kastélyozás

Avery-apuci kastélya



2001. augusztus 3.

[kastélyozás]

kastélyozás

2001. augusztus 3.
Cicamica
 
„Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?”

Jól telt a nyár, sok időm volt Cassenre még a felvételik ellenére is, de ahogy beköszöntött az augusztus és hirtelen minden furcsán borongóssá vált, eljöttek a kötelezettségek is. Állandóan Hertfordshire-be kellett járnom, hogy beiratkozzak, hogy kollégiumi szobát szerezzek, hogy seprűt béreljek magamnak és egyéb olyan dolgok, amik majd teljesen hétköznapiak lesznek akadémiai tanulóként. Ráadásul ez még csak a jéghegy csúcsa volt, a kiindulási pontja mindennek, ami sokkal nagyobb és bonyolultabb. Ezért egyeztem bele ebbe a pár napos kiruccanásba. Így vele és az egyik – akármelyik – faterjával töltsek egy pár napot Skóciában.
Ahogy a manó végigvezetett a kastélyon, hogy megkeressük Avery szobáját, nem tudtam azon elgondolkodni, vajon mennyire kell menőnek lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen hely tulajdonosa legyen?  Azt tudom, hogy az egyik apja híres író, a másikról viszont csak annyit tudok, hogy Elliot a neve és Cassen szerint menő. És ezeken felül még van egy igazi apja is… terjedelmes egy családfa az tuti.
Amint meghallottam a gyerek zajokat, borzongás futott végig rajtam. Utáltam a gyerekeket, utáltam, hogy nyafognak, hogy összetapiznak a koszos kezükkel… de Avery testvérei mind kicsik voltak és minden bizonnyal bosszantóak is. Valahogy nem akartam megismerni őket.
– Ez Cassen kisasszony szobája – közölte a manó az egyik ajtó előtt. – Odabent van, csak nem rég fogyasztotta el a reggelijét. – Magyarázta, majd egy csettintéssel eltűnt a szemeim elől. Ez a találkozás komikusabbnak tűnt a legutóbbinál… amikor Bea és a Vincenttől kapott sebhely egyetlen nap alatt váltak témává. Már nem volt több olyan testi elváltozás rajtam, ami hasonló reakciót válthatott volna ki.
– Szobaszervíz! – kiáltottam be és elhúztam a számat egy fanyar kis mosolyra, ahogy bekopogtam. Soha nem álmodtam róla, hogy valaha egy ilyen helyen töltsek pár napot. Nem voltak gazdagok a szüleim, még ha anyám elismert is volt a szakmájába. Nem jártunk kastélyokba vagy méreg drága nyaralásokra. A nyarakat otthon töltöttük a csendben és a nyugalomban, amire mindenkinek a legnagyobb szüksége volt… főleg azok után, ami Vincenttel történt. Anyám idegei kikészültek, akárcsak az enyémek, apa meg próbálta biztosítani, hogy többé ne eshessen bántódásunk. Egyszerűen feszült volt mindenki, amiből csak az jelentett aprócska kiutat, mikor együtt sütögettünk a kertben vagy éppen a növényeket gondoztuk. Volt ezekben valami önfeledt, ami a többi hétköznapunkból hiányzott. Ritkán tudtam elengedni magam, akárcsak a szüleim.
– Miss Cassen meghoztam a kedvenc játékát – Nyitottam be aztán és a tekintetemmel azonnal az imádott szőke hajzuhatagot kerestem. Csak pár hetet töltöttünk külön, de máris csókolni és ölelni akartam. Cassen volt az én orvosságom a sok hülyeségre, ami az elmúlt években történt. Vele már őszinte lehettem, így csak még inkább azt éreztem, hogy összetartozunk.

[JASPER]

JASPER

2001. augusztus 3.
o u t f i t

Jasper hiánya kezdett egyre inkább sajgóvá válni. Eddig igazából fogalmam sem volt, hogy ilyen tényleg létezik. Hogy már-már fájjon az is, ha csak nincs mellettem, és nem hallom a hangját, és akármennyire is borzasztóan nyálas volt ez, képtelen voltam ellene tenni. Igazából még arra sem voltam képes, hogy lenyugtassam a pattogó atomjaimat, amelyek égették a bőrömet, hogy mindjárt itt van, és milyen jó lesz a nyakába vetni magam. Hogy is éltem túl ezt az elmúlt pár hetet? Az is csoda, hogy levegőt venni még nem felejtettem el.
Átsétáltam a szobámból az ahhoz csatolt kis fürdőbe, majd pedig vissza. Ezt ismételgettem párszor egymás után, néha kibámészkodva közben az ablakon, a táj pedig mindannyiszor ugyanolyan csodálatos és lehengerlő volt. Ahogy ez az egész kastély is... a maga kicsit habos, hercegnős nemében. Tényleg úgy éreztem magam, mintha valami mesébe csöppentem volna. Ez a szoba, a kastély folyosói... Rohadt menő volt, és valahol egy kicsit hihetetlen. Igazából már alig vártam, hogy elmeséljem Sophie-nak, ha legközelebb találkozunk, mekkora menő cucca van az egyik apámnak a sok közül... És talán ha legközelebb jövünk, őt is elhívom. Ő is hiányzott persze, de azért máshogyan, mint Jasper, és reménykedtem benne, hogy ezt megérti.
Már-már nevetséges az, hogy mennyire ideges voltam. Mármint inkább izgatott, de nálam valahogy könnyedén összemosódott a kettő. Igyekeztem lefoglalni magam valamivel, de semmi nem terelte el a figyelmemet egy pillanatra sem. Pedig a fürdőszoba aztán tényleg marha jól nézett ki, a franciaágy matraca pedig olyan puha volt, mintha valami felhőn fetrengnék... minderre pedig rátett a látvány. Errefelé még az időjárás is különleges volt, az ég folyton valami megfoghatatlan árnyalatban játszott.
– Szobaszervíz! – Kissé megrezzentem, ahogy hirtelen az ismerős orgánum betöltötte az egész szobát. Még a hangja is elég volt ahhoz, hogy egy kellemes kis borzongás végigszaladjon a hátamon. Elléptem az ablaktól, és visszamentem a rózsaszín, habos-babos szobába, hogy ajtót nyissak neki, de addigra az ki is nyílt.
– Miss Cassen meghoztam a kedvenc játékát. - Halkan felnevettem, ahogy odaszökkentem hozzá, és még jóformán a szemébe sem néztem, de máris rávetettem magam, olyan szorosan ölelgetve, ahogy csak tudtam. Nem is érdekelt más, csak hogy végre hozzásimulhattam, éreztem a finom illatát, itt volt, és tényleg... ebben a pillanatban, semmi más nem számított.
- A kedvenc játékom? - vigyorogtam, miközben nyakába dugtam arcomat. Olyan közel akartam férkőzni hozzá, ahogy csak lehetett, és hiába, az izgatottságomat is csak nehezen tudtam visszafogni. - Azt hiszem, ez inkább a kedvenc fajta szobaszervizem.
Egy picikét hátrébb húzódtam, de az is csak addig tartott, amíg feljebb emeltem a fejemet, hogy nyomjak egy puszit az arcára. Úgy éreztem magam, mint aki elé egy hosszú diéta után végre odatolnak egy nagy, habos szelet sütit... Most már biztos, hogy a Roxfortban meg fogok őrülni. Még ennél is jobban.
- Hiányoztál - jelentettem ki, és még szorosabbra fűztem körülötte a karjaimat. Újra a nyakához dugtam arcomat, ha hagyta, és belélegeztem a finom illatát, ez pedig végre véglegesen lenyugtatta a lelkemet. Imádtam az illatát, megnyugtatott és biztonságot adott, még a cigijének kesernyés nyomát is szerettem.
Kellett egy kis idő, hogy hátrébb tudjak húzódni, és boldogan felnéztem az arcára, végigpillantva a vonásain, sőt, egyik kezemmel még meg is cirógattam az állát.
- Na, hogy tetszik a palotánk? - kérdeztem elvigyorodva. Ez még mindig hihetetlen volt. - Én eddig minden egyes alkalommal eltévedtem benne...
 

