Púder pub és panzió

Esmé Fawcett pennájából



A Púder pub Herthfordshire város varázsló negyedében található. Elsősorban a főiskolák hallgatóit látja vendégül, de betérhet ide bárki, aki művész vagy hajlandó áldozni valamilyen módon a művészet oltárán. A pub mérete az idők folyamán egyre nagyobb méreteket ölt, mivel Madam Bailey elfogadja a számla kiegyenlítés valamilyen művészi értékkel. Ebből kifolyólag a pubban kiállított képek, fényképek és szobrok meg is vásárolhatóak.
2000 nyarán a helyhez tartozó panzió is megnyílt. Itt kényelmes, aprócska szobákban szállhatnak meg a diákok rokonai.

Forró csoki



To: Summer Feryll

2001. szeptember

Végre túl vagyok az első pár, kemény akadémiai napon. Nem mondom, hogy teljesen ezt vártam, de nem is annyira szörnyű egyelőre, mint ahogy azt gondoltam. Mindenki, akivel beszéltem, és ide járt arról panaszkodott, hogy ez elviselhetetlen, és durva, de egyelőre a bevezető órák egészen könnyeden és barátságosan zajlottak.
Az évfolyamtársakra sem lehet semmi panaszom, segítőkész mindenki, és együtt próbáljuk átvészelni az iskola nyújtotta megpróbáltatásokat.
Szerencsére néhány ismerőssel is összefutottam a Griffendél Godrik Akadémián, még a régi Roxfortos időkből ismerem őket. Jó ismerős arcokat látni, ez is megkönnyíti az új helyzetbe való beilleszkedést. A legkellemesebb találkozó Summer Feryllel esett meg, kiderült, hogy ő is itt tanul a Godrikon. Igazából azóta nem találkoztunk, hogy befejeztük a Roxfortot. Elsodort egymás mellől minket az élet, pedig a Roxfortban barátok voltunk. Persze baglyokat folyamatosan váltottunk, amíg én távol voltam, de most, hogy így belegondolok, az utóbbi időben elmaradtak a levelek. Nem is tudom pontosan, mi történt Summerrel az elmúlt pár hónapban.
Éppen ezért örültem, amikor összefutottunk pár napja az egyik folyosón. Szinte egymásba ütköztünk - úgy tűnik, nekem mostanában az ilyen szó szerinti összefutások jutnak -, és egészen megörültem a lánynak. Hogy ő mit gondolt, azt nem tudtam leolvasni az arcáról, de a halvány mosolyából azt vettem ki, hogy örül, hogy lát. Nem volt sok időnk, mindketten rohantunk a következő óránkra, de annyiban még meg tudtunk egyezni, hogy hétvégén összefutunk a Púder pubban egy forró csokira.
Jó is lesz a meleg ital. - gondoltam, ahogy beléptem a pubba. Odakinn zuhogott az eső, és szeptemberhez képest szokatlanul hűvös volt az idő. Gyorsan leráztam magamról a hideg esőcseppeket, aztán körbenéztem a bárban, hol van üres hely vagy esetleg itt van-e már Summer.
A lányt nem láttam, viszont üres helyet annál többet, így az egyik ablak melletti üres asztalhoz dobtam le magam. Rendelni addig nem akartam, amíg Summer meg nem érkezik, így inkább ámulva néztem körbe a helyiségben, miközben a nyakmról tekertem le a sálat. A falakon mindenhol képek lógtak, és a képeken össze-vissza mászkáltak az alakok. Ahol nem asztal állt, ott pedig szobrok, installációk, mindenféle művészeti ág kiállítási darabjai. Hallottam már erről a helyről, de nem gondoltam volna, hogy ennyire lenyűgöző lesz.
Amíg Summer megérkezik, legalább lesz mit nézegetnem. - gondoltam magamban, és már el is merültem a varázs-művészetek szerteágazó világában.

[Serena]

