a vérvörös ékkő

PATKÁNYFÉSZEK - MAROKKÓ



2001. auguszutus 10.

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Kicsit sűrűre sikerült ez auguszuts. Először ott volt a kis kiruccanás a kastélyhoz, aztán meg ez a pár nappal ezelőtt kalandosnak cseppet sem nevezhető csillagnézés. Még fáradt voltam egy kicsit, nekem nem voltak jók ezek a nyári programok. A legtöbb inkább kimerített, mint pihentetett… és akkor még ott volt az új meló is. Végig az aranyból készült varázspálca körül keringtek a gondolataim, hiába éppen a ruhámat hajtogattam a holnapi kínai utazásomra. Valami örökség volt, semmi fontos, de ez éppen elég ok volt, hogy megint találkozzak Nattal. Nem tudom miért, de a puszta gondolata is izgalommal töltött el, hogy egy ismeretlen helyen találkozzunk mi ketten… és közben ott volt az arany varázspálca.
Lecsuktam a bőröndömet, majd eszembe jutott, amit Halfejű Matt mondott a legutóbb a Vakegérben. Talán már benne volt két feles, azért járt el a szája olyan könnyen, vagy mert nem rég szabadult meg pár hónapos mosolyszünetet követően az Azkabanból, ki tudja. Valójában nem érdekeltek az okai, csak azok a szavak, amiket kissé nehezen, de odabökött: Állítólag Cartwrightnál van a rubinos kulcs, ami nyitja azt a ládát, tudod! Azt a ládát… és az arany varázspálca. Nem, közel sem értettem az összefüggést, de a szavaiból úgy vettem ki, van valami köze az én ügyemhez a dolognak… így be kellett jutnom a Patkányfészekbe, lehetőleg olyankor, mint Christopher nincs ott és nem tud keresztbe tenni a tervemnek. Az egyetlen ilyen nap, sőt már egyenesen este ma volt. Azon a napon, amikor ki kellett volna pihennem magamat, hogy Nathaniel Forest ne a legrosszabb Elliot O’Marát lássa Kínában… de nekem megint az átkozott makacsságom győzött.
Alig, hogy összecsomagoltam, belebújtam a cipőmbe és magam mögött hagyva a Suttogót egész egyszerűen magam mögött hagyva, máris az utcán voltam a Zsebpiszok köz legnépszerűbb kocsmája felé, ami kevésbé köztudottan, de Christopher Cartwright Patkányfészkének bejárata volt. Nem volt nehéz úgy beslisszolni, hogy a kocsmában ücsörgő részeg tolvajok és bérgyilkosok ne vegyenek észre. Nem itt lesz gond O’Mara, hanem odalent, ahol hemzseg minden Chris fogdmegjeitől – emlékeztetett a hang kegyetlenül. Igaza volt persze, de már rég nem volt bennem félelem. Megvernek, kidobnak, rosszabb aligha történhetett. Viszont a Patkányfészek meglepően csendes volt aznap este… talán mindenki terepen volt, vagy odafent vedeltek, hogy Ariane formás fenekét bámulhassák.
A falhoz lapulva próbáltam meg eljutni Chirs kis birodalmának középpontjába, ahol rendszerint a nagyfőnököt is meg lehetett talán. Jobb helyet el sem tudtam volna képzelni a kulcsnak és azért Cartwright sem hinne olyan őrültnek, hogy ide betörjek… csendesen lopództam el a kissé elzárt részig, óvatosan a falhoz lapulva, figyelve a lépteimre. Közben néha-néha megálltam, hátha előbukkan egy ismerős arc, de még mindig gyanúsan nagy volt a csend.
Jól van, mindjárt ott vagy… ha van itt valaki, levered – próbáltam bíztatni magam, de egyelőre nem nyúltam a pálcámért, csak egy ott felejtett terelőütőért nyúltam. A falnak támasztva várta a gazdáját, aki gondosan ellátta néhány tüskével is, hogy még jobban fájjon a becsapódáskor szerzett sérülés. Ez éppen megfelelő volt ahhoz, hogy távol tartsam magamtól azt, aki megpróbál rám támadni… hát így slisszoltam be Chris cseppet sem rejtett külön részére. Éreztem az illatát, ami megtöltött minden szegletet, mintha csak most is ott lenne, de nyoma sem volt. A halovány fényben sehol sem láttam meghúzódni, ráadásul tuti élvezte volna, ha jelenetet rendez, mert az ex-haverja besomfordált engedély nélkül hozzá. A tekintetem egy ládán állt meg… masszív volt, de nem különösebben nehéz kinyitási szempontból.
Fogtam az ütőt és olyat vágtam a ládára, hogy azonnal kettétört. A hangos reccsenés még hosszan visszhangzott a néma falak között. Nem érdekelt, félre rúgtam a törmeléket és hamarosan megpillantottam a vörösen csillogó ékkövet.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

