Folyosók

A folyosóról nyílnak a kupék. Jobb oldalt ablakok helyezkednek el, baloldalt pedig a kupékhoz tartozó ajtók.
Időként itt jelenik meg a büfőkocsit tologató boszorkány, finom édességeket kínálva mindenkinek.

♥ engedj közel ♥

crap. i'm in love

pretty : bye bye summer ♥ vibe: watercolor eyes

2003. 09. 01
 p.s. Len

Egy kicsit még mindig a fülemben dobogott a szívem, mert már megint majdnem lekéstem a vonatot. Azt hittem kiköpöm a tüdőm, miközben rohantunk Arminékkal, de hát nem szóltak, hogy indulni kell. Vagy lehet szóltak és azért kiabáltak be a fürdőszobába, amikor készülődtem, de nekem meg kellett csinálnom a tökéletes ciafarkat a szemhéjamra. Ez egy rituális küldetés volt minden egyes reggel és persze, hogy a bal oldalit mindig elrontottam elsőre. Mindenkinek lehetnek gyenge pontjai, csak nem kell erről tudnia senkinek. Az úgyis csak támadási felület lett volna az olyan idegesítő embereknek, mint amilyen Ellsworth is volt. A futás tehát nem tartozott az erősségeim közzé, végül is otthon általában csak méltóságteljesen lehetett sétálgatnom, és ez valahogy már annyira beleszövődött minden egyes kis sejtembe, hogy ha akartam volna, se tudtam volna úgy járni, mint mondjuk egy átlagos ember. Azért minden hülyeségük ellenére én is büszke voltam a származásomra. Még akkor is, ha egyre jobban úgy éreztem, csak a víz alá nyom minden egyes szabályuk, én pedig mindig egyre jobban szerettem volna kikerülni a mélységből.
Szóval, a futás teljesen felélte a mézes csokis gofris reggeliből megszerzett energiát, és én őrülten éhes kezdtem lenni valami nagyon-nagyon cukros édességre, és ezen a vonaton bizony nagyon-nagyon sok édes dolog volt. Bár frucsa fintora volt a sorsnak, hogy ezt a sok finomségot egy kissé molett néni tologatta, mintha csak valami görbe tükröt szeretett volna nekünk mutatni, hogy: hé! én is ennyit ettem, fiatal koromba, mint ti, hát nézzétek meg milyen kerek lett a popóm! Szerencsére nekem tökéletes genetikám volt, még a nővéreim sem híztak el a sok gyerek után, úgyhogy nem féltem attól, hogy nekem is két ajtót ki fog takarni a hátsóm. Mellesleg olyan sok jó dolog volt ezen a zsúrkocsin, hogy egy út alatt ki se lehetett próbálni. Vajon van az a karamellás-tejcsokoládés süti? ÚÚÚÚ! Vagy VATTACUKOR! Te jó ég, a nyaram egyik legjobb dolga Lennox Campbell után a VATTACUKOR!
- Lulu, Lulu, nekem mennem kell édességért! Hozok neked is - álltam fel végre olyan vehemenciával, hogy Helva le is gurult rólam, a  földre, de mit sem zavartatva magát, tovább hortyogott a földön. Azért közben hercegnős mozdulatokkal lesepertem a ruhámról a láthatatlan kis szőrszálakat, hátradobtam a barna fürtjeim, és kilibbentem a folyosóra. Persze azért a gondolataim között a sok-sok édesség mellett ott volt Len is.
Ha csak rágondoltam, mindig úgy éreztem, a szívem ki fog ugrani a helyéről. Nem is tudom, éreztem-e valaha ilyen erősen bárki iránt is bármit. Talán Macmillannál. De mégis más volt... teljesen más, mintha eddig nem is lettem volna szerelmes, csak valami szerelem szerűség lett volna mindenki, akibe belezúgtam. És őszintén hiányzott. Annak ellenére is, hogy folyton lerázott a bulikon, ami nagyon-nagyon rosszul esett. A közelében akartam csak lenni, erre úgy viselkedett velem, mintha valami idegesítő izé lettem volna. De persze hiába fájt valami nagyon, nem adtam fel. Sosem adtam fel. Egyszer el fogom érni, hogy ne küldjön el.
Ahogy Lenen pörgött az agyam, átverekedtem magam a szűkös folyosókon és az útba kerülő szerencsétlen eslősökön, akik még mindig nem találtak helyet maguknak.
- Moteassefam, moteassefam - motyogtam magam elé, ők meg valószínüleg azt hitték, hogy most szórtam rájuk valami múmiává változtató átkot, vagy ilyesmit. Persze most sem beszéltem olyan tökéletesen az angolt, de legalább alakultam, még ha fura akcentusom is volt. Éés a távolban ki is szúrtam az édességes kocsit, de aztán... aztán Lent is és... nem is érdekelt már az édesség.
Kihúztam magam és megpróbáltam a lehető legméltóságteljesebben Len felé menni. De a vonat zöttyent egyet én meg persze elvesztettem az egyensúlyom és neki csapódtam. Megint. Merlinre, hogy folyton felsülök nála! Oké, Nora, szedd össze magad. Merlinre, de jó illata van. Nora, szedd össze magad.
- Khm... - húzódtam el és rápislogtam, úgy téve, mintha meg se történt volna az előbbi égésem - Te is az édességes nőt keresed? - Gratulálok, Nora. Nyilván azt keresi a világ legyorsabb fogója, hogy aztán elhízzon...

