Mérges Banya Fogadó

A 2000 tavaszán nyitott Fogadó tárt karokkal várja a roxfortos diákok szüleit vagy éppen csak a faluba látogató turistákat. Kényelmes szobái, kiváló menüsora mindenki számára kielégítő lehet. Talán egyedül a pub részlegen található, mérges képű banyát ábrázoló festmény jelenthet gondot, mely időnként hangosan felkiált, ha elhaladnak mellette. Így hát nem is olyan nagy csoda, hogy a vendégek gyakran megdobálják egy-egy adag zabkásával.

[c s e n g é s]

c s e n g é s

Merel

2002. április 2.

Szépen kisütött a nap. Bosszantóan szépen, már-már kiégette a szemeimet, amik a másnaposságtól amúgy is kellően égni kezdtek. Igen, vagyis nem... nem a randi előtt kellett volna innom, csakhogy a ritka alkalmakat meg kell ragadnia az embernek, szó szerint. Ugyanis kivételesen Lujzi szerezte be az italt, méghozzá meglepő profizmussal, így hát engedni kellett a dologban és inni egy-két kortyot, vagy inkább százat. Nem baj, egy kis fejfájás, szájszárazság mit sem számított. Ettől függetlenül egész héten a randit vártam, szóval igenis ott voltam kint.
Everfen nagy hatással volt rám. Aznap soha többet nem tudtam az óráimra koncentrálni... főleg az ujjharapdálás fényében. Egésznap bizsergett a testem, kerülgetett a forróság és alig vártam, hogy a takaróm alá bújva némi magányba húzzam meg magam. Pedig, aki csak ismer, tudta, hogy nem vagyok az a magányos típus, de aznap, nos le kellett vezetni némi energiát úgy, hogy közben tökéletesen egyedül lehessek. Khöm. Én is megérdemlem néha.
Szóval a randi. Hát nem igazán a romantika irányából közelítettem meg a dolgot, de talán Merelt is érdekelheti a Mérgezett Banya üvöltő festménye, valami mérges arcú nőcit ábrázol, aki állítólag rendszerint rárikácsol az odalátogatókra. Viszont, aki túléli a támadást, az égészen különleges kajákat is választhat a menüsorról, én pedig nem terveztem felhúzni magam egy olajfestmény morgásán és érdekel az a vesés kocsonya, amit annyira hírdettek a Reggeli Prófétában a múlthéten. Legalábbis valami ilyesmi láttam, mikor Aerith a legújabb karcsúsító eljárásokról olvasott és belepislogtam az újságba a válla felett.
Mindenesetre Merelt még a birtokra vezető kapunál vártam. Felvettem a szokásos, rosszfiús külsőmet, sötét farmer, fehér póló és mindezt megkoronázte a tornacipő és a kényelmes bőrdzseki, na meg a napszemüveg, amivel a szemeimet próbáltam megóvni a napsütéstől. Az biztos, hogy egy kávéval kell indítanom a kajálást... még szerencse, hogy megküldte apám a zsebpénzemet a héten.
- Szia - köszöntem, ha megérkezett és alaposan végig néztem rajta. - Hmmm, csinos vagy. - Mosolyodtam el, de mivel a válla felett megpillantottam Opheliát, gyorsan összekulcsoltam az ujjainkat és már vontam is magammal Roxmorts felé. Szerencsére kicsi ez a falu, könnyen el lehet jutni egyik pontból a másikba.
- Remélem felkészült a gyomrod a töménytelen kajálásra... az egész heti zsebpénzemet erre szántam. - Kacsintottam rá. A francba... lehet, hogy romantikusabbnak kéne lennem?! Annak azért örültem, hogy ez nem előbb jutott eszembe, Aerith tanácsaival tuti mellé lőttem volna. Majd Lujzit megkérdezem, ő mit javasolna.

Vajon hogy is érzek ezzel a randival kapcsolatban? Cinikus érdeklődés? Létezik ilyen egyáltalán? Egy próbát megér, legfeljebb nem lesz semmi belőle hosszú vagy akár rövid távon se. Szívderítő belegondolni, hogy az utóbbi években nem csak Evermannak, még a pletykák szerinti magamnak is aktívabb a magánélete, mint tényleg-nekem. Aztán így fogok végül még irígykedni egy fiktív figurára, aki azóta létezik, hogy egy Vitrol-cikk kapcsán túl sok lovat adtam heccből Bern alá... És tessék, azóta önálló életre kelt, és sikeresebben éli.
Gyanítom, nem kéne már itt is a legrosszabbra készülnöm egyből...
Csak egy random randi, Szórakoztatóan Piszkálható Dominic Gyerek, és kézenfekvően a múltkori sem ijesztette el. Szóval pofa be, és csak tessék kikapcsolódni.
Örömmel látom Dominic lezser eleganciáját, miután részemről is egy jó kontrasztosan sötét rúzsban merült ki a kiöltözés, a szokásosan kényelmes-praktikus tornacipő-tehernadrág-póló kombómon felül. Nem volt kedvem többel fáradni, és ez is lehet kihívó annyira, hogy a telek határáig kendőzőbűbáj mögé rejtettem ezt az erős színt. Jellegzetesen az a dolog, amibe a tanárok olyan lelkesen belekötnének.
-Egyből a lényeg, mi?- vigyorgok szemtelenül köszönés gyanánt, inkább a hirtelen kézfogásra, mint a bókra, bár van tippem, a személyemen kívül mi motiválhatta a gyors kontaktuskeresésre.
Ha cinikus akarnék lenni, kitarthatnék amellett, hogy az ismeretségünk egy kreatívan improvizált alibi - amit viszont minek folytatunk akkor az eredeti oka nélkül magunktól - bár ahhoz szemet kéne hunyni afölött, hogy a vaknak is láthatóan mély benyomást hagytam a múltkori elköszönéssel.
Meg talán örülök is az alibi szolgáltatta illúziónak. Még ha spontán felvett szerep is a kapcsolatunk, valahol jólesett. Valamint ki tudja, itt van rá tökéletes lehetőség, netán még fel is zárkózunk az eredetileg szerephez.
Oké, ezek szerint álmodozni még nem felejtettem el teljesen.
-Tudod, ez máris kezd őszintén érdekesen hangzani- vallom be a programterv hallatán. Talán nem gondolnák a termetem alapján, hogy nagy kajás lennék, de valahonnan jönnie kell a fáradhatatlanságnak végülis.

[c s e n g é s]

c s e n g é s

Merel

2002. április 2.

- Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló!- Üvöltött bele a délelőtti nyugalomba, éppen akkor, amikor Merelnek bókoltam, na meg finoman megfogtam a kezét. Élveztem, ahogy az ujjaim az ujjai közé siklanak. Nem is számított igazán, mi zajlik a háttérben, bár elég rendesen megalapozta az alaphangulatot.
- Egyből a lényeg, mi? - kérdezett vissza Merel, de mielőtt válaszoltam, elindultam előre. Nem volt túl messze a Főutcától a Mérges Banya Fogadó. Lényegében azért nyitották, hogyha valamelyik diákot látni akarják a szülei, akkor könnyedén megszállhassanak a kastély közelébe. Na meg állítólag a helyiek is imádták a hely éttermét, mert mindig valami különlegességet árultak. Én részemről még nem jártam itt, de a gusztustalanul csengő ételválaszték felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis a Próféta vagy éppen a Szombati Boszorkány, amiket Aerith néha bújt, minden új receptről beszámoltak, amit itt alkalmaztak.
- Miért? Húzzam valahova az időt talán? - kérdeztem vigyorogva. - Nem az én stílusom. Szeretek a dolgok közepébe vágni. Remélem ez megfelel neked... - kacsintottam rá, majd visszafordultam előre, hogy ne sétáljunk bele máris egy hetedéves csoportba, akik minimum nekem esnének, csak mert nem voltam elég figyelmes, nos, az idősebbekkel. Hiába voltam Monstro és aranyvérű, az iskolában ez nem sok embert érdekelt... főleg nem a háború óta, amikor is a családom jó része Tudjjukkit szolgálta. Nem vetett éppen jó fényt a nevemre, még akkor sem, ha Monstro volt a Szeszélyügyi Főosztály vezetője is.
Nem agyaltam. Nem sok értelem volt, inkább felvázoltam Merelnek a terveiemt a mai napra. Reméltem, hogy nem diétázik éppen, mint az unokatestvérem. Aerith állandóan azt teszi, bár a jó ég tudja csak minek, hiszen olyan vékony, hogy oldalról már jóformán nem is látszik.
- Tudod, ez máris kezd őszintén érdekesen hangzani  - válaszolta, én meg elvigyorodtam. Helyes, végre egy jó hír, ha már egszer a fejem annyira fájt, mintha folyamatosan seprűvel csapkodna anyám, amiért megint bajba kevertem magamat. Persze a kiszáradtság sem jött be, ami megült a számban, de azt még úgy, ahogy elviseltem annak reményében, hogy a töménytelen mennyiségű pénzből tudok venni magamnak egy hűs limonádét.
- Vesés kocsonya... ettél már ilyesmit? - kérdeztem aztán, csevegőre fogva a dolgot. A macskakövek kényelmetlenül simultak minden lépéssel a cipőm talpához. Így másnaposan még ezt is elképesztően kellemetlennek éreztem, ám a Főutcán haladva, hamarosan megpillantottam a Mérges Banya Fogadó jellegzetes cégérét, a nyitott ajtót, amire nagy betűkkel volt írva, hogy új menü várja a vendégeket.
Csak vigyorogva jeleztem, hogy idejöttünk. Aztán be is húztam Merelt az ajtón. Szigorúan én léptem be először, ahogyan azt az etikket is kivánja.
- Azt hallottam... - kezdtem, de a kép a szemközti falon azonnal rákezdett.
- Átkozott kölykök! A sáros lábaikkal bemocskolják az előszobát! Tűnjetek el! Tűnjetek el! - Sikoltozott bele a  beszédembe a mérges arcú boszorkány képe. Annyira hangos volt, hogy meg sem tudtam nézni magamnak jobban, mert ösztönösen összeszorítottam a szemeimet, ahogy lüktetni kezdett a halántékom.
- Másnaposan ez lehet, hogy mégsem volt a legjobb ötlet... faszom... - morogtam kicsit morcosabban. Nem, mintha ezt az elégedetlenkedő oldalamat akartam volna Everfennek mutatni a randinkon.

előzmények

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

18+

Éreztem, ahogy a könnyeim maguktól indulnak meg Jason ölelésében. Bújtam hozzá mind jobban és jobban… el tudtam volna veszni azokban a karokban. Egész egyszerűen nem akartam hátrébb húzódni vagy elszakadni tőle egy pillanatra is. Tudtam, hogyha visszamegyünk a kastélyba, ennek vége és nem leszünk többet együtt, mert valaki kitalálta, hogy házak legyenek… és harcoljunk egymással, ahelyett, hogy mindenki egy nagy közösség része lenne. Én pedig akkor aludhattam volna Jasonnel.
Hirtelen jött az ötlet, hogy kivegyek egy szobát és csak bújjunk össze Jasonnel. Nem gondoltam arra, hogy anya megtalál. Arra sem, hogy utólag bajba keveredhetünk és jövőre biztosan nem leszek prefektus. Ezek csak anyagi dolgok voltak. Mindennél jobban számított, hogy Jason és én együtt lehessünk. Ez volt az utolsó közös évünk a Roxfortban. Minden pillanatot ki kellett használnom, mikor bújhattam hozzá, vagy csak beszélgettünk. Szerettem, ha beszélt. Egész más világba kerültem tőle, még akkor is, ha egyetlen szavát sem értettem. „Áh, bennem nem tud. Kilencvenes szintű páncélom van, meg varázsbotom, szóval kizárt” – fogalmam sem volt, mire gondol. Egyszerűen csak elhittem, hogy elég védelme van az anyámmal szemben.
Finoman pusziltam a kézfejét. Nem akartam, hogy elhúzza az ujjait és ne érezzem többé az érintését. Tudtam, hogy bele foguk bolondulni, ha már nem jár ide… talán visszatér a depresszió, talán jobban elmélyülök mindabban, amit a félig benyelt farkaskor jelentett. Az ő szívverését is hallottam, az ő vérének az illatát is felismertem. Egyszerűen csak nem volt olyan fontos, mint minden más.
–  És ha az anyukád megtalál? – kérdezte, mikor már megindultunk a Mérges Banya felé.
Csak megráztam a fejemet. Semmi tervem nem volt. Tudtam, hogy innentől veszélyben vagyunk a Roxfort falain kívül, mert anya most már látta Jasont. Látta, ahogy megcsókolt, ahogy hozzám ért. Veszélyt jelentett mindarra, amit a Soulier név jelentett. Nálam ugyanis ezzel megszakadhatott volna a nagy aranyvérűség. Nem akartam elvenni egyetlen Morrow lányt sem. Nem akartam ezt az őrületet tovább adni, hogy még egy gyerek szenvedjen. Én csak Jasonnel akartam lenni. Fiatal voltam. Túlzottan is fiatal.
– Ákkor megint ’arcolunk… – válaszoltam annyira franciásan, hogy kész csoda volt, ha Jason ki tudta szűrni, mit is akarok mondani. Nem számított. A fogadóba érve a kellemetlen arcú boszorkány festménye azonnal ránk kiáltott. Harsányan közölve: „Két fiú ne fogja egymás kezét!” Aztán még néhány vendéget megszólt. Próbáltam kirázni a zajt és inkább a pulthoz léptem. Pillanatok alatt szereztem szobát, volt elég pénzem rá. Soulier voltam, apám pedig olyan vagyon hagyott rám, amihez anyámnak semmiféle hozzáférése nem volt.
A szobát azonnal kulcsra zártam, ahogy felértünk. A kandallóban ropogott a tűz, valami furcsa, kellemes, kissé egzotikus illat volt, de egyébként tökéletesen angol volt az egész hely. Virág minták, túl mozgalmas tapéta, kockás ágynemű… a belőlem kitörő sóhaj nyomta el a hely látványát. Jason közelebb vont magához, én pedig, kissé lábujjhegyre állva, de átkaroltam a nyakát, hogy finoman megcsókoljam.
– Tiéd vagyok egész este.
– Én meg a tiéd örökre… – válaszoltam és finoman feltúrtam a pólóját, hogy megszabadítva attól és a többi ruhadarabtól egész este élvezhessem a forróságát. A nadrágot is könnyen kigomboltam, neki csak ki kellett lépnie belőle, ahogy a cipőjéből is. Addig lelöktem a vállamról a kardigánt, kibújtam a felsőmből és a többi jelentéktelen ruhadarabból.
– Sosem vehet el tőlem… – vontam magamhoz és ahogy újabb csókban forrtunk össze meg született a gondolat. Nem fejezhetem be a Roxfortot. Nem maradhatok itt, ha Jasonnel akarok lenni örökre. Én pedig nagyon is Jasont választottam. De ez nem számított azon az éjszakán, csak az, hogy elvesszek az ölelésében.
Végig simítottam a felső testén és finoman az ágy felé toltam. Közben az ajkaitól egy pillanatra sem húzódtam el. Nem... éreznem kellett a forróságát. Kellett, hogy lehelete végig simítson az arcomon. A szemüvegét levettem róla és odalöktem az éjjeli szekrényre. Arra semmi szükség nem volt.

