélekmelegítő - magyarázom, aztán inkábbb elengdem a dolgot. Mert azért amúgy az a brutál vastag, polárpulcsis, rikító színű, kötöttkályha típusú melegítő. A növények elpusztításáról szóló résznél már nem aggódom, inkább csak csodálkozom kissé.
- Hát… Minden növény él. De ezek mondjuk jobban élnek az átlagnál, tudják, mi a jó - teszem hozzá. Ha már limitált helyváltoztatásra is képes, varázsnövény volnék, én is biztos ráhajtanék az elérhető távolságú forrócsokira. - De fogakat nem láttam, szóval…
A teknőcös utazás kezdetben kellőképpen vicces és zen ahhoz, hogy elfelejtsük az elméletbeli horror-növényeket. Utána meg kellően akciódús.
Alig érek le a bokrok közé, mikor meghallom Sophie kiáltását. Még a számba van a forrócsoki, úgyhogy csak hümmögök, hogy ühüm. Látom, hogy Soph milyen könnyedén kapja fel a tömör kőből lévő tekit, mire elámulok. Brutál jó kondiban lehet, próbálom is megdicsérni, de a bókból csak egy masszív köhögőroham lesz, mert jól tévútra megy a lángnyelves csoki.
Amíg én megfulladok, a lány kőállatostul mellém csúszdázik. Könnybe lábadt szemmel nézek rá, aztán meg a lejtő tetejére. Valami futórózsa kanyarog elő a tetőről, szép virágokkal, meg kevésbé szép tüskékkel. Nem is tudom, mit várjak tőle, volt régebben egy elég rosszul sikerült Valentin-napi kirándulásom egy rózsakertben, úgyhogy kis mértékben gyanakszom, de még nem esek se páikba, se dühbe. Majd ha ráhajt a poharamra… Félrebillentett fejjel mérem végig, aztán, mivel nem sokkal halad gyorsabban, mint a mi teknőckéink síkon, ráérősen elfordulok, és inkább Soph felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Mi ez az izé? Nézd, követ téged - mutatok krákogva az indákra, amik lassan kanyarogva haladnak lefelé, a hugrabugos lány után.
- Lepuffantsam valami bűbájjal? - kérdezem készségesen, mert bár nem tudom eldönteni, hogy fenyegető-e, de látom, hogy Sophie eléggé meg van rémülve tőle. Kezembe is veszem a pálcám, szükség esetére, bár azt igazából nem is tudom, milyen bűbájt használnék.
 

HOPPKOPP kihívás teljesítve

[ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ]

ღ zenebona ღ

ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ

Mirabella

(2001. szeptember 10.)

Bólogatok a fertőtlenítős dologra, bár nem igazán vagyok az az alkoholista típus, azért karótnyelt sem vaygok. Meg egy korty picike bumm még jobbá is teszi a forrócsokit, amiért amúgy is beteges túlzással rajongok. Mert hát, ki az még aki a nyári (angol) hőség közepén is forrócsokit rendel akármilyen kávézóból? Csoda, hogy egyáltalán még nyáron is árulják ezt a mennyei mannát, ami nélkül a világ csak cudar hideg akármi lenne, a kellemesen édes folyékony nektár helyett. Oké, Sophie, szálldogállj csak le a földre... vagyis mozgó kőteknősödre a forrócsoki felhőből...
- Hát remélem nem is nagyon agresszívak,mint ahogyan kinéznek. Lehet csak törődés vagy szeretet kell nekik, mert társaságra vágynak - gondolkodom el nagyban, ahogy a teknősön haladunk, és közben képen is csap valami növény nagy tasla, lengedező totoro levélszerűsége. Megráncolom az orromat, azért jó lenne, ha nem benyomott képernyővel keverednék ki innen, a végén még Teddy tényleg kidobna. Amiről teljesen kiakadnék, elvégre mind a ketten gyűjtünk az egyetemes éveinkhez tartozó közös lakásra.
- Egyébként vajon honnan kerültek ide ezek a teknősök? Arabella tanárnőnél miért nincsenek ilyen lények a ládájában? A sok ijesztő fura akármi helyett, sokkal barátságosabb lett volna az az óra - tűnődöm. Azért azok a lángoló rákvalamik kissé parák voltak azon az RBF-en. Azt hittem képen pörkölnek és meghalok.
Lepillantok a teknősre, ami elégedetten lépked alattam, és menet közben apró kis köveket szedeket fel, és úgy ropogtatja őket, olyan élvezettel, mint ahogy egy troll ropogtatná a gyerekek csontjait. Na jó, Sophie, megártott a forrócsokis lötty.
Aztán az egészen idilli teki kocogás után persze Mira eltűnik, és engem üldöz valami névény izé. Komolyan, van olyan szeglete az iskolának, ami nem félelmetes? Mondjuk ahol nem mozdul el a lábad alól a lépcső. Vagy esetleg nem suhan át rajtad valami random szellem. Vagy mondjuk nem csapja le a fejed a Szeszély miatt az őrpáncél a pallosával. Nem kérek én sokat, de tényleg... Csak hogy ne pusztuljak meg a kamaszéveim közepén.
Ahogy leszánkázok, és nagy nehezen feltápászkodom Mira segítségével, felpillantok az indás dühös fejű növényre. Egészen eddig nem tudtam, hogy vannak dühös fejű növények... leszámítva a Mandragórákat, de hát ugye azok szerencsétlen morcos fejű, bőgő gyökerek.
- Mi ez az izé? Nézd, követ téged - mondja, mire a teknősömet felnyalábolva nagyokat pislogok felé. Bátorság, Sophie. Vagy valami ilyesmi. De érzem már megint, hogy minden tagom szaladni szeretne. Közben tényleg lehöngyörödik a leejtőn a növényszerűség. - Lepuffantsam valami bűbájjal? - kérdezi Mira, mire hümmögök egyet.
De ha szegénynek csak belement egy tüske a szemébe?
- Háát nem tudom. Először próbáljunk meg vele beszélgetni. Szia kedves növény, miért vagy dühös? - szegezem neki hangosabban a kérdést, és közben még mindig Mira biztonságos oldala mögül pislogok kifelé.

