+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  Keresem az elvesztett édent (Moderátorok: Elliot O'Mara, Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  Cukormáz
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cukormáz  (Megtekintve 16605 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2021. 01. 12. - 22:29:21 »
+2

új év, régi Elliot


Aiden
2002. január 1.

outfit

Ahogy a ruhámat igazgattam és be-betörtek a színes fények a hálószobába, csak egy szó jutott eszembe: búcsú. Sosem gondoltam az új évekre hatalmas újra kezdésként, de ez határozottan az volt. Annyi mindent hagytam magam mögött 2001-ben, annyi minden lett más – amiről el sem tudtam hinni, hogy jó is lehet. Ez most tényleg egy lezárás volt, valami olyasmi, amire szükségem volt a nyáron történtek után… akkoriban még nem gondoltam, hogy ezen az estén nem egyedül fogok az ablaknál állni.
– Pedig legalább izgalmas lett volna – mondta Aiden a világvégés megjegyzésemre. Kicsit elmosolyodtam, ebben egyetértünk. Most már aztán az is jöhetett volna… ha úgy nyel el valami semmi… valami sötétség, hogy mellettem áll, hát el tudtam volna fogadni.
Csak megálltam mellette, hogy a kicsit mocskos üvegen keresztül kibámuljak a fel-felreppenő hatalmas, színes, rózsa és pálmaforma lángocskákra. El tudtam volna képzelni magam örökre így, csak bámulva azokat a valamiket a sötét égbolton, Aiden illatával az orromban.
– Nem is tudom, ki aludt be... – Vetette a szememre, mintha egyedül én hortyogtam volna fel a párnák között az összebújás és az elfogyasztott bormennyiség után. Még ezt is végtelenül szerettem benne, ahogy gúnyosan odaböki ezeket a szavakat. Akármilyen érzéketlen is volt, tudtam, hogy ez valójában csak egy maszk, amit kényelmesebb viselnie, mint megmutatni ki is ő. Én is viseltem ezt az álarcot, tizenöt évig belebújva, keménynek, elpusztíthatatlannak tűnve… aztán elkezdett olvadni, mint valami jégtömb, ami aztán egészen eltűnt. Most már szép ruhák, rendezett külső jelentette az álcámat. Megtanultam mosolyogni, tűrni, ha fáj, még ha befelé könnyeztem is. Nem kellett keménynek lennem hozzá vagy hidegnek. Talán ezt Aiden tudta, ő látott a Nat utáni napokban. Nem voltam ilyen, mint itt mellette.
A karjához nyomtam a vállamat, ahogy a szemüveg visszakerült a szemei elé. Nem vágytam oda ki, akármennyire is ez volt a tervem… jó volt ez így kettesben. Csak az ablakkilincshez nyúltam, hogy egyerősebb mozdulattal kiugrasszam a helyéről azt és a friss, rendkívül hideg, téli levegő bejusson hozzánk.
– Még kimehetünk, ha szeretnél.
Megfogtam Aiden kezét úgy húztam a párkányhoz, nem érdekelt, hogy mivel kezdett el matatni mögöttem. Úgy könyököltem fel rá, hogy nézzem, hogy felpillanatsak az égre. Valójában nem látszott tökéletesen a házunktól, el kellett hozzá nézni a fák felett, amik azért kitakartak valamennyit a látványból. Még így is jobban élveztem, mint azokat a régi fényűző eseményeket. Ez én voltam… ezt itt én voltam minden porcikámmal Aiden mellett s hálás voltam, hogy megmutatta létezik még ez az oldalam. Nem. Nem hagytam ott a kastélynál, ahol először voltam kettesben Nattal.
Csak veled akarok lenni egy kicsit… ketten… – Hajtottam a vállára a fejemet. Ez így volt a helyén, abban a csendben, amit egy darabig csupán a tűzijáték távolban pattogó hangja töltött meg. A szívem nagyot dobbant, ahogy kicsit jobban éreztem az illatát. Talán nyálas volt, de szívem szerint köszöntet voltam azért, mert minden nehézség ellenére ilyen boldoggá tette az elmúlt év végét. Még sem nyitottam ki a számat, nem akartam zavarba hozni és tudtam, hogy amúgy is érzi, mennyire szeretem. Sokszor kimondtam, sok mindent tettem érte, hogy egy biztonságos helyen lehessen, hogy megkapja az adrenalin löktet, amire mindkettőnknek szüksége volt.
Aiden… – mondtam és elhúzódtam tőle. – Mondani akarok valamit… – Tettem hozzá, remélve, hogy rám néz – ha mégsem megérintettem az állát és magam felé fordítottam az arcát. Lágy csókot leheltem az ajkaira. Semmi mást nem akartam, csak érezni őt, a forró levegőt, ami az ajkai közül árad és kicsit alkoholos, dohányos aromájú.
Ha nem húzódott el, elmélyítettem a csókot. Az ujjaim végig simítottak a nyakán az állkapcsán, az arcán és a fülén, hogy utat találjanak az imádott hullámos tincsek közé. Ez volt a mindenem hónapok óta és tökéletesen megvoltam vele. Bárcsak ne múlna el ez a pillanat… bárcsak ne támadna meg valaki megint… bárcsak ne lenne egyetlen Rowle sem ezen a világon…
Tudod mit? - Leheteltem az ajkaira. – Sétáljunk egyet. Jó lenne a levegőn lenni.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2021. 01. 19. - 14:12:41 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

