Hátsó asztalok

A kocsma hátsó felében vannak eldugottabb kis részek, ahová el lehet bújni, ha épp akarsz.

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Még érezhette Deliah, hogy vibrál belőlem az izgatottság, na meg némi aggódalom, hogy hogyan reagál majd a barátnő megnevezésre. Kicsit kihúztam magam, mintha attól magasabbnak és erősebbnek tűntem volna. Minden erőmet bevetettem, hogy ne látszon rajtam kétség… csakhogy már lehullott a lepel. Láthatta, milyen sebezhető vagyok és hogy bizony bőven akadnak ellenségeim. Nem hinném, hogy csak Karom fújt rám… hiszen ott volt az a sok tudós is, akik irigyek voltak a sikereimre. Nem egy nagybefolyású, idősebb alak is akadt közöttük, akik ha csak megneszelnek valami gyengeséget, képesek lettek volna tönkre tenni.
Bíztató volt a hangszín, amivel visszakérdezett, na meg az is, hogy nem menekült el. Hihetetlen volt, hogy Karom után még mindig itt állt, ilyen sziklaszilárdan velem szemben… és érezhettem az illatát. Furcsa, mert ha volt is rajta parfüm vagy valami más kozmetikum, én azt az illatot véltem alattuk felfedezni, amit kamaszként is éreztem. Ez pedig beindította a testem apró zsigereiben a kémiát, ami arra késztette, hogy mind közelebb húzódjak hozzá.
– Ez az egy biztos… – sóhajtott enyhe mosollyal, mikor áttértem arra, hogy melyik kocsmába kéne tovább mennünk. – És bár valami erősebb sem ártana, azért a Seprűben jobb a vajsör. Péntek óta szörnyen kívánom.
Bólintottam. Talán a vajsör mellé majd meghívom még valamire, azért a Seprű kínálata sem volt olyan rossz. Mondjuk azt azért nem szerettem volna, hogy esetleg kicsit túl ittasan menjek vissza a Roxfortba, de azért egy-egy pohárka valami nekem is belefért.
A kezünkre pillantottam menetközben, ahogy ujjaim Del ujjai közé fonódnak. Finoman megcirógattam a bőrét… éreztem milyen puha… és olyan, de olyan elégedett voltam ezzel a pillanattal.
– Hát, esetleg utána megihatunk valami erősebbet is vajsör után – mondtam és szépen kanyarodtam át az út másik odalán álló kocsma felé. Most nem várakozott előtte diáktömeg üres asztalra.
Elég volt belöknöm az ajtót és előre engednem Delt, máris éreztem a kandallóból áradó kellemes meleget, ami jól esett a kinti séta után. Nem fáztam át, de most éreztem, hogy mennyire kihűlt az arcom, a meleg gyorsan cirógatott rajta végig. Közben persze még az orromat megtöltötte Deliah illata is.
– Van ami nem változik… – Elmosolyodtam a szavaira. Valóban, a Három Seprű pontosan olyan volt, mint kamasz fejjel, leszámítva, hogy most csupán felnőtt varázslók ücsörögtek az asztalok mellett. Csupán halk morajlás töltötte meg az amúgy egészen kellemes csendet.
– Ez Roxmorts – nevettem kicsi fel, ahogy még jobban megszorítottam a kezét.
– Menjünk fel a galériára vagy esetleg ott a kandalló mellett…? – kérdezte, én viszont válasz helyett csak húzni kezdtem a hátsó asztalok felé, ahol olyan kellemesen el lehetett bújni a kíváncsi szemek elől… bár nem bántam volna, ha meglátnak. Útközben intettem csak oda a kocsmárosnőnek, aki a pult mögött állt, hogy kérünk két vajsört.
Kihúztam neki az egyik széket, megvártam, míg lehuppan, aztán éppen vele szembe foglaltam helyet. Így láthattam a szemében a csillogást, meg könnyedén megérinthettem a kezét, ha felteszi az asztalra… de ha más nem, hát a bokámat nyomtam oda hozzá, hogy finoman összeérjenek a lábaink.
– Tetszik itt? Szerintem elég nyugis és nem látnak nagyon ránk a központi részéről a kocsmának – mondtam, majd egy kicsit közelebb hajoltam. – Tudod, amikor egyedül járok erre, akkor mindig ennél az asztalnál ülök. Igaz, akkor a társaságom legfeljebb tényleg csak egy könyv, szóval kevésbé szórakoztató… – meséltem lelkesen.
A mondanóm végére meg is érkeztek a vajsörök. Azonnal nagyot kortyoltam belőle, érezve, hogy a hajszomon kicsit megül a hab. Természetesen ettől azzonnal zavarba jöttem és bénán törölgetni kezdtem az ingem ujjával a számat.

[- Tökéletes]

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.
♫ / outfit

A csók varázsütésre tűntette el minden aggodalmam, pontosan úgy mint annak idején, bár ezt akkor, ott, az utcán állva, Dorian közvetlen közelében mégsem realizáltam. Úgy akartam tenni, mintha Karom soha nem bukkant volna fel, mintha a csók nem is csak mindkettőnk zavarának és ijedtségének végkifejlete lett volna, hanem amúgy is megtörtént volna. El akartam felejteni az egész jelenetet, ahogy a földre kényszerítettem a vérfarkast, ahogy éreztem a pálcám újra fellobbanó gyilkos erejét az ujjaim között. Egyszerűbb volt ez, mint hagyni magamat rájönni a nyilvánvaló tényre, hogy Doriant bármikor elveszíthetem és nem csak Karom miatt. Magam miatt.
Bár igyekeztem nem magamra haragítani senkit a munkámmal, mégis… az embernek ritkán kell ellenségeket toboroznia, amikor valami illegálissal keresi a kenyerét vagy esetleg a Sötét Nagyúr szolgálatában állt egykor. Magamat nem féltettem, de abba bele sem akartam gondolni, hogy hányféleképpen érhet szerencsétlenül véget ami kettőnk között van és pont ezért nem is tettem. Csak megszorítottam Dorian meleg, biztonságot nyújtó kezét, ahogy megcirógatta a kézfejem és boldogan mosolyogva pillanottam rá, ahogy a Három Seprű felé sétáltunk.
- Hát, esetleg megihatunk valami erősebbet is vajsör után - ajánlotta, ahogy megérkeztünk és gyorsan a kocsma belseje felé vettük az irányt. Szavaira csak lelkesen bólogattam, mert bár nem voltam nagy alkoholfogyasztó, azért az idegeimnek mindig segített egy-két pohár gin, ha túl feszült voltam. Az iménti jelenetet követően pedig úgy éreztem mindkettőnkön segítene valami szíverősítő.

- Ez Roxmorts - felelte egyszerűen a kocsma változtlanságára tett megjegyzésemre és ahogy tanácstalanul felé fordultam, hogy hova is szeretne leülni, egy pillanatra csak néztem őt: a szemei még csillogtak az izgalomtól, a hirtelen melegtől pedig édesen kipirult az arca a kinti hideget követően. Az ujjaim finoman bizseregtek a markában, szerettek volna sötét, szélfútta tincseibe túrni, amik tökéletesen összekuszálódtak és kicsit a szemébe lógtak, de nem volt időm eldönteni, hogy mennyire lenne fura odanyúlni és kicsit megigazítani őket, mert ő magához ragadta az irányítást és már rendelt is, majd magával húzott a kocsma hátsó részébe, ahol hellyel kínált.