[kastélyozás]

kastélyozás

2001. augusztus 3.
Cicamica
 
„Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?”

Alapvetően nem voltam oda az ötletért, hogy megismerjem Avery családját. Nem tudom miért, talán mert sosem voltam korábban ilyen helyzetben és nem tudtam, hogyan kezeljem… de már ő is tudta, hogy nekem nem volt más barátnőm. A legtöbb kapcsolatom lányokkal futó kaland volt, nem álltam készen, hogy Bea után elkötelezzem magam. Most azonban biztos voltam a dolgomban, annyira hogy nem engedtem volna el semmi pénzért. Az izgalmat persze egy pillanat alatt elmosta, ahogy rám vetette magát és a karjai ismét engem öleltek. Én is átkaroltam és olyan szorosan húztam magamhoz, hogy az arcomat a szőke tincsek közé tudjam fúrni… néhány hét telt el azóta, hogy találkoztunk, de őrülten hiányzott. Neki nem csak a teste, hanem az egész személyisége.
Talán érezte, ahogy a szívem őrülten, szerelmesen lüktet, ahogy találkozott a testünk. Egy pillanatra csak azt fogtam fel, hogy egy forróság hullám fut végig minden porcikámon, s éppen csak annyira mosolyodtam el, hogy ő ne láthassa.
– A kedvenc játékom? – kérdezett vissza, ahogy az arcát a nyakamhoz fúrta és megérezhettem a leheletét a bőrömön. –  Azt hiszem, ez inkább a kedvenc fajta szobaszervizem. – Az ujjaimat fúrtam most bele a szőke tincsekbe. Óvatosan cirógattam meg őket, bár nem is hittem, hogy lehetnének kevésbé puhák, mint legutóbb.
Az apró puszi az arcomon majdnem elgyengített. Egy halovány mosoly bujkált ajkaim szegletében és cseppet sem bántam, hogy elhúzódott picit. Így tökéletesen láthattam a kék szemeket. Szerettem, ahogy csillognak, ahogy arról árulkodnak, mennyire örül nekem. Reméltem, hogy ő is ilyesmit lát, mikor rám néz… jól adom a rideget, de az ő közelében még az én vérem is egészen felpezsdült.
– Hiányoztál.
Úgy mondtam volna, hogy te még annál is jobban. Azonban nem akartam szomorúvá tenni magamat és őt sem… hiszen ennél lehet, hogy sokkal több vár még ránk, ha elkezdődik az akadémia. A szüleim folyamatosan azzal ijesztgettek, hogy ott mennyit kell tanulni és nem lesz időm eljárni bulizni. Nem is akartam, azt az időt akartam Cassenre szánni.
– Most egy ideig nem fogok – leheltem finom puszit az ajkaira. Egyelőre nem akartam túlságosan belemerülni egy hosszabb csókba… már amikor beértem a kastélyba hallottam, ahogy az egyik testvére hangosan sikoltozik. Ráadásul némiképpen a pánik is elfogott, hogy a valamelyik apja rám nyit. Nem tudtam nyomon követni a családi kapcsolatokat és igazából úgy voltam vele, ha mind egyhelyen lesznek, akkor talán megértem.
Elkaptam a kezét miután végig simított az államon és az ágy végében álló furcsa, szőrös padhoz vezettem. Lehuppantam rá, miután letettem a cuccom és az ölembe húztam. Így érezhettem a teste melegét.
– Na, hogy tetszik a palotánk? Én eddig minden egyes alkalommal eltévedtem benne...
– Engem a boros pince érdekel. Láttam, hogy vezet egy lépcső lefelé és az ilyen kastélyokban mindig van olyan – válaszoltam és eltűrtem a fülétől a haját, hogy finoman megharaphassam. Apró, óvatos kis érintés volt, de épp elég ahhoz, hogy megőrjítsen máris. Hát ennyire hiányzott Cassen.
– Amúgy most akkor melyik apáddal vagy itt? Vagy inkább kérdezzem úgy melyiké a kastély?

[JASPER]