Napok óta egyedül voltam ebben a furcsa csendben. Nem hallottam, ahogy lapozza a könyv lapjait… és nem hallottam Cleo kis tapancsainak hangját sem a padlón, ahogy közeledik egy újabb adag simogatásért. Furcsa, üres érzések maradtak csak, semmi fájdalmas vagy fojtogató s ettől csak még különösebb volt az egész helyzet. Túlságosan is biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb bekövetkezik ez… az étvágytalanságot, a kedvtelenséget az érzés, hogy egyedül vagyok döbbentett rá. Megint teljesen egyedül. Nem mondom, hogy megállítottam Aident, nem volt rá jogom… az ő döntése volt, hogy szeret-e annyira, hogy mellettem maradjon.
Csak némán bámultam az asztalra pakolt kávésbögrémet, abban a reményben, hogy az esetleg magától a testembe mászik. Nem volt kedvem megfogni és inni belőle, érezni a kemény anyagon átütő meleget. Most nem vágytam semmi ilyesmire… igazából magam sem tudtam mire vágytam pontosan, de arra a csendre biztosan nem, ami körbe vett és már-már össze is roppantott. Nyeltem egyet s már azon voltam, hogy nyúlok az ákozott füle felé annak az átkozott bögrének… mikor belém nyilallt a tény: nem vagyok egyedül.
Szinte hallottam a légzését, ahogy fölém magasodott a betolakodó. Nem mozdultam, mert nem tehettem meg, hogy máris eláruljam magam, az csak még sebezhetőbbé tett volna. Kellett az a lépés előny, hogy nem sejti, mennyire is észrevettem a lopakodását. Csak nyugi, O’Mara… csak nyugi… – A hang úgy motyogott bennem, mintha a parancsot akarná kiosztani: támadhatók. Nem egy elcseszett harci kopó voltam, de ez a bennem lévő sötétség sokkal kiélezettebb volt, mint Elliot O’Mara.
Hallottam, ahogy lendít a karját és éppen akkor ugrottam el, mikor lesújtani akart. Éreztem, ahogy az erős karok alatt bújok ki, szó szerint a földre esve. Ahogy fordultam meg, megint le akart sújtani, de nem sikerült, mert félre ugrottam. Így pillantottam meg a saját konyhakésem a kezébe… az ő kezébe. Nem ismertem fel a sebhelyes arcot, sem az illatát, sem a termetét, így biztosan tudtam, ez megint valami rabszolga, akit Lisbeth küldött a nyakamra… vagy valamelyik másik Rowle. Ki tudja hányan nem akarják, hogy én legyek a kiskirályuk, ha apám feldobja a talpát – már pedig az igencsak gyorsan itt lesz, mert én aztán tuti, hogy nem fogok semmiféle nőt feleségül venni.
Ne szórakozz velem, te kis szaros! – Láttam a fején, ahogy felkapja a vizet és vérvörös lesz. Már háromszor-négyszer tértem ki addigra a támadása elől. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nálam sokkal jobb fizikai állapotban volt, így amikor elkapott és erősen magához szorított, olyan voltam, mint egy csapdába került állat. Nem tudtam szabadulni, hiába rúgtam a levegőbe vagy belé. Könnyen szoríthatta le a csuklómat az asztallapjára… azt amelyik a szalag volt egykor s a helyét milliónyi apró vágás vette át ott, ahol lenyestem a bőrömről. Pont az egyik hegbe mártott meg először a kés hegyét, amitől iszonyatos fájdalom rohant végig a testemen. Felszisszentem ugyan, de összeszorítva a fogaimat, nem kiáltottam fel.
Azt hiszik majd, hogy kinyírtad magad, mert lelépett az a kölyök… szánalmas…– Hörögte a fülembe, de ez a magabiztosság pont elég volt, hogy belerúgjak a térdébe és engedjen a szorításból. Persze próbált utánam kapni, de elvesztette az egyensúlyát és letarolva engem, elejtette a kést.
Ekkor bukkant fel a semmiből Zeusz, ráfújva az idegenre. A következő pillanatban már az arcába mart, amiből lehunyta a szemét, elvesztette az összpontosítást… én pedig lerúgva magamról a késre vetettem magamat. Szerencsére Zeusz addigra felugrott az asztal tetejére, így a fickó nem tudott durván utána kapni, ugyanis a padlóról nem láthatta. De ha meg is próbálta volna, hát hiába, mert egyenesen a kinyújtott karjába vágtam a kezét. A vér az arcomba spriccelt, összekenve a pizsamámat, ami már amúgy is nedves volt a saját véremtől.
Hangosan kapkodtam levegőért, bámulva, ahogy üvölt és vergődik… és gyűlöltem magam, amiért tetszett ez a látvány… amiért tetszett, hogy azért szenved, mert én legyőztem. Beteg kis mosoly ült ki a számra. Így néztem végig, ahogy szenvedve hoppanál.
Jól vagy? – pillantottam a macskára, aki gyors mozdulattal végig nyalt a mancsán, majd válaszként rövid nyávogást hallatott. – Tudják a címet… – Dünnyögtem, szinte kétségbeesetten. Ekkor hallottam meg a matatást az ajtónál… de ez a kis küzdelem, hogy napokig nem ettem, túl gyengévé tett, hogy pálcával a kezemben nekiálljak megnézni, ki volt az.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2021. 01. 20. - 17:43:01 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Három hét telt el azóta, hogy Elliot O'Mara egy auror védelmét kérte. Három hét azóta, hogy ez az auror utoljára megmutatta magát annak ellenére, hogy technikailag... igent mondott. Vagy legalábbis egészen úgy tűnt, még ha különösebb ígéret nem is hagyta el a száját. A napok csak teltek, de az égvilágon semmi jelét nem mutatta, hogy valóban honorálni is akarná azt a jóformán parancsként beállított kérdést. Talán nem akarja.
És mégis... időről-időre Elliot mintha felfedezni vélte volna a sötét dobermannok alakját a Zsebpiszok Köz hosszúra nyúló árnyékai között. Néha megvillantak azok a hegyes fülek. A néma, barna szemek. Időnként átsuhant egy jellegzetes forma előtte a macskaköveken, ha egyedül császkált.
De talán csak álmodta. Olyannyira pillanatnyi volt az állatok megjelenése, meglehet szimplán az elméje játszott vele, vagy csupán odalátott valamit, amit szeretett volna. Mert meglehet az állatok látványa, pláne ilyen váratlan villanásokkal szabályosan rémisztő lehet, a jelenlétük mégiscsak egyet jelent:
Azok a kutyák sosem járnak egyedül.
Több, mint egy hete vesztette teljesen nyomát. Azt gondolnánk, nem tűnik fel azonnal a hiányérzet, elvégre megesik, hogy napokon át nem bukkan a nyomára, ám ez még nem jelentette, hogy nem űzi saját hideg, számító vére, hogy minden ilyen alkalomnak utána is járjon.
Nem mindig sikerül. Túl sok még az információkba maszatolt homályos folt és nem segít, hogy a fő bázisát még nem találta meg. Mostanáig legalábbis.
Az a január 20. nem csak a bilincs miatt volt érdekes, nem. Ezen a napon találkozott ugyanis a Cassen kölyökkel, akit Agiel olyan egyértelműen azonosított meghatározhatatlan típusú, de nyilvánvalóan közvetlen kapcsolatra O'Marával. Azóta nem csak Elliotot, Averyt is megfigyeli. És megfigyelteti.
A Roxfortba kirendelt aurorok közül egyel sincs olyan bizalmi szinten, hogy beavassa saját ügyleteibe, de van olyan, aki kimondottan a seftelős fajta. Ár-érték arányban dolgozik és bár az elhivatottságuk és motivációik súlyosan eltérnek egymástól, az alku szent és sértetlen volt nála. És mindenek előtt: bizalmas.
- Hmmmh... - Hűvös pillantása a cetlire vándorol és jóformán automatikusan memorizálja a címet. Elég gyér infó, de nem akarta, hogy a férfi különösebben beleszaglásszon a dolgaiba.
- Nem is érdekel, hogy szereztem? - Thane szája féloldalas mosolyra rándul, hátát nekidönti a Rengeteg fájának. Milton pillantását nem kerüli el az azon megszáradt, mostanra szinte feketének ható nyom. Nagyjából bármilyen formájában felismeri a vért.
- Nem különösebben. - Fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjai között összemorzsolta a cetlit, hagyta hogy az lángra lobbanjon és gyors ütemben hamuvá váljon a gyenge szélben.
A zsebébe nyúl, egy vékony aktát húz elő és nyújtja át a férfinak.
- Érdekes olvasmány volt? - Kérdezte az auror szélesedő mosollyal, kitekerte a kis madzagot, amely egyben tartotta az aktát és talán túlontúl is lelkesen kezdte végigfutni az információkat.
- Igazad volt, Thane, valami nagyon nem áll össze a sztoriban. - Előhúz egy szál cigit a zsebéből és a szájába teszi. Lusta mozdulattal csettint, mire a szál felparázslik, mélyet szív belőle.
- Óh?
- Az anyja állítólag három éves korában meghalt. - Folytatja hosszan kilélegezve a füstöt. - Ám sem nekünk, sem a mugli szerveknek nincsenek feljegyzései róla. Egyébként a srácot félvérnek jelölik, de találtam manipulációra utaló nyomokat '98 elejéről.
- A Háború éve. - Biccent Thane fel sem pillantva, valamin nagyon megakadt az a figyelem és úgy fest nem is ereszti.
- Ami az apját illeti, ránézésre nem mondanám meg, hogy rokonok, de ez önmagában még nem jelent semmit. - Újabb slukk, kimondottan élvezi, ahogy a dohány megtölti az tüdejét. Visszafogja benne azt a feszültséget, ami már rég Roxmortsba húzza, mintha a poros golyó amin élnek, hirtelen új gravitációs pontot kapott volna. - Ha tényleg érdekel, javaslom teszteld őket, de az anyja miatt egyébként sem ártana belenézni Nightingale fejébe. - Oldalra hamuzik, érdektelenül figyeli a lehulló szürkeséget, ami a korábbi fecnire emlékezteti.
- Nem megy.
- Tanultál legilimenciát. - Pillant fel, mire Thane megvonja a vállát.
- Sosem voltam erős belőle. Ő viszont elég tehetségesen védi le magát. - Miért hallja úgy, mintha ez lenyűgözné? Merengő pillantása megállapodik a férfi arcán.
- Kellemetlen. De nem rá gondoltam.
- Az apja. - Pillant fel hirtelen Thane, mire Milton cigivel a szájában lassan biccent.
- Ha megszerezted a megfelelő engedélyt. Ugye. - Teszi hozzá, Thane ártatlan feje meg már önmagában is gyanús. Nem mintha nem ismerné a módszereit. Ár-érték arány. Ugye?
- Hát persze.
A férfi összezárja az aktát és tekercsbe hajtva a zsebébe gyűri. Milton ellöki magát a fától, kezeit a zsebeibe süllyeszti. Már-már tovább indulna, de végül csak kicsúszik belőle az óhatatlan kérdés...
- Miért izgat ennyire a kölyök?
Thane hosszan pillant rá. Milton nem lehetne teljesen biztos benne és mégis... megszimatolja azt a kezdődő megszállottságot. Farkas a farkast megismeri, hm?
A férfi végül elneveti magát és rákacsintva hátat fordít.
- Hobbi. Tudod milyen unalmas itt az élet?
Milton pillantása egy fokkal hűvösebb lesz.
- Csak óvatosan, Thane. - Figyelmeztet, elnézi ahogy az auror még int a válla felett.
- Ugyan, Milton. Mikor nem voltam... óvatos?

***

Hogy az ajtó minek enged, jóformán lényegtelen. Ha beengedi az Alohomora, vagy bármely normál trükk, a bejutása viszonylag... emberséges. Ha nem, akkor benéz az egyik ablakon, hogy közvetlenül hoppanálhasson. De ha még ezt sem engedi bárminemű felhúzott védelem, akkor kerek perec berobbantja magát azon az ajtón. Pont egy hete van túl azon, hogy ilyen apróságok még különösebben érdekeljék.
- Hé. Királylány?! - Mély, erőteljes hangja bejárja a házikó falait. Ezúttal nem csinál titkot a jelenlétéből és nem teszi a fehér kutya sem, amely úgy indul meg szimatolni odabent, mintha puskából lőtték volna ki.
Nincs túl nehéz dolga. A vérszag előbb csapja meg az orrát bármi másnál, halk morgással figyelmezteti gazdáját a veszélyre és megindul irányba. Milton sebes léptekkel követi, kezében a pálca szinte szikrázik a feszültségtől. A kutya előbb szalad be O'Marához, mint ahogy a gazdája felbukkan, rögtön odaszalad megszaglászni a kezét, de mielőtt belenyalhatna, Milton hangja élesen rámordul.
A zöld szempár találkozik a mandulavágású szemekkel, aztán a következő szívdobbanásban végig is pillant rajta. Gyorsan tallózza az alakját, miközben töretlen lendülettel teszi meg azt a néhány lépést egészen a férfiig.
- Mi történt? - Kérdezi, mintha mi sem lenne természetesebb annál, mint hogy itt van éppúgy megtöve Cukormáz biztonságát. Keze végigjárja Elliot testén a véres területeket azt tesztelve, hol sérült meg, és végül megállapodik a kezénél. Az a pálca nagyon gyorsan utat talál a véres bőrfelülethez és hacsak a másik nem állt neki küzdeni ellene bármely formában, vagy javasol ellenkezőt a rövid diagnosztikai mágia, hát a gyógyítóbűbáj kérés és kérdés nélkül indul meg a bőre alá, befurakodva a sebbe, feltöltve Milton hűvös, jellegzetes kisugárzásával.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2021. 01. 20. - 19:48:58 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

