Egyes tanterem

A napos, tág térrel rendelkező tanterem egyértelműen inkább elméleti órák helyszínéül szolgál, nagyobb befogadóhellyel, vagyis több hallgatósággal. A tanári asztal mögött mindenhonnan jól látható tábla helyezkedik el, oldalt egy kivetítővel. Az asztalok és székek könnyen odébbhelyezhetőek, így csoportmunkák, megbeszélések számára gyorsan átalakítható, akár óra közben is.

[A ghost return]

A ghost return

outfit

2003. február 13.

To: Sophie Vanheim

Egy csomót gondolkodtam azon, hogyan is kerülhetnék közelebb Jasperhez. Hónapok óta nem hallottam felőle, és ő sem bosszankodott miattam hónapok óta. Nem tagadom, nem akartam felkelteni az érdeklődését. Totálisan kiakadt minden egyes alkalommal, amikor meglátott, és esélyt sem adott, hogy megmagyarázzam az eltűnésemet.
Nem tudom, van-e bármi esélyem arra, hogy egyszer elmagyarázzam, nem szándékosan kerültem a zárt osztályra, és nem szándékosan törölte időlegesen a memóriám a dolgokat, amik a Roxforti csata során történtek.
Néha még most is rémálmaim vannak attól, ami akkor történt. De legalább már nem annyira gyakran.
A Szombati Boszorkánynál haladt a karrierem, felvettek teljes állásban a szerkesztőségbe, így legalább kikerültem annak a bolond Vitrolnak a karmai közül. A mostani kollégáim egy fokkal rendesebbek voltak, mint Vitrol, és szerencsére a főző rovathoz készítettem recepteket. Ez nyugisabb volt, mint a Vitrolnak külödtt fenyegető leveleket olvasni.
Viszont továbbra sem tettem le Jasperről. És ha közvetlenül nem vezetett hozzá út, akkor meg kellett próbálnom közvetve. Egyik álmatlan éjszakámon forgolódva jöttem rá, hogy ott van az a kis csinos barátnője. Mi lenne ha vele barátkoznék össze?
Fogalmam sem volt, hogy hallott-e már rólam, vagy van-e egyáltalán esélyem nála, de meg kellett próbálnom. Így az előző félévben viszonylag sokat tanyáztam Hertfordshire-ben, és megtudtam, hogy a kisasszony is pálcakészítőnek készül.
Na hát én már az voltam, már több tucat pálcát eladtam ilyen-olyan embereknek, egészen jól jövedelmező állás volt. Viszont sosem ártott újabb ismereteket szerezni, így kitaláltam, hogy elkezdek órákra járni. Na nem voltam őrült, nem iratkoztam be az egyetemre, de alapvetően senki nem figyelte, hogy melyik órára ki ül be, úgyhogy simán ment.
Az előző félévben néhány előadásra már belógtam - persze itt is a hagyományos ollivanderi elveket követték, nem mertek komolyabbal próbálkozni. Ahhoz bátorság kellett volna.
Így fogtam magam, és kerestem egy órát, amin ez a Sophie is részt vett: Pálvatervezés - pont megtette. Ahogy beléptem a teremben, felmértem a viszonyokat. Voltak páran, de nem sokan - nyilván nincs tömeges kereslet a pálcakészítőkre. Na persze az olyanokra, akik nem regisztráltatják a pálcáikat annál inkább, de itt nem azok a varázslók és boszorkányok ültek.
Sophie már benn ült a teremben, én felvettem az ártatlan, kedves arcomat, és odaléptem hozzá.
-Szia, leülhetek ide? - kérdeztem a szabad helyre mutatva. Még egy mosolyt is megeresztettem. Biztos nem rossz csajszi, de hát Jasperrel jár, így pedig az utamban van.
Megvárom, amíg bólint vagy válaszol, aztán lehuppanok mellé.
-Hogy sikerültek az előző féléves vizsgáid? - kérdezem tőle, mintha csak én is éppen kipihentem volna a vizsgázás fáradalmait.

[ღ Múltbéli szellemek ღ]

ღ Múltbéli szellemek ღ

Beatrix

(2003. február 13.)

