Középső asztalok

Kisebb-nagyobb, szedett-vedett székek és asztalok állnak a kocsma alsó szintjén. Itt mindig nagy a hangzavar: nem is csoda, hiszen az asztalok sűrűn egymás mellett helyezkednek el, hogy még többen betérhessenek ide.
Titkos beszélgetéseket nem érdemes itt folytatni, még a végén valaki meghallja!

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. március 20.
Sophie
 
„i love you
inside and out”

Roxmortsban sokszor jártam mostanában. Ahogy a cipőm talpa koppanva, halk pukkanással érkezett meg a faluba, olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Csakhogy most nem vettem azonnal az irányt Old Brooks felé, hanem a Három Seprűt vettem célba, hogy találkozzak Sophie-val, mielőtt besétálunk az épületbe. Állítólag lesz kaja, alkohol, meg minden ami kell az ünneplésre. Egy részem azonban arra vágyott, hogy találkozzak Benjamin Fraserrel és megkérdezem mi van a bátyjával... míg Elliottal volt, úgy tűnt barátok is lehetünk, csakhogy a szakítással együtt a kapcsolatunk feledésbe merült. Így hát mégsem lettünk azok a barátok, akinek hittem magunkat. Nem tudom... csak érdekelt, hogy él-e vagy máris hülyét csinált magából, hogy aztán alaposan bajba keveredjen.
A prioritás azonban mégis csak Sophie volt. Ezért szorongattam az ujjaim között a kis virágcsokrot, ami kizárólag ibolyákból állt. Szép, halvány kékes és lilás árnyalatokban pompáztak. Tökéletesen illet élénk színűk Sophie-hoz, a vörös hajához... nem tudom, elképzelni gyönyörű volt. Megköszörültem a torkomat, kihúztam magamat, hogy ne egy érelgős idiótának tűnjek, hanem Jasper Flynnek. Magamra erőltettem a szokásos fagyos maszkot, közben kirángattam a zsebemből a cigarettás dobozt. Csak egy szálat dugtam az ajkaim közé, majd a pálcámmal gyújtottam meg, hogy hosszan fújjam ki máris az első adag füstöt.
Sóhajtottam egyet, ahogy távolról megláttam a vörös tincseket. Nem is néztem, hogy hogyan öltözött fel, csak a napsütésben felsejlő szeplőket bámultam, a kék szemet. Túlzottan is magával ragadott, mert egy fanyar mosolyra elhúztam a számat. Így szippantottam még egy adagot belőle, a füstöt pedig lassan fújtam ki ismét. Ez éppen eléggé lenyugtatott ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magamat.
- Szia... - köszöntem és felé nyújtottam csokor ibolyát. - Ízé... ezt neked hoztam. - Magyaráztam és kicsit megremegett a kezem, szóval félrepillantottam. Újabb adag dohány, a füst lassan távozott az ajkaim között.
A tenyeremmel végig simítottam az ingemen, ami a fekete szövegkabát alatt talán kicsit túl elegánsnak is hatott ahhoz képest, hogy a tavaly ballgott Roxfortos diáktársakkal futunk csak össze egy rövidke ivászatra. Csak ezt követően mutattam a Három Seprű ajtaja felé.
- Elvileg ma a mi társaságunké az egész kocsma. - Magyaráztam és úgy tartottam a karomat, hogy belém tudjon kapaszkodni és majd együtt sétáljunk be. Ha megtette el is indultam befelé. Próbáltam nem azon agyalni, hogy ő Avery legjobb barátnője... vagy nem tudom. Nem mertem a kapcsolatukról kérdezni. Attól féltem, hogy Sophie megijedne, pedig engem cseppet sem érdekelt a dolgoknak ez a része. - Gyere... - Húztam be az ajtón. Odabent már egész nagy társaság gyűlt össze, többen a párjukat is elhozták. Egyébként egészen szépen ki volt diszítve a kocsma, ráadásul tényleg volt étel, meg egy csomó különleges alkohol.

[ღ Mi van velünk? ღ]

ღ ruci ღ

ღ Mi van velünk? ღ

J a s p e r

(2002. március 20.)

Everything is grey
His hair, his smoke
And he's blue

Elllllkéseeek. Oké, semmi baj, semmi baj. Csak a cipőmet tűntettem el, igazából semmiség, én leszek megint a fél cipellős hamupipőke, amiből úgy tűnik, hogy sportot űzök. Szóval de akkor is eellkéseeeek. Eleve nem tudtam eldönteni, Jaspernek mit jelent az, hogy öltözzek fel csinosan. Ahogy azt sem értettem miért hív meg erre a találkozóra. Mármint biztos volt oka, igen... Csaaak Nemnemnem. Aaaaz kizárt, nem nem nem. Neeem. Nem is gondolok rá, hogy ééén. Meg hogy őőő. Hogy én és őő. Ahhaha. OKé, hol is tartottam. A CIPŐŐŐ. Semmi pánik, még van egy kis időm odaérni, és remélem Tartan nem ette meg.
Egészen bemászok az ágyam alá, és végre megtalálom. Huhuuu itt egy Gyógynövénytan beadandó még negyedévből. És jéé, itt van Bombon, a plüssnyulam is. Aztaa. Na jó, most nincs idő elveszett játékokat és gyermekkort keresni, én éppen megyek... és találkozom Jasper Flynnel. Köhöm. Végre magamra tudom dobálni a ruhámat is, ami remélhetőleg elég csinos. Igazából nem voltam e felől meggyőződve, de mire összekínlódóom magam már tudom, hogy tényleg el fogok KÉSNI.
nagyban szaldok a Három Seprűig és félig azért imátkozom, hogy ne taknyoljak el, félig meg azért, hogy ne tévedjek el nagy izgatottságomban. Szóval ahhoz képest hogy elképzeltem, mennyire szépen és elegánsan érkezem meg, már megint egy kaotikus halmazmasszának érzem magam. Mielőtt végül odaérnék a kocsmához, egy pillanatra lefékezek, elbújok egy ház mögött, lihhentek kettőt, és igyekszem emberibben odasétálni. Kellemes tavaszi idő volt, és a szél egy picit hűtött is a kipirult fejemen. Aztán megpillantom Jaspert ahogy olyan elegánsosan álldogál és mindegy annak az arcnak mert megint picit elpirulok. Olyan helyesen néz ki jaj. Mármint ez olyan jó jaj, nem az hagy jaj. Már a saját gondolataid sem értelmesek, Sophie, csak így tovább.
Igazábol ahogy odaérek csak bámulok fel az arcára, mert amúgy is magasan van, de meg amúgy is olyan helyes. És még az sem tűnik fel, hogy felém tart egy virágcsokrot.
- Szia... Ízé... ezt neked hoztam - nyújtja felém a csokor ibolyát én meg gyönyörködve elveszem és széles mosolyra húzom a számat. Nem is tudom virágot kapni olyan megható és szép gesztus, hogy mindig elolvadok, még akkor is, ha Rose néni küld a szülinapomra.
- Óóóó. Milyen kedves vagy, ez... ez gyönyörű - modnom és belenyomom az orromat a virágba, hogy megillatozzam. - Tuti nem hagyom őket elhervadni, ha már boszorkány vagyok hasznosíthatnám a tudásom, azt hiszem - mondom, és felpislogok Jasperre kicsit zavarban, és csak nézem ahogy a cigarettafüst elhagyja az ajkait, és szertefoszlik a napsütésben. De aztán csak megemberelem magam és megölelem. - A virágért cserébe - dünnyögöm bele a mellkasába, miközben érzem a kellemes illatát.
- Elvileg ma a mi társaságunké az egész kocsma - nyújtja felém a karját, én meg belekarolok, és hagyom hogy vezessen a kocsmába, ami tele van ismerős arcokkal, ez pedig mosolyt csal az arcomra. Jó is lesz ha az én évfolyamom ül így össze, azt hiszem.
- Már várod, hogy találkozz a többiekkel? - kérdezem kívácnsian.
Az orromba kúszott a finom teasütemények és szendvicsek illata, és megkönnyebülök, hogy ezek nem sikítoznak, mint azok a sajtok. Az alkoholok különböző színnel sziporkáznak, én pedig zavartan ballagok Jasper mellett.  
- Mi az Jasper, máris lecserélted Cassent? - lép felénk egy mogorva képű srác, azt hiszem valami Gosdwell lehet a neve. Nem vele verekedett folyton Ben? - Vagy gyűjtöd a lányokat a háremedbe? - vihog fel, én meg morcosan nézek rá. Nagyon magányos fiú lehet, biztos senki sem szereti.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. március 20.
Sophie
 