A vér szaga szép lassan mindent megtöltött. Bár tudtam, hogy a seb, amit szereztem közel sem halálos, mégis undorodva néztem rá… mit sem foglalkozva az ajtó felől érkező matatással. Ha még egyszer rám akartak törni, hát megtehették. Esélyem sem lett volna védekezni. A pizsamámnak nem volt zsebe, hogy benne tartsam a pálcámat, valahol ott volt a pulton, ahol kávékészítésnél hagytam. Nem nagyon számított, egy részem már nem is igazán akart védekezni, csak túlesni azokon a dolgokon, amik feltétlenül szükségesek voltak. Könnyebb lett volna abban a békés sötétben lenni, s megnyugodni… csakhogy valahol mélyen ott motoszkált valami… valami új, valami zöld, valami apró biztonság érzet, egy hatalmas testbe zárva. Nem tudtam kiverni a fejemből Miltont és az egyedülléttől csak még többször tört rám. Hiányzott. Hiányzott és nem tudtam miért… talán az a csók zavart meg, amivel szétszedtük a karperecet.
– Hé. Királylány?! – A mély hangot azonnal felismertem, mintha csak a gondolataimból keveredett volna oda. Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt van… talán csak a vérveszteség okozta, talán valami más. Képzeldőtem… legalábbis meg voltam róla győződve addig a pillanatig, míg a fehér, termetes kutya meg nem jelent az előszoba felől és hozzám nem sietett.
Hallottam, hogy Zeusz ráfúj. Valószínűleg ellenségnek hittem, de aztán, a szaglászás megnyugtatta… mintha csak tudná s érezné, amit én: ez az új biztonság. Beleremegtem még a gondolatba, alig mertem felemelni a tekintetemet az ajtó irányába, hogy megpillantsam zöldszem jellegzetes alakját.
A kutya visszahúzódott a hangjára. Egy pillanatra hát csend lett, amit csak Zeusz köszöntő nyávogása tört meg. Olyan furcsa, purrrogó kis hang volt ez, ami kedvesen cirógatott meg bárkit, aki belépett a házba.
Zöldszem… – motyogtam a macska felé fordulva, mintha tudatosítani akarnám benne ki ez. Valójában beszéltem neki róla egyik nap, mikor az ágy közepén ültünk és kiengedtem a mókusokat játszani magunk közé. A takaró redőiben húzták meg magukat, s ki-kidugva a fejüket próbálták felhívni magukra Zeusz figyelmét. Ő azonban túl békés volt ahhoz, hogy ártson nekik.
Ezután fordultam csak vissza az ismerős alak felé. Végig néztem a termetes alakon, mire megállapodtam a szemén. Közben közeledett, nagy, gyors létekkel, neki a távolság a konyha közepe és az előszobából nyíló ajtó között szinte semmi volt.
–  Mi történt? – kérdezte, ahogy közelebb lépett és végig simította testem azon részeit, amik tocsogtak a vérben. A pizsamám teljes baloldalát, a combom felső részét, de csak akkor állapodott meg egy ponton, mikor elérte a csuklómat. Egészen úgy nézhetett ki a helyzet – a földre hullott, vörösen csillogó pengéjű késsel –, mintha magammal okoztam volna valamit. De én nem voltam ilyen… vágytam azt a végső békét, de nem tettem volna meg magammal ezt. Vagy túl gyáva voltam, vagy éppen azt gondoltam, hogy ennyire gyenge nem lehetek. Egy életen át elviseltem volna azt a szenvedést.
Jól vagyok nyugi, csak egy karcolás… – el akartam húzni a kezemet, hogy azt mutassam milyen rohadt kemény vagyok. Csakhogy a mágia kellemes hűvössége jól esett az addig égő fájdalomtól izzó sebnek. Lehunytam egy pillanatra a szememet és a homlokomat nekidöntöttem Milton széles mellkasának.
Erre innom kell egy lángnyelvet… – suttogtam az anyagnak, majd kicsit mozdulva, bicegve indultam meg a szekrény irányába. Tudtam, hogy ott van az üveg s készen álltam azonnal le is venni azt onnan. Ebben az sem akadályozhatott meg, hogy még éppen csak képes voltam megállni a saját lábamon, vagy hogy éppen más vérében úszik a pizsamám... sőt az egész testem.
Nyugi, nem magamat akartam felvágni. - Ez az, O'Mara... legyél kemény... legyél kemény, nem mutathatsz gyengeséget.

 
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2021. 01. 21. - 17:45:16 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Bemutatkozások vagy sem, kisebb gondja is nagyobb annál jelenleg, semmint hogy a purrogó macskával foglalkozzon, figyelme kizárólagosan Ellioton és az esetleges veszélyforrásokon marad. A kutya O'Mara helyett a padlóra csöpögött vért áll neki szaglászni és hacsak nem próbálják lekarmolászni az arcát, hát odadugja az orrát a macsek tappancsaihoz is. Talán nem segít neki tisztálkodni, de nagyon gyorsan rögzíti magában a különböző szagmintákat.
Az a tapogatózás kifejezetten rutinszerű, a zöld íriszek nem mutatnak tettenérhető érzelmeket, a már ismerős hűvösség pedig a szokottnál is mélyebbnek hat. Nem hasonlít ahhoz a szélsőségességhez, mint amikor bilincsbe verte, mégis valahogy könnyű felvázolni a kettő közé a párhuzamot és megérteni, hogy harci üzemmódban van. A különbség csupán, hogy ezúttal a végtelen nyugalom, ami a testén uralkodik pontosan az a fajta, amely a legélesebb reflexszel reagál a legkisebb mozdulatra is...
Ennek az érzésvilágnak nem Elliot a célpontja, habár a mágiának nyilvánvalóan az lesz, ám az már a erő első moccanásakor sem érződik fenyegetőnek.
Nem válaszol azonnal, minden gyógyító mágia koncentrációt vesz igénybe, ha nem akar nagyobb kárt okozni és ezúttal nem zökkenti ki az sem, ahogy a férfi homloka a mellkasához ér. Nem feszül ellene, a mágia pedig nem inog meg ennyitől, belefűzi magát a sebbe, mintha annál mi sem lenne természetesebb.
- Nem nézel ki úgy, mint aki jól van, O'Mara. - Felesleges keménykednie előtte. Nem mintha gyengének tartaná azért, mert benyel néhány sérülést, a saját teste és az a tengernyi sebhely árulkodik arról, hogy ezen a világon senki sem sérthetetlen.
Ráfog a karjára, ahogy a bűbáj visszahúzódik, hüvelykujja végigsimít az összezárult bőr vértől nedves felszínén. Nem mintha kesztyűben igazán érzékelhetné rajta az apróságokat, de azzal még így is tisztában van, hogy ilyen sérüléseket heg nélkül gyógyít.
Pillantása a karjáról felrebben az arcára, ahogy Elliot ellép tőle, kutatón vizsgálja a véres vonásokat, majd az egész alakját. Nem kerüli el figyelmét, hogy valami nagyon nincs rendben az egész jelenettel és az túlmutat a pizsamát átáztató véren, de nem meríti ki igazán valamiféle sokkos állapot fogalmát.
- Tisztában vagyok vele. - A hangja túl közelről szól, nem segít az időben érzékelésben, hogy azok az öles léptek semmi idő alatt képesek átszelni a konyhát.
Talán saját állapota nem akadályozhatja meg, de Milton gondolkodás nélkül megteszi. Elakapja a karját és visszafordítja maga felé, helyette nyúl fel, hogy kinyissa azt a szekrényt.
- Agiel már bejelzett, hogy valaki más vérét is érzi. Apád embere? - Leveszi a piát a polcról és a poharat is, ha van mellette. Ha nem, nos... olyan messzire nem lehet, hm?
A vége úgyis az, hogy tölt neki és a kezébe nyomja, habár pillanatnyilag fogalma sincs arról az apró tényről, hogy ha másik napok óta nem evett, pontosan ezt nem kellene csinálnia.
Iszik, vagy sem, a következő pálcaintéssel eltűnteti a vért a ruhákból. Habár a legtöbb hasonló jellegű bűbáj kifejezetten nem erőssége, ez történetesen olyasmi, amit tengernyi ideje és lehetősége volt gyakorolni.
- A védelmemet kérted, O'Mara. - Tájékoztat csendes tónusban. Ellép előle, hogy felmarkoljon egy konyharuhát, bevizezi a csap alatt. - De esélyem sincs, ha szó nélkül felszívódsz több, mint egy hétre. - Kicsavarja a rongyot és visszalép a férfihez. A vér az arcán csak őt igazolja.
Fél kézzel megemeli Elliot állát, a ronggyal pedig nekiáll letörölni a vért róla.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2021. 01. 21. - 20:54:03 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