Ruci

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

Még mindig élénken él bennem az, hogy nem is vagyok sárvérű. És hogy a dédszüleim eldobták a nagyimat, csak mert kviblinek született, és nem is tudom, ez a történet olyan szomorú és keserédes, hogy akárhányszor az eszembe jut, mindig lehangol. Presze nem most kellene szomorkodnom, hiszen éppen egy óra előtt vagyok, de azért... Azért sokszor eszembe jut, milyen rossz lehet elveszteni az emlékeket úgy, hogy... nem, is tud róla, milyen élete volt előtte. Sean is ilyen volt elvileg, ezzel kűzdött nap mint nap, és egyszerűen csak szörnyű és rettenetes.
Olyan furcsán emelkedett állapotban vagyok én közben, hogy csak úgy sodródom be az egyetemre, miözben éppen helyet keresek a Pálcatervezés órán, jó messza a professzortól, aki amúgy állandóan olyan páőrás tekintettel magyaráz, és folyton olyan mintha kiszúrna valakit az órán és csak rá nézne tanítás közben, mintha a többiek nem is léteznének. Egy kissé kellemetlen, én pedig igyekszem elbújni a nagyobb fejek és magasabb emberek között, hátrébb. Gondolatban, persze eszembe jut Jasper is, ahogy rálesek az ujjamon lévő gyűrűre. Annyira szerelmesnek érzem magam, és valahogy olyan volt ez a hosszú kínlódások sora a családommal és a múltammal, mintha valami mesebeli próbatételek lennének. Remélem most már vége, és nem is tudom, csak élhetnénk békésen, úgy ahogy a többi varázsló is, vagy ahogy a ccsaládok azokban a fura és nyálas amerikai romantikus filmekben. Furcsa, hogy ott is a legtöbb esetben a házasság uitán véget ér a történet, mintha utána minden olyan boldog és tökéletes lenne. Pedig tudom, hogy nem így van, hogy aputól is elvált a mostoha anyaszerűm, amikor felbukkantam. Még mindig furdal érte a lekiismeret...
Az óra hamarosan elkezdődik, én pedig kipakolom a szükséges cuccokat hozzá, egy tollat meg egy margarétás füzetet, mert nem tudom, szeretem a füzeteket. Nagyon. És olyan szép mintájuk is szokott lenni, szóval tele vagyok szép mintás borítóju füzetekkel, amiket Jasper nem igazán tud néha hova tenni, mert hát van még otthon egy csomó, én meg mindig veszek egyet, ami annyira szép, hogy nem tudom otthagyni. De így vagyok a pozsgásokkal is, lassan tele lesz minden ablak előtti párkány édes kis pozsgásokkal.
- Szia, leülhetek ide? - csendül fel mellettem egy idegen hang, én pedig összerezzenek, mert megijedek tőle. Kicsit kezdhetném lenyugtatni az idegeim, nem? Nem normális, hogy minden zajtól megijdek, pedig még csak nem is férfi hang csendül fel, ami modnjuk VIncent is lehetne, de Vincent már nem is lehet, csak néha még... kicsit félek.  Felpislogok a barna hajú, barátságos arcú lányra, és nem rémlik, hogy valaha is láttam volna órán. Mondjuk néha random beülnek felnőttek az utcáról is órára, meg más diákok más szakokról, hogy a sajátjukat ellógják, vagy ilyesmi. Szóval annyira nem is meglepő, hogy teljesen ismeretlen a számomra. Barátságosan elmosolyodom, ahogy kiseprek a szememből egy pár vörös babahajat.
- Szaaa! Persze, gyere csak. Itt nem fog kiszúrni a tanár, hogy neked magyarázzon. Olyan zavarba ejtő, gúzsba köti a tekinteted, és ha elpillantasz, akkor rögtön megszólal, hogy maga is úgy gondolja Miss vagy Mr? Félelmetes - magyarázom, miközben kicsit arrébb pakolok, mert tele van velem szinte az egész üres padsor.
- Hogy sikerültek az előző féléves vizsgáid? - érdeklődik én meg hümmögve elgondolkodom. Egséz jól végül is, amúgy meg a Levéltárból elloptuk Jasperrel a Hope-ok családfáját, hogy kiderítsük én is az vagyok--e és kiderült, hogy az vagyok. Félig... részben... negyednyit.
- Óóó, minden jól ment szerencsére, annyira gyorsan eltelt, hogy észre se vettem, hogy vége. És neked? Még nem láttalak órákon, te is itt tanulsz, vagy spontán jöttél? - kérdezem suttogva, miközben a tanár az áramvonalas pálcafaragásról beszél, mire pár srác előttünk idétlenül felvihog.