[elnyűtt gönc]

Hosszú éjjel


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc

tizennyolc +

Megvisel az, hogy ennyire romokban látom Louise-t, és én pedig szinte nem tudok tenni semmit, nem tudom elvenni a rossz emlékeit, nem tudom eltűntetni a testén húzódó hegeket, nem tudom megszűntetni az anyja létezését, az emlékeivel együtt. Csak a karjaim között tartom és vígasztalom, ahogy csak tudom, ha kell egész éggel virrasztok mellette. Lassan értem már, hogy miért szerette azt, hogy ha mindenféle ostobaságot hordtam össze, és mindenféle másik világba repítettem őt, csak hogy ne kelljen ebbe láéteznia az anyja árnyéka elől bújkálva. Bárcsak tényleg képes lennék rá, hogy elmeséljem magunkat egy jobb világba, ahol nincsen semmilyen fájdalom, ahol nem bántják őt, ahol nem ölték meg sorra a legjobb barátaimat. Bárcsak egy kicsikét szebbé mesélhetném ezt a világot. Csak egy nagyon picikét.
Aggódtam, hogy mi vár ránk, hogy ha a fogadóban vagyunk, ott mégis csak védtelenek voltunk, és én jobban biztonságba tudtam volna Louise-t is, hogy ha modnjuk a falak mögött volt. Elalhattunk volna a konyhában együtt, vagy bárhol, csak ne bántsa megint őt az anyja. Még midnig szinte fel se fogom, hogy erre hogyan lehetett képes. Sosem tudnám bántani a gyerekeimet. Még a féltestvéreimet is úgy imádtam, sosem voltak nekem idegenek.
– Ákkor megint ’arcolunk… - kicsit elgondolkodom, hogy mit akarhat ez a nagyon fraciás mondat mondani, de azért csak nehezen összerakom
- Sajnos nem vagyunk olyan szinten, mint anyukád, ahhoz még kellene néhány xp - fehréedek el, de azért godnolatban már - ha a vaéóságnan nem is tudom - felvértezem magunkat páncéllal. Meg persze meglapogatom a zsebemben pihenő pálcámat is, és örülök, hogy kivételesen nem a lyukas zsebembe csúsztattam, hogy elhagyjam. Az enyhén ciki lenne. Egyébként mindig utólag jövök rá, hogy Louise ezeket a mugli kocka dolgaimat nem biztos, hogy érti. Én meg midnig elfelejtem, hogy ő amúgy... egy aranyvérű.
A fogadóba érve a kiabáló mogorva banya képe annyira megijeszt, hogy ösztönösen elengedem a kezét, de aztán csak utána kapok, olyan hévvel, mintha csak elejtettem volna valamit, majd követem nagoykat psilogva Louise-t. Aztán végre csak magunkra maradunk egy kisebb szobában, és már fonom is össze a testünket, egy forró ölelős csókban. Megnyugtat, hogy nem láttuk út közben sehol sem az anyját, de olyan nagyon félek, hogy mi van ha tényleg kiveszi a suliból? Nem, nem teheti meg, nem vehetik el tőlem, csak most lett az enyém.
– Sosem vehet el tőlem…  - dünnyögi ki a gondolataimat Louise miközben hirtelen két pisligás és elvarázsolt pillanat alatt eltűnnak rólam a ruhák, és róla is. Gyorsan kilépek a cipőmből is, hogy szenvedélyesen összesimulhassunk, mintha ezzel máris megakadályoznám az anyukájának a terveit.
- Sosa hagyj el...
haogyom, hogy az ágy felé vezessen, már a szemüvegem sem akadály többé az arcunk között, miközben átkarolom a  kezeimmel a testét, és egyik véletlenül a fenekére csúzik, míg a másik felfelé vándorol azokba a gyönyörű puha fürtökbe. Az ágyékunk összeér, ahogy egymásnak simulunk, és húzom le magammal az ágra, hogy ott elnyúlva egy cseppet sem elszakadva a csóktól, végigsimítsak a mellkasán is, egészen lefelé, addig a bizonyos, forró, lütető pontig.
Érzem, ahogy  én is egyre inkább lázba jövök, egyre inkább akarom, mindenét, csak magamnak, ijesztő önzőséggel. Most már nem vagyok olyan ügyetlen, mint az első alkalmunkon, a csónakházban, sokkal jobban kiismertem már nálunk is Louise testét, és a sajátomét is. Halkan felsóhajtok, miközben ismét üösszeér a testünk, majd óvatosan csókolgatva fölé gördülök, mert úgy érzem, már nagyon is kész vagyok, testileg is meg a vágyaktól is meg mindentől is. Szenvedélyesen és óvatosan hagyom magunkat összeforrni, hogy együtt hullámozzunk a puha, kockás ágytakaró és párnák között, miközben beborít minket lassan az éjszaka.

