Középső asztalok

[2002 május 29. ● E S T H E R ●⭃ Szavak vagyunk a zajban ⥷tükörkép]

2002 május 29.
● E S T H E R ●
⭃ Szavak vagyunk a zajban ⥷
tükörkép

Burns, burns, burns
- ahogy süllyedek egyre lejjebb –
down, down, down
- a lángok úgy csapnak egyre feljebb.

Élveztem a tömeget, hogy megint egy kicsit bulihattam még a kezdetleges andalítóan lassú számra is. valahogy mindig szerettem pezsgő közegben pörögni. fel sem tűnt, hogy ez menynire hiányzott. Azalatt a pár év alatt sok midnent elvettem magamtól, és talán butaság volt, de Aiden se volt ott mellettem, hogy egy kicsit bepörgessen, egyedül lenni pedig vacak érzés volt, mert a barátok elkoptak melőlem, én sem kerestem a társaságukat. De azt hiszem most egy kicsit jól esett. Csak úgy önfeledten belepörögni a közeledő éjszakába. Magamhoz vettem valami random pezsgőt, miközben halványan éreztem, hogy Aiden is itt volt. A furcsa kis sugallatra, amit éreztem, hogy üzent, csak elvigyorodtam. Nem, nem volt ez telepátia, nem kaptam meg a gondolatait, egyszerűen csak az érzést, és tudtam, hogy nagyjából helyre jöttünk. és talán egy kicsit jobb testvérekké váltunk, mint amilyenek voltunk régen.
Esther hangjára meglepetten pislogtam, ahogy felcsendült és pár másodpercig hihetetlenkedve néztem rá. Mint aki szellemet látott, vagy valami ilyesmit. A mosolyát viszonoztam, és zavartan megborzoltam a hajamat.
- Áh nem, csak eljöttem, hogy kicsit Esther lehessek - mondta, mire hümmögtem egyet. Esthernek voltak elvont pillanatai, amik mindig is olyan különlegessé tették a számomra. Olyan elvarázsolt volt néha, meg olyan jól állt neki, ahogy egy-egy történeten merengett.
- És eddig hogy sikerül az Estherré válás? - kérdeztem viccesen, ahogy arrébb vonultunk pár rajongó szellemű kamaszlánytól. A kamasz lányok néha egészen félelmetesek voltak, a rajongásuk kifejezetten ijesztő volt, de persze a nagy Benjamin nem félhetett holmi 14-15 éves kislányoktól.
– Hol van a párod? – kérdeztem, mire félmosolyra húztam a számat és lazán megvontam a vállamat. Kicsit félre állva volt jobban alkalmam megnézni őt. gyönyörűen festett a fehér cspikés ruhájában olyan Estheresen bájos volt.
- Hát a rajongó táborom nem egy bulizós típus - vonogattam a szemöldökömet vigyorogva. - És a te párod? - tettem még hozzá. Valahogy kicsit nehéz volt elékzelni rőla is, hogy egyedül jöjjön, főleg hogy régen se nagyon szerette az ilyet, de az emberek változtak és Esther is sok mindenben okozott meglepetést már. Kicist olyan volt, mintha újra barátkozni kezdtünk volna. tekintetem közben körbejárt a tömegen, és míg Esther Margaret pasijáról magyarázott megpillantottam Aiden hátradöntős csókját, és egyből vágtam egy kamaszos fintort.
- Ó, ne már, hogy lehet még minig ilyen veszélyesen nyálas? Brr - ráztam meg a fejem, aztán nemes egyszerűséggel csak kiröhögtem őket. - Hát gondolom te is észrevetted Aident, és a pasiját - vontam meg a vállamat.

[2002. május 29.outfityou became a faint light in between the stars]