NEM ENGEDLEK
2003. 09. 01.



to: Nora

outfit

Hogy kinek volt az a hülye ötlete, hogy éppen én felügyeljem a Roxfort Expressz egyik kocsiját? Hát persze, hogy Smith-nek. Azóta orrolt rám, hogy az évnyitó bulimon küldtem neki egy számot DJ Magic Mannek köszönhetően. Celestine Warbeck egy romantikus száma volt és persze csak poénkodtam, hogy összejöhetne DD-vel, mert milyen jó nő és kérje fel egy táncra... aztán közölte, hogy kopjak le róla. Na mindegy. Kellemetlen alak és ő McGalagony helyettese, úgyhogy most itt tespedhetek egy halom túlpörgött kamaszlánnyal, akik egyfolytában vihogva osontak el mellettem.
- Ez ő... hehe... - kuncogott össze egy kupac elsős lány. Én meg csak megforgattam a szemeimet, ahogy az egyik ablakhoz támaszkodva rágyújtottam egy cigire. Abban reménykedtem, hogy végre bevonulnak az egyik kupéba és elfoglalják magukat azzal, hogy megbeszélik, kivel randizom először. Álmodozzanak csak.
- Faszom belétek... - szippantottam nagyot a cigiből, ahogy a vihogás némileg elhalkult. Imádtam, ha rajongtak értem, de a korán kelés és a kávéhiány megviselt.
Aztán a vonat zökkent egyet. Engem meg sem zavart volna, leszámítva hogy némileg hangos volt... de aztán oldalról belém csapódott egy másik törpe, így nagyot sóhajtva kidobtam a cigit az ablakon, hogy beparancsoljam végre őket a kupéba. Elesnek, aztán majd Smith elővehet engem, hogy a Warbeck dal miatt tovább szívasson.
- Khm... - kérdezte elpirultan a hang tulajdonosa. Nora. A csaj, akit már két buliról vezettem ki, mert kiskorúként megpróbált rám mászni. Nem, nem zavart a rajongás, de nem akartam a nyakamba kapni egy pert, amiért hagytam magam meggyőzni, hogy jó lesz az a szex. Minden szex jó, mert velem jó... de akkor is.- Te is az édességes nőt keresed? - érdeklődött.
- Úgy nézek ki? - Fújtam az arcába a tüdőmben lévő maradék füstöt.
Sejthette, hogy nem cukorral tömöm magam. Rendszerint a meccsek környékén fehérjediétán vagyok, napi két edzéssel és ha olvassa a híreket, nos sejtheti, hogy hamarosan komolyabb megmérettetés vár rám. Mégis csak imád. Kizárt dolognak tartottam, hogy ne nézne meg minden cikket, amiben szerepel a nevem vagy a Montrose Magpies.
Beletúrtam a hajamba, ahogy végig néztem rajta. Ha felnő, majd csinos lány lesz belőle, bár az én ízlésemnek túl alacsony és lapos... de ki tudja. Történhetnek még csodák vele is. Csak tizennégy éves.
- Mellesleg, a megszólításom Campbell professzor. - Tettem hozzá, felszegve az államat. Egyenesen sértettnek mutattam magam, amiért nem adta meg a kötelező udvariassági formát... legalábbis látszólag. Valójában csak jól esett szívnom a vérét. Alig vártam, hogy leolvassak az arcáról valamilyen változást.
- Nem kéne annyi édességet enni. Nem a melled fog nőni tőle, kislány. - Kacsintottam rá, alig várva, hogy újra kipiruljon, mint valami gyerek... mármint tényleg gyerek is, viseljen akármilyen ruhát, kenje ki magát akármennyire. Szó szerint kitett mindent, amit csak ki lehetett tenni, rövid alsórész, rövid felső. Csoda, hogy felengedték így az Expresszre a kollégák, akik a többi kocsit felügyelték.