to Miss Sophie Vanheim
2001. szeptember

 


trallala

Sóhajtok egyet, mert ja, szeretet és törődés kell mindennek a világon ahhoz, hogy nőjön. Bár a borsók növekedését kutató mugli tudósok azt találták, hogy ők a metálzenétől meg a csúnya beszédtől szuperül nőnek. Amelyikeket babusgatták, azok meg kinyúvadtak. Nekem egész szimpik a borsók. De itt most más növényekkel állunk szemben.
- Egyébként vajon honnan kerültek ide ezek a teknősök? Arabella tanárnőnél miért nincsenek ilyen lények a ládájában? A sok ijesztő fura akármi helyett, sokkal barátságosabb lett volna az az óra - mondja Sophie, én meg félre billentem a fejem, és fintorogva gondolkodom. Inkább húzok még egyet az üvegből.
- A Roxforttól simán kitelne, hogy ezek mászkáló szobrok, de azért csak életszerűbbek, szóval nem tudom. Talán azért hozták őket ide, hogy eltakarítsák az útról a köveket. Vagy olyanok, mint a megunt ékszerteknős a mugliknál, csak nem a tóban, hanem itt lettek elengedve - rántom meg a vállamat.
A csúszdázás és növénykés fogócska után végül csak nem tüzelek csípőből. Elmosolyodom, tényleg olyan kedves ez a Sophie, még Mr. Morcos Szirompofával is megpróbál tárgyalni. Ez még használ is. Mondjuk még mindig nem tűnik barátságosnak, de nincsen rózsa tövis nélkül. Kihúzom magam, én nem félek lemetszeni egy-két ágat, ha magamat vagy az ivócimbimet kell megvédeni, de inkább csak méregetjük egymást, a növény, meg én. Pedig Sophie-t követte, szóval valamit tőle akart.
- Na jó, szerinted mit szeretne tőled? Amíg egyedül voltál, mit csináltál? Vagy szidtad esetleg, mint a répát? Nem, nem vagy répa, látom, nyugi - szólok a határozottan nem haszonnövényre, mely szirmai, meg a levelei hegyei kissé elvörösödnek, olyan fenyegetően, mint mikor valakinek az arca mérgében kipirul.
- Nem szedtél virágot, vagy ilyesmi? Nana! Tárgyalunk szépen - bökök a pálcámmal a növénylény felé, aki kicsit oldalvást sasszézott, és úgy próbál a közelünkbe, de főleg Soph’ közelébe kerülni. Úgyis kéne gyakorolnom a békéltető szerepet, bár azt nem gondoltam, hogy ezt pont egy dühös muskátli ellenében fogom első ízben megtenni.
- Vaaagy… Van rajtad valami növényi eredetű? - kérdezem gyanakodva, és végignézek Sophie-n, árulkodó kiegészítőket, mintákat keresve.