[A ghost return]

A ghost return

outfit

2003. február 13.

To: Sophie Vanheim

Jasper csaja egy dumagép. A másik legalább nem dumált ennyit. Ennek a lánynak meg be sem áll a szája. Mondjuk a hallgatag Jasper mellé lehet, hogy pont egy ilyen kell.
Nem! - gondolom magamban. - Én kellek mellé, nem egy vöröske, és nem egy másik. Csak is én!
Néha teljesen belefeledkezem ezekbe a gondolatokba. Miért ő, miért nem én? Szeretném, ha Jasper boldog lenne. De miért nem mellettem találja meg a boldogságot? Miért kell ehhez egy teljesen másik nő?
Próbálok a lány szavaira koncentrálni.
-Öhm... - próbálok valami értelmeset válaszolni erre a monológra a tanárról. - Hát remélem nem fog kiszúrni.
Főleg, hogy azt nem fogja kiszúrni, hogy nem vagyok idevaló. Persze, ez sem igaz. Lehetne itt a helyem. Ha nem őrültem volna meg a roxforti csata során, és ha nem töltöttem volna el jópár hosszú hónapot a Szent Mungóban, és ha minden rendben ment volna az egész életem során. Szóval tulajdonképpen tényleg nincs itt a helyem. Túl sok újat nem tudnak mutatni nekem. Én már most is pálcákat tervezek és készítek.
-Még nem láttalak órákon, te is itt tanulsz, vagy spontán jöttél? - kérdezi aztán, én meg megint próbálok kinyögni egy hihető választ.
-Ó, én eddig Barcelonában tanultam, az ottani pálcakészítő iskolában, de úgy alakultak a családi dolgaim, hogy ide kellett költöznünk, így átjelentkeztem. Szerencsére a legtöbb tárgyat elfogadták, így folytathatom itt a tanulmányaimat.
Bravó, Bea, ez egész hihetőre sikerült.
Figyelem a lányt, vajon beveszi-e, amit kitaláltam. Úgy tűnt, hogy igen, így megnyugodva dőltem hátra.
-Szóval a mai tanár félelmetesen rossz órákat tart? - kérdeztem vigyorogva. - És milyen az egyetemi élet? Milyenek a pasik? - kíváncsiskodtam, mintha nem tudnám, hogy kivel jár, és kinek a kezét fogja minden nap. De hátha kiderül valami ínyencség, esetleg valami másik srác, amivel gátat szabhatok kettőjük bimbózó szerelmének.
-Az előző félévben készítettetek már pálcákat? Itt milyen magokat használtok?
Bevallom őszintén a szakmai kíváncsiság is hajt. Vajon itt is az Ollivander-féle iskolát tanítják még mindig vagy mernek már más fákkal, magokkal is kísérletezni, mint ahogy én teszem folyamatosan.

[ღ Múltbéli szellemek ღ]

ღ Múltbéli szellemek ღ

Beatrix

(2003. február 13.)