JASPER

2001. augusztus 3.
o u t f i t

Hozzányomtam arcomat Jasper meleg bőréhez, és pár pillanatig egyszerűen csak élveztem, hogy körbevesz a finom illata. Olyan volt ez, mint egy különös fajta hazaérés, vele ugyanis egyszerűen minden passzolt. A karjaiba férkőzni tényleg olyan biztonságos és finom volt... Nem is akartam elmozdulni onnan.
Élveztem, ahogy finoman simogatta a hajamat, és ahogy körém fonta az erős karjait, és azon kezdtem gondolkodni, hogyan csempészhetném be magammal az iskolába mégis. Nem olyan fontos az az akadémia... vagy inkább én hagyjam ott a Roxfortot? Ezek az őrült képek is olyan szépnek tűntek, csak hogy vele lehessek év közben is, még úgy is, hogy tudtam, elég lesz csak vetnem egy pillantást a tankönyveire majd, hogy elkapjon a hányinger... Nem igazán szerettem ezeket a medimágiai dolgokat, jobban mondva inkább undorodtam a vértől és a sebek látványtól... és azért a szülést elképzelni sem volt igazán aranyos látvány.
– Most egy ideig nem fogok. - Felpillantottam Jasper arcára, de aztán lehunytam a szemet, ahogy az ajkaink összesimultak. Végre... annyira finom volt, de aztán vége is szakadt, mire egyáltalán igazán átéltem volna, ő kicsit elhúzódott. Lebiggyesztettem kissé az ajkaimat, de aztán újra felpislogtam rá.
- Tudom... nem lesz esélyed rá. Nem engedlek el! - Elvigyorodva átkaroltam a nyakát, és közelebb hajolva most én csókoltam meg, de ez sem tartott sokáig. Valójában egy kissé tartottam attól, hogy mindjárt kicsapódik az ajtóm és bedugja a fejét Ada vagy Kis Nat... Én pedig nem szerettem volna traumatizálni őket.
Hagytam, hogy az ágy végében lévő szőrmés izéhez húzzon, és kényelmesen elhelyezkedtem az ölében, szembefordulva vele, hogy az arcára lássak. Annyira jóképű volt... gyönyörű vonásokkal, csillogó, világoskék szemekkel. Hogy tudott neki bárki is ellenállni? Azt hiszem, csak azért gondolhattam ennek az ellenkezőjét a legelső összeakadásunkkor a szertárban, mert sötét volt, és nem láttam tisztán. De persze már akkor is tudtam, hogy helyes... csak azt nem, hogy ennyire nagyon-nagyon.
– Engem a boros pince érdekel. Láttam, hogy vezet egy lépcső lefelé és az ilyen kastélyokban mindig van olyan. - Kissé oldalra döntöttem a fejemet, ahogy elgondolkodtam, közben pedig figyeltem a szemem sarkából, ahogy arrébb sepri a hajamat és a fülemhez hajol. Már attól is kirázott a hideg, ahogy megéreztem nyakamnál a leheletét.
- Mhmmm... Borospince? Lehet... - bólogattam óvatosan, épp csak annyira, hogy az ajka továbbra is a fülemet súrolja. - Megnézhetjük, ha szeretnéd. De nem garantálom, hogy nem fogunk eltévedni...
Végigsimítottam a tarkóján, hogy aztán hajába csúsztassam az ujjaimat, és finoman összeborzoltam a szálakat, néhány hosszabb tincset az ujjam köré csavargattam. Szerettem játszani a hajával, imádtam, hogy össze-vissza tudtam kócolni.
– Amúgy most akkor melyik apáddal vagy itt? Vagy inkább kérdezzem úgy melyiké a kastély? - érdeklődött.
- Elliottal... tudod, akiről meséltem. Alapból is vele lakom Londonban. És ez a hely is az övé... asszem. - Hirtelen kicsit hátrébb húzódtam, és felpattantam az öléből, aztán nyújtottam felé a kezemet is, hogy "felhúzzam", vagy legalábbis imitáljam, és lelkesen felmosolyogtam rá. - Na, akkor felkutatjuk a pincét?
Ha felállt, akkor összefontam az ujjainkat és még nyomtam egy csókot az állára, majd az ajtó felé léptem. Alapból amúgy eszembe se jutott volna lemenni oda, meg alapból, semmilyen pincébe... túlságosan tartottam attól, miféle izék gubbaszthatnak az olyan helyeken.
- Egyébként ne aggódj, nincsenek olyan sokan az apáim... csak hárman, de az egyikükkel valószínűleg úgysem fogsz találkozni. Nat pedig elég békés, de szerintem Elliottal is ki fogsz jönni - fecsegtem tovább közben.

[kastélyozás]

kastélyozás

2001. augusztus 3.
Cicamica
 
„Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?”

Cassenhez valahogy illett ez a kastély, ez a csillogóvillogó szoba. Talán ezért vigyorodtam el ösztönösen kissé gúnyosan, kissé szeretőn, mikor megláttam az új helyszín falai között. Erre nem számítottam már idén, ahogy persze arra sem, hogy éppen nekem, az örök magányos Jasper Flynnek barátnője lesz.
Jó volt újra érezni az ajkai puha érintését, az ölelését, a teste melegét. Olyan volt ez, mint valami őrült körforgás, ami megint elkapott magával és nem tudtam szabadulni belőle. Na nem mintha akartam volna, inkább csak arra vágytam, hogy vigyen a lendület, hogy ne lássam külvilágot, csak őt. Talán egy kicsit féltem attól, amit majd a főiskola jelent nekünk, hogy távol kerülünk egymástól… hogy őt is, akárcsak Beat, szép lassan elveszítem. Ha tehettem volna, visszamegyek a Roxfortba csak még egy évre.
–  Tudom... nem lesz esélyed rá. Nem engedlek el! – Újabb rövid csók, újabb bizsergés… és ha odakintről nem szűrődtek volna be azok a gyerekhangok, én biztosan azonnal neki esem. A személye, a teste, mindene úgy hiányzott, mintha csak valaki a levegőt vette volna el tőlem. Ezt pedig nem mertem volna kimondani. Inkább úgy tereltem a szót, hogy a menő Jasper köszönjön vissza, az amelyik a barátnője ölelgetés közben is képes felfedezni egy egész kastélyt.
– Mhmmm... Borospince? Lehet... Megnézhetjük, ha szeretnéd. De nem garantálom, hogy nem fogunk eltévedni...
A füléhez hajoltam és csendesen súgtam a választ, ami szinte ösztönösen jött a szavaira: – Veled szívesen eltévedem, Cassen – kaptam be a fülcimpáját a végén, hogy picit megharapjam. Reméltem, hogy legalább estére megszabadulunk a családjától, mert nincs kedvem egész végig az apjával jó pofizni vagy kikérni a lányát estére. Még közelebb húztam magamhoz, aztán elhúzódtam, hogy a szemébe nézzek. Nem folytattam az incselkedést, a kastélyról kérdezgettem.
–  Elliottal... tudod, akiről meséltem. Alapból is vele lakom Londonban. És ez a hely is az övé... asszem. – Valami rémlett apuciról, de pont elég kevés ahhoz, hogy csak hümmögéssel reagáljak. – Na, akkor felkutatjuk a pincét?
Bólintottam és ahogy elváltunk és ő elindulta az ajtó felé, én követtem. Hamarosan a folyosón is találtuk magunkat. Elég nagy volt a terület, bár a gyerekzsivajt hallottuk, nem pillantottam egyetlen kiskorút sem meg a közvetlen közelünkben. Egyelőre nem bántam a dolgot, ráér az valami kötelező pofaviziten, mint mondjuk az egyik étkezés.
– Egyébként ne aggódj, nincsenek olyan sokan az apáim... csak hárman, de az egyikükkel valószínűleg úgysem fogsz találkozni. Nat pedig elég békés, de szerintem Elliottal is ki fogsz jönni.
– Pont a nem békéssel vagy itt? Ez kicsit nyugtalanító… tudod? – kérdeztem és elővettem egy cigit, hogy rágyújtsak. Végül is senki sem tiltotta meg az ajtóban, hogy ne tegyek így. Kézen fogtam hát Cassent és elkezdtem lefelé húzni, amerre a lépcsőt láttam. A pince felé vezető lépcsők nem voltak olyan finomak és elegánsak, mint a lakórészben. Ezek öreg fapéldányok voltak, amik recsegve-ropogva jelezték, hogy bizony nem ma készültek.
– Tuti a pincében tartja az ex-barátaid holttestét. – Állapítottam meg, ahogy körbe néztem a sötét helyiségben, amit egyetlen lámpás világított meg. Hatalmas, modern tárolókban sorakoztak a borosüvegek, de olyan félig befejezetlennek tűnt az egész.
– Hűűű… – léptem az egyik lyukhoz, a falnál, amiben egy aprócska láda volt. Először azt hittem, hogy valami régebbi bor lehet bennem, mert hosszúkás volt, fából készült. Azonban, mikor kiemeltem könnyűnek tűnt. Alig hogy elemeltem lesiklott a teje és egy újabbnak tűnő pergamen bukkant ki. Valamiféle születési papírok voltak: – Elliot Rowle? Ő az apád? – kérdeztem és láttam, hogy a születési helyet valahol Kínában adták meg. – Miért vannak itt az iratai?