2002. május 29.
outfit

you became a faint light in between the stars

Ahogy a bájos párocskánkat magunk mögöt hagytuk, nem igazán végytam másra, csak hogy ELliotot a karjaimba tartsam és bepótoljam azt az elbazsott Párizst. Szerettem adni a dolgokra, szerettem egy kicist túlságosan komolyan venni magamat, ha a hódításról volt szó, és ami elveszett belőlem az évek alatt, Elliot mellett visszatért belém ez a szokásom, amit anno benjamin annyira nevettségesnek tartott. De én inkább dícsértem szép szavakkal, mintsemhogy benyögjek egy olyan vulgáris baromságot, hogy szia cica szép a melled. persze a lányok valamiért emiatt nem tépték meg. Volt benne valami gyerekies aryanosság és valami olyan menő dolog, amit én sosem érthettem meg teljesen. Persze én is népszerű voltam. De Benjamin mindig önmaga miatt. Én meg egy fagyos álarc mögé bújva. De Elliot mellett valahogy egyre ritkábban foglalkoztam ezzel. És ennek köszönhető az előbbi döntős csók is. Meg talán a bennünk pezsgő furcsa löttynek is, aminek a hatása ismerősen vibrált bennem.
Kiszúrtam Benjamin röhögő fejét, de csak bemutattam neki, ahogy elkeztdem táncolni ELliottal, de aztán megpillantottam mellette íEstehrt is. Felvontam a szemöldököm, mejd intettem annak a lánynak, akit valamiért régen talán szerettem.
– Most teljesítetted az egyik legnagyobb vágyamat… Remélem ez nem a sör mellékhatása volt csak. - mondta Elliot, én meg csak villantottam felé egy 100 pontos vigyort.
- Inkább a te mellékhatásod, Nyuszi - dünnyögtem, és megcsókoltam, ahogy elegánsan táncoltunk. Szerettem táncolni,  mert művészet volt, kifejezőeszköz, és az elegancia egyik legszebb megtestesítője. És persze imdátam ebben is remekelni, hogy jobb voltam Benjaminnál. AMi nem volt igaz, ő egyszerűen lusta volt jól táncolni, pedig tudott. Élvezte ahogy ELliottal együtt mozogtunk, kellemesen összebújva. Közben persze igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fejemen lévő rózsaszín koszorút, ami az egyik tárgya lehetett az öcsém röhögésének.
- Ha már itt tartunk… innék egy sört. Úgyhogy lassúzás közben haladjunk oda az italos asztal felé, jó?
- Miért, ennél jobban is kanos szeretnél lenni nyuszi? - kérdeztem kajánul direkt odadörzsöpve magamat. Közben lassan odaártünk a pulthoz is, majd közben Elliot rá is képett a lábamra. Kedvem volt itthagyni a helyet, mielőtt a Banjaminféle őrültek lerohanják a táncteret.
– Szerencse, hogy vékony vagyok és nem tudom eltörni a lábujjaid - mondta mire én csak ciccegtem egyet.
- Így is ki kell engesztelned a cipőm miatt, Nyuszi - húztam oda magunkat a pulhoz és leemeltem direkt a veszélyesen rózsaszínes vörös poharakat az egyik tálcáról és ELliot kezébe nyomtam. - gyere nyuszi, mutassuk meg, hogyan is kell vadulni - kacsintottam és felhajtottam a tartalmát, hogy teljesen eltűnjön a pohárból. Szinte tüzijátékként pezsgett végig rajtam az alkoholos bájital hatása.

Tavaszi bál
To Szöszke

 


kiss from a rose

Ma kibújtam a nyomasztó dolgok alól, amik a mindennapjaimat megkeserítették. Éreztem, hogy üldöznek, hogy újra rámtelepedjenek, de ma nem akartam ezzel foglalkozni. A szabadságnak igen, de itt most komolyabb dolgok voltak készülőben. Vészesen közeledett az év vége, és most először ennek nem is örültem annyira. Túl sok minden más is lezárul, nem csak a tanév, túl sok minden elveszti a keretet és a rendezőelvet az iskola falai és a jól megszokott órarend nélkül. Úgyhogy most csak töltök egy kis időt a barátnőmmel, ha kivételesen nem tanulja magát lexikonra, és nem borongok meg forrongok mindenféle nyári terveken. És igen, bírtam a W. L-t is, szuper, hogy ma ők is fellépnek.
Leporoltam a hajamba hullott rózsaszirmokat, megigazgattam a ruhám is, aztán felvettem egy korsó rózsasört meg egy pohár limonádét, és a gyanúsan csúszós foltokat óvatosan kikerülve átgázoltam a termen, hogy csatlakozzak Lunához.
- Szia! Mit kérsz, limonádét vagy sört? Tessék, kellett már egy kis lazítás, mi?
Odanyújtottam az egyik italt neki, én meg belekortyoltam a másikba, és közben félig felültem a legközelebbi, fal mellé tolt asztal lapjára. Elgondolkodva figyeltem a helyiséget, ami most olyan volt, mint egy fura, kissé morbidan vérvörös pelyhekkel kavargó hógömb. Szerettem magát a rózsát, de az ilyen rózsás rendezvényeket már kevésbé, főleg a korábbi furcsa, Valentin-napi élmény után, amikor egy rózsakert kis híján meg akart gyilkolni. Pedig én csak véletlenül kerültem oda. De a rózsák illatához társult rossz élmény csak apróság volt ahhoz az állandó, furcsa balsejtelemhez, ami az ilyen tömegrendezvényeken már automatikusan a fejemben volt. A palacsintafesztivált leszámítva mindig történt valami... De már ez se érdekelt, mára félreraktam ezt is, csak azért is Lunával akartam lenni, könyvek meg falak nélkül.
- Van kedved táncolni? - kérdeztem Lunától, ha megittuk az innivalót.
Csak egy pillantást vetek a szép hangú nőcire, aki jobbára felelős a táncalávalóért, és elgondolkodom rajta, ismerős-e valahonnan, aztán elterelik a figyelmem a szőke hajtincsek. Kiveszek közülük egy belehullott szirmot, aztán csak fogom a kezét.
- Megvárjuk a Walpurgist? - kérdezem Lunától, aztán azon gondolkodom, hogy jó-jó ez a lassú zene, de lehet, jobb lenne, ha legurítanék hozzá még egy rózsasört, mert alapból mindjárt elalszom rajta. Vagy ez a tömény rózsaélmény miatt van? Bíztam a zenekarban, hogy az majd felpörgeti kicsit a lassúzást.