Láthatóan otthonosan mozgott itt és ez egyszerre volt teljesen érthető és mégis meglepő számomra; nem tűnt olyannak, aki minden este lejön ide Roxfortból egy pohár valamire és reméltem, hogy nem is azért ilyen természetes neki ez, mert annyi nőt hozott ide randizni előttem. Ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem, ahogy levettem a kabátom és az egyik székre hajtottam a táskámmal és a csokorral együtt, majd leültem a felkínált helyre és kicsit összedörzsöltem a kezeim, hogy felmelegítsem őket.
Dorian a szemközti székre huppant le és én önkéntelenül csúsztattam végig az asztalon a kezem, hogy ujjaim újra a markába bújtassam, remélve, hogy nem veszi tolakodásnak. Egyszerűen csak nem akartam elszakadni tőle, volt valami megnyugtató abban, hogy éreztem tenyerének puha bőrét, ujjbegyeinek lágy barázdáit. Az asztal alatt a lábaink is összeértek kicsit, épp mint az irodában két napja.
Jól esett ez a közelség, ezek a kis érintések, amikről az ember nem is gondolja, hogy olyan fontosak lennének, nekem mégis segítettek kicsit jobban realizálni, hogy Dorian és én mostantól egy pár vagyunk. Kicsit gyorsan történt minden és éreztem, hogy nehezen fogom ezt feldolgozni vagy megszokni majd, de most még izgatott és boldog voltam ettől a fejleménytől.

- Tetszik itt? Szerintem elég nyugis és nem látnak nagyon ránk a központi részéről a kocsmának - magyarázta a helyválasztás okát közelebb hajolva, hogy kicsit jobban érezhessem az illatát,
- Tökéletes - mosolyogtam rá, továbbra is az ujjaival játszva, nem egészen tudva, hogy a helyre vagy rá értem valójában a szót, de nem is számított.
- Tudod, amikor egyedül járok erre, akkor mindig ennél az asztalnál ülök. Igaz, akkor a társaságom legfeljebb tényleg csak egy könyv, szóval kevésbé szórakoztató… - meséli lelkesen, ahogy a felszolgáló gyorsan megérkezik a frissen csapolt italokkal, amiket mosolyogva elénk helyez, én pedig visszahúzom a kezem, hogy helyet adjak a korsóknak, amikből az édeskés illat máris az orromba szökik.

- Sokat jársz ide? - érdeklődtem magamhoz húzva az egyiket, körbepillantva kicsit jobban. - Itt biztos jó elbújni egy könyvvel… de ha hiányzik a társaság én bármikor szívesen csatlakozok - ajánlom fel, figyelve, ahogy Dorian mohón beleiszik a sörbe, majd jókedvűen felkacagok a bajuszán fennakadt habot látva, amit esetlenül próbál letörölni. - Ne az ingeddel - dorgálom félig még mindig nevetve, gyengéden eltolva a kezét és végigsimítom az ujjamat a felsőajkának vonalán, majd kissé zavartan visszahúzom a kezem. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűbb volna lecsókolni a szájáról az édes habot, de nem akarok túl mohó lenni, inkább magam is kortyolok egy nagyot a hideg, édes, krémes, de sörös utóízű csodából. Elégedetten sóhajtok fel az ízétől, ami ködös emlékeket ébreszt bennem, aztán ahogy felnézek Dorianre gyorsan végignyalom a szám, hogy ne járjak úgy mint ő. - Nincs bajszom, ugye?

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

A kocsmában végre kezdtem kicsit megnyugodni. Eddigre vált kényelmessé Deliah társasága és szép lassan, mintha a Karom okozta stressz is elkezdett volna leolvadni rólam. Hihetetlen volt, hogy annyi év után megint elém táncolt a lehetőség, hogy ezt a lányt… vagyis most már nőt elhívjam egy randira. Ráadásul mostantól már nem csak egy randi volt ez, sokkal inkább egy kapcsolat kicsit túlzottan is izgalmas kezdete. Mondjuk az pozitívan értékelhető volt, hogy Karomról már nem kellett színt vallanom, elvégre szinte azonnal meg is ismerte az ellenséget Deliah is. A hozzáállása pedig egyszerűen tökéletes volt. A legtöbb nő sikítva szaladt volna el, hogy miféle szörnyetegek járnak a nyomomban.
Finoman simítottam végig a tenyerembe csúsztatott puha ujjakon. Éreztem, hogy egy kicsit hidegek sétánk után, elvégre odakint már rendesen beköszöntött az ősz… de nem bántam, mert így megpróbálhattam felmelegíteni. Az ujjaim újra és újra végig dörzsöltek a kézfején, hogy az ismét kellemesen langyossá váljon.
– Tökéletes – vágta rá mosolyogva a kérdésemre Deliah. Örültem, hogy tetszik neki ez az eldugott kis zúg, mert itt aztán én is kellemesen éreztem magam. Nem látott ránk mindenki, így pedig olyan meghitt, olyan kedves volt ez az egész helyzet. Nem akartam elengedni, bár azért nem ejthettem egy egész napra fogságba a kapcsolatunk első napján… vagy mégis? A saját gondolatomra csak még szélesebbre húzódott a mosoly az arcomon.
Ahogy elhúzta a kezét, mert megjött a két vajsöröskorsó, úgy éreztem máris fázok. Nem számított, már az is szívet melengető volt, hogy csak belenéztem azokba az őzike szemekbe, amikben olyan szépen csillant meg a gyertyák és lámpások fénye.
– Sokat jársz ide? – kérdezte, miközben körbe nézet. – Itt biztos jó elbújni egy könyvvel… de ha hiányzik a társaság én bármikor szívesen csatlakozok.
– Igazából szeretem a Három Seprű zaját. Nem olyan, mint más kocsmáké, van benne valami kellemesen morajló. Semmi verekedés vagy üvöltözés – magyaráztam. Persze ezt most nem élhettük át, ahhoz túl kevesen voltak s inkább csak csend volt, egyszer-egyszer koppant egy korsó az asztalok lapján, néhány beszélgettek is, de nem olyan volt, mint egy átlagos hétvégén.
Esetlenül törölgettem aztán nevetve a bajszomról a vajsör habját. Igazából tetszett, hogy mosolyt csaltam az arcával ennyivel. Kicsit talán szerencsétlenre sikerült a mozdulat, mert azonnal odanyúlt Del is: – Ne az ingeddel. – És nevetve simított végig a felső ajkamon, kicsit felette, hogy újra tiszta legyek. A pillanat kellemes volt, de nem tartott sokáig, mert gyorsan elhúzódott és egy kortyot vett ő is magához. – Nincs bajszom, ugye?
– Nincs… pedig bájos lenne – jegyeztem meg szórakozottan és én is ittam egy újabb kortyot. Ezúttal persze azonnal végig töröltem az ujjammal magamon. Egyszer vicces volt a habbajusz, másodjára már unalmas lett volna.
A korsót visszatettem az asztalra és kicsit körbe néztem. Reméltem, hogy Karom messzire eltűnt, de az ilyen embereknél sosem lehetett tudni, mikor térnek vissza és akarnak bosszút állni. Szerencsére nem láttam hasonló alakot.
– Mit szólnál, ha meglátogatnálak valamikor Londonban? – kérdeztem, hogy kicsit elkezdjük a jövőt tervezni. – Végül is majdnem minden hétvégén ráérek… azokon a napokon legfeljebb az esti ügyeletet szokták rám bízni. – Folytattam lelkesen a beszélgetést, célozgatva arra, hogy mostantól akár minden hétvégét tölthetnénk együtt. Nem bántam volna, ha most már a magánéletemben is beáll valamiféle állandóság és Deliah erre tökéletesen alkalmas volt, hiszen úgy éreztem péntek óta, hogy őrülten vonzódom hozzá. Az asztal alatt még inkább a lábához nyomtam a lábamat és sóhajtottam egyet, ahogy megéreztem a közénk szorult kedves kis meleget.