Serena

s k i n

____________

MMI-IX-III
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

____________

Az egyetem csak egy eszköz. Igazából nem is nagyon tartottam szükségesnek rá jelentkezni, hiszen abból, amink volt könnyedén megélhettem volna. Ezt gondoltam egészen a háborúig, és az azt követő néma fekete évekig. Mert a háború után eltűnt az apám is, én pedig egyedül maradtam a családom maradékán ülve abban az elhagyatott, egyre hűvösebb villában. Fogalmam sincsen, mikor kezdett betemetni engem is az a sötét, melyet a falai rejtettek magába. Talán mindig is bennem volt, vagy mindez akkor kezdődött, amikor egy fémgolyó szétloccsantotta anyám koponyáját a bevásárlóközpont közepén. Nem tudom, de azt hiszem egészen a részemmé vált már.
Megváltoztam. Tudom, hogy megváltoztam. Habár régebben is eléggé visszafogott lány voltam, azért a Roxfortos évek alatt igazán feltűnő jelenség voltam, mert imádtam a középpontban lenni, az emberekkel, a többi diákkal beszélgetni. A társaság volt az én szenvedélyem, hiszen apám és anyám mellett már régen megtanultam könnyen alkalmazkodni úgy, hogy mindenkivel gond nélkül elbeszélgessek. És szerettem is, ahogy váltogatom a játékmódokat, a stílusokat, ahogyan a többiekkel beszélek. Szerettem a kapcsolati hálók közepén ülni, mint valami királynő, de persze nem voltam beképzelt sem.
És most mi vagyok én? Egy fekete folt az őszi színkavalkádban, és egyre kevésbé élvezem a beszélgetést, egyre kevésbé érdekelnek az emberek, és tudom, hogy egyre hűvösebb vagyok másokkal is. Elvesztettem az irányítást magam felett, úgy ahogy az apám kezéből is kicsúszott, én pedig egyfolytában csak kapálózom, hátha újra magamhoz ragadom a gyeplőt. Mert én nem akarom úgy végezni, ahogy ő.
Mert kísértett a képe, a halott testének a képe, ahogy ott fekszik a sötét, poros, elhagyatott ház padlóján, bűzös bomló testtel, és dróthuzallal a nyaka körül. Ez a kép kísértett akkor is, amikor beleütköztem Serenába, a Godrik épületében. Az ő életéből is eltűntem, kisodort a fekete ár, ami magával rántott, és már a leveleket sem küldözgettem neki azt hiszem lassan egy éve. Akkor még egészen szokatlan Griffendéles-Mardekáros párosunkat sokat kiszúrták a ház tagjai között, de szerencsére nem igazán szálltak ránk, mert sokkal jobban lefoglalt mindenkit a Potter-Melfoy téma.
Szóval amikor belerohantam a lányba, tényleg megörültem, bár néha úgy érzem az őszinte boldog mosolyom is elnyelte a sötét, ahogy a lelkem darabjait is apránkét elnyeli. Viszont a forrócsokizásnak kifejezetten örülök, így most a zuhogó, hideg esőben a megbeszélt helyhez készülök. Néha meg kell állnod egy kicsit, Summer. A hideg eső úgy érzem egyenesen belemélyed a húsomba, de nem igazán erőltetem meg magam, hogy beszaladjak a fedett helyre az eső elől. Valahogy ez a szomorú zuhogás kifejezi a hangulatomat.
A pubba belépve kellemes meleg és barátságos fények fogadnak, én pedig egy rövid időre még ki is élvezem ezt a békés varázst, amit az épület ad. De csak egy ideig. A varázsművészeti alkotások egésze szépek. Apámék annak a tiszteletére tanítottak, noha bennem nem igazán rejlett kifejezetten nagy tehetség e téren. Megpillantom Serenát, amint az egyik ablak melletti asztalnál ül, én pedig egy halvány mosoly kíséretében, elegánsan levetem magam mellé.
- Szia Serena. Milyen régen találkoztunk - jegyzem meg, aztán rendelek magamnak egy rumos forrócsokit. Csak elegánsan. - Mondd, mi jó történt veled az elmúlt időszakban? - érdeklődöm kíváncsian.