Ruci

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

- Egyébként, Sophie vagyok - kapok észbe, hogy még be se mutatkoztam!
Igazából egsézen örülök annak, hogy nem egyedül ücsörgök ezen a kínos órán, hanem mellém besodródik valaki, akiről azt hiszem, hogy külsős is, de aztán meg csak úgy tűnik, mintha ő is egyetemista lenne. Iagzából annyi ember forog itt meg a többi egyetemen össze-vissza, hogy lassan az se lesz ismerős nekem, aki amúgy ismerős, mert modnjuk egy évfolyamban vagyunk. De amúgy is összekavarodok, metr ez a hely is egy thatalmas labirintus. Belegondolok mekkora ez az egyetlen egy épület önmagában és máris megzavarodok tőle, szóval... akérki is ülhet le mellém, azt úgyse fogom tudni normálisan beazonosítani. Azt hiszem ez eléggé aggasztó, lehet majd nekem is lesz valami mágikus Alzheimer-kórom, vagy nem tudom, lehet hogy most is az van. De inkább csak örülök a lány társaságának, akitől még a nevét is elfelejtem megkérdezni, de sebaj, Sophie, ez normális teljesítmény tőled, hogy mindennaposan beégeted magad. Szóval inkább megkérdezem, hogy honnan is jön, nehogy még ennél jobban is beégjek. A legcikibb az lenne, hogy de hát de mi hát mi de mi évfolyamtársak vagyuuuuunk.
-Ó, én eddig Barcelonában tanultam, az ottani pálcakészítő iskolában, de úgy alakultak a családi dolgaim, hogy ide kellett költöznünk, így átjelentkeztem. Szerencsére a legtöbb tárgyat elfogadták, így folytathatom itt a tanulmányaimat.
Ahogy válaszol már annyira megkönnyebbülök, hogy mégse egy fel nem ismert ismerős, hogy nem is igazán gondolok bele abba, mennyire valószínűtlen lehet amit mond, mert hát... Miért is mondana az ember amúgy ilyenkor hülyeséget? Iagzából már el is emrengek azon, hogy Barcelóna mennyire jó hely lehet ott lenni. Eddig csak Olaszországban voltam. Egyszer nyertem egy pálcikás jégkrém kóddal egy olasz utat, amin a taxis ordított velem, mert csak galleon volt nálam, aztán kiraboltak, aztán Raylával találkoztam, és mindennek a tetejébe még le is bontottá a szállodát, amibe nyertem a nyaralást, mert amúgy csődbe ment. És még találkoztam egy láb nélküli öreg szellemmel is valami régi romban.
- Milyen klasszikusan hangzik. Biztos könnyű úgy pálcát alkotni, ha nyakik merül az ember a művészetben és abban a klasszikus spanyol életérzésben - sóhajtom ábrándozva, miközben a kezemmel megtámasztom magam az asztalon. Már el is felejtkezek az óráról, és a jegyzetelésről is. Izgalmasabb pálcakészítésről bezsélgetni egy másik diákkal, mint kerülni a szemkontaktust a magasabb emberek háta mögött.
- Szerencsés vagy. Találkoztál Simón Samanoval? - kérdezem kíváncsian, mert mintha az egyik órán ő emlegetve lett volna, mint híres pálcafaragó, akinek rendkívül egyedi mintázató pálcái vannak. Ó, milyen jó lehet egy olyantól tanulni. Ollivander még csak órákat se ad, amúgy is eléggé magábazárkózó típus lett az ostrom óta.
-Szóval a mai tanár félelmetesen rossz órákat tart? - kérdezi, mire csak látványosan megforgatom a szemem. Ez az tipikusan olyan tanár, akinek az órájáról határozottan mindenki enekül, és a felét nem is mondja el, hogy aztán szivasson minket a zh-kkal, meg a vizsgákon.
- És milyen az egyetemi élet? Milyenek a pasik? - Erre persze látványosan elpirolok, és ösztönösen piszkálgatni kezdem az ujjamon lévő gyűrűt, nem felvágásból, csak jó ránézni, hogy ennyire komolyan veszi Jasper, még azok  után is, hogy mi történt a családommal, és még mik derültek ki a felmenőimről, és ez annyira... megható.
- Az egyetemi élet itt olyan nyugis, szeretem, jobban mint a Roxfortot, sokkal gfüggetlenebb vagyok. És a fiúk biztos helyesek, de... Hát nekem ott van Jasper, szóval... rá figyelek - dünnyögöm zavartan, majd megköszörülöm a torkomat és a lányra nézek. - És szerinted milyenek itt a fiúk? Gondolom Barcelonában volt egy sajátos kisugárzásuk - pislogok nagyokat.
- A magokkal majd jövére fogunk foglalkozni, azt hiszem egyelőre csak a fákkal és a fák kidolgozásűval meg egy halom elmélettel foglalkozunk, szóval lassan haladunk, végül is öt éves a képzés - vonom meg zavartan a vállamat. - Mesélj, Barcelónában hogy folyik a tanítás?

[A ghost return]

A ghost return

outfit

2003. február 13.