♥ engedj közel ♥

crap. i'm in love

pretty : bye bye summer ♥ vibe: watercolor eyes

2003. 09. 01
 p.s. Len

Szerettem Angliában lenni. Messze az otthoni szabályoktól, amik egyenesen a húsomba vágva fojtogattak, és egyre nehezebben tudtam levegőt kapni tőlük. Pedig imádtam a hazámat. A csodálatos színes kultúrájával, az építményeivel, a gyönyörű, vadregényes és végtelenbe nyúló sivatagjával. A sivatagban volt valami túlvilági és csodálatos. Végtelennek tűnt, vadnak és szabadnak. A szél úgy szántotta fel a homokdűnéket, és formálta át, ahogy akarta. Tetszett ez a vad erő benne, ami nyers volt és ősi. De minden szépségével ellentétben az egész ottani élet fullasztó volt. Főleg, hogy aranyvérű voltam, és még legkisebbként is voltak kötelességeim, amikre ha rágondoltam egyszerűen rosszul lettem. Szél akartam lenni a sivatagban. Itt mindent megtehettem, amit otthon nem volt szabad. ruhákat vettem fel, amilyeneket akartam. És szerettem bennük megmutatni azt, amim volt. Szép voltam tudtam. Azoknak a szemében is láttam, akik végül elhagytak hiába próbáltam közelebb kerülni hozzájuk. És úgy akartam élni, hogy ha hazakerülök majd nemsokára... Semmit se bánjak meg. Talán túl gyorsan égtem hozzá, túl sokszor voltam szerelmes mindenféle szexi férfiba, aki csak előttem gyújtott rá akár egy padon ülve a szivarjára... de mégsem álltam meg. Szerettem volna élni és élni, amíg csak lehetett.
Persze, ahogy megláttam Lent valahogy senki se volt már olyan szexi. Túlságosan is magával ragadott az egész kisugárzása. Olyan erősnek tűnt és egyszerre magányosnak és valahogy egyszerűen csak a közelében akartam lenni, hogy egy kicsit ő is azt lássa, nem csak valami dedós rajongás ez, hanem valami... valami igazi, ami talán mindekinél csak egyszer van. talán túlságosan elkap egy mozdulat vagy egy tekintet, és akkor sosincs megállás, de ez túlságosan erős volt puszta szeszélyes fellángolásnál. Persze... mindenkinél ezt éreztem. DE amikor belelökött a vonat, és még élesen is zöttyent egyet egyszerűen képes lettem volna beleájulni a karjaiba. pedig mindennél jobban utáááltaaaam, ha csak valami visítozó kislánynak nézett valaki. Nem voltam se kislány, se ostoba. Elbűvölő voltam és dögös, annak ellenére is, hogy alacsony voltam, és tizenkét éves korom óta egy centit se nőttem.
- Úgy nézek ki? - kérdezte Len, amint a lehető legostobább kérdést tettem fel neki. Ki is nem a buta liba, Nora? Ennél sokkal-sokkal jobb vagyok! Megköszörültem a torkom, és elképesztően férfiasnak találtam, ahogy rámfújta a füstöt, meg ahogy visszafordult az ablakból. A testem már kevésbé, mert sikerült háromszor az arcába tüsszentenem, mert marta a torkomat.
- Sose lehet tudni mire vágyik igazán az ember. - vontam meg a vállamat, miután végre kaptam levegőt is, de persze csak tovább bámultam Lent a folyosón. Nem nagyon volt most már mozgás kint, mindenki behúzódott a fülkébe, ami azért egy kicsit jó volt a lelkemnek is. Idegesítettek volna a sikoltozó kislányok, Len körül. Én nem szoktam sikoltani. Maximum, amikor Lolával találkozok... és lányos hév ragad el. - Szeretheted az édességet, attól még hogy ilyen lenyűgöző sportember vagy - tettem még hozzá, bár sportolóként nyilván kellett figyelnie erre-arra. Azért követtem a meccseket. Még ha roppant nevetségesnek is tartottam a seprűket. A szőőőnyeg! Na az elegáns és szexi. Meg persze megnéztem Len képei az újságokban is. Khm. Meg varázsszőnyegen is megnézném. Kinek a hülye ötlete volt, hogy nem lehet Angliában szőnyeggel közlekedni?! Ahogy a hajába túrba végig mért megint csak úgy éreztem magam, mint akinek mindjárt elindul az orra vére.
- Mellesleg, a megszólításom Campbell professzor - húzta fel az orrát, én meg sóhajtottam egyet és csípőre tett kézzel megforgattam a szememet, miközben megráztam a fejemet.
- Eszem ágában sincs a lelkedbe tiporni, Len - pillantottam rá, és bájosan mosolyra húztam a számat. Sértettnek tűnt, de én nem voltam az a félős típus, hogy ennyitől megrémüljek és visszavonulót fújjak. És azzal csak távolabb kerültem volna tőle, azt meg nem akartam.
- Nem kéne annyi édességet enni. Nem a melled fog nőni tőle, kislány. - Ezen a ponton nem csak a kacsintástól lettem vörösebb, hanem attól, hogy a testemre meg a mindenemre is utalt. Mérges voltam és egyszerre jöttem zavarba, ettől meg menten lehet agyvérzést is fogok kapni.
- Nemsokára nagykorú leszek! - húztam ki magam és igyekeztem nem kiabálni, és méltóságteljesen válaszolni, bár a hangom kissé megemelkedett. Merlinre, mindjárt férjhez fogok menni... Jobban féltem a tizenhetedik évemtől, mint bárki más a vallási szabályok megszegésétől otthon. De persze a világért se mutattam volna ki, hogy féltem. Mellesleg még Macmillan is képes volt elhinni hogy tizennégy évesen azt mondtam, huszonhárom vagyok. - Nem vagyok gyerek már - tettem még hozzá. Már rég-rég nem voltam az. De persze már nem is haragudtam Lenre a gonoszkodás miatt. Vajon ez normális? Minden esetre megint elkövettem azt a hibát, hogy felnéztem azokba a szép szemekbe. Olyan sok mindent rejthettek még el belőle.

NEM ENGEDLEK
2003. 09. 01.



to: Nora

outfit

- Sose lehet tudni mire vágyik igazán az ember. - Nora szavaira csak felvontam a szememet. Biztos voltam benne, hogy ez nem az édességről szól már régen. Persze ő nem úgy volt rámenős, mint mások. Szinte azt várta, hogy találjam ki, mit akar tőlem pontosan. - Szeretheted az édességet, attól még hogy ilyen lenyűgöző sportember vagy.
Erre csak bólogattam nagyjából úgy, hogy “hogyne, hogyne.” Nem akartam jobban reagálni rá… főleg, hogy az iskolában nem engedhette meg velem szemben ezt a gyerekes flörtölést. Nem akartam bajba kerülni. Az egy dolog lenne, hogy a Roxfortból kirúghatnak, de milyen fényt vetett volna rám, ha Vitrol arról kezd cikkezni, hogy diáklányoknak kelletem magam? Nem. Ezt nem engedhettem meg magamnak, hiszen még fiatal voltam és éppen trapoltam előre a karrierem csúcsára. A ridegségemet meg kellett őrzinem vele szemben.
- Eszem ágában sincs a lelkedbe tiporni, Len - közölte, miután megmondtam, hogy Campbell professzornak kell szólítania. Természetesen a szemét forgatta és mosolygott, ahelyett, hogy normálisan viselkedett volna. Mit is vártam? Végül is az első találkozásunk óta csak azt várta, hogy mikor csókolhat meg újra. Betegek ezek a kamasz lányok, csak még több darabot akarnak az emberből. Jó… jó… nem ronda. Egész formás, de akkor is nagyjából tizennégy éves.
- Campbell professzor. Nem akarsz pontlevonást, ugye? - kérdeztem fenyegetően és inkább elővettem a zsebemből a cigis dobozt. Kihúztam egy újabb adagot és rágyújtottam míg magyarázott.
- Nemsokára nagykorú leszek! - húzta ki magát úgy, mintha ez bármit is számított volna. -  Nem vagyok gyerek már - Tette hozzá, én meg próbáltam nem elröhögni magamat lényegében. Felőlem annak nevezte magát, amit akart. Jelenleg egy tizennégy éves kiscsajnak tűnt, akin túl sok smink volt. Rengeteg ilyet láttam már, mert sokan meg akartak környékezni.
Végig túrtam a hajamat, ahogy füstöt eregettem egyenesen az arcába. Tökéletesen megérdemelte, hogy kapjon egy kisebb fulladás rohamot… én pedig vicces cigit érdemeltem volna ahelyett, hogy itt hallgassam a bizonygatását. Esküszöm úgy éreztem magam, mintha egy kiskutya követne.
- Akinek azt kell bizonygatnia, hogy nem gyerek már, az igenis az. - Feleltem és kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy egyenesen a szemeibe nézzek. - Egy iskolai vonaton kergeted a büfés nénit, hogy édességet vegyél. - Világítottam rá a tényekre és megint szippantottam egyet a cigiből. Aztán elfordultam tőle, hogy megint kibámuljak az ablakon.
- Fogadd el a tényeket, túl nagy falat vagyok egy magadfajta kislánynak. Egyébként is, mit akarsz tőlem? Állandóan a nyomomban vagy.