[- Tessék, csak kérned kell, bár nem garantálom, hogy igazit is növesztenék a kedvedért…]

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.
♫ / outfit

Hosszan néztem Dorian szemeibe. Talán túl hosszan is, de valahogy nem tudtam betelni velük, mindig is elképesztően gyönyörűnek tartottam őket, már akkor is, amikor még csak félénk pillantásokat mertünk egymásra vetni a könyvtárban vagy a folyosón. A kocsma félhomályában a pupillái majdnem eltakarták az írisze halovány kékjét, engem valahogy mégis megnyugtatott a pillantásuk, úgy tűnt ő is lerázta magáról a korábbi ijedtséget és ez nekem is segített kicsit jobban ellazulni az ismerős miliőben.
- Igazából szeretem a Három Seprű zaját. Nem olyan, mint más kocsmáké, van benne valami kellemesen morajló. Semmi verekedés vagy üvöltözés - magyarázta és pontosan értettem mire gondol, még ha most nem is volt valami felkapott az ivó. Nekem is megvoltak a saját kedvenc helyeim, ahol nyugalomban tudtam dolgozni vagy épp kikapcsolódni egyedül és mégsem éreztem magamat magányosnak… Olaszországban sokszor töltöttem egész napokat kávézókban, éttermekben csak figyelve idegenek életét, mint valami filmet. Kis epizódokat jegyeztem le ebédelő barátok beszélgetéseiből, ahogy nyelvet tanultam vagy megrajzoltam egy donna portréját, aki a délutáni kávéját fogyasztotta a kirakatban számára fenntartott kis asztalnál és úgy tettem, mintha ismerném őket, ami talán szomorúan hangzik (Enzo szerint egyenesen tragikusan), de engem nem zavart ez a tevékeny magány, inkább szórakoztatott.

Szavaira csak bólintottam és kortyoltam a frissen csapolt specialitásból, a példájából tanulva kicsit óvatosabban húzva meg a korsót.
- Nincs… pedig bájos lenne - felelte könnyedén az aggodalmamra, én pedig gyorsan kortyoltam még egyet a sörből, ez alkalommal biztosra menve, hogy bajszom legyen. Egy pár csepp hideg ital túl is csordult a mohó szám fölött, de gyorsan letöröltem őket az államról egy kecses kézmozdulattal, majd Dorianre vigyorogtam.
- Tessék, csak kérned kell, bár nem garantálom, hogy igazit is növesztenék a kedvedért… - kuncogok, majd ahogy elül a poén hatása, letörlöm én is magamról a habot, ha Dorian nem lép közbe és úgy iszogatok tovább, élvezve a hely hangulatát.
A sokat olvasott ember agya talán kicsit túlkomplikálja a dolgokat és ott is jeleket, összefüggéseket lát, ahol nincsen semmi, de mégis, volt valami furcsán sorsszerű az újbóli találkozásunkban, ebben az egész szituációban… Roxfortban látni őt újra, ahol megismertem anno, ahol nemet mondtam a roxmortsi randira, ami nagyon hasonlóan alakulhatott volna mint a mai, amire igent mondtam… leszámítva persze egy vérfarkas felbukkanását, de még ez is csak megerősített engem abban, hogy együtt a helyünk.
Az ujjaim között forgatva a vajsörös korsót azt éreztem, hogy túl sok a véletlen egybeesés, ahhoz, hogy hagyjam az agyamat szokás szerint szabotálni a szívem kívánságát, hagyjam elúszni ezt a dolgot, mint annyiszor korábban, csak azért mert félek, hogy a sorsom csak megismétli majd magát. Ha így is lesz, Dorian nem Leon és én sem vagyok már az, aki azokat a döntéseket hozta, amik ide juttattak - több voltam, jobb voltam és… ami történt, itt és most, az balzsam volt a sebeimre és nem akartam többé megtagadni magamtól, azt ami ennyire jólesett.

- Mit szólnál, ha meglátogatnálak valamikor Londonban? - zökkentett ki Dorian hangja ismét a gondolataimból. Egy pillanat kellett is, hogy feldolgozzam a szavakat, de amint sikerült, széles mosoly ült a számra a vajsör kesernyés utóíze mellé. - Végül is majdnem minden hétvégén ráérek… azokon a napokon legfeljebb az esti ügyeletet szokták rám bízni.
- Nagyon örülnék - feleltem lelkesen bólogatva, kissé előre hajolva. - Megmutatnám neked én is az irodám, az üzletet - ajánlottam rögtön, máris büszkén az eddigi életem legnagyobb eredményére, amivel reméltem Doriant is le tudom nyűgözni kicsit. - Tetszene neked… vagy hát remélem - tűrtem egy zavaró tincset a fülem mögé izgatottságomban, teljesen felvillanyozott a gondolat, hogy végre valaki olyat engedhetnék be az életembe, akit érdekel is, aki talán értékelni tudja… - A következő két hétvégém egyelőre szabad… Ha gondolod, én bármikor szívesen látlak.

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Deliah mellett, mintha sebesen zakatolt volna az idő, pedig én úgy megállítottam volna, úgy kértem volna, hogy csak egy kicsit engedje még, hogy a társaságában legyek. Ez az egész mindennél tökéletesebb volt, ahogy nevetett s a szőke tincsei enyhén az arcába hullottak közben és azok a titkos kis érintések az asztal alatt. Ez volt maga a menyország, amibe nem is tudom, miképpen csöppentem bele. Nem gondoltam volna, hogy valaha kiérdemlem őt és megengedi, hogy a barátnőmnek nevezzem… pláne azok után, hogy Leont választotta annak idején, akiről mindig azt gondoltam, jóval tökéletesebb nálam.
Deliah is megváltozott, én is megváltoztam. Szép lassan eljutott a tudatomig, hogy nem a múltból kell kiindulni, hiszen az már régen tovaszállt. Ezért is javasoltam, hogy meglátogatnám Londonban. Érdekelt, hogyan él, miket csinál s hogyan szereti csinálni ezeket a dolgokat.
– Nagyon örülnék – a bólogatás is olyan lelkes lett, hogy tudtam: komolyan gondolja. Ahogy előrébb hajolt, én is így tettem, mert be akartam szívni a finom, nőies illatot, ami körbe lengte őt s egészen nagy hatással volt rám. – Megmutatnám neked én is az irodám, az üzletet – ajánlotta fel.
Elmosolyodtam.
Tetszett, hogy meg akarja mutatni mindezt. Úgy éreztem magam, mint aki kiérdemelt valami ajándékot… mégpedig azt, hogy Del életének részese lehetek. Nem éreztem így egy ideje, általában csak morogtam és bezárkóztam minden és mindenki elől. A Merlin-díjat ajándéknak hittem, míg nem egy pohárka bor felett ráeszméltem, hogy valójában életem legnagyobb büntetésé volt. Egy olyan titok, ami ott van az emberrel ébredéskor és lefekvés előtt. Nem lehetett tőle szabadulni.
– Tetszene neked… vagy hát remélem.
– Lehetetlen, hogy ne tetszen – válaszoltam, miközben a haját piszkálta. Olyan gyönyörű volt, minden mozdulatában ott rejlett valami kis finomság… igazi nő volt, előtte pedig nem sok ilyennel volt dolgom. A legtöbb lány, akivel megismerkedtem egy éjszakás kalandnak tekintett, nem akart tetszeni vagy lenyűgözni. Ha volt is rövidebb ideig valakim, azok sem éppen nőiesek voltak. A legtöbben tudósnők voltak s kissé szürkének hatottak Del szépsége mellett.
–  A következő két hétvégém egyelőre szabad… Ha gondolod, én bármikor szívesen látlak.
A meghívásra biccentettem egyet és a lábamat kicsit hozzá simítottam az övéhez. Alig vártam, hogy eljöjjön a következő hétvége és megint vele tölthessem az időt, talán többet is, mint most. Esetleg megnézhetném akkor már a londoni lakásomat is, hogy egy hosszú hétvégét töltsek ott.
– Pénteken esete Londonba utazom, ha gondolod az egész hétvégére kitalálhatunk valami programom– fogtam meg a kezét és odahúztam, hogy egy finom kis csókot leheljek rá. – Majd küldök egy baglyot.
Még egy ideig elbeszélgettünk ott a Három Seprűbe, hogy aztán a kandallóhoz kísérjem és megvárjam, míg eltűnik a zöld lángok között. Csak ezután indultam vissza a Roxfortba, csendesen dudorászva s figyelve a tájat. Boldog voltam… hosszú ideje először. Nem azért, mert barátnőm volt, hanem mert Del volt az a barátnő.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