[JASPER]

JASPER

2001. augusztus 3.
o u t f i t

Jasper pontosan tudta, hogy verjen ki a fejemből mindent. Elég volt hozzá néhány apró kis érintés az ajkával... igazából nem is akartam kimászni az öléből, ott szerettem volna maradni a karjaiban és végre rendesen megcsókolni, de a félelem, hogy valaki ránknyit, túl erős volt. Mármint, szerettem volna Elliotnak is rendesen bemutatni Jaspert... nem pedig úgy, hogy épp egymás szájában vagyunk.
– Veled szívesen eltévedem, Cassen - suttogta egy finom kis harapás kíséretében a fülemen, amibe beleborzongott az egész testem, és elégedetten sóhajtottam is egyet. Biztos voltam benne, hogy ez szándékos... hogy direkt veszi el annyira az eszemet, hogy azt se tudjam, miről beszéltünk eddig.  Még éreztem egy pillanatig forró leheletét a nyakamon, de aztán hátrébb araszolt, nekem meg nagyon kellett küzdenem a vágy ellen, hogy ne húzzam vissza.
Inkább kézenfogtam, és elkezdtem húzni a folyosón valamelyik irányba. Igazából fogalmam sem volt, merre... tényleg nem tudtam magam kiismerni a falak közt, de emlékeim szerint a Roxfortba is hosszú hetek kellettek, hogy beszokjak.
– Pont a nem békéssel vagy itt? Ez kicsit nyugtalanító… tudod? – Halkan felkuncogtam Jasper arckifejezésén, és megcsóváltam a fejemet, közben beszívva a dohány illatát is. Igazából én erősen bíztam abban, hogy Elliot kedvelni fogja Jaspert... vagy legalábbis a kedvemért úgy tesz majd, és ez az egész nem lesz kellemetlen. Igazából tényleg ő volt a legnagyobb falat, legalábbis abból a szempontból, hogy hogyan áll hozzá. Hiszen valószínűleg Jasper vele fog a legtöbbet összefutni, nem pedig Nattal vagy az igazi apámmal.
- Ő is békés, ha jó a kedve - mondtam, és közben végigsimítottam hüvelykujjammal a kézfején, ahogy értem összekulcsolt ujjainktól. Aztán elértük a lépcsősort is, ami nem különösen nézett ki biztatónak... Bár nem is attól féltem igazán, hogy leszakad alattunk, inkább attól, hogy pókhálós lesz, és rámászik valami izé a lábamra a félhomályban. Erre a gondolatra megborzongtam, de aztán csak sebesen követtem Jaspert lefelé, ugyanis lemaradni még borzasztóbb lett volna.
- Szerinted tartanak lent valami olyan izét, amivel nem kéne találkoznunk? - kérdeztem halkan, és bizalmatlanul méregettem az ajtót, ahogy közelebb értünk. Belépve aztán a pincébe sötétség fogadott, a lámpás gyér fénye csak egy kis kört világított meg jól. Itt egy kicsit hideg volt, pont annyira, hogy megdörzsöltem a karjaimat, és közelebb húzódtam Jasperhez.
– Tuti a pincében tartja az ex-barátaid holttestét - állapította meg, mire elmosolyodtam, és közben végignéztem a helyiségben, tekintetem a falon lévő tartókon kalandozott.
- Hát, legalább nem találunk lent túl sok holttestet... De azért vigyázz, nehogy ide kerülj egyszer - felé vigyorogtam, és nyomtam egy gyors csókot a szájára, aztán közelebb húzódtam a falhoz, hogy átböngésszem a borokat. A tárolók tele voltak mindenféle fajtájú, márkájú és évszámú üveggel, és bár nem értettem nagyon az alkoholhoz, abban azért biztos voltam, hogy néhány ezek közül elég sokat érhet. Óvatosan kihúztam az egyik bort a helyéről, ami a kupakján tekergőző kis kígyó miatt tűnt fel. Az egész üveget behálózta az ezüstszínű, gyökérszerű domború minta, és lágyan csillogott is a lámpás fénye alatt.
– Elliot Rowle? Ő az apád? – hallottam aztán Jasper hangját, így odafordítottam a fejemet, aztán ahogy észrevettem a papírokat a kezében, a bort is a helyére csúsztattam óvatosan, hogy odalépjek mellé. - Miért vannak itt az iratai?
Összehúztam kicsit a szemöldökömet. Elliot beszélt nekem ezekről a dolgokról, de az tényleg furcsa volt, hogy itt tartja a dolgait. Emellett pedig biztosan nagyon nem örült volna, ha észreveszi, hogy megpiszkáltuk.
- Hááát... nem tudom, de szerintem tegyük is őket vissza - mondtam kissé aggódva, és kivettem a kezéből a lapokat, hogy visszacsúsztassam őket a helyükre, a dobozba, ahogy viszont visszanéztem annak a belsejébe, feltűnt valami más is. Egy apró kis tárgy, amin aranyosan megcsillant a lámpás meleg fénye, és bár tudtam, valószínűleg tényleg hagynom kéne, a kíváncsiságom túl erős volt, az ujjaim pedig óvatosan megérintették azt. Kicsit feljebb emeltem, hogy jobban lássam, de egyelőre csak valami díszes madáralakzatot tudtam kivenni annak tetején.
- Fura... - mormogtam. Miért vannak itt lent Elliot privát cuccai? Oké... valószínűleg azért, hogy ne nyúlkáljon hozzá senki.