♥ engedj közel ♥

crap. i'm in love

pretty : bye bye summer ♥ vibe: watercolor eyes

2003. 09. 01
 p.s. Len

A vonat zötyögött, és hangosan besüvített a hangja a nyitott ablakon keresztül. A becsapódó szél egy kicsit összekócolta a hajamat és meglebbentette a tincseimet, amit mindig igyekeztem visszaigazítani az arcomba, mert nem akartam bénán kinézni Len előtt. Bár azt hiszem, ha visszafogok jutni a kupémba első dolgom lesz megfésülködni. Meg persze ez a szél hozta el nekem egyenesen Len illatát ami olyan jó volt és kellemes, hogy egész nap képes lettem volna ezt az illatot szagolgatni. Egyre jobban kezdtem magamat is őrültnek hinni, mert ilyen idióta és buta gondolataim tényleg nem voltak. Persze a megjegyzéseimre nem igazán reagált, ami meglehetősen összezavart. Egyre szerencsétlenebbül éreztem magam, és még csak Amrinhoz se futhattam, hogy súgja meg mit csinálok. Messze volt és hiányzott, de nekem kellett megoldanom ezt az egészet, akármennyire is nehéz volt és ismeretlen ez az egész... helyzet. Végül is mindig egyedül harcoltam, és a legszorultabb helyzetekben csak magamra számíthattam. Nem is tudom, hogy ezt mikor tanultam meg. Amikor William Macmillan teljesen megalázott? Talán, akkor jöttem rá, hogy mindent a saját erőmből kell elérnem, és képes voltam rá, nem igaz? Elértem hogy Angliába legyek, csak mert én akartam, és még csak az ő segítsége sem kellett hozzá, hogy legyen okom megszökni.
Len hűvös volt velem, és enyhén nem értettem mi történik. Igazából tényleg hozzászoktam ahhoz, hogy egy pillantással utánam fordulnak a férfiak, hogy volt hatásom rájuk, de... aztán nyilván nem kellettem senkinek. És igazából Lennél úgy tűnt nem sokra mentem ezzel. Mármint, azt hiszem talán vonzónak talált amikor először csókolóztam vele, de után állandóan elutasított. És... Általában az első ilyennél nem próbálkoztam tovább, csak hagytam hogy az utam elváljon azoktól a férfiaktól, akiket azt hittem szerettem. De Lennél nem akartam feladni. Fogalmam sincsen miért, egyszerűen úgy éreztem nem szabad feladnom. És olyan jó illata volt. Ha szemét lenne, nem lenne ilyen jó illata nem? Őszintén szólva már nem is emlékszem, hogy Macmillannek milyen illata volt. talán ő volt az egyetlen férfi, akivel beszélgetni akartam, de az lett a vége, hogy ordibált és kizavart a lakásából, mintha valami leprás macska lettem volna. Szóval... Nagyon tetszett Len, és szerettem volna neki bebizonyítani, hogy én nem olyan vagyok... aki csak rámászik. Bár fogalmam sem volt, hogy hogyan is kezdhetnék neki ennek a... nem olyan vagyok dolognak. Mert persze megint csak szerencsétlenkedtem, és természetesen ismét kaptam egy morcos választ tőle.
- Campbell professzor. Nem akarsz pontlevonást, ugye? - Most aztán fenyegetve éreztem magam. Minden tanár azt hitte hogy ez olyan jó zsarolás. Egyáltalán nem érdekelt ez a házversenyes dolog, meg azt is nevetségesnek tartottam, hogy a griffendélesek elvből utáltak minket.
- Remélem látszik az arcomon, hogy most nagyon megijedtem - pislogtam fel rá, miközben igyekeztem nagyon komoly fejet vágni, csak hát nem igazán ment. Mert ha Lenre néztem nem ment, teljesen kikészültem tőle. Így is szerettem volna lebontani a falait, és sajnos makacs voltam. Még akkor is, hogy ha a kijelentésemre megint csak hülye fejet vágott. Meg nem vett komolyan. Nem szerettem, ha nem vesznek komolyan, miközben megint az arcomba fújták a füstöt, ami megint marta a torkomat, de nem érdekelt, ha eltüsszentettem is magam csak azért is ott maradtam.
- Akinek azt kell bizonygatnia, hogy nem gyerek már, az igenis az. Egy iskolai vonaton kergeted a büfés nénit, hogy édességet vegyél - magyarázta, miközben felém hajolt, én pedig először fel sem fogtam, hogy mit is beszélt túlságosan szépek voltak a szemei, meg minden, és közel volt... Akartam is rá válazsolni, bár Lolára sem kenhettem a dolgot, hogy neki vásárolok, az sem lett volna "felnőttes" válasz, de... a vonat éppen bedőlt, biztos kanyarodtunk, ennek következtében pedig kissé lökött a lendület felé. Nem mintha annyira ellenkeztem volna, így az ajkiam az övére simultak. Persze nem tartott sokáig egy vonaton voltunk, és a vonat miatt még vissza is billentem a helyemre. Igyekeztem komoly fejet vágni, bár éreztem a pírt az arcomon.
- Khm, a vonat kissé... billeg - motyogtam, miközben belül sikítani tudtam volna. Szerencsére senki sem láthatott meg minket, de akkor is. Nem mintha megbántam volna...
- Fogadd el a tényeket, túl nagy falat vagyok egy magadfajta kislánynak. Egyébként is, mit akarsz tőlem? Állandóan a nyomomban vagy - kérdezte tőlem már az ablakból, én meg csak nekitámasztottam a hátamat avonat falának, mellette. Egy ideig nem tudtam mit mondjak.
- Amikor először láttalak, nem is tudom, azt gondoltam olyan magányos lehetsz - böktem ki. De úgy éreztem, a szobájában is. És közben persze a látszat nem ezt mutatta, de... én is mindent megkaptam amire csak vágytam. MÉgis egy kicsit magányosnak éreztem magam.