A pletyka túlzottan hamar szárnyra kél. Hiába próbálsz gátat szabni neki, sajnos akár jó akár rossz, a nyelvek forognak, a gépezet mint valami ormótlan behemót beindul s nincs megállás. Tudtam hogy kivédekezhetetlen golyó lesz ez, mikor Írországból mergfújtam és hazahoztam a Vörös Kulcsot.
Sok legenda kering, sok téves még több inkább csak találgatás. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen erejű mágikus tárgy birtokosa lehet egyszer az, aki birtokolja a kulcsot. A dél-amerikai 1542-es napló legalábbis erre enged következtetni.
Igazából már csak a kaland kedvéért is beszálltam a versengésbe. Meg persze az ír pia sem volt utolsó szempont. David pedig jó útitársnak nyilvánult, így hát a küldetést sikerrel zártuk és a kulcs most nálam van a Patkányfészekben, biztonságban.
Azzal azonban nem számoltam hogy ennyire hamar híre megy a dolognak. Egyrészt az ellenséges bandák rivarizálása miatt, másrészt David hencegése miatt. Két kör pia után az élete legjobb dugását is elmeséli, ami nagy gond. Van még hova fejlődnie.
Kénytelen voltam minden alagutat, minden bejáratot ellenőriztetni, ami plusz idő és pénzkiesést is jelentett. Nem voltam boldog, sőt. A megszokott gondjaimon felül méág a tulajdonvédelem hiányzott a legkevésbé. Bár tisztában voltam hogy nem sokan merészelnének pont a Patkányfészekbe betörni, sajnos a pakli széles skálájába ez az opció is bejátszott. Ez alól csak a szombat este volt kivétel, mikor mindenkit terepre küldtem. Úgy voltam vele egy estét én vállalok a teljes őrködéssel.
Így hát lemondtam mindent, még az Annával való randiszerű kis összeröffenésünket is és a rám szakadt időt a dolgozószobámba lámpavilágnál a napló tanulmányozására szántam. Hosszadalmasan bonyolult kódjelsorral írták, így hosszú hónapok elé nézek mire feltöröm és értelmezem. Bár a jelek szerint India tűnik a kincs lelőhelyének, erre azért nem mertem volna megesküdni.
Az idő lassú vánszorgása után s mikor már a szemeim előtt a betűk kezdenek összemosódni vakarom meg az arcom, állok fel és nyújtózok egyet. Sétára kell indulnom, vagy különben az asztal mellett ér az álom. A naplót hanyagul bedobom az asztal felső fiókjába és ruganyos léptekkel indulok meg az ajtó felé. Halk kattanással zárom be és ahogy elfordítom a kulcsot működésbe kerül ujjaim érintésére a védővarázs az irodámra.
A lenti alagutak felé indulok, hosszabb fél órás kört csapva, hogy leellenőrizzem az összes bejáratot. Csendes ilyenkor a bűnbarlang, se ordítás se beszéd moraja, kicsit egy hűvös kriptára emlékeztet. Szeretem ezt a mély pincesort, szinte a második otthonom.
Félmosollyal az arcomon nézek körbe miközben a lábam visz és mindössze annyira állok meg hogy igyak egy kis vizet. Megállom a sör okozta csábítást, mert hosszú még az este. Tűnődve indulok az iroda felé több mint húsz perc elteltével.
Eleinte fel sem tűnik a félig nyitott ajtó, csak a halvány derengés, ami kiszűrődik.
Nem kapcsoltam volna le a lámpát? De gát a védvarázs automatikusan megcsinál minden ilyet helyette….
Ráncok jelennek meg a homlokomon, hosszú mély barázdákként. Azúrkék tekintetembe a dühvel vegyes kétségbeesés villan, ahogy látom a birtokháborítás jeleit. A szilpálca szinte gondolkodás nélkül magától csusszan a kezembe és előreszegezve lépen csendesen, mint egy párduc a megbecstelenített ajtóhoz. Nem kell sokat belöknöm hogy beférjek rajta és meglássam az illető mocskot, aki bent szaglászik a területemen. Persze pechemre a lendülettől a nyikorgás hangja lebuktat. Mindig elfelejtem megcsinálni az állandó rohanásban.
Már szintkozódnék magamban, mikor a megdöbbenés egy újabb szakasza következik be. Ahogy a tettes megfordul az arcát is felfedi. Én pedig csak kikerekedett szemekkel állva nézem őt.
- Te meg mi a faszt keresel itt?
Nem túl sok emberre tettem volna fel kisebb nagyobb összeget, hogy van pofája betörni hozzám. De hogy épp Elliot O’Mara… Mint valami rossz vicc. És abból is a legrosszabb fajta, mert a kezébe máris ott van a kulcs benne a vörösen megcsillanó rubinttal.

[iskolában]

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Ahogy az ujjaim közé siklott a vörös köves kulcs, hirtelen olyan elégtételt éreztem, amit azóta nem vettem, hogy Christopher faképnél hagyott a templom romnál. A szavai egyértelműek voltak: már nem tekint minket társnak… egyébként miért mondott volna olyanokat? Na nem, mintha én kerestem volna azóta, de ő sem próbálkozott kifejezetten. Csak egy dolgot akartam megmutatni neki, hogy tolvajnak még mindig én vagyok tehetségesebb. Kettőnk között csak az volt a különbség, hogy én nem akartam a kiskirályt játszani. Valószínűleg nem is lettem volna jó erre a szerepre. Mindig is magányos harcos voltam, olyan aki ezer ellenséggel is szembe szállt és túlélte. Sérülten, sebesülten, de túlélte.
Ennyi vagy, Cartwright… – gondoltam, pedig eredetileg nem ezért jöttem ide. Ahogy azonban telt az idő és szétvertem a ládát, ez az egész valamiféle gyerekes bosszúba csapott át, amit az iskolában szokás legfeljebb előadni penna rágcsálása közben. Csakhogy nem tartott sokáig az örömöm, valami furcsa illatot éreztem meg, ami leginkább körte és sárkánytrágya keverékének tűnt. Természetesen barna szemeim azonnal rátaláltak Christopher Cartwright vakítóan kék lélektükreire.
– Te meg mi a faszt keresel itt?
A stílus még mindig meg volt. Csak úgy elkönyveltem magamban, hogy valami még mindig nem változott… erőszakos jellem, bunkó stílussal karöltve. Ha valami nem hiányzott az elmúlt hónapjaimból, akkor az ez volt. Megköszörültem a torkomat és teljes testtel felé fordultam. A másik kezemben még ott volt a szögekkel kivert terelőütő, Chris tökéletesen láthatta még a Patkányfészek furcsa félhomályában is.
– Azt is kerestem éppen és jé, meg is jött– válaszoltam és végig néztem rajta egyértelműen jelezve, mire gondolok. Aztán egész egyszerűen közelebb léptem hozzá, de úgy, hogy az ütőt felé tartottam. Egyenesen a mellkasának szegeztem, mintha az csak valami varázspálca lenne… nem mintha egy hirtelen mozdulattal nem tudnám eltörni az ujjait, hogy elejtse a fegyverét. Talán már nincs rajtam az az átkozott szalag és nehezebben varázsolok is, de a leleményességem mindig mellettem állt.
– És most mi lesz? Megátkozol? – kérdeztem és kihívóan néztem rá.
Hihetetlen volt, hogy ez a méregzsák ugyanaz a pasas, akit annak idején szexinek és erősnek láttam. Igazság szerint a viselkedésével nem sokat tett hozzá, hogy megpróbáljam tisztelni… pedig régen ő volt az egyetlen, akivel még úgy ahogy, de össze tudtam dolgozni. Hiányoztak azok az idők, meg az is, amikor vonzónak tartottam az illatát és amikor még éreztem a közöttünk lévő alig létező szikrákat. Hülyeség lett volna azt mondani, hogy már nem tetszik, mert tetszett, csak gyanús kettős érzést váltott ki belőlem.
Nyeltem egyet, majd még közelebb léptem. Nem terveztem bántani, de az ütő vége azért neki ütközött a mellkasának. Meg akart állítani, éreztem rajta… sosem engedte volna a büszkesége, hogy elvegyem a kincsét. Azonban inkább néztem volna ki magunkból verekedést, mint átkozódást és normális párbajt. Én nem akartam kárt tenni benne és nem gondoltam volna, hogy ez fordítva így lenne. Megölhetett volna ott a templomban, ha akar, de nem tett semmi ilyesmit.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