[kastélyozás]

kastélyozás

2001. augusztus 3.
Cicamica
 
„Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?”

Igazság szerint, egy egész kicsit tartottam Avery szüleitől. Nem sokan mutattak még be odahaza, sőt igazából senki… ezért nem is éreztem magam kifejezetten alkalmasnak erre. Mondjuk nem az apja miatt vagyok itt, hanem miatta… de ettől még pont ugyanannyira nyugtalanító volt.
– Ő is békés, ha jó a kedve – éreztem, hogy biztatásként megcirógatja a kézfejemet. Azonban pont ez a mondata nem nyugtatott meg. Mi van, ha éppen most nincs jó kedve? Akkor megfog és kidob innen? Mindegy, megpróbáltam inkább elhessegetni a gondolatokat, hogy aztán inkább arra koncentráljak, ami a pincében van. Igazság szerint szívesen lenyúltam volna egy üveg bort, hogy aztán Cassennel jól érezzük magunkat a nap hátralévő részében.
– Szerinted tartanak lent valami olyan izét, amivel nem kéne találkoznunk? – kérdezte.
– Apád valami lénygyűjtő vagy mi van? – érdeklődtem felhorkanva. Mondjuk az én gondolataim között is megfordult, hogy bevackolta magát ide valami dög, akivel nem sokat tudok kezdeni. Megpróbáltam poénra venni a helyzetet, hogy Cassen még véletlenül se lásson rajtam aggodalmat, de azért az a lenti sötétség kicsit para volt, a pálcám meg fent maradt a szobában, szóval nem sok esély volt, hogy mondjuk megvédjem magam, ha egy háromfejű dög kimászik a hordók mögül… amik amúgy nem is voltak. Csak hatalmas borszekrények voltak odalent tele üvegekkel.
– Hát, legalább nem találunk lent túl sok holttestet... De azért vigyázz, nehogy ide kerülj egyszer.
 Azért a csóktól kicsit felmelegedtem és elvigyorodtam. Furcsa, hogy Cassen közelében egyre sűrűbben tudtam felszabadult lenni. Lényegében Bea elvesztése óta úgy éreztem, nem tudok őszintén nevetni… ez most hirtelen megváltozott és jó érzés volt.
Nem akartam Avery apjának cuccai között kutakodni, de azért ha már ott voltak szívesen belekukkantottam. Amúgy meg mit rejtegeti ezt egy pincébe? Mitől fél vajon? Az iratok között anyakönyvi kivonat volt, egy érvénytelenített házasságlevél és mindenféle egyéb iratok.
– Hááát... nem tudom, de szerintem tegyük is őket vissza – vette ki a kezemből a lapokat Cassen és már pakolt volna vissza, mikor láthatóan észrevett valamit.
– Nem hiszem el, hogy téged nem érdekel… – közöltem és megfogtam a papírok szélét, hogy kihúzzam onnan, ha esetleg enged rajta. Ha már itt a lehetőség, hát én megismertem volna kicsit jobban a faszit, aki lehet, hogy két perc múlva letépi a fejemet. – Az apád aranyvérű? Nem is mondtad. – Magyaráztam, ahogy a kezében lévő papírokról még néhány infót lemondtam. – Tudtad, hogy a Yen család nagyon híres volt Kínában sok-sok évszázadon át? Apád anyja lehetett az utolsó, aki még ezt a nevet viselte. – Próbáltam felkelteni az érdeklődését. Persze én is csak a tanulmányaim miatt ismertem ezt a nevet, de az egyik őse egy elég komoly bájitalkeverő mester volt, még nálunk is híres.
– Fura...
– A faterod fura… – válaszoltam és végül benyúltam, hogy kivegyem a dobozból azt, amit látott. Én nem láttam rá, így csak amikor az ujjam elérte a valamit, éreztem, hogy valami fémes dolog. Kihúztam és akkor már nyilvánvaló volt, amit sejtettem, hogy egy gyűrű az. Valami bazinagy madár volt rajta, előtte egy címerrel. Sajnos a fényben nem vettem ki, mi van a címerem és a feliratot sem igazán tudtam elolvasni. – Gondolom ez lehet a Rowle-címer. – Rántottam meg a vállam és Avery felé tartottam. – Elég komoly örökség vár rád. – Tettem hozzá és megcirógattam az arcomat. – Már értem honnan van ilyen komoly kastélya és ezek a marha drága borok. Előbb is mondhattad volna, hogy ez az apád is kőgazdag... bár így legalább nem fog neki feltűnni, ha lenyúlunk egy üveggel.

[JASPER]