[F O N O G A T Á S2002. május 29.Este 7 óra]

F O N O G A T Á S


2002. május 29.
Este 7 óra

Az eldugott sarokban meghúzódó hátsó asztalokra szinte rá sem lehet ismerni, ugyanis mindent beborít a virág. A közelben kialakított táncparkettről a zene  kellemes hangerővel hallatszik át, így akik esetleg kímélni szeretnék a dobhártyájukat itt megtehetik.  Messziről látni már, hogy az egyébként eldugott székek és asztalok pompázatos díszben vannak. Földre szór színes virágszirmok csalogatják oda a kíváncsi párokat, és ahogy egyre közelebb érnek szinte beburkolja őket a tömény virágillat.
A levegőben színesebbnél színesebb virágszirmok táncolnak, néhányuk játékosan megpihen egy-egy bálozó hajában vagy ruháján. Az asztalok mindegyikén fehér abrosz pihen, elegáns virágos csipkehímzéssel, azon pedig fonott kosarakban sziporkáznak a virágok. Van itt minden, mi romantikus lelkületű pároknak ingere, rózsák, a legkülönfélébb színekben; dáliák; százszorszépek; jácintok, amik csakis arra várnak, hogy csodás koszorúvá fonják őket.
Az asztalok előtt álló kissé molett idős boszorkány, kinek ősz hajszálai drótként meredeznek a lebegő virágok között elszánt lelkesedéssel invitálja koszorúfonásra az arra tévedő párokat, kezükbe nyom egy adag virágot és elnavigálja őket egy szabad asztalhoz, hogy utána újabb áldozatok után nézzen, mondván: – Aki ilyen koszorút tesz a párja fejére, az bizony egész életében boldog kapcsolatban marad! Na és micsoda termékenységet hoz! – Harsogta, ahogy szépen terelgette az embereket az asztalok között.
Az emberek között körbe jár egy külön erre az alkalomra készített rózsasör, mely vöröses-rózsaszín árnyalatával és a benne úszkáló rózsaszirmokkal kifejezetten esztétikus látvány, és az íze! Vajon belecseppentettek egy kis vágyfokozót?

A játék 2021. június 20-ig tart.
Minden megkezdett
játék (ha mindegyik játékos írt már) vagy szösszenet (aki egyedül megy) 10 pontot ér.
A megkezdett játékokban (a kezdőn kívül) minden hozzászólás 2 pontot ér.
Becsatlakozni ér másokhoz, akkor is ha valaki egyedül megy!
Aki csak egy szösszenet erejéig néz be az jelölje meg a hsz-t: #szösszenet-ként.
Figyelem, nem kizárt, hogy időnként egy-egy mesélői reag is beleszól a játékba!

◂ you put those chains
around you now ▸

2002. május 29.

◃a i d e n▹

The walls of freedom
Come crumbling down
The moment you put those chains
Around you now

style: pastel ║ zene: Devil At Your Door

– Muci, annyira romantikus, hogy meghívtál ide! – karoltam bele Aidenbe, ahogy kiléptünk a kandallóból. Tökéletesen állt rajtam a világos színű öltöny, és a nem éppen hagyományos fazonú ing. Érzékelhette, hogy az ő kedvéért csíptem ki magam… még ha valójában nem is ő hívott el. Nem, mert az én ötletem volt, amikor reggelinél, finoman célozgatva elé dobtam az újságot, nagyon mutogatva, hogy Roxmortsban utcabál lesz és a Három Seprűben lehet majd táncolni, meg inni.
– Egy összebújós tánchoz van kedved, ugye? – kérdeztem és a fejemet a vállához nyomtam. Imádtam, hogy most már bármikor hozzábújhatok, mert nem olyan ördögtől való, amiket közösen csinálunk. Régen nem szerette, ha nyilvánosan egymáshoz érünk, bár azért a kezemet időről időre hajlandó volt legalább megfogni. A tekintetem a rózsaszirmos táncparketről gyorsan tovább vándorolt, bár azért Merelnek odaintettem, hiszen éppen láttam arra mászkálni valami langaléta, tejfölszőke kölökkel.
Csakhogy a fülemet megcsapta egy kellemes orgánum, amint azt kiáltja: – Aki ilyen koszorút tesz a párja fejére, az bizony egész életében boldog kapcsolatban marad! Na és micsoda termékenységet hoz! – Erre összerezzentem és elvigyorodtam. Céltudatosan húzni kezdtem hát Aident a hátsó asztalok felé. Gondoskodnunk kell a boldogságunkról, na meg a termékenységünkről. Mégis csak a legszebb éveinket éljük éppen együtt – mit számít, hogy alig nyolc-kilenc hónapról van szó… évek és kész! Ha én eldöntök valamit, hát az úgyis van, nem igaz? Eddig mindig bevált. Na persze… és akkor mi volt az a válás, meg az a zöldszem-cirkusz, meg az a szakítás?! A hang máris elővette a kegyetlenebbik oldalát, de csak megráztam a fejem és felkaptam egy vöröses színű sört, hogy belekortyoljak.
Az alkohol mindenre megoldás… na meg az a kis enyhe vágykeltős bizsergés, amit maga után hagyott. Aidennek nem szóltam inkább erről, csak felé nyújtottam.
– Ezt kóstold meg Muci, isteni! – Tettem hozzá és megérkeztünk a cseppet telt boszorkány elé. Az öblös hangból kiindulva ő kiáltotta az imént magát. Egy szempillantással később már el is irányítgatott minket az egyik üres asztalhoz, ahol ezer meg ezer féle virág várta lelkesen, hogy valaki koszorút fonjon belőle.
Lelkesen le is huppantam az egyik székre és úgy néztem fel Aiden szürke-barna szempárjába. Csak megpaskoltam a magam melletti széket, hogy üljön már le. Nem vártam el, hogy ő is gondoskodjon az én termékenységemről, szóval elég volt, hogy én kezdtem el céltudatosan a rózsaszín virágokat kiválogatni. – Iszogasd csak a sört, addig csinálok neked koronát. – Hajoltam közelebb, hátha ad egy puszit is végre.  – Hadd gondoskodjak a termékenységedről!