– Azt is kerestem éppen és jé, meg is jött…
Kell egy fél pillanat, hogy felfogjam a szavak jelentését. Hogy Elliot O’Mara áll tényleg itt és ő gúnyolódik énrajtam. Mikor fajult el ide minden? Mikor vált a kapcsolatunk ennyire szélsőségessé és ellenségessé?
Nem értem. Nem tudom. Talán ott, mikor megmentett vagy mikor megtörtént az, aminek nem kellett volna? Mikor döntött úgy, hogy a barátságot feladja a munkáért a munkát a függetlenségért?
Valahol minden elcsesződött, de hiába keresem azt a pillanatot, azt a mozzanatot ami ezt eredményezte, nem lelem bárhogy kutatom is.
- Komolyan ide jutottunk?
A hangomban visszafojtott harag csendül de belevegyül valami más is. Talán bánat, talán keserűség. Talán csak lemondás és gyász. Emlékszem a saját szavaimra, a fenyegetésemre, hogy ha újra látom nem menti meg semmi attól hogy megöljem. Mert leróttam a neki való tartozásom az életem jegyében. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hamar viszontlátom a romos kápolna mohás köveinek bűvköre után. És lám… most itt állunk. Hogy épp a dolgozószobámból szándékozik megfújni egy kincset.
- Hogy meg akarsz lopni…. engem?
A szavak nem titkolt fájdalommal törnek elő belőlem. Nem tudom mi zavar. Az, hogy épp ő teszi, az hogy épp ezt teszi vagy az, hogy ez velünk esik meg.
– És most mi lesz? Megátkozol?
A kérdése nyomán tudatosodik bennem, hogy valóban, az én kezemben van a pálca és a hegye rá szegeződik.
Megtehetném. Megölhetném.
Megérdemelné.
Sophie semlegességet palástoló de érezhetően túlfűtött intuíciója már vezetné a kezem, de még időben kordinálom a mozdulatsort és ehelyett kissé lentebb engedem a karom. Talán ezt értheti félre a másik azzal, hogy közelebb lép. Meglehet előnyben érzi magát vagy talán fölényben is, végtére is nála van a kulcs, ami az enyém és a szöges bunkósbot vége is rám szegeződik. Egyenesen a mellkasomnak, mert felé mutat.
- Lehet hogy inkább kinyírlak.
Közlöm sötéten, de addigra már a terv a fejemben kezd körvonalazódni.
- De előtte visszaszerzem, ami engem illet.
Ahogy kimondom a pálcám rögtön életre kel. A kábító átok vörös fénye villan, de nem Elliot a célpont hanem az egyik üvegtükör, ami a sarokban húzódik meg, s aminek darabkáitól a tolvaj remélhetőleg védeni fogja magát leengedve a bunkósbotot. Én pedig erre alapozva használom ki a másodperceket, hogy kicselezve őt a közelébe kerüljek és ahogy lehetőségem adódik rámarkoljak a kezében lévő függőre, aminek a végén a vörös ékkővel díszített kulcs van.

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Az szinte azonnal egyértelmű volt, hogy Christopher ellenségnek kezelt. Nem voltam az ellensége, de már elegem volt, hogy mindenki a maga képére akart változtatni. Egyszer a tulajdon férjem, akit ezért el kellett hagynom, majd az apám és még Cartwright is, akinek fixideája volt, hogy én csak neki dolgozhatok. Megmondtam neki, hogy nem vagyok a rohadék alattvalója, arra tartsa a többi söpredéket… én Elliot O’Mara vagyok, a társa, egy önálló emberlény, aki azt tesz és úgy teszi, ahogyan akarja.
– Komolyan ide jutottunk? – kérdezte. Éreztem a hangjában a keserűséget, ahogy észreveszi, mit műveltem. Nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy meglátja, ahogy az sem, hogy esetleg meg kell verekedni a rohadt kulcsért. Elegem volt, olyan voltam, mint egy dacos gyerek, akit túl sokszor állítottak sarokba ok nélkül. Csakhogy engem nem a szüleim rángattak be oda és közölték, hogy ezt érdemlem, hanem ez a rohadt élet. A düh úgy szaladt át rajtam, hogy Chris azt észre sem vehette, előtte nyugodt, kimért… Elliotos maradtam. Csupán a szöges terelőütőt tartottam fenyegetően egyenesen a mellkasa felé.
– Hogy meg akarsz lopni…. engem?
Fájdalom. Na persze, hogy ő pont ilyet érez velem kapcsolatban! Őszintén nehezen hittem el, hogy ez a hangnem nem színészkedés. Számomra Chris több volt, mint én a számára valaha is. Talán egykor barátként tekintettem rá, de aztán több lett… sokkal több, még ha nem is szerelem. Vonzódtam hozzá, ő pedig ezt tudta. Valószínűleg ki is használta minden egyes alkalommal, hiszen ez volt az egyetlen ok, hogy a nagyképűje mellett maradtam azok után, ahogyan vele beszélt.
– Ha végeztem visszaadom. Szóval nem. Kölcsönveszem. – Mondtam és megálltam úgy, hogy az ütő pontosan a mellkasa előtt valamivel megálljon. Nem akartam bántani, de abban a pillanatban megállíthatatlan voltam.
Vajon érdekelt, hogy le akar átkozni? Nem. Rohadtul nem, mert már ezer éve tudom, hogy nem ér annyit az életem, hogy eldobható ne legyek. Olyan volt, mint a szemét, ami csak arra várt, hogy valaki bedobja a kandallóba és elégesse minden hozzá tartozó boldog és szomorú emlékével együtt. Odavaló voltam. A tűzbe, hogy ne maradjon utánam más, csak hamu. Ha valami, hát a fiam volt az egyetlen, akiért még érdemes volt egy kicsit léteznem.
– Lehet hogy inkább kinyírlak.
Úgy kimondtam volna, hogy gyere, csináld. Bármit megtehetett volna abban a pillanatban velem. Mindkét kezem tele volt, a pálcám a farzsebemben volt, az övé meg rám szegeződött. Egy részem már túl akart esni ezen.
– De előtte visszaszerzem, ami engem illet.
Az átok valahol mögöttem ért szilárd felületet. Hallottam, ahogy üveg reped és a szilánkok hangos recsegő, ropogó, szinte robbanó hanggal indulnak meg felém… felénk. Összehúztam magam, az ütő kiesett a kezemből, de a kulcsot megpróbáltam elrántani, így Christopher ujjai közül még éppen kisiklott és a csuklómat tudta megszorítani. Én azonban valahogy hozzá értem a kulcs közepét diszítő hatalmas rubinthoz és éreztem, hogy valami történik. Nem tudtam mi, de a szabad kezemmel Chrisbe markoltam valahol, így nem csak én pusztulok itt, ha valami történik.
Nem tudom, mihez hasonlított. Olyan volt, mint egy hoppanálás, de sokkal intenzívebb és émelyítőbb… a levegő változott körülöttünk. A Patkányfészek dohossága eltűnt, száraz sivatagi levegő jelent meg utána. Először azt hittem csak képzelődőm, de ahogy földet értünk a hátam homoknak csapódott, de a kulcs mellettem landolt. Azonnal hasra vetettem magam és mászni kezdtem felé, nehogy Chris előbb érje, mint én.
– A faszba - nyöszörögtem, éreztem, hogy a sérült lábam marhára fáj, de a derekam is belesajdul a mocorgásba.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