előzmények

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

18+

A vetkőzés, ahogy a bőrömön megéreztem a kandallóból áradó meleget, egészen megnyugtatott. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy az anyámmal való találkozás hónapokkal korábban történt. Nem létezett más, csak Jason, a szoba melege és mi.
Jason is kilépett a cipőjéből, ezzel együtt a lábai kikerültek a nadrág és az alsógatya fogságából. Megragadtam a csipőjénél, hogy közelebb húzzam magamhoz és összesimuljon a testünk. Csak akartam, mindennél jobban akartam érezni az ő melegségét, mert az adott igazán erőt, az vezetett vissza ahhoz, aki igazán vagyok. A Louis, aki élvezte az életet ott volt bennem, csak most elbújt a sötétség mögé, hogy ne érjen bántódás. Ez volt anyám. Mindent elvett tőlem.
- Sosa hagyj el... - suttogta.
Hogy is hagyhattam volna el. Ő volt a mindenem, ezért is remegtem annyira bele ebbe a kérésben. Meglehet, hogy érezte, miért is olyan veszélyes belebonyolódnia velem bármibe is. Az aranyvér nem sok jót jelentett. Házassági kötelességgel járt, a vér fenntartásával, habár biztosan tudtam, nem lennék képes egyetlen Morrow-val sem ágyba bújni, legyen az lány vagy fiú. A mi családunk így tartotta fenn a vér tisztaságát. A Soulier család a Morrow-kkal házasodott, mert egyszerűen így családban maradtunk. Ez persze olyan mutációkat hozott létre, aminek anyám is az áldozata lett. Az elmbe betegsége ritka volt.
- Jason... - nyögtem a neveit az ajkai közé. Figyeltem, ahogy végig csókol a testemen... majd letettem a fejemet, hogy lehunyt szemmel élvezzem a kényeztetését. Egészen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Többé nem létezett az, ami odakint töltött, sem pedig a veszély. Csak az volt, amit a szoba falai között csináltunk és azt kívántam, bár végtelen volna ez az élvezet.
A testünk eggyé vált. Egyetlen forró ritmusban léteztünk, hagyva, hogy az éjszaka sötétsége egészen ránk telepedjen, megvédve a külvilág kegyetlenségeitől. Ez volt a jó, ami közöttünk történt, hiszen mindez maga volt a megtestesült szépség, mint egy műalkotás. Nem mocskolta be semmiféle kegyetlenség. Az egyetlen igazi dolog, amit valaha éreztem ott tombolt a vágyak lüktetésében. A Jason iránti szerelmem.
Ahogy elváltunk egymástól, odakint csak még sötétebb lett. A kockás ágytakaró, a paplan és a párnák összevissza hevertek körülöttünk és rajtunk. A hangos, kapkodó levegővételeim zaja törte meg csupán a beálló csendet. Még éreztem, hogy mindenem lüktet a hevülettől.
- Nem állhat közénk senki... - dünnyögtem bele ebbe a nyugodt pillanatba, aztán közelebb húzódtam Jason-höz és finom csókot nyomtam a mellkasára. Nem akartam többet beszélni, egyszerűen csak élvezni akartam a társaságát, abban a reményben, hogy sosem kel fel a nap...

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A HELYSZÍN SZABAD.

[miért?20040214]

miért?
20040214



Fleming
m o o d

Az egész Flor miatt történt. Elhúztam a számat, olyan elgyötörten, hogy miért? Miért én? Miért mindig én? Akárhogy is csináltam, mindig én húztam a rövidebbet, főleg ha a szerelmekről volt szó. Iagzából eljutottam odáig, hogy már anynira nem érdekelt ez az egész, inkább csak a tanulásra koncentráltam, és akkor azok kicsit el is terelték a figyelmemet arról, hogy lassan fél éve nem volt hajlandó velem kibékülni Flor, vagy hogy folyamatosan pofára ejtettek. Amúgy meg annyira sosem érdekelt a Valentin-nap, nem mintha bárkivel is ki tudtam volna élvezni bármit is. Lehet én csináltam rosszul és alkalmi kapcsolatokat kellett volna keresnem, úgyis voltak lányok, akik simán belementek volna ebbe. Meg hát kviddicseztem is, azokra meg még inkább rá voltak kattanva. Beletúrtam a hajamba, ahogy végigsétáltam a Roxmortsban. Kellemes kis falu volt, és talán ez hiányozni is fog, ha elballagok. pedig már alig vártam, eleget kínlódtam ebben a suliban, és pont elég csalódás és rossz emlék ért, hogy a hátam közepére sem kívántam volna még egy évet. Más persze már kész letargiában volt, mint Bettina Howard, aki egy hetedéves hugrás volt és vele ültem általában az Alkímián. Nagyjából állandóan a sírás kerülgette, ha csak arra gondolt, hogy elballag. De a hugrások majdnem egy külön faj voltak, egy másik bolygóról.
Melrinrere! Alexandra Plitz pedig még nála is rosszabb volt! Azt hallottam folyamatosan csámcsogva eszik, és nekem nem lett volna türelmem ahhoz, hogy ezt egy randi alatt végig hallgassam. Szar volt azért beismerni, de még mindig kellemetlen érzés volt, ha eszembe jutott Flora.
Megálltam a Banya előtt, és unottan felsóhajtottam. Persze, hadd gyötrődjek tovább, ezen a helyen, ahol egy ronda festmény minden szart az ember arcába kiabált. Lassan kifújtam a levegőt, majd oldalra fordítottam a fejemet, hogy jön-e már aki nekem lesz a párom. Akárki is lesz az, hát nem én voltam a legromantikusabb fajta ember a földön. Meg is pillantottam Fleminget, akit felvont szemöldökkel bámultam meg. Határozottan nem Alexandra volt.
- Hmm, csá - üdvözöltem olyan megszokott Jayesen, és zavartan megköszörültem a torkomat. Nem igazán szoktam hozzá ahhoz, hogy fiúkkal randizzak, főleg hogy már nem is nagyon érdekelt a dolog. Flor ezért még kapni fog, ennyire tényleg nem kellett volna megszivatnia engem.
- Azt hiszem, te nem Alexandra vagy - jelentettem ki a nyilvánvalót. Biztos elkeveredtek azok a hülye cédulák. Ha túltettük magunkat ezen a megrázkódtatáson, sóhajtottam egyet, és befelé biccentettem.
- Na jó, menjünk be, legalább ott kellemesebb az idő - mormogtam, és be is léptem. Az orromat meg is csapta a kellemes kajaszag, ami egy kicsit jól is esett, egészen addig, amíg felénk nem ordibált a nyanya a képen.
- MA TARTJUK A MELEGEDŐK NAPJÁT? - kaibálta a festmény, mire kínomban még el is vörösödtem. Utáltam az ilyet, de persze nem voltam az aki az ilyet csak úgy szó nélkül hagyta. Néha azért megmondtam a magamét, abár az utóbbi időben nem kerestem annyira a konfliktust másokkal. De így is a szüleim gyereke voltam.
- Ja, pontosan, a melegedők napja van, szeretnél te is lángra robbanni? - kérdeztem hűvösen és még a pálcámhoz is nyúltam, olyan arccal, mint aki kész tényleg felgyújtani a festményt, aki csak visított egyet.

[NEM EZT AKARTAM]

NEM EZT AKARTAM

pinky promise?