NEM ENGEDLEK
2003. 09. 01.



to: Nora

outfit

Nora tipikusan az a kislány volt, aki felnőttnek hitte magát. Észre sem vette, hogy akármilyen kihívóan öltözködik és festi magát, nem segítenek rajta ezek a maszkok. Ráadásul velem valami nagyon veszélyesbe tenyerelt bele és még csak észbe sem kapott a bolondja, helyette húzta tovább a saját agyát. Persze, ha flörtöt és szívfájdalmat akart kapni, hát álltam elébe, vele nem szórakozhatott csak úgy.
– Remélem látszik az arcomon, hogy most nagyon megijedtem – pislogott fel rám úgy, mintha a gúny helyre billentené a dolgokat. Csak felvontam az egyik szemöldökömet, ahogy az ajkaim közé dugtam a cigit és mélyen szippantottam a füstből úgy, hogy egészen átjárja a tüdőmet. Közben azt kívántam bár a viccesebb verziót hoztam volna magammal… akkor talán nem versenynek, hanem ego legyezgetésnek fogtam volna fel a nyomulását, ami finoman szólva is kezdett erőszakossá válni.
– Szóval nem ijedtél meg? – kérdeztem és egyenesen az arcába fújtam a füstöt. Szépen, lassan, hogy ezt is szexinek találja, ahogy egyenesen a szemébe néztem. A legtöbb rajongóm pont ilyen beteges őrülettel igyekezett közelebb kerülni hozzám, ám ahelyett, hogy sikerrel jártak volna, a legtöbbet persze kihasználtam és elvittem egy körre a seprűn, hogy aztán soha többé ne keressem őket. Nem voltam romantikus alkat, nem akartam kapcsolatot, de azért annyira szexéhes sem voltam, hogy egy tizennégy évessel tegyem össze a dolgaimat. Amúgy is, mit hitt… hogy ha nem vesz fel rendes ruhát, majd megmozdul a pennám és érdekelni fog?
A csaj persze nem állt le. Ahogy billent a vonat, még rá is játszott, és egyenesen úgy lendült, hogy az ajkai az enyémeket súrolják. Éppen csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy időben elhúzódjak. Ezt azért nem kéne egy kölykökkel telezsúfolt vonaton folytatni… nagyon nem, mert még a minket váró fiákerekig sem jutok el, már rúgnak is kifelé.
– Khm, a vonat kissé... billeg – motyogta és persze elvörösödött. Megérdemelte, hogy zavarba jöjjön a saját hülyeségétől. Persze az sem volt kizárt, hogy ez is a terve része volt, azt hitte, ezzel majd megússza a rendetlenkedést. Talán más elevenen megenné reggelire egy ilyen után – mondjuk Brown vagy Smith –, én azonban finoman terveztem kikészíteni. Ha tetszek neki, tetszek neki rendesen.
– Billeg, mi… hoppá! – Mondtam, ahogy billent egyet a vonat és mint egy teljesen véletlenül a mellére tapadtak a kezem. Azonnal elhúztam persze, majd hátra túrtam a hajamat az arcomból, mintha nem is történt volna semmi. Laza, egyszerű mozdulatsor volt, mint a huss és pöcc Flitwick óráján. Valójában kizárt lett volna, hogy Norán kívül bárki is észre vegye, még ha ki is lesnek a kupé üvegén.
– Amikor először láttalak, nem is tudom, azt gondoltam olyan magányos lehetsz.
Erre elkezdett fejtegetni. Ha én magányos lettem volna, azt kész csodaként tartanám számon… de erre esélyem sem volt. Álladóan volt valaki körülöttem. Ha nem az edzőm, hát ilyen sikoltozó kislányok, mint ő.
– Álmaim vágya lenne, hogy magányos legyek. – Közöltem egyszerűen és a vonat falának támaszkodva cigiztem tovább. Többé nem fordultam vele szembe, nem volt rá szükségem, hogy megint lesmároljon egy halom tini előtt. – Tudod, a magadfajta nők állandóan megkörnyékeznek. – Tettem hozzá és végig nyaltam az ajkaimon, mielőtt a cigarettát visszadugtam a számba és leszívtam a füstöt.
– Sosem üres az ágyam, ha meg éppen mégis, akkor edzésen vagyok, hogy azokat a szép izmaimat megmozgassam. – Folytattam és kifújtam a füstöt. Egészen hosszan, hogy apró hattyút formázva érje el a folyosó szemközti falát. – Edzés után meg, amikor leveszem a talárt és félmeztelenül sétálok az öltözőbe, már ott vár a következő nő… – Alig vártam, hogy elaléljon a gondolattól is. – Na gyere, veszek neked egy nyaláspálcát. – Intettem, majd eltolva magam a faltól, megindultam az édességes banyát keresni.