To: Sophie Vanheim

- Egyébként, Sophie vagyok. - mutatkozik be. Vicces, én ismerem őt, de ő nem engem. Vagyis hát nyilván nem ismerem úgy, mintha barátnők lennénk, de mégis tudom, ki ő. Olyan érdekes ez a dolog. Egy másik univerzumban, ahol nincs Jasper, vagy a Roxforti csata, vagy a Sötét Nagyúr, talán még barátnők is lehetnénk. Nem olyan rosszfej ez a csaj.
Dumáltam neki egy barcelonai suliról, ami talán sosem létezett, vagy ha igen, akkor baromi nagy mákom volt, de úgy tűnt, ő sem ismeri igazán a külföldi varázsló felsőoktatást. Így azt mondhattam neki, amit akartam.
Sosem jártam Barcelonában, valójában még az országon kívül sem, mégis jó volt eladni úgy magam, mintha egy világ látott nagymenő lennék, aki csak úgy váltogatja az egyetemeket.
-Hát Barcelonában tényleg máshogy ment a tanítás. Ott eléggé magunkra voltunk utalva, és inkább tanácsokat kérhettünk az oktatóktól. - Ha már lúd, legyen kövér. Hadd gondolja azt, hogy én mennyire képzett vagyok. Mondjuk tényleg készítettem már pálcákat, és autodidakta módon tanultam meg elkészíteni őket, szóval azért ez nem volt túl nagy hazugság. Csak Barcelona és az oktatók hiányoztak belőle. Helyette volt Szent Mungó és medimágusok.
Egy pillanatra belegondoltam, mennyire jó lenne bevallani mindent.
"Figyelj, Sophie! Valójában sosem jártam Barcelonában. Mert még a RAVASZ vizsgáimat sem tudtam letenni, mert a zárt osztályra kerültem. És csak egy dolog hozta vissza az ép elmémet: a pasid."
Kicsit rámenős lenne, úgyhogy inkább hagytam a fenébe, és maradtam a hazugságnál. Már úgyis mindegy volt.
-Találkoztál Simón Samanoval? - kérdezte. Csak tudnám, ki a tököm az a Simón Samano. Maradtam inkább a terelésnél:
-Sajnos nem. - válaszoltam kurtán, és gyorsan visszatereltem a szót a jelenbe, és a mostani óráról kérdeztem, és az egyetemi életről. Meglepett, hogy jobban szerette, mint a Roxfortot. A Roxfortot mindenki szerette. Még én is, egészen addig a rettenetes napig.
-Ki az a Jasper? - kérdeztem, kíváncsiságot tettetve. - A barcelonai fiúk isteniek voltak. Jóképű, izmos mind. A tengerparton sokat lógtunk, ott el lehet csodálkozni a kidolgozott felsőtestükön. De nekem inkább a szőkék jönnek be... - Khm, na igen... És neked, kis vöröske?
Egy pillanatra elterelődik a szó a pasikról, mert inkább a barcelonai suliról kell mesélnem. Egészen belejövök. Elmesélem, hogy sokkal kevesebben voltunk, kis csoportokban kellett dolgoznunk, készíthettünk már saját pálcát. Nagyjából úgy festem le, hogy sokkal jobb, mint itt. Hadd egye a fene egy kicsit Sophie-t is.
Viszont sokkal jobban érdekel a Jasperrel való kapcsolata. Inkább róla kérdezem, mit tanul, milyen pasi, mióta vannak együtt. Mintha igazi pletykákra várnék.

[ღ Múltbéli szellemek ღ]

ღ Múltbéli szellemek ღ

Beatrix

(2003. február 13.)