 

[ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ]

ღ zenebona ღ

ღ Dzsungelesen egzotikus forrócsokizás ღ

Mirabella

(2001. szeptember 10.)

- A Roxforttól simán kitelne, hogy ezek mászkáló szobrok, de azért csak életszerűbbek, szóval nem tudom. Talán azért hozták őket ide, hogy eltakarítsák az útról a köveket. Vagy olyanok, mint a megunt ékszerteknős a mugliknál, csak nem a tóban, hanem itt lettek elengedve - mondja Mira, miközben a mozgó teknősök eredetét tárgyaljuk. Én tényleg meg akarom tartani, Atlasz amúgy is eléggé szabad, Tarzan meg nem unatkozna és mivel kőből van annyira nem félnék attól hogy megcsócsálja és megeszi valamelyik testrészét.
- Akármicsodák is ezek a cuccok cukik, szerintem Mauglinak fogom hívni, ha már dzsungelben találtunk rá - mondom vigyorogva és megpaskolom a teknőst. Mauglit is a dzsungelben találták és nem állat volt. Ez a teknős meg nem növény hanem kő akáármi és imádom. Kíváncsi vagyok mit fog hozzá szólni Teddy vagy Avery, vagy Mira, ha meglátják nálam. Az ágyam alatt csinálok neki egy kis kuckót, amúgy is ezt  a pár hónapot még kibírja suliban és utána magam mögött hagyom ezt a helyet... Kissé ez elszomorít, de azt hiszem ez van. Felnőnig meg  azt hiszem kiábrándító.
Főleg hogy valami hibridnövény megszáállt. Vagyis nem úgy hogy a testembe szállt csak elkezdett üldözni. És de most de miért én? Nem akarom hogy megegyen. A gyomorban emésztődni szomorú és magányos dolognak tűnik.
- Na jó, szerinted mit szeretne tőled? Amíg egyedül voltál, mit csináltál? Vagy szidtad esetleg, mint a répát? Nem, nem vagy répa, látom, nyugi - a növény egészen aranyosan vörösödik el, de aztán eszembe jut, hogy félek tőle így óvatosan bámulom őt Mira háta mögül. Nagyszerű hetedéves prefektus vagyok aki egy hatodéves lány mögé bújik... De ez akkor is félelmetes.
- Hát csak eltévedtem - mondtam a választ, annyira nagyon semmit se csináltam. - Párszor arcon nyomott valami ág és hát... nem is tudom. Lehet sonka szagom van? Vagy csirke? - kerekedik ki a szemem, mire a növény csak dühösen rázza meg magát az indáival és rózsaszín szírmaival együtt.
 Nem szedtél virágot, vagy ilyesmi? Nana! Tárgyalunk szépen. - Vaaagy… Van rajtad valami növényi eredetű? - kérdezi, mire én lassú mozdulatokkal végig tapogatok magamon, már amennyire az ölemben lévő teknőstől tudok. Megrázogatom a talárom, a szoknyám, a ruhám, de nem találok semmit. Lehet egyszerűen csak fehérjeforrás vagyok neki.
- Öö nincs... vagyis... Óóó, ahaa! - mondom hangosan, és belenyúlok a zsebembe hogy néhány magot kihalásszak. - Megbotlottam egy buckában és ilyen magok szóródtak szét. Szomorú voltam hogy tönkre tettem a virág ágyást, vagy mit. El akartam ültetni őket valahl fent... Úúúúú  - csapok a fejemhez és a növényre nézek. - Jajj ne elloptam a gyerekeid.
Nagy szemekkel meredek rá, mire a fejével, vagy mije van egy növénynek... talán jobban kellett volna figyelnem GyT-n. Szóval bólogat felém. Aaaj nem hiszem el, mindent tönkre teszek. Oké, Sophie ne pánikolj.
- Na jó, el kéne ezeket ültetnünk ugye?