A terv már majdnem sikerül, legalábbis a meglepetés ereje mindenképpen hat. Csak persze Elliot sem az ostoba fajtából való, így hamar rájöhet a tervem valódi céljára. Neki nem érdeke átadni a kulcsot így épphogy el tudja rántani az orrom elől, vagyis a rákulcsolódó ujjaimtól. Így azok ugyan nem az üres levegőt markolják, hanem a tolvaj csuklójára fognak rá de ez vajmi kevés vigaszt nyújt. Magatehetetlenül sodródom a közelharcba mindössze a könyökömmel való orrba vágása a másikak fix mert azt épp fél szemmel látom. Nem szándékos ez hanem inkább a nem várt lendület adja, ahogy Elliot keze hozzáér a vörös rubinkőhöz a kulcs középső foglalatába.
Többször vizsgáltam már meg a kulcsot de eddig egyszer sem csinált ilyet. Érzetre olyan, mintha valami megragadna a köldökömnél és megrántva beszippantana egy nagy légüres térbe, ahol tekeregve egymás körül keringünk a kulcs adta középpontban. A homályos spirálból nem látok ki, igazából felfogni is alig van időm hogy valószínű a kulcs egy kibaszott kurva zsupszkulcs csak mikor a tüdőm forró levegő tölti meg és arccal a kurvaforró homokba érkezem jövök rá a tényekre.
A sivatagba kötöttünk ki.
Orrom tele megy a sivatag porával így prüszkölve és sajgó testtel tornázom magam félülő pozícióba. Mikor kiköpöm a számba kapott homokot veszem észre O’Marát ahogy már mászik is valamihez…
A kulcshoz…
- Na azt már nem!
Morgom félhangosan és ahogy csak tudok nekiiramodok én is. Arra nem számolok hogy a laza talajon jópárszor elbucskázok mert a cipőm besüpped újra meg újra, így mint egy röhejes részeges veszem fel a versenyt a kulcsért. Egy centivel hamarabb szerzem talán meg és rögtön a nagy rubintkőhöz nyúlok lehunyva szemem várva az újabb köldökrántást hogy visszavigyen haza, de a vártakkal ellentétben nem történik semmi.
- Mi a fasz?
Rökönyödök meg és pislogok a tenyerembe fekvő kincsre értetlenül. Aztán persze Elliotra téved a tekintetem. Hozzá vágom a kulcsot mérgesen.
- Mi a szart csináltál? Hol a pöcsömbe vagyunk? Miért nem működik ez a szar? Itt ne merészelj hagyni!
Közlöm dacosan mikor a felé hajított kulcs irányába nyúlna. Már most le akarom szögezni hogy nem hagyhat itt megdögleni a mennyi is…? Ötven fokba.
Az ingem fél perc alatt már át is ázik a nedvességtől. Még jó hogy ittam mielőtt eljöttem otthonról valamennyit.

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Rohadt meleg volt. A homok forróságát még az ing és a nadrág anyagán keresztül is éreztem. Azonban, mikor meghallottam Chris mocorgását valahol a közelben, nem szenvedhettem. Nem adhattam át magam a lábamban és a derekamban lüktető fájdalomnak. Kicsit bukdácsolva, kicsit szerencsétlenül, de máris másztam a megfelelő irányba, hogy megragadjam a kulcsot, amivel idejöttünk. Az az egy lehetőség volt a visszaútra is, abból kiindulva, hogy a mágia itt milyen kusza volt. A hoppanálás mondhatni lehetetlennek tűnt, ha csak az ember nem akarta elhagyni a részeit különböző helyeken.
– Na azt már nem!
Na azt már de! A hang felcsattant bennem, én pedig megpróbáltam gyorsabbra venni a tempót… csakhogy Chris nem volt sérült és gyanítom mostanában kígyómarást sem szenvedett el. Így még éppen előtt jutott a kulcshoz. Ezzel még nem is lett volna baj, mert simán leterítem, ha akarom, de az arcomba sikerült rúgnia fél kiló homokot, amivel megtelt az orrom, a szemem vadul könnyezni kezdett.
– Ajj baszki! – Csattantam fel, ahogy az amúgy is homokos kezemmel neki álltam a szememet dörzsölgetni. Nem számított különösebben, hiszen amúgy is úgy ömlöttek a könnyeim, mintha éppen valami megható történt volna. Biztosra vettem, hogy a szemeim vérvörösek, hiába kezdett néhány pillanat után tisztulni a látásom.
– Mi a fasz? – Hallottam meg Christopher értetlenségét, de igazából mielőtt még reagálhattam volna úgy vágta hozzám a kulcsot, mint egy dacos kislány a játékbabáját. Valahol a mellkasomnál csapódott volna be, ha nem emelem meg a karjaimat, hogy kivédjem a támadást. Hangos sóhajjal vágtam zsebre a kincset, majd megpróbáltam felkelni a földről, de a fájós lábam minden erejével ellenkezett.
– Mi a szart csináltál? Hol a pöcsömbe vagyunk? Miért nem működik ez a szar? Itt ne merészelj hagyni!
Nyeltem egyet, majd felé nyúltam, hogy a lábában, a csípőjében, a karjaiban megkapaszkodva felhúzzam magam. Közben a homoktól mocskos ingem néha-néha hozzáért az ő testéhez, lesodorva egy-egy kis szemet. Kellett egy pillanat, hogy tudjak válaszolni, mert kicsivel a térdhajlat felett, ahol a kígyó belém mart, megint olyan vadul lüktetett a fájdalom, hogy egészen az izmaimba kisugárzott.
– Valami sivatagnak tűnik – mondtam és még mindig a karját szorongatva ácsorogtam mellette. Én is izzadtam, bár mivel elég keveset ittam, fele annyit sem, mint Christopher. A vörös ingen meg egyelőre nem ütöttek át a nedvesség foltok, szóval annyira nem bántam, hogy ebben vagyok.
– Menjünk arra… – böktem a fejemmel a távolba. Nem gondolkodtam, csak a megérzéseimre hallgattam. A sivatagokban általában vannak oázisok… na meg erre aztán mágia is volt bőven, az meg azt mutatta, hogy nekem bizony abba az irányba kell mennem. Nem tudtam, hogy Chris is érzi-e, de engem úgy vonzott magához, mint a mágnes a fémet. A lábaim maguktól indultak meg és csak húztam magam után őt ebben a végtelennek tűnő homoktengerben.
– Mikor megszerezted azt a kulcsot, nem volt róla valami információ? – kérdeztem, mert azért elég gyanússá kezdett válni, hogy semmi köze az aranypálcához, amit én hajkurásztam… de mintha valahogy valaki direkt akarta volna, hogy a kezembe vegyem és idejussak. Túl sok embertől hallottam, hogy a kulcs Cartwrightnál van. Nehéz lett volna egyet kiemelni és azt mondani rá, hogy ő intézte így. Tolvajkörökben az a ritka, hogy az embernek nincs ellensége… mégis nekem a féltestvérem, Lisbeth jutott eszembe, akinek kapóra jött volna, ha elveszek egy hatalmas sivatagban, anélkül, hogy haza tudjak hoppanálni.
A következő lépéssel úgy éreztem, mintha kicsit jobban besüllyedne alattam a homok, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Csak mentem előre, meg azon gondolkodtam, hogy hogyan békítsem meg ezt a mamlaszt. Mondjuk… mindegy volt. Tudtam, hogy szeret morogni, főleg rám, pedig én aztán semmit sem tettem ellene. Még a kulcsot is visszaadtam volna neki, ha úgy alakul. Lényegében mindent neki adtam, ami tőlem tellett: megmentettem az életét, lefeküdtem vele… és a vonzalmamat is megkapta. Most is tetszett volna, de tiszteletben tartottam, hogy van egy nője… mondjuk ötletem sincs, hogy ez Chirsnél mennyire tartós dolog, de örülnék neki, ha boldog lenne, úgy ahogy én boldog voltam az elmúlt két év nagyobb részében. Ő is megérdemli, hogy részesüljön benne.
– Nem értem, miért utálsz ennyire – közöltem és bár már nem karoltam belé, az ujjaimmal ösztönösen az ingujját kezdtem el csipkedni.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