[fonogatás a hátsó asztaloknál]

fonogatás a hátsó asztaloknál

2002. május 29.
Sophie
 
„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Talán nyálas volt. Túlságosan is nyálas éppen idejönni, de ez is csak egy alkalom volt, hogy Sophie-val lehessek. A kastélykapunál szedtem össze, hogy aztán végig sétálva a macskaköveken a Három Seprűbe jussunk. Már nem is gondoltam olyanokra, hogy összefutok Cassennel és majd zavarban leszünk… vagy legalábbis neki kínos lenne. Nem igazán jutnak már eszembe azok a régi dolgok, neki megváltozott az élete, visszaköltözött az apjához és ezzel együtt mindent el is felejtett. Az ő szegénysége, nem az enyém, hiszen én boldog lettem nélküle is. Sophie-nál csodásabb dolgot nem is kívánhattam volna az életemben.
– Na hát, ez kellően nyálas   – állapítottam meg, ahogy átlépve a küszöböt, megláttam a kocsma díszítését. Az utcán is minden rózsasziromban és virágban úszott, minden tele volt utcazenészekkel, de persze a Walpurgis lányai miatt, mindenki ide akart bejutni.
Nem igazán akartam besétálni a tánctérre, ahol minden rózsaszirmos volt, ezért Sophie-t óvatosan oldalra húztam, remélve, hogy a hátsó asztaloknál nagyobb a nyugi. Hát nem volt az, mert termékenységről és koszorúkról, meg életünk végéig tartó szerelemről üvöltözött egy harsány boszorkány. Elhúztam a számat, felismerve, hogy innen is menekülni kell. Csakhogy a gond az volt, hogy megpillantottam Fraser Elliottal, ahogy az egyik asztalnál cukiskodnak. Hát ezt nem lehetett kihagyni.
Azonban mielőtt még odaléphettem volna, elgondolkodtam, vajon Elliot előtt kéne-e mutatkoznom az új barátnőmmel. Mégis csak majdnem egy évig volt Cassen apja. Talán kevesebb, talán több, ki tudja. Nem emlékeztem már rá vissza annyira.
– Nem tudom. – Sóhajtottam, nem mintha Sophie kérdezett volna valamit. – Nem tudom menjek-e oda. Az Cassen ex-apja, vagy ex-nevelőapja… – Tettem hozzá, hátha így megérti, miért vagyok ennyire szerencsétlen.
Kissé remegő gyomorral karoltam át Sophie vállait és pillantottam le a kék szemeibe. Ő mindig mond valamit, amitől jó kedvem lesz… de most annyira odamentem volna Fraserhez. Mikor utoljára találkoztunk miattam sérült meg és bár begyógyítottam a sebeit, nem köszöntem meg. Most sem terveztem, ez nem az a helyzet volt.
– Szerinted menjek oda… Fraser miatt? Tudod vele néha megittunk egy-egy sört régen. – Magyaráztam Sophie-nak, bár nem nagyon akartam a fejemre egy olyan termékenységi koszorút. Mindenesetre elvettem egy olyan piros sört és beleszagoltam ott nagy gondolkodásomban. Bele sem gondoltam, hogy esetleg túl édes lehet, nem. Csak egészen egyszerűen belekortyoltam, hogy aztán fintorogva odaadjam inkább Sophie-nak. – Ez inkább a te ízlésed.

[2002. május 29.outfityou became a faint light in between the stars]

2002. május 29.
outfit

you became a faint light in between the stars

Elliot határozottan hátbatámadt a tervével. Igazából már valamilyen szinten fel vagyok készülve a random felpörgéseire, amik amúgy egészen aranyosak voltak tőle. Nem terveztem ma igazából semmit, csak csendesen ellenni, szexelni, olvasni, cigizni. Valahogy ez egészen tetszett mai programnak, de Elliot ezt reggel - szokásos módon - felborította, amikor békésen kávézgattam és dohányoztam, kiélvezve a csendet, és azt, hogy nem jön a közelembe semmilyen igénytelen lés gusztustalan alak, aki le akarja alkudni a varázstárgyak árát. Így hát a mai napi nyugimnak szabályosan lőttek. Persze azért kifejezetten tetszett a bál gonodlata... De amint megérkeztünk, és meghallottam a zenét, elfintordtam, ugyanis én a kifinomultabb bálokat szerettem, amikre annyit jártam a szüleimmel, hogy a rokonaimmal összejöjjünk. Ez meg mindennek nevezhető, csak bálnak nem. Inkább csak unottan rágyújtottam, ahogy ELliot lelkendezett mellettem. Ő legalább élvezte ezt a... valamit. Volt egy olyan sejtésem, hogy Benjamint is megpillantom, minden bizonnyal majd valahol középen a tömegben.
– Egy összebújós tánchoz van kedved, ugye?  - bújt hozzám, mire félmosolyra húztam a számat. A zene ugyan andalító volt, de a táncolást mindig is szerettem.
- Hogy találtad ki, hm? - kérdeztem, de mielőtt még tényleg elkezdtünk volna lassúzni, rikácsolni kezdett valami nő a tömegben, Elliot meg rögtön megindult abba az irányba, olyan hirteken mozdulattal, hogy majdnem lenyeltem a cigimet. Az pedig kellemetlen pazarlás lett volna.
Közben arra eszméltem fel, hogy Elliot a kezembe nyom valami löttyöt, ami színre is elég förmedvénynek nézett ki, de ha már ivott belőle, én se maradhattam ki belőle, így egy halvány fintorral beleittam, aztán a felét visszanyújtottam ELliotnak, miközben éreztem, hogy egyenesen gyomrost ad a vágyfokozó benne. Kíváncsi vagyok pár óra elteltével hány pár fog eltűnni a wécében szexelni.
- Szükségünt volt erre, Nyuszi? A vágyfokozó a gyengéknek való - dünnyögtem, majd magamban nyögtem egyet a giccsparádéra, ami fogadott minket, de Elliot csak lehúzott az asztal mellé, majd kissé a számat vonohgatva vettem tudomásul, hogy kapok valami hülye rózsaszín koszorút a fejemre. Inkább csak megigazítottam az elegáns tökéletesen kisimult öltönyömet, és kéynelmesen hátradőltem a székben, miközben a szék támlájára könyökölve féloldalasan Elliot felé fordultam, és abban lazán tartottam a szálat, amibe hol beleszívtam, hol csak az ujjaim között forgattam. Elliot is jól nézett ki, jól állt rajta az öltöny, úgyhogy inkább őt meg a tömeget néztem, nem azt a rózsaszín izét, amit éppen fonni kezdett.
- De jó nekem, hogy ápolod a termékenységemet, Nyuszi - sóhajtottam, majd kiszúrtam Flynn szőke fejét, meg mellette azt a kis vöröst akivel összefutottam már valamikor a Roxfortban. Félrebillentettem a fejem, és odahajoltam ELliothoz. - Nézd Nyuszi, ott van Flynn, meg azt hiszem az új csaja - suttogtam, majd intettem egyet felé, hogy ne fosson idejönni, mert lerít róla, hogy azt se tudja mit csináljon.

to; Sebastian
2002. május 29.