to Miss Sophie Vanheim

2001. szeptember




welcome to the jungle

- A Maugli nagyon cuki név. Nem mugli Maugli - dünnyögöm a nyelvtörőt vigyorogva, és elgondolkodom, én is hazavigyem-e a teknőcöt, akinek a hátán idáig stoppoltam. De ahogy összeakad vele a tekintetem, inkább meggondolom magam. Sophiénak kedves tekintete van, emennek viszont elég morci. Majd itt meglátogatom. Így is van két ló az ágyam alatt, annyi állat egyelőre épp elég. Azért megpaskolom a hátát, hálából, hogy idáig utaztatott.
- Szerintem a virágok nem szeretik a sonkát, meg a csirkét, de ha ez húsevő, akkor lehet - rántom meg a vállam, bár érzem, hogy nem itt van a dolog nyitja. Fogom én a pálcám, úgy csinálok, mint aki hú de bátor (ha már rajtam van a vörös-arany sál, hirdetvén büszke házamat), de közben arra gondolok, hogy azért egy metszőollóval lehet, nagyobb biztonságban érezném magam. Mondjuk van egy-két bűbáj, ami minden helyzetben alkalmazható, és az aguamentivel még meg is locsolhatnám, de mégis. Az én pálcám nem önmagától működik sajnos úgy, mint egyeseknek.
- Öö nincs... vagyis... Óóó, ahaa! Megbotlottam egy buckában és ilyen magok szóródtak szét. Szomorú voltam hogy tönkre tettem a virág ágyást, vagy mit. El akartam ültetni őket valahl fent... Úúúúú - hallom Sophiet, és egy helyeslő biccentéssel nyugtázom, hogy el is jutottunk oda, ahol a kutya el van ásva. Meg mindjárt a virágmagok is mellé kerülnek, a jelek szerint. A kérdésnek álcázott javaslatra lelkesedem.
- Ez jó ötlet, szerintem is el kéne. Mutass nekünk egy jó kis helyet! Hova tegyük a babáidat? - kérdezem a virágfejű növénykétől, ami azért érdekes, mert annyit még nem ittam, hogy a “növényekkel beszélgetős” állapotomba kerüljek máris. De ilyen ez a Roxfort, alkohol nélkül is fura dolgokat hoz ki az emberből.
A növényke rögtön megnyugszik, és kúszni kezd, vissza a szökőkúthoz. Kis küzdés, és kapaszkodás következik, segítek felvinni Mauglit, ha szeretné, aztán a tisztáson a kút mellett, egy szimpatikus területet körbekerít a növény az indáival, úgyhogy ott letáborozunk.
- Szerintem itt jó lesz - mondom, és a kezemet nyújtom Sophie-nak, mert ha adna magokat, hamarabb végeznénk. De ha nem, a magocskák gondolom akkor is a földbe kerülnek, és én meg meglocsolom őket egy óvatos aguamentivel, hogy biztosan jól érezzék magukat. Magunkat meg a forrócsokival locsolom meg.
- Egészségedre - mosolygok és Soph felé nyújtom a termoszt, rá hagyományozva az utolsó adagot. A növény elégedetten tekereg a lábunk körül, de úgy vagyok vele, hogy most már nyilván nem kell tartanunk tőle.
Az ajtóban elköszönök Sophietól.
- Köszönöm a társaságot, Maugli biztosan jól érzi majd Nálad magát! Legközelebb mehetünk inni az üvegházba - vigyorgom, aztán búcsút intek.
 

Köszönöm a játékot!

Trying to relax

2004. február 12.

Simple casual
♫ Walk ♫

Noisy Nora

„Szívemnek szüksége van nyugalomra
mindig verni és csak verni, megszakadni
ideje mostmár fellélegezni”