Hát nem vagyok egy kibaszott zseni, de arra még én is elég hamar rájövök hogy egy kikúrt sivatag kellős közepére dobott ki minket a kulcs. A kulcs, amit el akart lopni. A kulcs, ami gyötrelmek árán szereztem meg. A kulcs, amihez vér tapad. Nem kevés.
Csak szilárdan állok, a gyűlölettől fortyogva, míg Elliot feltornázza magát a testem és végtagjaim segítségével. Olyan vagyok neki mint egy kicseszett mászóka egy koszos mugli játszótéren, de leszarom. Félek ha megmozdulok egyetlen dolgot művelnék… vagy talán kettőt. Az egyik hogy ujjaim a nyaka köré fonódnának és addig szorítanám míg meg nem fojtom, vagy épp a tűzforró homok kellős közepébe dugnám a fejét, hogy a perzselő homok végigszántsa a torkát és megtöltse a tüdejét.
– Menjünk arra…
- Hogyne… !
Horkanok fel, aztán összeszorítom a számat és a nyelvemre harapok. Lehet foggal megyek neki ha szükség úgy hozza…
Sophie sem segít a helyzetemen, a medál ugyan légiesen könnyű mégis tüzesen izzik, mintha csak még pluszba fűtenie kellene. Dühös vagyok rá is, mert van épp elég bajom nem hiányzik a vita gerjesztése.
– Mikor megszerezted azt a kulcsot, nem volt róla valami információ?
Lehunyom a szemem és kezemmel megdörzsölöm az orrnyergem. Persze hogy  sok mindenbe a napló, ami a kulcshoz lehet a megoldás otthon maradt, a Patkányfészekben. A kibaszott fiókban.
- De, hogyne. Az hogy kurva értékes!
Hazudok. Ideje nekem is valamit profitálnom Elliot kurva nagy tehetségéből. Utána akar menni a dolognak? Ennyire fontos neki? Hát tessék, a lehetőség adott. Képzeletbeli két lépést hátrálok és övé a terep. De nem… nem oldom meg helyette, nem segítek neki. Ha volt olyan köcsög, hogy meglopjon és is elhallgatom a fontosnak tűnő részleteket, mint a napló létezését.
– Nem értem, miért utálsz ennyire…
A kérdésére kinyitom a szemem és meredten nézek rá. Mélységes haraggal és még mélységesebb meglepettséggel.
- Hát nem nyilvánvaló?
Hangom halk de veszélyt hordoz magába. Elfojtott indulatokat, bánatot, keserűséget.
- Azt hittem kurva okosnak képzeled magad. Ezt sem tudod megfejteni?
Persze, ez nem értékes varázstárgy vagy ritka kincs. Az emberi kapcsolat Eliot O’Marának szart se ér. Valójában én is Volkova megjelenése óta gondolkodom másként. Nem kellene megvetnem, mert pontosan ugyanilyen voltam korábban… de az ember gyarló. S ahogy változik úgy alakul a világra fordított tekintete is.

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Forróság. Elviselhetetlen forróság uralkodott és a homok mind jobban égetett cipőn keresztül is. A nap nem járt magasan, mégis olyan tüzes volt a fénye, mint egy tikkasztó nyári napon, mikor délre járt az idő. Itt már esteledett inkább… én pedig tudtam: ha egy sivatagban lemegy a nap, a forróságot iszonyatos hideg váltja fel. Így hát haladnunk kellett, még ha Cartwright továbbra is adata a drámakirálynőt mellettem. Nem érdemelte meg, hogy vonzónak találtam, nem érdemelte meg még azt sem, hogy ne hagyjam ott a jó büdös francba egyedül. Azonban a sivatag mágiája mellett túlságosan merész lett volna hoppanálni határokon át. Féltem, hogy összeroppantana és visszadobna ugyanerre a helyre.
–  De, hogyne. Az hogy kurva értékes!
Ahogy léptem egyet, éreztem, amint a lábam belesüllyedt a homokba. Veszélyesen mélyre, mintha alattunk valami titkos pincért rejtene maga alatt. Megpróbáltam nem Cartwrighttal törődni. Igazság szerint rá akartam lelni a mágia fonalára, mint mindig… csakhogy tudjam mit követek merre tartok. Azonban a Chrisből áradó feszültség mindent összekutyult, hatalmas kibogozhatatlan csomóvá vált. A faszom, O’Mara… itt fogtok halálra főni! A hang háborgott bennem, én pedig mélységesen egyetértettem vele.
Láttam, mennyire gyűlöl, ahogy rám néz. Ezért hát megtorpantam és csak figyeltem rá. Lehet, hogy nem értek az emberekhez, de akkor Christopher Cartwright még annyira sem. Azt hiszi magáról, hogy ő a főnök… mindenhol, a magánéletben is. Ettől pedig olyan szinten távol állt, mint én attól, hogy valaha is normális felnőtté váljak. Ledöbbentem rajta, újra és újra… amiért egyáltalán számon mert kérni azért, hogy kivel és hogyan dolgozom. Elsősorban mindig neki dolgoztam, mindig az ő barátja voltam, de a magánügyem volt, hogy ezen felül mit csinálok. Az ő dolgára az semmiféle ráhatással nem volt soha. De mégis drámázott, mint egy kibaszott ösztrogéngóc.
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza.
Nem Cartwright, az nem nyilvánvaló. Válaszoltam volna, de nem tettem, csak bámultam rá értetlenül. Féltékenységet láttam rajta, semmi mást, azt pedig nem hogy nála, de Forestnél sem tudtam soha kezelni… és ő a férjem volt, Chris meg maximum egy ismerős, aki elfelejtette, hogy hogyan működnek a barátságok.
– Azt hittem kurva okosnak képzeled magad. Ezt sem tudod megfejteni?
Odasétáltam közvetlenül elé a homokban és felnéztem rá. Leszarom, hogy százkilencven vagy hány centi, úgy tökön rúgtam volna szívem szerint és hagytam volna ott szenvedni, mint a franc. Két évet éltem le más óhaja szerint, alkalmazkodva, nem fog engem senki sem rángatni tovább. Éppen elég volt ez a szar házasság.
– Fejezd be ezt a szar hisztit. Olyan szinten feleslegesen csinálod, hogy az már nevetséges… soha, semmit sem tettem ellened, te seggfej – közöltem most már én is dühösen. – Mi a francra vagy ilyen rohadt féltékeny? Talán úgy akarsz járni, mint Rivers? Elárulom neked, majdnem ki lett nyírva… csak az mentette meg, hogy az egyik barátom életben akarta tartani – Tettem hozzá és megfogtam a gallérját, úgy húztam közelebb magamhoz. Egyenesen a szemeibe néztem. – Azt hiszed olyan sok embernek dolgozom rajtad kívül? Kurva keveset tudsz rólam… de azt még legalábbis biztosan nem vetted észre, hogy nem vagyok senkinek a kiskutyája. A tiéd sem, sem Riversé, sem Hayesé. Felőlem marakodhattok egymással, mint a dedósok, de én tuti nem fogok beállni ebbe.
Fingom sem volt mit várt Cartwright, de odahúztam még jobban, hogy az ajkaink összeérjenek. Kétlem, hogy erre vágyott volna. Ott a nője, az a furcsa csaj… na mindegy. Én csak a hűségemet akartam neki bizonyítani… ezt pedig szavakkal lehetetlen volt. Nem hitt nekem hát tettem valamit, hogy aztán behúzhasson vagy akármi... de akkor hirtelen megremegett körülöttünk a táj vagy talán csak a homok indul meg még jobban, mert éreztem, hogy süppedünk. Erősen egymáshoz szorulva.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