Forró csoki



To: Summer Feryll

2001. szeptember

Egy ideig egyedül ültem, már azt hittem Summer teljesen elfelejtette, hogy megbeszéltünk egy találkozót. A roxforti évek után pár hónapig még tartottuk a kapcsolatot, még a világ körüli utam elején is küldtünk egymásnak egy-két baglyot, viszont egyre kevesebb és egyre szűkszavúbb levelek jöttek válaszul. Először csak arra gondoltam, hogy sok a dolga, utána arra gyanakodtam, hogy velem van baja, de végül eljutott hozzám a rettenetes hír: Summer az édesanyja után az apját is elvesztette. Én pedig rettenetes barát voltam, nem tudtam, hogyan reagálhatnék a dologra, úgyhogy a legkönnyebb utat választottam: én is eltűntem.
Így utólag már jobban látom, írnom kellett volna neki legalább, megkérdezni, hogy szüksége van-e egy barátra, de nem tettem. Örültem, hogy a sors összehozott minket újra itt az Akadémián, reméltem kárpótolni tudom majd Summert azért, hogy ennyire rettenetes barát voltam.
Barátnőmön, a roxforti éveken, és a barátságunkon járt az eszem, közben az előttem gőzölgő forró csokit kavargattam. Eszembe jutott, mennyire megleődtünk mindketten, hogy itt találkoztunk. Aztán felvillant előttem Summer, ahogy a lépcsőn lefelé jövet, gondolataiba mélyedve lépegetett. Ez a lány már egyáltalán nem az volt, akit a Roxfortban megismertem. Ott egy életvidám, feltűnő jelenség volt, szeretett ismerkedni, barátokkal vette körül magát, és ha ő ott volt, mindenki rá figyelt. Most pedig észre sem vettem volna, ha nem pont mellettem lépked. Az egész kisugárzása teljesen megváltozott.
A halvány mosolya jelezte, hogy örül, hogy lát, de a mosolyra húzódó szája mögött, és a szemeiben valami mélységes szomorúság halványította el jelenlétét. Szerettem volna, ha valójában csak egy rosszabb napján találkoztam volna vele, de éreztem, hogy ez már Summernél az általános kisugárzás. El kellett ismernem, nem lehetett könnyű neki. De nem haragudott rám, és volt annyira nyitott, hogy bevállalta velem ezt a találkozót, így a szívemben reménnyel telve vártam, hogy végre megérkezzen.
Észre sem veszem, mikor lép mellém, de Summer kecsesen leveti magát mellém. Egy pillanatra elámulok, és arra gondolok, hogy ezt a fensőbbséges mozgást mindig is irigyeltem tőle. Én inkább voltam tesze-tosza, mint kecses.
-Szia Serena. Milyen régen találkoztunk. - mondja, és aggódva nézek rá. Talán egy kis haragot hallottam a hangjában? Nem volt időm ezen elmélkedni, mert már kérdezi is tovább, hogy mi történt velem.
-Summer! - mosolygok rá. - De jó téged újra látni. Tényleg irtó régen találkoztunk, de én is csak pár hete vagyok újra Angliában.
Nem mentegetőzésnek szánom, habár félek tőle, hogy úgy hangzik. Nem akarom sokáig kerülgetni a forró kását, belevágok, legyünk hamar túl rajta.
-Annyira sajnálom, ami édesapáddal történt. Csak pár hónappal később szereztem róla tudomást, és... - Totálisan kínosan érzem magad. - Annyira szégyellem magam, hogy nem kerestelek azóta. Mondd, hogy érzed magad? - nyújtom felé a kezem. Persze, ez sablonos kérdésnek tűnhet, de tényleg kíváncsi vagyok, és most már tényleg szeretnék jó barátnő, és megfelelő támasza lenni a lánynak. Az én jó történeteim még ráérnek, ezt tisztába kell tennünk.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Újabb próbaidőszak vége, egyben egy új kezdete. Ha belegondolok, még most is remeg a kezem. Szerelmek városa. Carlos engem kért meg. Igen. Én leszek Natali. Azok a borzalmas őszi napok a komédiásban, halványodni kezdenek a rossz rémképek. Mert igenis azok. Végre Londonban is játszok, jövőhéten pedig be is költözöm a színész lakásba. Az olvasópróba után nem is hazamegyek, hanem bekanyarodok a Púder utcájába,megérdemlek most egy pezsgős kávét. Anyától már reggel kaptam egy levelet, amiben megírja,hogy a szomszéd kerti törpéi újabban átjárnak, és megkeserítik az életét. Megeszik a rózsákat, és fedúlják a kertet, ami szörynúű fejfájást okoz nyának. Persze átment a szomszédba megkérdezni, hogy ő adott e utasítást a törpéknek, mire Margaret felháborodva közölte anyával, hogy rém sértő ilyesmit feltételezni róla. Ahhoz képest, hogy itt laknak Roxmortsban, olyan levelet kanyarított, mintha ő lenne Raszkolnyikova. Elképesztő. Valóban, "a kedvesédesmama regényes hajlamú" Hiába hajigálja át őket a kerítésen, semmi értelme. Nem tudom, valóban a szomszéd hibája e, a törpék tényleg nagyon önfejűek tudnak lenni. Régebben anya is akart egyet, de szerencsére lebeszéltem róla. A két oldalas levére én meg persze annyit írtam, szerezz be egy két  jarweyt. Hétvégén megyek.. Ahogy beérek a kávézóba, leprexel az esernyőmről és magamról is eltűntetem az esőcseppeket. Fura, hogy ilyen időben nincs itt ismerős., ilyenkor tele szokott lenni a hely.Délután fél három, hogy hogy se Alex, se Dean nincs itt?
-  Jó napokat Madam Bailey!
Köszönök fennhangon, mert a szórakozott Madam Bailey hangosan énekelget. Az elmúlt hetekben meg milyen morcos volt. Mi lelte? Csak nem visszajött a férje? Vaaaaagy...ó, csak nem randizgat?
- Jaj, kedveske, elnézést, itt is vagyok.
Szélesre húzom a szám, és felülök a pultnál lévő két magasított bárszék egyikére.
- Semmi gond. Nem tudja véletlenül, hol vannak a többiek? Úgy értem tudja...Deanék.
Szokatlanul kevés az ismerős arc. Magam elé tolom a kávélapot. Ma valami különlegeset akarok inni, nem egy sima presszót, de még kacagó presszót sem.
- Nem, kis kedves. Vagyis..tegnap itt voltak, nem ma van valami szobrászati kiállítás?
Szobrászati kiállítás? Az ma van? Felemelem a tekintetem és csodálkozón bámulok madam Baileyre. A fene vigye el. Múlt héten még azt terveztem, megnézem. Bár csak azért akartam elmenni, hogy kikapcsolódjak, most meg már egyáltalán nincs kedvem. A szobrászok olyan furcsák. Nem értek hozzá. Olyan felismerhetetlen valamiket eszkábálnak, amiket nem értek.
- Egy dupla habos lángnyelv presszót szeretnék.
Madam Bailey bólint, aztán tovább dalolászik. Most tényleg, mi történt? Vagy bevett valami fura csokit?
- Csak nem randevúzni tetszik? Csak nem valami fiatal úriemberrel?
Tudom ám, hogy hallja, amit kérdezek, kicsit kiabálok is és fülig pirul. Persze úgy csinál, mintha nem hallotta volna.
- Fizethetek egy...premier jeggyel? Március 5-ére szól....magával hozhatja azt a nem léteuő helyes fiatalembert is...-
Kacsintok kedvesen, majd nekiesek a kávémnak. Őrület, mik vannak. Már Madam Bailey is randizik. Én meg a színházban fogok megrohadni. A magányos holttestem majd megtaláljak a patkányok.