2004. február 14.
to: Jay

outfit: style  ♦  zene: Lyfjaberg

Nem kellett volna engednem Nora unszolásának. Azt sem tudtam, hogyan kell megjelenni egy randin, nem hogy azon viselkedni… vagy hogy mit akarok magamtól és a világtól. Az igazat megvallva még azt sem tudtam eldönteni tényleg tetszenek-e a lányok, de a fiúk sem érdekeltek annyira. Valahogy olyan volt ez az egész, mintha két szék között állnék, mind a kettő kényelmesnek tűnne, de valójában nem igazán akartam leülni sem.
A Mérges Banya Fogadó amúgy is annyira volt éppen romantikus hely. Az üvöltő festmény és a házias koszt persze engem képes volt megfogni, de mondjuk egy lányt… nehezen tudtam volna elképzelni, hogy kétpofára tömné bármelyik törékenyebb a pásztorpitét.
Először Hanselt szúrtam ki. Idősebb volt nálam, de azért hallottam róla is ezt-azt. Arra legalábbis biztosan figyeltem, hogy annak őrült le Faynek a barátja, ezért el kellett kerülnöm. Még a végén ő is meg akart volna verni a Roxfort egyik folyosóján. Más Roxfortost nem is láttam a közelben, ő pedig magától is megszólított, így kénytelen voltam egy hümmögést mímelni köszönés helyett. El is mentem volna mellette, de akkor azt mondta, hogy nem vagyok Alexandra.
Nem rémlett, hogy olvastam volna nevet a cetlin, ami azt írta, ide kell jönnöm. De engem egy Alexandrával végül is össze lehetett keverni. Direkt nem Alec, hanem Alexanderként neveztem meg magamat a lapon. Talán elmosódott, olvashatatlanná vált.
– Alexander… – Sóhajtottam fel. Nem akartam ennyire kellemetlen helyzetbe keveredni. Azért eléggé rosszul sült el a dolog. Nem is az volt a baj, hogy fiú, hanem a tény, hogy kinek a legjobb barátja.
– Rendben… gondolom ez azt jelenti, hogy veled raktak össze. – Állapítottam meg és követtem kicsit dünnyögve, kicsit bénázva. Még a küszöbbe is megbotlottam és neki estem a hátának, amint a kellemetlenkedő festménnyel vette fel a párharcot. Mintha érdekelné, hogy megégetik, átmegy a másik keretbe és ott folytatja ezt a viselkedést.
– Hagyd! Csak kiszaggatja a dobhártyánkat. – Toltam odébb Hanselt, miközben a kép újra felsikkantott.
Szerencsére éppen ekkor libbent elénk a fogadó tulajdonosa. Olyan kedvességgel terelt minket hátra, mint aki tényleg várt. Az asztalunk nem is a központi részen, hanem kicsit hátrébb, egy nyugodt részen kapott helyet. A gyertya, meg a giccses rózsás-szíves díszítés nem éppen ahhoz passzolt egyikünk hangulatához sem. De leültem végül.
– A mai specialitásunk a tengeri herkentyűs szerelemtál. Garantáltan egymásnak estek… mármint összebújtok tőle! – Dadogott a fickó és még mielőtt bármit is tudtam volna mondani vagy akár Jay, már fel is véste a jegyzettömbjére, hogy azt kérünk. Ezen kívül intett egyet a pálcájával és rózsaszín limonádé került elénk.
– Cseppet sem gáz a helyzet – jegyeztem meg kis vihogással és beleittam az italomba. – Sajnálom, hogy nem Alexandra jött.
 

[miért?20040214]

miért?
20040214



Fleming
m o o d

Végül is minek is jöttem én el ide? Gondolom, hogy megmutassam Flornak némi gyerekes dacból, hogy nem érdekel különösebben, hogy így megszívatott. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Smith-szel is ezt csinálja-e vajon, ha megsértődik rá. Bár nem igazán találkoztam vele mostanában még az órákon sem, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem aggódtam érte, szétcsúszott, és még csak nem is voltunk olyan jóban jelenleg hogy csak úgy ilyennel baszogassam, hogy mi baja volt. Bár úgyis megszoktam, hogy én szúrtam el a dolgokat, legútóbb is miattam távolodtunk el.
Elhúztam a számat, ahogyan felbámultam a jellegzetes épületre, és zsebre dugva a kezemet a kideg elől, várakoztam a csajra, akiről végül kiderült, hogy egy alsóbb éves srác. Elsőre azt gondoltam, hogy lehet ebbe is Flor keze volt, bár annyira nem volt olyan előre látó az ilyesmibe, neki lehet már ez is elégtétel volt, hogy leszálljak a tesójáról, aki totál felszívódott. Miért is folytam én bele állandóan minden hülyeségbe. Tököm.
Nagyjából ugyan az játszódott le az arcunkon, ahogyan végigmértük egymást odakint. Egyikünk sem akarta ezt a kínos helyzetet, inkább mehettünk volna valami pasis dolgot csinálni de kétlem, hogy a kocsmázás jó ötlet lett volna.
– Alexander… – magyarázta én meg csak megráztam a fejemet. Hogy lehettek itt ezek ekkora hülyék. Hát mindegy, már úgy voltam vele, hogy csak azért is végig ülöm, hogy Flor orra alá dörgöljem, még ezt is kibírtam, csak azért is.
- Akkor majdnem eltalálták végül is - dünnyögtem magam elé, miközben megindultam lassan befelé, kint ácsorogva még kellemetlenebb volt, de igazából nem akartam, hogy a srác is olyan hülyén érezze magát. Reméltem, hogy mások is jártak így, ha már mi szenvedtünk a szervezetlenségtől.
– Rendben… gondolom ez azt jelenti, hogy veled raktak össze - sóhajtott én meg csak bólintottam, és beléptem az épületbe, ahol mindenféle frucsa szagok voltak. Olyan tegeri állat szagok. Bizarr volt, rohadtul bizarr. Mögöttem meg Alec meg is botlott és egyenesen a hátamnak eset, amitől én is majdnem beestem a képbe, akivel még össze is vesztem volna, mert az is bunkó volt. Minden is bunkó volt most, ah.
– Hagyd! Csak kiszaggatja a dobhártyánkat - magyarázta, és inkább hagytam magam elhúzni, még a végén tényleg olyat csináltam volna, amit nem szoktam, mondjuk felgyújtom az egész helyet, hadd égjen magának a hülye Valentin-napjával együtt.
- Bölcs dolog - momrogtam inkább és sóhajtottam egyet, hogy a szokásos morcos de annál jellegzetesebb nyugodásomat visszanyerjem valamennyire. A helyünk nem volt olyan nagyon feltűnően központi részen, aminek örültem, bár túl virágos volt és rózsás. Nem szerettem anynira az ilyen giccses dolgokat, de Alec se tűnt olyannak, aki hátast dobott volna tőle. Alig tettük le a fenekünket, már elénk is ugrott a pincér, a frászt hozva rám.
– A mai specialitásunk a tengeri herkentyűs szerelemtál. Garantáltan egymásnak estek… mármint összebújtok tőle! – vihpgott fel, aztán fel is írta magának, mintha annyira akrtuk volna őket, de legalább Alec jól szórakozott, belőlem hiányzott az a fajta humorérzék, ami Florban is megvolt.
– Cseppet sem gáz a helyzet - kortyolt bele a lötyibe, amit én gyanakodva nézegettem és szagolgattam, de inkább nem  ittam bele, és hátradőltem a helyemen. - Sajnálom, hogy nem Alexandra jött.
Megráztam a fejemet, hogy végül is ő csak rosszabb lett volna, Nora harsány lány volt, de legalább nem volt olyan rettenetesen fárasztó, az a csaj állandóan magáról beszélt, mintha más nem is létezett volna, és folyton fel akart szedni, csak tudnám minek.
- Hidd el, nála mindenki csak jobb - jegyeztem meg, és még csak nem is úgy, hogy ez Alecet szarul érintse. - De gondolom te se rám számítottál. Önszántadból jöttél? - kérdeztem inkább. Közben felbukkant a pincér a fura kajákkal, amiket nagy lendülettel le is vágott elénk.
- Jó szórakozáást - vihogott hülye hangon aztán furcsán légies mozdulattal magunkra hagyott minket.