Tudom, zöldszem… tudom, hogy nem nézek ki úgy, mint aki jól van… Sóhajtottam fel, ahogy a megállapítás jött. Teljesen igaza volt, így közölni is felesleges volt az egészet. A mindent betöltő vérszag, az éppen csak összezárult seb már önmagában erre utalt. Persze nem rá haragudtam valójában, hanem mert megint hagytam meglepni magamat, mintha nem tudhatnám pontosan mire számíthatok. Nagyon is tudtam, ismertem a Rowle módszert… addig szorít az a bizonyos marok, amíg össze nem roppan az ember az erő alatt. Anyámmal pontosan ugyanezt tették és most én voltam a következő.  Már mindent elvesztettem, a lehető legsebezhetőbb voltam. Lisbeth hülye lett volna ezt nem kihasználni.
–  Tisztában vagyok vele. – A hangja olyan közelről szólt, hogy szinte azonnal megértettem, követett. Követett… de miért? Miért fogalalkozik velem? Miért nem megy el, mint mindenki más? Miért nem hagy megdögleni? Neki is könnyebb lett volna.
Nyeltem egyet, ahogy az illata megtölti az orromat, hatást gyakorol minden porcikámra. Megremegtem, ahogy elkapta a karomnat és maga felé fordított. Barna szemeim az ő zöldjeinek fényét kutatta egy pillanatra… de hiába. Egész egyszerűen elnyúlt mellettem, hogy elő vegye a lángnyelvet és a mellette rejtegetett kis poharat – nem, mintha ez utóbbi valaha is használtam volna.
– Agiel már bejelzett, hogy valaki más vérét is érzi. Apád embere? – Jött a magyarázat, de hirtelen nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, mert ahogy néztem az arcát, éreztem a meghatottságot, amint egyetlen hatalmas hullámként fut végig rajtam. Szerettem volna elhinni, hogy ez az ember szeret engem… hogy nem csak azért teszi ezt, mert a munkája vagyok. Auror. Az a dolga, hogy lecsukjon és eldobja a kulcsot.
A nővéremé azt hiszem… – válaszoltam remegő hangon. – Zöldszem… – suttogtam a nevét, ahogy az ujjaim közé nyomta a poharamat. Valahogy meg akartam köszönni, de nem jöttek a megfelelő szavak a nyelvemre. Inkább csak felemeltem a poharat, hogy egy nagyot kortyoljak belőle. Miért? Miért? Miért? – bámultam rá, miközben a hang megállás nélkül ismételgette ugyanazt a kérdést.
Nem. Nem akartam megszólalni, nem engedtem le a poharat. Addig ittam, míg el nem fogyott a borostyán színű folyadék. Aztán nagy sóhajtva engedtem le az üveget, ami nagyot koppant a pulton, én pedig neki támaszkodtam és úgy figyeltem, ahogy Milton egy konyharuhával a mosogatóhoz lép.
– A védelmemet kérted, O'Mara. – Közölte. A hangja olyan csendes volt, hogy éppen csak megzavarta a házba beálló furcsa némaságot, amit az elmúlt napokban képtelen voltam megszokni. – De esélyem sincs, ha szó nélkül felszívódsz több, mint egy hétre. – Olyan erősnek tűnt, ahogy azt a konyharuhát csavarta ki.
Megvártam míg közelebb lép hozzám… aztán megint elállt a lélegzetem egy pillanatra. Ahogy hozzám ért, ahogy elkezdte törölgetni az arcomat. Olyan finom volt, amit meg sem érdemeltem. Csak néztem az arcát közben, hagytam, hogy a szemeimet a könnyek megtöltsék… nem érdemeltem meg ezt.
Miért teszed ezt… ?– kérdeztem elhaló hangon, szinte csak közénk leheltem a szavakat. A balkezem ujjaim megkapaszkodtak a kabátjában. Furcsa érzések kavarogtak bennem… meg akartam érinteni, meg akartam cirógatni a bőrét… halkan odasúgni, hogy köszönöm, de nem tettem.
Csak hagyd, hogy megöljenek. – Nem tudom miért mondtam ezt. Talán most jött ki igazán a fáradtság, amit éreztem. Az állandó keserűség, a folyamatos hiánya annak, hogy komolyan vegyenek s legyen egy biztospont.
Jobb kezem a nyakához érintettem. Ujjaim óvatosan zongoráztak fel az állkapcsáig, éreztem a borostát a bőrömön. Még erősebben markoltam a kabát, hogy ne tudjon ellépni, ahogy a másik karom szép lassan a nyakánál karolva át kezdi közelebb húzni. Az ajkait akartam.. érezni akartam a leheletét magamon, pontosan úgy, mint amikor szétszedtük azt a bizonyos bilincset. Nyelvem finoman siklott át az ajkai közé, ha nem ellenkezett. Még a szememet is lehunytam, ahogy beleremegett az érzésbe az egész testem.
Nem volt bűntudat, csak akarás. Rengeteg akarás és vágy, ahogy a testem még jobban hozzásimult. Hosszú, forró csók volt és akkor is csak azért húzódtam, hogy levegőért kapjak. A tekintetem visszavándorolt a szemeire, finom sóhajt leheltem közben az ajkaira. Ujjaim lágyan simítottak fel a tarkóján.
Ha most meg akarsz menteni, többé nem engedlek el…
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2021. 01. 22. - 22:12:04 »
+1

Királylány
2002. február 9.

A nyilvánvaló megállapítás már csak olyan, hogy az ok-okozati összefüggésekre kíváncsi. Az pedig egyszer eléri a kívánt hatást, máskor meg nem. A mostani eset az utóbbi kategóriába esik. Mondhatnánk, hogy van annyi benne, hogy ne firtassa a dolgot, de Miltont messze nem ebből a fából faragták: a sorközi kérdés talán magára marad, a stratégia viszont dinamikusan változik a helyzettől függően. Érthető módon O'Mara olyasvalaki, akiből a saját pozíciójában maximum harapófogóval lehet kihúzni bármilyen épkézláb információt. És ez még nem jelenti, hogy nem próbálkozik vele az első találkozás óta. Ez az egy dolog, amire fókuszálnia is kell...
Ha érzékel is bármit abból, ahogy Elliot reagál rá, az égvilágon nem adja semmilyen jelét. Pillantása nem fordul az arcára, a véres vonásokat már sokkal korábban tallózta és most egyszerűen csak egymás után látja el a szükséges feladatokat ahhoz, hogy a helyzet a körülményekhez képest normalizálódjon. A mozdulatokban nincs hirtelenség, céltudatos, határozott és úgy mozog a konyhában, mintha járt már volna itt korábban, holott ez nyilvánvalóan nem lehet így. Valószínűleg.
- Kitalálom... aranyvér belviszály? - Vonja fel a szemöldökét és bár a hangja semleges marad, valahogy kiérezni mögötte a negatív gondolatvilágot. Talán a megfogalmazás teszi, a szóhasználat, vagy a puszta tény, hogy még mindig nem pillant rá. Annyira, hogy ignorálja azt az elsuttogott becenevet is, ami pontosan azt fémjelzi, amit nem ad meg jelenleg.
Valahol dühös rá. Nincs különösebben joga annak lenni, de ez még nem változtat a tényen, hogy egyszerűen csak az. Talán pillanatnyilag nem tud tenni ellene, de azt még megteheti, hogy nem tölti ki rajta. Ettől függetlenül is megjegyzi, amit meg kell jegyeznie. Ha nem ad neki esélyt, nem tud teljesíteni és ez nem olyasmi, amihez hozzá van szokva bár... az elmúlt 2,5 év alatt bőven megtehette volna. O'Mara egyszerűen csak nehéz eset. Lépten-nyomon válogatott frusztrációkat hagy maga után.
Visszalép bár hozzá, az a pillantás arra fókuszál, amit csinál és nem pedig arra a jellegzetes szempárra. Nem tűnnek fel az ott gyűlő könnyek és az elhaló hang sem zökkenti ki igazán.
- A kérdést se értem, Királylány. - A hangja csendes bár, semlegesnek hat és a zöldek is zárkózott hűvösek maradnak. Ahogy azonban Elliot ujjai a kabátra fonódnak, meglassul halántéknál az a tisztogató mozdulat... és végül megáll.
A következő szavakra nagyon hirtelen villan rá az a zöld szempár, túl közelről, túl élesen éppúgy, ahogy a bilincs felett is tette. Ezúttal a reakció túlmutat a pillanatnyinál és nem hatják meg a könnyes szemek sem. Nem akkor, amikor másodszorra kerül elő ugyanez a téma kicsit másként, érdektelenül a saját épségére. Ismét.
- Nem. - A válasz egyszerű, de nagyon kemény határozottsággal szól az érdes hangon. Belefeszül saját, pórázra fogott dühe, amely átvillan a szemek zöldjén is.
Csak akkor rebben meg az a pillantás, mikor a keze a bőréhez ér. Figyelme nem moccan a sötét íriszekből, pedig a fókusz az érintés vonalára összpontosul... némán vizsgálja a lélektükrök mögött húzódó ármányt, bármit ami ezúttal is, immár harmadszorra húzná csőbe a puszta játék kedvéért csak mert egy pillanatig hagyta elvonni a figyelmét.
Mégis... érzékeli, hogy ez nem az a hangulat. Talán az elkeseredett, kiábrándult szavak miatt, amelyeket ő is jól ismer. Valahonnan nagyon régről.
Leereszti a kezét a ronggyal együtt, szinkronban azzal, ahogy a férfi ujjai erősebben szorulnak a kabátra.
- Elliot... - A hangja halkan, de figyelmeztetően csendül. Mégsem lép el előle. Mert tévedés ne essék, az a kis kapaszkodás nem lenne képes megállítani. Ha valóban ki akarna térni előle, akkor megtenné.
Kitámaszt a csípője mellett két oldalt a pulton és hagyja bár, hogy a szája a száját érje, nem reagál rá azonnal. Ezúttal sem. Pillantása némán figyeli azokat a vonásokat, mielőtt megérezné a nyelvét a nyelvén. Halkan szusszan az érzésre és végül valóban szemet huny felette, ahogy viszonozza a csókját. Tűnhet bármennyire is hidegnek, bármilyen dühösnek, fossza meg a reakcióktól, a szája, a teste képtelen hazudni. Csípőből szorítja neki a pultnak, ahogy felforr köztük a hangulat, a szenvedélyt szenvedéllyel viszonozza, hagyja feloldódni benne minden dühét, frusztrációját, feszültségét, amíg nem marad semmi más maga után, csak az élvezet, a lüktetés a száján, a forróság a ruhák alatt. Megnyalja a száját, ahogy végül elválnak, a homlokát a homlokának támasztja, pillantása ezúttal sokkal otthonosabbnak tűnik, mint egy perccel korábban.
- Tudod, mi vagyok, Királylány. - Ezúttal alig simításnyi az a csók a száján. - Nyilván tisztában vagy vele, hogy nem véletlenül bukkanok fel mindenhol, ahol ott vagy. Biztosíthatlak, nem te vagy az, akinek problémái vannak az elengedéssel. - Kissé eltávolodik tőle, jobbja simít fel az arcára, pillantása végigcirógatja azokat a vonásokat. Megvan a maga fűszere ennek a jelenetnek a fekete bőrkesztyű asszociált kegyetlenségével, a kimondott figyelmeztetéssel, a levegőben izzó forrósággal, a közelséggel, ami még mindig csapdában tart a pultnak feszítve.
- Nagyon veszélyes vizeken jársz, Elliot. Mi történt azzal, hogy foglalt a segged?
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2021. 01. 23. - 18:18:46 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