a kávé legyen meleg, a leves meg forró



2003. február 2.
Daisy

Szörnyen rosszul aludtam megint. Ekbal halott szemei bámultak visszaminduntalan, ahogy lecsuktam a szemem és mikor összerezzenve magamhoz tértem, már csak levegőért tudtam kapkodni. Sok kávé… sőt rengeteg kávé kellett volna ahhoz, hogy túléljem ezt a napot. Az óráim végeztével pedig a Púder pubba ültem le, hogy a legerősebb, alkohollal dúsított eszpresszót döntsem le, remélve, hogy ettől legalább egy kicsit jobb kedvem lesz. Az egyik asztalhoz beülve elővettem a Totem és Tabu elnyűtt kötetét a táskámból… micsoda klasszikus és micsoda alapmű valakinek, aki filozófiával és antropológiával is foglalkozik.
„Az animisztikus állapotban az ember önmagának tulajdonítja a mindenhatóságot; a vallásosban az isteneknek engedte ezt át, azonban nem mondott le róla komolyan, mert fenntartja magának…” A gondolat közepén fel kellett néznem, mert úgy éreztem bámulnak. Bámultak is, csakhogy nem Ekbal kísértete állt ott a pultnál, hanem a hely tulajdonosa. Megköszörültem hát a torkomat és visszanéztem a kötetbe, hogy Freud gondolataiba vesszek el: „hogy az isteneket különféle befolyásolásokkal kívánságai szerint kormányozza. A tudományos világfelfogásban nincs többé helye az ember mindenhatóságának, megismerte a maga kicsinységét és lemondóan…”
– Jó napokat Madam Bailey! – tört be egy bántóan szőke teremtés és olyan hangon rontott be, hogy az addig monoton dalolászását a tulajdonoshölgynek. Ennyit a kellemes délutáni olvasgatásról. Persze, hamar visszataláltam a könyv lapjaira: „alávetette magát a halálnak és a többi természeti kényszerűségnek. De abban, ahogy a természet törvényeivel számoló emberi szellem hatalmában bízunk, még mindig benne él a primitív mindenhatósági hit egy darabja.”
Lapoztam. Olvastam… olvastam, volna, hogy „… a neurotikus mindenekfelett a cselekvésben van gátolva, nála a gondolat a cselekedet tökéletes pótlása.” Ám elhelyett megint összerezzenni voltam kénytelen.
– Csak nem randevúzni tetszik? Csak nem valami fiatal úriemberrel?
Nem sokan voltak még rajtunk kívül a pubba, túl korán volt. Esély sem volt rá, hogy elnyomják a rikácsolást. De aztán, ahogy folytatták a fecsegést, felkeltem, hangosan csapva be a könyvemet.
– Fizethetek egy...premier jeggyel? Március 5-ére szól....magával hozhatja azt a nem léteuő helyes fiatalembert is...
Megálltam a pultnak támaszkodva és a szőkeségre néztem. Túl fiatal, túl hangos… túl tündibündi. Francnak ilyen irritáló.
– Kérek a kishölgynek egy süteményt, hátha akkor lejjebb veszi a hangerőt. – Közöltem kissé hidegen, majd Madam Baileyre néztem egy bájossá erőltetett vigyor keretében. Lecsaptam a pultra a könyvemet, míg a pult mögül némi pironkodás érkezett válaszként és felültem. – Lehet magácskának is randiznia kéne, hogy ne mások szerelmi életét kelljen belevisítania a kocsmába. – Közöltem nyersen és megint a lány felé pillantottam.
– Kérek egy lángnyelvet, ezúttal kávé nélkül. – Tettem hozzá aztán a serénykedő asszonyság felé fordulva.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Madam Bailey pirulása esküszöm, iriggyé tett. Nem is tudom, mikor randiztam utoljára egy jót. Az is igaz, hogy az évadban nem nagyon járkálta csak úgy szabadon, mindig céllal mentem oda, ahova, és dolgom végeztével az ágyba ájultam. Aztán egyszer csak reggel lett, és újból kelni kellett. kelni, utazni. Bár utazni szeretek.
- Ami azt illeti..nos, fején találta a szöget kedves.