◂ you put those chains
around you now ▸

2002. május 29.

◃a i d e n▹

The walls of freedom
Come crumbling down
The moment you put those chains
Around you now

style: pastel ║ zene: Devil At Your Door

16+

Kellemes bizsergést éreztem, de nem is ez volt az, ami melegséggel töltött el, hanem Aiden. Ahogy megdöntött, ahogy megcsókolt, ahogy biztonságba éreztem magam közben. Nem is tudom, valahogy annyira a helyére kerültek a dolgok, valahányszor kettesben voltunk… valahányszor olyat csináltunk, amin régen vitáztunk. Igen, Aiden feszült volt, kicsit talán emiatt nem is tudott önmaga lenni. A változása pedig valahogy annyira természetes volt, hogy tökéletesen befogadtam ezt. Nyíltabb lett, birtoklóbb és valahogy mindeközben kiegyenesúlyozottabb is. Örültem, hogy a családjával is jól alakulnak a dolgai… ezért próbáltam annyira jóban lenni velük.
Megcirógattam az arcát arra a szép kis mosolyra. Sokkal jobban állt neki, mint a komorság.
– Inkább a te mellékhatásod, Nyuszi. – Dünnyögte, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Lassan táncoltunk közben, de ahogy a nyelvem az övére talált, minden tudatos mozgás ösztönössé alakult. A szenvedély és a forróság átvette minden más helyét. Beletúrtam a hajába is egy picit, de a karjaim a nyaka körül tartottam, nehogy elveszítsem az egyensúlyom.
– Tudtam, hogy nem bírsz ellenállni nekem… – leheltem az ajkaira, majd hozzásimultam egészen. Ezen a helyen nem kellett gondolkodnunk, vagy apámat lerázni vagy menekülni valaki elől. Egyszerűen csak átlagosak voltunk. Elliot és Aiden. Aiden és Elliot. Koszorút fontam, a fejére tettem, úgy játszottam, mintha bevenném, hogy igazak azok a dolgok, amiket a banya mondott. Jól esett kicsit ezt élni, ezen a helyen lenni… csak Aidennel lenni. Persze, ahogy hozzásimultam megláttam pár ismerős arcot… közöttük Gabrielt is. Kicsit megborzongtam, de ahogy hátrálni kezdtünk az italok felé, kicsit kevésbé láttam az egyre gyűlő tömegtől.
– Miért, ennél jobban is kanos szeretnél lenni nyuszi? – kérdezte Aiden, ahogy hozzám dörzsölte magát odalent. Nem tudtam visszafojtani azt a kellemes kis sóhajt, sőt, még kicsit a fülcimpáját is megharaptam. Finom Aiden íze volt ott is. Talán nem kellett volna túlságosan beleélni magam az apró puszikkal az állán és a nyakán, mert közben véletlenül meg is tapostam a lábát.
– Így is ki kell engesztelned a cipőm miatt, Nyuszi – mondta, majd a kezembe nyomott egy poharat. Ahogy magához vett egyet, elvigyorodtam. – Gyere nyuszi, mutassuk meg, hogyan is kell vadulni – kacsintott rám, majd felhajtotta. Széles mosollyal a képemen, kissé felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy lehúzza az egészet. Alig vártam, hogy beüssön nála az ital, látni akartam, hogy mihez kezd most.
– Már nem is vagyok szomjas. – Közöltem nagyképűen, majd visszaraktam a poharat. A tenyeremmel végig simítottam a mellkasán és próbáltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Gabrielt is láttam itt korábban. Közelebb hajoltam és finoman megcsókoltam, megharapdáltam az alsó ajkait. – Hogy érzed magad? Elég férfias állapotban vagy? – Suttogtam felé, nagyon is élvezve a kialakult helyzetet. A mellkasáról a hasára simítottam, majd kicsit odalent is, de a következő mozdulattal elhúzódtam annyira, mintha csak nézelődnék valamerre.
Imádtam húzni Aiden agyát. Szerettem, mikor egyenesen le akar teperni... de itt túl sokan voltak és tudtam, hogy nem rángatna csak úgy el a mosdóig. Szóval kíváncsi votlam rá, hogy mit lép majd, de addig is szépen játszottam, ahogyan kellett. Vele játszani pedig igazi különlegesség volt. Csak óvatosan, O'Mara... neked fog fájni... Emlékeztet a hang, de furcsa módon erre bizsergés futott át rajtam.
– Még táncolhatunk kicsit, mielőtt megmutatjuk, hogyan kell vadulni. – Tettem hozzá, mintha csak észre sem venném, mi a helyzet a nadrágjában… pedig nagyon is éreztem.