[NEM EZT AKARTAM]

NEM EZT AKARTAM

pinky promise?

2004. február 14.
to: Jay

outfit: style  ♦  zene: Lyfjaberg

Nora azzal nyugtatott, hogy randizni jó. Valakinek biztosan, csak az nem én vagyok. Mégis milyen őrült ötlet valakit vezérelt bárkit is arra, hogy Jayce Hanselt és engem egy kalap alá vegyen? Ő az a tipikus hűvös srác volt, aki után bomlottak a lányok, én meg csak Joe Longbottom bolond barátja voltam, akibe semmiféle vágy nem volt az iránt, hogy egyáltalán ismerkedjen. Nem akartam. Még azon is elgondolkodtam, hogy valami bajom lehet. A legtöbb lány, de még csak a srácok sem mozgattak meg bennem semmit. Pedig egyszerűbb lett volna, ha végre érzek valamit. De nem éreztem.
- Nagyon majdnem... - bólogattam.
Fogalmam sem volt, mit kéne kezdeni a helyzettel. Beszélgetés helyett csak követtem Hanselt lassú léptekkel a fogadó belsejébe. Az a ronda festmény pedig azonnal minket vett a szájára, mintha muszáj lett volna neki. Ki másra is cuppant volna rá? Kissé pirulva, de eltoltam onnan Hanselt, hogy végre leüljünk valahova.
A helyzetünket a pincér és a vágykeltő kaja sem tette jobbá. Bár biztos voltam benne, hogy Jay akármennyi kagylót is eszik meg, akkor sem leszek az álmai vágya. Megesszük, kicsit szenvedünk és aztán mindenki elmehet a dolgára... ugye?
- Nora beszélt rá - ismertem el a tényeket. A képemre lehetett írva, hogy én ezt magamtól sosem csinálnám. - Nem vagyok egy nagy randizós. Nem is tudom... mégis kinek tetszenék? - kérdeztem nagyot nyelve. Nem vártam rá választ, csak zavaromban fecsegtem. A fogadó tulajdonosa közben visszatért a tállal, amiről együtt kellett volna ennünk. Inkább újra ittam az ismeretlen limonádéból.
- Te magadtól jöttél? - kérdeztem csendesen. Aztán persze eszembe jutott, hogyha igen, akkor biztos egy csinos lányra várt, akivel jól érezheti magát. Velem meg aztán tényleg nem lesz nagy vidám neki. Azt sem tudtam elképzelni, miről lehet vele beszélgetni. Ha túl sokat kérdezek olyan, mintha randinak hinném, ha túl keveset kérdezek, akkor meg bunkónak tűnök.
- Szereted az ilyesmit...? - Felemeltem a villámat és elkezdtem bökdösni az egyik kagyló tartalmát. Egyszerű, házias ételekhez voltam szokva... és bár megkóstoltam volna az ilyesmit, borzalmasan nyálkásnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogyan kell hozzákezdeni. - A sülthúsnál lemaradtam.
Még egy kicsit bökdöstem az ételt. Aztán zavartan Hanseltre pislogtam. Aranyvérű, biztos mindenféle különlegességet evett már... én meg csak egy vidéki, skót srác voltam. Sosem éltünk nagy gazdagságban, inkább csak szorosan, családiasan. Volt, amit magunknak termeltünk meg, a többit pedig a helyi piacon vásároltuk meg. Kis közösségbe mozogtunk. Nagyvárosban is Londonban jártam csak.
- Bocsi.

[miért?20040214]

miért?
20040214



Fleming
m o o d

Egyszer biztos vissza fogja ezt Flor kapni, mert a magam módján én is bosszúálló voltam, csak túl végletes, ha bántottam, nagyon bántottam, ha sebeztem, nagyon sebeztem, egyébként pedig sokáig eléggé türelmes voltam. És azt hiszem elég ideig volt rám rohadt mérges. Le se feküdtem vele, megcsókoltam, és nagyjából ennyiben ki is merült ez az egész, holott még csak ki sem nézték volna belőlem, hogy amúgy nem feküdtem még le snekivel. Komolyan hagyni fogom, hogy rámakaszkodjanak a csajok, teljesen mindegy volt végül is. A világon nem minden embernek jut rendes párkapcsolat és szerintem én már ezt kezdtem is elengedni, hogy bármi komolyabba belekezdjek, úgyis csak a csalódás ért, és érezhettem megint azt a hűvöset a zsívem mélyén, ami egyre több helyet követelt magának. A végén tényleg olyan leszek, mint az apám.
Nem tűnt ő se egy beszédes srácnak, amúgy is már kiestem abból a körnezetből, amiben ő volt. Bandázott, ahogyan a legtöbb korabeli srác, bár én világ életemben magányos voltam, amióta meghaltak az ostrom alatt a barátaim, és úgy tűnt senki sem képes megmaradni mellettem. De már elengedtem ezt, ahogyan olyan sok mindent is, nem voltak olyan nagy elvárásaim már az élettől, csak annyi, hogy bedugjam a szüleim az Azkabanba.
Bizarr kaja csak fokozta a csodálatos hangulatot előttünk, ami tele volt vágykeltő herkentyűkkel, és kétlem, hogy bármi hatása is lenne ránk, azon kívül, hogy kínlódunk egyet. Most komolyan, nem néztem ki belőle, hogy egmásnak esnénk, azt se tudta az arcából ítélve, hogy merre volt arccal. Pedig én mondjuk még ijesztő sem voltam, csak olyan megközelíthetetlen. Megközelíthetetlen. Lehet emiatt is sikerült eddig minden szarul.
- Nora beszélt rá. Nem vagyok egy nagy randizós. Nem is tudom... mégis kinek tetszenék? - habogott zavartan én meg csak felsóhajtottam és hátradőltem a székben úgy néztem rá, ahogyan teljesen kétségbeesett arcot vág, majd inkább ivott a löttyből.
- Na ez Norára vall - vontam meg a vállamat. Nem sokat dumáltam vele, bár ez mindenkire igaz volt, Flor nélkül megint kurvára magányos voltam, persze. Ő is csak olyan lány volt, aki hajszolt valamit, jól pofára esett tőle, és folytatta tovább. Ennek meg az lesz a vége, hogy teljesen ki fog égni. Megingattam a fejemet. Alec nem volt rossz külsővel megáldva, mellesleg, és olyannak tűnt, akinek sose esik le majd, ha valaki belezúg.
- Hidd el, nem vagy reménytelen eset - vontam meg a vállamat válaszul. - Nem magamtól jöttem, Flor állt ezzel bosszút, de tök feleslegesen, semmi nincs köztem és a nővére között - forgattam meg a szememet, és kegyetlenül beledöftem az egyik ételbe a villámat.
Aranyvérű voltam, de még csak azzal se foglalkoztak a szüleim, hogy valaki mást kiválasszanak nekem. Elfoglalta őket a saját őrületük, de mondjuk ha bárki mással járnék, aki még csak nem si aramyvérű, elpusztítanák.
- Szereted az ilyesmit...? A sülthúsnál lemaradtam. - kérdezte, én meg megint vállat rántottam.
- Otthon a házi manónk néha süt halat - jegyeztem meg, bár amúgy titokban adtam neki egy zoknit úgy, mintha az anyámtól kapta volna, mert az ő családjához tartozott. De nem hagyott egyedül, és élvezte a szabad életet.
- Ne kérj bocsánatot, attól, hogy aranyvérű vagyok, ugyan olyan srác vagyok - Csak egy kicsit sokkal több keserűséggel. Jegyeztem meg majd elgondolkodva beleharaptam a garnélába, elfeledkezve arról, hogy ezt nagyon nem kéne most. Vágtam egy fintort de
- A manónk jobban csinálja...