Mosolyog szerényen, mire én is visszamosolygok. Eléggé megjárta a férjével, aki itt hagyta. Ahhoz képest vidám. Mármint nem csak most, Madam Bailey egy igazán kitartó nő, akit nem olyan könnyű megtörni. Kiáll az elvei mellett, és nem hagyja, hogy elbizonytalanítsák. Mondhatni azt s, hogy makacs. És bár kocsmáros, igen művelt. Szereti a művészetet, és szerintem van is érzéke hozzá. Pénzem most éppen nincs annyi, mint szokott, ezért jól esik, mikor adhatok jegyet is. Madam Bailey pedig sosem rejti véka alá a véleményét. Megmondja, mi az, ami nem tetszett neki, és min változtatna. Persze van, amikor semmi értelme annak, amit mond, de ez nem mindig van így. Korán sem mindig. érdekes asszony, érdekesebb, mint elsől átásra látszik. A szemem sarkából látom, amint egy homályos alakközeledik a pult felé, de én csak bánatos fejjel nézek a pult mögé, államat az imént említett pultra támasztva, míg a kávém meg nem kapom. Kávéillat alkohollal. Szeretem. Meleg. Jó. Az a valaki megszólal, nem kedves hanghordozással összetöri a fejemben lévő kellemes képet a megmaradt délutánból.
Kérek a kishölgynek egy süteményt, hátha akkor lejjebb veszi a hangerőt.
A fejemet nem fordítom még felé, a pulton pihen, és olyan nehéznek is érzem. Az elkeseredettség van, hogy nehézzé teszi a fejem.Közben, szemem pici sarkából látom, hogy a pultra csap egy könyvet.
- Nahát, nem találtam a csendet kérünk táblát. Madam Bailey, elfelejtette kirakni!
Nicsak, egy mérges gomba. nincs kivételesen éles hangom, ha még én is idegesítem, nem értem, miért ide jön. Menjen haza, vagy egy kimondottan csendes helyre. Az ember egy fárasztó nap után bemegy egy kocsmába, kikér magának valami erősítőt, és beszélget. De nem süket néma jelekkel. Egy valamire való bupban hangzavar van. Hagzavar, van hogy füst, rumszag, ázott sörszagú fa illat, mikor kiöntik a sört.
-Ha teljes csendet szeretne tudom ajánlani a könyvtárat. Az igazán...pihentető. Maga a béke szigete. -
Csak most emelem fel a fejem, ,hogy a hang irányába forduljak. Egy ismeretlen alak méltatlankodik fölöttem. Nem tűnik ismerősnek az arca, amit talűn beárnyékol egy kis düh.
- Szerintem magára jobban ráférne az a süti, de köszönöm. A sütit, nem a vegzálást.-
Szeretek sütizni, de kizárt, hogy ilyen körülmények után megegyem, elfogadjam. Egye meg ő, úgy is olyan kis savanyú. Rá férhet. Nem tetszik a pikírt megjegyzése, belefúródik a nyakamba, és bele is nyilal. Nem tartom magam különösebben hangos embernek. Határozottnak talán...de nem szokásom ordítozni.
– Lehet magácskának is randiznia kéne, hogy ne mások szerelmi életét kelljen belevisítania a kocsmába.
Idejön, méltatlankodik az állítólagos harsány viselkedésem miatt, és most a nem létező szerelmi életemben ad kéretlen tanácsokat. Mégis ki a franc ez?
- Igen, bizonyosan kéne, de látja, biztos a hatalmas hangerőm miatt nincs randi partnerem. Gondolom megérti a férfi nemet, így nem is kell ezt tovább ragoznom.
"Lehet, hogy magácskának is randiznia kéne"...blöblöblöh, jesszus, így még nem szóltak bele úgymond az én...a nem létező szerelmi vagy brmilyen nem létező magánéletembe. Rosszul esik, persze hogy rosszul esik, de igyekszem nem kimutatni, hogy igenis, lényegi gyenge pontomra tapintott, mert hát hogy jön ő hozzá, egy mufurc furcsa idegen. Fél szemmel mérem csak végig, lopva, a kávés pohárba elbújva, mint egy gyanakvó gyermek. Nem tudom, mennyire láthat belém, de a kis megjegyzése miatt különös érzés fogott el. Mintha attól tartanék, hogy ha jobban belenézek a szemée, kiolvas belőlem mindent. Fura dolog ezt érezni.
Vigyázzon a könyvére. Nehogy kiömöljön rá valami.
Persze hamar el lehet tűntetni, de a szaga utána is megmarad. Én kimondottan szeretem a régi könyveket, amiknek alig látható foltjaiból áradnak egy élet különböző helyszíneinek illatai.