[tavasz végi illúziók]

tavasz végi illúziók



Ben
2002. május 29.

style

Talán mégsem volt olyan jó ötlet eljönnöm ebbe a bálba. Így is éppen elég kellemetlenül éreztem magam a Bennel való legutóbbi találkozásom óta. Az ölébe estem és majdnem... szóval volt egy pillanat, mikor majdnem megcsókoltam. Meglehet ő is így tett volna, de nem vártam meg, hogy kiderüljön, kipattantam az öléből. Most meg itt is belerohanok. Ráadásul szinte az orra alá dörgöltem, hogy az elmúlt napokban melegítőben, kinyúlt pólóban, rendetlen konttyal a fejem tetején írtam odahaza, vagy legalábbis álmodoztam jelenetekről. Reméltem, hogy nem kenődött el a sminkem vagy néztem ki rosszul a fehér csipkeruhában, amit magamra rángattam. Tökéletesen éreztem magam, egészen addig, míg meg nem láttam és zavarba nem jöttem. Ezt neki persze nem mutattam ki.
- És eddig hogy sikerül az Estherré válás? - kérdezett vissza. Szerencsére Ben ezt is lazán kezelte, ezért nem volt gond az elszólással sem.
- Hát azt mond meg te - válaszoltam és kicsit oldalra billentve a fejemet vártam a választ. Vajon tetszik neki a látvány? Nem sokszor látott csinosabb ruhában, talán csak egy-egy iskolai rendezvényen, ahová ki kellett öltöznünk, de azok is már egy éve voltak lassan.
Valahogy megnyugtatott, hogy nem egy lánnyal van itt. Nem akartam senkivel sem összetűzésbe keveredni amiatt, hogy valamikor együtt voltunk. Elég régen volt már amúgyis, és hiába hiányzik az az idő, ez nem több, mint nosztalgia. Benjamin csak a múlt egyik szép emléke, amit nem lett volna szabad jobban megbolygatni.
- És a te párod?
Majdnem elnevettem magam. Tudta nagyon jól, miket mondd rólam Margaret... igen... a legjobb barátnőm közölte az évfolyamtalálkozón, hogy nem szexelek eleget, mert részeg volt. Nem is értem, minek iszik, ha enm vagyok vele, rendszerint én állítottam le olyankor, mikor nem kellett volna tovább feszegenti a határokat.
- Hát én... egyedül jöttem el... - magyaráztam, de akkor kiszúrtam Aident. Aident, a hátradöntős csókot, a párját... aki egy férfi volt. Aztán, ahogy fordult meg is bizonyosodhattam róla, hogy Nathaniel Forest exe volt, akivel egész véletlenül a Szombati Boszorkány Bent hozta össze. De így már tényleg érthető volt minden... és félelmetes. Sokszor lógtam együtt Aidennel is, sokszor volt romantikus, de ilyen nem. Vagy csak az idő, ami eltelt nem juttatta eszembe ezeket az apróságotk.
- Ó, ne már, hogy lehet még minig ilyen veszélyesen nyálas? Brr - jegyezte meg mellettem Ben. Szóval ő is látta, amit én. Ez mondjuk megnyugtatott arról, hogy nem ilyesmiről káprázik a szemem. Hihetetlen volt Aiden. Ő is annyit változott, annyit férfiasodott. Talán még Benhez viszonyítva is felnőttebbnek tűnt.
- Hát gondolom te is észrevetted Aident, és a pasiját.
Csak bólintottam és nyeltem egyet. Őszinte féltékenység fogott el. Nem, nem, nem! Dehogyis Aiden miatt, őt én már elengedtem. Talán soha nem is illettünk össze... hanem azért, mert velem senki sem csinált ilyen romantikus dolgokat. Kicsit tényleg hiányzott, így elnézve őket.
- Ez az az Elliot... ugye? - kérdeztem és inkább Ben felé fordultam. - Vitrol szerint ő a te pasid. - Mosolyodtam el, aztán végig simítottam a karján. - Nekem is jár egy ilyen romantikus tánc és hát te vagy a legvonzóbb férfi itt, aki ráadásul egyedül is érkezett... - próbáltam sugallni, hogy kérjen már fel. - Vagy hívj meg legalább egy olyan sörrel! - böktem a piros színű italokra.