♥ engedj közel ♥

crap. i'm in love

pretty : bye bye summer ♥ vibe: watercolor eyes

2003. 09. 01
 p.s. Len

Olyan volt az életed, mint a villám: cikkan, és kialszik. De a villámot az égbolt csiholja, az égbolt pedig örökkévaló. Ezt mondták a nagyi temetésén, és ez egy gyönyörű mondat volt. Valahogy nem is értettem miért jutott eszembe. Talán én is ilyen leszek. Gyorsan végig karcolom az égboltot, és az égbolt újracsihol engem. Körbe-körbe állandóan, egészen addig amíg el nem fáradok, vagy ki nem kopik a fényem.
Persze még nem akartam elfáradni. Ha kellett végigfutottam a sötétségen egyedül, hogy egy kicsit a felszínre kerüljek. De nem akartam feladni. Még volt álmom, hogy medimágus legyek, és ott is a legjobb aki csak lehet. És szerettem volna Lent meggyőzni arról, hogy én egy kicsit tényleg másabb vagyok.
Nem voltam olyan lány, mint a többi, akik csak a felszín miatt akartak vele lenni, vagy mert vele akartak lenni egy vagy több éjjszaka. Én egyszerűen csak őt szerettem volna, hogy egy kicsit közelebb engedjen, hogy egy picit tovább lássak ennél a hűvös, de annál szebb kék tekintetnél. Nem tudom, hogy tudtam ennyire belezúgni, pedig nem is ismertem, de... szerettem volna azt hinni, hogy ő is jobb annál, mint amit kifelé mutatott.
Közelebb hajolt hozzám, és egyenesen az arcomba fújta a füstöt, miközben éreztem, hogy teljesen kimarja ez a csípős szárazság a szememet, de megálltam, hogy őrült módjára pislogjak, és csak álltam a hűvös tekintetét, ahogy az én szemembe nézett. Talán nem látta, hogy nem olyan voltam, mint a többiek. De szerettem mindig is bebizonyítani, hogy más voltam. Ha fájt is minden. Igazából nem nagyon viseltem el senkinek, hogy fájdalmat okozzon nekem. Ha lett volna alkalmam találkozni Macmillannal, akkor szépen megaláztam volna őt úgy, ahogy ő is tette velem. És Lennél valahogy nem éreztem azt, hogy bántanom kéne azért mert fájt, hogy eltolt újra és újra csak a falat láttam. Azt hiszem tényleg nagyon szeretem.
– Szóval nem ijedtél meg? - kérdezte, én meg csak egy kicsit még nem engedtem el a tekintetét, a füstön keresztül sem, csak figyeltem őt, miközben a szívem eszelősem kalapált bennem, és attól féltem hogy elájulok infarktus miatt. Az azért borzasztóan ciki lett volna. Mintha valami furcsa mugli szappanopera lenne, amit együtt néztem Lolával a nyáron.
- Nem. Mert én nem félek - mondtam halkan, és aztán persze a vonat még bénább helyzetbe sodort, én pedig Len száján kötöttem ki, mintha tényleg olyan őrült pióca lettem volna, aki azt akarta volna, hogy itt helyben... Történjen bármi is. Ettől a gondolattól teljesen kikészültem, mert én nem voltam olyan... olyan ostoba, felszínes buta liba. De mégis a csók persze kicsit kibillentett önmagamból, és teljesen zavarba hozott, persze, mert Len közel került hozzám,  én már megint tökre beégtem nála. Eddig csodásan haladok abban, hogy végleg lejárassam magam. Pedig nem volt szándékos, bár ha már vitt a lendület nem akartam a pillanatot eltűnni hagyni. Semmit sem bánthattam meg, mert itt még dönthettem arról, mit teszek. Még ha őrültség is volt. Még ha tök félreérthető is.
– Billeg, mi… hoppá! – mondta Len, és a következő pillanatban egy rövid időre megfogta a melleimet is, amitől megint elvörösödtem. Nem iagzán tapiztak le így, mármint igazából még a legtöbb esetben a csókig se jutottam el, mert elhajítottak, mint más az édességes papírt, hogy tovább vigyen el a szél. És mégis a legtöbb diák a roxfortban azt hitte minden pasit megülök. Pedig ha úgy vesszük nálam nagyobb vesztes a szerelemben nem igen volt. Csak hülye lettem volna, ha hagyom, hogy ezt lássák. Inkább csak zavartan megköszörültem a torkomat. Inkább megpróbáltam beszélgetni. Csak hát... Abban nem voltam jó. Mármint persze tudtam... csak Lennél nem tudtam mit is tegyek vagy mondjak. És így még nyomorultabbul éreztem magam.
– Álmaim vágya lenne, hogy magányos legyek. Tudod, a magadfajta nők állandóan megkörnyékeznek. - Ahogy ezt közölte velem rosszul esett. A magamfajta nők... Igazából eléggé egyedinek tartottam magam, és sértő volt olyan a többi hülye közzé sorolt, de így még inkább megmakacsoltam magam, hogy csak azért is megmutatom, hogy nem olyan nő vagyok, hanem A Nő. Az arcom meg inkább nem is mutattam ki, hogy ez au-s élmény volt. Erős voltam.
– Sosem üres az ágyam, ha meg éppen mégis, akkor edzésen vagyok, hogy azokat a szép izmaimat megmozgassam. Edzés után meg, amikor leveszem a talárt és félmeztelenül sétálok az öltözőbe, már ott vár a következő nő…  - Erre inkább csak a hattyút néztem, ahogy ellibbent Len ajkaitól, és aztán olyan szomorúan foszlott szét, hogy még belesajdult a szívem is. Én is így éreztem magam. Egy gomolynak, ami csak arra jó, hogy elfújjanak és elkenődjön úgy mintha sose létezett volna. A vonat falának döntöttem a fejem és persze kipirultam a gondolattól, hogy hát Len mennyire tud égni, és élni... ahogyan ő akart.
– Na gyere, veszek neked egy nyaláspálcát. – szólt aztán és megindult én pedig csak követtem. Aztán gondoltam egyet és megelőztem, hogy félé fordulva rá tudjak nézni, miközben hátrafelé lépkedtem. Fogalmam sem volt mi az a nyaláspálca, biztos valami perverz édesség volt és csak le akart magáról rázni. De még nem hagytam magam.
- Milyen szép is ez. Csak úgy élsz ahogyan akarsz, azzal vagy akivel akarsz. Még válogathatsz is a sok nő között - húztam félmosolyra a számat - Milyen könnyű is így nem? - kérdeztem, de aztán persze ezt egy kicsit szarkasztikusan mondva, mert nem voltam hülye. - Egészen irigylésre méltó élet - tettem még hozzá, bár én is tisztában voltam, hogy nem volt ilyen könnyű. Úgy élni ahogy akarunk talán több áldozattal is járt, mint úgy élni ahogy más akarta. Nem is tudom mért beszéltem, kétlem, hogy akart volna velem dumálni. De csendben végig menni a folyosón még bénább volt. És én nem viháncoló típus voltam. Aztán persze már láttam is a távolban a nőt a kocsijával, a távolban, miközben egy kisebb diák vásárolgatott nála.