Elnézem, hogy mint egy ostoba mugli jojó ide-oda császkál a homoktengerbe. Miért jó ez neki? Elindult egy úton, mint életében is, ahol -láthatóan- egyedül megy mert a másik nem követi. Miért nem törődik ebbe bele? De nem… az túl egyszerű lenne. Elliot O’Mara olyan mint egy kibaszott bumráng… mindig visszaér hozzád és cserébe jól tarkón is basz képletesen persze.
Mert most sincs ez másként. Elliot elém áll, hova máshova mint közvetlenül elém, mert hát olyan hogy tiszteljük a másik auráját számára nem létezik és bár épp elkezdene aggasztani hogy lemenőben a nap és víz nélkül ácsorgom itt nagyobb problémám is akad.
Szívből remélem hogy a pillanatnyi homoksüppedés csak átmeneti amit a talpam alatt érzek s mindezt Elliot súlya okozza, de újabban a legrosszabb rémálmaim elevenednek meg rendszeresen.
– Fejezd be ezt a szar hisztit. Olyan szinten feleslegesen csinálod, hogy az már nevetséges… soha, semmit sem tettem ellened, te seggfej! Mi a francra vagy ilyen rohadt féltékeny? Talán úgy akarsz járni, mint Rivers? Elárulom neked, majdnem ki lett nyírva… csak az mentette meg, hogy az egyik barátom életben akarta tartani..
Szinte távoli pusmogásként hallom a szavait mert a figyelmem nem rá irányul hanem a szépen fokozatosan elsüppedő lábamra. Még arra se reagálok hogy az ingemet megragadja mert lefelé bámulok az örvénylő homokra.
– Azt hiszed olyan sok embernek dolgozom rajtad kívül? Kurva keveset tudsz rólam… de azt még legalábbis biztosan nem vetted észre, hogy nem vagyok senkinek a kiskutyája. A tiéd sem, sem Riversé, sem Hayesé. Felőlem marakodhattok egymással, mint a dedósok, de én tuti nem fogok beállni ebbe.
- Elliot, a…
Nem tudom végigmondani a gondolatsoromat, miszerint kurva nagy szarba vagyunk, mert kiköveteli magának a figyelmet azzal persze hogy azon kívül hogy megint teljesen hozzám ér még olyan közel is kerül, ami csakis egyszer történt meg. Az ajkai perzselően forróak, ahogy az enyémhez érnek váratlanul. S bár nem helyes, nem húzódom el. Terem sincs igazán és akaratom sem. Ha nem lennénk szar helyzetben és nem dolgozna bennem az életösztön lehet leállnék smárolászni vele….
Lehet. Bár akkor sem biztos.
Végtére is mióta Anna visszatért nagyon tartom magam a monogám kapcsolathoz, - ez az első baki természetesen-  hiába sose voltam ennek a híve.
Csakhogy most nem érünk rá ilyesmire hacsak nem akar Elliot is csókolózva megfulladni jó tíz percen belül. Kezeim az arcára tévednek, eltolom magamtól nem durván de határozottan és pillantásommal jelzem a szavaimat.
- Nézz le…
Nyelek egyet. Jó nagyot. Mi a szart csinálunk most? Egyszer voltam sivatagban, akkor sem így kivetve a puszta közepébe. Nem egy futóhomok kellős közepébe ragadva. Ha nem lenne elég, hogy az ingem már merő izzadtság hát rásegít az alulról fűtő homok. A talpam szinte már szétégett, a bokám is körbenyaldossa és érzem hogy lassan a térdem éri el a forróság. Nem merek belegondolni ha fentebb ér mi lesz… lehet üvöltök, mert miután fából se vagyok Elliot elintézte hogy garantáltan fájjon a dolog.