„i love you
inside and out”

Jó ideje nem éreztem valódi izgatottságot. Furcsa volt, hogy éppen Sophie iránt, ilyen hirtelen a semmiből kezdtem érzéseket táplálni. Mégis akárhányszor megláttam egy vöröshajú lányt a kampuszon, azonnal nagyot dobbant a szívem. Talán ezért is jött az ostoba ötlet, hogy ugyan vigyek neki egy csokor ibolyát... az olyan tavaszias és szép. Szép. Sosem gondolkodtam azon, vajon mi szép és mi nem az. Régen csak Cassent láttam annak, most viszont, mintha nem is léteztek volna azok az érzések, olyan egyszerűen fordult a szívem és minden porcikám Sophie felé.
- Óóóó. Milyen kedves vagy, ez... ez gyönyörű - mondta, ahogy finoman az ujjai közé vette a kis csokrot. Illet hozzá a maga élénk színeivel. - Tuti nem hagyom őket elhervadni, ha már boszorkány vagyok hasznosíthatnám a tudásom, azt hiszem - magyarázta. Én azonban nem a lila szirmokat, hanem őt figyeltem, ahogy a kis csorkot tanulmányozza.
- Te vagy gyönyörű... - suttogtam magunk közé, szinte sejtve, hogy ezzel zavarba is hozom. Ezért hát megköszörültem a torkomat. - Elláttam egy bűbájjal, amitől akár hónapokig ilyen szép maradhat. Csak tedd vízbe a biztonságkedvéért, ha visszaértél a kastélyba... - tettem hozzá.
- A virágért cserébe - mondta és hirtelen közelebb lépett, hogy átöleljen. Amilyen szerencsétlen voltam hirtelen nem tudtam mit csináljak, csak óvatosan megpaskoltam a hátát. Aztán megpróbáltam megemberelni magamat és felé nyújtottam a karomat. Jobbnak láttam bemenni, mert bár szép, tavaszias idő volt, azért még ott volt a napsütés mellett a csípős hideg is.
-  Már várod, hogy találkozz a többiekkel? - kérdezte, ahogy beléptünk a kocsma kellemes melegébe. Láttam, ahogy a társaság a középre zsúfolt asztalok körül gyűlt össze. Fraser is ott volt, akitől szívesen megkérdeztem volna hallott-e a bátyjáról. Azóta nem beszéltem Aidennel, hogy eltűnt az Elliottal való szakítás után... pedig már tényleg majdnem barátok lettünk. Gosdwell is ott volt, akt szívem szerint inkább kerültem volna el... de ő kiszúrt minket. Nem foglalkzotam vele, inkább elnyomtam magamban a vágyat, hogy a mordulással pillantsak rá.
- Nem igazán. Egy kicsit reménykedtem, hogy felbukkan a másik Fraser... de amúgy csak azért jöttem el, hogy... - veled találkozzak. így kellett volna befejezni, hiszen ez nem votl több puszta ürügynél. Tényleg csak el akartam vinni valahova, vele lógni, beszélgetni, hallani és látni a nevetését. - hogy egyek és igyak ingyen. - Köszörültem meg a torkom aztán.
- Mi az Jasper, máris lecserélted Cassent? - Hát miért is ne egy ilyen kellemes kérdéssel nyitott volna Gosdwell, mikor félúton az asztal felé összetalálkoztunk. - Vagy gyűjtöd a lányokat a háremedbe? - Kezdett vihogni, mint egy szűzkurva.
- Dugulj el, Gosdwell, még a végén mindenki rájön, hogy csak egy nagypofájú szűzfiú vagy. Nem mutat szarul az akadémián így is? - kérdeztem hidegen, úgy téve, mintha nem venném fel a szavaiat. Ugyanakkor nagyon is zavart, hogy ilyen lekezelően beszélt Sophie-val kapcsolatban. Meg sem fordult a fejemben, hogy vele is csak lefeküdnék. - Úgy hallottam a nyári bulin hiába próbálta Bella kiverni neked, még csak fel sem állt... én erre nem lennék olyan büszke a helyedben. - Adtam meg a kegyelemdöfést, miközben a szabad kezemmel kihalásztam egy cigit a zsebemből és bedugtam a számba. Gosdwell valamit káromkodott, majd egész egyszerűen felemelte a karját. Mire felfogtam, hogy ez tényleg ütni fog, már nem tudtam kilépni. Éreztem, ahogy az ökle a szemem alatt ér valahol s elszakadva Sophie-tól a földre estem. Még láttam, hogy Benjamin Feaser jelenik meg, meg talán egy másik srác, hogy elhúzzák, mielőtt újra ütne.
- Basszus! Az arcom! - Emeltem fel a hangomat.

[ღ Mi van velünk? ღ]

ღ ruci ღ

ღ Mi van velünk? ღ

J a s p e r

(2002. március 20.)