Hatalmas sóhaj kíséretében léptem be a Botanikus szobába. Tudtam, ide csak teljes nyugalom mellett lehet bekerülni, ha feszült és stresses vagyok, az ajtó zárva marad. Nagyjából fél éve találtam meg ezt a helyiséget, mikor teljesen véletlen edzést követően rossz felé fordultam a folyosón. Azóta ezt használom, ha egy nehéz tananyagra kell felkészülnöm, vagy ha el akarok kicsit menekülni a világ elől. Sok negatív gondolatot kell átrágnom ezúttal is, persze csak miután végeztem a bájitaltan beadandómmal. Pár pergament, tintát, tollat és könyvet hoztam magammal, az órai munka szinte még élénken él az elmémben, így nem hiszem, hogy gondot okozna megírni a ragya eltüntető bűbáj lehetséges mellékhatásait és toxikusságának lehetőségeit.
A már jól megszokott ülőhelyemet kerestem, ahogy egyre mélyebben szippantottam be a szobában lévő növények uralta teret. Gyönyörű volt itt minden, nyugtató, ahogy a mennyezeten egy borús, esős táj képét mutatta a bent lévők felé, ahogy a növények békésen pihentek a sarkokban, a kis szökőkút csobogó hangja pedig felér egy szexuális izgalommal a lélekre. Csak úgy rohamozták meg az orrom a különböző finom illatok, néha pedig, bár lehet csak képzeltem a látványvilág miatt elémtáruló mennyezeti illúzió miatt, de friss eső illata is megcsiklandozta szaglószervemet.
- Itt van. – bólintottam elégedetten, mikor megtaláltam a padomat, majd biztosra menve, hogy senki más nincs itt rajtam kívül, lepakoltam a holmijaimat magam mellé, kényelmesen hátradőltem és elővettem a könyvet és azon az oldalon nyitottam ki, ahol a korábban említett bájitalt fel lehet lelni. Gondtalanul olvasni kezdtem, jó kedvemben még a szavak is összemosódtak egy kedves verssé, mely még viccesebbé tette az amúgyis szórakoztató tanulást. Vannak zavaró gondolatok a fejemben pár diáktársam viselkedése miatt talán, át kell gondolnom egy csomó történést is, mint, hogy már ismét egy szerelmes levéllel zargattak a délelőtt folyamán. Nem meglepő, közeledik a valentin nap és ilyenkor aktívabb a lányok érdeklődése, lehet azért mert tetszik nekik a mogorva srácok stílusa vagy csak nem akarnak egyedül lenni ezen a jeles napon, mert az kellemetlen. Talán Monstro is ezért nyomult rá Elois-re, holott elég magának való lány. Mondjuk mindegy is, sokan bántották, így megérdemli hogy valaki kedves is legyen vele végre. Az igazat megvallva én sem voltam valami jó fej, pedig a háztársam, na de mindegy, nem érdekes, csak nehogy játszadozzon vele az a mardekáros, nem biztos, hogy még azt a megaláztatást is elviselné. Na meg aztán ott van az a Le Fay lány is. Mindig összefutunk, akármerre is vezessen az utam, jó persze, úgy nem nehéz, hogy ő is kviddicsezik, de szerintem a nyomomban van. Nem lepődnék meg, ha akarna tőlem valamit, a modoromat tekintve tökéletes vagyok, igen, jó pasi vagyok. Mosolyogtam elégedetten, miután lapoztam egyet a könyvben. Jobb kezemmel belenyúltam a zsebembe és elővettem belőle a még régebben félretett minden ízű drazsémat és felbontottam. Az ilyen alkalmakra jó, ha finom ízűt találok, akkor kellemesen dőlök hátra és elszopogatom, ha meg borzalmas ízűt, az kicsit felébreszti az agyam és jobban tudok a tanulásra koncentrállni. Oda kell tennem magam, mert Smith most megorrolt rám, amiért megkérdőjeleztem a szaktudását, valószínűleg most egy ideig kinéz magának.
Óh…ennek vices íze van…talán gumi. Megrántottam a vállamat, majd úgy olvastam tovább a nyavaják eltüntetésére szolgáló bájital egyéb összetevőinek mellékhatásának felsorolását. Szerencére ilyen miatt nem kellett aggódnom, bár mondjuk bármikor megtámadhatnak ragyakorral vagy valami csúnyító átokkal, de ettől nem félek, jó párbajozó vagyok és a légynek sem ártok. Ez is jól mutatja, most is találtam magamnak egy mások számára félreeső és rejtett zúgot. Itt senki nem árthat nekem és az idegrendszeremnek. Még az hiányozna, hogy valaki tönkretegye ezt a kellemesnek induló délutánt  

[- Helva! -]

♥ a macska vitte el ♥

( maow )