Ahogy az ujjaim belekapaszkodtak a kabátjába, hirtelen minden olyan világos… olyan egyértelmű lett. Nem értettem, hogy érezhetem ilyen gyorsan azt, hogy akarom. Nem rég még rosszul voltam a magánytól, most meg ott álltam vele szembe, még a hajamban is éktelenkedett beleszáradt vér… mégis azt mindennél élesebben hasított belém. Akarom őt… akarom érezni az ajkait az enyémen…
– Elliot… – A hangja figyelmeztető volt, mintha csak tudná mire készülök. Nem árultam zsákba macskát, ahogy a zöld szemekbe néztem. Talán ő még nem tudta, vagy éppen csak sejtette, hogy amit Elliot O’Mara akar, azt meg is kapja. Ha másképp nem hát, valamilyen formában mindenképpen. 
Alighogy közelebb húztam magamhoz még egyértelműbbé téve, mire vágyom. Az ajkaira pillantottam, mielőtt az enyémek rájuk simultak volna. Egyetlen sóhajtás hallattam, ahogy a nyelvem finoman az övére siklott. Egy pillanatra sem bizonytalanított el, hogy nem érkezett azonnal reakció… tudtam, szinte éreztem: egy lélegzetvételnyi idővel később az is megjön. Tudta, hogy vonzódom hozzá… s én is tudtam, hogy ő is hozzám. Finoman mozdultak az ajkaim az övén, hogy aztán szenvedélyesebb, fülledtebb ritmusra váltsunk. Éreztem, ahogy csípőből mozdulva présel a pultnak. Megremegtem tőle. Ujjaim a kabát anyagának mentén kicsit feljebb simítottak.
A pizsama vékony anyag is olyan lehetetlenül forrónak tűnt, mintha nem is télen, hanem valahol a nyár közepén jártunk volna. Nem érdekelt, akkor sem, ha beleőrülök a melegségbe, akkor sem toltam volna el magamtól. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ott legyen velem, érjen hozzám, érezzem az ajkaimat magamon. Az elválás furcsa hiányt hagyott maga után, még akkor is, mikor a homlokát az enyémnek támasztotta. Lehunytam a szememet, csak élveztem, ahogy a sötét tincsek a bőréhez tapadnak.
– Tudod, mi vagyok, Királylány. – Az ajkai megint hozzám értek, finoman simítottak végig rajtam. Még ezután a csók után is úgy kaptam volna… ám ezúttal hagytam beszélni, hadd mondja az ellenvetéseit. Én már megszoktam, hogy élet nem tündérmese, hogy minden tökéletes legyen… és nyilván nem a „szőke herceg” kategória egy auror mellett döntenem, aki amúgy a nyomomban van. –  Nyilván tisztában vagy vele, hogy nem véletlenül bukkanok fel mindenhol, ahol ott vagy. Biztosíthatlak, nem te vagy az, akinek problémái vannak az elengedéssel.
Elhúzódott, így megint a zöldszemeket figyelhettem. Tetszett, ahogy a keze – a kesztyű ellenére is – végig simított az arcomon. Láttam, amint magába issza a vonásaimat és tudtam mit lát: egy gyerek bőrébe bújt felnőttet.  Zavarba ejtő tudott lenni az összkép, ha az ember belegondolt, hogy hamarosan harmincnégy éves is megleszek. Engem azonban nem zavart, pont ez a tulajdonságom nyitott meg előttem annyi lehetőséget.
Nem érdekel, hogy auror vagy… – Őszintén válaszoltam. Rég nem az aurort láttam benne, hanem azt a férfit, aki megitta a bájitalos kávét és akinek minden vágya egyetlen irányba összpontosult: felém. Sosem akartam engem senki ilyen szenvedéllyel… talán csak Nat. S meglehet, ez is csak egy hazugság, ami most mindkettőnk szemében valóságosnak tűnt. Én mégis itt voltam, tálcán kínálva fel mindazt, ami vagyok, elfogadva, hogy hamarosan megint nagyon fog fájni.
– Nagyon veszélyes vizeken jársz, Elliot. Mi történt azzal, hogy foglalt a segged?
Élveztem, hogy még eközben sem mozdul el. A teste olyan könnyen szegezett a pulthoz, hogy egyértelmű volt a fizikai különbség közöttünk. Nem érdekelt, hogy erősebb nálam, sőt egészen imponált…
Hát… elmúlt– válaszoltam, ezúttal könnyek nélkül. Persze még ott ültek a szemembe, de a csók megnyugtatott, máshová terelte az energiáimat. – Már nem vagyok foglalt. – Tettem hozzá és valahogy azt kívántam mondani: tudom, hogy erre vártál. Beképzelt és egoista lett volna, bennem mégis olyan fajta biztosítékot tudott volna állítani, hogyha igennel válaszolt volna… amiért hosszú ideje ölni tudtam volna. Mégsem mondtam ki a szavakat, csak azt kívántam, hogy ragadjon meg, öleljen magához és ne engedjen el.
A tiéd vagyok zöldszem, ha úgy akarod. – Talán nem volt helyes ezt ilyen gyorsan kimondani, de én kiakartam.

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2021. 01. 23. - 21:59:04 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Sosem volt kérdés abban, hogy ő maga akarja-e, avagy sem. A minőség mélyült ki és nem a tény változott. Az akarás létezik az első hónapok óta, hogy találkozott a keze munkájával, avagy épp az értékelhető nyomok hiányával. Ahogy falakba ütközött a felé vezető úton újra és újra. Ahogy hónapról-hónapra több kérdése lett, mint amennyi választ kapott. Ahogy végre kapott egy nevet. Egy arcot. Egy karakteresen kirajzolódó szempárt. Hangot. Illatot. És ráébredt, hogy e körül az egyetlen, törékenynek ható, ártatlan képű alak körül olyan intrikált a védelmi vonal, hogy az egyetlen módszer a lekapcsolására az, ha közel kerül hozzá.
És immár... elég közel van, ugye?
Sosem lehet elég közel.
Nagyon könnyű áthidalni a köztük lévő szakadéknyi távolságot egyetlen gyorsan felhevülő csók kedvéért. Nem az első közöttük, mégsem kellene, hogy ennyire természetes legyen. Ilyen mélyen kommunikáljon látszólag semmi alapokról, percéletű ismeretség után. Mégis van valami megnevezhetetlen dinamika test és test között, valami megfoghatatlan plusz, ami az egymásra adott természetes válaszreakciókkal az első pillanattól képes úgy összeilleszkedni, mint valami tökéletesre tervezett, óraműpontosságú gépezet egy-egy kulcsfontosságú alkotóeleme. Jól érezte magát Beth-szel. De nem így. Nem váltott ki belőle olyan elemi ösztönöket, mint O'Mara teszi egyetlen átkozott csókkal.
Valahol dühös rá ezért. És valahol szereti érte. De az a vágy, amit felszaggatnak egymásban némi közelség kedvéért, nem alapul máson, mint ideákon, levett mintákon, valamin, amit mindketten látni akarnak a másikban és az valószínűleg aligha állhatna távolabb a valóságtól. Ez itt arról szól, amit szimbolizálnak, nem pedig egy mélyebb ismeretségről, ami valóban joggal követelhetné magának a másikat pusztán azért, mert minden ízében, minden hibájával együtt egyszerűen csak kell.
- Pedig kellene. - Az ő válasza éppúgy őszinte. O'Mara túlságosan is a szívével gondolkodik. Milton pedig a fejével teszi. Azon túl, hogy nyilvánvalóan mindkettejükben megvan a potenciál szimplán csak a farkukkal gondolkodni, de ez különösebben nem is lehet meglepő.
Nincs miért elmozduljon tőle. Ő ott van, ahol lenni akar jelenleg és a ragadozó már csak olyan, hogy esze ágában sincs ereszteni a prédát, pláne nem akkor, ha az önként kínálkozik fel. És nem, nem ez a konvencionális módja az aurormunkának, de ebben az esetben kétség kívül hatékony.
Pillantása megrebben azt a két szót hallva. Kutató figyelme lassan mozdul egyik íriszről a másikra, mintha ugyan különböző gondolatokat lenne képes kiolvasni belőlük.
- Helyes. - A reakció azonnali, nem kell rajta gondolkodnia és nincs benne megbánás sem a dolog felett. Eljátszhatná, hogy sajnálja. Hogy érdekli egyáltalán a miért. De az egyetlen dolog ami ebből jelenleg számít az, amit neki a helyzet adni képes. És ez valószínűleg sokkal. Sokkan önzőbb, mintha Elliot kimondta volna azt a bizonyos gondolatot.
Keze kissé hátra és felfele csúszik a tincsek között, ujjai lustán végigcirógatják a fülkagyló ívét. Szabad keze ereszti a pultot és elpihen helyette Elliot nyakának oldalán, hüvelykje ráérősen cirógat végig az állkapocs vonalán.
- Túl romantikus vagy O'Mara. - Közli végül felpillantva a mandulavágású szemekbe. Nem látszik azon a pillantáson, hogy valóban nehezményezné, de felsejlik az a komolyság, ami még képes ellenállni a csábításnak.
- Azt mondod nem érdekel, hogy auror vagyok. De alábecsülöd ezt a problémát. Ez számomra nem egy 8-től 5-ig választott állás, amit azért űzök, mert jól fizet. Ez az életem. Ez vagyok én. Nem vagyok semmi más. - Ez a kijelentés nagyon mély nyomatékot kap azzal a hanggal, a pillantással, ami igenis rögzíti benne az információt akkor is, ha még mindig nem enged a közelségből. Az érintésekből. A teste és a szája két nagyon különböző dolgot kommunikál, ám... semmi nem mondja, hogy a kettő kizárja egymást.
- Érted, mit jelent ez Elliot? Akarom, hogy az enyém legyél. Meg akarlak kapni minden létező módon, ahogyan csak lehetséges. De abban a pillanatban, hogy meg is adod mindezt. Amikor beengedsz ide... - Feje enyhén mozdul feltúrva a tincseket, megsimítva a homlokát finom jelzésként. - ...amikor igazán az enyém vagy minden porcikádban, az első sérelmedtől a legutolsó titkodig. Akkor bilincsben foglak elvezetni, Elliot. Még akkor is, ha annyira jól játszol, hogy közben leéltem veled egy fél életet. Még akkor is, ha már nekem is fáj. - Kezei lecsúsznak rajta, megállapodnak a vállain. Annak az érintésnek súlya van éppúgy, ahogy a szavaknak is.
- Biztos vagy benne, hogy ezzel együtt akarsz élni, hm?
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2021. 01. 24. - 15:48:49 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