Everything is grey
His hair, his smoke
And he's blue

Te vagy gyönyörű... - Ó te jó ég. Érzem, hogy még az orrom hegye is elvörösödik. Jesszusom, mit kell itt csinálni? sosem tudok jól reagálni a bókokra, és megint csak állok és ftt paradicsom vagyok. Szólalj már meg Sophie! De zavart pislogásnál többre nem telik. -  Elláttam egy bűbájjal, amitől akár hónapokig ilyen szép maradhat. Csak tedd vízbe a biztonságkedvéért, ha visszaértél a kastélyba...
- Ó! Ööö. Ez. Nagyon kedves tőled - makokom aztán, és nem lehetne, hogy most már elnyeljen a föld? Jesszusom olyan ciki vagyok, csak tátogok itt mint egy hal. Inkább ölelj, Sophie az még megy is.
AHogy az ölelésébe bújok elönt valami égtelenül kellemes bizsergés, de le kellene állnom. Úgy értem egy kis jóuan hang csiripel még, mert hát Avery volt fiúja... De tényleg kellene, hogy számítson? Hónapok óta nem beszélgetünk, szinte csak az órákon látom és bár fáj, hogy elsodródtam tőle, így kevésbé kínoz a lelkiismeret. Pedig kellene, nem? Vagy nem? Ajj fogd be Sophie, csak öleld meg és bújj hozzá és élvezd a kellemesen frissítő kissé füstös illatát. Amit olyan jól esik belélegezni.
- Nem igazán. Egy kicsit reménykedtem, hogy felbukkan a másik Fraser... de amúgy csak azért jöttem el, hogy... hogy egyek és igyak ingyen - hangzik Jasper válasza, miközben én belül teljesen odavagyok hogy a karjába karolok. Persze igyekszem kívülről teljesen természetesen venni, szóval csak zavartan pirulok hogy te jó ég mit kell most csinálni. Sosem vagyok a helyzet magaspatán, pedig iagzán vannak már tapasztalataim, de akkor is... Ah jó ég. Béna vagyok.
- A másik? - kérdezem elgondolkodva, én flyton összekeverem őket, kinek ez kinek az a másik. Nem egyszerű, hogy valakiből kettő van. Aztán csak leesik, hogy Benjamin testvéréről van szó. Aki látott fürdés után és akire rátörték az aurorok a fürdőajtót, és rajtam meg nem volt melltartó. Buhh, de zavarba ejtő volt az is,miért keveredek mindig ilyen kellemetlen szituuációkba? - Jaa, hát lehet nem szeretine mindenkivel találkozni - dünnyögöm. - Hát nincs is jobb annál, hogy az ember egyen és igyon, miközben mindeki itt van akivel nem akar találkozni - vigyorgok fel rá. - Legközelebb ne várunk egy osztálytalálkozóig, ogy együtt együnk és igyunk - csúszik ki a számon, de mielőt elájulnék attól, hogy mit beszélek elénk türemkedik egy mamlas srác és kifejezetten gonoszul beszélni kezd, amivel felidegesíti Jaspert.
- Úgy hallottam a nyári bulin hiába próbálta Bella kiverni neked, még csak fel sem állt... én erre nem lennék olyan büszke a helyedben - Nem tudom én pislogok e döbbentebben, vagy ez afickó, akinek "fel sem állt".. Szegény, az nem szomorú? Mármint csak rossz lehet nem? Jesszusom, Sophie. De az biztos, hogy én ezért nem akartam Jaspert megütni, vbiszont a srác igen csak belehúz Jasper fejébe, mire én halkan felsikoltok és szerencsételül próbálok hasznos tagja lenni a társadalomnak, azzal, hogy zsepit vagy sebtapaszt keresek. Persze varázsolhatnék is, de ez kinek jut eszébe, ugyebár.  Tök természetes, hogy az ember boszorkány. És jaj, még a mondat hatása alatt vagyok.
Közben megjelenik Ben, és valaki más is. A kiabáló és szitkolózó Godswellel Ben drömög valamit aztán kihúzza az ajtón keresztül és ott hagyja a bejárat előtt.
- Jaj, az arcod - modnom én is Jasperrel együtt, majd a fejére teszek egy sebtapaszt, és próbálom felsegíteni.
- Jól vagy? Azon kívül, hogy megsérült az arcot? - kérdezem aggódva, és a kezem közzé fogva az arcát bámulom aggodalmasan.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. március 20.
Sophie
 
„i love you
inside and out”

Keserű érzés ült meg a számban, ahogy Sophie zavarba látszott jönni a bóktól. Még mindig nem tudtam kezelni azt a fajta ártatlanságot, ami annyira ő volt... és amit amúgy furcsamódon kezdtem megkedvelni. Annyira más volt, mint Cassen, annyival üdébb, frissebb és izgalmasabb. Ez pedig valamit nagyon mélyen megragadott bennem és hagytam a vöröstincsek tulajdonosának, hogy mind jobban kihúzza belőlem.
Megemlítettem Aident, ahogy beléptünk és körbenéztem a társaságon. Sophie szavaira sem néztem rá, csak kémleltem a tömeget, mintha abban reménykednék, hogy kibukkan a sebhelyes arc közülük. Nem tudom miért... végül is nem voltunk jó barátok, csak amíg egy családfélét alkottunk, meglehetősen sok időt töltöttünk közösen. Tudta a gyengepontomat, látta, ahogy Vincent képes lenne végezni velem. Mindent tudott, mert megnyíltam neki, mégha ő nem is tette viszont ugyanezt. Többet kellett volna még így is eljárnunk és beszélgetnünk. Most azt sem tudtam él-e vagy hal. Meglehet, el kéne mennem Elliothoz - akárhol is lakik most éppen - és megkérdezni, tudja-e mi van Aidennel. Biztos tudja. Az a srác nem olyan hülye, hogy elengedjen csak úgy valamit, ami boldoggá tette... mert boldog volt, én is láttam. Aiden tud küzdeni, ha küzdeni kell és én szurkoltam neki.
-  Jaa, hát lehet nem szeritne mindenkivel találkozni - dünnyögte Sophie aztán, én pedig végre az imádott vörös tincsek és a kék szempár felé fordultam.
- Az lehet. Nem lepne meg, csak kicsit aggódom a srácért... de mindegy is. - Legyintettem, mielőtt belemennénk az elcseszett érzelmi világomba, vagy bármibe, ami érintené az életem elmúlt évét. Ez nem az a helyzet volt. Egész egyszerűen jól akartam érezni magam Sophie társaságában.
- Hát nincs is jobb annál, hogy az ember egyen és igyon, miközben mindeki itt van akivel nem akar találkozni - magyarázta. Furcsa volt, milyen lelkes, ahhoz képest, hogy én jeges önuralommal álltam mellette, ahelyett, hogy megcsókoltam volna, ahogy már hetek óta akarom. - Legközelebb ne várunk egy osztálytalálkozóig, ogy együtt együnk és igyunk.
Épp szóra nyitottam a számat, mikor Gosdwell megjelent. Az a tahó... persze, hogy el kell rontania a randimat. Persze, hogy el kell rontania az arcomat! A felháborodásra időm sem volt, ahogy padlóra kerültem, próbáltam az arcomban érzett fájdalmas zsibbadtságból magamhoz térni. Kicsit meg is szédültem.
Sophie hirtelen nyomott valamit a fejemre. Észre sem vettem mi az, csakhogy ragad és, hogy Gosdwell eltűnt a közelből hála Frasernek meg még valakinek talán. Nem figyeltem. Ahhoz egész egyszerűen túl elfoglalt és kimerült voltam.
- Jól vagy? Azon kívül, hogy megsérült az arcot? - kérdezte Sophie, s ahogy a tenyerei közé vette az arcomat... éreztem, hogy a szívem hirtelen mocskosul vad ritmusra kapcsol. A szemébe néztem, de már nem az arcom érdekelt, hiába lüktett a fájdalomtól. Nem. Ez most egész más volt.
Nem hagytam elhúzódni, csak finoman rásimítottam az engem érintő tenyerek egyikére s úgy hajoltam oda, hogy az ajkaimat az ajkaira tapasszam és lágy csókot leheljek rájuk. Lehetne nála jobb csaj az életemben? Lehetne bárki, aki így megérti, milyen szörnyű, hogy összetörik az arcomat?
- Sophie... - suttogtam az ajkainak, ahogy elhúzódtam tőle. Óvatosan felkeltem, megfogtam a kezeit, ahogy szembe fordítottam magammal. - Azért hívtalak ide, mert szerettem volna megkérdezni... hogy... leszel-e a barátnőm. - Talán nem ez volt a megfelelő pillanat, most vertek szét, a háttérben részegen énekelték a Roxfort indulóját... de nekem most kellett tudnom a választ.