pretty : hagyományos ♥ vibe: cool cat

2004. 02. 12..
p.s. Leonard

Az egész úgy kezdődött, hogy Helvát kerestem már megint a konyhában. Igen, mert ez a macska is nassolni járt oda, hogy a legfinomabb falatokat eszegesse ki az édességes fiókból. Egy kicsit puffancs is volt, meg édesszájú, de én nem is tudtam hova tenni, hogy szeretheti egy macska a csokis kekszet. Oké, értem én, hogy az finom, minden édes dolog finom volt, de Helvát is jobban érdekelték ezek, mint mondjuk egy finom hal, vagy hogy elmenjen végre egeret fogni. Nem, ő nem holmi patkányt vagy egér esetleg pocok tetemet tett az ágyamba reggelente, hanem megcsócsált csokidarabokat, mintha élete vadászatáról jött volna vissza, de komolyan. Egyébként a konyha felé menet még Lenbe is beleütköztem, jól le is tüsszentett, aztán mielőtt elhúzódhattam volna tőle, tovább is robogott. Lehet allergiás a kedvenc samponomra? Le kellene cserélnem... Én meg mehettem a konyha felé, ahová a macskám is éppen beszökött.
- Helva! - láttam meg a fenekét egy bonbonos dobozból kikandikálni, és nagy nehezen ki is sikerült cibálni. Nyávogott egyet, mintha csak azt mondta volna, hogy ez finom volt, és mielőtt megfoghattam volna, hogy akkor most már tényleg bezárom a szobámba, elugrott előlem, a szájába kapott egy pizzaszeletet?! és tovább futott, én meg utána. Amilyen dagi volt, olyan gyorsan futott. Egyre kevésbé értettem ezt az állatot, úgyhogy rikácsolva mehettem utána.
Fogalmam sincsen, hogy meddig kergetőztem, de legalább az állandó futásoknak tényleg hasznát vehettem, amikkel Len gyötört minket az órák előtt. Bár kissé tartottam attól, hogy olyan gusztustalan nagy izmokat növesztenek a szép és karcsú lábaim. Én így voltam tökéletes és gyönyörű, karcsú voltam a táncolásnak köszönhetően. Már lassan olyan részére értem a kastélynak, ahol még sosem voltam, mondjuk ez nem volt újdonság. Túl sok volt itt a kő, meg minden. Annyi előnye volt ennek a rohangálásnak, hogy nem volt időm csak úgy mérges lenni Digbyre meg Thompsonra, és az utálkozás helyett inkább a macskám nevét kiabáltam akit elnyelt a fal. Elnyelt a fal. ELNYELT A FAL! De olyan hirtelen, hogy még csak lefékezni sem tudtam, meg megemészteni sem, hogy mi történt, mert elnyelte a fal! Oké, boszorkány vagyok, ez nem kéne, hogy újdonságnak hasson, de a macskám!
- Köpd ki a macskám te sunyi fal! - magyaráztam, aztán ezzel a heves lendülettel én is valahogy átkerültem egy szobába, és az arcom megcsapta az a tipikus növényszag, amit az üvegházban is érezhetett az ember. Értetlenkedve néztem körbe, de aztán a macskám is kiszúrtam, aki nagyban csörtetett a gombóc testével előre, egy srác felé. Még nem tudtam kivenni, hogy ki volt, én meg rohantam a macska után ismét, bár szerintem út közben már elhagytam a tüdőmet. Infarktust fogok kapni...
- A macska! Közelít a macska - magyaráztam, és ezzel egy időben az állat fel is ugrott a srác ölébe, súlytától adódóan meggyűre és elszakítva valami könyvnek a lapjait, és aztán szinte rávettette magát az édességes dobozra, és ha ellpota, ha nem tovatűnt a szakadt lapokkal együtt a susnyásban. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez a gyerek itt előttem Leonard volt, némi könyvmaradvánnyal az ölében.
- Mondtam, hogy macska - jegyeztem meg, kissé félig levegő után kapokdva.

Trying to relax

2004. február 12.

Simple casual
♫ Walk ♫

Noisy Nora

„Szívemnek szüksége van nyugalomra
mindig verni és csak verni, megszakadni
ideje mostmár fellélegezni”