a little party never killed nobody

zene: young folks ● outfit: valahogy így

A Walpurgis lányai miatt is bőven megéri a mai nap, meg alapvetően imádok megragadni minden alkalmat arra, hogy valami bulihangulatot élhessek. Alig vártam, hogy a tél és annak minden hideg, nedves és fagyos hangulata eltűnjön és zöldbe váltson minden, ezzel egyetemben pedig, a hőmérséklet is kellemesebbre váltson. Utálom a sok réteget, így amikor más még bőven télre készül, én már váltok. De ma nem is az a lényeg, hogy melegben tartsam magam. A legutóbbi hasonló alkalommal sikerült megtalálnom azt a buli-arcot, akinek valahogy sikerült némi alkoholt is szereznie, így mondhatni, elég őrült módon ért véget az éjjel, pedig utána még hosszú volt a nap előttem. A rosszullét ellenére remélem valahol, hogy pár kortynyit ismét bezsebelhetek, hogy aztán rongyosra tapossam a cipőt a lábamon. Én ehhez bőven optimistán állok.
Ahogy közeledett az időpont, a lányok furcsák lettek. Hosszasan néztek és nyakamat rá, hogy mind azt várta, melyiküket fogom elvinni és megpörgetni a parketten. Legutóbb az akkori barátnőmet sikerült, aki azóta már szóba se áll velem, amikor őszintén megmondtam, nekem ez nem megy, nem érzem. Jó volt vele, kedves és vicces lány, én meg talán túl vad vagyok és tele erővel, amit nem tudok lekötni. Most talán nekik remény ébredt szemükben, hogy na, majd most, viszont én rohadt egyszerű voltam. Bepattantam szokásomhoz híven Sebastian mellé és mondtam neki: megyünk. Nem azt, hogy jönne vagy sem, hanem velem tart. Nem kínozni akarom, hanem kicsit kimozdítani, jobb kedvre deríteni, hogy azok után, akik kínozták, még sok jó várja az életben.
Az pedig ma is éri, remélem. Nem öltözöm túl, nem a hivatalos uniformist vagy épp ünnepélyes akármit húzok magamra, hanem egy fűzöld laza, kényelmes zakót. Két napja hozta a bagolyposta, azóta kilógta magát és most már az én illatomban fürdik. Ennek végén, kettő egészet húzok a vizes fésűvel a hajamban, hogy némileg álljon valahogy, majd Seb felé fordulok.
- Elmegy egynek? - ennyi divattanácsadás elég, kissé türelmetlen zizegve vártam, hogy elkészüljön és ha kell, akkor húzom magam után, lehet, ha a vállamra kapom, pont olyan gyorsan érünk oda, mint amennyire én tenném. De nem, nem, türelmes vagyok, meg minden.
- Aztapics… - csusszan ki ajkaim közül, amikor meglátom a helyet végül. Kicsit túlbecsültem, mondhatni, mert első ránézésre, ez lehetne a Valentin-nap második felvonása is. Belökve a Három Seprű ajtaját, hasonló látvány fogad. Ekkor nézek csak felé, kínos vigyorral.
- Hát ide lehet valaki randialapot kellett volna hoznunk – most már mindegy alapon csap fejbe az édekés buké és rázom meg a fejem kicsit. Lenézve taposok szirmokon, a zene kellemes, kedvem lenne már most pörögni, ha csak azt nézem, hallgatom, mi szól, de egyelőre ezzel kivárok. Nem éppen az én stílusom, csak már mozognék. Jellemző. Inkább tartok a hely hátsó része felé, hogy le tudjunk ülni akklimatizálódni. Lehuppanok, nézem, kik jöttek el és hümmögök. A rendszert nehéz lesz kijátszani.
- Kibírjuk a koncertig, aztán lesz, ami lesz. Csüccs. Vaaagy… koszorút fonnál? - nyögök fel, mert most látom, hova sikerült leülnöm. Na én ilyet nem, szóval amikor felénk néz az asszonyság, én elfordulok. Meghagyom ezt másoknak.

To: Jack
2002. május 29.


go where you feel most alive

style

Nem sok választásom volt. El kellett mennem a bálra, mert Jack úgy akarta… így hát végig nézhettem, ahogy öltözik és minden izmát láttam, ahogy finoman rásimul a világos színű ing. Nagyot nyeltem, mert éreztem, ahogy a farkas dolgozik bennem. A hormonjaim legalább annyi tomboltak, mintha muszáj lenne… a nadrágomat inkább elfordulva vettem fel. Jack-kel kapcsolatban végképp nem kellett volna így éreznem, de az utóbbi időben egyre erőteljesebben csapott meg az illata. Ő nem olyan volt, mint Noah, nem ő férfiasabb volt. Erősebb. Ez pedig valahogy imponált a bennem tomboló szörnyetegnek.
– Elmegy egynek? – kérdezte, én pedig csak akkor fordultam felé, mikor már rajtam volt a fekete póló. Sokkal jobban nézett ki nálam, főleg azért, mert neki volt is egy kicsit csinosabb ruhája, nekem viszont alig akadt valami. A rajtam lévő fekete, feszes farmer volt az egyetlen cucc, amit az utóbbi időben vettem. Azt is csak azért, mert százhatvanöt centiről valamiért megnyúltam egy nyár alatt százhatvankilencre és már szűkös is volt. Szóval nem vittem túlzásba, a póló fölé felvettem a bőrdzsekit, mert itt Skóciában lehet, hogy később hűvösebb lesz azért. Aztán belebújtam a bakancsomba is, hátha ettől valahogy lazábbnak tűnök, mint a szokásos, szakadt tornacipőmtől. Sosem voltam laza… mindig feszengtem igazából.
– Nagyon… jól… – Nyeltem egyet, ahogy dadogva bólogattam. Éreztem, ahogy a vörössé megint megül a fülem hegyén. Közben még rángattam magamra a dzsekit. –… nézel ki. – Sóhajtottam egyet és megigazgattam magam, aztán már mehettünk is. Jobbnak láttam nem beszélni, csak figyelni, amit mondd. Azt sem bántam, ha végig dumálta volna az egész sétát a Három Seprűig.
A belépés enyhén kínos volt. Valaki talán kint felejtette volna a Valentin-napra szánt dekorációt, mert mindenhol rózsaszirmok voltak, meg undorító, gejlnek kinéző löttyök az egyik szemközti asztalon és a zene is olyan furcsán andalító volt. Éreztem, hogy Jack felém fordul, így hát ránéztem, de megszólalni nem tudtam, még káromkodni sem, mint ő. Csak nagyokat pislogtam rá.
– Hát ide lehet valaki randialapot kellett volna hoznunk – mondta, én meg ettől még inkább zavarba jöttem. Hát igen, lehet tényleg egy lánnyal kellett volna jönnie… mert én csak a barátja vagyok. Igen, Sebastian, a barátja. Hirtelen eszembe jutottak az elmúlt napokban felbukkanó, furcsa, nedves álmok, amik mind Jack körül forogtak. Az ember hajlamos az ilyesmire ugye? Ez normális… nálam ráadásul még a farkas gének is befigyeltek, hiszen a hormonjaim állandóan túl voltak pörögve.
– Szerintem találsz itt egy lányt, ha esetleg, én meg elmegyek… oda… biztosan sokan jönnek csak azért, hogy bámuljanak… meg ilyesmi… szóval elmegyek oda, de tényleg– mutattam az egyik sarokba. Még a kezem is megremegek. Nem is ültem le mellé inkább, hanem elbámultam a sarokba.
– Kibírjuk a koncertig, aztán lesz, ami lesz. Csüccs. Vaaagy… koszorút fonnál? – A kérdésre csak bólintottam és leültem mellé, hogy az asztalon elhelyezett virágokat kezdjem piszkálni. Nem tudom, inkább pótcselekvés volt, ha már úgy tűnt, hogy mindenképpen velem akar maradni ma estére. Mondjuk a Walpurgis lányai miatt jöttünk mindketten. Volt, hogy néha-néha együtt hallgattuk a legújabb zenéiket valamelyik mágikus rádióállomáson, mikor csak ketten voltunk a hálóteremben. Jó volt Jackkel, sok mindent csináltuk együtt. Kicsit tényleg kiegészítettük egymást. Mellette nem éreztem magam szerencsétlennek… és félemebernek.
– A kishúgomnak fontam koszorút régen. Nem sok emlékem van… nos… az előttről, hogy átváltoztam, de erre emlékszem – Meséltem Jacknek, ahogy összefűztem egy szép kék virágot néhány fehérrel. – Azt játszottuk, hogy ő a tündérhercegnő, én meg a lovag, aki megmenti a gonosz koboldoktól. – Mosolyodtam el, kivillantva a fogsoromat is. Már majdnem megnyugodtam, mikor odajött hozzánk az enyhén telt boszorkány, aki a virágokat rendezgette.
– Drágáim, hát ettől igazán boldogok lesztek együtt! – Mondta negédes hangon, majd megpaskolva Jack fejét távozott.
– Innom kell valamit… – motyogtam, mert úgy éreztem, megint teljesen kiszáradt a torkom.