[ღ Mi van velünk? ღ]

ღ ruci ღ

ღ Mi van velünk? ღ

J a s p e r

(2002. március 20.)

Everything is grey
His hair, his smoke
And he's blue

Málna. Miért van málna illata Jaspernek? Megbolondult az orrom, egsézen biztos vagyok benne. De ahogy mellette sétálgatok, egyre jobban érzem, és valami nagyon klaszsikusan ír illatot is. Egyáltalán milyen az a klasszikus ír illat? Olyan Jasperes, nem? Igen, a klasszikus ír illat most már nekem nagyon is Jasperes lesz. Halkan felsóhajtok, és szinte az örömtől dorombolva császkálok a karjába karolva, miközben fel-felpillantok az arcára. Mert hát olyan magasan ven én pedig szeretném azért látni őt is és a szemét is. Olyan szép szeme van.
Oké, Sophie, most állj le, mielőtt teljesen átválasz fangörcsbe. De tényleg. Stop, Sophie, stop. Kissé szomorkásan nézem, ahogy Aident próbáéja megkeresni, biztos egészen jó barátok lehettek, csak azok letörtek ennyire, nem? Még én is egészen szomorúan viselem, hogy nem pletykálhatok már többet Averyvel, de lassan szépen vaéahogy az egész inkább egy kellemes jó múltbéli emlékké kezd válni bennem.
Nagyjából ismerős arcok pislognak vissza rám, néhányan barátságosan integetnek is felénk, kivéve azt a nagyon goromba exmardekárost, aki nekimegy szinte Jaspernek, és még az arcát is bántja. Legszívesebben megdobtam vona egy rothadó almával vagy valami ilyesmivel, de én nem nagyon hordok magammal ilyeneket. Nem szeretem, ha bántják azokat akiket szeretek, és hát valljuk be, Jaspert eléggé megszerettem. AHogy ez a fejembe villan szinte teljesen cselekvőképtelenné blokkol le, mintha csak most szembesülnék valami egészen nyilvánvalóval.Pedig igyekeztem azt  atávolságot mindig is megtartani Jasper és köztem ami "Avery pasija" néven villogott a fejem felett, azon kívül, hogy egészen aranyos fiúnak találtam. És véletlenül sem akartam, hogy valami indokolatléan féltékenység tönkre tegye a barátságom Averyvel, de valahogy így alakult. De mindegy, Sophie, ideje megélned amit tényleg érzel, nem?
Aggódva bámulok a sebes arcú Jasperre, miután Ben kipenderíti a kocsmából ezt a Godswellt. Vannak borzongató mardekárosok még, és elég parák, de engem leköt Jasper szép tekintete... Meg ugyye az, hogy sebes és szegény arca. Ugyen nem kapott agyrázkódást? Mondd, hogy nem. Milyenek az agyrázkódott emberek? Te jó ég, mit kellene akkor csinálnom? Na jó, sikerült kellően bepánikoltatnom magam, de mielőtt felrobbannék a pániktól, megérzem Jasper ajkait az enyémen.
A szemem elkerekedik, miközben érzem Jasper puha ajkait a számon, és magam sem tudom mim irányít, egyszerűen közelebb húzódom hozzá, miközben a háttérben egy fekete hajú lány leönti Bent és veszekszik, miközben valami szőke hajú lány próbálja őt is meg Bent is megbékíteni. Oké, Sophie, inkább csukd be a szemed és ne leskelődj, csak élvezd már a csókot. Le is hunyom egy pillanatra a szemeim, majd ahogy eltávolodunk egymástól, érzem, hogy nem csak vörös leszek, de még zavartan libabőrös is. Basszus, ez normális? Jézusom, égek, valaki oltson eeel.
- Sophie... - suttogja  Jasper, miközben felksegíti a földről a bódult testemen. Igazából nem vághatok valami értelmes arcot, mert csak zavartan nézek rá.
- heh?.. - motyogiom még indig kissé aláltan. - Jasper?
- Azért hívtalak ide, mert szerettem volna megkérdezni... hogy... leszel-e a barátnőm. - Határozottan érzem, hogy én itt meg fogok pusztulni. Mármint ez így jó? Jónak kéne lennie? Meg amúgy szabad? Mintha lecsaptam volna Jaspert Avery kezéről, vagy nem? De te jó ég... Ajj Sophie valld már be hogy teljesen belehabarodtál!
- Én... öhm... Biztos? Mármint úgy értem... aha! vagyis... Igen! - dadogom teljes agyi zárlattal. Lelki szemeim előtt van a kép, hogy  ha valaha valaki megkéri a kezem akkor mást se fogok csinálni, csak tátogok, mint egy hal. Vagy egy levegőért kapkodó sellő. Kicsi bátrotlanaul még, de közelebb araszolok, miközben szorongatom a kezét. Jó ég mit kell most csinálni? Sosem tudom. Jesszusom, de életképteléen vagyok.
- Öhm... van kedved mondjuk sétálni? - kérdezem, mert valahogy nem igazán tudom a JAsper kürül forrongó gondolataim közepette a többi jelenlévőre figyelni, pedig milyen romantikus volt csók közben a részeges roxforti induló.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. március 20.
Sophie
 
„i love you
inside and out”

Még éreztem, hogy az arcom lüktet a fájdalomtól. Örültem, hogy nem tudok tükörbe nézni és nem látom, ahogy percről percre egyre duzzadtabb a bőröm. Nem számított, ahogy a tekintetem találkozott a kék szempárral és az azt keretező vörös tincsek kontrasztjával. Azért hívtam el, mert kérdezni akartam tőle valamit… bár amilyen zavart volt, kicsit féltem, hogy rosszul lesz.
– Jasper? – kérdezett vissza. Még az én gyomrom is beleremegett a helyzetbe, de ezt nem akartam, hogy látsszon. Ezért kihúztam magamat és a hangom remegése ellenére is úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérdezném meg. Valahol az is volt, hiszen érezhette, hogy érdeklődőm iránta. Talán szükségem is volt erre, hiszen Sophie elfeledtette velem azt, hogy amire eddig annyira építettem az életemet, egy perc alatt foszlott szét. Most pedig az egyetlen célom az volt, hogy őt megszerezzem. Kellett is ez az új feladat.
– Én... öhm... Biztos? Mármint úgy értem... aha! vagyis... Igen! – Dadogta, mintha nehezen jutna el a tudatáig mit is kérdeztem. Persze tudtam, hogy nem utasítana el, engem soha senki sem utasított el még. Akárhogyis, nem tettem szóvá, milyen bájos, mikor zavarba jön… csak közelebb hajoltam. Megint finom, de rövidebb csókot nyomtam azokra a puha ajkakra.
– Helyes… – Suttogtam szinte az ajkai közé, ahogy elhúzódtam és ujjaim végig simítottak a haján. Nem érdekeltek a háttérben üvöltöző vagy bámészkodó évfolyamtársam. Sőt az sem érdekelt, ha azt hiszik megcsaltam Cassent vagy éppen lecseréltem csak úgy csettintésre. Leszartam a pletykákat, ez az én dolgom volt.
Hiába húzódtam el, azért átkaroltam a derekát. Így legalább egy kicsit összeért a testünk. Tetszett a kellemes melegsége, a tincsei puha érintése… rohadtul nem volt szükség közönségre, bár azzal azért tisztában voltam, hogy ágyba nem kéne rángatnom. Talán kell még egy pár hét… hónap, míg megszokná annyira a közelségem. Sophie ugyanis sokkal ártatlanabb volt, mint bárki, akivel addig együtt voltam. Fogadni mertem volna, hogy Jones sem ért hozzá úgy.
– Öhm... van kedved mondjuk sétálni?
Csak bólintottam egyet és felé nyújtottam a kezemet, hogyha akarja, kulcsolja össze az ujjainkat. Nekem kis szükségem volt egy kis frisslevegőre, hogy magamhoz térjek az események okozta szédelgésből. Odakint kellemes, meleg tavaszi idő volt még mindig, éppen alkalmas arra, hogy egy nagyot sétáljunk. Skóciát ismerve amúgy is bármikor visszatérhetett a tél.
– Tudod, nem akarom, hogy esetleg Cassen miatt rosszul érezd magad. De ő döntött úgy, hogy kilép az életemből. Szóval nem kell, hogy bűntudatod legyen és nem csak azért akarok veled lenni, hogy tovább lépjek. Egyszerűen jól érzem veled magam. – Magyaráztam, miközben a kis úton a Roxfort felé vezettem. Egyszerűen úgy éreztem, meg kell nyugtatnom, mielőtt elválunk… mégis csak barátnők voltak vagy még mindig azok. Azt hiszem, érthető lenne, ha kellemetlenül érezné magát.
– Szóval kérlek… emiatt ne aggódj, tényleg! – Mondtam, majd egész egyszerűen tovább léptem, húzva magammal őt is. Inkább arról kezdtem el kérdezgetni, milyen a Roxfort, mik a tervei… hogy ismerjünk kicsit. Így kísértem vissza, hogy aztán egy utolsó csókkal megígérjem, hamarosan találkozunk.