Szinte nem is figyeltem, hogy eltelt az idő itt a botanikus szobában, már lassan be is fejezem a beadandómat. Olyan nyugodt itt minden, úgy döntök, inkább, hogy majd máskor írom le azt a pár mondatot zárásként, most inkább csak eldőlök a padon és elolvastam a következő órák anyagait. Alapjában szerettem olvasni, az előre tanulás pedig kötelező volt számomra, ne lepjen meg Smith professzor a következő órán sem, lehet utazni fog rám a múltkori számonkérésemért, amiért meg mertem kérdeőjelezni a szakmaiságát. Én csak egy hibára hívtam fel a figyelmét, az nem ugyanaz, szerintem szaktekintélyként igen is nagy koponya, de a legjobbak is hibázhatnak. Megrántottam a vál-lamat, ahogy a mini szökőkutat figyeltem elgondolkozva, majd vettem be még egy drazsét. Citrom ízű. Behunyom a szemem és elmerengek az ízvilágban, melyet annyira imádok. Rég is csináltam citrom pitét, talán a hétvégén megint belopakodom a konyhába csinálni egyet, remélem senki nem rontja rám az ajtót, ciki lenne, ha lebuknék.
- Köpd ki a macskám te sunyi fal! – hallottam a távolban valami hangfoszlányt, mire felkaptam a fejem, de utána ismét csend honolt. Talán képzelődtem, mosolyogva megráztam a fejem és elhesegettem annak gondolatát, hogy brki rámtörheti az ajtót. Eltettem a beadandómat a táskámba, majd folytattam a könyv olvasását, mikor ismét zaj csapta meg a fülemet, mosmár közelebbről. Min-tha hozzám intézték volna azokat, így akaratlanul is a hang irányába fordultam.
- A macska! Közelít a macska – próbált figyelmeztetni a hang forrása, mikor pedig lenéztem, milyen macskáról is beszélt, már saját szemeimmel láthattam, ráadásul közelről, ahogy az ölembe ugorva kicsórja kezeim közül a cukraimat, majd a könyvemből kitépve egy lapot már tovább is áll. elhülve, szinte kívülről figyeltem a jelenetet, a lap pedig egyenesen a lábaim elé hullott le, de nem úszta meg a többi oldal sem, bár karmolás nyomokon kívül más baja szerencsére nem lett. Elhülve, szinte lélegzet vétel nélkül hajoltam le a lapért, majd szemem előtt tartva nyeltem egy akkorát, visszaviszhangozta a botanikus terem.
Óvatosan leraktam a lapot vissza a helyére, majd pálcámat a kezembe véve, próbáltam megjavítani.
- Papyrus Reparo. – suttogtam alig hallhatóan, majd szerencsémre a könyv helyrerakta magát, bár gyűrött, koszos és karcos maradt, azt hiszem megúsztam, hogy Smith letekerje a nyakamat a helyéről. Bónusz let volna számára, miután amúgyis a fejemre pályázik.
- Mondtam, hogy macska – felnéztem még mindig elkerekedett szemekkel Norára, majd egy hangos csattanás kíséretében becsuktam a könyvet.
- Utálom, ha megijesztenek. Ne csináld. – böktem oda neki próbálván nyugodt hangot megejteni, majd sóhajtottam egy mélyet. Itt nem lehetek mérges, ez a nyugalom szentélye, el kell engedni, csak egy macska, aranyos, kedves lények, ő pedig itt Nora, alapvetően kedves lány és aranyvérű, nem lehet rossz véleménnyel rólam, mit fog szólni apám, ha meg tudja, hogy egy rangban felette álló ember lányát bántalmaztam verbálisan.
- Egyáltalán így rikácsolva, hogy tudtál bejönni? – pakoltam el a kezemben lévő könyvet a táskámba, majd az oldalamra akasztva keltem fel ülőhelyemből.
- Gyere, segítek előkeríteni. – morogtam az orrom alá, majd elindultam abba az irányba, amerre a macska eliszkolt. El ne felejtsem kiadni a mérgemet kinn a pályán, vagy bárhol, ahol erre lehetőségem adódik majd, egy biztos, macska idebenn nem tartózkodhat, nem hiányzik még egy ilyen malőr.

[Jöjjön el oda, ahol semmi sem történik, ahol a tengeren, a felhőkön és a négy házimacskán kívül semmi sem mozog.]

♥ a macska vitte el ♥

( maow )