a kávé legyen meleg, a leves meg forró



2003. február 2.
Daisy

A nyakamban még ott volt a görcs a rossz alvástól, így amikor a pulthoz léptem a tenyeremmel végig dörzsöltem a fájó ponton. Ki akartam masszírozni a kellemetlen részt, de nem sikerült és a hangoskodás sem segített a hangulatomon… na meg azon sem, hogy rákoncentráljak Freud elmélkedésére.
- Nahát, nem találtam a csendet kérünk táblát. Madam Bailey, elfelejtette kirakni! - jegyezte meg a szőkeség. A választ csak egy hümmögésre méltattam egyelőre és lehuppantam mellé a pulthoz. Levágtam a kemény falapra Freud-ot, hagyva, hogy a csattanás némi visszhangot keltsen.
- Ha teljes csendet szeretne tudom ajánlani a könyvtárat. Az igazán...pihentető. Maga a béke szigete.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá, majd a kiürült kávés csészémre mutattam. Csak akkor folytattam, ha láttam rajta, nem érti, mit akar ez jelenteni… miért is értette volna. Nem tűnt különösebben okosnak, vagy legalábbis olyannak, aki megerőltetné magát gondolkodás terén.
- Ott nem adnak lángnyelves eszpresszót. - Fejtettem ki röviden, kár volt erre több szót pazarolni. A leányzó úgysem értette volna meg különösebben. A halk morajlással amúgy sem volt bajom, kellemes aláfestő zene tudott lenni az olvasásnál, ám a visítás és a kislányos csevegés, aligha.
- Szerintem magára jobban ráférne az a süti, de köszönöm. A sütit, nem a vegzálást.
Megköszörültem a torkomat.
- Nem eszek édeset. - Jelentettem ki szigorúan, majd a falra vésett édességválaszték felé mutattam. - Na, hát akkor válasszon bátran. Van mindenféle. - És valóban így volt. A kis tábla sajttortákat, málnás habokat és egyéb tömény édességeket hirdetett. Egy cukorbeteg elsírta volna magát a puszta látványától, ha nem esik össze máris delíriumos kómába zuhanva. Én részemről csak a következő italomon gondolkodva… talán lángnyelvet választok majd, annak reményében, hogy legalább nem érzem magam ilyen menthetetlenül zombinak. Az ujjaim hát ismét a nyakamat kezdték nyomkodni, remélve, hogy jobb lesz az állapot.
- Igen, bizonyosan kéne, de látja, biztos a hatalmas hangerőm miatt nincs randi partnerem. Gondolom megérti a férfi nemet, így nem is kell ezt tovább ragoznom. - Jegyezte meg a beszólásomra. Egyértelműen sértett volt, amin még felnevetni is képes lettem volna. Nem tettem. Nem megalázni akartam, csak felhívni a figyelmét arra, hogy zavaró. Egyébként is zavarában belemerült a kávéjába.
- Vigyázzon a könyvére. Nehogy kiömöljön rá valami.
A könyvre pillantottam.
- Nincs miért aggódni. Le van védve minden könyvem. Ez antik darab. - magyaráztam és ahogy Madam Bailey elém rakta a kikért italomat, belekortyoltam egy kicsit. Jól esett a lángnyelv melegsége. Odakint aligha volt túl kellemes az idő és a keserűségre is gyógyír volt az alkohol.
- Milyen premierre szólnak a jegyek? - kérdeztem aztán a korábbira célozgatva. Nem akartam barátkozni kicsit sem. Sőt, az igazat megvallva cseppet sem volt kedvem jópofizni, de mivel beömlött egy tömegnyi egyetemista, kénytelen voltam várni a könyv folytatásával.
- Jó napot, professzor! - köszöntek a fiúk hangoskodva, ahogy elfoglalták az egyik sarok asztalt. Csak odabiccentettem feléjük és visszanéztem a poharamra.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Pillanatok alatt képes ez a vadidegen elrontani a kedvem. Sosem szerettem ezt a típust. Az arcára van írva, hogy egy libának tart, és szerintem, ha tezhetné, pixxal le i ragasztaná a számat, vagy egyszerűen ő maga penderítené ki a kis seggem. Ehhez nem kell megszólalni az embernek. Lassan a csészére mutat, majd mintha nem érteném, hozzá teszi.
- Ott nem adnak lángnyelves eszpresszót.
Fantasztikus. Őszintén azt szeretném mondani, hogy akkor miért nem húzza le azt a lángnyelves eszpresszót, és húz el innen. De valamiért nincs kedvem ezeket kimondani. Talán mert valahol meg azt gondolom, ki tudja, miért is jött ide. Ezer oka lehet, ami nem izgat. Ha ennyire zavarja a beszédem, akkor talán mégis elnézek a kiállításra, és visstajövök, ha már elég lángnyelves presszót ivott. Nem akarom, hogy tovább rontsa a kedvem....vagy rontsuk egymás kedvét. Túl hosszú volt ahhoz ez a nap. El is akarom felejteni. Ma hosszú idő óta tényleg jó napom volt, és ezt akartam megünnepelni, még ha egyedül is. Londonban fogok játszani. Ha mindegy jól megy, nem kell vissza mennem a koszos Komédiásba. Úgy utálom. Londonba költözöm, és új életet kezdek.
- Nem eszek édeset. Nem eszik édeset. És még él. Na, ez a fura. Vagy allergiás a cukorra, vagy azok közé tartozik, akik nem szereteik az édeset. Egyszer megkérdeztem egy szaktársamtól, hogy a francba tud így élni, de azt válaszolta, egyszerűen nem szereti. Csak hümmögök rá egyet, nem kérdezem meg, miért nem. Aztán az édességválaszték felé mutat.
- Na, hát akkor válasszon bátran. Van mindenféle.
Fura, hogy sütit kínál, de nem kérek. Elsikkanok felette, sőt, nem is vagyok benne biztos, hogy elhangzott ez a mondat, csak enyhén, szépen lassan megrázom a fejem. Nem kéne itt ünnepelnem egyedül, de lássuk be, a színházon kívül nincs éltem, se barátaim. És most nem mehetek a Komédiásba boldogan, mert a viszonyunk elharapódzott az elmúlt két évadban. Sokan fújnak egymásra, és nem lehet már őszintén beszélni senkivel. Talán...van az a Sophie lány, a vörös hajú. Meg kéne látogatnom, talán összebarátkozhatnánk. Van Yoanna. Ha hazaárek, írok egy levelet. Mikor zavarban vagyok, érzem az arcomon, hogy elönt a pír. Szinte éget. A könyvre terelem a szót, illetve bármi másra, amiben én és a magányom nem szerepel.
- Nincs miért aggódni. Le van védve minden könyvem. Ez antik darab
Persze, hogy le van védve. Elég pedáns, rend szerető embernek tűnik. Szigorúnak, mint egy professzor. Ránézésre harminc pár éves lehet, de a viselkedésében van valami...amitől idősebbnek hat. Innen nem látom, mi az a könyv pontosan, de biztos nem Rita Vitrol életrajzi könyve. Csendben nézem, ahogy a kikapott kávét kortyolja, és automatikusan én is belekortyolok a sajátomba. Csend. Most csend van, amit az idegen tör meg.
- Milyen premierre szólnak a jegyek?
Jaj, a jegyek, bár már a kezemben tarthanám őket! Csak a főpróbahéten szokás odaadni őket. Egy hónap múlva leesik a vállamról egy kő, és remélem siker lesz.
-A Szerelmek városára. Egy hónap múlva lesz csak. Az első komolyabb Londoni szerepem. Ezt akartam megünnepelni. Csak...aztán jött, és letörte a kedvem.
De sebaj, túlélhető. Akkor is Londonba költözöm.
- Jó napot, professzor!
Tudtam. Sejthettem volna, hogy valami professzor. A mi profjaink eglszen máshogy néznek ki. Mondhatni teljesen őrültek. Általában színes és mintás ingeket viselnek, fura sapkákat, és úgy dohányoznak, hogy a gesztukálás közepette minden felé hamuznak. És feszt kiabálnak. Nem azlrt, mert idegesek, csak....ilyenek.
- Professzor. Igen, sejtettem valahol..
Mintha a szám széle, kicsit felfele kunkorodna, de nem vagyok benne egszen biztos. Lehet elmosolyogtam, de csakis azért, mert tényleg ilyesmire tippeltem.