 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

[T Á N C O L G A T Á S2002. május 29.Este 7 óra]

T Á N C O L G A T Á S


2002. május 29.
Este 7 óra

A kocsma középső része most egészen másképp nézett ki, mint ahogy hozzá szoktak a látogatók. Az asztalokat kitolták a helyiség faláig, mindent beborítottak a rózsaszirmok. A rózsaszín-vörös sziromrengeteg befedte a padló deszkáit, és odafentről hullott az utánpótlás, mintha egy láthatatlan varázsfelhő lebegne a tánctérré alakított terület felett. Az andalító tavaszias-nyárias zenék csak úgy csalogatják a táncolni vágyókat.
Ha pedig ez nem lett volna elég, valami édes, kissé bódító illat is csatlakozott a ritmushoz, amitől hirtelen mindenki furcsán jól érezte magát… hogy drog? Dehogy, csak az a kellemes rózsasör volt, aminek valami fenséges aromája volt. Már-már cukros-édes bukéjával azonnal mosolyt csalt mindenki arcára. A korsókban várakozó, pirosas színű, habos ital – amiben még szirmok is úszkáltak, esztétikusabbá téve a látványt – igazi különlegességnek számított! Innál egy kortyot? Hát sétálj oda, ahol a kocsmáros asszonyság pakolgatja őket, az ajtóval szemben álló, terítős, rózsaszirmos asztalhoz.
A kiskorúakat sem hagyták ki persze az italmámorból. A rózsalimonádé, erős pink színével legalább olyan hívogató volt, mint az alkoholos csoda… sőt, jóval édesebb is! Nem csoda hát, hogy egy vékonyka lány hatalmas kancsónyi adagot véve magához sétált be a táncparkett közepére, kissé kilocsolva annak tartalmát, hátha sokan megcsúsznak benne!
Egy zongoránál ácsorgott egy sötétbőrű, szépséges énekesnő, aki szépen formázza meg a dallamokat. Azonban, ha valaki figyelmes, láthatja, hogy ez csak a bevezető előadás és a sebtében felállított színpadra hamarosan a Walpurgis lányai is megérkezik, hogy igazán buli hangulatot teremtsen, a meglepően szűkösnek ható kocsmában.
Ha van türelme kivárni az ideérkezőknek, hát a híres zenekar éppen este 8-kor érkezik meg. A hangulathoz méltóan rózsakoszorúval a fejükön álltak színpadra. A zene romantikusból ritmusosabbra váltott és bizony ezzel együtt egyre inkább a fejébe szállt a rózsasör is az idelátogatóknak… kezdődhet a buli!

A játék 2021. június 20-ig tart.
Minden megkezdett
játék (ha mindegyik játékos írt már) vagy szösszenet (aki egyedül megy) 10 pontot ér.
A megkezdett játékokban (a kezdőn kívül) minden hozzászólás 2 pontot ér.
Becsatlakozni ér másokhoz, akkor is ha valaki egyedül megy!
Aki csak egy szösszenet erejéig néz be az jelölje meg a hsz-t: #szösszenet-ként.
Figyelem, nem kizárt, hogy időnként egy-egy mesélői reag is beleszól a játékba!

[r o x m o r t s i b á l]

r o x m o r t s i  b á l

Merel

2002. május 29.

Nagyon elégedetten húztam ki magam, ahogy beléptünk a Három Seprűbe. Nem is tudom miért, talán azért, mert Merellel az oldalamon minden sokkal, de sokkal menőbbnek tűnt. Mégis csak hatodéves, ráadásul a kviddics csapatban is benne van. Nem sokan mondhatják el magukról ötödikben, hogy egy idősebb csajjal kavarnak. Szóval nagyon menőnek éreztem magam a bőrdzsekimben, ahogy a távolba elnézve kiszúrtam valami gusztustalan, habzó, pirosszínű italt.
– Az ott vajon mi? – kérdeztem Merelt, és ha nem ellenkezett, akkor finoman megszorítottam a kezét, hogy húzzam az asztalhoz. Az követlenül az ajtóval szemben, a kocsma másik végében helyezkedett el. Így át kellett vágni minden bizonnyal a tánctéren is. Remek, azonnal az orrom hegyére hullott egy rózsaszirom, ami őrülten csiklandozni kezdett és akkorát tüsszentettem bele az álmosító hangú énekesnő éppen aktuális dalába, hogy az egész épület jóformán beleremegett.
– Pedig nem vagyok allergiás… – Magyaráztam Merelnek, mintha rákérdezett volna. Ha nem, az sem számít, simán szövegelek anélkül, hogy bárki is érdekelne, mi van velem vagy mi a véleményem. A hajam amúgy olyan szinten úszott a rózsaszirmokban, hogy akár rózsaszín hajúnak is tűnhettem volna távolról. Ez kevésbé zavart, minthogy az arcomhoz értek a szirmok.
Szóval ezen a rengeteg akadályon át, de nagy nehezen eljutottunk az asztalig. A kocsmáros éppen rendezgette az italokat.
– Vannak benne rózsaszirmok – állapítottam meg, ahogy lehajoltam, hogy a sörhöz hasonló italt megnézzem magamnak. Az illata alapján is valami alkoholos ital volt, hát elvettem egyet, hogy Merel kezébe nyomja, a másikat meg már éppen emeltem volna a számhoz, mikor a pakolászó boszorkány rám nézett.
– Azt nagykorúak fogyaszthatják csak. – Mondta és összeráncolt szemöldökkel mért végig, mintha valami szörnyűséget tettem volna azzal, hogy elvettem az italt.
– Már elmúltam tizenhét. – Közöltem és kihúztam magamat, hogy a magasságommal meggyőzem. Általában ez a legnagyobb fegyverem az ilyen értetlenkedő megjegyzéseket. – Még is mit gondolt, hogy hány éves vagyok? Ez felháborító!
– És a kisasszony? – Hát igen, Merel némileg kisebb termetű volt. Éppenséggel egymás ellentétei voltunk.