Még azzal sem vádoltak meg, hogy romantikus lennék. Sosem voltam az különösebben, hiszen Forestnek a legnagyobb problémája az volt, hogy nem mutattam ki az érzéseimet. Abban a kapcsolatban én voltam a férges pont, ami szép lassan tönkre tette az egészet… meglehet azért, mert a régén már féltem mutatni bármit is, mintha nem is létezne. Minden porcikám remélte, hogy ez elég védelem lesz ahhoz, hogy ne sérüljek a végén. Azonban ez ellen nem lehet védekezni.
Ez nem romantika, zöldszem. Már régen nem az… az ugyanis nem jó semmire… – suttogtam felé a szavakat. Ujjaim finoman cirógattak végig a ruhája anyagán. Talán kicsit túlzottan meghatott, hogy idejött megmenteni, foglalkozni velem, miközben az egész nem más, mint egy rögeszme. El akart kapni s másképpen nem tudott csak úgy, hogy a közelembe kerüljön… de nem érdekelt, mert én azt akartam, hogy jöjjön közelebb.
–  Azt mondod nem érdekel, hogy auror vagyok. De alábecsülöd ezt a problémát. Ez számomra nem egy 8-től 5-ig választott állás, amit azért űzök, mert jól fizet. Ez az életem. Ez vagyok én. Nem vagyok semmi más.
Ismertem ezt. Ismertem magukat alul értékelő embereket… nem is olyan régen egy ilyen mellett aludtam. Nem tudtam megmenteni saját magától, ahogy Miltont sem tudnám. Nem akartam régen hősködni, ha ő csak „aurornak” hitte magát, hát szívesen meghagytam ebben a tudatban… de tisztában voltam vele, hogy ez csupán egy maszk, ami mögé kényelmes bebújnia. Nekem is volt ilyen maszkom. Ócska volt, gyerekes, csokizabáló idióta, aki láthatóan elvolt a saját a kis világába, még akkor is, ha odabent a szíve már ezer darabra szakadva vérzett.
– Érted, mit jelent ez Elliot? Akarom, hogy az enyém legyél. Meg akarlak kapni minden létező módon, ahogyan csak lehetséges. De abban a pillanatban, hogy meg is adod mindezt. Amikor beengedsz ide... – Éreztem, ahogy a fekete tincsek mozdulnak a homlokomon. – ..amikor igazán az enyém vagy minden porcikádban, az első sérelmedtől a legutolsó titkodig. Akkor bilincsben foglak elvezetni, Elliot. Még akkor is, ha annyira jól játszol, hogy közben leéltem veled egy fél életet. Még akkor is, ha már nekem is fáj. – Kezei közben a vállamra siklottak, mintha ezzel is csak nyomatékosítani akarná a szavait.
Akkor együtt fog fájni…
Őszintén nem tudtam, képes lennék-e kibírni még egy sebet a szívemen. Fogalmam sem volt, hogy túlélném-e, ha mondjuk hosszú együtt töltötték évek után lecsukna… de a szavait egyelőre védekezésnek hittem. Egy olyan ember védekezésének, akit már rég nem szerettek rendesen. Már-már azon voltam, hogy megsiratom őt… de a könnyek nem jöttek. Helyette újabb gyengéd simítás érte az arcát. Tenyerem puhán vándorolt a borostákon végig.
Hirtelen nem láttam másnak, csak egy sérült embernek, akit meg kellett gyógyítani. Úgy kellett meggyógyítani, hogy nem erőszakoskodom, hogy nem mondom azt, hogy „te már pedig nem ilyen vagy.” Ha erre volt szüksége, hát elhittem neki, hogy nem is ember, hanem csak egy auror… mint valami gépezet, ami csak halad előre, míg le nem zár egy ügyet.
– Biztos vagy benne, hogy ezzel együtt akarsz élni, hm?
Vállalom a kockázatot. – Szinte azonnal rávágtam a választ. Már eldöntöttem, mit akarok, hiába próbált minden létező módon elbizonytalanítani ezzel kapcsolatban.  Tudtam, mit akartam és neki kibaszottul együtt kellett működnie… ha már ennyi idő volt megszülni, hogy mi ketten összetartozunk.
Az sem kizárt, hogy a szívfájdalom mellé korai volt még ilyen mélyen az életembe rángatni… csakhogy ezt is kibaszottul leszartam. Végig cirógattam az állkapcsán a fülei irányába. Ezután tértem csak vissza a nyakára, a kabát gallérjára. Kurvára nem cseszhet ki velem ez a mocskos élet még egyszer… kurvára nem engedem… Ezekkel a gondolatokkal néztem Milton szemébe, markoltam rá az ingjére.
Én most ezt akarom, veled. És nem engedem meg, hogy ilyen kifogásokkal, hogy majd le akarsz csukni elijessz… ennél sokkal bátrabb és őrültebb vagyok… – Suttogtam felé és finom, rövid csókot leheltem az ajkaira.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2021. 01. 24. - 19:26:27 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Mi másnak neveznéd?
Feltehetné a kérdést, de lényegtelen. Megfogalmazza a maga módján a vélt különbséget kettejük között és az legyen maszk, vagy sem, még aligha változtat a tényen, hogy Milton így gondolja. Hideg, logikai alapokon, olyan pozícióból állva ebbe a kapcsolatba, ahol részéről a munka mindig és örökké az első marad. Mert ezt vázolja fel... nem igaz?
Miltonhoz képest Elliot igenis érzelmes. Pedig alapvetően az auror maga is igen messze áll az érzéketlenségtől... és az a típus, aki képes is olvasni apróságokból. Testbeszédből. Egy-egy kósza simításból. Jelen esetben pedig erre sincs szüksége, mert Elliot minden létező formájában egyetlen komplex vágyat kommunikál felé, amit nem akar kiábrándítani. És mégis megpróbálja.
Nem az ő érdekében teszi. Az, hogy kimondja egyáltalán, egy végtelenül önző húzás. Mert tudja, hogy nem fog neki nemet mondani. Meglepné legalábbis, ha ennyivel elijeszthetné úgy igazán. Egyszerűen csak beleteszi egy még ki sem kevert árnyalatú kapcsolatba azt a fekete tintát, amiről az emberek általában nem szeretnek tudomást venni - és okkal nem teszik. Túl korán van hozzá, ahogy túl korán van ahhoz is, hogy bármelyikük is ilyen mélységet várjon, de 10 perchez képest nagyjából minden túl korán van.
Amiért Milton aljas, az a puszta tény, hogy leveszi magáról a felelősséget és áthárítja azt Elliotra. Amíg nem hibázik, nincs gond. Amíg nem teljesen őszinte vele, játszhatják, hogy ő vadászik rá. Mindezt úgy, hogy pontosan ő az, aki képtelen hosszútávon tolerálni a bizalom hiányát egy kapcsolatban...
És mégis. Pontosan ez az a pont - legyen bármennyire is kezdeti -, ahol igenis le kell tennie azokat a bizonyos kártyákat az asztalra, ha bármelyikük is játszani akar a másik életével. Ugye.
A zöldek megrebbennek arra a túl hirtelen válaszra, komor csenddel figyeli pár pillanatig a sötét íriszeket. Halkan sóhajt, ahogy az a fájdalmasan gyengéd simítás az arcát éri, szemet huny felette néhány szívdobbanásra, hagyja hogy a tüdejét feltöltse az illata, mintha nem tette volna már meg korábban.
Nem lehet ennyire kibaszott felelőtlen. De ha nem lenne az, nem is állnának most itt, hm?
Nem rebben a simításra, hagyja hogy az ujjak végigkövessék rajta a megkívánt ívet. Hazudna, ha azt mondaná nem élvezi a legapróbb érintést is tőle. De nem is állította, hogy nem vágyik rá.
Csak akkor pillant fel, mikor Elliot ujjai megszorulnak az ingen. Alig tettenérhető a változás, mégis a szavak nyomán mintha megszelídülnének kicsit azok az íriszek. Egy fokkal kevésbé hideg. De meg lehet a fals képet az a mosoly kelti, mely kiül a szájára és amit továbbvisz abba a rövid, viszonzott csókba is.
- Ne aggódj. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy egérutat kaptál. - Nem távolodik el, ajkai az ajkain simítanak beszéd közben és a szavak végül olyan természetességgel formálódnak csókká, mintha nem is lenne más funkciójuk ezen a világon. Ezúttal ő kezdeményez és ami az elején még gyengédnek és bensőségesnek hat, az nagyon hamar átfordul valami nyersebb, akaratosabb vággyá. Kezei lecsúsznak a vállain, végigsimít a karjain, megtapadnak a derekán a köntös alatt és még a közeli póz ellenére is jóformán úgy emeli meg, mintha semmi súlya nem volna, ahogy felülteti a pultra.
Természetszerűleg tolja a csípőjét a combok közé a közelség kedvéért, ujjai besimogatnak az anyag alá, hogy meztelen bőrfelületet érintsen. Csak ezen a ponton szakad el tőle a lélegzet kedvéért és még így is ráharap a szájára.
- Nem tudom elég egyértelmű voltam-e Királylány? - Megnyalja a száját ahogy felpillant a mandulavágású szemekbe, a zöldekbe belehunyorog valami tettenérhető, hevültebb tónus, amire mondhatja bár, hogy nem sajátja, de nyilvánvalóan helye van azokban az íriszekben. - Vedd szépen úgy, hogy ismét foglalt a segged.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2021. 01. 24. - 20:25:30 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