NEM ENGEDLEK
2003. 09. 01.



to: Nora

outfit

Nora Narek veszélyes játékot űzött. Persze nem csak az én karrieremmel, amit egy rosszul sikerült cikk bármikor képes lett volna kettészelni… és nem is azért, mert egy idősebb férfi szószerint bármit megtehetett volna vele, amennyire törékeny. De nem voltam amatőr csábítás terén. Valójában nagyon is szerettem volna megmutatni, hogy ki irányít a helyzetben, úgyhogy nem csókolgathat csak úgy kényekedve szerint.
Sikerült persze saját magát kompromittálni. Azonnal elvörösödött, ahogy a melléhez értem, pedig ő ugyanilyen szenvtelenül fogdosott és csókolgatott, ha éppen olyan kedve volt. Az én testem nyilván más volt, csak egy jó szórakozás. Meg akart szeretni magának, mert a külsőmbe esett bele, mint a legtöbb nő. Ezért sem kell kapcsolat. Mindegyik ilyen.
-  Milyen szép is ez. Csak úgy élsz ahogyan akarsz, azzal vagy akivel akarsz. Még válogathatsz is a sok nő között - keserű mosolyt engedtem meg magamnak, ahogy befejezte a szövegelést. Inkább csak megindultam előre, hogy megkeressem a büfékocsis nénit és ezzel együtt elbújjak egy saját kupémba. Mára elég volt a mellfogdosásból.
- Pont így van. - Közöltem, de még véletlenül sem érzelmesen. Nem akartam vele tudtani, hogy mit gondolok erről. Tudtam, miképpen öregedek meg, család, gyerek és feleség nélkül. sportoló voltam. Belőlem csak a celebet látták, nem kereste senki az emberi oldalam.
-  Milyen könnyű is így nem - váltott át gúnyolódásra.
- Rendkívül. - Szippantottam bele a cigarettába, de a távolban már felbukkant a büfékocsi és olyan hálás voltam érte. Csak meg akartam venni neki a világ egyik legbetegebb édességét… nyaláspálca. Legalább annyira illet Norához, mint az a beteg szexdrog, a furmászméz... vagy furkászméz? Ki tudja, azzal sosem kellett élnem, én tényleg mindent megkaptam szerek és felesleges erőlködés nélkül.
-  Egészen irigylésre méltó élet - jött a folytatás. Megint megforgattam a szememet, ahogy megérkeztünk a kocsihoz.
Egy fiatal diáklány fizetett éppen, de ahogy megálltam mellette, rám pillantott és elpirult. Azonnal magához ölelte a vásárolt édesség mennyiséget, majd elkezdett rohanni, hogy a folyosó másik végén bevesse magát az egyik kupéba. Csak sóhajtottam egyet.
- Mit adhatok, kedves Campbell professzor? - kérdezte a banya, majd végig mutatott a kocsin várakozó portékán. Volt ott minden, mintha eddig alig vásároltak volna tőle.
- Norának szeretnénk kérni egy szép, hosszú nyaláspálcát. - Kacsintottam a nénire, mire az szó szerint elpirult. Erre csak elhúztam a számat egy széles mosolyra, aztán beletúrtam a zsebembe, hogy néhány fényes érmét nyújtsak át, míg Nora kiszolgálásra került.
- Na ezt kapd be, kislány. - Tettem hozzá, ahogy a néni szépen odébb gurult mellőlünk.

♥ engedj közel ♥

crap. i'm in love

pretty : bye bye summer ♥ vibe: watercolor eyes

2003. 09. 01
 p.s. Len

Lent nehéz volt megérinteni, még anynira se hagyta magát, mint akikkel eddig találkoztam. őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Csak nem kezdhettem el vele beszélgetni úgy, mint egy öt éves, hogy na és neked mi a kedvenc édességed? Vagy ültél-e már varázsszőnyegen? Esetleg tudod-e milyen szép éjszaka a sivatag, amikor csak a szél és a homok zümmögését hallod magad körül az egész világon? valahogy ezeket a kérdéseket nem akartam feltenni neki, nehogy megint valami szerencsétlen gyereknek higyjen. De utáltam, hogy így megtorpantam. Általában nem féltem cselekedni, megtettem amit a helyzetből ki tudtam hozni. talán meg kellett volna néznem Lola újságjaiban, hogy egyezik-e egyáltalán a horoszkópunk? lehunytam a szememet, miközben próbáltam valami beszélgetés félét kihozni a kettőnk közötti csendből. Átkaroltam magam mögött a karomat, és az ujjaim azt a cikeszes pandora karkötőt piszkálták, amit Lola adott nekem a kupénkba, nem sokkal azelőtt, hogy megindultam volna felfalni a büfés kocsit. Mit csináljak, hogy ne csak egy unalmas lány legyek a szemében? Igazából szerettem volna, ha megnyílik nekem.
Nehezen tudtam megmagyarázni, hogy miért szerettem bele. A szeme tetszett a legjobban. Nem is inkább a tekintete. Ami olyan megkapóan csillogott, hogy még a fényképen is teljesen a lelkembe hatolt. Annyira sok mindent elárult egy emberről egy pillantás, de én most onnan is csak hűvös elutasítást láttam. Szerettem volna ha mögé leshetek még egy kicsit, ha nem csak ezt a szigorú arcot látom. Olyan volt Len, mintha ő is egy cikesz lett volna, amit képtelen lettem volna elkapni. Igazából hagyhattam is volna az egészet, de... féltem ha most feladom elkopik belőlem ez a sok-sok forró érzés, és akkor nem marad bennem semmi. Úgy éreztem, ha Len eltűnik az életemből és hagyom, hogy messzire repülön tőlem, teljesen üres lennék nélküle.
- Pont így van.  Rendkívül - mondta. Inkább csak sóhajtottam egyet. nem is tudom, még így is szörnyen rossz érzés fogott el arra a gondolatra, hogy mindenki csak a nagyon menő Lennox Campbellt kereste menne, aki bulizott és csajozott és nőkkel bújt össze, miközben engem teljesen figyelmen kívül hagyott... Oké, ez idegesített persze. De üldözni egy bálványképet vagy keresni az embert mögötte teljesen más volt. Azt hiszem egy kicsit aggódtam, nem ilyenek miatt égtek ki előbb utóbb az emberek? Mármint egyszer csak belefáradnak a képbe, amit mindenki látni akar és a végén csak eltűnnek mögötte... és egyedül maradnak. Egyedül maradni pedig rossz volt, ezt tudtam. De inkább nem mondtam semmit mert végül is, csak magammal beszélgettem.
Lassan a kocsis néni is felbukkant, meg egy csajszi is vele, aki ahogyan meglátta Lent el is menekült. Csak felvont szemöldökkel bámultam utána. És még ÉN voltam a gyerekes? Én legalább meg mertem csókolni, mert nem is tudom. Így fejezzük ki a másiknak, hogy tetszik, nem? Vagy nem? Ahhh, már abban sem voltam biztos. Len  közelében egyszerűen semmi sem működött jól, ami eddig talán ment. Néha. Mert sokszor a csókig se jutottam el.
- Furcsa hatást váltasz ki a nőkből - dünnyögtem Len felé, miközben a néni is végre ránk nézett. Én lelkesen bámultam a kocsit, miközben szinte csillogó szemekkel néztem a rajta lévő édességmennyiséget.
- Norának szeretnénk kérni egy szép, hosszú nyaláspálcát - zökkentett vissza Len hangja a bambulásból, mire nem csak a néni, hanem én is elvörösödtem, majd valami nagyon bizarr dolgot nyomtak a kezembe. Az angolok rendkívül bizarr és furcsa emberek lehettek, mégis kinek az ötlete volt ez?
- Szolgálhatok még valamivel? - kérdezte a néni, mire hevesen bólogattam. Loláának kell vennem édességet és magamnak mert kifutottam a lelkem, hogy elérjem a vonatot.
- Öhm.. Khm, én szeretnék kérni abból, meg abból és abból és abból is - mutogattam az édességek felé, miközben előhúztam bájos mosollyal a melltartóm és a felsőm közzé rejtett galleonokat, mire a néni csak pislogott egyet. Sok mindent el lehetett rejteni ott, ha nem volt a ruhának zsebe, majd amikor fizettem és a néni is tovább tolta a kocsiját csak zavartan ácsorogtam Len előtt egy pár édességgel, meg a nyaláspálcával.
- Na ezt kapd be, kislány - mondta szemtelenül, én meg továbbra is vörös voltam, de megpróbáltam összeszedni azt a megmaradt csáberőmet, ami valahol még bennem volt. Mélyen vagy pedig az is zavarba esve rohangált bennem.
- Majd rád fogok gondolni közben - húztam ki magam és rákacsintottam, amikor összeszedtem magam végre. Aztán némi hatásszünet után nemes egyszerűséggel a kezébe nyomtam egy nagyon protein és fehérjében gazdag nagyon egészséges édességet, meg egy rednes csokit is, mert a cukormennyiség is fontos volt. Tudtam, hogy miket kellett enniük, meg mi számított egészségesnek.
- Tessék, hogy neked is legyen min gondolkodnod - dünnyögtem, miközben a szemébe pillantottam.