[NEM EZT AKARTAM]

NEM EZT AKARTAM

pinky promise?

2004. február 14.
to: Jay

outfit: style  ♦  zene: Lyfjaberg

Akkor kellett volna még elgondolkodnom, amikor Nora rá akart beszélni erre a randizásra. Hansel túl jól néz ki ahhoz, hogy egy sráccal randizzon, ráadásul a vacsora tartalma sem tette éppen élvezetesség a dolgot. Sosem ettem ilyen herkentyűket és féltem, hogy a nyálkás állaguk miatt elhányom magam. Nem szerettem a furcsa dolgokat, mert öklendeznem kellett tőle. A kíváncsiság persze hajtott.
– De az vagyok – zártam rövidre a beszélgetésnek ezt a részét. Nem voltam annyira helyes, inkább csak az alkatom volt jó a tánctól. Ebbe viszont nem akartam belemenni. Hansel a nőkhöz ért, nem csoda, hogy mindegyik oda van érte. Nekik biztosan még ennél is szebben bókolt. Tanulnom kellett volna tőle. Bár fogalmam sem volt érdekelnek-e a lányok. – Ó. Beleszerettél a nővérébe?
Nem kellett volna így rákérdeznem. De mégis csak azt emlegette, hogy le Fay – az az őrült – a testvére miatt rágott be rá és azért jelentkezett a nevében erre a randizásra. Örülhetett neki, hogy őt nem akarta megverni a folyosón olyan gyilkos pillantással, amivel engem.
Az ételt egy villával piszkáltam beszélgetés közben. Még polip is volt ott, nem csak kagyló. Meg valami pici, bogyós dolog, ami mellé piritós volt készítve. Elég büdös volt, így kis fintorogva figyeltem az egészet.
- Egyik testvérem sem eszi meg a halat és anya nem szeret feleslegesen kísérletezni sem. – Állapítottam meg. Azt nem tettem hozzá, hogy amúgy én sem. Nem akartam tovább égetni magam a mai napra… mégis csak Hansellel vagyok és ő legalább annyira menő volt, mint Joe. Ha nem jobban és ettől már eleve gyomorgörcsöm volt.
– Nem vagy ugyanolyan srác. – Sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. Aztán persze a beszélgetés félbe maradt, mert Hansel megkóstolt egy rákféleséget. Először csak rágta, aztán ő is fintorogni kezdett. Van manója, aki jobban csinálja az ilyen ételeket.
– Ebből valamelyik finom? – kérdeztem a tálra mutatva, aztán a gyomrom hangosan korogni kezdett. – Inkább ennék egy trollbugrgert a Három Seprűben… – Sóhajtottam fel és megrázva a fejemet letettem a villát. – Kóstoltad már a rozmaringos majonézüket a sültkrumplihoz? A legjobb.
Nem kellett volna jó ételekről álmodoznom, mert a következő pillanatban megint megjelent a bajszos tulajdonos és jól hátba vágott.
– Uraim! – Szólt a vendégekhez, amitől egészen elpirultam… hiába nem nézett rám, éppen elég kellemetlen volt az egész helyzet. Nem akartam részt venni semmilyen programban, miközben legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá bőgni, amiért egy ilyen rossz viccbe keveredtem. Nora azt mondta, hogy jó lesz. – A ma este a hölgyeké főleg. Megérdemlik a csillogást. Ezért minden jelenlévő szépség közül ma kiválasztjuk a legszebbet.
Ösztönösen Jay mellé húztam a székemet. Ugye megvéd? Ha nem akkor is a fülébe súgtam a leggázabb kérdést, ami eszembe jutott: - Ugye közülünk senkinek sem kell indulni a szépségversenyen?

[miért?20040214]