Ruci

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

Néha túl lelkesen állok hozzá az emberekhez, és nem egyszer estem emiatt az arcomra. Főleg, hogy még pár hónapja el is raboltak, hogy aztán Jasper megmentsen é eltűnjön az életünkből az a sötét árnyék, aki állandóan ott lopakodott mögöttünk, és megkeserítette Jasper életét. Igazából nem kellene ennyire barátságos lennem, de nem tudok másmilyen lenni. Nem nagyon van meg bennem sehogyan sem az a furcsa nemesi hideg elegancia, mint apa anyukájában lehetett volna, vagy a dédszüleimben volt... Igazából még most is nehéz elhinnem, hogy Hope vagyok, hogy Benjaminék családjának a kis részét képezem. Jó ötlet eltitkolni egy ideig biztosan, mindenki érdekében. De ez is Jaspernek jutott eszébe egyedül, mert én akkor is olyan szerencsétlenül le voltam bénulva. Szóval igen, inkább örülök a mellém keveredett lánynak, akinek a nevét még most sem tudom. Amúgy is érdekes dolgokat mesélt erről a barcelonai egyetemről. Biztos kellemes idő lehet arra és az egész hely olyan egzotikusnak tűnik. Kíváncsi vagyok hol lehet pontosan az egyetem és milyen szakok lehetnek még arra.
- Kár. Ő elvileg egy zseni - mondom aztán, amikor a kérdésemre nemmel felel, és máris elkanyarodunk minden lány kedvenc témájához, a pasikhoz. Kicsit jobban is zavarba jövök, mert hát mégis csak Jasper, meg minden, és szinte nem is hallom már az unalmas andalítóan orrhangú előadást, mert hát... hajaj Sophie, vajon ez mikor lesz klinikai eset? Még mindig úgy éreztem mintha abban a bizonyos első három hónpban lennék, amikor minden olyan naivan rózsaszín és mindenki lebeg a felhők között és minden tökéletes, de valahogy a mondással ellentétben nem nagyon múlt el ez az érzés, csak egyre jobban fokozódott, mintha egy Viani felhőben repkednék Jasper mellett.
- Ki az a Jasper? A barcelonai fiúk isteniek voltak. Jóképű, izmos mind. A tengerparton sokat lógtunk, ott el lehet csodálkozni a kidolgozott felsőtestükön. De nekem inkább a szőkék jönnek be... - kérdezi, én meg elszégyellem magam, hiszen hogyan is ismerhetné? Azt se tudom mennyi idős, hogy ismerhette-e, igazából nekem se nagyon rémlett, de lehet akor is másik suliban tanulhatott, vagy felsőbb éves volt.. Igazából annyira sose ismertem a felettem járókat, csak Jaspert, meg látásból egy-két arcot, de nem jegyezhetek meg mindenkit, nem?
- Jasper Fynn... szóval ő... hát ő az én... - nem is tudom itt hirtelen elhhalgatok. Mit mondjak, férjem? Jegyesem? Párom? Szerelmem? Igazából zavartan a hajamba túrok és akkor egy kicsit talán látszik is a gyűrű az ujjamon, de azért csak próbálom összekaparni az agyam, hogy végre válaszoljak is. - Hát majd a férjem lesz. Nem is tudom, elég feltűnő jelenség. Szőke, magas, kék szemű és olyan "lenyűgöző vagyok és jól tudom" kisugárzása van. Kicsit hűvösnek mutatja magát, de nagyon aranyos  - magyarázom hirtelen teljesen átszellemülve. Kicsit hiányzik is, de azt hiszem most otthon tanul, mert zh-zni fog a héten.
- Szóval végül is, nekem is a szőkék jönnek be - motyogom aztán zavartan, majd megköszörülöm a torkom. - Biztos nem halottál róla, a Roxfortban ő volt az egyik leghelyesebb srác a Fraserek után.

[A ghost return]

A ghost return

outfit

2003. február 13.

To: Sophie Vanheim

Utána kell néznem ennek a Simón Samanonak. Ha ez a lány azt mondja, hogy egy zseni, akkor biztos az. Biztosan sokat tanulnak itt ilyen varázslókról. De végül is mit ér az elmélet, ha nincs gyakorlat. Én pedig mindent magam tanultam meg, és még senki nem panaszkodott a pálcáimra. Szóval egyelőre egy-null ide. Vagy inkább sok-null, mert Sophie még egy pálcát sem készített, én meg már vagy tizet.
Engem viszont jobban érdekel Jasper, és a kapcsolata ezzel a csajjal.
- Hát majd a férjem lesz. - Persze, majd egyszer. - gondolom gúnyosan, de a fejemből nem tudom kiverni azt a kis csillanást, amit Sophie kezén láttam. Az simán lehet bármilyen gyűrű, ezzel győzködöm magam. Mert hát miért ne kaphatna egy ékszert szülinapjára vagy évfordulóra. Nem kell, hogy az a gyűrű egy eljegyzési gyűrű legyen. De a gyomrom összeugrik, hogy talán elveszíthetem örökre Jaspert.
-Nem is tudom, elég feltűnő jelenség. Szőke, magas, kék szemű és olyan "lenyűgöző vagyok és jól tudom" kisugárzása van. Kicsit hűvösnek mutatja magát, de nagyon aranyos. - Hú, bingó. Ez az a srác, akit én ismertem. De akkor most miért nem áll szóba velem? Miért gyűlöl, és miért nem enged közelebb magához?
-Jól hangzik. - motyogom a gondolataimba mélyedve.
- Biztos nem hallottál róla, a Roxfortban ő volt az egyik leghelyesebb srác a Fraserek után. - mondja, én meg bólintok.
- És ő most hol van? - kérdem. - Ő is itt tanul? - Mintha nem tudnám. De most már játszanom kell a szerepemet. - Mióta vagytok együtt?
Mielőtt még feltűnne a sok kérdés, színpadiasan sóhajtok.
-Imádom a szerelmes történeteket.
A sóhajtásom megzavarja a tanárt.
-Hölgyeim, kérem az órára figyeljenek! - szól ránk mérgesen, én meg csak fintorgok egyet Sophie felé.
-Tényleg elég furcsa. - suttogom Sophie felé, és közben a tanár felé bólintok.