[Táncolgatás]

2002. május 29.
Táncolgatás

Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy el kéne nekem menni a ma esti roxmortsi partira. Nem vagyok szolgálatban, nem vagyok jelenleg semmilyen módon állományban, szóval még akár jól is érezhetném magam, de szinte biztos vagyok benne, hogy történni fog valami. Mert mindig történik valami, mióta a Szeszély először felbukkant.
Délelőtt esik az eső, ezért a testmozgást lecsökkentem a lakásban is elvégezhető feladatokra. Nem mintha attól félnék, hogy elázok, de a sár attól még meg tudja keseríteni az életem. Miután nem munkával töltöm a napjaimat, úgy döntök, hogy elmegyek az Abszol útra beszerezni néhány dolgot. Nem árt néhány bájital összetevőt vennem, pennát és tintát sem. Van néhány dolog, amivel ki tudom egészíteni az aktáimat.
Az úton sétálva viszont meglátok egy kislányt, aki nagyon kétségbe van esve, mintha elvesztett volna valamit. De mivel nem látok körülötte felnőttet akár lehet valaki is. Odamegyek hozzá, de mire pont meg is tudnám kérdezni mi a baj, addigra egy felnőtt lép oda mellé, és egy csokibékát nyom a kezébe.
- Tessék, kicsim. Sajnálom, hogy elvesztettem.
A lány megnyugszik az anyuka pedig rám néz. Mit sem foglalkozva velük, elfordítom a tekintetem, és tovább megyek. Végül sikerül hamar elintéznem mindent, így meg is kezdem a készülődést az estére. Öltöny, zakó, nyakkendő, szinte dolgozni is mehetnék, de nem. Mégsem. Emlékeztetem magam, hogy szórakozni megyek. Otthonról Roxmotsba hoppanálok, de nem egyenesen a Három Seprűbe.
A lassan gyűlő tömegben haladok, amikor elhaladok az mellett a sikátor mellett, ahol nemrég még Elliottal palacsintáztunk. Biztos vagyok benne, hogy ő is itt lesz, de remélem… nem, igazából nem is remélek semmit. Nem messze tőlem kiált valaki, mire rögtön előkapom a pálcámat, de kiderül, hogy egy szerelmes pár fogócskázik csak, és a lányt most kapta el hőn szeretett lovagja. Elrakom a pálcámat, majd betérek immár a kocsmába. A hely varázslatosan van átalakítva, pont ennek az estének megfelelően.
Nem hiszem, hogy sokáig maradnék, ezért nem is nagyon megyek beljebb. Még a bejárat mellett megállok, és nekidőlök a falnak. A zene kellemes, a hangulat elég jó, de még mindig nem tudom mit keresek itt. Vagyis, sejtésem van, de nem igazán vagyok tisztában a miérttel. Várok, talán valami jó is ki fog sülni ebből az egészből. Kicsit közelebb megyek a zongorához, majd felülve az egyik fal mellé tolt asztalra hallgatom a lágyan hullámzó dallamokat. Talán mégis ki fog valami jó sülni ebből az estéből.
Legalábbis addig szinte biztos voltam benne, amíg a banda fel nem lép a színpadra. A tömeg ekkora már olyan nagy, hogy nem tudnék egy könnyen kioldalazni, szóval egy picit még maradok, és ha kezdenek fáradni majd kicsit szétszéledni, akkor lelépek. Feltéve, ha addig nem történik semmi.

[2002 május 29. ● E S T H E R ●⭃ Szavak vagyunk a zajban ⥷tükörkép]

2002 május 29.
● E S T H E R ●
⭃ Szavak vagyunk a zajban ⥷
tükörkép

Burns, burns, burns
- ahogy süllyedek egyre lejjebb –
down, down, down
- a lángok úgy csapnak egyre feljebb.

Még be sem léptem a Három Seprű ajtaján, tudtam, hogy Aiden is ott van. Iagzából nem tudtunk egymással normálisan bújócskázni sem, ezért aztán azzal fokoztuk az izgalmakat hogy nehezebben megközelíthetőbb helyekre bújtunk el a másik elől, hogy mégse legyen olyan egyszerű a dolgunk. Elvigyorodtam az emlékre, ahogy benyitottam a kocsmába. Gondoltam, hogy Elliottal volt, és én nem igazán azért érkeztem ma ide, hogy velük összefussak, így is eleget lógtunk egymásnál, mert hol nálunk kávéztak, hol én mentem át életmenő főzést csapni. Szerettem volna egy magányosabb bulit. Bár a körítés az arcomba dörgölte, hogy én nem jöttem párral, mert nem volt kivel nyálaznom. elfintorodtam, és szinte fogadni tudtam volna abban, hogy Aiden éppen koszorúfonáson van. Mindig is nyálasabb volt, olyan regényekbe illően bókolt is anno, én meg ezektől frászt kaptam. örülök, hogy ebben nem változtam. Szerettem lazán intézni a dolgokat.
Egyszerűen csak felkaptam egy piros löttyöt a nőcitől, miközben ő valami magas szőke sráccal vitatkozott, és bevonultam a gyülekező tömegbe. Furcsán lapos volt eddig a buli, de tudtam, hogy ez csak valami tingli-tangli felvezető, és megérkezik a banda is, akik miatt idejöttem. Ezért sem csíptem ki magam túlságosan, csak laza városi szerkóban voltam. Meg amúgy is én koncertre jöttem nem valami flancos bálba. ha bnyomorogni akartam vonla egy öltönyben, elég lett volna megkérnem Lisa nénit, hogy ugorjon haza amerikából. Utáltam a bálokat, és a hülye dress kódot bennük. Egyszer vörös fekete bált tartott itthon nagynéném. Imádtam. Inkább belekortyoltam a sörömbe és átadtam magam annak a furcsán lüktető valaminek, ami végighömpölygött bennem.
Éppen kiélveztem az erős alkoholos italt, amikor valakik belémüttköztek, mert megjelentek az igazi zenészek, nem mintha bajom lett volna a zongorázással. Csak modnjuk én éppen tombolni akartam, és kiélvezni az elvesztett pillanatokat, amiket elpazaroltam a semmittevéssel az utolsó Roxfortos éveimben. És kviddics játékosként nem igazán bulizhattam, maximum hét közepén, de az mégsem ért fel egy hétvégi bulival. Nem mintha kocsmáról kocsmára jártam volna.
Szóval nekemjöttek, ami rohadtul ciki volt, mert nekem egy kolosszális izomembernek kellett lennem a kviddics miatt, nem pedig olyannak, aki elfújhatott a szél is, szóval kicsit sértetten horkantam fel. Ráadásul a poharam kis tartalma is kilöttyent egy lánynak a cipőjére.
- Hát bocsi - eresztettem meg egy mosolyt a lány felé, aztán akkor esett csak le, hogy azt alányt ismertem. Nagyon is közelről ismertem. - Esther? Aztarohadt...Mármint de jó, hogy látlak... Itt - mondtam meglepődve, mert azért sosem volt egy koncertre járüs lány. - Ihletet jöttél gyűjteni egy bulis sztoridhoz? - kérdeztem viccelődve.