a kávé legyen meleg, a leves meg forró



2003. február 2.
Daisy

Hazudtam volna, ha azt állítom, nem esett jól csipkelődni a lánnyal, aki addig olyan szószátyár volt, míg le nem ültem mellé. Utána meglepő módon kicsit csendesebbre váltott és még az ingyen sütit sem fogadta el, pedig majdnem biztos voltam benne, hogy az az édességfaló típus. Vannak olyan lányok, akiknek egyenesen az arcára van írva, hogy megvesznek egy cukorért. Ahogy az egyik tanárkollégám mondta: “az a cukorborsó típus.” A tanítványaim között én is kiszúrtam ilyeneket, de inkább nem emlegettem fel soha. Minden diákot ugyanúgy kezeltem. Ha megszólaltak az órámon, homlokon dobtam őket krétával, s ha ez nem volt elég, úgy kizavartam őket a teremből.
- A Szerelmek városára. Egy hónap múlva lesz csak. Az első komolyabb Londoni szerepem. Ezt akartam megünnepelni. Csak...aztán jött, és letörte a kedvem.- Szinte hallottam, ahogy a hangja már nem olyan élénk, mint korábban.
Megköszörültem a torkom és megint a süteményes táblára mutattam. Tényleg rengeteg minden volt benne.
- Még áll a süti ajánlatom. - Vontam meg a vállamat. - Azt hallottam, hogy a süti és alkohol egészen jó ünneplésre. Na és még társaság is akad, akivel lehet beszélgetni. - Magyaráztam, mintha magamat akarnám eladni. Erre nem volt semmi szükség, a lány idegesítő volt és ő sem kedvelt meg engem különösebben. Valamiért mégis szórakoztatott volna, hogy ha elfogad tőlem egy sütimeghívást. Talán azért, mert addig sem azzal kellett törődnöm, amit elnyomtam jó mélyen magamban.
Aztán persze, mielőtt még válaszolhatott volna, besereglett egy halom, elsőéves aurorjelölt. Reméltem, hogy nem szúrnak ki, de aztán jött a túlhangos jónapot professzorozás. Ezért utáltam a diákokat, az összes hangos volt, modortalan és nem mellesleges iszonyatosan idegesítő.
- Professzor. Igen, sejtettem valahol.. - mosolyodott el aztán. Talán még sem a süti kellett ahhoz, hogy jó hangulata legyen. Ki tudja ezeknél a cukorborsó típusoknál… megköszörültem a torkomat és bólintottam egyet.
- Ezek szerint nagyon professzoros vagyok… - Közöltem és felkeltem a pulttól. Felkaptam a könyvem, a táskám és a kabátomat, úgy néztem a lányra. - Itt egy kicsit nagy lett a zaj. - Tettem hozzá, de még mindig nem mozdultam, egyértelműen jelezve, hogy velem jöhet, ha szeretne. Hogy értse, mi zavart, a diákjaim felé böktem a fejemmel.
- Úgy hallottam, hogy a Battersea Pie Shop-ban, Londonban nagyon jó a felhozatal… - Jegyeztem meg, hogy értse mire gondolok. Az persze, ahogy kimondtam ezt azonnal szíven ütött. Még Rosie rángatott el oda, hogy bebizonyítsa, van olyan pite, ami még nekem is ízlene. Szerettem azt a lányt, de a közöttünk lévő korkülönbség túl nagy volt… ráadásul ő is legalább annyira félt boldog lenni, mint én. Egyszerűen nem passzoltunk össze, hiába lángolt közöttünk annyira a szenvedély… pedig imádtam, ahogy azt mondta, hogy a házam szomorú. Nem volt benne egyetlen dísztárgy sem, de még csak szín sem. Ezért hozott egy illatos gyertyát, ami kék volt. Azóta is ott állt  dohányzóasztalon emlékeztetve arra a félresikerült kapcsolatra.