JASPER

2001. augusztus 3.
o u t f i t

Egyszerre volt egy kicsit izgalmas és valamennyire aggasztó a pincében járni... Nem voltam benne biztos, Elliot menyire örült volna, ha megtudja, én pedig nem szerettem volna felbosszantani. Persze amíg csak a borokat nézegettük, addig nem lehetett baj... de aztán persze Jasper kezébe akadt valami, ami már egészen biztosan nem bor volt.
Nem értettem, miért idelent tartja az iratait Elliot. Persze, lehet pont ez volt a lényege - senkinek nem jutott volna eszébe, hogy pont a borospincében talál ilyen fontos papírokat. Viszont továbbra is furcsa volt... ki elől akarta ezeket elrejteni?
– Nem hiszem el, hogy téged nem érdekel… – mondta Jasper, és egyszerűen kihúzta az ujjaim közül a lapokat, ahogy megpróbáltam őket visszapakolni a helyükre. Persze, hogy érdekelt... de annál sokkal jobban izgultam, nehogy valami olyat lássunk, ami után aztán esetleg bajba kerülünk. Nem akartam, hogy már az első találkozó ilyen hangulatban teljen.
– Az apád aranyvérű? Nem is mondtad. – Kissé oldalra húztam a számat, amíg Jasper tovább böngészte Elliot adatait.
- Őőő... aha, az - mormogtam, és közben mégiscsak közelebb dugtam kicsit a fejemet, hogy rálássak a papírokra. Nem volt ez persze ilyen egyszerű, de úgy döntöttem, ebbe inkább nem avatom be a fiút. Túlságosan bizalmas információk voltak ezek.
– Tudtad, hogy a Yen család nagyon híres volt Kínában sok-sok évszázadon át? Apád anyja lehetett az utolsó, aki még ezt a nevet viselte. – Fellestem a lépcsősor felé, de szerencsére csend és nyugalom volt, úgy tűnt, senkinek nem tűnt fel, hogy lent vagyunk.
- Nem tudtam - ingattam meg a fejemet, aztán kissé meglepetten sandítottam fel rá. - És te honnan tudod?
Közben aztán odanyúltam, és csak lenyúltam tőle a papírokat. Szépen összeigazgattam őket, de csak azután tettem vissza őket a dobozba, hogy Jasper a gyűrűszerűségért nyúlt.
– A faterod fura… – közölte közben, amire néhány pillanatig nem reagáltam. Ahogy egyre inkább beavatott az életébe, a részletek is kezdtek összefonódni és megértettem, mit miért tesz, de persze így is voltak homályos részletek. Amelyekről valószínűleg jobb is, hogy nem tudtam.
- Nem volt egyszerű élete - válaszoltam aztán valamivel halkabban, és ahogy Jasper feljebb emelte a gyűrűt, én is megszemléltem kicsit részletesebben, ahogy megcsillant az ékszeren a fény. Egy madárfigura volt rajta és valami felirat, amit persze nem tudtam kivenni, akárhogy is forgattam a fejemet.
– Gondolom ez lehet a Rowle-címer. Elég komoly örökség vár rád. – Nem vettem le a tekintetemet a gyűrőről. Kételkedtem bennem hogy lenne itt bármi valós örökségről szó...  De igazából nem is különösebben érdekelt. - Már értem honnan van ilyen komoly kastélya és ezek a marha drága borok. Előbb is mondhattad volna, hogy ez az apád is kőgazdag... bár így legalább nem fog neki feltűnni, ha lenyúlunk egy üveggel.
- Rossz vagy - ingattam meg a fejemet, ahogy rápillantottam, de azért tagadhatatlanul vonzó ötlet volt. Visszatettem a gyűrűt a helyére, majd pedig a dobozát is beigazgattam a falba, oda, ahonnan Jasper kivette, aztán töprengve pillantottam a tartójukban sorakozó borokra. Voltak üres részek, ahonnan hiányzott egy-egy üveg, így tulajdonképpen talán tényleg nem is lett volna feltűnő, ha magunkkal viszünk egyet...
- Oké, legyen... - sóhajtottam megadóan, miközben véletlenszerűen kivettem egy bort, amit aztán a fiú felé tartottam, hogy megfelel-e neki, közben pedig összefontam az ujjainkat. - És tudod mi a legjobb egy üveg bor mellé? Egy forró, romantikus habfürdő...
Vigyort vetettem felé, és kapva az alkalmon, már húzni is kezdtem kifelé, reménykedve, hogy közben azért nem futunk össze Elliottal. Persze nem tudtam, Jasper mennyire az a habfürdőzős típus, én viszont nagyon boldogan gyönyörködtem volna a testében a habok között, és hát pont ott volt az a csábító fürdőkád is a fürdőszoba közepén...

[kastélyozás]

kastélyozás

2001. augusztus 3.
Cicamica
 
„Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?”

Igazából már jó pár hónapja járunk Cassennel és én tényleg komolyan terveztem vele… de rengeteg mindent nem tudtunk egymásról. Mármint nyilván megosztottam már vele a Beás és a Vincentes titkokat. Látta a sebet a karomon, ami egész egyszerűen kivillant, mikor fényes nappal gabalyodtunk össze. Mégis most, ahogy Avery apja és a családja került szóba, olyan furcsa lett a hangulat… kicsit úgy éreztem nem bízik meg bennem és ezért jött olyanokkal, hogy „nem tudtam.”
– Nem volt egyszerű élete – bökte ki.
Éreztem, hogy ez a szűkszavúság nem csak feltétlenül a pincében uralkodó fura sötétnek szól. Tényleg a téma volt kellemetlen, egyelőre jobbnak láttam témát váltani. Persze azt majd később tudatosítom benne, hogy meg kéne bennem bíznia… mármint én is megbíztam benne. Olyan dolgokat mondtam el neki, amit senki sem tudott rólam. Azt is az orrára kötöttem, hogy ő az első barátnőm.
 Na mindegy, inkább a boros üvegekre koncentráltam. Amúgy is most csak arra volt szükségem, hogy magamhoz öleljem Cassent és csókoljam, ahol érem… már annyira hiányzott. Nem csak a hangja, a nevetés és a beszélgetéseink, a teste is. Amint megláttam a szoba ajtajában, a giccses háttér ellenére is megkívántam.
– Oké, legyen... – mondta Avery, majd levett egy üveget a polcokról. Valamiért úgy éreztem megint nagyon siet, pedig most már aztán tényleg nem foglalkoztam a faterja cuccaival. Nem akartam én beleturkálni a dolgaikba, ha olyan nagyon titokzatos. Hagytam azért, hogy megfogja a kezemet. – És tudod mi a legjobb egy üveg bor mellé? Egy forró, romantikus habfürdő...
Ez volt a legjobb dolog, amit az elmúlt pár percben mondott. Szóval hagytam magam húzni, de azért még egy pillantást vetettem a falba rejtett ládikóra. Még mindig érdekelt egy kicsit, de végül eldobtam a cigimet, majd miközben Cassen húzott, rá is taposva, követtem őt. Nem nagyon volt más választásom… annak a látványnak, amivel a közös fürdőzés kecsegtetett nehéz lett volna ellenállni. Az is annyira hiányzott, hogy csak nézem a bőrét, a haját.
– Ha már a családodról titkolózol, akkor egy habfürdő a minimum – válaszoltam enyhén provokatív stílusban a lépcsőn haladva végig, vissza az emeletre. – Van saját fürdőd? – kérdeztem, mikor már a folyosón jártunk. Bár engem nem zavart volna, ha a faterja ránk nyit, csak annak nem örültem volna, ha esetleg ki is vág és rövidre zárja a hétvégénket Averyvel. Már olyan régen láttam a hülye akadémia miatt és ha visszamegy a Roxfortban akkor ez csak még nehezebb lesz.
Hamarosan a fürdőben voltunk. Nem léptem a kádhoz, hagytam, hogy Avery nyissa meg a vizet, intézze a habot, én azonnal vetkőzni kezdtem. Egy pillanat alatt bújtam ki a pólómból és a nadrágomból, de mielőtt még az alsógatyához nyúltam volna Cassenre pillantottam: – Ide bejönnek a testvéreid? – próbáltam kicsit ijedtnek tűnni, majd felnevettem és kibújtam a gatyából, hogy aztán magamhoz húzzam és hozzá érjen a testemhez. Edzettem, mert tudtam, hogy tetszenek neki az izmaim. – Nagyon hiányoztál… – Nyaltam meg a fülét, miután úgy súgtam a szavakat.