[– Remélem nem zavarunk… látom jó a hangulat…]

◂ you put those chains
around you now ▸

2002. május 29.

◃a i d e n▹

The walls of freedom
Come crumbling down
The moment you put those chains
Around you now

style: pastel ║ zene: Devil At Your Door

Én élveztem, még ha Aiden kicsit morgolódott is a fennálló helyzet miatt. Nekem tetszettek a nyálas virágszirmok, meg az édes illat, ami megtöltötte a helyet. Ez annyira én voltam, hogy semennyire… de éppen ezért, mikor néha-néha részem volt egy kis romantikában, annak minden cseppjét igyekeztem a magamévá tenni és kiélvezni amennyire lehet. Aiden mellett mostanában minden forró és szenvedélyes, de olykor-olykor, egyre nyíltabban jelentek meg az érzések. Olyan volt, mintha egy hatalmas, aranykincsről – mondjuk egy szoborról – valaki szép lassan, finoman húzta volna a le a leplet, hogy óvatosan fedje fel azt. Hát ilyenek voltak a kettőnk között uralkodó érzések is. Egyre nyilvánvalóbbak, egyre szebben körvonalazódók… mégis ott volt az óvatosság. Mindketten csalódtunk… talán még egymásban is. Így most még inkább ott volt a félsz, amit csak a manó varázsa meg a szenvedély tudott le-ledönteni időről időre.
– Nem hiszem, hogy egy halom felajzott ember között lenni olyan jó játék lenne – jegyezte meg Aiden. Igen, ő kicsit régi módi volt, engem viszont nem zavart a tömeg, meg a tömeg hangulata sem különösképpen. Ezért hát vigyorral a képemen fontam azt a csupa rózsaszín koszorút.
– Remek, úgysem tudtam, milyen lesz a gyerekünk – forgatta meg a szemeit, ahogy rápillantottam.
– Én azt sem tudtam, hogy lesz. – Mosolyodtam el újra, de a jó kedvet gyorsan letörölte a képemről Jasper Flynn látványa. A régi közös emlékeinket inkább elfelejtettem volna, csakhogy tisztalapot kezdjek. Arra volt szükségem. Egy akkora üres oldalra, amit teleírhatok bármivel is: boldogsággal, bánattal, nem említve a múltnak azt a féléves, sőt kicsit idősebb szakaszát, amiben annyi keserűség és furcsaság volt. Rá sem akartam gondolni, így hát el is kaptam a tekintetem az érkező párosról és a koszorúmat szépen, kerekre formáztam. Egy utolsó, rövid mozdulattal egy halovány kék virágot is belecsempésztem.
– Sziasztook! Úú, Elliot cuki a rózsaszín koszorúd! – mondta a vörös csaj, mikor odaértek. Igen, Sophie, tudtam, hogy ő volt a legjobb barátnője, nos neki, de ez sosem foglalkoztatott annyira, hogy különösebben megismerkedjünk. Egyszer randiztunk valami teázóban itt Roxmortsban, de csak azért, mert annyira odavolt értem. Ja, a vöröske odavolt a pletykarovatokért.
– Hali. – Közöltem kicsit talán nyersen, ahogy belefűztem a kék virágot a rózsaszín közé. – Minden cuki, amit csinálok és ami rózsaszín. – motyogtam.
–  Remélem nem zavarunk… látom jó a hangulat… – közölte Flynn, majd a mögöttünk lévő asztal felé mozdultak. Így legalább nem kellett őket nézegetnem, míg a koszorú utolsó simításaival foglalkoztam.
– Üdv, Flynn – bincetett felé Aiden. – És üdv, szeplős. – Igazából nem akartam beleszólni a dologba, sőt hagytam, hogy Muci, ha akar, hát csevegjen velük. Nem sokszor áll be a szám, de azért ez egy elég kellemetlen szitu volt. Legalábbis nekem. Csak Aiden szavai villanyoztak fel valamerre. Nem vette furcsa nyomulásnak a koszorú dolgot, még ha barom jelentése is volt. – Túl sok körülöttem a férfi, kell valami ellensúly is. – Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy vigyorog. – De ha így rástartolsz a gyerek témára, vigyázz, nehogy a végén a kis szeplős leolvadjon a székről.
Elkészültem a koszorúval, így egy vigyort erőltetve a képemre, Aiden felé fordultam. Egy pillantást vetettem Flynn szőke fejére, meg a vörös csaj szeplőire. Aztán csillogó szemekkel Aiden hullámos tincsei közé fektettem az elkészült remekművemet. Csodás volt, még ha ő nem is vette észre a kék virágot. A hülye babonák miatt kellett ez, ha mégis igaz lenne, hát meg kellett adnom magunknak mindkettőre az esélyt. Bár nem terveztem gyerekeket, én inkább csak ő társaságát akartam élvezni életem végéig… már nem éltem abban a hónapokkal ezelőtti rózsaszín ködben. Ez más volt. Reálisabb, tisztább, természetesebb.
Muci hirtelen felpattant a székből, én meg csak felpislogtam rá. Azt hittem menekülni akar, hiszen olyan váratlanul ragadta meg a karomat. Valójában csak a tánctérre húzott, a keze finoman siklott a derekamra. Éreztem, milyen szorosan tart, de a zene ritmusát meg sem hallottam, mert annyira lüktetett a fülemben a szívem. Aztán éreztem, hogy milyen kecsesen és könnyen dönti meg a testemet. Az ajkai az ajkaimra tapadtak, én pedig csak élveztem a csók nedvességét, a dohány ízét, minden tökéletes volt.
– Na, ez Párizsban elmaradt, Nyuszi. – Mondta, mikor még éppen csak elváltunk egymástól. Az ujjaim még a hullámos tincsek közé fúródott. Ez a pillanat a lehető legtökéletesebb volt. Nem azért, mert ilyen közel voltunk egymáshoz, hanem mert emlékezett arra, ami ott történt.
– Most teljesítetted az egyik legnagyobb vágyamat… – Lehetem az ajkaira, ha végre megint függőlegesbe kerültünk. Az ujjaim a tarkójára simultak én pedig csak nyöszörögtem egy kicsit az elégedettségtől. – Remélem ez nem a sör mellékhatása volt csak. – Kacsintottam rá aztán hozzá simultam. Éppen egy lassabb dallam csendült fel. Ez a nyugalom persze pontosan addig fog tartani, míg a Walpurgis lányai meg nem jelenik a színpadon és be nem gerjednek a túlzottan is tomboló tinihormonok.
– Ha már itt tartunk… innék egy sört. – Néztem körbe, hogy vajon merre lehetnek az italok. – Úgyhogy lassúzás közben haladjunk oda az italos asztal felé, jó? – Böktem a fejemmel a tánctér másik vége felé. Közben próbáltam elég kecsesen mozdulni ahhoz, hogy ne lépjek a lábára, de még így is sikerült. Gyakorlott táncos voltam, de szívem éppen olvadozott Aiden szavaitól és tetteitől. Még az sem zavart meg a bénázásban, hogy egy halom növény hullott a hajunkba. – Szerencse, hogy vékony vagyok és nem tudom eltörni a lábujjaid.