miért?
20040214



Fleming
m o o d

A helyzetünk idétlen volt, és béna, ráadásul Alec képes volt magát még jobban zavarba hozni, pedig amúgy nem voltam egy olyan zavarba ejtő, flörtölős srác. Jó néha próbálkoztam olyan lenni, meg kedves is tudtam lenni, de éppen ott tartottam, hogy igazából halál felesleges volt ez, simán lehetnék egy érzelmektől mentes kapcsolatban is, a vége úgyis mindig szar lesz. Egyszerűbb lett volna, ha anyámék kinéznek nekem valami aranyvérű csajt, a közelből, és akkor  nem is kellene ezzel foglalkoznom többet, de éppen megőrültek, és nem volt rám idejük. Örültem, hogy nem voltak a közelemben, mert megszaporodtak a környezetemben a nem aranyvérű ismerősök. Megforgattam a szemem Alec szavaira.
– Ó. Beleszerettél a nővérébe? - kérdezett rá, mire én egy ideig csak pislogás nélkül néztem vissza Flemingre. Nem tudtam meddig tartott ki ez a jelentősen hosszú szünet, de a végén megköszörültem a torkomat, és megvontam a vállamat.
- Hangsúlyos a múlt idő, ő meg úgy csinál, mintha lefeküdtem volna vele - dünnyögtem magam elé, hangot adva a kiégésemnek, mert teljesen indokolatlannak tartottam ezt a drámát. De ha ő ezzel volt boldog, és még csak nem is tűnt úgy, mintha ki akart volna békülni. Tényleg kurvára elegem volt már ebből a suliból, és le akartam lépni innen minél hamarabb. Semmi jó emlékem nem lesz erről a helyről.
- Felejtsük is el - mormogtam hozzá, majd a tálra pillantottam a sok tengeri cuccra. Alec jófej srácnak tűnt, de úgy nézett ki, mint aki azt se tudja hogy hol kezdje az egészet. Ha adhattam volna neki egy tanácsot, azt mondtam volna, hogy sehol, de lehet ez csak az én keresztem volt.
- Egyik testvérem sem eszi meg a halat és anya nem szeret feleslegesen kísérletezni sem - magyarázta Alec, és egy kicsit irigyeltem is érte. Mint Flort. Rendes anya, tesvérek, satöbbi. Olyanok amik nekem sosem lehettek, és sosem lesznek meg. Lehet én is őrült voltam, csak még nem jött ki ez rajtam.
- Vannak nem tenger ízű halak - dünnyögtem, csak hogy mondjak valamit, és a beszélgetéssel hátha ő is egy kicsit kevésbé fog... stresszelni. De nem is értem miért csinálom, nem voltam egy szószátyár. Béna vagy, Jayce.
– Nem vagy ugyanolyan srác  - sóhajtotta, mire csak összevont szemöldökkel néztem rá, és igazából nem is válaszoltam, mert éppen a számba tömtem egy rákot. Ami szar volt. Reméltem, hogy ettől nem fogok olyan szánalmasan begerjedni, az kurvára gáz lett volna, és Fleming számára meg rohadtul kellemetlen, így is éppen eléggé kivolt.
- Akkor inkább menjünk oda, meghalok egy hamburgerért - dünnyögtem, mert megkívántam és jobb programnak tűnt, mint ez, nem is értettem miért jöttünk ide be, nem tartottak pálcát a fejünkhöz, és éppen indultam volna, amikor megjelent a pacák, és hülyeségeket kezdett beszélni. Nem akartam én semmilyen szépségversenybe keveredni.
- A ma este a hölgyeké főleg. Megérdemlik a csillogást. Ezért minden jelenlévő szépség közül ma kiválasztjuk a legszebbet - magyarázta és roppant elégedett arcot vágott.
- Megvagyunk a csillogás nélkül, kösz - mormogtam, de közben Alec is mellém érkezett a székkel.
- Ugye közülünk senkinek sem kell indulni a szépségversenyen? - kérdezte Alec, én meg mielőtt mondani akartam bármit a fickó folytatta.
- Maguk is tökéletesen néznek ki, úgyhogy önök sem maradnak ki ebből! - magyarázta az ipse, és felvéste az asztalunk számát a noteszébe, majd elvonult.
-  Szerintem de... - mormogtam, majd kilestem az eldugott helyünkről. Mindenféle nő ácsorgott már ott, készülve és tollászkodva odakint. - Szerintem mondjuk meg is szökhetnénk, mielőtt ez lesz életünk legbénább napja - néztem Alecre, és keresni kezdtem egy ablakot vagy hátsó ajtót.

[NEM EZT AKARTAM]

NEM EZT AKARTAM

pinky promise?

2004. február 14.
to: Jay

outfit: style  ♦  zene: Lyfjaberg

Nehéz volt nem észrevenni Jay szemében a szomorú fényt. Nem akartam persze a szemébe nézni, vagy azt az érzést kelteni, hogy esetleg komolyan veszem a randit. Nagyon jól tudtam, hogy ő egy lányra vágyott, én meg nem is tudom mire. Legalább kiszakadtam a kastélyból, ezzel próbáltam magam nyugtatni.
Az nem lepett meg, hogy le Fay miatt szomorú. Az a srác erőszakos volt és őrült. Mégis milyen seggfej szeret bele éppen Smith-be? Rendben, ki van gyúrva, de az a fej, amivel méregeti az embereket minden csak éppen nem kedves. Lehet őrülten helyes akárki, ha közben le akar mészárolni a tekintetével.
– Azért, ha szeretnél róla beszélni, csak szólj. – mondtam halkan. Sajnáltam, de tényleg… mégis milyen szemét képes elkerülni őt? Tudtam, hogy rosszban vannak, mert láttam, most már értettem is miért.
A hal és a kagyló amúgy is érdekesebb téma volt, mint le Fay seggfejsége. Ha más öröm nem is volt a randiban, talán egy kicsit felvidíthattam őt. Az én hangulatommal azon kívül nem sok baj volt, hogy nagyon izgultam, hogy teljesen kiakad, amiért velem kell lennie. De nem volt erről szó, sőt a kellemetlenségek ellenére még meg is próbált velem beszélgetni.
– Átmehet… – kezdtem, de akkor meg beordított a pasas, hogy szépségverseny lesz. Egy részem megkönnyebbült, hogy nem vagyok hölgy, de aztán a fejembe fészkelte magát a gondolat, hogy ezt nem úszhatjuk meg ilyen egyszerűen. A halakról elcseveghetünk, de hogy ne legyen ez a „randi” még cikibb, az kizárt volt.
Kicsit szerencsétlenkedve bámultam fel, amikor közölte a fickó, hogy mi sem maradunk ki a szépségversenyből. Valamit felírt a kis noteszébe is mellettünk. Remélem, nem azt, hogy én leszek a résztvevő kettőnk közül. Elhúztam a számat és kétségbeesetten bámultam Jayra.
– Ments meg… – motyogtam felé. Még a számat is alig tudtam mozgatni a zaklatottságtól. Imádtam táncolni, a színpadon lenni, de ott egészen más volt a középpontban lenni, mint egy ilyen eseményen. Én csak egy átlagos srác voltam, nagyjából négy váltás inggel és két nadrággal, nem voltam menő, sem helyes vagy divatos. Nem illettem ebbe bele. Az az énem, aki táncolt valaki más volt. Csak a színpadon és a táncórákon került elő. Ő szerette a csillogást.
– Akkor ki kell fizetnünk a vacsorát, nem? – kérdeztem halkan, de én is a menekülési útvonalat kerestem. A konyha felé nyitva volt éppen az ajtó, így beláttam a hátsó kijáratra, ahonnan ételt hordtak be. – Arra ki tudunk menni. – Mutattam a konyha felé.
– Úgy látom, éppen most jött egy szállítmány, ki tudunk surranni. De nekem nincs pénzem a Szombati Boszorkánynak fizetni. – Sóhajtottam egyet. Jayjel ellentétben az én családom elég szegény volt, főleg, mióta az apám nem dolgozott rendesen. Nyaranta én is a helyi fagyizóban dolgoztam, de most, Mr. Sokolov ígéretével, fellépésekkel szerezhetek bőséges pluszbevételt. Csak nyisson már meg az operaház.