[JASPER]

JASPER

2001. augusztus 3.
o u t f i t

16+

Igazából megnyugtatott a tény, hogy elhagyjuk a borospincét. Nem csak azért, mert hideg és sötét volt lent... Nem akartam Elliot múltjának olyan részeiben turkálni, amiket ő nem szeretett volna elmondani. Éreztem persze Jasperen, hogy nem igazán érti a dolgot, de csak kézenragadva húzni kezdtem magammal felfelé a lépcsőn, remélve, hogy elterelődik mindkettőnk figyelme a dologról. Bent akartam vele lenni a fürdőszobában és kiélvezni a látványát, a finom illatát, az érintését... Hiányzott a közelsége, a csókjai. Amikor olyan közel voltam, hogy az ő levegőjét lélegeztem be, akkor hirtelen minden sokkal édesebbnek tűnt.
– Ha már a családodról titkolózol, akkor egy habfürdő a minimum – válaszolta, mire halkan sóhajtottam egyet. Oké valahol igaza volt... de ezek nem olyan dolgok voltak, amikről csak úgy beszélhetek. Nem, mintha nem bíztam volna Jasperben, csak... Szemétség lett volna kikotyognom Elliot titkait, nem? Még akkor is, ha rajta kívül Jasper volt jelenleg a legfontosabb ember az életemben. – Van saját fürdőd? – kérdezte aztán, én pedig örültem, hogy nem kell válaszolnom az előzőre. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna... nem akartam elrontani a hangulatot.
- Igen... remélem, be lehet zárni az ajtaját - válaszoltam halkan, ahogy elértünk a szobámig, és behúztam azon, aztán belöktem magunk után. A fürdőszoba nem kevésbé volt hercegnős a rózsaszín falaival és puccos díszítésével... Mégis ki tervezte ezt a helyet? Úgy értem, erősen megütött valami felső lécet... olyasfajtát, ami után már az ember öklendezik a sok habtól. Persze most ez volt az utolsó, amire koncentráltam, inkább egyből a középen elhelyezkedő, bazinagy kádhoz léptem, és megengedtem a vizet, a bort pedig addig letettem a kád szélére. Megpróbáltam eltalálni a tökéletes hőmérsékletet, közben pedig hallottam, ahogy a hátam mögött Jasper valószínűleg épp megválik a ruháitól. Erre a szívem kicsit hevesebben kezdett verni az izgalomtól, de erőt vettem magamon, és nem fordultam egyből hátra, inkább levettem a mindenféle kencés dobozok közül a habfürdőt, és jó adagot a vízbe öntöttem belőle. Finom, vaníliás illata volt, ami hamar betöltötte az egész fürdőt.
– Ide bejönnek a testvéreid? – kérdezte Jasper, én pedig végre felé fordultam.
- Nem, nem hiszem, ho... - kezdtem volna, de aztán a tekintetem megakadt a fedetlen bőrén, a szó pedig valahogy megállt a torkomban. Merlinre... hogy lehetett ilyen tökéletes? Minden egyes kis millimétere hibátlan volt... Végighúztam fogaimat az alsó ajkamon, de aztán kényszerítettem magam, hogy visszanézzek az arcára, ahogy édesen felnevetett. - Őőő... szóval, nem hiszem, hogy felérik a kilincset...
Azt se tudtam, miről beszélek. Megborzongtam már csak a látványtól is, ahogy kibújt az alsógatyájából, aztán ahogy magához húzott, én pedig hozzásimultam az izmos testéhez, halkan sóhajtottam egyet. Még ruhán keresztül is elképesztő érzés volt.
– Nagyon hiányoztál… – Újra végigjárt a hideg, ahogy a fülembe búgta a szavakat, majd azok után megéreztem ott nyelvét is. A kezeim a vállára csúsztak, és finoman végigcirógattam ott, aztán a jobb kezemet lassan lejjebb csúsztattam, hogy kiélvezzem izmait a mellén és hasán is.
- Nekem is... nagyoon... - Lábujjhegyre álltam, és az ajkai közé súgtam a szavakat. Lassan csúsztattam aztán le róla a kezeimet, kiélvezve minden kis másodpercet, és úgy kezdtem csak vetkőzni én is, közben a tekintetemet nem véve le róla. Lassan dobáltam le magamról a ruhákat, az övéi mellé rúgva őket, aztán újra a kezéért nyúltam, és a kád felé léptem. Addigra a víz már pont elég magasan volt, így óvatosan bemásztam a kádba, és húztam őt is magammal, ha pedig elhelyezkedett, én az ölébe ültem. Minél jobban hozzá akartam simulni, ki akartam élvezni az együtt töltött másodperceket.
- Szóval... - kezdtem halkan, miközben közel hajoltam, és csókot leheltem a szájára. - Tudod, hogy nem titkolóznék előtted, ugye? Én tényleg elmondanám... ha az én titkaim lennének. - Nem hagytam abba a csókolgatását, csak közben ajkaimat lejjebb csúsztattam az állára, majd pedig lassacskán a nyakára. - De ezek amúgy sem izgalmas dolgok, csak unalmas, családi drámák...  

[kastélyozás]

kastélyozás

2001. augusztus 3.
Cicamica
 
„Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?”