[tavasz végi illúziók]

tavasz végi illúziók



Ben
2002. május 29.

style

Egyedül léptem át a Három Seprű küszöbét, végig sétáltam már odakint is, élvezve a tavaszbúcsúztató utcabál hangulatát. A koncert miatt jöttem eredetileg persze, amire Margaret is akart jönni. Csakhogy összejött azzal a sráccal az akadémián és most hirtelen minden hétvégét vele akart tölteni. Így hát magamra maradtam, odahaza pedig nem ülhettem már többet… muszáj voltam kimozdulni. Napok óta csak kócos kontyban volt a hajam, a pizsamámban voltam és írtam. Hirtelen egyre több kép elevenedett meg a szemem előtt, Esther már nem is létezett, csak a mese, amint dolgoztam. Tökéletesen átadtam magam neki, ami egy-két napig még nyugtatóan is hatott rám, de tegnap este már kezdett betegessé válni.
Ezért hát egy új, csipkés ruhát vettem ki a szekrényből. Hozzáillő, elefántcsont színű, fehér cípőbe bújtattam a lábamat és a frissen mosott hajamat is gondosan elrendeztem. Ezt az egészet megkoronázta a halvány smink, a rózsaillatú parfüm. Megint jól éreztem magam a bőrömben, nem csak egy kinyúlt pólós írónak, hanem lányak… sőt nőnek. Így hát, önbizalommal telve léptem be a rózsákkal teli kocsmába, ahol már egészen sokan összegyűltek.
Kicsit unatkoztam, mert láthatóan mindenki párban volt, csak én andalogtam magamban. Ez egy olyan romantikus dolog volt, ahova az ember a barátjával megy… csakhogy nekem az nem volt. Persze akadt egy-két randi, amik hol sikeresek voltak, hol nem, de komoly kapcsolatba egyetlen sem váltott át. Ezt pedig valahol nem is bántam. Egy romantikus kapcsolat megakadályozta volna, hogy ilyen gyorsan induljon be a karrierem.
Jól van, Esther, akkor most gondolj arra, hogy ez egy hercegi bál. Igen, ez is kellemes ihletet adhatott a munkámhoz, így hát, szinte úgy éltem meg, mintha csodás, földig érő ruhában lépdelnék az emberek között a tánctér irányába. Ekkor történt az ütközés is… hirtelen nem hatalmas bálteremben voltam és nem is szép, klasszikus zene szólt. Csak Esther voltam, akinek a cipője orrára borítottak valamit.
– Hát bocsi – már a „hát” szóra elmosolyodtam. Annyira Ben volt az a hangsúly, hogy már szinte ennyi is elég volt, hogy megismerjem. Csakhogy, amikor felpillantottam, a csillogó barna szemekbe, akkor fogtam fel: ez valóban ő. Elég lazán volt felöltözve, szinte a kamaszos énjét véltem felfedezni… és imádtam. Imádtam, hogy nem csípte ki magát úgy, mint mások. – Esther? Aztarohadt...Mármint de jó, hogy látlak... Itt.
Megköszörültem a torkomat. Nem tudtam eldönteni, hogy örül-e nekem, vagy szó szerint ráijesztettem. Akárhogy is, kicsit megérintettem a karját, míg meg nem találja az egyensúlyát. Szerettem Bent, a puszta jelenléte is mosolyt csalt az arcomra, hiába volt még meg közöttünk az a furcsa lüktetés, nagyon jó barát is volt. Ez pedig mindennél többet ért nekem. A kávézóban is olyan jól elvoltunk… bár nem kellett volna az ölébe huppannom. Szerencsétlenül jött ki az egész.
– Bocsi, Ben… nem akartam a frászt hozni rád. – Mosolyodtam el megint, ahogy kimondtam a szavakat.
– Ihletet jöttél gyűjteni egy bulis sztoridhoz? – kérdezte, én viszont óvatosan odébb húztam, mert két-három részeg lány éppen a nyakába készült borulni. Ütős lehet az italválaszték, ha már ilyen korán becsíptek páran.
– Áh nem, csak eljöttem, hogy kicsit Esther lehessek. – Magyaráztam, mintha érthetné, miről van szó. Nem vártam el, hogy megértse a dolgot, sőt, igazából örültem volna, ha csak elviccelődik velem ma este is. – Hol van a párod? – Néztem a háta mögé, ahogy egy csaj kerestem. Kizártnak tartottam, hogy menő kviddicsjátékosként egyedül érkezzen.
– Engem Margaret lekoptatott az új pasija miatt. - Magyaráztam és akkor megpillantottam a tömegbe Aident. Nem akartam felfogni, amit látok... azt a hátradöntős csókot, valami srácnak... várjunk csak. Erről láttam valamit a Prófétában. Inkább megráztam a fejem és visszanéztem Benre.

Nem vagyok egészen biztos: én visszafelé közelítem meg ezt a kapcsolatot? Első csók, aztán első randi, aztán kezdjük megismerni egymást? Vagy én gondolok túl már megint mindent? Mondjuk az is tény, hogy jellemzően nem a hagyományos módokon alakult eddig sem a szociális életem bármi meghatározóbb pontja... talán nem én vagyok elég jártas bármilyen irányba véleményt formálni itt.
Vagy csak az utóbbi éveim cinizmusa próbál már meggyőzni arról, hogy gondoltam egyet, és imprószínház gyanánt kezdtem bele ebbe az akármi is legyenbe -  mint az imént kifejtettük, hogy fogalmunk sincs mi ez akkor - Monstroval. Akit miért vezetéknéven hívok.
Merelkedrága, inkább foglald le magad valakivel, mert már kezdesz az agyadra menni.
Mindezt Dominic oldalán, a kezét fogva, miközben átvágunk a bálok másik elmaradhatatlan elemén, a táncparketten. Remélem, irónikus módon, az egyik elmaradhatatlan elem, a valami aktívan az életünkre akar törni - legyen az puncsostáltól tábortűzig bármi - pont hogy elmarad, és nem csak későbbre van tartogatva. Mindenesetre a pálcám itt van a hagyományos szemöldökmeregető helyén, bár az aktuális ruhám kevésbé emeli ki figyelemfelhívóan.
-Az jó, akkor legalább nem tíz percen belül halsz meg anafilaxiás sokkban- jegyzem meg, a légkör tartalmát figyelve. Vajon van annyi szirom itt mindenhol, hogy végülis rejtőszinem legyen ezekben a piros meg bíbor árnyalataimban. Vagy attól lesz, mint Monstro hajának is van már lassan.
-Itt miben nincsenek?- vetem fel a megalapozott keresztkérdést. -Biztos jó helyre jöttünk? Kezd az a gyanúm lenni, hogy ez egy Valentin napra átszabott hógömb.
A korsó tematikus ital valóban hógömbszerű is volt a benne kavargó szirmokkal. És ha már Monstro behúzta kocsmárosnéaranyvirág figyelmét az elmaradthatatlan drámajelenettel, én megpróbálom diszkréten magamhoz sikkasztani az elém tolt adagot. Majdnem.
A legártatlanabb bambiszemeimmel pislogok fel a boszorkányra, épphogy a pult széle fölött, mintha valami rajtakapott alsós izéke lennék - érdekes módon valószínűleg ezt az ábrázatot épp bizonyos hetedéves cserediákunktól lophatom, aki már tavaly is nagykorú volt.
Aztán bármi átvezetés nélkül áthoppanálok Dominic túloldalára, azt sugározva, hogy ezzel én letudottnak veszem az igazolás kérdését. És igen, miért ne vágjak fel varázslatokkal, ha már tudok, és legális is?