NEM ENGEDLEK
2003. 09. 01.



to: Nora

outfit

Nem lepett volna meg, ha Nora is csak egy sekélyes valakinek lát, aki nem több egy menő álarcnál. Sokszor elfelejtették a rajongók, hogy én is csak ember vagyok. Nagyon is az voltam. Elfáradtam, megsérültem, éreztem, bár az érzelmeket igyekeztem minimálisra csökkenteni. Pont elég pofára esést láttam, én nem akartam úgy járni… bebújtam a maszk mögé, amitől a legtöbben jóformán félistenként tartottak számon. Ezért nem is kárhoztattam végül is Norát sem, hogy ennyit lát belőlem. Helyes pasi, pénzzel.
– Furcsa hatást váltasz ki a nőkből – dünnyögte Nora, ahogy megérkeztünk az édességes nénihez. Kedves volt velem, mert ismert és dedikáltam neki egy csokibékás csomagot… de ettől függetlenül csak egy kedves mosoly kellett, hogy magamba bolondítsam a banyát. Nem is ez volt a lényeg, hanem ami ez után következett.
Nem bírtam nem elröhögni magamat. Olyan vörös volt a képe, mintha egy igazi „pálcát” tartana a kezében… de valójában csak értette, hogy mennyire röhejes ez az egész. Mármint főleg tőle, aki előadta a nagylányt, most meg itt pironkodik, mint a legtöbb szűzkislány. Meg sem lepett volna tőle.
– Öhm.. Khm, én szeretnék kérni abból, meg abból és abból és abból is – mutogatott az édességes kocsin. Hát igen, tipikus kislány. Most meg stresszevő lett miattam, ráadásul olyan mennyiséggel a kezében állt ott előttem, mikor befejezte a vásárlást, hogy nagyjából egy heti kalóriaadagot kitett. Én mégis csak a perverz megjegyzést tettem neki a nyaláspálcára.
– Majd rád fogok gondolni közben – kacsintott rám, de az arca még mindig elképesztően kipirult volt. Persze ő nem látta magát, ezért csak én szórakoztam kiválóan.
– Sokan rám gondolnak szopogatás közben… – feleltem magabiztosan, de most inkább nem hajoltam kihívóan közelebb. Nem akartam, hogy megint csókolgatni kezdjen, ha esetleg Smith éppen erre tartana járőrözést. Nem lepne meg. Egyáltalán nem lepne meg, hiszen megfenyegetett a saját évnyitó bulimon is. Talán éppen azt várta, hogy hibázzak és szépen eltávolítson. Az persze nem csak az extra bevételnek, de a hírnevemnek is rosszat tenne, ha egy kamaszlánnyal kezdenék.
– Tessék, hogy neked is legyen min gondolkodnod – dünnyögte alig érthetően. A kezembe nyomott valami édesség halmazt, de nem néztem meg jobban. Valami csoki, meg valami másik szelet. Imádtam az édességet, csakhogy voltak időszakok, amikor nem ehettem csak úgy büntetlenül.
– Hm… – forgattam meg a szemeimet, majd hátrébb léptem tőle, hogy aztán hátat fordítsak neki. Még annyit hozzá tettem: – Megígérem, nem rád fogok gondolni közben. – Tettem hozzá és még tettem néhány lépést előre, alig várva, hogy megtaláljam a kupémat. Kicsit el kellett zárkóznom a diáklányoktól. Túl sokan voltak, túl idegesítőek.
– Mostantól Campbell professzor, ne felejtsd Nora! – intettem egyet, majd átlépve a következő kocsiba, magára hagytam a lányt a vonat folyosóján.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.