◂ you put those chains
around you now ▸

2002. május 29.

◃a i d e n▹

The walls of freedom
Come crumbling down
The moment you put those chains
Around you now

style: pastel ║ zene: Devil At Your Door

Varázslatos volt ez a hely! Sőt, egyenesen tökéletes, bár nem valószínű, hogy a rózsaszirmok és az édes illat kavalkádja okozta a felszabadultságot. Egyszeren csak tökéletesen jól éreztem magamat Aiden társaságában. Vele el tudtam lazulni, nem gondoltam olyan keserű dolgokra, mint mondjuk március közepe, vagy az, hogy mennyire kicseszett velem az egész élet. Túlzás azt mondani persze, hogy kicseszett az élet, magamnak kerestem a baj, mikor egy kamaszfiúval kezdtem, majd egy aurorral, aki ráadásul rám vadászott. Valahogy ez a kettő olyan szörnyű kombináció volt, hogy nem hittem volna, valaha tudok ilyen felszabadult lenni. Talán hülyén fest kívülről, hogy jóformán kezdem elölről a dolgot… de minden megváltozott. Aiden, én, az életünk, a körülmények, a lehetőségeink. Egyszóval minden egészen új és csendes lett.
Nem is számított igazán. Csak az pillanat, ahogy megint együtt voltunk és a furcsa, pirosas színű, rózsaszirmokkal teli sörféleséget kortyoltuk, ami édesebb volt, mint egy csokibéka… illetve addigra már csak Aiden, mert nekem bőven elég volt belőle egyetlen undorító korty. Azt éreztem, hogy enyhe vágykeltő van benne, ami finoman, bizsergetve éreztette a hatását odalent. Engem aztán nem zavart, már megszoktam, hogy Aiden közelében mindig ez az állapot uralkodik.
– Szükségünt volt erre, Nyuszi? A vágyfokozó a gyengéknek való – dünnyögte mellettem Aiden, miközben már húztam a virágokkal borított, közepes méretű asztalhoz. Én ültem a belső székre, így a vállama a falat súrolta, neki meg maradt a külső szék, hogy rendesen nézelődhessen, ha esetleg unná, míg én a virággal babrálok. Mindenfelé emberek voltak, főleg roxfortos diákokkal… csak reméltem, hogy semmi kínos alakba nem futunk bele. Volt egy-két ez-az… ami azt illeti. Voltak gondjaim diákokkal. Na meg Averyvel sem akartam összefutni. Jóformán semmit sem jelentett neki, hogy két évig az apjaként viselkedtem. Így hát eléggé fájt volna a szemébe nézni.
Megköszörültem a torkom és Mucira vigyorogtam.
– Nem tudtam, hogy van benne, hidd el! – Húztam ki kicsit magamat, ahogy az ujjaim a virágokat szép lassan egymáshoz fűzték. A rózsaszín minden árnyalatát bele akartam tűzni, hogy tökéletesen kiemelje Aiden vonásait és szép, sötét haját. – Így legalább csak még érdekesebb a játék. – Kacsintottam rá aztán és végül visszafordultam a virágokhoz. Egész gyorsan haladtam. Nem ez volt az első, hogy ilyesmit csinálok. Egyrészt egy hatalmas legelő mellett laktam, ahol a kölykök nagyrészt ilyesmivel szórakoztatták magukat, másrészt egy háztartásban éltem három évig egy kislánnyal, aki anyának nevezett engem. Ezt meg nem mertem volna említeni Aidennek, még a végén totál kiakadt volna. Már attól is kivan, ha bekenem az arcom… mintha nagyjából sminket tennék magamra.
– De jó nekem, hogy ápolod a termékenységemet, Nyuszi.
Elvigyorodtam, de nem válaszoltam. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a fonás, Aiden meg nézelődjön a meglepően nyálas zenére lötyögő emberek felé. Nem itt terveztem leélni az életünket, csak megfonom ezt a dolgot, a fejére rakom, hogy majd öregebb korában sok kölyke lehessen, aztán mehetünk is összesimulni.
– Nézd Nyuszi, ott van Flynn, meg azt hiszem az új csaja – hajolt oda hozzám hirtelen. Talán ha nem érzem meg a kellemes illatát, akkor azonnal felpattanok és elmenekülök. Nem igazán akartam Avery ex-pasijával dumálni. Arról még nem maradtam le, hogy dobta.
– Az a halvány rózsaszín kifejezetten jó, ha sok kislányt szeretnének! – Kiáltott rám a töltött galambbal is akár versenyre kelő boszorkány. Aztán elém szórt egy csomó kis virágot, majd tovább libbent.
– Szóval kislányaid lesznek Muci… – vigyorogtam rá, majd a tekintetem riadtra váltott, ahogy megpillantottam Flynnt. Olyan volt, mintha hideg eső zúdult volna a nyakamba, hirtelen elmosott egy csomó jó érzést. – Ugye nincs itt a gyerek is? – kérdeztem Aident, nem igazán néztem, hogy kivel jött. Ahol én ültem, onnan éppen csak az ő szőke fejét szúrtam ki, de a körülötte lévőket nem. Már el is felejtettem, hogy korábban valami új csajt is említett Muci.

[Possibilities]

Possibilities



2002. május 29.