[ღ Múltbéli szellemek ღ]

ღ Múltbéli szellemek ღ

Beatrix

(2003. február 13.)

Ruci

Here's to the ghost so afraid of the day
If you let go, will you promise that you'll stay in my shadow?
In my shadow, in my shadow, in my
Try to find a light

Valahogy hirtelen ennek a lánynak a hangulata olyan furcsán vibráló lesz, ahogy a gyűrűre terelődik a szó. Igazából nem is tudom, lehet, hogy csak zavarba jön, mert nem sok ember modnje ezt óra közepén, hogy amúgy eljegyeznek, meg amúgy még egyetemista is vagyok és messze még a családosdi... Viszont én inkább csak még jobban zavarba jövök ettől a ténytől, hogy Jasperrel össze készülök kötni nyáron az életemet. MÉg most is olyan hihetetlen, ahogy visszagondolok rá. A nagyi és a papám, a furcsa mugli kastélyukban, ahol egyszer csak zserbó rosszalkodni kezd, a nagyi ordít, Jasper ordít és aztn térdra borul, hogy megkérjen és akkor a nagyi elfelejt ordítani, én viszont elkezdek bőgni. Nem is, szerintem nem bőgés volt, hanem zokogás, bömbölés, de olyan furcsán szakadt ki belőlem az a töménytelen boldgsághormon, hogy még az eljén az igent se tdutam egyszerűen kibökni. Sőt, még Jasper is azt hitte, hogy az igenem majd egy nem lesz. Jó ég, ettől még most is képes vagyok teljesn meghatódni. Bár nem tudom nennyire normális ez, hogy egy karácsonyi emléktől, ami amúgy tök szép és boldog meg minden, egy unalmas óra közepén egyszerűen felzokogok. Kicsit sem néznének debilnek.
-Jól hangzik. - motyogja, én meg egyetértően bólogatok, a saját godnolataimba mélyedve, nem is nagyon agyalok azon, hogy miért ilyen furcsa ez a lány. BIztos az óra, meg az óraátállás meg hogy ez a sötét london és nem a napsütötte Barcelona. De igen. Jasper leírása még is egészen jól hangzik. lehet, hogy most éppen halálra csuklik amiért ennyit emlegetem ebben a bezsélgetésben. Még szerencse, hogy a gondolataimtól nem csuklik. Akkor szerintem már bezsélni se tudna a folyamatos csuklásoktól, mert állandóan rá gondolok.
- És ő most hol van? Ő is itt tanul? Mióta vagytok együtt? - kérdezősködik kívácnsian én meg lekesen suttogok tovább, miközben már teljesen elvesztem a fonalat az óra közepén.
- Ő szülészeti medimágián van a Mandragórán - válaszolok neki készségesen. - Hát tavaly tavasszal találkoztunk, mind a kettőnknek össze volt törve a szíve. Ő a legjobb barátnőmmel járt, Averyvel, én meg egy másik Mardekáros sráccal. De mind a kettőnknek rossz véget ért a kapcsolatunk és véletlenül találkoztunk. Aztén leveleztünk. Aztán együtt lettünk - magyarázom és szerelmesen sóhajtok, az emlékektől, csoda, hogy rá nem olvadok a padra.
-Hölgyeim, kérem az órára figyeljenek! - szólal meg valószínüleg ránk a tanár én meg elpirulok. A suttogsára meg még bólogatok, aztán  hirtelen felállok, és felrántom magammal a mellettem ülő csajszit is, miközben beseprem a dolgaimat a táskámba.
- Elnézést. Azt hiszem... rosszul lett a szomszédom... szóval ki kell kísérnem - magyarázom, és húzom magam után, miközben az ijesztő fickó morcosan dörmög valamit az orra alá. Szerencsére egyetemen nem nagyon szólhatnak bele abba, hogy meddig ülök egy órán.
- Huh. Ha bent maradunk nem szabadultunk volna meg tőle - magyarázom és félénken elmosolyodok, miközben megigazgatom a táskám válla alá szorult vörös tincseimet.