pretty : hagyományos ♥ vibe: cool cat

2004. 02. 12..
p.s. Leonard

Ez az iskola mindig okozott meglepetéseket, kezdve azzal, hogy belebotlottam lépten ynomon abba, akibe nem feltétlenül kellett volna, bár tegyük hozzá, én mindig örültem annak. Mindegy, most inkább lefogllata a gondolataimat az, hogy kergessem a macskámat, aki mostanában túlságosan rákapott a cukorra. Nem örültem neki, az egy dolog volt, hogy én megbolondultam az édességért, és nagyjából anyniszor voltam a Konyhában, mint Monstro, csak ő mindent összeevett, én meg maradtam a cukornál. Szóval a macskámnak nem lett volna szabad ezt eltanulnia tőlem, de hát megtette. Amúgy meg egy ragaszkodó jószág volt, folyton követett, ha tehette, azt hiszem hálás volt, amiért elhoztam magammal aznap este, amikor nem kellettünk senkinek, és kidobtak minket az utcára. Azt hiszem még most se tudatosult bennem nagyon, mi lett volna, ha meglátnak. Hát baj, nagyon-nagyon nagy baj. De! Itt voltam, nem kaptak el, és nem vertek meg vagy tűntettek el.
Szép helyen éltem, szép világban, de a szépség mögött sok minden rejtőzött, amit nem vettek észre sokszor még azok sem, akik ott éltek benne. Talán még hitetlennek is mondhattak volna engem otthon, pedig megvolt a saját hitem, egyszerűen csak láttam amitől vérzett az otthonom és szenvedtek a többiek. Akkor is, ha nem mondhattuk ki, és ha nem tehettünk semmit ellene. És mindenhez még az is hozzájárult, hogy aranyvérű voltam, arannyal az ember testében lélegezni meg nehéz volt. Súlyos és fájdalmas. Szerencsére itt nem gondoltam erre olyan gyakran, nem számított, pedig nem volt olyan távol az a hetedév, főleg hogy már nagykorú is lettem. Talán ezért is ettem több nasit és surrantam ki néha titokban egy kis éjszakai bulira, amikor nem látott senki. Nem akartam rágodnolni, hogy el volt romolva az egész. És inkább voltam harsány, feltűnő, és üldöztem most is a macskámat. Akit elnyelt a fal, aztán velem együtt.
Nem volt időm még szétnézni sem ezen az egzotikus helyen, lefoglalt Helva rduci körvonala, ahogyan éppen megcélzott egy diákot, mert volt a kezében édesség. Magasságos ég, hát nem is hiszem el! Próbáltam figyelmeztetni, de nem sok ideje volt az áldozatnak lereagálnia hogy egy hatalmas csokibarna macska éppen az ölébe ugrott, aztán csak romokat hagyott maga tán. Pontosabban könyv romokat. Megálltam, kissé kifulladva, a kezemet az oldalamra tapasztva, és bár minden kviddics órát rohanással kezdtünk, azért ez kissé sok volt az én gyönyörű karcsú testemnek. Néztem a macska hűlt helyét, aztán felismertem Leonardot is, aki azt hiszem még az eseményeket emésztette, én meg közben próbáltam megtanulni újra emberként lélegezni. Drámaian vette a kezei közzé a könyv maradványait, a hollóhátasok túlságosan a szívükön viselték a könyvek sorsát, mintha azok is éltek volna, vagy mi. Lehet azok voltak az egyetlen barátaik, ami kicsit... hát zavarbaejtő volt, sose barátkoznék könyvekkel. Leo becsapta a könyvet, mire összerezzentem, és néztem a megviselt valamit nála, én biztos nem nyúltam volna hozzá már.
- Utálom, ha megijesztenek. Ne csináld. - Megforgattam a szemeimet, majd kiegyenesedtem és a hajamat kezdtem el rendbe szedni. Hogy nézhettem ki, mint aki most szállt re a söprűről.
- Azt senki sem szereti, ugye tudod? - kérdeztem vissza tollászkodás közben. Megnéztem magamnak a helyet is. Kellemes volt, egy kis oázis is lehetett volna a sivatag közepén. Óó, a sivatag, a homokdűnék látványa hogy hiányzott. Itt minden gótikus volt és nyomasztó. Főleg a pince és a klubhelyiség. Leoval nem sokat beszéltem eddig, bár furán mogorvának tartották sokan, de csak frusztrált volt gondolom és elkeseredett mint a legtöbb aranyvérű. Nem csoda ha az iskolapszichológus pont ezt kutatta, hogy hogyan mennek tönkre az aranyvérű diákok.
- Egyáltalán így rikácsolva, hogy tudtál bejönni? - kérdezte, én meg megvontam a vállamat. Fogalmam sem volt, lehet jelszót kellett volta mondani? Csak beolvasztott magába a fal, mintha engem is meg akart volna enni az épület. Lehet ez is valami furcsa brit humor lett volna?
- Nem tudom, én csak a macskámat akartam elkapni. Nem tudtam, hogy létezik ez itt - adtam őszinte választ. A falra meg kiírhatták volna azt is, hogy: Jöjjön el oda, ahol semmi sem történik, ahol a tengeren, a felhőkön és a négy házimacskán kívül semmi sem mozog. Túl békés és nyugodt hely volt ez, mint a Nyugalom terme, csak növényekkel, és sáros nedves földdel, ami összekoszolta a cipellőmet.
- De várj kitalálom, te vagy tanultál, vagy valami indokolatlanul unalmas könyvet olvastál csendes magányodban - jegyeztem meg, mert valahogy az olyan hollós dolog volt. Vagy könyvekkel sétáltak, és még a fejük felett is könyv lebegett, vagy tanultak, vagy olvastak, vagy valamit csináltak a könyvekkel. Összenőttek velük.
- Gyere, segítek előkeríteni - mondta, én meg hálásan követtem is.
- Ugye itt nincsenek emberevő növények? - kérdeztem csak úgy mellékesen, miközben kerülgettem a leveleket és a bokrokat. - Hová bújnál ha macska lennél egy doboz édességgel?