Minden simításban ott volt a tény, amit a szavaim takartak. Bár sokszor agyafúrt voltam, trükköztem és játszottam, azt a három szót mindennél komolyabban gondoltam: Vállalom a kockázatot. Ahogy elhagyták az ajkaimat libabőrös lettem… mintha csak valami olyan igazságot mondtam volna ki, ami tökéletesen rendben volt. Ez az ember két és fél éve engem akar, még ha nem is feltétlenül abban a minőségben, amiben jelenleg itt vagyunk. Nem is számított igazán… ezek csak részletkérdések voltak, hiszen mindig a végeredmény számít.
Ujjaim erősen szorították az ing anyagát. Ez is egy olyan jelzés volt, hogy én már pedig ezt akarom… és láttam a szemei változásán, hogy most már elhiszi. Most már komolyan vesz és nem akar kifogásokat keresni, hogy miért lökje el magától ezt. Talán csak félt, talán csak engem akart védeni – bár ezt nehezen néztem volna ki belőle. A megsebzett emberek mindig keményebbnek hatnak kívülről… én már csak tudom. Ha megmutatnék neki minden heget, ami a lelkemet borítja, hát éveket ácsorognánk itt egymással szemben, a pultnak támaszkodva… talán addig, míg el nem sorvadunk mindketten a meg nem élt vágyak hiányában.
– Ne aggódj. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy egérutat kaptál.
Kaptam, de nem kértem és nem is fogom.– Pillantottam vissza rá, szóbeli válasz nélkül. Már amúgy sem számított az egész. Csak az ajkai közé leheltem, ahogy a szája az enyémre simult. Megremegtem… s az ujjaim finoman engedtek a szorításból. A kezem az oldalára vándorolt, hogy végig simítsak a csípő csontján a ruhák rengetege alatt, betúrva a kabát alá. Egyetlen pillanat volt az egész érintés, nem több.
Éreztem, ahogy a kezei megszorulnak a derekamon a köntös alatt. Fel sem fogtam, hogy emel, annyira belemerültem az akaratosabbá váló csókba. Az ajkai közé sóhajtottam, ahogy a konyhapultra kerültem. Szinte ösztönösen nyitottam olyan szélesre a lábaimat, hogy könnyen a combjaim közé furakodhasson. Az érintése könnyen férkőzhetett be a pizsama, a köntös anyaga alá, hogy érezze máris milyen forró bőröm tőle. Ahogy ráharapott a számra megborzongtam: – Ahh… – Egyetlen nagyobb nyögést engedtem meg magamnak, mielőtt szépen átkaroltam a nyakát.
– Nem tudom elég egyértelmű voltam-e Királylány? – A tekintetünk ismét találkozott. Röviden pislogtam, már-már ártatlanságot mímelve megint… de akartam, hogy kimondja ő is. Hallani akartam, mint valami kibaszott varázsszót, ami meg tudja gyógyítani a lelkemet. – Vedd szépen úgy, hogy ismét foglalt a segged.
Közelebb húzódtam, hogy a lábaimmal is átkaroljam és úgy nyomtam egy hosszú, erőszakos csókot az ajkaira. Nem volt benne semmi romantikus vagy gyengéd, csak az az Elliot bújt elő, amelyik tudta, hogy most, végre valamiben győzelmet aratott.
A lehető legfoglaltabb… – Leheltem az ajkaira, miközben a jobb kezem végig simított a nyakán, végig az arccsontja felé, majd a fülén. Óvatosan piszkáltam meg a rövid, világos hajszálakat. Azt kívántam, hogy ma már ne húzódjon el… hogy ma már maradjunk így. Nem a szex számított, csakhogy érezzem magamon a belőle áradó erőt és melegséget.
A tenyerem visszasimult az arcára. A hüvelykujjam finoman cirógatta meg a bőrt a szeme alatt.
És ezek a szép zöldek is foglaltak. – Suttogtam, mintha csak egy titok volna ez az egész. Nem. Nem volt titok, csak túl fontos ahhoz, hogy harsánysággal zavarjam meg a pillanatot.
A tenyerem lejjebb vándorolt, hogy a nyakán kipattintsam a legfelső gombokat. A gyors mozdulat után egyre lassabban folytattam… olyan volt, mint egy ajándék, aminek az élményét az ember mind jobban elhúzza. S körülbelül két másodpercig tartott is ez a türelem, majd valahogy a mellkas alá érve elveszett és egyetlen hirtelen mozdulattal szakítottam szét rajta a ruha anyagát.

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2021. 01. 24. - 22:47:11 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Hogy Elliot mennyire van tisztában valójában azzal mit vállal, ezen a ponton már aligha számít. Milton nincs szentből és nagyon távol áll tőle, hogy kibúvókat adjon később puszta meggondolatlanságok okán, mert az viszonylag magasan van a dühkezelési listán. Valahol kellemetlen kéne legyen, hogy olyasvalaki megszállottja, aki egyébként eddig jóformán minden találkozásuk alkalmával ontotta magából a felelőtlenséget. Azonban... lehetetlen, hogy O'Mara ne gondolkodjon. Hogy ne legyen képes előre kalkulálni az elvárható következményeket, egyszerűen csak... nagyobb a valószínűsége, hogy úgy gondolja, az égvilágon mindenből képes kimászni előbb, vagy utóbb, így vagy úgy, de mindenképpen. De ebből itt? Nem.
Ez itt olyan szórakozás, aminek kategorikusan determinált végkimenetelei vannak és ezek közül egy sem olyan, amiből súlyos áldozatok nélkül szabadulni lehetne egy ihletett pillanatban ha az ember már elhagyta azt a bizonyos villanásnyi idejű egérutat.
Senki nem mondhatja, hogy nem volt választása.
Az a pillanatnyi érintés pontosan arra elég, hogy elfulladjon a csókban egy kihagyott szívdobbanásra és az inger végigvágjon a gerince mentén. Jóformán azonnal hiányérzetet hagy maga után, ahogy távozik és követeli is válaszreakcióként, hogy felpakolja arra a pultra. Semmi más célja nincs azon túl, hogy jobban hozzáférjen és nem is fogja vissza magát. Még a kesztyűkön keresztül is érzi a belőle áradó hőt, bár ebben a formában sokkal kevésbé kielégítő. Az a nyögés kárpótolja érte. Pillanatnyilag.
Tettetheti magát az a pillantás, ahogy szeretné, abban a koponyában mögötte nincs az égvilágon semmi ártatlan.
Halkan szusszan, ahogy az ajkai az ajkaira tapadnak, engedi magán dúlni Elliot erőszakosságát, de egy percig sem állítható, hogy nem válaszol vissza rá hasonló hévvel. Balja odahagyja a bőr forróságát, hogy belemarkoljon hátul a sötét tincsekbe. Szinte lüktet a szája tőle, amikor végül elválnak.
Egy mély levegővel és mélyen mordul, ahogy vissza kell fognia magát, ahogy az a simítás ismét gyengédebbé válik. Mosoly rándul a száján a válaszra, ezúttal puhán harap az alsóajkára, szinte csak simításnyi a mozdulat, miközben ereszti a tincseket. Öl magasságában kezdi el lehúzni magáról a kesztyűket ujjról-ujjra, kézről-kézre lassú, vontatott dinamikával, ahogy Elliot ujja az arcán simít. Mintha csak alá kívánná támasztani azt az elsuttogott állítást, megtartja vele a szemkontaktust, ahogy oldalra és feljebb emeli az állát, elnyújtott mozdulattal nyal végig a hüvelykujj ujjbegyén.
Figyelme végigköveti a kéz útját, a kesztyűk landolnak a pulton valahol a piásüveg mellett.
- Mi mást szeretnél még rajtam lefoglalni, Királylány? - Felpillant, mikor a mozdulatok meglassulnak, lemásolja őket, ahogy felsimít a térdein, a combjain, hüvelykjei ráérősen cirógatnak végig combtőnél egészen mélyre, aztán vissza és felfelé a csípőcsontok mentén. Kezei ezúttal valóban magán érezhetik a bőr hevült forróságát, ahogy becsúszik elöl az anyag alá.
Szája félmosolyra rándul, a zöld íriszek mögött mintha lámpást gyújtana valaki, ahogy Elliot végigszakítja rajta azt az inget. Aláadja magát ennek a nyers türelmetlenségnek, lehúzza vállairól a kabátot és hagyja maga mögött a földre hullani. Rövid úton ugyanígy jár a megtépett ing is, ő pedig ráhajol újra a szájára a csókjáért, amíg megoldja derekán a köntös csomóját, csak hogy a következő mozdulattal már a vállairól húzza le. A pizsamafelsővel tovább elidőzik. Az anyag alá nyúl és végigsimítja a testét, amíg felgyűri rajta. Mikor végül áthúzza a fején, az ajkait csókolja, ám a kezeit nem engedi azonnal kiszabadulni belőle. A pizsamát csomóba gyűrve fél kézzel magasra fogja a szekrényen a karokkal együtt, így mélyíti ki a csókot és simítja végig szabad kezével az oldalát sokkal. Sokkal lassabban, mint amit Elliot előbbi türelmetlensége megkövetelne.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2021. 01. 25. - 08:42:27 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