Egy újabb szivatás Vitroltól. Neki valami hihetetlenül fontos oknyomozásba kellett kezdenie a múlt héten, ezért jobb híjján engem küldött ide, hogy tudósítsak a roxmortsi utcabálról. Valójában nem volt semmi dolgom, de arra semmi szükségem nem volt, hogy sok-sok nyálas emberrel körülvéve töltsem az estémet.
Itt most minden a szerelemről, a tavaszról, a boldogságról szólt. Ebből nekem mi volt meg: egy eltűnt szerető, az esős London és az önsanyargató gyötrelem. Szóval jó cikk lesz ebből.
Vitrol külön kitért arra, hogy ezt most ne szúrjam el. A múltkori interjú azzal a medimágussal csúfos véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Rita azóta is engeszteli ki a professzort... én meg inkább nem akarom tudni, hogyan és mivel.
A lényeg, hogy itt voltam, és unott fejjel léptem be a zenétől hangos Három seprűbe. Attól nem féltem, hogy ismerős roxfortiakkal találkozom, már éppen elég régóta nem jártam erre, és talán kicsit meg is változtam ahhoz, hogy felismerjenek. És amikor még ide jártam, sem ismert túl sok ember.
Nem akartam a roxfortos éveimre gondolni, mert csak összeszorult a szívem. A hertfordshire-i eset óta igyekeztem nem Jasperre gondolni, de ez elég nehezen ment. Továbbra is álmodtam vele, a medimágusom pedig nem akarta az altató bájitalom adagját növelni. Annyira meg sosem voltam jó bájitaltanból, hogy egy ilyen bájitallal próbálkozzak.
Akármennyire is magam alatt voltam, öngyilkosságra soha nem gondoltam. Annál én erősebb vagyok.
A Három Seprűre visszatérve, a zenész-táncos rész még nem tűnt elég érdekesnek, így inkább a hátsó fertály felé vettem az irányt. Szükségem volt néhány interjú alanyra, néhány ügyesen meg- és átfogalmazott mondatra a cikkhez. Reméltem, hogy a kevésbé zajos közegben nyitottabbak lesznek az emberek.
Ahogy beléptem, és körülnéztem, legszívesebben azonnal kifordultam volna, de mivel ezen a tudósításon múlt a fizető állásom, ezért nem tehettem.
Az egyik asztalnál két roxfortos srác ültek. Ők annyira nem érdekeltek, habár érdekes téma lehet, hogy két fiú mit keres a termékenység koszorúknál. Egy másik asztalnál az a fickó ült, aki néhány hónapja elküldött a jó büdös francba. Viszont ő Aidennel ült, akivel egy ebédet költöttünk el néhány hete. Talán így nem lettek volna barátságtalanok azonnal.
Egy félreesőbb helyen azonban - nem tudtam volna eltéveszteni a szőke haját - Jasper ült... Egy lánnyal, aki határozottan nem az a korábbi csaj volt. Hallottam, hogy új barátnője van, de ez most szívem ütött. Nem számítottam rá, hogy itt összefuthatunk.
Egyelőre nem akartam konfliktust, sem Jasperrel, sem O'Marával, ezért inkább a koszorúfonó hölgyhöz léptem oda, aki kitörő örömmel fogadott.
-Kisasszony! Csak így egyedül? Na, ne búsoljon, csak találunk magácskának egy párt. - mondta és lelkesen nézett körbe, éppen elég hangosan, hogy mindenki, aki a közelben van meghallja. Én pedig vörös képpel, legszívesebben valamelyik asztal alá bújtam volna.

[ღ Szívekre virágkoszorú ღ]

ღ Szívekre virágkoszorú ღ

Jasper

(2002. május 29.)

Ruci

Vége van a bálnak
és a táncparkettről
a szívek kiabálnak:
A jóból jöhetne még!t

Aggodalmasan pillantok végig magamon, és azon gondolkodom, nem vagyok-e csicsa. Lehet túlöltöztem, de Jaspernek tetszeni szeretnék, és valahogy gondoltam valami ilyesminek hátha örülne. Remélen nem váratom meg kellően, de nem vagyunk együtt olyan gyakran, így hát mindig igyekeztem egy kicsit kicsípni magam neki. Godnoltam meglepem ilyesmivel. Meg hát ő amúgy is folyton jól nézett ki. Ahogy összetalálkozom vele a kapunél, szélesen rámosolygok, és izgatottan a karjai közzé vetem magam, hogy megcsókoljam.
- Nagyon helyes vagy Jasper, mint mindig - jegyzem meg vidáman, ahogy a macskakövelen baktatunk a bálba. Szeretem a bálias dolgokat, mindig fellelkesedek tőlük. Az ilyeneken mindig vidám dolgok szokott történni, kivéve, ha nem támadnak meg minket azok a csuklyás emberkék, de reméltem, hogy ez egy kicsit nyugis lesz, és nem lesz baj. Szép idő volt, örültem, hogy az eső nem esett, szép az idő, és alig várom, hogy egy ilyen nyálas eseményen is hozzábújjak. A nyálas dolgok néha cikin jók szoktak lenni. Olyan érzelmesek, meg minden. remélem azért Jasper nem sokkolom le az érzelmeimmel.
- Óó, de aranyos - kiáltok fel, amint belépve arcba találnak a virágszirmok, meg a tingli-tangli zene. A lábam előtt épp egy csokibéka ugrik és egy alsób éves hevesen ráveti magát. AMint elkapja, diadalomittasan felkkiált, és elszalad.  A hely egyébként szerintem varázslatosan néz ki.
– Na hát, ez kellően nyálas - állapította meg Jasper, mire én csak vigyorova belekarolok, és beljebb húzom. Valamiért egészen viccesnek tűnik a virágos ösvényt követni, olyan mintha valami romantikus kerben követnénk valami cuki ösvényt és a végén valami szupi lenne. Én meg kíváncsi vagyok mi történik a rikácsoló nénin túl.
- Szerintem remekül állna rajtad egy koszorú. Mondjuk egy fehér vagy egy kék virágból, az illene a szemedhez - magyarázom lelkesen.
- Akkor sok fiú gyermekük lesz! - kiabál utániunk a néni, majd asztal után nézelődve megpillantom Elliotot, és Bent...vagy Aident? Nekem olyan hasonlóak ami ciki, mert nem nagyon örült Aiden, amikor leBeneztem. De azt tudom, hogy Jasperrel egészen jóban volt Aiden. Hátha Jasper meg tudja őket különböztetni. Jasperre lesek, de ő eléggé bizonytalanul álldogál, én meg kérdőn pislogok fel rá.
– Nem tudom. Nem tudom menjek-e oda. Az Cassen ex-apja, vagy ex-nevelőapja…  - Akkor csak Aiden. Jasper rettenetesen menő, hogy meg tudja őket kölönböztetni. Elhúzom a számat és bizonytalanul pislogok én is. Elliottal nem találkoztam csak azt hiszeme gyszer vagy kétszer... Aidennel is. Avery pedig így furcsán hatott hiszen valamennyire összekötött mindannyiunkat. De kezdett elfakulni bennem a legjobb barátnőm képe, a furcsa távolságtartása miatt. Megrázom a fejemet. Most nem Averyről van szó, haten arról, hogy Jasper bizonytalan, nekem meg támogatnom kell... még akkor is ha én is bizonytalan vagyok.
– Szerinted menjek oda… Fraser miatt? Tudod vele néha megittunk egy-egy sört régen - bólogatok egyet, azán megszorítom jasper kezét.
- Menjünk oda, Jasper. Pont mellettük most szabadul fel egy asztal... Te nem okoztál nekik bánatot, meg ilyenek, és Aiden is biztos örülne neked. - Ahogy magyarázok, úgy szorítom meg a kezét és húzom Ellioték felé Jaspert, miután a kezembe nyom egy valamilyen innivalót. Bele se gondolva mit iszok, beleiszok, és mivel annyira ízlik, meg is iszom az egészet. Jaspertől van végül is (eég közvetett módon, de na), csak nem lehet baj. Bár kicsit jobban hiányzik a kis összebújás. Odaérve Aidenhez és Elliothoz mosolyogva köszönök nekik.
- Sziasztook! Úú, Elliot cuki a rózsaszín koszorúd! - köszöntöm őket, és elfelejtkezem arról, hogy én meg Avery legjobb barátnője voltam, aki most Jasperrel jár.