16+

Nem lepett meg, hogy a fürdő is olyan volt, mint egy hercegnőruhás kislány kedvenc helyisége… valahogy pont ilyen körülmények között tudtam már akkor is elképzelni Cassent, mikor még nem volt közöttünk semmi. Ez illett hozzá, még ha ő maga ezt be sem vallotta volna. Igazi hercegnő volt, az apja pedig ezt bizonyára jól tudta, ezért választotta ezt a furcsa, rózsaszín márványt ide. Elhúztam a számat egy fanyar mosolyra, de szigorúan csak addig, míg Avery megint rám nem pillantott a kék szemeivel… a világért sem gúnyoltam volna ki, egyelőre.
Egészen gyorsan megszabadultam a ruháimtól. Nem igazán érdekelt, ha valaki ránk nyit, bár kicsit azért fura lett volna… mármint Cassen testvérei még elég kicsik voltak az elmondása alapján és az apjának sem szívesen mutogattam volna az izmaimat.
Megfogtam szépen, hogy kicsit közelebb vonjam magamhoz. A testünk óvatosan összesimult, az orromat pedig megint megtöltötte az illata. Imádtam ezt az érzést, olyan jó volt a közelében lenni… egyszerre volt perzselően izgató és mégis olyan békés, amire pont szükségem volt a káoszos nyárban.
– Nem, nem hiszem, ho... – Egyértelműen ekkor szúrta ki, hogy nincs rajtam ruha. De nem néztem rá egy pillanatig, csak a tükörbe bámulva túrtam bele a szőke tincsekbe, mintha nagyon magabiztos lennék. Igyekeztem nem tudomást venni a karomat elcsúfító „halál” feliratról sem. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, hiszen Cassent nem zavarta. A tudat, hogy elmeséltem neki magamról ezt, csak még közelebb hozott minket egymáshoz. – Őőő... szóval, nem hiszem, hogy felérik a kilincset...
Élveztem, ahogy végig cirógat a testemen. Beleremgtem és csak még jobban akartam a magaménak őt. Tényleg hiányzott… minden porcikája, a csókok, a lehelete a bőrömön, azok az apró kis nyögések, amiket már hallottam tőle párszor. Ezek is mind-mind a kettőnk világának részei voltak… s szeptembertől már nem tehetjük meg ennyire szabadon, hogy egymás karjaiba omoljunk.
– Nekem is... nagyoon... – lehete borzongatóan kéjesen az ajkaim közé a szavakat. Nem húzódtam el, hagytam, hogy úgy tegyen, ahogyan szeretne. Ahogy pedig vetkőzni kezdett, nem tudtam megszólalni. Csupán azt figyeltem, ahogy mind nagyobb bőrfelület lesz látható és gyönyörű volt. Úgy húzott magával a kádba, mint valami játékot. Nem volt bennem semmi ellenállás és mikor végre az ölembe húzódott, beletúrtam a szőke tincsekbe. Érezni akartam, ahogy a szálak szinte végig folynak az ujjaim között.
– Szóval... – kezdte két csók között. –  Tudod, hogy nem titkolóznék előtted, ugye? Én tényleg elmondanám... ha az én titkaim lennének – haladt a nyakam irányába lassan, szinte kínzó tempóval. De nem nyúltam oda, hogy erőltessek bármit, csak a hajával játszottam, élveztem, hogy összeér a testünk és körbe vesz a meleg víz. – De ezek amúgy sem izgalmas dolgok, csak unalmas, családi drámák... 
Sóhajtottam egyet és mozdultam annyira, hogy a fejemet meg tudjam támasztani az egyébként egészen mély kád peremén, így még inkább körbeért a habos víz.
– Azok nem tudnak unalmasak lenni… legalábbis úgy tapasztaltam… – sóhajtottam fel ismét, nem számított, hogy az ajkai elhúzódtak-e már tőlem vagy sem. A testem már régen megadta magát az illatának és a szépségének. Direkt csinálta talán, hogy elterelje a figyelmemet arról, amiket odalent láttunk… de igazából nem bántam. Ez a legjobb módszer, ha egy rövid időre el akar foglalni.
– Szóval szexszel akarod elterelni a figyelmem? – kérdeztem, miközben még közelebb húztam magamhoz, finoman mozdulva felé csak. – Nem mondom, jó módszer…

[JASPER]

JASPER

2001. augusztus 3.
o u t f i t

16+

Imádtam, hogy akárhol megérinthetem Jaspert. Hogy csodálhattam minden egyes gyönyörű, férfias porcikáját, és kiélvezhettem a tudatot, hogy az enyém. Furcsa volt... de olyan elégedettséggel töltött el, mint nem sok más a világon.
Mélyen beszívtam az illatát, ahogy ujjaim végigjárták a mellkasának hegyeit-völgyeit. Vajon ő pontosan tudta azt, hogy mennyire vonzó? Néha elgondolkodtam ezen, ahogy figyeltem. Az olykor rideg vonásai alatt egyre többször sejlett fel valami sokkal lágyabb, amit annyira imádtam elkapni. Különlegesnek éreztem magam tőle, még ha talán butaság is volt.
Ajkammal finoman érintettem meg az övét, mielőtt ledobáltam volna a ruhákat magamról is. Megcsapott a hideg, de a bőrömön a libabőrök nem csak ettől jelentek meg, hanem az izgalomtól, hogy néhány pillanaton belül belesimulhatok a meleg és biztonságot nyújtó ölelésébe.
Ahogy végre elhelyezkedtünk a kádban, az sem zavart, hogy hajam vége belelóg a vízbe. Csak Jasperre tudtam figyelni, és arra, ahogy az ajkaim lassan végigvándorolták a szájától nyakáig vezető finom útvonalat.
– Azok nem tudnak unalmasak lenni… legalábbis úgy tapasztaltam… – sóhajtotta, miközben arrébb fújtam egy adag habot a válláról, hogy aztán ott folytassam a csókolgatását. A fogaimmal finoman megkarcoltam a bőrét a kulcscsontjánál, majd pedig újra rányomtam ajkaimat arra a részre. Azt sem tudtam már igazán, miről beszélünk... Túlságosan belemerültem a pillanatba ahhoz.
- Ezek unalmasak, hidd el - mormogtam, ahogy egy pillanatra fellestem az arcára, és nem tudtam visszafogni egy haloványt kis mosolyt a számra görbülni. - Inkább rám figyelj!
Újra odahajoltam, hogy megcsókoljam. Nem akartam a családra gondolni... nem akartam azon agyalni, mik folynak a felszín alatt, mik azok, amikről még én sem tudok. Csak ki akartam élvezni a pillanatokat, hiszen talán ezek voltak az utolsó napok, amikor zavartalanul egymásé lehettünk. A szeptember a nyakunkon volt... de ki a fenét érdekel most a szeptember?
– Szóval szexszel akarod elterelni a figyelmem? – Halkan felkuncogtam, ahogy közelebb húzott, én pedig átkaroltam a nyakát, és a vizes ujjaimmal beletúrtam a már-már fehér tincsekbe. – Nem mondom, jó módszer…
A hajából újra lecsúsztattam ujjaimat a tarkójára, és így húztam kicsikét közelebb, hogy ajkunk ismét összeérjen. Épp csak annyira, hogy köztünk összekeveredjen a levegő, érezzem egy kicsit szájának selymességét... erre pedig borzongás szaladt végig a gerincemen, még a forró víz ellenére is. Nagyon vágytam rá... a levegőben terjengő finom vanília illata pedig valahogy mintha csak fokozta volna mindezt.
- Dehogyis... eszembe se jutott ilyen - dünnyögtem, és még közelebb húztam, hogy rendesen meg tudjam csókolni. Kezdtem elveszíteni azt a kevéske kis türelmemet, ahogy testünk olyan tökéletesen simult egymáshoz a víz alatt... Egyszerűen csak passzoltunk egymáshoz, minden értelemben. A szívem a torkomban kalapált, már igazán nem tudtam gondolkodni... még azt sem fogtam volna fel, ha valaki benyitott volna a fürdőbe. Csak rá tudtam koncentrálni, az illata úgy hatott az agyamra, mint valami drog... és ez egy olyan drog volt, amiből semmiképpen sem akartam volna kikeveredni.

Köszönöm szépen!