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

– Elliot, a…
Nem, nem Cartwright! Most ne beszélj! Ki kellett volna mondanom ezeket a szavakat, ám nem tettem meg. Nem tettem meg, mert helyette közelebb hajoltam, hogy az ajkaira tapaszam a sajátomat. Éreztem, hogy picit kiszáradt a sivatagi melegtől, az íze picit sós volt, de pont olyan, mint legutóbb, mikor együtt töltöttük azt a napot. Csók közben az ujjaim végig cirógattak a nyakán, az arcélén, érintve enyhén a fülét. Nem akartam bele túl sok szenvedélyt tenni, de ahogy picit összeért a testünk, tudtam, hogy Chrisre hatással vagyok. Talán csak ennyi kellett.
Mikor eltolt, csak egy sóhajt hagyta el az ajkaimat. Egyelőre a kék szemekbe néztem, érezve, hogy a lábunk alatt még mindig furcsán mozog a homok. Számított? Aligha. A forróságot fel sem fogtam rendesen… valami egész más lüktetett bennem. Bizonyítani akartam, hogy a hűségem nem megvásárolható dolog. Ha el is vállalok mást, az csak a saját szórakozásomért van.
– Nézz le…
Nyeltem egyet.
– Nem kell megnéznem, hogy tudjam milyen állapotban vagy… – mondtam kicsit hangosan kapkodva a levegőt, még mindig a korábban történtek hatása alatt voltam. Azonban, mikor lenéztem Nem Christopher „állapotán” akadt meg a pillantásom, hanem a lábunkon, amit immár betemetett a homok. Futóhomok egész pontosan… ami ellen milyen lehetőségeink is vannak? Gondolkodj, O’Mara… A hang cseszegetett, de nekem semmi sem jutott eszembe. Az ajkaim még égtek a csók nyomán… lüktettek bennem a furcsa vágyak, amik általában is megvoltak, ha Cartwright közelében voltam, csak most felkorbácsolta őket még jobban a testünk közelsége.
Megpróbáltam mocorogni kicsit, mire még tovább süllyedtem talán… bár nem voltam már benne teljesen biztos, hogy hol is ég a lábam pontosan. A talpam egyértelműen, akárcsak a vádlim és a többi részemet. Éreztem, ahogy szép lassan elérte az őserdőben szerzett sérülésem és az csípős fájdalommal jelzi, hogy nem tetszik neki a dolog. Elveszítettem az egyensúlyom, kicsit megdőlve Chris mellkasának ütköztem, a tenyeremmel tartva meg magam.
– Nem tudom… hogy mit kéne… – motyogtam és még mindig a lábainkat vizsgálgattam, amik mind jobban vesztek bele a homokban. Vajon segítene, ha kidőlnénk oldalra és elbucskáznánk valamerre? Nem tudtam… nem tudtam semmit miatta.
– Hát… lehet, hogy itt halunk meg… – mondta, mikor már derékig bent voltam a homokban, Chris meg… hát pont addig. Közelebb hajoltam hozzá, mintha meg akarnám csókolni. Ezúttal azonban nem tettem többet ennél, hátha ki akarna bontakozni… bár nem tartottam valószínűleg annak fényében, hogy csaja van. Csak azért hagyta magát, mert ő nagy és menő Cartwright, aki amúgy magától meg nem próbálná elvenni, amihez annyira ragaszkodik „elvileg.” Egy kísértetiesen Forestes tulajdonság nála is beüt. Érdekes, ha én akarok valamit, akkor megmozdítom legalább a kisujjam érte.
– Jó volt veled melózni… – kacsintottam rá aztán, hogy benyeljen minket a forró homok. Sejtettem, hogy ez valami trükk, ez nem fog minket most megölni. Egyszerűen túlzottan ott volt a tudatomban, hogy még élnem kell. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, hogy aztán egy hosszú, sötét, süppedősen forró pillanat után, Chrisbe kapaszkodva valami mágikus rétegen hatoljunk át s egy földalatti járatban kössünk ki. Felülről érkeztünk, így a hátam éppen nekizuhant a padlónak. Nyögve egyet vettem tudomásul, hogy ez a nap szarabb már nem is lehetne… pláne, hogy Chris éppen rajtam landolt, nem kicsit megnyomorgatva a bordáimat.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tud mindenki fegyvert kovácsolni magának vérből és elsuttogott szavakból. De Elliot O’Mara még erre is képes. Pár elsuttogott szó, egy halovány búcsúszerű…. valóban ennyi az élet? Nem akarom elhinni. Nem akarom megérteni. Nem akarom elfogadni. Kétségbeesetten küzdök, keresve valamit amibe megkapaszkodhatunk, ami segítséget nyújthat, kihúzhat… egy ember, egy tárgy, egy… bármi…!
De semmi sincs. S míg én tekeregve keresek, kutatok, remélve hogy hátha, addigra a homok mind jobban és jobban elnyel minket. Előbb deréknál éget, aztán felszökik a köldökhöz hogy végül a mellkasomon szántson végig. Eszembe jut Anna, lágy keze érintése, s már bánom mennyi mindent nem mondtam el neki puszta dacból meg bizalmatlanságból. Mert féltem hogy mindettől gyengének, sebezhetőnek látszom meg hát… hogy is lehetne sok mindent ami volt szavakba önteni?
Érzem hogy Sophie ugyanolyan kétségbeesett mint én. Hogy a medál felhevülve izzik amitől sziszegnek kell és összeszorítom a fogaim. Ezzel is ösztökélni akar, hogy kiutat találjak a kutyaszorítóból de esélytelen vállalkozás.
A percek peregnek, a homok pedig vele együtt mind jobban és jobban elnyel. Mikor már a vállam is ellepi, s a kezem sem tudom mozgatni, belefagyva a homokba a mozdulatba jövök rá, itt valóban vége lesz mindennek. Szomorúan veszem tudomásul, hogy hát akkor valóban ennyi volt. Az élet nevű ostoba játék. S talán most kellene számot vetnem, hogy mennyi jót és rosszat cselekedtem, de persze ez nem megy. Sophie bennem ordít, s én is azt tenném ahogy a mellkasomba beleég a medál, de ugyanakkor érzem hogy a búcsúzás előbbre való mint a szomorú latolgatás.
Mirabella talán sose tudja meg hogy homokba fulladtam. David talán a fél világot tűvé teszi értem. Volkova esetleg megsirat, de idővel túl lép. Sophie vár a túloldalon. Ki marad? Ki számít? Kinek fontos ez?
Lepillantok Elliotra, akinek az állát nyaldossa a sivatag forrósága. Nem sokáig tud már beszélni, én kicsivel tovább a magasságomból adódóan.
– Jó volt veled melózni…
A szavai meghatnak. Valahol mélyen megérintenek, hogy az utolsó mondata, a kimondott gondolata én vagyok, hozzám fűződik, nekem szól. A szemeimet könnypára lepi el, de nem hagyom lecsordulni csak egy cifra bazdmeget vetek oda miközbe kifújom a levegőt. Elfogadom a halál gondolatát. És megbarátkozom vele.
- Sajnálom Elliot. Mindent. A legjobb barát voltál és… több is attól.
Halovány mosollyal gondolok arra az egy éjszakára, ami neki úgy látszik sokkal többet is jelentett mint gondoltam volna. Van egy pont a halál mezsgyéjének közelében, amikor már nem számít ki mit követett el ellened vagy azt is hogyan, csak megbocsátasz neki, hogy a lelked könnyebben tudjon elmenni innen. Ez történik velem is.
- Majd egy másik életben…
Hangom halk suttogás mintha csak félnék hogy ezt tönkreteszi bármi, pedig nem tudja. A perzselő nap felé fordítom a fejem, hagyom hogy a szemem elvakítsa és míg lehunyom Annára gondolok, a vele való percekre, amit felvált végül Sophie arca, aki felém nyújtja a kezét hívogatóan. Nem állok ellent, nyúlok felé, de valami nem enged, valami leránt és beszippant.
Be, a sötétbe.
Hangos csattanással érek földet, de ködben félig puhára tenyerelek rá. Köhögve köpködöm a számba ragadt homokot és öklendezek a végén hogy biztosan minden kijöjjön. Közbe félig legurulok arról amire estem és próbálom a szememből kidörzsölni, de csíp, éget és mindenem viszket. Ha ez a halál… hát jó szar szó se róla.