- Jobban illene az ünnepléshez. - Aztán elindultam előre, remélve, hogy követ és az utcáról hoppanálhatunk.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Igen, sejtettem, hogy tanár féle. Könnyen kategorizáljuk az embereket, hogy könnyebben tájékozódjunk. Az én szememben a tanár félék valahogy így festenek: kordbársony, vagy valami régi szabású kabát, aminek a könyök részénél szarvasbőr anyag van. De ez csak a ruha, és nem mindig van így. Általánosabb a könyvcipelés, amit olvas is, nem csak cipeli. Ha van családja, akkor sem harmónikus a kapcsolat, sokat dolgozik, a munka valahogy midnig előrébb van, mint a magán élet. Sokszor nincs család, a szerelmei plátóiak, vagy szerepel egy két diák-tanár románc. Ha a godrikon tanít, vaéami harci sérülés is társul hozzá, a mentális állapota is harcedzett, de valahol még őrzi a sebeket. Sokat méláznak a múlt eseményein, ha leplezik is, de szeretnek vissza vissza emlékzeni, akkor is, ha a múlt fájdalmas. Átalában szomorú hatású, révedező a tekintetük, nem szoktak harsányak lenni, és nem is kedvelik a harsányabb embereket. Szeretik a csendet, mert akkor rágódhatnak az életükön. Ha ezt és ezt másképp csinálják, akkor nem így alakult volna az életük. Ha ott és akkor bátrabbak, x és y hozzátartozót, szerelmet, kiskutyát megmenthették volna. Szeretik az önostorozást.  De persze ki vagyok én, hogy ilyeneket feltételezzek másokról. És amúgy is, ezek csak az idáig megszerzett tapasztalataim. Álatában azok alapján próbálok meg tájékozódni a világban. Én egészen más típus vagyok. Nem szeretek a múltkon rágódni, mert már úgy sem tudom megváltoztatni, bármenynire is szeretném. Csak belegabalyodnék az önostorozásba, vagy magába az önsajnálatba. Ha bajom van, igyekszem elterelni a figyelmem, legyen az bármi. Lenne persze min gondolkodnom, hogyne lenne.  De eszem ágában sincs. Elég volt egyszer átélni őket. Fogalmam sincs persze, az idegenre mennyire igazak az előbb felsorolt feltételezéseim, de valahogy mégis megsejtettem, mivel foglalkozik. Ezt még valamennyire meg is értem. Az viszont mégis furcsa, hogy sütit ajánlgat.
Azt hallottam, hogy a süti és alkohol egészen jó ünneplésre. Na és még társaság is akad, akivel lehet beszélgetni.
Társaságnak általában olyasvalakit választ az ember, aki számára szimpatikus, kedveli a társaságát. Ő mégis olyasvalakivel szándékozik időt tölteni, akit határozottan nem kedvel, és azt hiszem, nem is akar nagyon megkedvelni.   Ha találkozom valakivel, akit nem kedvelek, akkor inkább odébb állok. Mikor tudtára adom, hogy volt némi sejtelmem a foglalkozását illetően, megköszörüli a torkát, és bólint egyet.
- Ezek szerint nagyon professzoros vagyok…
Rázúdíthatnám midazt, amit erről gondolok, de egyelőre nem teszem. Úgy érezném, én kezdek a magánéletében vájkálni, amit pedig határozottan nem szeretnék.
- Kicsit...igen. Azt sejtettem, hogy nem rodeó bohóc...de csak tippeltem persze. És ját...bejött.
Az igazság az, hogy nem nagyon szoktam csak úgy a hasamra ütni, és tippelni. Aztán hirtelen feláll, összeszedi a cuccait. Egy pillanatig azt gondolom, na, akkor ő távozik is, én meg újra felemelhetem a hangom. Talán a többiek után megyek, biztos a kiéllítás után elmennek valahova inni. De nem megy rögtön, áll.
- Itt egy kicsit nagy lett a zaj.
Az előbb betévedt diákjai felé bök. Továbbra is furcsának találom, csak pislogok. Persze értem, hogy mit akar, csak nem értem, minek. De mivel kíváncsi típus vagyok, érdekelni kezd, ez a minek.
- Úgy hallottam, hogy a Battersea Pie Shop-ban, Londonban nagyon jó a felhozatal…
Igen, ez így is van. sak bólintok egyet, mert valóban jó hely. - Jobban illene az ünnepléshez.
Hátrafordulok Madame Baileyhez, de ő épp mást szolgál ki, észre se veszi, hogy elmenőben vagyunk. Egy rövid ideig hezitálok, az idegenre nézek, aztán a kíváncsoságom végül dönt, és követem az idegent. Bár egészen hülye ötlet egy idegent követni. Madame Bailey, ha most látott volna utoljára életben, remélem emlékszik, mikor hagytam el ezt a helyet.

A játék másik helyszínen folytatódik, a helyszín szabad!