Mindenkinél van töréspont. Nálam nem csak a fül érintése, csókolása és harapása volt az. Ahogy az ujjai a hajamba túrta és éreztem a kesztyűn keresztül is a bőre melegét… az volt az igazi. Éreztem, ahogy elszakad bennem valami és már nem érdekel sem a kutya, sem Zeusz, sem semmi más. Nem ültek meg a szívemben a ház emlékei sem… mintha nem is léteztek volna.
Elhúzódott és én nem éreztem mást, csak a hiányát, amit az ajkaimon hagyott. Hirtelen hideg lett, éreztem, ahogy a libabőr ezúttal nem kellemesen fut végig a testemen. Meg akartam ragadni, visszahúzni magamhoz… mégsem tettem. Engedte a benne lakó cseppnyi türelmesség, hogy lassú tempóval megszabaduljon a kesztyűitől. Talán azért, mert érezni akartam a bőrét úgy rendesen is magamon. Így hát gyengédséget adtam, azzal cirógattam meg az arcát, biztosítva róla, hogy ő legalább annyira foglalt, mint én.
A döntés megszületett, a magaménak akartam tudni s nem volt visszaút. Talán Milton nem is sejtette, hogy nem csak azért karoltam át jobban a lábammal, hogy egészen hozzám simuljon a szenvedély miatta. Meg akartam kötözni, úgyhogy többé ne tudjon ellépni vagy elmenni…
A kesztyűk végre eltűntek róla. Valahol a pulton kaphattak helyett ezúttal, de nem néztem utánuk. Nem érdekeltek annyira, minthogy igenis érintsen meg most már újra.
– Mi mást szeretnél még rajtam lefoglalni, Királylány? – kérdezte. Közben végre kesztyű nélkül éreztem, ahogy a pizsamanadrág anyagán átüt a keze melege. A térdemtől egészen a combomig jutottak az ujjai. Ahogy a hajlatnál érintett, megborzongtam és szinte engedelmesen nyitottam még inkább szét a lábaimat, egy picit engedve a lábaim szorításán.
Mindent. – Suttogtam felé. Talán korai volt hozzá tenni folytatásként a következő gondolatot, én még is megtettem: – Aki mostantól hozzád mer érni… nos, nem lesz boldog… – folytattam. Sóhajtottam egyet, ahogy a simítás tovább haladt a csípő csonton. Kezei olyan könnyen jutottak be az anyag alá, olyan tökéletes természetességben.
Elveszítettem a türelmemet. Egész egyszerűen őrült módon hasítottam fel az inget rajta egy rántással. Az anyag szakadó hangja olyan mámorral töltött el, mintha máris eggyé vált volna a testünk. A kabát után végre az ingtől is megszabadult és én azonnal végig cirógattam a hegekkel borított bőrön, el-eljátszva rajtuk egyesével. Csak, mikor újra csókolt, akkor dermedt meg minden mozdulatom közöttünk… ezúttal hagytam, hogy irányítson.
Ujjai a köntös csomójánál jártak, de olyan könnyen oldotta meg azt és simította le a vállaimra, amik talán nem is illettek egy ilyen hatalmas emberhez. Nem számított, mert mindent imádtam tőle, minden mozdulatot, minden csókot. Ő tudta mire van szükségem, tudta, hogy ezt akartam érezni, ezt a végtelen akarást. Igen, akarj, vedd el… vedd el, zöldszem, amit akarsz… A hang olyan őrülten lüktetett bennem, hogy szinte féltem, kiszakadnak belőlem ezek az a szavak azon az egészen más hangon.
Ahogy lehúzta a rólam a pizsamafelsőt, azzal fogságba is ejtette a karjaimat. Nem volt nehéz dolga, erősebb volt nálam sokkal… és nem is ellenkeztem. Könnyen szegezhette oda a csuklóimat így a konyhaszekrényhez. Egy újabb, mélyebb csók következett, borzongató simítás az oldalamon.
Ahh… zöldszem… – sóhajtottam az ajkai közé, ahogy a forróság egyre vadabbul, egyre kíméletlenebbül futott végig a testemen. Pontosan tudta, hogy mennyire akarom most már. Kicsit bemoszdultam csípőből, hogy egészen hozzá simuljak lejjebb. – Tetszem neked megkötözve?– kérdeztem halkan, talán csak, hogy még jobban hergeljem a játék hevében őt is.

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2021. 01. 27. - 01:26:51 »
+1

Királylány
2002. február 9.
18+

A test béklyója messze nem olyasmi, ami szélsőségesen negatív reakciót váltana ki belőle, mint a bilincs tette korábban, ám a mechanikája nagyon hasonló és a szélsőség is megszületik valahol mélyen feszesre nyalva a farkát, holott eddig sem volt oka panaszra, nem... ha Elliot belső hangja őrülten vonaglik érte, hát a Gabriel testébe zárt, túl sokszor ketrecben tartott, elvadult nyers, állatias ösztön talán éppen arra a hívásra reagál. Farkas a farkast megismeri alapon acsarog érte akkor is, ha gazdája ezzel élesen szembe megy és van annyira kegyetlen, hogy lassú mozdulatokkal merészelje türelemre inteni.
Van valami átkozott vonzó abban, ahogy az érintésre reagál és megnyitja neki a combjait, mintha eddig ugyan blokkolhatott volna rajta bármit. Ha nem akarná, is képes lenne a magáévá tenni... túl nagy köztük a nyers erőkülönbség ahhoz, hogy ez egyáltalán kérdés lehessen és valahol mélyen ő kristálytisztán tudja, hogy igen. Tűnjön bármilyen türelmesnek, ezen a ponton már megtenné még akkor is.
Mindent, hm? Nem marad adósa az engedő comboknak, előretolja a csípőjét, félreérthetetlen mozdulattal csúsztatja magát végig rajta és bár az a nadrág nagyon sok mindent levéd, ugyanez a pizsama lenge anyagáról aligha mondható el.
- Kölcsönös, Királylány. - Az a mély, érces hang - nyújtózzon bele bármilyen egyértelműen is a vágy - szinte figyelmeztetőnek hat. Nagyon tűpontosan emlékszik ugyanis vele hogyan játszadozott idáig, elvégre pontosan az vezetett ide a pultra, a combjai közé. - Erősen territoriális típus vagyok. - Nem osztozkodik azon, ami az övé és ez a férfi azzal a türelmetlen akarással, ami inkább tépi szét rajta az inget, mint hogy egy pillanattal is tovább várjon a kelleténél minden ízében az övé kell legyen.
Felmordul, ahogy az ujjai a hegeken cirógatnak, ölébe újra és újra belefeszül a játszadozás. Rá kimondottan egysíkú hatással vannak azok a hegek, de átkozottul (és meglehet éppen azért) hatásosak. Nem rendelkezik specifikus erogén zónákkal, mint a legtöbb ember, valaki, valahol, valamiért egyszerűen csak felülírta őket. Mégpedig nyilvánvalóan kegyetlenül, ám ez... aligha számít jelenleg az ujjak alatt, mert amíg azok a testét tanulják, ő válaszol rájuk és ez az egyetlen, aminek bármi jelentősége is van.
Egyszerűen csak túl könnyű. Feltapasztani azokat a kezeket a szekrényre, megnyújtani a felsőtestét maga előtt, kiszolgáltatni úgy, ahogy csak tetszik. Csak tovább ajzza benne a vágyat az a felémozdulás, engedi, hogy ingerelje és követelőzzön a teste a farkáért és engedni fogja azt is, hogy elélvezzen tőle.
- Átkozottul tetszel nekem... - Keze az oldaláról csípőre fut, becsúszik az alsó anyaga alá, előre simít az öl irányába anélkül, hogy érintené. Ujjai itt gyűrik marokra a pizsamát, hagyva, hogy az megfeszüljön az ölén. - De megkötözve, Elliot? - Kicsit feljebb mozdítja a kezét, éppen annyira, hogy a férfi felfüggeszkedjen arra a béklyóra, feneke épphogy érinti még a pultot. Megnyalja Elliot ajkait függőlegesen lentről-felfelé egy elhúzódó mozdulattal. - Pokolian felhergelsz vele. - A következő mozdulattal jóformán letépi róla azt a nadrágot, bár az sokkal kevésbé enged, mint az ing tette. Nem is az a cél, a reccsenés hangja így is élesen mar bele a hangulatba együtt azzal, ahogy birtokba veszi az ajkait. Az a türelmetlenség, amivel megszabadítja a nadrágtól visszakommunikál a hevült csókban.
Mélyen mordulva szakad el tőle, ahogy kedvtelve végigpillant a pózon, a testén, keze előbb simít a feszes ölbe, minthogy egyáltalán elérne odáig a figyelme - és hogy is lehetne bárhol máshol úgy igazán?
Vállában, karjában keményen kirajzolódnak az izmok, ahogy megtartja Elliotot ebben a pózban, az az ingerlés pedig kizárólag annyi célt szolgál, hogy lássa belevonaglani a kéjvágyba, hogy hallja a nyögését, érezze a forróságát, a türelmetlenségét.
Ez utóbbi olyasmi, amin tökéletesen osztozkodnak, ám ettől a ténytől maximum hatványozódik, könnyebb biztosan nem lesz.
Könnyű ellenben ereszteni és megoldani azt a saját nadrágját. A sötét szempárba néz, ahogy végigsimít magán és csak annyit kellene szolgáljon a mozdulat, hogy síkosítsa saját magát, ám felnyög, ahogy a mandulavágású szemek látványa automatikusan társítja magát az érzéshez az ölében.
Türelmét vesztve fog Elliot fenekére, maga felé rántja egyidőben engedve is némileg a magasra tartott pózból. Nem szabadon, csak annyira, hogy megfelelő szögben legyen a behatolásra. És valóban megteszi. Saját türelmetlensége annyit engedélyez, hogy ne legyen vele durva, ám nem is szoktatja magához különösebben. Úgy löki magát előre, ahogy Elliot teste engedi egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül a férfi teste teljes mértékig az ágyékán és a karján függeszkedik semmi más biztos pontot nem adva többé rajta kívül az életben.
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 07. - 01:45:35
Az oldal 0.526 másodperc alatt készült el 55 lekéréssel.