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

– Sajnálom Elliot. Mindent. A legjobb barát voltál és… több is attól.
Búcsú. Milyen ostoba dolog ez… mégis olyan könnyen jön az ember szájára, mikor tudja, hogy pillanatokon belül ellepi az a forró, borzasztóan égető homok, ami már így is vörösre égette a bőrét. Egy kicsit meglepett, hogy Chris milyen szavakat használ. Olyan alaknak képzeltem, aki még az utolsó lélegzetéig is túl büszke volna ahhoz, hogy ilyeneket mondjon. Tudom, hogy több voltam neki, mint legjobb barát… ezért volt féltékeny ok nélkül. Más esetben talán végig gondolta volna mindazt, amit a fejemhez vág vagy tesz.
– Majd egy másik életben…
Még hallottam, mielőtt elnyelt volna a homok. Nem vettem levegőt, nem akartam érezni, ahogy a kis szemcsék végig égetik az orromat, megtöltik a tüdőmet, így is éppen elég erővel nehezedett a súlyuk a testemre. Nem akartam gondolni, nem akartam fájdalommal bevégezni az életemet, habár Forest és a közös gyerekeink arca ígyis-úgyis ott lebegett, mint valami szörnyű mementoja annak, amit elveszítettem. Már-már majdnem átadtam magam a pillanatnyi szenvedésnek, mikor hirtelen megint levegőt éreztem, a nyomás megszűnt, átzuhantam valamin. A tüdöm hörögve konstatálta, hogy nem döglöttem meg a világ legnagyobb homokozójában.
A hátamra érkeztem, Cartwright meg egyenesen rám. Hát ez nem volt olyan kellemes, mint amikor legutóbb rám mászott, szóval örültem, hogy miután rám köpte a fél kiló homokot, amit benyelt, legurul rólam… legalábbis félig, mert még így is rajtam volt a teste nagyrésze. Én inkább körbe néztem. Lényegében olyan volt idelent minden, mint egy bányarendszer egyik mellékága.  Nem mozdultam, csak úgy fektemben bámultam a végtelen sötétbe. Ez a hely lehetett a bejárat s hát ezért süppedhetett be a homok annyira a talpunk alatt.
– Azt hiszem túléltük… ha mégsem, akkor elég furcsán fest a pokol… – közöltem a fával burkolt járat felé bökve. Csak ezután kezdtem el mocorogni, de elég nehéz volt kimászni alóla, ugyanis még mindig rendkívül nehéz volt és vagy kétszer akkor, mint én. – Leszállnál rólam?– érdeklődtem, ugyanis a jobb karom és a lábam, meg az oldalam egy része még így is alatta volt. Nem is értettem, hogy hogyan bírja ilyen jól, hiszen rendkívül csontos voltam.
A nagy mocorgásban is sikerült meghallanom azt a különös, hörgő hangot, ami valahonnan a járatból jött. Azonban itt nem volt más választás, mint megindulni… hoppanálni esélyünk sem lett volna. A mágia, amit a sivatagban éreztünk, idelent is zavaros és veszélyes volt, már-már ijesztő, hatalmas katyvasz.
Ahogy felszabadultam Chris testének súlya alól, nagy nehezen, kicsit botladozva, de lábra álltam. Muszáj volt előre menni, megtudni mi van arra… és talán kijutni. Most már kezdtem magam szomjasnak érezni. Pont eléggé kiszívott a forróság.
– Dolgunk van. – Szóltam Chrisre, majd előrángatva a pálcámat és kinyújtottam magam elé a bal tenyeremet, mintha vizet akarnék felfogni vele. – Aguamenti! – Böktem oda a pálca hegyével, mire néhány apró vízcsepp jelent meg. Azt gyorsan lenyaltam, bár édes kevés volt, hogy csillapítsa a kiszáradtságomat. – Itt nem működik jól a mágia, szivi. – pislogtam Cartwrightra, majd vissza fordulva a járat felé, elindultam előre.

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...

..a trágár szavak esélyesek...

Lélegezz, a mindenségit! Üvölt velem Sophie mintha csak ettől könnyebb lenne a homokot kiköpnöm a légcsövemből. Pedig… kurvára nem az. Sőt… jó pár pillanatig lehetetlen küldetésnek tűnik azt eltüntetni és azt beletenni….aztán ahogy eltelnek az első súlyos percek a szervezet öntisztítása csodákra képes. Mire visszaáll a szervezetemben a rend Elliotról is sikerül lemásznom, mert hát sikeresen rá estem. És bár a teste felfogta a kemény és hideg padlóra való fájdalmas érkezésem kellemesnek így se volt mondható a keze ami a bordáim között landolt vagy a feje, ami a lapockámnak verődött.
– Azt hiszem túléltük… ha mégsem, akkor elég furcsán fest a pokol…
Halk, röhögésféle de elég artikulátlan hang hagyja el a torkomat. Hát igen, ebben van valami. És elég mulatságos hogy még a pokolban se tudok megszabadulni tőle.
Milyen ironikus, nemde?
– Dolgunk van…
A határozottság, amit ilyen gyorsan magára szed, meglep. Én még hörögve próbálom párszor a tüdőmet, hogy kellően jól funkcionál majd nehezen, ólomsúllyal a végtagjaimon feltáplászkodom, bár a függőlegest még meg kell hogy támasszam pár pillanatig a fal síkjával.
A szemem lassan kezdi ezt a félhomályt megszokni, s a levegő áporodott és poros nyirkos szaga is beszökik az orromba ahogy az életösztön újra munkálni kezd bennem. Valami barlangszerű helyen lehetünk a sivatagi homok alatt ki tudja milyen mélyen... Azonban nincs időm a helyzetünket elemezhetni, mert megérzem az égető fájdalmat a mellkasomba.
Míg Elliot a háttérben varázsol, nem is figyelek rá mit művel, felszisszenve nyitom szét az ingem felső két gombját. Rökönyödve nézem, ahogy a medál a husomba égett, s még most is füstöl.
- Itt nem működik jól a mágia, szivi.
Távoli morajként hallom a ténymegállapításait, de rohadtul nem érdekel. Azúrkék szemeim a sebet mérik fel, és a beékelődés mértékét, na meg azt hogy mégis hogy a picsába orvosolható a dolog….
- A kurva ég bassza meg, Sophie…
Morgom félhangosan és remegő kezekkel fogom meg a nyakamban lévő lánc két szélét hogy egyetlen erőteljes mozdulattal kitépjem az ékszert a bőrömből. Önerőből, mert nem akarom hogy bárkinek bármi köze legyen hozzá.
Persze mindezt… üvöltve.